ON YOUR SIDE
Ismertető:
Eren Jaeger élete sosem volt egyszerű, most azonban, hogy megkezdi gimnáziumi éveit reméli, hogy legalább az iskola falai közt nyugta lesz, hamár otthoni élete maga a földi pokol. Azonban ha lehet, a helyzet csak még bonyolultabbá válik, mikor megkapja osztályfőnöknek Rivaille Ackermant. A fiú bizalmatlan, a teste és lelke is tele van hegekkel és friss sebekkel; igyekszik erős maradni és egyedül boldogulni, de meg kell tanulnia, hogy nem mindenki fogja bántani. Vele ellentétben a férfi határozott, erős és magabiztos, azonban érzelmei kimutatása és a másokkal való törődés nem tartozik erősségei közé. Visszaköltözik a városba, amihez leginkább fájdalmas emlékek kötik, hogy tanárként új életet kezdjen, azonban az ő élete sem a terv szerint alakul, mégpedig egy smaragd szemű kölyöknek köszönhetően.
Eren Jaeger élete sosem volt egyszerű, most azonban, hogy megkezdi gimnáziumi éveit reméli, hogy legalább az iskola falai közt nyugta lesz, hamár otthoni élete maga a földi pokol. Azonban ha lehet, a helyzet csak még bonyolultabbá válik, mikor megkapja osztályfőnöknek Rivaille Ackermant. A fiú bizalmatlan, a teste és lelke is tele van hegekkel és friss sebekkel; igyekszik erős maradni és egyedül boldogulni, de meg kell tanulnia, hogy nem mindenki fogja bántani. Vele ellentétben a férfi határozott, erős és magabiztos, azonban érzelmei kimutatása és a másokkal való törődés nem tartozik erősségei közé. Visszaköltözik a városba, amihez leginkább fájdalmas emlékek kötik, hogy tanárként új életet kezdjen, azonban az ő élete sem a terv szerint alakul, mégpedig egy smaragd szemű kölyöknek köszönhetően.
Figyelmeztetés:
× két férfi szerelmének alakulása
× felnőtt tartalom
× lelki és testi bántalmazás; öngyilkos gondolatok, kísérlet
× két férfi szerelmének alakulása
× felnőtt tartalom
× lelki és testi bántalmazás; öngyilkos gondolatok, kísérlet
BEFEJEZETT
A történet teljes hossza: ~60 000 szó
A történet teljes hossza: ~60 000 szó
©2019-2020
Avilomtis Sinra
Avilomtis Sinra
Prológus
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Megráztam a fejem, majd letöröltem a már majdnem alvadt vért az államról, és nyögve tápászkodtam fel a földről ahova apám hajított. Nem volt újdonság, hogy elborult az agya. Ez is csak egy újabb este volt, mikor a szokottnál is jobban elege lett belőlem. Rengetegszer történt már meg hasonló, de még most is fájt egy kicsit. Bár nem is igazán az ütések okozta sérülésektől szenvedtem, sokkal rosszabb volt hallani azokat a mondatokat, amiket ilyenkor újra és újra a fejemhez vágott.
"Minden a te hibád! Miattad halt meg! Szenvedj csak, megérdemled..."
A falnak támaszkodva kezdtem el haza indulni. Még csak tíz körül járhatott, aminek igazán örültem, mivel most a jobb térdem sérült meg egy kissé. Minden alkalommal, mikor léptem belenyilallt a fájdalom, bár nem volt olyan vészes, - éreztem már rosszabbat is, – nem haladtam elég gyorsan. Így legalább ötven percbe fog telni, míg haza érek, szóval, ha nem jön közbe semmi, akkor tizenegykor már a háznál leszek, és ha fel tudok észrevétlenül surranni, még tudok pihenni hat órát. Ami nem lenne rossz, tekintettel arra, hogy holnap kezdődik az iskola.
A gondolattól is ideges lettem, hogy holnap ismeretlen emberek közé kell mennem. Alapjáraton nem szerettem az embereket. Félreértés ne essék, nem volt fóbiám, vagy hasonló, egyszerűen csak mindenkinek jobb volt, ha nem találkoztam senkivel.
A sötétség és fáradság ellenére is pontosan tudtam merre kell menjek, mivel ilyenkor mindig ugyanaz történt már tapasztaltan róttam az esti utcákat; lerészegedett, egy kicsit elvert, bevágott a csomagtartóba, majd ide hozott. A régi iskolám elé. Meg volt az oka annak, hogy pont ide hozott mindig... de gondolni sem akartam a mögöttes tartalomra.
Már bő negyven perce botorkáltam, rettenetesen átfagytam, – mivel csak egy póló és egy nadrág volt rajtam –, mire elértem a kocsmához.
Utáltam ezt a helyet, éjjel–nappal részeg vadbarmokkal volt tele, de nem tudtam másfele hazamenni. A házunk egy zsákutca vége felé volt, aminek az elején volt az ősemberek klubja. Nem tudtam megkerülni, így kénytelen voltam a szűkös utcában a részegek törzshelye mellett elmenni.
Már messziről hallatszott az épületből kiszűrődő ricsaj. A hideg is kirázott tőle, próbáltam magam minél kisebbre összehúzni, hogy még véletlen se vegyenek észre. Volt már rá példa, hogy a kanos részeg ősemberek elkaptak egy alapos verésre, másra szerencsére még nem... a gondolattól is rosszul lettem, hogy a mocskos kezükkel bármilyen módon hozzám érjenek.
A szemem megakadt egy, a már megszokott lezüllött képbe nem illő járművön. A régi kopott autók közt, amiket már jó pár éve evett a rozsda, egy fekete motor állt. Szinte olyan volt, mintha frissen gurult volna ki a szalonból; egy apró sárfolt se volt rajta. Mit keresne valaki olyan, egy ilyen lepukkant helyen, akinek telik egy ilyen álom motorra?
A csodaszép jármű bámulása közben nem vettem észre, hogy valaki jön velem szembe, így sikeresen neki mentem.
Felnyikkantam mikor az amúgy is felhorzsolt alkarom a betonnal találkozott. Nem lehetek ilyen peches!
– Figyelj hova mész kölyök! – morrant rám a férfi, aki olyan lehetett, mint egy szikla, mert még csak meg se rezzent, míg én seggre ültem.
Még véletlenül se nyújtott volna segítő kezet, de azért végig nézte szerencsétlenkedésemet. Mikor sikeresen ismét két lábon álltam leporoltam magam, majd ránéztem. A látvány pedig, hát... huh. Egy nálam tíz centivel alacsonyabb, bőrdzsekis törpe állt előttem. Én sem voltam valami égi meszelő a 170 centimmel, így kissé megdöbbentett, hogy a mély, karcos hang tulajdonosa még nálam is alacsonyabb. Termete alapján jóval fiatalabbnak mondtam volna, csak mikor az arcát megláttam, tudtam, hogy egy kicsit lehet, hogy idősebb nálam. Bár a félhomályban nem láttam jól, amennyire ki tudtam venni, karakteres, éles arcvonásai voltak.
Lekezelő, dühös tekintettel mért végig, de azon, ahogy nézett, akaratlanul is majdnem elnevettem magam. Mint egy morgó törpe. Végül sikerült egy mosolyra redukálnom a kitörni vágyó kacajt.
– Min mosolyogsz barom? – ragadta meg a pólóm, és csapott neki a falnak. Arcomról azonnal eltűnt a mosoly; tüdőmben egy pillanatra benn akadt a levegő. Hogy a faszba lehet ilyen erős?! – Halljam! Min vigyorogtál? – éreztem a leheletén az alkohol bűzét. Ez is részeg! Mondjuk mit hittem? Hogy éppen egy jó kis esti teáról szabadult?
Mikor ismét levegőhöz jutottam, kezeimet az övére kulcsoltam és megpróbáltam leszedni ujjait pólóm nyakáról.
Nehogy már egy kis pukkancs hagyjon helyben!
Eléggé felhúztam magam azon, hogy nem elég, hogy apám bánt, még mások is folyton megtalálnak. Az élet egyszerűen utál! Mikor mérges vagyok, elég nehezen gondolkodom... Meggondolatlan dolgokat mondok, és teszek.
– Te csak ne pattogj törpe! – vicsorogtam rá. Arcán egy pillanatig csodálkozást fedeztem fel, majd visszatért a dühös kifejezés. Szabad keze ökölbe szorult, és egy pillanat múlva már találkozott is a bordáimmal.
Felnyögtem a fájdalomtól, szemem bekönnyezett. Nem sokkal később engedett csak el, én pedig azonnal a földre zuhantam.
– Tch. Az olyan szaros kölyköknek, mint te, ilyenkor már aludnia kéne – mondta nyugodtabb, lekezelő hangon, miközben elsétált.
Ez se normális! – gondoltam miközben ő elhajtott. – A hangjától pedig kiráz a hideg. Kicsit ismerős, pedig még sosem találkoztam ezzel a seggfejjel.
Még kellett pár perc, mire ismét fel tudtam kászálódni. A bordáimból csak úgy sugárzott a fájdalom, de nem foglalkoztam a történtekkel túl sokat, ez is csak egy újabb balszerencsés pillanat volt, a szerencsetaszító életemben.
Mikor haza értem, minden fájdalmamat leküzdve másztam fel az eresz mellett az ablakhoz, majd jutottam be a szobámnak csúfolt lyukba. Nem mertem a bejárati ajtóval próbálkozni, mivel ilyenkor apám a földszinten szokott aludni, vagy inni, estleg ezt a kettőt felváltva.
Mielőtt lefeküdtem volna, előkotortam az ágyam alól a telefont, mert mikor az első pofont kaptam, véletlen beejtettem oda, és beállítottam egy ébresztőt, hogy el ne aludjak.
Ahogy bekuporodtam a takaró alá, ismét rám törtek azok az érzések, hogy csak egy senki vagyok. Egy utolsó mocskos senki, akinek léteznie se szabadna. Hiába voltam hulla fáradt, nem tudtam hamar elaludni a nyugtalanító gondolatoktól.
Legszívesebben már rég feladtam volna mindent, ha hét éve nem találkoztam volna valakivel, aki azt mondta:
„Kellj fel! Csak a gyengék adják fel, és te nem lehetsz gyenge, mert én utálom a gyengéket."
Tudom, hülyeség ebbe az egy mondatba kapaszkodni, bennem mégis ez tartja a lelket, és ösztönöz arra, hogy kelljek fel újra és újra.
Nyolc éves lehettem, akkor szöktem el először itthonról, és csak sírtam az út szélén. Nem emlékszem az arcára, a nevét se mondta meg. Miután felkeltem, egyszerűen csak ott hagyott. A szavai nem voltak kedvesen. Ridegek voltak, mégis elszorult a mellkasom tőlük akkor is, és azóta mindig, mikor eszembe jut.
Valamiért meg akartam felelni neki. Azt akartam, hogy elég jó legyek ahhoz, hogy foglalkozzon velem, most is ezt akarom. Azt, hogy valakit érdekeljen, mi van velem.
Utána nagyon sokszor visszamentem oda, abban reménykedve, hogy ott lesz, de többé nem találkoztam vele.
⋆ ⋆ ⋆
Megráztam a fejem, majd letöröltem a már majdnem alvadt vért az államról, és nyögve tápászkodtam fel a földről ahova apám hajított. Nem volt újdonság, hogy elborult az agya. Ez is csak egy újabb este volt, mikor a szokottnál is jobban elege lett belőlem. Rengetegszer történt már meg hasonló, de még most is fájt egy kicsit. Bár nem is igazán az ütések okozta sérülésektől szenvedtem, sokkal rosszabb volt hallani azokat a mondatokat, amiket ilyenkor újra és újra a fejemhez vágott.
"Minden a te hibád! Miattad halt meg! Szenvedj csak, megérdemled..."
A falnak támaszkodva kezdtem el haza indulni. Még csak tíz körül járhatott, aminek igazán örültem, mivel most a jobb térdem sérült meg egy kissé. Minden alkalommal, mikor léptem belenyilallt a fájdalom, bár nem volt olyan vészes, - éreztem már rosszabbat is, – nem haladtam elég gyorsan. Így legalább ötven percbe fog telni, míg haza érek, szóval, ha nem jön közbe semmi, akkor tizenegykor már a háznál leszek, és ha fel tudok észrevétlenül surranni, még tudok pihenni hat órát. Ami nem lenne rossz, tekintettel arra, hogy holnap kezdődik az iskola.
A gondolattól is ideges lettem, hogy holnap ismeretlen emberek közé kell mennem. Alapjáraton nem szerettem az embereket. Félreértés ne essék, nem volt fóbiám, vagy hasonló, egyszerűen csak mindenkinek jobb volt, ha nem találkoztam senkivel.
A sötétség és fáradság ellenére is pontosan tudtam merre kell menjek, mivel ilyenkor mindig ugyanaz történt már tapasztaltan róttam az esti utcákat; lerészegedett, egy kicsit elvert, bevágott a csomagtartóba, majd ide hozott. A régi iskolám elé. Meg volt az oka annak, hogy pont ide hozott mindig... de gondolni sem akartam a mögöttes tartalomra.
Már bő negyven perce botorkáltam, rettenetesen átfagytam, – mivel csak egy póló és egy nadrág volt rajtam –, mire elértem a kocsmához.
Utáltam ezt a helyet, éjjel–nappal részeg vadbarmokkal volt tele, de nem tudtam másfele hazamenni. A házunk egy zsákutca vége felé volt, aminek az elején volt az ősemberek klubja. Nem tudtam megkerülni, így kénytelen voltam a szűkös utcában a részegek törzshelye mellett elmenni.
Már messziről hallatszott az épületből kiszűrődő ricsaj. A hideg is kirázott tőle, próbáltam magam minél kisebbre összehúzni, hogy még véletlen se vegyenek észre. Volt már rá példa, hogy a kanos részeg ősemberek elkaptak egy alapos verésre, másra szerencsére még nem... a gondolattól is rosszul lettem, hogy a mocskos kezükkel bármilyen módon hozzám érjenek.
A szemem megakadt egy, a már megszokott lezüllött képbe nem illő járművön. A régi kopott autók közt, amiket már jó pár éve evett a rozsda, egy fekete motor állt. Szinte olyan volt, mintha frissen gurult volna ki a szalonból; egy apró sárfolt se volt rajta. Mit keresne valaki olyan, egy ilyen lepukkant helyen, akinek telik egy ilyen álom motorra?
A csodaszép jármű bámulása közben nem vettem észre, hogy valaki jön velem szembe, így sikeresen neki mentem.
Felnyikkantam mikor az amúgy is felhorzsolt alkarom a betonnal találkozott. Nem lehetek ilyen peches!
– Figyelj hova mész kölyök! – morrant rám a férfi, aki olyan lehetett, mint egy szikla, mert még csak meg se rezzent, míg én seggre ültem.
Még véletlenül se nyújtott volna segítő kezet, de azért végig nézte szerencsétlenkedésemet. Mikor sikeresen ismét két lábon álltam leporoltam magam, majd ránéztem. A látvány pedig, hát... huh. Egy nálam tíz centivel alacsonyabb, bőrdzsekis törpe állt előttem. Én sem voltam valami égi meszelő a 170 centimmel, így kissé megdöbbentett, hogy a mély, karcos hang tulajdonosa még nálam is alacsonyabb. Termete alapján jóval fiatalabbnak mondtam volna, csak mikor az arcát megláttam, tudtam, hogy egy kicsit lehet, hogy idősebb nálam. Bár a félhomályban nem láttam jól, amennyire ki tudtam venni, karakteres, éles arcvonásai voltak.
Lekezelő, dühös tekintettel mért végig, de azon, ahogy nézett, akaratlanul is majdnem elnevettem magam. Mint egy morgó törpe. Végül sikerült egy mosolyra redukálnom a kitörni vágyó kacajt.
– Min mosolyogsz barom? – ragadta meg a pólóm, és csapott neki a falnak. Arcomról azonnal eltűnt a mosoly; tüdőmben egy pillanatra benn akadt a levegő. Hogy a faszba lehet ilyen erős?! – Halljam! Min vigyorogtál? – éreztem a leheletén az alkohol bűzét. Ez is részeg! Mondjuk mit hittem? Hogy éppen egy jó kis esti teáról szabadult?
Mikor ismét levegőhöz jutottam, kezeimet az övére kulcsoltam és megpróbáltam leszedni ujjait pólóm nyakáról.
Nehogy már egy kis pukkancs hagyjon helyben!
Eléggé felhúztam magam azon, hogy nem elég, hogy apám bánt, még mások is folyton megtalálnak. Az élet egyszerűen utál! Mikor mérges vagyok, elég nehezen gondolkodom... Meggondolatlan dolgokat mondok, és teszek.
– Te csak ne pattogj törpe! – vicsorogtam rá. Arcán egy pillanatig csodálkozást fedeztem fel, majd visszatért a dühös kifejezés. Szabad keze ökölbe szorult, és egy pillanat múlva már találkozott is a bordáimmal.
Felnyögtem a fájdalomtól, szemem bekönnyezett. Nem sokkal később engedett csak el, én pedig azonnal a földre zuhantam.
– Tch. Az olyan szaros kölyköknek, mint te, ilyenkor már aludnia kéne – mondta nyugodtabb, lekezelő hangon, miközben elsétált.
Ez se normális! – gondoltam miközben ő elhajtott. – A hangjától pedig kiráz a hideg. Kicsit ismerős, pedig még sosem találkoztam ezzel a seggfejjel.
Még kellett pár perc, mire ismét fel tudtam kászálódni. A bordáimból csak úgy sugárzott a fájdalom, de nem foglalkoztam a történtekkel túl sokat, ez is csak egy újabb balszerencsés pillanat volt, a szerencsetaszító életemben.
Mikor haza értem, minden fájdalmamat leküzdve másztam fel az eresz mellett az ablakhoz, majd jutottam be a szobámnak csúfolt lyukba. Nem mertem a bejárati ajtóval próbálkozni, mivel ilyenkor apám a földszinten szokott aludni, vagy inni, estleg ezt a kettőt felváltva.
Mielőtt lefeküdtem volna, előkotortam az ágyam alól a telefont, mert mikor az első pofont kaptam, véletlen beejtettem oda, és beállítottam egy ébresztőt, hogy el ne aludjak.
Ahogy bekuporodtam a takaró alá, ismét rám törtek azok az érzések, hogy csak egy senki vagyok. Egy utolsó mocskos senki, akinek léteznie se szabadna. Hiába voltam hulla fáradt, nem tudtam hamar elaludni a nyugtalanító gondolatoktól.
Legszívesebben már rég feladtam volna mindent, ha hét éve nem találkoztam volna valakivel, aki azt mondta:
„Kellj fel! Csak a gyengék adják fel, és te nem lehetsz gyenge, mert én utálom a gyengéket."
Tudom, hülyeség ebbe az egy mondatba kapaszkodni, bennem mégis ez tartja a lelket, és ösztönöz arra, hogy kelljek fel újra és újra.
Nyolc éves lehettem, akkor szöktem el először itthonról, és csak sírtam az út szélén. Nem emlékszem az arcára, a nevét se mondta meg. Miután felkeltem, egyszerűen csak ott hagyott. A szavai nem voltak kedvesen. Ridegek voltak, mégis elszorult a mellkasom tőlük akkor is, és azóta mindig, mikor eszembe jut.
Valamiért meg akartam felelni neki. Azt akartam, hogy elég jó legyek ahhoz, hogy foglalkozzon velem, most is ezt akarom. Azt, hogy valakit érdekeljen, mi van velem.
Utána nagyon sokszor visszamentem oda, abban reménykedve, hogy ott lesz, de többé nem találkoztam vele.
⋆ ⋆ ⋆
1. fejezet
Rettenetesen aludtam az éjjel; mivel nem mertem lemenni altatóért, nem volt, ami ki kapcsolta volna az agyam. Reggel úgy ébredtem, mint egy másnapos, drogos élőhalott, aki azt sem tudja melyik bolygón van, de muszáj volt felkelnem, nem késhettem el már az első napon.
Előbb említett állapotom ellenére azonnal kipattantam az ágyból, hogy még mielőtt apám felkel, eltűnhessek. Gyorsan bedobtam a táskámba egy füzetet, meg egy tollat, majd a fürdőbe vettem az irányt. Egy gyors zuhanyzás után már sokkal jobban éreztem magam. A tükörhöz sétáltam, ahol sápadt, karikásszemű tükörképem nézett szembe velem.
Kilencedikes lettem, ami azt jelentette, retteghetek. Ha nem sikerül ma normálisan viselkednem, akkor megbélyegeznek, és újabb négy rettenetes év elé nézek.
Eddig nem igazán voltak barátaim, nem is akartam, hogy legyenek. Egyetlen vágyam az volt, hogy csendben meghúzhassam magam, csak hát ez eléggé nehéz feladat volt számomra, mivel alapvetően három féle képpen tudtam kezelni egy rizikós szituációt: A legritkább az volt, mikor civilizáltan, se nem nyökögve, se nem agresszívan válaszoltam. A leggyakoribb az volt, mikor meggondolatlanul szálltam be egy harcba, akár fizikaiba, akár verbálisba. A harmadik pedig az volt, mikor valakitől annyira rettegtem, hogy megszólalni sem mertem. Ez elég ritkának számított, de például ilyen volt a kapcsolatom apámmal is.
Szóval, elég ramatyak az esélyeim...
A térdemet bekentem gyulladáscsökkentővel, majd befásliztam. Piszkosul fájt. Az oldalamon is volt egy–két kisebb zúzódás, ami apámtól származott, de azok elhanyagolhatók voltak, ellentétben a mellkasom alatt jobb oldalon levővel. Ott, ahol az a kis, gonosz Super Mario megütött, egy szép nagy sárgás–lilás folt díszelgett, ami mindaddig enyhén sajgott, míg valami hozzá nem ért, vagy meg nem mozdultam. Még amikor levegőt vettem is éreztem, hogy ott van. Ezt is bekentem, miközben próbáltam nem felvinnyogni.
El se tudtam képzelni, hogy volt képes így megütni, de abban biztos voltam, hogy soha többé nem akarok találkozni vele. A hideg kirázott, ha arra gondoltam, megint összetalálkozunk, és én nem tudom fékezni a nyelvem, ő meg az öklét.
Ha szerencsém van, nem törte el a bordám. Ha eltört volna, az sokkal rosszabb lenne nem? Maximum megzúzódott, azt meg túlélem.
A szemem alá raktam egy kis korrektort. Félre értés ne essék, nem szoktam sminkelni, és nem is szeretek, de nyilván jobb első benyomást kelthetek, ha nem egy éhező vámpír kinézetével vánszorgok be, márpedig teljesen úgy néztem ki. A legvilágosabb korrektort vettem meg, amit csak találtam, az volt rá írva: Porcelain, de még ez is sötét volt hófehér bőrömhöz képest, és nem is fedett eléggé ahhoz, hogy eltüntesse kialvatlanságom nyomait.
Gyorsan felkaptam egy farmert, meg egy fekete pólót, és a kék dzsekim, majd a táskát megragadva másztam ki az ablakon. Nem mertem lemenni a földszintre, pedig a konyhában volt kaja, meg fájdalomcsillapító, és mindkettőre szükségem lett volna, bár azt nem tudtam, melyikre jobban. Mivel már tegnap sem ettem vacsorát, és ebédet sem, meg hát a reggelim is kimerült egy szelet pirítósban, rohadt éhes voltam, de még pénzem se volt, hogy vegyek valamit.
Hmpf... csóró vagyok...
⋆⋆⋆
Mire megérkeztem az iskola elé, annyira ideges lettem, hogy a kezem remegett, és a levegőt is nehezebben vettem. Gyalog több mint egy óra volt az út az új iskolámig; fájós lábbal hét húszra értem oda, ami pont jól jött ki. Félkor kezdődött az évnyitó, ami azt jelentette, nem kellett egyből jópofiznom mindenkivel. Nem mintha tudnék…
Mély levegőt vettem a kapu előtt, próbáltam lenyugodni. Nem akartam itt lenni. Rettegtem attól, hogy elcseszek valamit és mindenki utálni fog. Ráadásul még egy fekete motort is megpillantottam, és hiába tudtam, hogy képtelenség, hogy azé a minioné legyen, azért az emlékektől megborzongtam.
Ha netán egy suliba járnánk, és lehetőségem lenne rá, tuti átiratkoznék. Ezzel csak egy baj volt, az, hogy kellett volna hozzá apám engedélye, és minden ilyen ügyintézés kínszenvedés volt számomra. Azt meg végképp nem akartam, hogy az iskola közelébe jöjjön, a legkevésbé az hiányzott, hogy jelenetet rendezzen, vagy éppen ellenkezőleg; elhitesse mindenkivel, hogy ő mennyire jó ember és gondos apa.
A tegnapi kocsma előtti incidens is biztos az én hibám. Rossz passzban voltam, és biztosan azért volt a törpe is olyan ingerült, meg az sem javított a helyzeten, hogy ő még részeg is volt. De ki ne lenne ingerült, miután megverték és kidobták?
Azzal próbáltam nyugtatni magam, ha esetleg megint összefutnánk, tudnám kezelni a helyzetet, és megúsznám ép bőrrel.
Gyorsan elmantráztam magamban mit kell és mit tilos csinálnom ahhoz, hogy egy viszonylag normális év elé nézzek:
Legyél kedves másokkal!
Ne pofázz!
Ne hagyd, hogy eldurranjon az agyad!
Maradj higgadt!
...
Cseppet sem nyugodtam meg, sőt mikor egy csapat ember elment mellettem, azt hittem szívrohamot kapok.
Szedd már össze magad Eren! – gondoltam, és a torkomban dobogó szívvel indultam meg.
Viszonylag könnyen megtaláltam újdonsült osztályomat, és a többi tanulót is. Az iskola hátsó udvarán tartották az évnyitót. A hatalmas betonos sportpályára fel volt állítva egy kis emelvény, ami mellett székek sorakoztak a tanárok számára. Ezekkel szemben pedig a diákok álltak fel oszlopokban osztályok szerint. Évfolyamonként három csoport volt mindenhol, mindegyikben maximum tizenöten lehettek, ami azért meglepett; az előző osztályomban majdnem harmincan voltunk.
Ha azt a tömeget kibírtam, tizennégy másik embert is ki fogok!... Vagy nem... – Szeretem a pozitív énem.
Egy szemüveges, vörösesbarna hajú nő igazgatta a csellengőket, de engem szerencsére nem vett észre, így a hideg falnak dőlve, az emberektől kellő távolságban várhattam.
Eltelt pár perc, mire rájöttem, hogy azzal, ha különcködök rossz fényben tűnhetek fel, így kimért léptekkel csatlakoztam a többiekhez.
– Sziasztok! – köszöntem halkan az idegességtől teljesen elszorult torokkal. A két előttem álló hátra fordult, és rám mosolygott, ami nagyon meglepett.
– Szia! Én Mikasa vagyok – mondta a körülbelül velem egymagas, rövid, feketehajú lány, piros sállal a nyakában, fekete kabátban.
– Hali, én meg Armin! – köszönt a nálam alacsonyabb szőke srác is. Elég nevetségesen festett a hülyén nyírt, rövid hajával, de emlékeztettem magam, hogy nem lehetek szemét már az első emberrel, aki szóba áll velem... Habár ő a második volt.
– Eren – mondtam, miközben a kezemet nyújtottam. Mindkettejük elfogadta, majd továbbra is felém fordulva maradtak. – Régebbről ismeritek egymást? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni.
– Igen – felelte Armin. – Alsótagozatra együtt jártunk, aztán én elmentem felsőben másik suliba, de tök jó, hogy most ismét osztálytársak lettünk!
– Igen. Nem hagyom, hogy bántsanak – mondta a lány komolyan.
Mi? – kezdtem kissé megnyugodni; hozzájuk és az osztály többi részéhez képest nem voltam olyan nagy különc – az egyik lány például két zacskó csipsszel a kezében, szabályosan zabálva várta, hogy valami történjen végre.
– Mit gondoltok, melyik ofőt kapjuk? Azt hallottam a nyáron pár tanár elhagyta a tantestületet, szóval most jön egy csomó új! – kezdte Mikasa lelkesedve.
– Öhm... Mikasa te ide jártál felsőbe? – kézdeztem zavarodottan.
– Nem, dehogyis! Ez csak egy gimnázium, itt nincsen felsőtagozat – felelte kissé furcsán nézve, mire nem kicsit kezdett el égni a fejem.
Szép volt Jaeger! Égesd le magad már az első pillanatban!
Mivel fő iskolaválasztási szempontom nem az volt, hogy minél nevesebb, meg elitebb suliba jussak be, hanem, hogy minél messzebb legyen otthonról, így nem igazán néztem utána annak, hogy mi is ez a hely. Csak annyit tudok, hogy három féle tagozatra lehetett jelentkezni, én pedig az általánosra jutottam be.
– Akkor honnét tudsz ennyit? – kérdeztem. Tényleg csak én vagyok ilyen tudatlan?!
– Hát, tudjátok a barátnőm barátnőjének a bátyja járt ide, aki elmesélte milyen jó ez az iskola a húgának, aki ugye a barátnőm barátnője, aki elmesélte a barátnőmnek, aki elmesélte nekem – mondta éppen, hogy csak boldog arckifejezéssel egy szuszra. Az előbbi mosolya már eltűnt, helyette elég mogorván nézett ránk. Vagyis, inkább szomorúnak tűnt.
Annyiszor hangzott el a barátnő szó, hogy szinte azt se tudtam mi volt a kérdés, amire ez volt a válasz.
– Értem – mondta Armin bólogatva, mire én is csatlakoztam hozzá. Próbáltam értelmes fejet vágni, miközben legszívesebben már most elmenekültem volna.
Utálom az embereket!
Hiába tűntek kedvesnek, tudtam, hogy kell majd egy kis idő, mire megszokom őket, feltéve, hogy addig nem hagynak ott a francba.
– És te Armin, miért ezt a sulit választottad?
– Hát, én ugye negyedikes koromban elköltöztem, és most visszajöttem ide a papámmal, és azt hallottam, ez a legjobb iskola, így erre esett a választás. Na és te Eren?
Huh... Váratlanul ért a kérdés. Nem mondhattam, hogy azért ezt az iskolát választottam, mert ez volt a legmesszebb otthonról, és így több időt tölthettem a poklon kívül.
– Az apámnak ajánlotta az egyik munkatársa – ez igazából igaz is lehetett volna. Mikor Grisha Jaeger nem engem bántott, vagy éppen nem ivott, a munkahelyén játszotta a boldog, felelősségteljes férfit. Egy állatklinikán dolgozott, s úgy tűnt, elég jól alakít, mert a munkatársai és páciensei gazdái is kedvelték.
Amikor belegondoltam, hogy másokkal milyen kedves, akaratlanul is elkapott a bűntudat, hogy velem van a baj, és miattam olyan, amilyen, pedig ő igazából jó ember, és csak én érdemlem ezt tényleg meg. Jejj... A negatív gondolatok! Bassza meg, hogy egyszer sem tudom őket száműzni!
Hangulatváltozásom újdonsült ismerőseim is észrevehették, mert megkérdezték mi a baj.
– Semmi, csak elgondolkodtam – feleltem, s mielőtt még újabb kérdésekbe bonyolódhattunk volna bele, egy mély hang megmentett; a színpadon álló férfi kezdett el beszélni.
– Erwin Smith vagyok, és üdvözlök mindenkit idén is! – kezdte el a szőkehajú öltönyös pasas, aki már most idegesített.
Nem a megjelenése, vagy a hangja, vagy amit mondott, hanem a szemöldöke, ami minden egyes arcrándulásánál megmozdult. Mint két kis hernyó. – A gondolatra elmosolyodtam, s hogy kicsit eltereljem a figyelmem körbe tekintettem. Azonban a tömeg jobbról és balról is átláthatatlan falként állt, így az igazgatón kívül semmit nem láttam.
Unottan kezdtem figyelni a földön egy pontot. Sosem értettem mire jók ezek a beszédek; a statisztikák, a sablon dumák... Mind kiszámítható és unalmas. A szokásos szöveg után elmondták, hogy melyik osztálynak melyik terembe kell mennie; illetve azt is, hogy az osztályfőnökök pár percet késni fognak, mivel gyorsan kiosztják nekik az órarendeket, meg hasonló dolgokat.
Mikasával és Arminnal indultam el. Igazából nem voltak olyan rosszak; bár egyfolytában beszéltek – főleg Armin –, engem nem faggattak, amiért hálás voltam.
Mivel a tömeg végén kullogtunk, már csak az első sorban maradt hely mire beértünk a terembe. Kettes padok voltak, így Armin és Mikasa leültek az egyikbe, én pedig egy elég érdekes fejű ember mellé kerültem.
Mivel már volt két viszonylag alakulófélben levő barátságszerűségem, vagyis reményeim szerint... – mert, amúgy sosem voltam jó az emberekkel kialakított kapcsolatokban, és azok megtartásában meg pláne –, és nem is volt valami szimpatikus az újdonsült padtársam, nem szóltam hozzá. Helyette lehajtottam a fejem, elővettem a telefonom. Egy idő után elég unalmassá vált mindig ugyanazzal elütni az időt, de mivel csak egy játékom volt, nem igen volt választási lehetőségem.
Hasam hatalmasokat korgott; ráadásul szomjas is voltam, így már a nap elején eléggé gyatrává váltak a túlélési esélyeim.
– Mit csinálsz kis herceg? – hallottam meg magam mellől. – Hé, hozzád beszélek! – lökte meg a karom, mire elvesztettem a játékot. Nagyon közel voltam egy új rekord felállításához, szóval nem kicsit húztam fel magam.
– Bocs, általában nem figyelek a barmokra – morogtam, miközben kiléptem a játékból.
Előbbi mondatomra többen elhallgattak, volt, aki fel "ú"–zott, ez pedig megadta a szikrát padtársamnak.
– Elnézését kérem Smaragdszemű Királylány, hogy megzavartam nyugalmát! – kezdett el röhögve gúnyolódni. Esküszöm olyan volt a nevetése, mint a ló nyerítés.
Mi baja van mindenkinek? Tényleg velem van a baj? Ilyen szekálni való a képem, vagy mi?!
Továbbra is próbálva megőrizni méltóságom és nyugalmam, feleltem:
– Ismerős vagy nekem. Olyan lópofád van, hogy... hmm nem... is tudom... talán az egyik pici paci vagy fejedelmi udvaromból? – tudtam, hogy ez elég gyenge visszaszólás, és én tényleg próbáltam higgadt maradni, de annyira felbaszta az agyam, hogy minden balféknek pont engem kell megtalálnia, hogy egyszerűen nem hagyhattam annyiban.
– Vond vissza kislány! – ragadta meg a pólóm nyakát, mire én is az övét.
– Melyik részét vonjam vissza az igazságnak? Azt hogy lópofa vagy? – vicsorogtam rá.
– Fiúk! Elég! Bármikor itt lehet az ofő! – állt meg Mikasa az asztalunk előtt.
– Ha visszavonja, elengedem – mondta.
– Ne légy dedós paci! Ez már nem az óvoda, itt nem vonunk vissza semmit! – vigyorogtam, mire elszakadt nála a húr és nekem esett. Hatalmas csattanással csapódtam a földre, felettem a sráccal, aki próbálta lenyomni kezeim a földre.
Egy pillanatig szinte mozdulni se bírtam. Egyszerűen csak megbénította a testem a döbbenet és az ismerős felállás, nem mellesleg, egy kicsit az ütésektől is tartottam.
A világosbarna hajú hiába alig öt centivel volt magasabb nálam, de én fáradt, és jóval vékonyabb voltam nála, így könnyűszerrel kerekedett fölém. Szabadulni akartam, rettenetesen el akartam tűnni. Egy vékony vonal választott csak el a pániktól. Mielőtt azonban átléptem volna a határt, lábam kiszabadult, így automatikusan lendítettem a másik leggyengébb pontja felé. A srác egy magas C kíséretében dőlt le rólam, pont mikor az ajtó kinyílt, és valaki belépett rajta.
– Mi ez a ricsaj? – hallatszott az ingerült hang, amitől megfagyott ereimben a vér.
Ilyen nincs! Nem lehet igaz!
Feltápászkodtam, hogy jobban meg tudjam nézni, ki is jött be.
Hogy az a retkes, jó kurva szerencse utál engem!!! – szívem kihagyott egyet; ugyanaz a mogorva, unott arckifejezés, a fekete, oldalt felnyírt haj, az alacsony termet, csak most nem bőrdzseki, hanem ing és zakó volt rajta...
Ha ez az osztálytársam lesz, meg fogok halni – gondoltam, miközben tekintetünk találkozott.
Előbb említett állapotom ellenére azonnal kipattantam az ágyból, hogy még mielőtt apám felkel, eltűnhessek. Gyorsan bedobtam a táskámba egy füzetet, meg egy tollat, majd a fürdőbe vettem az irányt. Egy gyors zuhanyzás után már sokkal jobban éreztem magam. A tükörhöz sétáltam, ahol sápadt, karikásszemű tükörképem nézett szembe velem.
Kilencedikes lettem, ami azt jelentette, retteghetek. Ha nem sikerül ma normálisan viselkednem, akkor megbélyegeznek, és újabb négy rettenetes év elé nézek.
Eddig nem igazán voltak barátaim, nem is akartam, hogy legyenek. Egyetlen vágyam az volt, hogy csendben meghúzhassam magam, csak hát ez eléggé nehéz feladat volt számomra, mivel alapvetően három féle képpen tudtam kezelni egy rizikós szituációt: A legritkább az volt, mikor civilizáltan, se nem nyökögve, se nem agresszívan válaszoltam. A leggyakoribb az volt, mikor meggondolatlanul szálltam be egy harcba, akár fizikaiba, akár verbálisba. A harmadik pedig az volt, mikor valakitől annyira rettegtem, hogy megszólalni sem mertem. Ez elég ritkának számított, de például ilyen volt a kapcsolatom apámmal is.
Szóval, elég ramatyak az esélyeim...
A térdemet bekentem gyulladáscsökkentővel, majd befásliztam. Piszkosul fájt. Az oldalamon is volt egy–két kisebb zúzódás, ami apámtól származott, de azok elhanyagolhatók voltak, ellentétben a mellkasom alatt jobb oldalon levővel. Ott, ahol az a kis, gonosz Super Mario megütött, egy szép nagy sárgás–lilás folt díszelgett, ami mindaddig enyhén sajgott, míg valami hozzá nem ért, vagy meg nem mozdultam. Még amikor levegőt vettem is éreztem, hogy ott van. Ezt is bekentem, miközben próbáltam nem felvinnyogni.
El se tudtam képzelni, hogy volt képes így megütni, de abban biztos voltam, hogy soha többé nem akarok találkozni vele. A hideg kirázott, ha arra gondoltam, megint összetalálkozunk, és én nem tudom fékezni a nyelvem, ő meg az öklét.
Ha szerencsém van, nem törte el a bordám. Ha eltört volna, az sokkal rosszabb lenne nem? Maximum megzúzódott, azt meg túlélem.
A szemem alá raktam egy kis korrektort. Félre értés ne essék, nem szoktam sminkelni, és nem is szeretek, de nyilván jobb első benyomást kelthetek, ha nem egy éhező vámpír kinézetével vánszorgok be, márpedig teljesen úgy néztem ki. A legvilágosabb korrektort vettem meg, amit csak találtam, az volt rá írva: Porcelain, de még ez is sötét volt hófehér bőrömhöz képest, és nem is fedett eléggé ahhoz, hogy eltüntesse kialvatlanságom nyomait.
Gyorsan felkaptam egy farmert, meg egy fekete pólót, és a kék dzsekim, majd a táskát megragadva másztam ki az ablakon. Nem mertem lemenni a földszintre, pedig a konyhában volt kaja, meg fájdalomcsillapító, és mindkettőre szükségem lett volna, bár azt nem tudtam, melyikre jobban. Mivel már tegnap sem ettem vacsorát, és ebédet sem, meg hát a reggelim is kimerült egy szelet pirítósban, rohadt éhes voltam, de még pénzem se volt, hogy vegyek valamit.
Hmpf... csóró vagyok...
⋆⋆⋆
Mire megérkeztem az iskola elé, annyira ideges lettem, hogy a kezem remegett, és a levegőt is nehezebben vettem. Gyalog több mint egy óra volt az út az új iskolámig; fájós lábbal hét húszra értem oda, ami pont jól jött ki. Félkor kezdődött az évnyitó, ami azt jelentette, nem kellett egyből jópofiznom mindenkivel. Nem mintha tudnék…
Mély levegőt vettem a kapu előtt, próbáltam lenyugodni. Nem akartam itt lenni. Rettegtem attól, hogy elcseszek valamit és mindenki utálni fog. Ráadásul még egy fekete motort is megpillantottam, és hiába tudtam, hogy képtelenség, hogy azé a minioné legyen, azért az emlékektől megborzongtam.
Ha netán egy suliba járnánk, és lehetőségem lenne rá, tuti átiratkoznék. Ezzel csak egy baj volt, az, hogy kellett volna hozzá apám engedélye, és minden ilyen ügyintézés kínszenvedés volt számomra. Azt meg végképp nem akartam, hogy az iskola közelébe jöjjön, a legkevésbé az hiányzott, hogy jelenetet rendezzen, vagy éppen ellenkezőleg; elhitesse mindenkivel, hogy ő mennyire jó ember és gondos apa.
A tegnapi kocsma előtti incidens is biztos az én hibám. Rossz passzban voltam, és biztosan azért volt a törpe is olyan ingerült, meg az sem javított a helyzeten, hogy ő még részeg is volt. De ki ne lenne ingerült, miután megverték és kidobták?
Azzal próbáltam nyugtatni magam, ha esetleg megint összefutnánk, tudnám kezelni a helyzetet, és megúsznám ép bőrrel.
Gyorsan elmantráztam magamban mit kell és mit tilos csinálnom ahhoz, hogy egy viszonylag normális év elé nézzek:
Legyél kedves másokkal!
Ne pofázz!
Ne hagyd, hogy eldurranjon az agyad!
Maradj higgadt!
...
Cseppet sem nyugodtam meg, sőt mikor egy csapat ember elment mellettem, azt hittem szívrohamot kapok.
Szedd már össze magad Eren! – gondoltam, és a torkomban dobogó szívvel indultam meg.
Viszonylag könnyen megtaláltam újdonsült osztályomat, és a többi tanulót is. Az iskola hátsó udvarán tartották az évnyitót. A hatalmas betonos sportpályára fel volt állítva egy kis emelvény, ami mellett székek sorakoztak a tanárok számára. Ezekkel szemben pedig a diákok álltak fel oszlopokban osztályok szerint. Évfolyamonként három csoport volt mindenhol, mindegyikben maximum tizenöten lehettek, ami azért meglepett; az előző osztályomban majdnem harmincan voltunk.
Ha azt a tömeget kibírtam, tizennégy másik embert is ki fogok!... Vagy nem... – Szeretem a pozitív énem.
Egy szemüveges, vörösesbarna hajú nő igazgatta a csellengőket, de engem szerencsére nem vett észre, így a hideg falnak dőlve, az emberektől kellő távolságban várhattam.
Eltelt pár perc, mire rájöttem, hogy azzal, ha különcködök rossz fényben tűnhetek fel, így kimért léptekkel csatlakoztam a többiekhez.
– Sziasztok! – köszöntem halkan az idegességtől teljesen elszorult torokkal. A két előttem álló hátra fordult, és rám mosolygott, ami nagyon meglepett.
– Szia! Én Mikasa vagyok – mondta a körülbelül velem egymagas, rövid, feketehajú lány, piros sállal a nyakában, fekete kabátban.
– Hali, én meg Armin! – köszönt a nálam alacsonyabb szőke srác is. Elég nevetségesen festett a hülyén nyírt, rövid hajával, de emlékeztettem magam, hogy nem lehetek szemét már az első emberrel, aki szóba áll velem... Habár ő a második volt.
– Eren – mondtam, miközben a kezemet nyújtottam. Mindkettejük elfogadta, majd továbbra is felém fordulva maradtak. – Régebbről ismeritek egymást? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni.
– Igen – felelte Armin. – Alsótagozatra együtt jártunk, aztán én elmentem felsőben másik suliba, de tök jó, hogy most ismét osztálytársak lettünk!
– Igen. Nem hagyom, hogy bántsanak – mondta a lány komolyan.
Mi? – kezdtem kissé megnyugodni; hozzájuk és az osztály többi részéhez képest nem voltam olyan nagy különc – az egyik lány például két zacskó csipsszel a kezében, szabályosan zabálva várta, hogy valami történjen végre.
– Mit gondoltok, melyik ofőt kapjuk? Azt hallottam a nyáron pár tanár elhagyta a tantestületet, szóval most jön egy csomó új! – kezdte Mikasa lelkesedve.
– Öhm... Mikasa te ide jártál felsőbe? – kézdeztem zavarodottan.
– Nem, dehogyis! Ez csak egy gimnázium, itt nincsen felsőtagozat – felelte kissé furcsán nézve, mire nem kicsit kezdett el égni a fejem.
Szép volt Jaeger! Égesd le magad már az első pillanatban!
Mivel fő iskolaválasztási szempontom nem az volt, hogy minél nevesebb, meg elitebb suliba jussak be, hanem, hogy minél messzebb legyen otthonról, így nem igazán néztem utána annak, hogy mi is ez a hely. Csak annyit tudok, hogy három féle tagozatra lehetett jelentkezni, én pedig az általánosra jutottam be.
– Akkor honnét tudsz ennyit? – kérdeztem. Tényleg csak én vagyok ilyen tudatlan?!
– Hát, tudjátok a barátnőm barátnőjének a bátyja járt ide, aki elmesélte milyen jó ez az iskola a húgának, aki ugye a barátnőm barátnője, aki elmesélte a barátnőmnek, aki elmesélte nekem – mondta éppen, hogy csak boldog arckifejezéssel egy szuszra. Az előbbi mosolya már eltűnt, helyette elég mogorván nézett ránk. Vagyis, inkább szomorúnak tűnt.
Annyiszor hangzott el a barátnő szó, hogy szinte azt se tudtam mi volt a kérdés, amire ez volt a válasz.
– Értem – mondta Armin bólogatva, mire én is csatlakoztam hozzá. Próbáltam értelmes fejet vágni, miközben legszívesebben már most elmenekültem volna.
Utálom az embereket!
Hiába tűntek kedvesnek, tudtam, hogy kell majd egy kis idő, mire megszokom őket, feltéve, hogy addig nem hagynak ott a francba.
– És te Armin, miért ezt a sulit választottad?
– Hát, én ugye negyedikes koromban elköltöztem, és most visszajöttem ide a papámmal, és azt hallottam, ez a legjobb iskola, így erre esett a választás. Na és te Eren?
Huh... Váratlanul ért a kérdés. Nem mondhattam, hogy azért ezt az iskolát választottam, mert ez volt a legmesszebb otthonról, és így több időt tölthettem a poklon kívül.
– Az apámnak ajánlotta az egyik munkatársa – ez igazából igaz is lehetett volna. Mikor Grisha Jaeger nem engem bántott, vagy éppen nem ivott, a munkahelyén játszotta a boldog, felelősségteljes férfit. Egy állatklinikán dolgozott, s úgy tűnt, elég jól alakít, mert a munkatársai és páciensei gazdái is kedvelték.
Amikor belegondoltam, hogy másokkal milyen kedves, akaratlanul is elkapott a bűntudat, hogy velem van a baj, és miattam olyan, amilyen, pedig ő igazából jó ember, és csak én érdemlem ezt tényleg meg. Jejj... A negatív gondolatok! Bassza meg, hogy egyszer sem tudom őket száműzni!
Hangulatváltozásom újdonsült ismerőseim is észrevehették, mert megkérdezték mi a baj.
– Semmi, csak elgondolkodtam – feleltem, s mielőtt még újabb kérdésekbe bonyolódhattunk volna bele, egy mély hang megmentett; a színpadon álló férfi kezdett el beszélni.
– Erwin Smith vagyok, és üdvözlök mindenkit idén is! – kezdte el a szőkehajú öltönyös pasas, aki már most idegesített.
Nem a megjelenése, vagy a hangja, vagy amit mondott, hanem a szemöldöke, ami minden egyes arcrándulásánál megmozdult. Mint két kis hernyó. – A gondolatra elmosolyodtam, s hogy kicsit eltereljem a figyelmem körbe tekintettem. Azonban a tömeg jobbról és balról is átláthatatlan falként állt, így az igazgatón kívül semmit nem láttam.
Unottan kezdtem figyelni a földön egy pontot. Sosem értettem mire jók ezek a beszédek; a statisztikák, a sablon dumák... Mind kiszámítható és unalmas. A szokásos szöveg után elmondták, hogy melyik osztálynak melyik terembe kell mennie; illetve azt is, hogy az osztályfőnökök pár percet késni fognak, mivel gyorsan kiosztják nekik az órarendeket, meg hasonló dolgokat.
Mikasával és Arminnal indultam el. Igazából nem voltak olyan rosszak; bár egyfolytában beszéltek – főleg Armin –, engem nem faggattak, amiért hálás voltam.
Mivel a tömeg végén kullogtunk, már csak az első sorban maradt hely mire beértünk a terembe. Kettes padok voltak, így Armin és Mikasa leültek az egyikbe, én pedig egy elég érdekes fejű ember mellé kerültem.
Mivel már volt két viszonylag alakulófélben levő barátságszerűségem, vagyis reményeim szerint... – mert, amúgy sosem voltam jó az emberekkel kialakított kapcsolatokban, és azok megtartásában meg pláne –, és nem is volt valami szimpatikus az újdonsült padtársam, nem szóltam hozzá. Helyette lehajtottam a fejem, elővettem a telefonom. Egy idő után elég unalmassá vált mindig ugyanazzal elütni az időt, de mivel csak egy játékom volt, nem igen volt választási lehetőségem.
Hasam hatalmasokat korgott; ráadásul szomjas is voltam, így már a nap elején eléggé gyatrává váltak a túlélési esélyeim.
– Mit csinálsz kis herceg? – hallottam meg magam mellől. – Hé, hozzád beszélek! – lökte meg a karom, mire elvesztettem a játékot. Nagyon közel voltam egy új rekord felállításához, szóval nem kicsit húztam fel magam.
– Bocs, általában nem figyelek a barmokra – morogtam, miközben kiléptem a játékból.
Előbbi mondatomra többen elhallgattak, volt, aki fel "ú"–zott, ez pedig megadta a szikrát padtársamnak.
– Elnézését kérem Smaragdszemű Királylány, hogy megzavartam nyugalmát! – kezdett el röhögve gúnyolódni. Esküszöm olyan volt a nevetése, mint a ló nyerítés.
Mi baja van mindenkinek? Tényleg velem van a baj? Ilyen szekálni való a képem, vagy mi?!
Továbbra is próbálva megőrizni méltóságom és nyugalmam, feleltem:
– Ismerős vagy nekem. Olyan lópofád van, hogy... hmm nem... is tudom... talán az egyik pici paci vagy fejedelmi udvaromból? – tudtam, hogy ez elég gyenge visszaszólás, és én tényleg próbáltam higgadt maradni, de annyira felbaszta az agyam, hogy minden balféknek pont engem kell megtalálnia, hogy egyszerűen nem hagyhattam annyiban.
– Vond vissza kislány! – ragadta meg a pólóm nyakát, mire én is az övét.
– Melyik részét vonjam vissza az igazságnak? Azt hogy lópofa vagy? – vicsorogtam rá.
– Fiúk! Elég! Bármikor itt lehet az ofő! – állt meg Mikasa az asztalunk előtt.
– Ha visszavonja, elengedem – mondta.
– Ne légy dedós paci! Ez már nem az óvoda, itt nem vonunk vissza semmit! – vigyorogtam, mire elszakadt nála a húr és nekem esett. Hatalmas csattanással csapódtam a földre, felettem a sráccal, aki próbálta lenyomni kezeim a földre.
Egy pillanatig szinte mozdulni se bírtam. Egyszerűen csak megbénította a testem a döbbenet és az ismerős felállás, nem mellesleg, egy kicsit az ütésektől is tartottam.
A világosbarna hajú hiába alig öt centivel volt magasabb nálam, de én fáradt, és jóval vékonyabb voltam nála, így könnyűszerrel kerekedett fölém. Szabadulni akartam, rettenetesen el akartam tűnni. Egy vékony vonal választott csak el a pániktól. Mielőtt azonban átléptem volna a határt, lábam kiszabadult, így automatikusan lendítettem a másik leggyengébb pontja felé. A srác egy magas C kíséretében dőlt le rólam, pont mikor az ajtó kinyílt, és valaki belépett rajta.
– Mi ez a ricsaj? – hallatszott az ingerült hang, amitől megfagyott ereimben a vér.
Ilyen nincs! Nem lehet igaz!
Feltápászkodtam, hogy jobban meg tudjam nézni, ki is jött be.
Hogy az a retkes, jó kurva szerencse utál engem!!! – szívem kihagyott egyet; ugyanaz a mogorva, unott arckifejezés, a fekete, oldalt felnyírt haj, az alacsony termet, csak most nem bőrdzseki, hanem ing és zakó volt rajta...
Ha ez az osztálytársam lesz, meg fogok halni – gondoltam, miközben tekintetünk találkozott.
2. fejezet
– Mindenki azonnal takarodjon a helyére! – mondta fagyosan, miközben a tanári asztal felé ment. Rideg tekintete mindenkin végig vándorolt, rajtam kissé tovább időzött, mint a többieken, amitől egy újabb pillanatig elfelejtett verni a szívem.
– Az a tanári asztal törpicsek! – hallatszott hátulról, mikor a törpe lerakta az addig kezében tartott papírokat.
Az alacsony srácnak ökölbe szorult a keze, szaggatottan kifújta a levegőt, majd felnézett:
– Csak, hogy tisztázzuk barmok! Az osztályfőnökötök vagyok. Ha még egyszer valaki tiszteletlenül szól hozzám, annak súlyos következményei lesznek! – hangja olyan tekintélyt parancsoló volt, hogy mindenki azonnal bekussolt. Egyszerűen érezni lehetett, hogy nem viccel.
Komolyan Ő az ofő?! Megyek sulit váltani!
Azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon mi a rosszabb; apám elé állítani azzal, hogy sulit kell váltanom, vagy csendben meghúzni magam. – Úgy határoztam egyelőre utóbbi mellett döntök.
De basszus akkor is! Hogy lehet ő az ofő?! – egyszerűen ez már tényleg túl ment mindenen. – Kapd be élet, tudod! Rohadj meg, amiért ennyire utálsz!
A mini terminátor a táblához lépett, majd felírta rá a nevét: 𝑅𝒾𝓋𝒶𝒾𝓁𝓁𝑒 𝒜𝒸𝓀𝑒𝓇𝓂𝒶𝓃. – ilyen gyönyörű írást én még nem láttam... Ez tényleg egy kis tökéletes robot!
– Csak, hogy tudjátok, ki fogja szétrúgni a hátsótokat, ha nem viselkedtek szarosok – mondta. – Mr. Ackermannak szólíthattok, sehogy máshogy. Világos?
–Igen – hallatszott a válasz kórusban.
Végül is ő tanár, nem bánthat... Ugye? Meg miért is bántana? Csak annyit kell tennem, hogy nem adok rá okot.
– Rendben. Most, hogy ezzel megvagyunk, lássuk ki kicsoda! – kezébe vett egy papírt, majd elkezdte olvasni a neveket.
Nem igazán figyeltem oda a többiekre, a padlót bámultam, még mindig hitetlenkedve.
– Eren Jaeger – szólított, mire felemeltem a kezem.
Az a fagyos tekintet... A vér is visszafelé kezd folyni az ereimben.
Bólintott, majd olvasta a következőt. Sajnos a névmemóriám nem valami jó, így az ofő, Mikasa, Armin, és a lóképű Jean nevén kívül nem bírtam megjegyezni mást.
– Most, hogy ezzel is megvagyunk, tájékoztatnálak benneteket, hogy én vagyok a testnevelés és matek tanárotok is. – Mi ez a párosítás? – Az órarendeteket ki fogom osztani, továbbá egy lapot, amin a szakkörök, különórák és korrepetálások lesznek feltüntetve. Mindenkinek ajánlott választani egy szakkört vagy fejlesztőt, továbbá előre fel lehet iratkozni a korrepetálásra, de akinek az első félévben hármas alá megy az átlaga, annak, amúgy is kötelező lesz. A tankönyveket pedig holnap, órák után vehetitek fel a könyvtárban.
Még csak az kéne, hogy ez korrepetáljon matekból! Össze kell, kapjam magam! Sosem voltam valami jó tanuló, az is csoda volt, hogy felvettek. Mondjuk múlt évben összekapartam pár jobb jegyet is a puskáim segítségével. De Ackerman pont úgy nézett ki, mint aki megérzi a félelmet, és beépített puska detektorral rendelkezik. Szóval: Meg fogok halni!
Fejem lehajtottam a padra és a szerencsétlen életemen kezdtem el agyalni. – Elég szomorú volt...
Merengésemből egy nagyon közelről hallatszódó hang zökkentett, ki.
– Örülnék, ha nem az órámon aludna!
Azonnal felkaptam a fejem. Ott állt tőlem alig húsz centire. Felbámultam rá és nagyot nyeltem. Ez az ember, egész évben basztatni fog, ha hagyom neki. Ki kell álljak magamért! Nem bírnám ki, ha még itt se lenne nyugtom.
– Örülnék, ha nem tartana órát, mikor alszom – mondtam. Mikor arcán még nagyobb harag jelent meg, rájöttem mit is tettem, és gondolatban jól pofon vágtam magam.
– Jól beszél a Smaragdszem! – helyeselt Jean nevetve.
– Óra után maradjon bent maga is, meg a padtársa is! – szemei szinte szikrákat szórtak; enyhén megremegtem. Végül nem szólt többet, csak lerakta elém a papírokat, majd tovább ment.
Végem! Igazán szépen kiköveztem a halálomhoz vezető utat...
Az óra további része gyorsan, és némán telt el. Bezzeg mikor nem kéne, haladjon az idő, ezerrel tép!
A csengőt hallva kissé megugrottam. A többiek elkezdtek kivonulni. Legszívesebben én is leléptem volna, de nem akartam még ennél is nagyobb bajba keveredni. Még éppen elkaptam Mikasa és Armin együttérző pillantását, mikor kimentek.
Hármasban maradtam két olyan emberrel, akikkel a legkevésbé akartam. Kezem remegését próbáltam elrejteni az asztal alá, de amúgy is rettenetesen éreztem magam; az éhség, a stressz, a fájdalom, mind ez túl sok volt egyszerre. A szívem majd kiugrott a mellkasomból. Féltem.
De miért is félek tőle? Azt se tudom ki ő, és ő se, hogy én... Semmi közünk egymáshoz. – Hülyeség volt ilyen nagy jelentőséget tulajdonítani neki, de tény volt, hogy igenis megkeseríthette már így is eléggé nyomorult létezésemet. A legrosszabb az volt, hogy tudtam, bármennyire próbálkozom, nem valószínű, hogy vissza tudom fogni a gúnyos szavakat. Egyszerűen ilyen voltam. Menőnek akartam tűnni, és egy percig sem akartam gyengének mutatkozni, tapasztalataim alapján, az emberek eltapossák azokat, akik nem elég erősek.
A férfi az asztalunk előtt állt meg. Jeanon is érezni lehetett, hogy a bátorsága egyből tova szállt.
– Még egyszer elmondom, hogy ti is megértsétek: Ha még egyszer ilyen tiszteletlenül beszéltek velem, év végéig a padlót fogjátok sikálni, és az ablakokat fogjátok pucolni. Világos? – a hangja nem volt mérges, nem kiabált, de az aurája olyan sötét volt, hogy elmondani nem tudtam volna. Egyszerűen csak rettenetesen ijesztő volt.
Jeannal egyszerre bólintottunk.
– Remek. Ajánlom, hogy ehhez tartsátok magatokat! Kirstein maga elmehet! – mondta a férfi, mire Jean azonnal elspurizott.
Kettesben maradtam Mr. Ackermannal. Ez azon szituációk közé tartozott, amiktől tegnap óta halálosan rettegtem.
– Nos... – mondta, miközben visszament az asztalához. Az alkalmat kihasználva felkaptam a táskám, majd az ajtó felé kezdtem oldalazni. – Állj meg! – parancsolt rám, mire megdermedtem. Elindult felém, majd pár lépéssel előttem állt meg.
– Mit akar Mr. Ackerman? El fogok késni – próbálkoztam elővenni a legdiplomatikusabb hangom.
Pár pillanatig csak meredten bámult, aztán megszólalt.
– A következő órád is velem van, csak másik teremben – jelentette ki. Basszus! – Hogy van az oldalad? – kérdezte meg, mire egy pillanatra azt sem tudtam hol vagyok.
Tekintete egy kicsit ellágyult, majdnem úgy nézett ki, mint aki bánja, hogy megütött.
– Jól – feleltem tömören, remélve, hogy megelégszik ennyivel, azonban nem úgy nézett ki, mint aki egy szavamat is elhitte. Még közelebb lépett, mire én válaszul a falig hátráltam.
Még dél se volt, de már sokadjára kapott el az a tipikus "megfogokdögleniapicsába" érzés.
– Mennem kell... – próbálkoztam, de hangom elcsuklott.
Nem ellenkeztem, mikor felhúzta a pólóm. Ennek több oka volt, egyrészt úgy gondoltam, így előbb szabadulok, másrészt pedig a bicepszénél feszülő ruhaanyagot elnézve nem is igazán lett volna esélyem. Csak a kezemmel fogtam meg az övét, és álltam készenlétben az ellenállásra.
Szemöldökét ráncolva nézte a zúzódást, amit ő okozott. Majd másik kezével meg akarta érinteni, mire azt a kezét ténylegesen megpróbáltam eltolni.
– Ne érjen hozzám! Maga pedofil! – morrantam rá, de nem hatotta meg.
Hideg ujjai megérintették a lila foltot, mire minden igyekezetem ellenére felszisszentem. Piszkosul fájt. Aztán elengedett, mire én is őt. Ackerman hátrébb lépett, én pedig az ajtó felé.
– Meg kéne mutatnod egy orvosnak! – mondta, mikor én már a kilincset nyomtam le.
– És mit mondjak? Egy részeg barom behúzott egyet, aki történetesen az ofőm? – kérdeztem, miközben gyorsan kispuriztam a teremből, mielőtt még ideje lett volna válaszolni, vagy mást tenni.
Túl éltem! – kezdtem volna el örülni, azonban eszembe jutott, hogy a következő órám is vele lesz. Ráadásul tesi.
Gyorsan előkaptam az órarendem, amin kis lábjegyzetként fel volt tüntetve, hogy ma öt óránk lesz megtartva, az első osztályfőnöki, a másik négy tesi; mindegyik Ackermannal.
Ki a fasz volt az a zseni aki szerint az első tanítási nap így oké?
– Az a tanári asztal törpicsek! – hallatszott hátulról, mikor a törpe lerakta az addig kezében tartott papírokat.
Az alacsony srácnak ökölbe szorult a keze, szaggatottan kifújta a levegőt, majd felnézett:
– Csak, hogy tisztázzuk barmok! Az osztályfőnökötök vagyok. Ha még egyszer valaki tiszteletlenül szól hozzám, annak súlyos következményei lesznek! – hangja olyan tekintélyt parancsoló volt, hogy mindenki azonnal bekussolt. Egyszerűen érezni lehetett, hogy nem viccel.
Komolyan Ő az ofő?! Megyek sulit váltani!
Azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon mi a rosszabb; apám elé állítani azzal, hogy sulit kell váltanom, vagy csendben meghúzni magam. – Úgy határoztam egyelőre utóbbi mellett döntök.
De basszus akkor is! Hogy lehet ő az ofő?! – egyszerűen ez már tényleg túl ment mindenen. – Kapd be élet, tudod! Rohadj meg, amiért ennyire utálsz!
A mini terminátor a táblához lépett, majd felírta rá a nevét: 𝑅𝒾𝓋𝒶𝒾𝓁𝓁𝑒 𝒜𝒸𝓀𝑒𝓇𝓂𝒶𝓃. – ilyen gyönyörű írást én még nem láttam... Ez tényleg egy kis tökéletes robot!
– Csak, hogy tudjátok, ki fogja szétrúgni a hátsótokat, ha nem viselkedtek szarosok – mondta. – Mr. Ackermannak szólíthattok, sehogy máshogy. Világos?
–Igen – hallatszott a válasz kórusban.
Végül is ő tanár, nem bánthat... Ugye? Meg miért is bántana? Csak annyit kell tennem, hogy nem adok rá okot.
– Rendben. Most, hogy ezzel megvagyunk, lássuk ki kicsoda! – kezébe vett egy papírt, majd elkezdte olvasni a neveket.
Nem igazán figyeltem oda a többiekre, a padlót bámultam, még mindig hitetlenkedve.
– Eren Jaeger – szólított, mire felemeltem a kezem.
Az a fagyos tekintet... A vér is visszafelé kezd folyni az ereimben.
Bólintott, majd olvasta a következőt. Sajnos a névmemóriám nem valami jó, így az ofő, Mikasa, Armin, és a lóképű Jean nevén kívül nem bírtam megjegyezni mást.
– Most, hogy ezzel is megvagyunk, tájékoztatnálak benneteket, hogy én vagyok a testnevelés és matek tanárotok is. – Mi ez a párosítás? – Az órarendeteket ki fogom osztani, továbbá egy lapot, amin a szakkörök, különórák és korrepetálások lesznek feltüntetve. Mindenkinek ajánlott választani egy szakkört vagy fejlesztőt, továbbá előre fel lehet iratkozni a korrepetálásra, de akinek az első félévben hármas alá megy az átlaga, annak, amúgy is kötelező lesz. A tankönyveket pedig holnap, órák után vehetitek fel a könyvtárban.
Még csak az kéne, hogy ez korrepetáljon matekból! Össze kell, kapjam magam! Sosem voltam valami jó tanuló, az is csoda volt, hogy felvettek. Mondjuk múlt évben összekapartam pár jobb jegyet is a puskáim segítségével. De Ackerman pont úgy nézett ki, mint aki megérzi a félelmet, és beépített puska detektorral rendelkezik. Szóval: Meg fogok halni!
Fejem lehajtottam a padra és a szerencsétlen életemen kezdtem el agyalni. – Elég szomorú volt...
Merengésemből egy nagyon közelről hallatszódó hang zökkentett, ki.
– Örülnék, ha nem az órámon aludna!
Azonnal felkaptam a fejem. Ott állt tőlem alig húsz centire. Felbámultam rá és nagyot nyeltem. Ez az ember, egész évben basztatni fog, ha hagyom neki. Ki kell álljak magamért! Nem bírnám ki, ha még itt se lenne nyugtom.
– Örülnék, ha nem tartana órát, mikor alszom – mondtam. Mikor arcán még nagyobb harag jelent meg, rájöttem mit is tettem, és gondolatban jól pofon vágtam magam.
– Jól beszél a Smaragdszem! – helyeselt Jean nevetve.
– Óra után maradjon bent maga is, meg a padtársa is! – szemei szinte szikrákat szórtak; enyhén megremegtem. Végül nem szólt többet, csak lerakta elém a papírokat, majd tovább ment.
Végem! Igazán szépen kiköveztem a halálomhoz vezető utat...
Az óra további része gyorsan, és némán telt el. Bezzeg mikor nem kéne, haladjon az idő, ezerrel tép!
A csengőt hallva kissé megugrottam. A többiek elkezdtek kivonulni. Legszívesebben én is leléptem volna, de nem akartam még ennél is nagyobb bajba keveredni. Még éppen elkaptam Mikasa és Armin együttérző pillantását, mikor kimentek.
Hármasban maradtam két olyan emberrel, akikkel a legkevésbé akartam. Kezem remegését próbáltam elrejteni az asztal alá, de amúgy is rettenetesen éreztem magam; az éhség, a stressz, a fájdalom, mind ez túl sok volt egyszerre. A szívem majd kiugrott a mellkasomból. Féltem.
De miért is félek tőle? Azt se tudom ki ő, és ő se, hogy én... Semmi közünk egymáshoz. – Hülyeség volt ilyen nagy jelentőséget tulajdonítani neki, de tény volt, hogy igenis megkeseríthette már így is eléggé nyomorult létezésemet. A legrosszabb az volt, hogy tudtam, bármennyire próbálkozom, nem valószínű, hogy vissza tudom fogni a gúnyos szavakat. Egyszerűen ilyen voltam. Menőnek akartam tűnni, és egy percig sem akartam gyengének mutatkozni, tapasztalataim alapján, az emberek eltapossák azokat, akik nem elég erősek.
A férfi az asztalunk előtt állt meg. Jeanon is érezni lehetett, hogy a bátorsága egyből tova szállt.
– Még egyszer elmondom, hogy ti is megértsétek: Ha még egyszer ilyen tiszteletlenül beszéltek velem, év végéig a padlót fogjátok sikálni, és az ablakokat fogjátok pucolni. Világos? – a hangja nem volt mérges, nem kiabált, de az aurája olyan sötét volt, hogy elmondani nem tudtam volna. Egyszerűen csak rettenetesen ijesztő volt.
Jeannal egyszerre bólintottunk.
– Remek. Ajánlom, hogy ehhez tartsátok magatokat! Kirstein maga elmehet! – mondta a férfi, mire Jean azonnal elspurizott.
Kettesben maradtam Mr. Ackermannal. Ez azon szituációk közé tartozott, amiktől tegnap óta halálosan rettegtem.
– Nos... – mondta, miközben visszament az asztalához. Az alkalmat kihasználva felkaptam a táskám, majd az ajtó felé kezdtem oldalazni. – Állj meg! – parancsolt rám, mire megdermedtem. Elindult felém, majd pár lépéssel előttem állt meg.
– Mit akar Mr. Ackerman? El fogok késni – próbálkoztam elővenni a legdiplomatikusabb hangom.
Pár pillanatig csak meredten bámult, aztán megszólalt.
– A következő órád is velem van, csak másik teremben – jelentette ki. Basszus! – Hogy van az oldalad? – kérdezte meg, mire egy pillanatra azt sem tudtam hol vagyok.
Tekintete egy kicsit ellágyult, majdnem úgy nézett ki, mint aki bánja, hogy megütött.
– Jól – feleltem tömören, remélve, hogy megelégszik ennyivel, azonban nem úgy nézett ki, mint aki egy szavamat is elhitte. Még közelebb lépett, mire én válaszul a falig hátráltam.
Még dél se volt, de már sokadjára kapott el az a tipikus "megfogokdögleniapicsába" érzés.
– Mennem kell... – próbálkoztam, de hangom elcsuklott.
Nem ellenkeztem, mikor felhúzta a pólóm. Ennek több oka volt, egyrészt úgy gondoltam, így előbb szabadulok, másrészt pedig a bicepszénél feszülő ruhaanyagot elnézve nem is igazán lett volna esélyem. Csak a kezemmel fogtam meg az övét, és álltam készenlétben az ellenállásra.
Szemöldökét ráncolva nézte a zúzódást, amit ő okozott. Majd másik kezével meg akarta érinteni, mire azt a kezét ténylegesen megpróbáltam eltolni.
– Ne érjen hozzám! Maga pedofil! – morrantam rá, de nem hatotta meg.
Hideg ujjai megérintették a lila foltot, mire minden igyekezetem ellenére felszisszentem. Piszkosul fájt. Aztán elengedett, mire én is őt. Ackerman hátrébb lépett, én pedig az ajtó felé.
– Meg kéne mutatnod egy orvosnak! – mondta, mikor én már a kilincset nyomtam le.
– És mit mondjak? Egy részeg barom behúzott egyet, aki történetesen az ofőm? – kérdeztem, miközben gyorsan kispuriztam a teremből, mielőtt még ideje lett volna válaszolni, vagy mást tenni.
Túl éltem! – kezdtem volna el örülni, azonban eszembe jutott, hogy a következő órám is vele lesz. Ráadásul tesi.
Gyorsan előkaptam az órarendem, amin kis lábjegyzetként fel volt tüntetve, hogy ma öt óránk lesz megtartva, az első osztályfőnöki, a másik négy tesi; mindegyik Ackermannal.
Ki a fasz volt az a zseni aki szerint az első tanítási nap így oké?
3. fejezet
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Nem kicsit lepődtem meg, mikor beléptem az osztályba, és a tegnapi pofátlan kölyökkel találtam szembe magam.
Az egész óra szenvedés volt. Nem is tudom, miért akartam tanár lenni. Na jó, ez hazugság, pontosan meg voltak az okaim.
Óra után bent tartottam a két barmot, akiknek az osztályfőnöke lettem. Nem mondtam volna, de azért sérelmeztem, hogy nem keverhettem le nekik egy–egy nyaklevest. Sokan ellenezték a testi fenyítést, pedig szerintem néha igazán nincs más mód a nevelésre.
Mindig is kissé fagyos természetem volt, talán ennek köszönhettem, hogy általában már a puszta jelenlétem elég tekintélyt parancsoló volt. Ráadásul a hülye születési rendellenességem sem könnyítette meg a helyzetet. Lehet ez így hülyén hangzott, pedig ez az igazság.
A tudatlanok szeretik azt mondani az olyanokra, mint én, hogy vámpír, pedig közöm nincs az Alkonyatos vérszívókhoz, meg hasonlókhoz. Nem éget el a nap, nem vagyok szuper erős, vagy szuper gyors, bár az állóképességem sokkal jobb az átlagemberekénél, ez inkább a saját eredményem. Egyszerűen csak úgy születtem, hogy a szervezetem nem tud előállítani mindent, amire szükségem van az életben maradáshoz, ezt pedig úgy tudom pótolni, hogy mások vérét iszom, de ezt sem azon a megharaplak, kiszívom a véred, megdöglessz, vagy vámpír leszel módon. Egyszerűen csak bemegyek a vérbankba, ahol a kapcsolataimnak köszönhetően kapok vért.
És egyépként ha megharapnék valakit – ami undorító –, sem változna ilyen szarrá; csak születni lehet ilyennek. A születettek is elég kevesen vannak ahhoz, hogy ne tudjon róluk a világ. Nem mondom, hogy nincsenek gyenge pillanataim, mikor széttépnék valakit, mikor megérzem a vér szagát, de eddig még sosem vesztettem el az irányítást. Mikor egy ilyen szar, mint én nem jut vérhez, akkor olyanná válik, mint egy éhező farkas. A túlélési esély eluralkodik rajta, és neki megy az első élőlénynek, ami szembe jön vele az utcán, akár van esélye, akár nincs. Vagyis Kenny ezt mondta, én pedig hittem neki. Mivel ezen dolgok nagy részét nem tudom, vagy nem akarom kikísérletezni, szóval ennél se többet, se kevesebbet nem igazán fogok tudni.
De a kölykök idővel majd úgyis megtanulják, hogy velem ne baszakodjanak.
Kíváncsi voltam mennyire maradt nyoma annak, amit a kölyökkel tettem tegnap. Lehet kissé sajnáltam is... Az este nem voltam éppen jó hangulatban, kicsit ittam is, ami Hanji hibája volt, szóval elszaladt velem a ló. Talán az is kissé hozzá adott, hogy Jaeger valakire emlékeztetett, és ráadásként még friss vérszagot is árasztott.
A smaragd tekintetekben félelmet láttam. Hiába ejtette ki a gúnyos szavakat, és feleselt, a keze is remegett. Tőlem fél ennyire? Oké, hogy egyszer megütöttem, de tényleg ennyire félelmetes vagyok? Tch, ez idegesítő. Nem tetszett a viselkedése, ráadásul attól is tarthattam, hogy beköp a szüleinél. Bár a szavai ellenére, nem éppen úgy nézett ki, mint aki a bosszút tervezgeti.
Felhúztam a pólóját, amit szánalmasan próbált megakadályozni. Az öklöm nyoma jól kivehető volt, még a gyűrűm helyét is felismertem.
Bűntudatot éreztem, hiszen ez csak egy szaros kölyök, aki semmit nem vétett ellenem, amiért ezt érdemelte volna. Az oldalán még kisebb zúzódások is voltak. Biztos voltam benne, hogy azokat nem én okoztam, így nem foglalkoztam velük. Sokkal jobban foglalkoztatott, hogy mitől ilyen vékony. Minden egyes bordája jól kivehető volt, és számtalan fehér heget is felfedeztem. Mi történt vele?
A nagy lilás folt elég fájdalmasnak nézett ki, finoman megérintettem, mire a fiú ajkaiba harapott, és enyhén megremegett. Ez minimum két hétig látszódni fog, ha nem tovább...
Na, jó Rivaille, elég! – szidtam le magam. Elhátráltam, mire ő azonnal elsietett.
Reméltem, hogy amit arra válaszolt, hogy menjen el orvoshoz, nem gondolta komolyan...
A francba! Mi ez a szar érzés? – A nyomorék kölyök bűntudatot keltett bennem! Pedig nem éppen az érzelmeimről voltam híres.
Morogva indultam el a tornaterem felé. Elvileg Hanji kiosztja nekik a ruhát, mire odaérek.
Átöltöztem a tanáriöltözőben, majd a füzetem és tollam társaságában mentem be a tornacsarnokba. Az iskola felszereltsége remek volt, minden téren, ezt el kellett ismernem.
Az osztályom összes tagja felsorakozva várt már, felöltözve, mire oda értem. De mintha nem látnának a szemüktől, úgy álltak be össze–vissza.
– Rendeződjetek magasság szerint! – szóltam rájuk, mire elkezdtek kóvályogni.
A fejemet fogtam a látványtól, de nem avatkoztam közbe, ha egy ilyen egyszerű feladatot képtelenek megoldani, baj lesz... Pedig direkt ebbe az iskolába jöttem tanítani. Szemöldök azt mondta, ide jó hátterű, értelmes kölyköket vesznek fel, ráadásul, hogy a megfelelő oktatásban részesülhessenek, kicsi az osztálylétszám is. – Ekkora átbaszást! Ezek olyanok, mint egy kerge csorda!
Jaeger is beállt a sorba, ahogy a többiek. A srác még véletlenül se nézett felém. Fogalmam sem volt miért, de idegesített. Nagyon is.
Ha gonosz lennék, most négy órán keresztül kínoznám őket. Vajon mennyire vagyok szívtelen? – kezdtem el gondolkodni, majd arra jutottam, mivel ez nekik és nekem is az első napom, a bemelegítés után játszhatnak, és aki nem viselkedik, az majd futja a plusz köröket, és nyomja a fekvőket. Nem mintha élveztem volna a szenvedésüket, de meg kellett teremtenem a tiszteletet és az egészséges félelmet az irányomba.
– Lenne valaki olyan kedves, hogy egy nyolc gyakorlatból álló bemelegítést tart? – kérdeztem. Bár az értetlen fejek láttán legszívesebben megfejeltem volna a falat. Én várok túl sokat?
– Majd én tanárúr! – mondta az Ackerman lány.
– Remek! – mondtam, majd hátra léptem. – Helyezkedjetek el a teremben, és csináljátok utána! – adtam ki az utasítást, mire szétszéledtek. Legalább ezt értik!
A gyakorlatsor jó volt. Fejkörzés, karkörzés... Csak a többiekkel volt baj. A Kirsten gyerek, egyfolytában Bodtot szekálta, így húsz fekvő lenyomására ítéltem. Mikor kinyitotta volna a száját, hogy ellenkezzen, hozzá adtam még tizet, mire azonnal elhallgatott.
A Ymir nevű lány meg a kis szőkét zaklatta, – akinek még nem jegyeztem meg a nevét – szóval őt is tizenöt fekvő lenyomására ítéltem... Bosszantott, hogy meg se kottyant neki, és végig nagyon kihívóan nézett. Remek osztályt kaptam…
Megvártam, míg a büntetést elvégezték, majd kijelentettem, hogy játék következik, aminek meglepően örültek. Elosztottam a csapatokat, Jaegert és Kirstent beállítottam kapusnak, nehogy a végén még egymásnak menjenek. Majd kihozattam egy labdát Arlerttel. A foci szabályainak gyors ismertetése után, belefújtam a sípba és kezdetét vette a meccs.
Leültem a lelátóra, és elkezdtem beírni a neveket a füzetembe, majd az órarendet is átmásoltam a terem számokkal együtt.
Hirtelen az eddigi hangzavarnál is nagyobb lett, majd arra kaptam fel a fejem, hogy a nevemet kiabálják.
– Mr. Ackerman! Tanár úr! Eren nincs jól! – hallottam meg, mire azonnal felpattantam.
Hogy lehet ilyen balfasz a kölyök? Direkt azért is állítottam be kapusnak, hogy ne kelljen rohanjon, és ne ütközzön össze másokkal. Mégis mi a fene történt?
– Engedjetek! – mondtam, mire azonnal út nyílt. A srác négykézláb a földön kuporgott, mellette Mikasával és Arminnal.
– Mégis mi történt? – néztem kérdőn körbe.
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
– Kivédte a labdát, ami eltalálta az oldalát, mire a földre zuhant – hallottam meg Mikasa hangját. – Esküszöm, megölöm azt a barmot, aki bántotta! – Még alig ismertem a lányt, de jól esett, hogy meg akar védeni.
– Nem kell ez a műsor. Csak egy percet, és összekaparom magam! – nyögtem.
– Jah, csak színészkedik a kis herceg! – nevetett Jean.
– Szánalmas – hallottam meg Ymir hangját is.
– Pofa be! – morogta Mr. Ackerman.
Rettenetesen fájt az oldalam, és az éhségtől a gyomrom meg a fejem is.
– Kölyök! – hallottam meg kicsit közelebbről Ackerman hangját; a legkevésbé ő hiányzott.
– Csak egy perc... – nyöszörögtem összeszorított szemekkel, olyan halkan, hogy azt hittem nem hallja meg.
– Rendben – felelte, majd a többiekhez fordult. – Menjetek ki az udvarra futni, én elviszem Jaegert az orvosiba!
Senki nem mert ellenkezni, mindenki kivonult, bár Armin és Mikasa kicsit vonakodva.
Megint kettesben maradtam vele. Lihegve, levegő után kapkodva próbáltam a lehető legmozdulatlanabb lenni, mivel minden lélegzetvételre az oldalamba nyilallt a fájdalom.
– Fel tudsz kelni? – kérdezte.
Csak azt akartam, hogy mindenki békén hagyjon egy percre.
– Csak egy percet... – ismételtem meg.
– Letelt a perced – jelentette ki, majd el kezdett felnyalábolni a földről. Felnyögtem, ahányszor rosszul mozdultam.
Végül amint sikerült egy kis erőt összekaparnom, eltávolodtam tőle, és a kapufának dőltem.
– Csak adjon egy percet, és jól leszek – próbálkoztam, miközben fejem a hideg fémnek döntöttem, és igyekeztem légzésem lelassítására koncentrálni. Ami ugyebár már csak azért is nehéz volt, mert Mr. Ackerman egy lépésre állt tőlem, és megint ketten voltunk.
– Elkísérlek az orvosiba. – Már nyitottam volna a szám, hogy biztosítsam, egy perc múlva nagyon jól leszek, de belém fojtotta a szót. – Nem kérdés volt. Indulj, vagy indítalak! – mondta azon a karcos, határozott hangján, amitől felállt a tarkómon a szőr.
Minden erőmet összeszedve indultam el mellette. Nem lehetek gyenge!
Azt hittem kihalok, meghalok, elhalok, mire felértünk az emelet legtávolabbi pontjához; az orvosihoz. Amikor már ott álltunk döbbentem rá, hogy kurvára nem lenne jó, ha meglátná egy orvos, hogy nézek ki. Amíg a férfi a kulcsával szarakodott, én szépen sarkon fordultam, és elindultam.
– Jaeger, állj meg, de azonnal! Mégis mit gondolsz, hova mész?
– El – nyögtem, de azért megálltam.
– Na ne poénkodj, húzd vissza a segged, mert az nem maradhat úgy! – mondta kissé ingerültem az oldalamra mutatva.
Megéri tiltakozni? – kezdtem el gondolkodni, miközben a kiírásokat figyeltem, ami szerint ma se védőnő, se orvos nem volt. Remek! Ez már fél győzelem. Azt is bántam, hogy ő látta milyen ramatyul festek. Elég sovány voltam, de nem tehettem róla. Igazából a nyáron sikerült pár kilót felszednem, tavaly még gyatrábban néztem ki, a sebhelyekről meg ne is beszéljünk, bár mostanában apám sem volt olyan durva, mint pár hónapja.
– Irány befelé! – mondta, miután kinyitotta az ajtót.
Készségesen bementem, de ugyan mit kezdhetne egy zúzódással? Majd elmúlik.
Bent baloldalt egy vizsgálóasztal állt, jobbra egy íróasztal és szekrények, meg egy újabb ajtó. A falon pedig az elmaradhatatlan anatómiai képek.
– Ülj le! – parancsolt rám, mire felültem az asztalra, és fejemet a hideg falnak vetve vártam, amíg ő keresett valamit.
Egy krémmel, egy törölközővel és jéggel tért vissza. Ugye nem gondolta, hogy hagyom, hogy ellásson?
– Húzd fel a pólód! – utasított.
– Még csak az kéne, hogy az ofőm taperoljon! Meg vagyok nélküle is – mondtam, mire egy eléggé gyilkos pillantás lett a jutalmam.
– Kölyök... – szívta be élesen a levegőt, mire enyhén megremegtem. Gyengének éreztem magam, és az utolsó csepp bátorságom is elszállt. – Azt fogod csinálni, amit mondok, mert az a kibaszott folt az én hibám. Világos? – szigorúan nézett, én pedig elkezdtem remegni. Nem tehetek róla, megrémisztett, de még mindig nem akartam engedelmeskedni.
– Jogomban áll elutasítani bármilyen kezelést – jelentettem ki olyan határozottan, amennyire csak tudtam.
– De nem itt, és nem most. Szóval fogadj szót, mielőtt mérges leszek!
Nem tudtam mit csináljak vele. Az egész kisugárzása tekintélyt parancsoló volt. Mit tudnék tenni? Olyan, mint egy mini Adonisz! Az izmai csak úgy hullámzanak a pólója alatt, vagyis esélyem sincs. Fintorogva húztam fel a felsőm. Lehet, hogy olyan, mint egy jégszobor, de nem akarhat rosszat. Segíteni akar... – próbáltam meggyőzni magam.
– Meg tudom csinálni én is – mondtam, mikor megfogta a krémet.
– Fogd be, mert fájni fog! – A hideg krém rohadt szarul esett. Megugrottam, mikor elkezdte erősebben a zúzódásra masszírozni. Kezem ökölbe szorult, miközben próbáltam egy sokkal jobb helyre képzelni magam, ami nem volt nehéz, mert ezer helyen lettem volna szívesebben. – Szerintem elég durván megzúzódott, lehet majdnem megrepedt a bordád is. Ha rosszul lennél, vagy szúrna, azonnal szólj! – adta az utasítást.
– És ez kinek a hibája? – mordultam fel.
– Nem tagadom, hogy az enyém – válaszolta, és a törülközőbe csavart jeget figyelmeztetés nélkül az oldalamhoz nyomta.
Felnyögtem a fájdalomtól, és megpróbáltam elhúzódni, de a fal meggátolt. Összeszorított szemekkel vártam, hogy megszokjam a hideget.
– Rendben. Tartsd az oldaladon! – Engedelmesen átvettem a jég tartását; ő addig kezet mosott.
A hasam egyre hangosabban korgott, s ezt ő is meghallotta.
– Mikor ettél utoljára? – kérdezte, mire egy pillanatig lefagytam.
Öhm... tegnap reggel egy szelet kenyeret? – ezt azért mégse mondhattam.
– Nem tudtam reggelizni – próbáltam hárítani.
– Nem ez volt a kérdés, mikor ettél utoljára? – ismételte meg határozottan. Acélkék szemei szinte lyukat égettek a lelkembe. Nem tudom miért, de nem mertem hazudni.
– Reggel... Tegnap reggel – suttogtam.
– Akkor most levonszolod a segged, és eszel – mondta kissé indulatosan.
Most tényleg érdekli, mi van velem? Vagy csak élvezi, hogy szenvedek?
– Indíts! – mondta, én pedig nem mertem ellenkezni. Rettenetesen ijesztő, mikor dühös, pedig azt hittem már nincsenek további szintjei a félelemkeltésnek.
Lementünk a tanáriöltözőbe, ahol hozzám vágott egy szendvicset; szó szerint. Hálásan néztem rá, de ő továbbra is vagy az érzelemmentes, vagy a dühös arckifejezését váltogatta.
– Addig nem kelsz fel onnan, amíg meg nem etted, értve vagyok?
– Igen... Kösz – motyogtam.
Miért érdekli mi van velem?
– Kimegyek a többiekhez. Ajánlom, hogy tíz percen belül te is legyél kint, és egy morzsát ne hagyj meg a szendvicsből, a jeget hagyd a csapban! – azzal magamra hagyott.
Ez az egész nekem túl furcsa volt; Miért foglalkozott velem? Az oké, hogy tanár és nem patkolhatok el az óráján, de még szendvicset is adott!
Örültem neki, hogy foglalkozott velem, és utáltam magam ezért.
Nem kicsit lepődtem meg, mikor beléptem az osztályba, és a tegnapi pofátlan kölyökkel találtam szembe magam.
Az egész óra szenvedés volt. Nem is tudom, miért akartam tanár lenni. Na jó, ez hazugság, pontosan meg voltak az okaim.
Óra után bent tartottam a két barmot, akiknek az osztályfőnöke lettem. Nem mondtam volna, de azért sérelmeztem, hogy nem keverhettem le nekik egy–egy nyaklevest. Sokan ellenezték a testi fenyítést, pedig szerintem néha igazán nincs más mód a nevelésre.
Mindig is kissé fagyos természetem volt, talán ennek köszönhettem, hogy általában már a puszta jelenlétem elég tekintélyt parancsoló volt. Ráadásul a hülye születési rendellenességem sem könnyítette meg a helyzetet. Lehet ez így hülyén hangzott, pedig ez az igazság.
A tudatlanok szeretik azt mondani az olyanokra, mint én, hogy vámpír, pedig közöm nincs az Alkonyatos vérszívókhoz, meg hasonlókhoz. Nem éget el a nap, nem vagyok szuper erős, vagy szuper gyors, bár az állóképességem sokkal jobb az átlagemberekénél, ez inkább a saját eredményem. Egyszerűen csak úgy születtem, hogy a szervezetem nem tud előállítani mindent, amire szükségem van az életben maradáshoz, ezt pedig úgy tudom pótolni, hogy mások vérét iszom, de ezt sem azon a megharaplak, kiszívom a véred, megdöglessz, vagy vámpír leszel módon. Egyszerűen csak bemegyek a vérbankba, ahol a kapcsolataimnak köszönhetően kapok vért.
És egyépként ha megharapnék valakit – ami undorító –, sem változna ilyen szarrá; csak születni lehet ilyennek. A születettek is elég kevesen vannak ahhoz, hogy ne tudjon róluk a világ. Nem mondom, hogy nincsenek gyenge pillanataim, mikor széttépnék valakit, mikor megérzem a vér szagát, de eddig még sosem vesztettem el az irányítást. Mikor egy ilyen szar, mint én nem jut vérhez, akkor olyanná válik, mint egy éhező farkas. A túlélési esély eluralkodik rajta, és neki megy az első élőlénynek, ami szembe jön vele az utcán, akár van esélye, akár nincs. Vagyis Kenny ezt mondta, én pedig hittem neki. Mivel ezen dolgok nagy részét nem tudom, vagy nem akarom kikísérletezni, szóval ennél se többet, se kevesebbet nem igazán fogok tudni.
De a kölykök idővel majd úgyis megtanulják, hogy velem ne baszakodjanak.
Kíváncsi voltam mennyire maradt nyoma annak, amit a kölyökkel tettem tegnap. Lehet kissé sajnáltam is... Az este nem voltam éppen jó hangulatban, kicsit ittam is, ami Hanji hibája volt, szóval elszaladt velem a ló. Talán az is kissé hozzá adott, hogy Jaeger valakire emlékeztetett, és ráadásként még friss vérszagot is árasztott.
A smaragd tekintetekben félelmet láttam. Hiába ejtette ki a gúnyos szavakat, és feleselt, a keze is remegett. Tőlem fél ennyire? Oké, hogy egyszer megütöttem, de tényleg ennyire félelmetes vagyok? Tch, ez idegesítő. Nem tetszett a viselkedése, ráadásul attól is tarthattam, hogy beköp a szüleinél. Bár a szavai ellenére, nem éppen úgy nézett ki, mint aki a bosszút tervezgeti.
Felhúztam a pólóját, amit szánalmasan próbált megakadályozni. Az öklöm nyoma jól kivehető volt, még a gyűrűm helyét is felismertem.
Bűntudatot éreztem, hiszen ez csak egy szaros kölyök, aki semmit nem vétett ellenem, amiért ezt érdemelte volna. Az oldalán még kisebb zúzódások is voltak. Biztos voltam benne, hogy azokat nem én okoztam, így nem foglalkoztam velük. Sokkal jobban foglalkoztatott, hogy mitől ilyen vékony. Minden egyes bordája jól kivehető volt, és számtalan fehér heget is felfedeztem. Mi történt vele?
A nagy lilás folt elég fájdalmasnak nézett ki, finoman megérintettem, mire a fiú ajkaiba harapott, és enyhén megremegett. Ez minimum két hétig látszódni fog, ha nem tovább...
Na, jó Rivaille, elég! – szidtam le magam. Elhátráltam, mire ő azonnal elsietett.
Reméltem, hogy amit arra válaszolt, hogy menjen el orvoshoz, nem gondolta komolyan...
A francba! Mi ez a szar érzés? – A nyomorék kölyök bűntudatot keltett bennem! Pedig nem éppen az érzelmeimről voltam híres.
Morogva indultam el a tornaterem felé. Elvileg Hanji kiosztja nekik a ruhát, mire odaérek.
Átöltöztem a tanáriöltözőben, majd a füzetem és tollam társaságában mentem be a tornacsarnokba. Az iskola felszereltsége remek volt, minden téren, ezt el kellett ismernem.
Az osztályom összes tagja felsorakozva várt már, felöltözve, mire oda értem. De mintha nem látnának a szemüktől, úgy álltak be össze–vissza.
– Rendeződjetek magasság szerint! – szóltam rájuk, mire elkezdtek kóvályogni.
A fejemet fogtam a látványtól, de nem avatkoztam közbe, ha egy ilyen egyszerű feladatot képtelenek megoldani, baj lesz... Pedig direkt ebbe az iskolába jöttem tanítani. Szemöldök azt mondta, ide jó hátterű, értelmes kölyköket vesznek fel, ráadásul, hogy a megfelelő oktatásban részesülhessenek, kicsi az osztálylétszám is. – Ekkora átbaszást! Ezek olyanok, mint egy kerge csorda!
Jaeger is beállt a sorba, ahogy a többiek. A srác még véletlenül se nézett felém. Fogalmam sem volt miért, de idegesített. Nagyon is.
Ha gonosz lennék, most négy órán keresztül kínoznám őket. Vajon mennyire vagyok szívtelen? – kezdtem el gondolkodni, majd arra jutottam, mivel ez nekik és nekem is az első napom, a bemelegítés után játszhatnak, és aki nem viselkedik, az majd futja a plusz köröket, és nyomja a fekvőket. Nem mintha élveztem volna a szenvedésüket, de meg kellett teremtenem a tiszteletet és az egészséges félelmet az irányomba.
– Lenne valaki olyan kedves, hogy egy nyolc gyakorlatból álló bemelegítést tart? – kérdeztem. Bár az értetlen fejek láttán legszívesebben megfejeltem volna a falat. Én várok túl sokat?
– Majd én tanárúr! – mondta az Ackerman lány.
– Remek! – mondtam, majd hátra léptem. – Helyezkedjetek el a teremben, és csináljátok utána! – adtam ki az utasítást, mire szétszéledtek. Legalább ezt értik!
A gyakorlatsor jó volt. Fejkörzés, karkörzés... Csak a többiekkel volt baj. A Kirsten gyerek, egyfolytában Bodtot szekálta, így húsz fekvő lenyomására ítéltem. Mikor kinyitotta volna a száját, hogy ellenkezzen, hozzá adtam még tizet, mire azonnal elhallgatott.
A Ymir nevű lány meg a kis szőkét zaklatta, – akinek még nem jegyeztem meg a nevét – szóval őt is tizenöt fekvő lenyomására ítéltem... Bosszantott, hogy meg se kottyant neki, és végig nagyon kihívóan nézett. Remek osztályt kaptam…
Megvártam, míg a büntetést elvégezték, majd kijelentettem, hogy játék következik, aminek meglepően örültek. Elosztottam a csapatokat, Jaegert és Kirstent beállítottam kapusnak, nehogy a végén még egymásnak menjenek. Majd kihozattam egy labdát Arlerttel. A foci szabályainak gyors ismertetése után, belefújtam a sípba és kezdetét vette a meccs.
Leültem a lelátóra, és elkezdtem beírni a neveket a füzetembe, majd az órarendet is átmásoltam a terem számokkal együtt.
Hirtelen az eddigi hangzavarnál is nagyobb lett, majd arra kaptam fel a fejem, hogy a nevemet kiabálják.
– Mr. Ackerman! Tanár úr! Eren nincs jól! – hallottam meg, mire azonnal felpattantam.
Hogy lehet ilyen balfasz a kölyök? Direkt azért is állítottam be kapusnak, hogy ne kelljen rohanjon, és ne ütközzön össze másokkal. Mégis mi a fene történt?
– Engedjetek! – mondtam, mire azonnal út nyílt. A srác négykézláb a földön kuporgott, mellette Mikasával és Arminnal.
– Mégis mi történt? – néztem kérdőn körbe.
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
– Kivédte a labdát, ami eltalálta az oldalát, mire a földre zuhant – hallottam meg Mikasa hangját. – Esküszöm, megölöm azt a barmot, aki bántotta! – Még alig ismertem a lányt, de jól esett, hogy meg akar védeni.
– Nem kell ez a műsor. Csak egy percet, és összekaparom magam! – nyögtem.
– Jah, csak színészkedik a kis herceg! – nevetett Jean.
– Szánalmas – hallottam meg Ymir hangját is.
– Pofa be! – morogta Mr. Ackerman.
Rettenetesen fájt az oldalam, és az éhségtől a gyomrom meg a fejem is.
– Kölyök! – hallottam meg kicsit közelebbről Ackerman hangját; a legkevésbé ő hiányzott.
– Csak egy perc... – nyöszörögtem összeszorított szemekkel, olyan halkan, hogy azt hittem nem hallja meg.
– Rendben – felelte, majd a többiekhez fordult. – Menjetek ki az udvarra futni, én elviszem Jaegert az orvosiba!
Senki nem mert ellenkezni, mindenki kivonult, bár Armin és Mikasa kicsit vonakodva.
Megint kettesben maradtam vele. Lihegve, levegő után kapkodva próbáltam a lehető legmozdulatlanabb lenni, mivel minden lélegzetvételre az oldalamba nyilallt a fájdalom.
– Fel tudsz kelni? – kérdezte.
Csak azt akartam, hogy mindenki békén hagyjon egy percre.
– Csak egy percet... – ismételtem meg.
– Letelt a perced – jelentette ki, majd el kezdett felnyalábolni a földről. Felnyögtem, ahányszor rosszul mozdultam.
Végül amint sikerült egy kis erőt összekaparnom, eltávolodtam tőle, és a kapufának dőltem.
– Csak adjon egy percet, és jól leszek – próbálkoztam, miközben fejem a hideg fémnek döntöttem, és igyekeztem légzésem lelassítására koncentrálni. Ami ugyebár már csak azért is nehéz volt, mert Mr. Ackerman egy lépésre állt tőlem, és megint ketten voltunk.
– Elkísérlek az orvosiba. – Már nyitottam volna a szám, hogy biztosítsam, egy perc múlva nagyon jól leszek, de belém fojtotta a szót. – Nem kérdés volt. Indulj, vagy indítalak! – mondta azon a karcos, határozott hangján, amitől felállt a tarkómon a szőr.
Minden erőmet összeszedve indultam el mellette. Nem lehetek gyenge!
Azt hittem kihalok, meghalok, elhalok, mire felértünk az emelet legtávolabbi pontjához; az orvosihoz. Amikor már ott álltunk döbbentem rá, hogy kurvára nem lenne jó, ha meglátná egy orvos, hogy nézek ki. Amíg a férfi a kulcsával szarakodott, én szépen sarkon fordultam, és elindultam.
– Jaeger, állj meg, de azonnal! Mégis mit gondolsz, hova mész?
– El – nyögtem, de azért megálltam.
– Na ne poénkodj, húzd vissza a segged, mert az nem maradhat úgy! – mondta kissé ingerültem az oldalamra mutatva.
Megéri tiltakozni? – kezdtem el gondolkodni, miközben a kiírásokat figyeltem, ami szerint ma se védőnő, se orvos nem volt. Remek! Ez már fél győzelem. Azt is bántam, hogy ő látta milyen ramatyul festek. Elég sovány voltam, de nem tehettem róla. Igazából a nyáron sikerült pár kilót felszednem, tavaly még gyatrábban néztem ki, a sebhelyekről meg ne is beszéljünk, bár mostanában apám sem volt olyan durva, mint pár hónapja.
– Irány befelé! – mondta, miután kinyitotta az ajtót.
Készségesen bementem, de ugyan mit kezdhetne egy zúzódással? Majd elmúlik.
Bent baloldalt egy vizsgálóasztal állt, jobbra egy íróasztal és szekrények, meg egy újabb ajtó. A falon pedig az elmaradhatatlan anatómiai képek.
– Ülj le! – parancsolt rám, mire felültem az asztalra, és fejemet a hideg falnak vetve vártam, amíg ő keresett valamit.
Egy krémmel, egy törölközővel és jéggel tért vissza. Ugye nem gondolta, hogy hagyom, hogy ellásson?
– Húzd fel a pólód! – utasított.
– Még csak az kéne, hogy az ofőm taperoljon! Meg vagyok nélküle is – mondtam, mire egy eléggé gyilkos pillantás lett a jutalmam.
– Kölyök... – szívta be élesen a levegőt, mire enyhén megremegtem. Gyengének éreztem magam, és az utolsó csepp bátorságom is elszállt. – Azt fogod csinálni, amit mondok, mert az a kibaszott folt az én hibám. Világos? – szigorúan nézett, én pedig elkezdtem remegni. Nem tehetek róla, megrémisztett, de még mindig nem akartam engedelmeskedni.
– Jogomban áll elutasítani bármilyen kezelést – jelentettem ki olyan határozottan, amennyire csak tudtam.
– De nem itt, és nem most. Szóval fogadj szót, mielőtt mérges leszek!
Nem tudtam mit csináljak vele. Az egész kisugárzása tekintélyt parancsoló volt. Mit tudnék tenni? Olyan, mint egy mini Adonisz! Az izmai csak úgy hullámzanak a pólója alatt, vagyis esélyem sincs. Fintorogva húztam fel a felsőm. Lehet, hogy olyan, mint egy jégszobor, de nem akarhat rosszat. Segíteni akar... – próbáltam meggyőzni magam.
– Meg tudom csinálni én is – mondtam, mikor megfogta a krémet.
– Fogd be, mert fájni fog! – A hideg krém rohadt szarul esett. Megugrottam, mikor elkezdte erősebben a zúzódásra masszírozni. Kezem ökölbe szorult, miközben próbáltam egy sokkal jobb helyre képzelni magam, ami nem volt nehéz, mert ezer helyen lettem volna szívesebben. – Szerintem elég durván megzúzódott, lehet majdnem megrepedt a bordád is. Ha rosszul lennél, vagy szúrna, azonnal szólj! – adta az utasítást.
– És ez kinek a hibája? – mordultam fel.
– Nem tagadom, hogy az enyém – válaszolta, és a törülközőbe csavart jeget figyelmeztetés nélkül az oldalamhoz nyomta.
Felnyögtem a fájdalomtól, és megpróbáltam elhúzódni, de a fal meggátolt. Összeszorított szemekkel vártam, hogy megszokjam a hideget.
– Rendben. Tartsd az oldaladon! – Engedelmesen átvettem a jég tartását; ő addig kezet mosott.
A hasam egyre hangosabban korgott, s ezt ő is meghallotta.
– Mikor ettél utoljára? – kérdezte, mire egy pillanatig lefagytam.
Öhm... tegnap reggel egy szelet kenyeret? – ezt azért mégse mondhattam.
– Nem tudtam reggelizni – próbáltam hárítani.
– Nem ez volt a kérdés, mikor ettél utoljára? – ismételte meg határozottan. Acélkék szemei szinte lyukat égettek a lelkembe. Nem tudom miért, de nem mertem hazudni.
– Reggel... Tegnap reggel – suttogtam.
– Akkor most levonszolod a segged, és eszel – mondta kissé indulatosan.
Most tényleg érdekli, mi van velem? Vagy csak élvezi, hogy szenvedek?
– Indíts! – mondta, én pedig nem mertem ellenkezni. Rettenetesen ijesztő, mikor dühös, pedig azt hittem már nincsenek további szintjei a félelemkeltésnek.
Lementünk a tanáriöltözőbe, ahol hozzám vágott egy szendvicset; szó szerint. Hálásan néztem rá, de ő továbbra is vagy az érzelemmentes, vagy a dühös arckifejezését váltogatta.
– Addig nem kelsz fel onnan, amíg meg nem etted, értve vagyok?
– Igen... Kösz – motyogtam.
Miért érdekli mi van velem?
– Kimegyek a többiekhez. Ajánlom, hogy tíz percen belül te is legyél kint, és egy morzsát ne hagyj meg a szendvicsből, a jeget hagyd a csapban! – azzal magamra hagyott.
Ez az egész nekem túl furcsa volt; Miért foglalkozott velem? Az oké, hogy tanár és nem patkolhatok el az óráján, de még szendvicset is adott!
Örültem neki, hogy foglalkozott velem, és utáltam magam ezért.
4. fejezet
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
A kölyök kiidegel. Hol vannak a szülei? Ők nem látják, hogy ez így nem jó? Mi az, hogy tegnap reggel evett utoljára?!
Teljesen kikészültem. A kezem remegett az elfojtott indulatoktól, le kellett higgadnom. Sosem szoktam ennyire kijönni a sodromból, nem tudom most mi a franc történt. Talán közre játszott, hogy már elég régen látogattam meg a vérbankot, ilyenkor pedig mindig ingerlékenyebb voltam.
Kiszáguldottam az udvarra, és a futópálya felé vettem az irányt.
– Osztály, utánam! – ordítottam el magam, mire azonnal jöttek. – Most futunk négy kört, értve? Ha végeztetek leülhettek. Aki megáll, az nyom húsz fekvőt! – mondtam, majd elindultam.
A futásban le tudtam vezetni a feszültséget. Minden méterrel lazult a felgyülemlett érzelemcsomó.
Talán egy kicsit magamra emlékeztetett a kölyök, ezért buktam ki. Vagy csak idegesített, hogy ismerős volt, de nem tudtam honnan... Lehet, egyszerűen megsajnáltam – fogalmazódott meg bennem, mikor már a negyedik kört futottam. Az osztály még mindig csak az első végénél, a második közepén cammogott.
A padok felé néztem; Jaeger már ott volt, hátát a fának vetve ült. Lelassítottam, és a fiúhoz kocogtam, hogy megnézzem, hogy van. Feje felfelé nézett, szája el volt nyílva, egyenletesen vette a levegőt. Szemei le voltak hunyva; aludt. Nem tudtam miért, de a torkom elszorult a látványtól, és majdnem el akartam tűrni a szemébe lógó barna tincset... Tch. Miket gondolok!
Egyrészt nagyon bosszantott, hogy az órámon aludt, másrészt megértettem. Amúgy sem kellett volna ma már semmit csináljon, most az egyszer elnézhettem neki. Holnap már nem fogom.
A többiek lihegve görnyedtek a térdükre. Puhányok.
– Ez Jaeger hibája, biztos ő húzta fel Ackermant... – Hallottam meg, mire azonnal fülelni kezdtem. Jean mondta Marcónak.
– Mindkettő Ackermant. Mikasa végig kergette Sashat a pályán, mert ő rúgta meg a labdát.
– Jah, a csaj meg csak azt kiabálta, hogy ezek után nem kínálja meg kajával. Elég fura volt.
– Lehet, hogy ő húzta fel, de szerintem inkább csak olyan kis tanárkedvenc a srác. Nézd meg, most is alszik, az ofőt meg nem is izgatja. Szerintem inkább ránk haragszik, amiért véletlen erősebben bikáztuk meg a labdát… – És még mennyire igazad van Marco!
Egy pillanat alatt Jean mögött teremtem, és haragosan néztem Bodtra, aki teljesen elsápadt látványomtól.
– Lehet, hogy igazad van. Bepucsított Ackermannak, és egyből ő a kis király – mondta Jean.
Mondatára a másik elkezdett mutogatni felém, de szegény srác nem vágta le mi a helyzet. Értetlenül nézett hátra, s mikor meglátott, ugrott egy nagyot; még visított is egyet a Lópofa.
– Mint egy kis fekete ninja törpe baszd meg! – ordította, mire elé léptem.
– Azt ajánlom, jól gondold meg, mit mondasz Jean Kirsten... – néztem rá, mire a többiek sugdolózni kezdtek.
– A teljes nevén hívta...
– Lópofa halott.
– Mind meghalunk.
– Sajnálom Mr. Ackerman. Nem úgy gondoltam...
– Mert te nem gondolkodsz. Legközelebb használd azt az egy számjegyű agysejtedet, mielőtt a szádat jártatod, most pedig ébreszd fel Jaegert, mert nem aludhat az órámon! – zavartam el. Sajnáltam a srácot, de nem kivételezhettem senkivel, legalábbis nem tudhatott róla senki.
Kirsten oda száguldott a békésen alvó Erenhez, majd ráordított:
– Jaeger kelj fel, mert Mr. Ackerman ki fog nyírni! – Legszívesebben izomból tarkón csaptam volna azt a barmot.
Eren ijedtében majdnem leesett. Riadtan nézett körbe, először Jeanra, majd mikor megtalált a tekintete, rám. Megint úgy nézett, mint a teremben, és az orvosiban; félelemmel.
Valamit nagyon elbasztam tegnap este. Nem is ismer, hogy nézhet mégis így? Vajon mi az oka? Vagy nem is tőlem tart?
– Nincs alvás Jaeger – morogtam, miközben a nyomomban az osztállyal elindultam vissza a pályára.
Tanár vagyok, és nincs tapasztalatom gyerekekkel, de azt tudom, hogy ha egy pillanatra is gyengeséget mutatok, ők támadnak, csak úgy, mint a többi ember. Egy apró baki, és évekig hallgathatom, ezért nem mutatkozhatok kedvesnek, se engedékenynek... Nem mintha olyan könnyen kimutattam volna valaha is az érzelmeimet.
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Nem tudom kiismerni az embereket. Egyszerűen képtelen vagyok megszokni azt, hogy kiszámíthatatlanok. Fél órája még azt hittem végre valakit érdekel, mi van velem, aztán ugyanaz a fagyos arckifejezés, az a nemtörődöm hangnem, és az az unott tekintet. És ez fájt. Rettenetesen fájt. Úgy éreztem megint elveszítettem valakit pedig még csak nem is ismertem Mr. Ackermant. De nem baj. Ez is csak egy újabb tanulság; nem engedhetek közel senkit magamhoz, mert az emberek vagy bántanak, vagy elhagynak.
Bár csak élne még anya... – gondoltam, miközben a többieket figyeltem, de gyorsan száműztem is a feltörni vágyó emlékeket. Még csak az kéne, hogy elkezdjek sírni, vagy pánikrohamot kapjak! Mondjuk, ma már eléggé közel állok hozzá, meg az idegösszeroppanáshoz is.
⋆⋆⋆
Sikeresen túl éltem az estét, majd az egész délelőttöt. Sőt, reggel még egy szelet kenyeret is ettem, amit előző este csempésztem fel.
Az első két órám nyelvtan volt, Ms. Zoéval, aki igazán furcsa nőszemély volt. Lekezelően beszélt és becézett minket, de nem rosszindulatúan, inkább humorosan. Egész órán csak úgy pörgött - nagyon fárasztó volt az a két óra.
Reggel, szünetekben, meg egy kicsit órán is Arminnal és Mikasával beszélgettem. A termünkben elfoglaltuk a második padsort, ahova vittünk be egy másik teremből egy egyszemélyes padot, így együtt tudtunk ülni. Kedvesek voltak; megkérdezték, hogy vagyok, és úgy tűnt tényleg érdekli őket. Bár a tegnapi csalódás után nem akartam barátokat, sem senkit, azért jól esett, hogy foglalkoztak velem. Az pedig egyszerűen fenomenális volt, amit arról beszéltek, mit tett Mikasa Sashával!
Tudtam, hogy ha nem taszítok el mindenkit, ugyanúgy össze fognak törni, de túl jó volt, mikor törődtek velem. Igazából bárki tehetett volna hasonló gesztust, ugyanígy éreztem volna. Ez az egész annyira ismeretlen volt számomra; ez az érzés. Boldog voltam, még ha csak ideiglenesen is.
Szóval lett két barátom. Nem tudtam, mennyi ideig élvezhetem a társaságuk, de egyelőre megfelelt a szituáció úgy, ahogy volt. Ellenben velük, Jean egész nap szúrós szemekkel figyelt, így még véletlen sem akartam a közelébe menni, inkább a terem másik feléből kötekedtem vele, ő meg velem. Igazából élveztem is, a többiek szemében amolyan "menő–nagyszájú" osztálytársakká váltunk.
A nyelvtanok után egy biológia következett, szintén Hanji Zoéval. Igyekeztem jegyzetelni, hiszen nem akartam korepre járni, de annyira sok volt az az energia, ahogy tanított, hogy az agyam lefagyott, túlterhelődött, és leállt.
A negyedik óránk fizika volt Erwin Smith igazgatóval. Hát ez az óra több okból kifolyólag borzalmas volt. Egyrészt, kezdtem megint megéhezni, másrészt ahányszor ránéztem, a szemöldökei miatt elmosolyodtam. Ilyenkor pedig, megkérdezte min mosolygok, mire még jobban röhöghetnékem támadt. Aztán nem válaszoltam, szóval annyiban hagyta. Ezek után megosztottam poénjaimat Mikasával és Arminnal, mire már hárman vörösödtünk az elfojtott nevetéstől. Végül a tanár megfenyegetett, hogy ha nem hagyom abba, be kell jönnöm büntetőórára, amit Mr. Ackerman tart; azonnal lefagyott a vigyor az arcomról, és az óra további részében a fejemet a padra hajtva firkáltam a füzetbe, néha–néha a táblára pillantva.
Fizika után következett az, amitől egésznap görcsbe rándult a gyomrom: a matek Mr. Ackermannal.
Bár azt gondoltam, ha én figyelmen kívül hagyom a férfit, ő is engem, nem nyugodtam meg, mert tudtam, hogy ez olyan, mint az óvodás "ha én nem látlak, te se engem" elv, amiről tudtam, hogy nem igaz.
Heti három matek, és öt tesi Mr. Ackermannal = Lehetetlen küldetés.
A matekot másik teremben tartották, a 9–esben, ami a földszinten volt, így csengetéskor, mint egy megvadult horda rohantunk ki a folyosóra. Mondjuk én nem rohantam, mert még mindig fájt egy kissé az oldalam, de sokkal kevésbé, mint tegnap.
A terembe lépve már csak az első helyek voltak üresek. Levágódtam a sor legszélére, majd mellém ült Armin is. Mikasa egy másik lánnyal beszélgetett, ha jól emlékeztem, Christának hívták; Ymir szúrós szemmel figyelte őket.
Amint Mr. Ackerman belépett, szinte megfagyott a levegő. Én is felálltam, mint a többiek. Egy gyors jelentés után, pedig elkezdődött az óra. A füzetemet figyeltem, bár a táblára kellett volna néznem, hogy tudjam, miről volt szó. Két nagyon erős érzelem vitatkozott bennem. Egyrészt nem akartam rá nézni. Még a létezéséről sem akartam tudni, másrészt, ha nem leszek minimum hármas, akkor korrepetálni fog, vagyis romba dől a "tudomást sem veszek róla és leszarom" hadművelet.
Felnéztem a táblára. Ott állt, fekete ingben és farmerben... Egy nagyon szűk farmerben, ami mindent kiemelt. Az én tekintetem meg pont oda tévedt! Basszus! Nem lehetek ekkora nyomorék! Komolyan megbámultam a seggét?! Nem vagyok százas! Arcom teljesen felvette a paradicsom színét, miközben mereven a krétára figyeltem, és elkezdtem írni, amit ő írt. Hiába figyeltem, nem bírtam felfogni egy szót sem.
A hülye kis kigyúrt, görög félisteneket megszégyenítő alkata! Baszd meg! Miért gondolok ilyeneket? Ez nem oké... Egyszerűen csak feltűnt, hogy jó a segge... Az meg nem jelent semmit, ugye?
Az óra további részét önmarcangolással töltöttem, vagyis annyira sem figyeltem, hogy jegyzeteljek. A címen és az első példán kívül nem maradt semmi nyoma a matek órának. Pedig az első példát, még úgy ahogy értettem is. Ackerman remekül magyarázott. Ha más mondta volna, akkor talán mindent megértettem volna, csak hát így a figyelmem eléggé más fele összpontosult.
Amint kicsöngettek kirohantam a teremből, nyomomban Arminnal. Túléltem! El se hiszem! Már csak két rajz, és húzhatok haza, vagy valahova máshova téblábolni.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Nem tudom, mi baja a kölyöknek, a tegnapi után azt hittem kissé helyre ráztam a dolgokat, de rám se nézett. Fogalmam sincsen, mit csinálok rosszul. És azt sem tudom, hogy miért zavar ennyire, hogy fél tőlem, hiszen az a célom, hogy mind tartsanak tőlem egy kicsit...
Idegesített. Rettenetesen. Az, hogy félelem csillant a szemeiben, pedig még két napja sem ismertem. Vagyis, még mindig meg volt az az érzésem, hogy ismerős, de csak nem felejtenék el egy ilyen szempárt. Biztosan elkönyvelt annak, akinek a kocsma előtt, este látott. De arról tényleg nem én tehettem!
Eddigi életem során minden, amiről mások álmodtak, az ölembe hullott. Csettintettem és bárki a lábaim előtt hevert, és ezt részben magamnak, részben Kennynek köszönhettem. Ez volt az egyik oka annak, hogy visszajöttem; mert ott sosem tudhattam ki szeret igazából. Sajnos rá kellett jöjjek, hogy nagyon megszoktam azt, hogy mindenki kútba ugrana értem. Persze mindig is meg volt a magam baja, de kinek nem? Az eddigiekkel ellentétben ez a srác kihívást jelentett, egy megfejtendő rejtvény volt. Én pedig, nagyon meg akartam tudni ki is ő, mért van tele sebekkel, miért fél, miért nem eszik, és miért olyan boldogtalan a tekintete.
Óra után a tanári felé vettem az utat. Volt egy lyukasom a következő előtt. Hanji is bent volt az irodáknál.
– Riva! – kiáltotta, mikor meglátott.
Nagyon idegesítő nő volt, de attól még igazi barát. Egyszerűen csak ilyen volt a természete. Már öt éve ismertem és a találkozásunk napja óta nem változott a tény, hogy irritált. De hálás voltam érte, sosem hagyott cserben, még akkor is mellettem maradt, mikor a legszívesebben kinyírtam volna.
Biccentettem, majd irodám felé vettem az irányt, de meggondoltam magam, és inkább a pulthoz indultam. A tanári úgy nézett ki, hogy a közös nappaliszerű konyha részből körben nyíltak az irodák, amik nem voltak nagyok, de pont elég teret adtak. Szerettem elvonulni miután a ricsajban ültem egész nap. Hol a tanárok, hol a diákok zaklattak. Egy csomóan meg akarták tudni a számom! És nem csak lányok, hanem fiúk is! Utáltam az ilyen felszínes embereket – meg ez tudtommal illegális...
– Na, hogy megy a tanítás Levi? – követett a pultig, ahol neki álltam elkészíteni egy teát.
– Először is, ne hívj Levinek, a nevem Rivaille, nem hiszem el, hogy ennyi idő után sem bírod megtanulni. Másodszor, ezek barmok, akik nem figyelnek, és nem értenek semmit. Ráadásul pofátlanok is! – mondtam az igazságot, mire Hanji hangosan elkezdett nevetni.
– Mint egy morcos királyfi! – nevetett.
– Akkor már miért nem király?
– Mert még nem nőttél elég nagyra – felelte, mintha magáról értetődő lenne.
Utáltam mikor az emberek a magasságommal viccelődtek. Morogva ültem le az asztalhoz, és kezdtem el kevergetni a tűzforró teát, miközben elővettem az ebédem. Akaratlanul a kölyök jutott az eszembe. Vajon evett ma már?
Na, jó Rivaille! Gyorsan verd ki a fejedből, hogy megkeresed! Az nagyon fura és ijesztő lenne, ennél jobban pedig nem szabad megrémisztened!
– Ennyire rosszul esett? – kérdezte Hanji legörbült szájjal.
– Dehogyis – morogtam, majd kortyoltam egyet. A feketetea mindig megnyugtatott, imádtam az ízét, most sem maradt el a hatás. A nyolc évvel ezelőtti szabad, boldog éveimre emlékeztetett, Farlannal és Isabellel.
– Akkor jó. Nekem mennem kell, szóval majd holnap! Akkor nem fogod megúszni ennyivel! A kávézóban találkozunk! – intett, mielőtt lelépett.
Muszáj találkoznom vele? Már nagyon bántam, hogy igent mondtam. Pápaszem azzal érvelt, hogy túlzottan mogorva és magamba zárkózott vagyok, mikor megpróbált rávenni egy találkozóra. Talán ez a baja velem a kölyöknek, meg alapvetően mindenkinek?
Vajon mit keresett vasárnap este a Kölyök a kocsmánál? – és már megint rajta pörögtem. Ennyi kérdésem még soha senkivel kapcsolatban nem volt.
Tch... idegesítő.
A kölyök kiidegel. Hol vannak a szülei? Ők nem látják, hogy ez így nem jó? Mi az, hogy tegnap reggel evett utoljára?!
Teljesen kikészültem. A kezem remegett az elfojtott indulatoktól, le kellett higgadnom. Sosem szoktam ennyire kijönni a sodromból, nem tudom most mi a franc történt. Talán közre játszott, hogy már elég régen látogattam meg a vérbankot, ilyenkor pedig mindig ingerlékenyebb voltam.
Kiszáguldottam az udvarra, és a futópálya felé vettem az irányt.
– Osztály, utánam! – ordítottam el magam, mire azonnal jöttek. – Most futunk négy kört, értve? Ha végeztetek leülhettek. Aki megáll, az nyom húsz fekvőt! – mondtam, majd elindultam.
A futásban le tudtam vezetni a feszültséget. Minden méterrel lazult a felgyülemlett érzelemcsomó.
Talán egy kicsit magamra emlékeztetett a kölyök, ezért buktam ki. Vagy csak idegesített, hogy ismerős volt, de nem tudtam honnan... Lehet, egyszerűen megsajnáltam – fogalmazódott meg bennem, mikor már a negyedik kört futottam. Az osztály még mindig csak az első végénél, a második közepén cammogott.
A padok felé néztem; Jaeger már ott volt, hátát a fának vetve ült. Lelassítottam, és a fiúhoz kocogtam, hogy megnézzem, hogy van. Feje felfelé nézett, szája el volt nyílva, egyenletesen vette a levegőt. Szemei le voltak hunyva; aludt. Nem tudtam miért, de a torkom elszorult a látványtól, és majdnem el akartam tűrni a szemébe lógó barna tincset... Tch. Miket gondolok!
Egyrészt nagyon bosszantott, hogy az órámon aludt, másrészt megértettem. Amúgy sem kellett volna ma már semmit csináljon, most az egyszer elnézhettem neki. Holnap már nem fogom.
A többiek lihegve görnyedtek a térdükre. Puhányok.
– Ez Jaeger hibája, biztos ő húzta fel Ackermant... – Hallottam meg, mire azonnal fülelni kezdtem. Jean mondta Marcónak.
– Mindkettő Ackermant. Mikasa végig kergette Sashat a pályán, mert ő rúgta meg a labdát.
– Jah, a csaj meg csak azt kiabálta, hogy ezek után nem kínálja meg kajával. Elég fura volt.
– Lehet, hogy ő húzta fel, de szerintem inkább csak olyan kis tanárkedvenc a srác. Nézd meg, most is alszik, az ofőt meg nem is izgatja. Szerintem inkább ránk haragszik, amiért véletlen erősebben bikáztuk meg a labdát… – És még mennyire igazad van Marco!
Egy pillanat alatt Jean mögött teremtem, és haragosan néztem Bodtra, aki teljesen elsápadt látványomtól.
– Lehet, hogy igazad van. Bepucsított Ackermannak, és egyből ő a kis király – mondta Jean.
Mondatára a másik elkezdett mutogatni felém, de szegény srác nem vágta le mi a helyzet. Értetlenül nézett hátra, s mikor meglátott, ugrott egy nagyot; még visított is egyet a Lópofa.
– Mint egy kis fekete ninja törpe baszd meg! – ordította, mire elé léptem.
– Azt ajánlom, jól gondold meg, mit mondasz Jean Kirsten... – néztem rá, mire a többiek sugdolózni kezdtek.
– A teljes nevén hívta...
– Lópofa halott.
– Mind meghalunk.
– Sajnálom Mr. Ackerman. Nem úgy gondoltam...
– Mert te nem gondolkodsz. Legközelebb használd azt az egy számjegyű agysejtedet, mielőtt a szádat jártatod, most pedig ébreszd fel Jaegert, mert nem aludhat az órámon! – zavartam el. Sajnáltam a srácot, de nem kivételezhettem senkivel, legalábbis nem tudhatott róla senki.
Kirsten oda száguldott a békésen alvó Erenhez, majd ráordított:
– Jaeger kelj fel, mert Mr. Ackerman ki fog nyírni! – Legszívesebben izomból tarkón csaptam volna azt a barmot.
Eren ijedtében majdnem leesett. Riadtan nézett körbe, először Jeanra, majd mikor megtalált a tekintete, rám. Megint úgy nézett, mint a teremben, és az orvosiban; félelemmel.
Valamit nagyon elbasztam tegnap este. Nem is ismer, hogy nézhet mégis így? Vajon mi az oka? Vagy nem is tőlem tart?
– Nincs alvás Jaeger – morogtam, miközben a nyomomban az osztállyal elindultam vissza a pályára.
Tanár vagyok, és nincs tapasztalatom gyerekekkel, de azt tudom, hogy ha egy pillanatra is gyengeséget mutatok, ők támadnak, csak úgy, mint a többi ember. Egy apró baki, és évekig hallgathatom, ezért nem mutatkozhatok kedvesnek, se engedékenynek... Nem mintha olyan könnyen kimutattam volna valaha is az érzelmeimet.
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Nem tudom kiismerni az embereket. Egyszerűen képtelen vagyok megszokni azt, hogy kiszámíthatatlanok. Fél órája még azt hittem végre valakit érdekel, mi van velem, aztán ugyanaz a fagyos arckifejezés, az a nemtörődöm hangnem, és az az unott tekintet. És ez fájt. Rettenetesen fájt. Úgy éreztem megint elveszítettem valakit pedig még csak nem is ismertem Mr. Ackermant. De nem baj. Ez is csak egy újabb tanulság; nem engedhetek közel senkit magamhoz, mert az emberek vagy bántanak, vagy elhagynak.
Bár csak élne még anya... – gondoltam, miközben a többieket figyeltem, de gyorsan száműztem is a feltörni vágyó emlékeket. Még csak az kéne, hogy elkezdjek sírni, vagy pánikrohamot kapjak! Mondjuk, ma már eléggé közel állok hozzá, meg az idegösszeroppanáshoz is.
⋆⋆⋆
Sikeresen túl éltem az estét, majd az egész délelőttöt. Sőt, reggel még egy szelet kenyeret is ettem, amit előző este csempésztem fel.
Az első két órám nyelvtan volt, Ms. Zoéval, aki igazán furcsa nőszemély volt. Lekezelően beszélt és becézett minket, de nem rosszindulatúan, inkább humorosan. Egész órán csak úgy pörgött - nagyon fárasztó volt az a két óra.
Reggel, szünetekben, meg egy kicsit órán is Arminnal és Mikasával beszélgettem. A termünkben elfoglaltuk a második padsort, ahova vittünk be egy másik teremből egy egyszemélyes padot, így együtt tudtunk ülni. Kedvesek voltak; megkérdezték, hogy vagyok, és úgy tűnt tényleg érdekli őket. Bár a tegnapi csalódás után nem akartam barátokat, sem senkit, azért jól esett, hogy foglalkoztak velem. Az pedig egyszerűen fenomenális volt, amit arról beszéltek, mit tett Mikasa Sashával!
Tudtam, hogy ha nem taszítok el mindenkit, ugyanúgy össze fognak törni, de túl jó volt, mikor törődtek velem. Igazából bárki tehetett volna hasonló gesztust, ugyanígy éreztem volna. Ez az egész annyira ismeretlen volt számomra; ez az érzés. Boldog voltam, még ha csak ideiglenesen is.
Szóval lett két barátom. Nem tudtam, mennyi ideig élvezhetem a társaságuk, de egyelőre megfelelt a szituáció úgy, ahogy volt. Ellenben velük, Jean egész nap szúrós szemekkel figyelt, így még véletlen sem akartam a közelébe menni, inkább a terem másik feléből kötekedtem vele, ő meg velem. Igazából élveztem is, a többiek szemében amolyan "menő–nagyszájú" osztálytársakká váltunk.
A nyelvtanok után egy biológia következett, szintén Hanji Zoéval. Igyekeztem jegyzetelni, hiszen nem akartam korepre járni, de annyira sok volt az az energia, ahogy tanított, hogy az agyam lefagyott, túlterhelődött, és leállt.
A negyedik óránk fizika volt Erwin Smith igazgatóval. Hát ez az óra több okból kifolyólag borzalmas volt. Egyrészt, kezdtem megint megéhezni, másrészt ahányszor ránéztem, a szemöldökei miatt elmosolyodtam. Ilyenkor pedig, megkérdezte min mosolygok, mire még jobban röhöghetnékem támadt. Aztán nem válaszoltam, szóval annyiban hagyta. Ezek után megosztottam poénjaimat Mikasával és Arminnal, mire már hárman vörösödtünk az elfojtott nevetéstől. Végül a tanár megfenyegetett, hogy ha nem hagyom abba, be kell jönnöm büntetőórára, amit Mr. Ackerman tart; azonnal lefagyott a vigyor az arcomról, és az óra további részében a fejemet a padra hajtva firkáltam a füzetbe, néha–néha a táblára pillantva.
Fizika után következett az, amitől egésznap görcsbe rándult a gyomrom: a matek Mr. Ackermannal.
Bár azt gondoltam, ha én figyelmen kívül hagyom a férfit, ő is engem, nem nyugodtam meg, mert tudtam, hogy ez olyan, mint az óvodás "ha én nem látlak, te se engem" elv, amiről tudtam, hogy nem igaz.
Heti három matek, és öt tesi Mr. Ackermannal = Lehetetlen küldetés.
A matekot másik teremben tartották, a 9–esben, ami a földszinten volt, így csengetéskor, mint egy megvadult horda rohantunk ki a folyosóra. Mondjuk én nem rohantam, mert még mindig fájt egy kissé az oldalam, de sokkal kevésbé, mint tegnap.
A terembe lépve már csak az első helyek voltak üresek. Levágódtam a sor legszélére, majd mellém ült Armin is. Mikasa egy másik lánnyal beszélgetett, ha jól emlékeztem, Christának hívták; Ymir szúrós szemmel figyelte őket.
Amint Mr. Ackerman belépett, szinte megfagyott a levegő. Én is felálltam, mint a többiek. Egy gyors jelentés után, pedig elkezdődött az óra. A füzetemet figyeltem, bár a táblára kellett volna néznem, hogy tudjam, miről volt szó. Két nagyon erős érzelem vitatkozott bennem. Egyrészt nem akartam rá nézni. Még a létezéséről sem akartam tudni, másrészt, ha nem leszek minimum hármas, akkor korrepetálni fog, vagyis romba dől a "tudomást sem veszek róla és leszarom" hadművelet.
Felnéztem a táblára. Ott állt, fekete ingben és farmerben... Egy nagyon szűk farmerben, ami mindent kiemelt. Az én tekintetem meg pont oda tévedt! Basszus! Nem lehetek ekkora nyomorék! Komolyan megbámultam a seggét?! Nem vagyok százas! Arcom teljesen felvette a paradicsom színét, miközben mereven a krétára figyeltem, és elkezdtem írni, amit ő írt. Hiába figyeltem, nem bírtam felfogni egy szót sem.
A hülye kis kigyúrt, görög félisteneket megszégyenítő alkata! Baszd meg! Miért gondolok ilyeneket? Ez nem oké... Egyszerűen csak feltűnt, hogy jó a segge... Az meg nem jelent semmit, ugye?
Az óra további részét önmarcangolással töltöttem, vagyis annyira sem figyeltem, hogy jegyzeteljek. A címen és az első példán kívül nem maradt semmi nyoma a matek órának. Pedig az első példát, még úgy ahogy értettem is. Ackerman remekül magyarázott. Ha más mondta volna, akkor talán mindent megértettem volna, csak hát így a figyelmem eléggé más fele összpontosult.
Amint kicsöngettek kirohantam a teremből, nyomomban Arminnal. Túléltem! El se hiszem! Már csak két rajz, és húzhatok haza, vagy valahova máshova téblábolni.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Nem tudom, mi baja a kölyöknek, a tegnapi után azt hittem kissé helyre ráztam a dolgokat, de rám se nézett. Fogalmam sincsen, mit csinálok rosszul. És azt sem tudom, hogy miért zavar ennyire, hogy fél tőlem, hiszen az a célom, hogy mind tartsanak tőlem egy kicsit...
Idegesített. Rettenetesen. Az, hogy félelem csillant a szemeiben, pedig még két napja sem ismertem. Vagyis, még mindig meg volt az az érzésem, hogy ismerős, de csak nem felejtenék el egy ilyen szempárt. Biztosan elkönyvelt annak, akinek a kocsma előtt, este látott. De arról tényleg nem én tehettem!
Eddigi életem során minden, amiről mások álmodtak, az ölembe hullott. Csettintettem és bárki a lábaim előtt hevert, és ezt részben magamnak, részben Kennynek köszönhettem. Ez volt az egyik oka annak, hogy visszajöttem; mert ott sosem tudhattam ki szeret igazából. Sajnos rá kellett jöjjek, hogy nagyon megszoktam azt, hogy mindenki kútba ugrana értem. Persze mindig is meg volt a magam baja, de kinek nem? Az eddigiekkel ellentétben ez a srác kihívást jelentett, egy megfejtendő rejtvény volt. Én pedig, nagyon meg akartam tudni ki is ő, mért van tele sebekkel, miért fél, miért nem eszik, és miért olyan boldogtalan a tekintete.
Óra után a tanári felé vettem az utat. Volt egy lyukasom a következő előtt. Hanji is bent volt az irodáknál.
– Riva! – kiáltotta, mikor meglátott.
Nagyon idegesítő nő volt, de attól még igazi barát. Egyszerűen csak ilyen volt a természete. Már öt éve ismertem és a találkozásunk napja óta nem változott a tény, hogy irritált. De hálás voltam érte, sosem hagyott cserben, még akkor is mellettem maradt, mikor a legszívesebben kinyírtam volna.
Biccentettem, majd irodám felé vettem az irányt, de meggondoltam magam, és inkább a pulthoz indultam. A tanári úgy nézett ki, hogy a közös nappaliszerű konyha részből körben nyíltak az irodák, amik nem voltak nagyok, de pont elég teret adtak. Szerettem elvonulni miután a ricsajban ültem egész nap. Hol a tanárok, hol a diákok zaklattak. Egy csomóan meg akarták tudni a számom! És nem csak lányok, hanem fiúk is! Utáltam az ilyen felszínes embereket – meg ez tudtommal illegális...
– Na, hogy megy a tanítás Levi? – követett a pultig, ahol neki álltam elkészíteni egy teát.
– Először is, ne hívj Levinek, a nevem Rivaille, nem hiszem el, hogy ennyi idő után sem bírod megtanulni. Másodszor, ezek barmok, akik nem figyelnek, és nem értenek semmit. Ráadásul pofátlanok is! – mondtam az igazságot, mire Hanji hangosan elkezdett nevetni.
– Mint egy morcos királyfi! – nevetett.
– Akkor már miért nem király?
– Mert még nem nőttél elég nagyra – felelte, mintha magáról értetődő lenne.
Utáltam mikor az emberek a magasságommal viccelődtek. Morogva ültem le az asztalhoz, és kezdtem el kevergetni a tűzforró teát, miközben elővettem az ebédem. Akaratlanul a kölyök jutott az eszembe. Vajon evett ma már?
Na, jó Rivaille! Gyorsan verd ki a fejedből, hogy megkeresed! Az nagyon fura és ijesztő lenne, ennél jobban pedig nem szabad megrémisztened!
– Ennyire rosszul esett? – kérdezte Hanji legörbült szájjal.
– Dehogyis – morogtam, majd kortyoltam egyet. A feketetea mindig megnyugtatott, imádtam az ízét, most sem maradt el a hatás. A nyolc évvel ezelőtti szabad, boldog éveimre emlékeztetett, Farlannal és Isabellel.
– Akkor jó. Nekem mennem kell, szóval majd holnap! Akkor nem fogod megúszni ennyivel! A kávézóban találkozunk! – intett, mielőtt lelépett.
Muszáj találkoznom vele? Már nagyon bántam, hogy igent mondtam. Pápaszem azzal érvelt, hogy túlzottan mogorva és magamba zárkózott vagyok, mikor megpróbált rávenni egy találkozóra. Talán ez a baja velem a kölyöknek, meg alapvetően mindenkinek?
Vajon mit keresett vasárnap este a Kölyök a kocsmánál? – és már megint rajta pörögtem. Ennyi kérdésem még soha senkivel kapcsolatban nem volt.
Tch... idegesítő.
5. fejezet
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Egész délután a városban kószáltam. Igazából semmi célom nem volt, egyszerűen csak nem akartam haza menni. Sosem tudhattam, hogy otthon van–e már apám, mindig más volt a munkarendje.
Este tíz körül járt az idő, mikor bemásztam az ablakon. Néma csendben becsuktam az ajtóm, és reménykedtem, hogy nem jön fel.
Nyugtalan álmok gyötörtek egész éjszaka; hol apám, hol Ackerman, hol mások öklei okoztak sebet. Nem egyszer verejtékben úszva riadtam fel, ezért reggel, mikor az ébresztőt lecsaptam, a szokottnál is rosszabbul éreztem magam.
A tudat nyugtatott, hogy ma csak négy órám lesz, mivel azok után valami szakkörös cucc lenne, amire nyilván nem jelentkeztem – egy papírt se adtam le, amit kellett volna.
Már felöltözve, a táskával a vállamon hallgatóztam, hogy apám itthon van–e még. Azt terveztem lefutok egy falat kajáért, mivel ma tesi is lesz, és fogalmam sem volt, hogy fogom túlélni a hulla állapotommal, ha nem jutok legalább egy harapásnyi élelemhez. Semmilyen zaj nem szűrődött fel, így lábujjhegyen kezdtem el osonni, és mikor ténylegesen bebizonyosodott, hogy egyedül vagyok lélegezhettem csak fel. Feltúrtam az egész konyhát, de csak pár száraz kiflit találtam, egy-két szelet gyanúsan lejárt szalámival. Megragadtam amit tudtam, majd siettem, nehogy elkéssek.
Két órát éltem túl sikeresen, majd tesi következett. Úgy véltem, ha folytatom azt, amit tegnap, akkor olyan lesz, mintha soha nem is beszéltünk volna, mégis görcsbe rándult a gyomrom.
A mosdóban öltöztem át most is, mint legutóbb. Nem akartam, hogy bárki is meglássa milyen undorító vagyok. Azért is sok mindent meg adtam volna, hogy Mr. Ackerman ne emlékezzen rá. Talán miután látta milyen vagyok, megundorodott, ezért viselkedett hirtelen másképp. Előtte talán csak meg sajnált egy pillanat erejéig.
A teremben sorakoztunk fel, és vártunk. Én Mikasáékkal beszélgettem megint, mikor belépett. Nem néztem oda, de tudtam, mivel még Jean is elhallgatott. A földet kezdtem tanulmányozni, miközben kórusban köszöntünk, majd jelentettük a hiányzókat.
– Mielőtt elkezdjük az órát, el kell intéznünk pár osztályfőnöki teendőt. A lapokat a szakkörökről és korrepetálásokról, jövőhét hétfőre hozzátok, aláírva. Továbbá a gondviselőtök email címét is. Ugyanis elektronikus úton értesíteni fogjuk őket a jegyeitekről, és az egyéb fontos eseményekről. – Teljesen kikészített. Nem tudom miért, de már a jelenléte elég volt ahhoz, hogy a tenyerem leizzadjon és a kezem remegni kezdjen.
Hogy fogok én ilyen dolgokat megkérdezni apától? És ha meg fogja kapni a rossz jegyeimről az értesítést, nekem totálisan, ezúttal ténylegesen végem.
– Ismételjétek meg a hétfői bemelegítést, utána pedig erősíteni fogunk!
Mindenki Mikasát figyelte, mivel ő tudta, mit kell, csináljunk ahhoz, hogy ne végezzük holtan.
Végig éreztem magamon a tekintetét, ami nem kicsit feszélyezett, de próbáltam nem figyelembe venni. Helyette Arminnal kezdtem beszélgetni, mindaddig, míg csak "melegítgettünk", ami egy kör futás volt a nagypályán, majd guggolásból felugrás, négyütemű fekvőtámasszal fűszerezve, desszertnek plankkel. Aztán jött a pokol. A fekvők hada, és még véletlen se lehetett csalni. Jean és Marco megpróbálta, mire Ackerman a hátukra lépett, és egyesével kezdte számolni mennyit csinálnak.
Kegyetlen és ijesztő volt. Azt hittem, leszakadnak a karjaim és szétesek, mire vége lett az órának.
Már csak egy törit kellett túlélnem, amit Dot Pixis tartott. Egy idős, kopasz pasas volt, de nagyon jól magyarázott, ennyire még nem érdekelt a töri. Szinte minden harmadik mondatába belecsempészett egy kis humort is. Tudtam, hogy a törit ebben az évben szeretni fogom.
Órák után idegesen és éhesen indultam megint a város utcáit róni. Azon gondolkodtam, mikor és hogyan fogom apa orra alá tolni a sulis dolgokat.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Nagyon idegesítő ez a kölyök! Segíteni akarok, de még csak rám se néz. Sőt, konkrétan kerül.
Hanjival a kávézóba tartottam, s bármennyire szerettem volna, nem menekülhettem. Az egyik ablak melletti asztalhoz ültünk le.
– Ez a kedvenc helyem, remélem, tetszik!
Csak morogtam egyet válaszul.
– Ne legyél már ilyen savanyú! Huszonnégy éves vagy, és nézd meg milyen vagy! Éltél te valaha is? Úgy nézel ki, mint egy morgós kerti törpe!
Nekem mondod? Tudom, hogy ennyi vagyok, és mégsem tartok az életemmel sehol, legalábbis semmi olyat nem értem még el, amit ténylegesen akartam.
Kenny, a nagybátyám nevelt fel, sosem volt gondom a pénzzel, mindig mindent megkaptam – utáltam a helyzetet. Tizenhét voltam, mikor ténylegesen leléptem, akkor ismertem meg Farlant és Isát, majd Erwint és Hanjit. Végül azonban minden tönkre ment, és ismét visszamentem Kennyhez, aki pár hónappal ezelőtt halt meg, és minden vagyonát rám hagyta, így lényegében véve dolgoznom sem kellene. Valamiért mégsem tudok csak ülni, és várni. Talán a kihívások miatt lettem tanár.
– Ilyenkor kéne szórakoznod, meg csajoznod! – folytatta.
Nem tudom, meddig kell még maradjak ahhoz, hogy ne legyek paraszt, aki lelép, de nagyon hosszú idő lesz.
– Meg vagyok kösz – morogtam.
– Ugyan Levi! Még egy citrom is életvidámabb nálad! – mondta, de nem igazán értettem honnét jött ez a hülye hasonlat. Ebben a két percben, mióta itt vagyunk vagy négyszer sértett meg.
– Pápaszem... – kezdtem, mire elhallgatott. – Neked talán van barátod? – néztem fel rá szemöldököm ráncolva.
– Hát, huhh… Hogy is mondjam – a feje tiszta vörös lett, és semmit nem értettem abból, amit összehordott. – Most nem én vagyok a lényeg, hanem te! – szedte végre össze magát.
– Mint már mondtam, meg vagyok. Eddig is meg voltam, ezután is elleszek. – Gyorsan intettem a pincérnek, hogy lezárjuk a témát. – Egy feketeteát.
– Én egy tejszínhabos latte machiátót kérek, meg epres tortát. Te nem eszel sütit Levi?
– Nem.
–Akkor ennyi! Köszönjük! – Kiakaszt ez a nő...
– Szóval, mesélj magadról Levi! Jó ideje nem találkoztunk személyesen – fordult vissza hozzám őrült tekintettel.
– Rivaille Ackerman a nevem – forgattam meg szemeimet.
– Idióta, ezt tudom! – mosolygott.
– Szerintem meg nem, mivel mindig Levinek, Riva–nak vagy törpének hívsz – mondtam összeszűkült szemekkel.
– Látod, még humorod is van! Ez jó! Nem is értem miért nincs még egy háremed, mikor szívdöglesztő vagy, titokzatos, és még humoros is – kezdett el nevetni. – Tisztára, mint valami jégszívű herceg!
– Hanji. – Ismét elhallgatott. – Ugye, ez nem egy randi? – kérdeztem halál komoly arccal, mire ő teljesen döbbenten nézett rám.
– Dehogyis! Ugyan! Mégis honnan jött? Azért ennyire ne legyél eltelve magadtól Ackerman! – fogta a hasát, miközben olyan hangosan vihogott, hogy mindenki ránk nézett. Az én fejem meg csak égett a szégyentől.
Kihozták a rendelést és végre csend lett, Hanji majszolta, amit kért, én meg fintorogva ittam a teát; borzalmas volt.
– Azt hiszem, mennem kell – mondtam, miközben az órámra pillantottam, majdnem egy és fél órát töltöttem a társaságában. Ez bőven elég volt.
– Máris? De még csak hat lesz! – nyavajgott. Szerintem a kávétól még jobban bepörgött. Jobbnak láttam indulni.
– Igen – mondtam, majd a pénzt az asztalra tettem. – A vendégem voltál. – Nagy szemekkel nézett rám, majd a pénzre. Nem vártam meg, hogy mit reagál, egyszerűen csak leléptem.
Már félhomály volt, az utcalámpák is égtek. A motorom kint parkolt, neki támaszkodtam, és csak álltam pár percig. Kellett ez a friss szmogos levegő a fülledt kávészag után.
Egy villanásra lettem figyelmes az épület sarka felől, majd még egyre. Odasandítottam, és egy alakot pillantottam meg telefonnal a kezében, ahogy képeket készít.
Mielőtt jobban szemügyre tudtam volna venni, eltűnt. Gondolkodás nélkül eredtem utána.
Mégis ki a fene akarhat képeket rólam?
Egész délután a városban kószáltam. Igazából semmi célom nem volt, egyszerűen csak nem akartam haza menni. Sosem tudhattam, hogy otthon van–e már apám, mindig más volt a munkarendje.
Este tíz körül járt az idő, mikor bemásztam az ablakon. Néma csendben becsuktam az ajtóm, és reménykedtem, hogy nem jön fel.
Nyugtalan álmok gyötörtek egész éjszaka; hol apám, hol Ackerman, hol mások öklei okoztak sebet. Nem egyszer verejtékben úszva riadtam fel, ezért reggel, mikor az ébresztőt lecsaptam, a szokottnál is rosszabbul éreztem magam.
A tudat nyugtatott, hogy ma csak négy órám lesz, mivel azok után valami szakkörös cucc lenne, amire nyilván nem jelentkeztem – egy papírt se adtam le, amit kellett volna.
Már felöltözve, a táskával a vállamon hallgatóztam, hogy apám itthon van–e még. Azt terveztem lefutok egy falat kajáért, mivel ma tesi is lesz, és fogalmam sem volt, hogy fogom túlélni a hulla állapotommal, ha nem jutok legalább egy harapásnyi élelemhez. Semmilyen zaj nem szűrődött fel, így lábujjhegyen kezdtem el osonni, és mikor ténylegesen bebizonyosodott, hogy egyedül vagyok lélegezhettem csak fel. Feltúrtam az egész konyhát, de csak pár száraz kiflit találtam, egy-két szelet gyanúsan lejárt szalámival. Megragadtam amit tudtam, majd siettem, nehogy elkéssek.
Két órát éltem túl sikeresen, majd tesi következett. Úgy véltem, ha folytatom azt, amit tegnap, akkor olyan lesz, mintha soha nem is beszéltünk volna, mégis görcsbe rándult a gyomrom.
A mosdóban öltöztem át most is, mint legutóbb. Nem akartam, hogy bárki is meglássa milyen undorító vagyok. Azért is sok mindent meg adtam volna, hogy Mr. Ackerman ne emlékezzen rá. Talán miután látta milyen vagyok, megundorodott, ezért viselkedett hirtelen másképp. Előtte talán csak meg sajnált egy pillanat erejéig.
A teremben sorakoztunk fel, és vártunk. Én Mikasáékkal beszélgettem megint, mikor belépett. Nem néztem oda, de tudtam, mivel még Jean is elhallgatott. A földet kezdtem tanulmányozni, miközben kórusban köszöntünk, majd jelentettük a hiányzókat.
– Mielőtt elkezdjük az órát, el kell intéznünk pár osztályfőnöki teendőt. A lapokat a szakkörökről és korrepetálásokról, jövőhét hétfőre hozzátok, aláírva. Továbbá a gondviselőtök email címét is. Ugyanis elektronikus úton értesíteni fogjuk őket a jegyeitekről, és az egyéb fontos eseményekről. – Teljesen kikészített. Nem tudom miért, de már a jelenléte elég volt ahhoz, hogy a tenyerem leizzadjon és a kezem remegni kezdjen.
Hogy fogok én ilyen dolgokat megkérdezni apától? És ha meg fogja kapni a rossz jegyeimről az értesítést, nekem totálisan, ezúttal ténylegesen végem.
– Ismételjétek meg a hétfői bemelegítést, utána pedig erősíteni fogunk!
Mindenki Mikasát figyelte, mivel ő tudta, mit kell, csináljunk ahhoz, hogy ne végezzük holtan.
Végig éreztem magamon a tekintetét, ami nem kicsit feszélyezett, de próbáltam nem figyelembe venni. Helyette Arminnal kezdtem beszélgetni, mindaddig, míg csak "melegítgettünk", ami egy kör futás volt a nagypályán, majd guggolásból felugrás, négyütemű fekvőtámasszal fűszerezve, desszertnek plankkel. Aztán jött a pokol. A fekvők hada, és még véletlen se lehetett csalni. Jean és Marco megpróbálta, mire Ackerman a hátukra lépett, és egyesével kezdte számolni mennyit csinálnak.
Kegyetlen és ijesztő volt. Azt hittem, leszakadnak a karjaim és szétesek, mire vége lett az órának.
Már csak egy törit kellett túlélnem, amit Dot Pixis tartott. Egy idős, kopasz pasas volt, de nagyon jól magyarázott, ennyire még nem érdekelt a töri. Szinte minden harmadik mondatába belecsempészett egy kis humort is. Tudtam, hogy a törit ebben az évben szeretni fogom.
Órák után idegesen és éhesen indultam megint a város utcáit róni. Azon gondolkodtam, mikor és hogyan fogom apa orra alá tolni a sulis dolgokat.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Nagyon idegesítő ez a kölyök! Segíteni akarok, de még csak rám se néz. Sőt, konkrétan kerül.
Hanjival a kávézóba tartottam, s bármennyire szerettem volna, nem menekülhettem. Az egyik ablak melletti asztalhoz ültünk le.
– Ez a kedvenc helyem, remélem, tetszik!
Csak morogtam egyet válaszul.
– Ne legyél már ilyen savanyú! Huszonnégy éves vagy, és nézd meg milyen vagy! Éltél te valaha is? Úgy nézel ki, mint egy morgós kerti törpe!
Nekem mondod? Tudom, hogy ennyi vagyok, és mégsem tartok az életemmel sehol, legalábbis semmi olyat nem értem még el, amit ténylegesen akartam.
Kenny, a nagybátyám nevelt fel, sosem volt gondom a pénzzel, mindig mindent megkaptam – utáltam a helyzetet. Tizenhét voltam, mikor ténylegesen leléptem, akkor ismertem meg Farlant és Isát, majd Erwint és Hanjit. Végül azonban minden tönkre ment, és ismét visszamentem Kennyhez, aki pár hónappal ezelőtt halt meg, és minden vagyonát rám hagyta, így lényegében véve dolgoznom sem kellene. Valamiért mégsem tudok csak ülni, és várni. Talán a kihívások miatt lettem tanár.
– Ilyenkor kéne szórakoznod, meg csajoznod! – folytatta.
Nem tudom, meddig kell még maradjak ahhoz, hogy ne legyek paraszt, aki lelép, de nagyon hosszú idő lesz.
– Meg vagyok kösz – morogtam.
– Ugyan Levi! Még egy citrom is életvidámabb nálad! – mondta, de nem igazán értettem honnét jött ez a hülye hasonlat. Ebben a két percben, mióta itt vagyunk vagy négyszer sértett meg.
– Pápaszem... – kezdtem, mire elhallgatott. – Neked talán van barátod? – néztem fel rá szemöldököm ráncolva.
– Hát, huhh… Hogy is mondjam – a feje tiszta vörös lett, és semmit nem értettem abból, amit összehordott. – Most nem én vagyok a lényeg, hanem te! – szedte végre össze magát.
– Mint már mondtam, meg vagyok. Eddig is meg voltam, ezután is elleszek. – Gyorsan intettem a pincérnek, hogy lezárjuk a témát. – Egy feketeteát.
– Én egy tejszínhabos latte machiátót kérek, meg epres tortát. Te nem eszel sütit Levi?
– Nem.
–Akkor ennyi! Köszönjük! – Kiakaszt ez a nő...
– Szóval, mesélj magadról Levi! Jó ideje nem találkoztunk személyesen – fordult vissza hozzám őrült tekintettel.
– Rivaille Ackerman a nevem – forgattam meg szemeimet.
– Idióta, ezt tudom! – mosolygott.
– Szerintem meg nem, mivel mindig Levinek, Riva–nak vagy törpének hívsz – mondtam összeszűkült szemekkel.
– Látod, még humorod is van! Ez jó! Nem is értem miért nincs még egy háremed, mikor szívdöglesztő vagy, titokzatos, és még humoros is – kezdett el nevetni. – Tisztára, mint valami jégszívű herceg!
– Hanji. – Ismét elhallgatott. – Ugye, ez nem egy randi? – kérdeztem halál komoly arccal, mire ő teljesen döbbenten nézett rám.
– Dehogyis! Ugyan! Mégis honnan jött? Azért ennyire ne legyél eltelve magadtól Ackerman! – fogta a hasát, miközben olyan hangosan vihogott, hogy mindenki ránk nézett. Az én fejem meg csak égett a szégyentől.
Kihozták a rendelést és végre csend lett, Hanji majszolta, amit kért, én meg fintorogva ittam a teát; borzalmas volt.
– Azt hiszem, mennem kell – mondtam, miközben az órámra pillantottam, majdnem egy és fél órát töltöttem a társaságában. Ez bőven elég volt.
– Máris? De még csak hat lesz! – nyavajgott. Szerintem a kávétól még jobban bepörgött. Jobbnak láttam indulni.
– Igen – mondtam, majd a pénzt az asztalra tettem. – A vendégem voltál. – Nagy szemekkel nézett rám, majd a pénzre. Nem vártam meg, hogy mit reagál, egyszerűen csak leléptem.
Már félhomály volt, az utcalámpák is égtek. A motorom kint parkolt, neki támaszkodtam, és csak álltam pár percig. Kellett ez a friss szmogos levegő a fülledt kávészag után.
Egy villanásra lettem figyelmes az épület sarka felől, majd még egyre. Odasandítottam, és egy alakot pillantottam meg telefonnal a kezében, ahogy képeket készít.
Mielőtt jobban szemügyre tudtam volna venni, eltűnt. Gondolkodás nélkül eredtem utána.
Mégis ki a fene akarhat képeket rólam?
6. fejezet
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Hét körül járt az idő, mikor a kávézó mellett mentem el – mint később kiderült, ez nagyon rossz ötlet volt. Egyrészt, a kiszűrődő illatok miatt még éhesebb lettem, másrészt, mikor fordultam volna be a sarkon, ijedten ugrottam vissza a fal takarásába, mivel nem mást pillantottam meg, mint Mr. Ackermant a motorjának dőlve.
Pár percig gondolkodtam, majd ismét kilestem a sarok mögül. Nem figyelt, így volt időm alaposabban megnézni; a bőrdzsekijében, a motornak támaszkodva olyan volt, mint egy filmes, tipikus nagyképű rosszfiú.
Csakhogy nekem nem szabad róla ilyeneket gondolnom!
Hirtelen ötlettől vezérelve elővettem a telefonom, és lőttem egy képet, majd véletlen még egyet, pedig nagyon nem kellett volna, mivel a vaku be volt kapcsolva. A férfi tekintete felém villant, mire jobbnak láttam futásnak eredni. A kapucnit is felraktam a fejemre, úgy rohantam végig az utcán. Csak egyszer pillantottam hátra, de azonnal meg is bántam, mert egy igen ingerült fekete folt tartott egyenesen felém.
Befordultam jobbra, majd gyorsan lekaptam a kabátom és a táskámba gyömöszöltem, miközben az út másik felére igyekeztem. Az egyetlen esélyem az volt, ha nem vesz észre, lerázni úgy se tudtam volna, már most szúrt az oldalam, és kicsit lüktetett a térdem a hajszától.
Próbáltam teljesen természetesen viselkedni, így elindultam arra, amerről futottam. A férfi már egy ideje a sarkon állt, és nézelődött körbe. Nem pillantottam felé még véletlenül se, szokásomhoz híven a járdát pásztáztam.
Már sétáltam pár perce – azt hittem sikerült leráznom –, mikor egy kéz megragadta a vállam. A szívem egy pillanat alatt ezerrel kezdett dobogni, és teljesen megdermedtem; a pánik első hulláma gyorsan végig sepert rajtam.
– Kölyök, te kerülsz engem? – hallatszott közvetlen mögülem, azt a karcos hangot, ami elől próbáltam menekülni.
Finoman fordított maga felé a vállamnál fogva. Majd nézett rám azzal a mindent tudó tekintetével.
– Uhm, Mr. Ackerman, dehogyis... ! – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de szerintem inkább egy vicsor sikeredett.
Vajon tudja, hogy lefotóztam? És ha igen, most végem? Nem lehet megmondani, hogy most tényleg dühös–e... Általában ilyen az arckifejezése.
– Már otthon kéne lenned Kölyök. Mit csinálsz itt ilyenkor?
Mit mondjak? Hogy nem akarok hazamenni az ijesztő apámhoz, mert megver? Esetleg próbáljak meg elfutni? Vagy kamuzzak? – utóbbi tűnt a legkézenfekvőbbnek, azonban az ő tekintetétől kísérve nem könnyű bármit is csinálni, főleg nem hazudni.
– Csak egy kis friss levegőre vágytam – mondtam félre nézve, mire végre elengedte a vállam.
– Nem kéne haza sietned?
– Nem, apám még biztosan dolgozik – feleltem azt, ami először eszembe jutott.
– Rendben, akkor ma velem vacsorázol – jelentette ki, majd elindult.
Ezt komolyan gondolta? Én? Vele? Mi lesz így a "figyelmenkívülhagyós" tervemmel? És mi lesz velem? Mi van, ha valamit rosszul csinálok, és megharagszik? Miért nem tudtam egyszerűen csak annyit mondani, hogy most megyek haza?!
– Mire vársz Kölyök? – nézett hátra, mire kénytelen voltam elindulni.
Tiszta olyan, mintha az utolsó vacsorámra mennék vele.
– A sarkon lévő burgeres megfelel? – kérdezte, mire köpni–nyelni nem tudtam.
– Mr. Ackerman, nekem nincs pénzem – motyogtam végül, félig meddig remélve, hogy ez elég indok lesz ahhoz, hogy futni hagyjon. Tévedtem.
– Én fizetek – közölte, mire az ütő is megállt bennem.
Ennél bizarabb napjaim sem voltak még!
– Azt nem lehet... – kezdtem volna tiltakozni, de belém fojtotta a szót azzal, hogy leintett.
–Tch. Ne akadékoskodj, örülj, hogy felajánlottam! – mondta egy kis éllel a hangjában.
Igaza volt. Hálásnak kéne lennem; még soha senki nem ajánlott fel ilyet. Mióta anyám meghalt, igazából soha senki nem adott nekem törődésből semmit. Csak ő hétfőn azt a szendvicset.
– Köszönöm... – motyogtam ajkamba harapva, kissé zavarban.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Sejtettem, hogy a Kölyök fotózott; túl nagy véletlen lett volna, hogy arra sétált. Fogalmam sem volt, mire kellenek neki a képek, de valamiért furcsán megörültem, mikor megláttam. Végre nem a hülye barmokkal volt körülvéve. Amúgy is adni akartam neki enni, egész nap, meg tegnap is, csak hogy nézett volna ki, ha tanár létemre odamegyek és egy szendvicset nyomok a kezébe?
Meg hát egyszer már lepedofilozott, és nem tudtam mennyire gondolta komolyan, de azért szarul esett... Nem állt szándékomban semmi olyat csinálni.
A sarkon lévő hamburgerezőbe mentünk be, otthonos kis hely volt; a karzaton foglaltunk helyet, a legeldugottabb boxban.
Végig Jaegert figyeltem; szinte sütött róla, hogy fogalma sincs mit kéne, csináljon, hogyan kellene kezelje a helyzetet. Olyan volt, mint egy rettegő, éhező cica, akit magához akar szelidíteni az ember – a gondolatra majdnem elmosolyodtam.
– Jaeger! – szóltam neki, mire megrezzent és felém kapta a fejét. – Írd fel a számom a telefonodba! A többieknek már lediktáltam, csak te akkor nem voltál ott. – Tette amit kértem, beütötte és elmentette a számot.
Hazudtam. Senki másnak nem adtam meg a számom, de nem tartottam valószínűnek, hogy ez ki fog derülni. Úgy éreztem meg kellett adnom neki. Fogalmam sincs, hogy mitől olyan, amilyen, de azt akartam, hogy legyen egy biztos pontja, akit bármikor elérhet, ha bajba keveredik – én akartam lenni az a személy, és ez egy nagyon furcsa, új érzés volt számomra. Tch. Idegesítő Kölyök.
– Mivel szolgálhatok az uraknak? – jött oda a pincér. Én gyorsan mondtam a rendelést, majd a Kölyök következett, ő azonban csak összehúzva magát nézte az asztalt, szóval rendeltem neki egy ugyanolyat.
Hogy érjem el, hogy egy kicsit feloldódjon, hogy megint merjen pofázni? Nem mintha azt szerettem volna, hogy feleseljen velem, de az még mindig jobb, mint ha meg se szólal.
– Mondj valamit Kölyök! – próbáltam kissé kedvesebb hanglejtéssel.
Rám nézett, majd elkapta a tekintetét. Kezeit tördelte, és azt hittem nem lesz bátorsága bármit mondani, de végül megszólalt.
– Nem vagyok Kölyök – szinte suttogta a szavakat, de kitűnően hallottam így is.
– Hanem, mi vagy? – Szórakoztatónak találtam a helyzetet, bár kissé sajnáltam szegényt. Körülbelül ezt a beszélgetést szoktam Hanjival lefolytatni; Rivaille ≠ Törpe.
Nem válaszolt, de feljebb emelte a fejét, és hátrább dőlt. Ez azt jelentette, már nem volt olyan feszült, vagyis elértem valamit. Mondjuk ki ne lenne feszült az ő helyzetében?
– Engem mindig azzal basztatnak, hogy törpe vagyok. De az élet nem a gyengéknek való, tedd túl magad rajta Kölyök! – mondtam. Megpróbáltam nyitottabb lenni, mert, mintha egyszer azt hallottam volna, hogy ha te megnyílsz, mások is megnyílnak neked. Egy próbát megért.
Egy halvány mosoly jelent meg az arcán, ami a pár perccel ezelőtti rettegéshez képest óriási előre lépés volt. Egy pillanatra az én szám is felfelé görbült, de ő ezt nem látta.
A pincér kihozta a rendelésünk.
– Irány kezet mosni! – mindketten elindultunk a mosdó felé, majd visszatértünk az asztalunkhoz. – Jó étvágyat! – mondtam, mire ő is visszhangozta a szavakat.
Utáltam a gyors kajákat, nagyon zsíros lett tőlük a kezem, de azt hittem a Kölyöknek majd tetszeni fog, de ahelyett, hogy neki esett volna, csak nézte a tányérját. Rám emelte tekintetét, majd vissza pillantott a burgerre; bizonytalanul fogta meg, – mint aki nem tudja tényleg szabad–e ennie belőle – majd beleharapott.
Nem sokára mindketten tele voltunk. A Kölyök, miután megjött a bátorsága evés közben, a kóláját is megitta, majd az egész szendvicset betolta. A kezei és az arca is tiszta maszat volt, de derűsebben festett, sápadt arcába is visszatért egy kis szín.
Vajon mikor evett ennyit utoljára?
– Köszönöm – mondta egy őszinte mosoly kíséretében.
El kellett forduljak, hirtelen melegem lett a zavartól. Bassza meg! Az, ahogy a türkizesen csillogó szemeivel rám nézett, – amikben kivételesen se lenézés, se félelem nem volt, csak hála –, elég volt ahhoz, hogy akaratlanul is azt gondoljam, nem érdemeltem ki ezt a reakciót, hiszen csak egy hamburgert fizettem neki.
Azért, hogy zavarom leplezzem gyorsan felé nyújtottam a szalvétát:
– Töröld meg magad, tiszta mocsok vagy – mondtam kissé morogva, továbbra is félre pillantva.
Mikor ránéztem korábbi mosolyának csak hűlt helyét találtam; ismét komoran tekintett maga elé.
Szép volt! Megint elcsesztem!
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Rettenetesen feszült voltam mindvégig, de miután neki láttunk az evésnek elkezdtem jobban érezni magam. Ha ilyen finom kaját ad, akkor biztos nem akar rosszat. El se tudtam mondani, mikor ettem utoljára hasonlót, ami sajnos meg is látszott az estémen. Miután sikeresen elutasítottam azt, hogy hazavigyen, gyalogoltam. A hasam már akkor hatalmasokat morgott. És amint haza értem – ami olyan kilenc körül lehetett–, a gyomrom kiadott magából mindent. Bő egy órát szenvedtem a wc–nek dőlve. Nem volt hozzászokva ehhez a szervezetem; túl sok volt.
Mire végre minden egyes hamburger morzsától megszabadultam, már alig láttam, és a fejemet is alig tudtam tartani. Apám odalent volt, de ilyenkor mindig hagyott. Legalább miatta nem kellett aggódnom. Nehezen aludtam el mindezek ellenére. Folyton eszembe jutott az, amit Mr. Ackerman a vacsora közben a gyengékről mondott... De nem lehetett ő az a férfi hét évvel ezelőtt, vagy igen?
Hét körül járt az idő, mikor a kávézó mellett mentem el – mint később kiderült, ez nagyon rossz ötlet volt. Egyrészt, a kiszűrődő illatok miatt még éhesebb lettem, másrészt, mikor fordultam volna be a sarkon, ijedten ugrottam vissza a fal takarásába, mivel nem mást pillantottam meg, mint Mr. Ackermant a motorjának dőlve.
Pár percig gondolkodtam, majd ismét kilestem a sarok mögül. Nem figyelt, így volt időm alaposabban megnézni; a bőrdzsekijében, a motornak támaszkodva olyan volt, mint egy filmes, tipikus nagyképű rosszfiú.
Csakhogy nekem nem szabad róla ilyeneket gondolnom!
Hirtelen ötlettől vezérelve elővettem a telefonom, és lőttem egy képet, majd véletlen még egyet, pedig nagyon nem kellett volna, mivel a vaku be volt kapcsolva. A férfi tekintete felém villant, mire jobbnak láttam futásnak eredni. A kapucnit is felraktam a fejemre, úgy rohantam végig az utcán. Csak egyszer pillantottam hátra, de azonnal meg is bántam, mert egy igen ingerült fekete folt tartott egyenesen felém.
Befordultam jobbra, majd gyorsan lekaptam a kabátom és a táskámba gyömöszöltem, miközben az út másik felére igyekeztem. Az egyetlen esélyem az volt, ha nem vesz észre, lerázni úgy se tudtam volna, már most szúrt az oldalam, és kicsit lüktetett a térdem a hajszától.
Próbáltam teljesen természetesen viselkedni, így elindultam arra, amerről futottam. A férfi már egy ideje a sarkon állt, és nézelődött körbe. Nem pillantottam felé még véletlenül se, szokásomhoz híven a járdát pásztáztam.
Már sétáltam pár perce – azt hittem sikerült leráznom –, mikor egy kéz megragadta a vállam. A szívem egy pillanat alatt ezerrel kezdett dobogni, és teljesen megdermedtem; a pánik első hulláma gyorsan végig sepert rajtam.
– Kölyök, te kerülsz engem? – hallatszott közvetlen mögülem, azt a karcos hangot, ami elől próbáltam menekülni.
Finoman fordított maga felé a vállamnál fogva. Majd nézett rám azzal a mindent tudó tekintetével.
– Uhm, Mr. Ackerman, dehogyis... ! – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de szerintem inkább egy vicsor sikeredett.
Vajon tudja, hogy lefotóztam? És ha igen, most végem? Nem lehet megmondani, hogy most tényleg dühös–e... Általában ilyen az arckifejezése.
– Már otthon kéne lenned Kölyök. Mit csinálsz itt ilyenkor?
Mit mondjak? Hogy nem akarok hazamenni az ijesztő apámhoz, mert megver? Esetleg próbáljak meg elfutni? Vagy kamuzzak? – utóbbi tűnt a legkézenfekvőbbnek, azonban az ő tekintetétől kísérve nem könnyű bármit is csinálni, főleg nem hazudni.
– Csak egy kis friss levegőre vágytam – mondtam félre nézve, mire végre elengedte a vállam.
– Nem kéne haza sietned?
– Nem, apám még biztosan dolgozik – feleltem azt, ami először eszembe jutott.
– Rendben, akkor ma velem vacsorázol – jelentette ki, majd elindult.
Ezt komolyan gondolta? Én? Vele? Mi lesz így a "figyelmenkívülhagyós" tervemmel? És mi lesz velem? Mi van, ha valamit rosszul csinálok, és megharagszik? Miért nem tudtam egyszerűen csak annyit mondani, hogy most megyek haza?!
– Mire vársz Kölyök? – nézett hátra, mire kénytelen voltam elindulni.
Tiszta olyan, mintha az utolsó vacsorámra mennék vele.
– A sarkon lévő burgeres megfelel? – kérdezte, mire köpni–nyelni nem tudtam.
– Mr. Ackerman, nekem nincs pénzem – motyogtam végül, félig meddig remélve, hogy ez elég indok lesz ahhoz, hogy futni hagyjon. Tévedtem.
– Én fizetek – közölte, mire az ütő is megállt bennem.
Ennél bizarabb napjaim sem voltak még!
– Azt nem lehet... – kezdtem volna tiltakozni, de belém fojtotta a szót azzal, hogy leintett.
–Tch. Ne akadékoskodj, örülj, hogy felajánlottam! – mondta egy kis éllel a hangjában.
Igaza volt. Hálásnak kéne lennem; még soha senki nem ajánlott fel ilyet. Mióta anyám meghalt, igazából soha senki nem adott nekem törődésből semmit. Csak ő hétfőn azt a szendvicset.
– Köszönöm... – motyogtam ajkamba harapva, kissé zavarban.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Sejtettem, hogy a Kölyök fotózott; túl nagy véletlen lett volna, hogy arra sétált. Fogalmam sem volt, mire kellenek neki a képek, de valamiért furcsán megörültem, mikor megláttam. Végre nem a hülye barmokkal volt körülvéve. Amúgy is adni akartam neki enni, egész nap, meg tegnap is, csak hogy nézett volna ki, ha tanár létemre odamegyek és egy szendvicset nyomok a kezébe?
Meg hát egyszer már lepedofilozott, és nem tudtam mennyire gondolta komolyan, de azért szarul esett... Nem állt szándékomban semmi olyat csinálni.
A sarkon lévő hamburgerezőbe mentünk be, otthonos kis hely volt; a karzaton foglaltunk helyet, a legeldugottabb boxban.
Végig Jaegert figyeltem; szinte sütött róla, hogy fogalma sincs mit kéne, csináljon, hogyan kellene kezelje a helyzetet. Olyan volt, mint egy rettegő, éhező cica, akit magához akar szelidíteni az ember – a gondolatra majdnem elmosolyodtam.
– Jaeger! – szóltam neki, mire megrezzent és felém kapta a fejét. – Írd fel a számom a telefonodba! A többieknek már lediktáltam, csak te akkor nem voltál ott. – Tette amit kértem, beütötte és elmentette a számot.
Hazudtam. Senki másnak nem adtam meg a számom, de nem tartottam valószínűnek, hogy ez ki fog derülni. Úgy éreztem meg kellett adnom neki. Fogalmam sincs, hogy mitől olyan, amilyen, de azt akartam, hogy legyen egy biztos pontja, akit bármikor elérhet, ha bajba keveredik – én akartam lenni az a személy, és ez egy nagyon furcsa, új érzés volt számomra. Tch. Idegesítő Kölyök.
– Mivel szolgálhatok az uraknak? – jött oda a pincér. Én gyorsan mondtam a rendelést, majd a Kölyök következett, ő azonban csak összehúzva magát nézte az asztalt, szóval rendeltem neki egy ugyanolyat.
Hogy érjem el, hogy egy kicsit feloldódjon, hogy megint merjen pofázni? Nem mintha azt szerettem volna, hogy feleseljen velem, de az még mindig jobb, mint ha meg se szólal.
– Mondj valamit Kölyök! – próbáltam kissé kedvesebb hanglejtéssel.
Rám nézett, majd elkapta a tekintetét. Kezeit tördelte, és azt hittem nem lesz bátorsága bármit mondani, de végül megszólalt.
– Nem vagyok Kölyök – szinte suttogta a szavakat, de kitűnően hallottam így is.
– Hanem, mi vagy? – Szórakoztatónak találtam a helyzetet, bár kissé sajnáltam szegényt. Körülbelül ezt a beszélgetést szoktam Hanjival lefolytatni; Rivaille ≠ Törpe.
Nem válaszolt, de feljebb emelte a fejét, és hátrább dőlt. Ez azt jelentette, már nem volt olyan feszült, vagyis elértem valamit. Mondjuk ki ne lenne feszült az ő helyzetében?
– Engem mindig azzal basztatnak, hogy törpe vagyok. De az élet nem a gyengéknek való, tedd túl magad rajta Kölyök! – mondtam. Megpróbáltam nyitottabb lenni, mert, mintha egyszer azt hallottam volna, hogy ha te megnyílsz, mások is megnyílnak neked. Egy próbát megért.
Egy halvány mosoly jelent meg az arcán, ami a pár perccel ezelőtti rettegéshez képest óriási előre lépés volt. Egy pillanatra az én szám is felfelé görbült, de ő ezt nem látta.
A pincér kihozta a rendelésünk.
– Irány kezet mosni! – mindketten elindultunk a mosdó felé, majd visszatértünk az asztalunkhoz. – Jó étvágyat! – mondtam, mire ő is visszhangozta a szavakat.
Utáltam a gyors kajákat, nagyon zsíros lett tőlük a kezem, de azt hittem a Kölyöknek majd tetszeni fog, de ahelyett, hogy neki esett volna, csak nézte a tányérját. Rám emelte tekintetét, majd vissza pillantott a burgerre; bizonytalanul fogta meg, – mint aki nem tudja tényleg szabad–e ennie belőle – majd beleharapott.
Nem sokára mindketten tele voltunk. A Kölyök, miután megjött a bátorsága evés közben, a kóláját is megitta, majd az egész szendvicset betolta. A kezei és az arca is tiszta maszat volt, de derűsebben festett, sápadt arcába is visszatért egy kis szín.
Vajon mikor evett ennyit utoljára?
– Köszönöm – mondta egy őszinte mosoly kíséretében.
El kellett forduljak, hirtelen melegem lett a zavartól. Bassza meg! Az, ahogy a türkizesen csillogó szemeivel rám nézett, – amikben kivételesen se lenézés, se félelem nem volt, csak hála –, elég volt ahhoz, hogy akaratlanul is azt gondoljam, nem érdemeltem ki ezt a reakciót, hiszen csak egy hamburgert fizettem neki.
Azért, hogy zavarom leplezzem gyorsan felé nyújtottam a szalvétát:
– Töröld meg magad, tiszta mocsok vagy – mondtam kissé morogva, továbbra is félre pillantva.
Mikor ránéztem korábbi mosolyának csak hűlt helyét találtam; ismét komoran tekintett maga elé.
Szép volt! Megint elcsesztem!
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Rettenetesen feszült voltam mindvégig, de miután neki láttunk az evésnek elkezdtem jobban érezni magam. Ha ilyen finom kaját ad, akkor biztos nem akar rosszat. El se tudtam mondani, mikor ettem utoljára hasonlót, ami sajnos meg is látszott az estémen. Miután sikeresen elutasítottam azt, hogy hazavigyen, gyalogoltam. A hasam már akkor hatalmasokat morgott. És amint haza értem – ami olyan kilenc körül lehetett–, a gyomrom kiadott magából mindent. Bő egy órát szenvedtem a wc–nek dőlve. Nem volt hozzászokva ehhez a szervezetem; túl sok volt.
Mire végre minden egyes hamburger morzsától megszabadultam, már alig láttam, és a fejemet is alig tudtam tartani. Apám odalent volt, de ilyenkor mindig hagyott. Legalább miatta nem kellett aggódnom. Nehezen aludtam el mindezek ellenére. Folyton eszembe jutott az, amit Mr. Ackerman a vacsora közben a gyengékről mondott... De nem lehetett ő az a férfi hét évvel ezelőtt, vagy igen?
7. fejezet
Reggel falfehéren és rettenetesen fáradtan ébredtem fel, még az előtt, hogy ébresztett volna az óra. Viszonylag hamar elkészültem, de még maradt egy kis időm, így elkezdtem nyomkodni a telefont. Tegnap nem volt időm rendesen átgondolni azt, hogy mi is történt pontosan, most azonban egyszerre zúdultak rám a történtek:
Lesi fotót készítettem a tanáromról.
Majd elmentem vele vacsorázni.
Ő pedig megadta a számát.
És ami a legrosszabb: élveztem, amikor vele voltam. Főleg miután rájöttem, ha bántani akarna, simán megtehetné, szóval tényleg törődik velem. Azok után pedig, hogy vett nekem enni, hát már tényleg nem tudok mit mondani! Gyenge vagyok, több szempontból is. Lényegében véve meg lehet venni kajával...
A képet néztem, amit készítenem sikerült. Az első elmosódott lett, de a másodikon jól látszódtak a részletek is, és pont a kamerába nézett... Mielőtt megint furcsa dolgokon kezdtem volna agyalni, kiléptem az alkalmazásból; megráztam a fejem, és elindultam iskolába. Kivételesen a bejárati ajtón keresztül távoztam. Mikor beteg voltam, apám sosem piszkált – ez amolyan néma megállapodás volt; én nem zargattam, nem nyavalyogtam azért, mert rosszul voltam, és ő ezért cserébe egy kis ideig nem vert el.
Az iskola kapujában döbbentem rá, hogy ma három órám is lesz Mr. Ackermannal. Egy pillanatra erősen elgondolkodtam azon, hogy visszafordulok. Nem azért, mert féltem, csak azért, mert fogalmam sincs mi bajom volt minden alkalommal amikor a közelembe jött, így jobb lett volna távol maradni tőle. Azzal az elhatározással, hogy én ma lógni fogok sarkon fordultam, de pont akkor sétált a kapu felé; hátraarc, majd spuri be az épületbe, mielőtt még észre vehetne. Bár az első órám ígyis–úgyis matek, így semmiképp nem halogathattam a kerülését örökké.
– Jaeger! – Hallottam meg, ahogy szól. Megrezdültem, de erőt vettem magamon, megálltam, és bevártam.
– Jó reggelt Mr. Ackerman! – köszöntem rá se nézve.
– A szokottnál is fehérebb vagy. Minden rendben? – Vajon tényleg érdekli?
– Persze – feleltem, ő pedig hál’ Istennek nem kérdezett többet, annak ellenére sem, hogy valószínűleg egy szavamat sem hitte.
Legszívesebben elküldtem volna a francba – nem értettem, miért foglalkozik velem, összezavart és megijesztett –, de a kutya sem harapja meg azt, aki kaját ad neki. Hülye hasonlat, de a kapcsolatunkat ennél pontosabban nem tudtam volna leírni.
Csendben mentünk be az épületbe, majd ő a tanáriba, én a terembe. Beérve levágódtam Armin mellé a szokásos első padba, majd előkaptam egy füzetet és egy tollat.
– Tegnap tök hamar vége lett a sulinak. Te mit csináltál? – kérdezte Armin.
Hazudnom kellett. Tudtommal cseppet sem normális, ha az ofőddel vacsizol kettesben, még úgy se, hogy nem is akarsz.
– Semmit. És te? Hazamentél? – tereltem gyorsan a témát.
– Uhm nem. A nagypapám kórházban van, őt látogattam meg.
– Sajnálom, nem tudtam.
– De semmi komoly – mosolyodott el. Sajnos nem ismertem eléggé ahhoz, hogy tudjam őszinte volt–e.
Mr. Ackerman megérkezett, mire mindenki elhallgatott, és vigyázba vágta magát. Most, hogy lemondtam a figyelmenkívűl hagyásról, végig mértem. Mindig ugyanolyan elegáns, mégis menő. Irigyeltem. Ma is egy fekete csőfarmer volt rajta, sötétkék inggel és fekete nyakkendővel.
Mikor elkezdett a táblára írni, megint akaratlanul is megbámultam. Nem tehetek róla! Kurva szűk az a gatya! Neki meg jó a segge! – Na az ilyen gondolataim miatt akarom elásni magam...
Jobbnak láttam ismét a füzetbe temetkezni.
– Kirsten, kijönne és megoldaná? – nézett Jeanra Ackerman.
– Öhm... Nem tudom tanárúr – mondta a fiú, és én őszintén sajnáltam; el kellett viselje azt a gyilkos, megvető tekintetet, amivel az ofő nézett rá.
– Rendben, akkor Jaeger – szólt, mire a legkisebbre próbáltam összehúzni magam és minden igyekezetem abba fektettem, hogy két másodperc alatt feltaláljam a teleportálást.
Egy halmazos csoportosítást kellett volna leírni, majd felírni hogy minek az eleme mi... Értettem. Egyszer át is néztem, de akkor is. Én a táblánál? Mi van, ha megint csalódni fog, és dühös lesz, mint tegnap, mert maszatos lettem?
– Nem tudom – próbálkoztam én is.
Erre már eléggé felkapta a vizet, mert a hangját megemelve kezdett el beszélni:
– Van valaki ebben a teremben, aki meg tudja oldani ezt a feladatot? Csak mert elvileg mind megtudjátok. Amikor kérdeztem, hogy ki nem érti, mindenki csendben maradt, szóval valaki tolja ki a szaros seggét! – morogta.
Lassan felkászálódtam, és kisétáltam a táblához. A kezem remegett és a víz is levert. Mr. Ackerman leült a székre, és úgy figyelte, hogy mit ügyködök. A gyomrom görcsbe rándult, nem mertem leírni, pedig majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy értem. Mindenki engem figyelt a teremben, éreztem.
– Kezdheted Jaeger! – mondta, mire megfogtam a krétát, és remegő kézzel kényszerítettem magam, hogy felírjak valamit.
Mire végeztem, konkrétan már szédültem, és ismét a hányinger kerülgetett. Pedig direkt nem ettem semmit reggel.
– Remek – mondta, cseppet sem ingerülten. Azonnal leraktam a krétát, és a helyemre spuriztam. – Két hibád van. Négyes – közölte. Komolyan leosztályozta? És csak két hiba? A négyes nem is rossz...
– Nagyon bátor voltál – suttogta Armin elismerően, de nem tudtam elmosolyodni, még mindig sokkos állapotban voltam.
– Mit rontott el Jaeger? – kérdezte.
Jean feltette a kezét, de azt már nem várta meg, hogy fel is szólítsák:
– Az életét – nevetett.
Már éppen fordultam volna hátra,hogy vissza szóljak, de Mr. Ackerman intézte a nyomorékot.
– Kirsten, húzz ki a folyosóra! Óra végéig várj ott! – mondta. Szemei szinte szikrákat szórtak. – Ha elmész, minden délután büntetésben leszel!
– Megyek is! – mondta Lópofa és kiviharzott.
– Szóval, ott tartottunk, hogy ez nem A különbség B, hanem B különbség... – kezdte el magyarázni a megoldást, de már nem figyeltem.
Csak azon járt az agyam, hogy vajon nagyon mérges–e. Bár a hangja nem tűnt annak, nála nem lehetett tudni. Tegnap is az egyik pillanatban még mosolygott, a következőben pedig dühös volt. De miért is érdekel? Nem kell megfelelnem neki! Nem akarok megfelelni neki! Egyből beugrott a tegnapi apró mosolya, aminek hatására arcomba tódult a vér. Tuti, hogy valami nagy baj van velem...
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Reggel egyből összefutottam Jaegerrel, aki nagyon úgy nézett ki, mint aki meg akar lógni. Persze, amikor meglátott az iskola felé indult meg. Baromi sápadt volt, és az órán is – mikor kijött a táblához –, csak úgy remegett. Vagy nem volt jól, vagy tőlem félt. Fogalmam sem volt melyik, de nem tetszett az, ahogyan kinézett. Fehérebb volt, mint a konyhapadlóm, miután takarítottam. Pedig én nagyon alaposan takarítok.
Miután kicsit elbeszélgettem Jeannal, mentem a következő órámra, ami a tizedikesekkel volt. Hozzájuk képest az én osztályom angyalokból állt, – persze ezt nem mondhattam ki, a végén még mindenki eltelne magától. Pixis osztályánal tíz perc kellett, mire megtanulták, hol a helyük.
Volt még két órám a szarosokkal tesin, majd aznapra végeztem is. Már tudták mi a rend; jelentés, majd bemelegítés. Mivel tegnap kicsit megkínoztam őket, csak az első órán erősítettek, a másodikon kosaraztak
.
Jaeger mindvégig úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul, de elég világosan tudtomra adta reggel, hogy nem akarja, hogy tudjam mi baja, hogy nem kérdezhettem rá ismét.
Az óra végén kint vártam a kapunál. Mivel nekik még át is kellett öltözniük, jóval előbb végeztem. Jaegerre vártam, aki általában az utolsók közt szokott lenni. Mikor tizenöt perc múlva sem jött, nem értettem mi lehet. A barátai, Mikasa és Armin már kijöttek, és tudtam, hogy nincs több órájuk.
Lesi fotót készítettem a tanáromról.
Majd elmentem vele vacsorázni.
Ő pedig megadta a számát.
És ami a legrosszabb: élveztem, amikor vele voltam. Főleg miután rájöttem, ha bántani akarna, simán megtehetné, szóval tényleg törődik velem. Azok után pedig, hogy vett nekem enni, hát már tényleg nem tudok mit mondani! Gyenge vagyok, több szempontból is. Lényegében véve meg lehet venni kajával...
A képet néztem, amit készítenem sikerült. Az első elmosódott lett, de a másodikon jól látszódtak a részletek is, és pont a kamerába nézett... Mielőtt megint furcsa dolgokon kezdtem volna agyalni, kiléptem az alkalmazásból; megráztam a fejem, és elindultam iskolába. Kivételesen a bejárati ajtón keresztül távoztam. Mikor beteg voltam, apám sosem piszkált – ez amolyan néma megállapodás volt; én nem zargattam, nem nyavalyogtam azért, mert rosszul voltam, és ő ezért cserébe egy kis ideig nem vert el.
Az iskola kapujában döbbentem rá, hogy ma három órám is lesz Mr. Ackermannal. Egy pillanatra erősen elgondolkodtam azon, hogy visszafordulok. Nem azért, mert féltem, csak azért, mert fogalmam sincs mi bajom volt minden alkalommal amikor a közelembe jött, így jobb lett volna távol maradni tőle. Azzal az elhatározással, hogy én ma lógni fogok sarkon fordultam, de pont akkor sétált a kapu felé; hátraarc, majd spuri be az épületbe, mielőtt még észre vehetne. Bár az első órám ígyis–úgyis matek, így semmiképp nem halogathattam a kerülését örökké.
– Jaeger! – Hallottam meg, ahogy szól. Megrezdültem, de erőt vettem magamon, megálltam, és bevártam.
– Jó reggelt Mr. Ackerman! – köszöntem rá se nézve.
– A szokottnál is fehérebb vagy. Minden rendben? – Vajon tényleg érdekli?
– Persze – feleltem, ő pedig hál’ Istennek nem kérdezett többet, annak ellenére sem, hogy valószínűleg egy szavamat sem hitte.
Legszívesebben elküldtem volna a francba – nem értettem, miért foglalkozik velem, összezavart és megijesztett –, de a kutya sem harapja meg azt, aki kaját ad neki. Hülye hasonlat, de a kapcsolatunkat ennél pontosabban nem tudtam volna leírni.
Csendben mentünk be az épületbe, majd ő a tanáriba, én a terembe. Beérve levágódtam Armin mellé a szokásos első padba, majd előkaptam egy füzetet és egy tollat.
– Tegnap tök hamar vége lett a sulinak. Te mit csináltál? – kérdezte Armin.
Hazudnom kellett. Tudtommal cseppet sem normális, ha az ofőddel vacsizol kettesben, még úgy se, hogy nem is akarsz.
– Semmit. És te? Hazamentél? – tereltem gyorsan a témát.
– Uhm nem. A nagypapám kórházban van, őt látogattam meg.
– Sajnálom, nem tudtam.
– De semmi komoly – mosolyodott el. Sajnos nem ismertem eléggé ahhoz, hogy tudjam őszinte volt–e.
Mr. Ackerman megérkezett, mire mindenki elhallgatott, és vigyázba vágta magát. Most, hogy lemondtam a figyelmenkívűl hagyásról, végig mértem. Mindig ugyanolyan elegáns, mégis menő. Irigyeltem. Ma is egy fekete csőfarmer volt rajta, sötétkék inggel és fekete nyakkendővel.
Mikor elkezdett a táblára írni, megint akaratlanul is megbámultam. Nem tehetek róla! Kurva szűk az a gatya! Neki meg jó a segge! – Na az ilyen gondolataim miatt akarom elásni magam...
Jobbnak láttam ismét a füzetbe temetkezni.
– Kirsten, kijönne és megoldaná? – nézett Jeanra Ackerman.
– Öhm... Nem tudom tanárúr – mondta a fiú, és én őszintén sajnáltam; el kellett viselje azt a gyilkos, megvető tekintetet, amivel az ofő nézett rá.
– Rendben, akkor Jaeger – szólt, mire a legkisebbre próbáltam összehúzni magam és minden igyekezetem abba fektettem, hogy két másodperc alatt feltaláljam a teleportálást.
Egy halmazos csoportosítást kellett volna leírni, majd felírni hogy minek az eleme mi... Értettem. Egyszer át is néztem, de akkor is. Én a táblánál? Mi van, ha megint csalódni fog, és dühös lesz, mint tegnap, mert maszatos lettem?
– Nem tudom – próbálkoztam én is.
Erre már eléggé felkapta a vizet, mert a hangját megemelve kezdett el beszélni:
– Van valaki ebben a teremben, aki meg tudja oldani ezt a feladatot? Csak mert elvileg mind megtudjátok. Amikor kérdeztem, hogy ki nem érti, mindenki csendben maradt, szóval valaki tolja ki a szaros seggét! – morogta.
Lassan felkászálódtam, és kisétáltam a táblához. A kezem remegett és a víz is levert. Mr. Ackerman leült a székre, és úgy figyelte, hogy mit ügyködök. A gyomrom görcsbe rándult, nem mertem leírni, pedig majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy értem. Mindenki engem figyelt a teremben, éreztem.
– Kezdheted Jaeger! – mondta, mire megfogtam a krétát, és remegő kézzel kényszerítettem magam, hogy felírjak valamit.
Mire végeztem, konkrétan már szédültem, és ismét a hányinger kerülgetett. Pedig direkt nem ettem semmit reggel.
– Remek – mondta, cseppet sem ingerülten. Azonnal leraktam a krétát, és a helyemre spuriztam. – Két hibád van. Négyes – közölte. Komolyan leosztályozta? És csak két hiba? A négyes nem is rossz...
– Nagyon bátor voltál – suttogta Armin elismerően, de nem tudtam elmosolyodni, még mindig sokkos állapotban voltam.
– Mit rontott el Jaeger? – kérdezte.
Jean feltette a kezét, de azt már nem várta meg, hogy fel is szólítsák:
– Az életét – nevetett.
Már éppen fordultam volna hátra,hogy vissza szóljak, de Mr. Ackerman intézte a nyomorékot.
– Kirsten, húzz ki a folyosóra! Óra végéig várj ott! – mondta. Szemei szinte szikrákat szórtak. – Ha elmész, minden délután büntetésben leszel!
– Megyek is! – mondta Lópofa és kiviharzott.
– Szóval, ott tartottunk, hogy ez nem A különbség B, hanem B különbség... – kezdte el magyarázni a megoldást, de már nem figyeltem.
Csak azon járt az agyam, hogy vajon nagyon mérges–e. Bár a hangja nem tűnt annak, nála nem lehetett tudni. Tegnap is az egyik pillanatban még mosolygott, a következőben pedig dühös volt. De miért is érdekel? Nem kell megfelelnem neki! Nem akarok megfelelni neki! Egyből beugrott a tegnapi apró mosolya, aminek hatására arcomba tódult a vér. Tuti, hogy valami nagy baj van velem...
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Reggel egyből összefutottam Jaegerrel, aki nagyon úgy nézett ki, mint aki meg akar lógni. Persze, amikor meglátott az iskola felé indult meg. Baromi sápadt volt, és az órán is – mikor kijött a táblához –, csak úgy remegett. Vagy nem volt jól, vagy tőlem félt. Fogalmam sem volt melyik, de nem tetszett az, ahogyan kinézett. Fehérebb volt, mint a konyhapadlóm, miután takarítottam. Pedig én nagyon alaposan takarítok.
Miután kicsit elbeszélgettem Jeannal, mentem a következő órámra, ami a tizedikesekkel volt. Hozzájuk képest az én osztályom angyalokból állt, – persze ezt nem mondhattam ki, a végén még mindenki eltelne magától. Pixis osztályánal tíz perc kellett, mire megtanulták, hol a helyük.
Volt még két órám a szarosokkal tesin, majd aznapra végeztem is. Már tudták mi a rend; jelentés, majd bemelegítés. Mivel tegnap kicsit megkínoztam őket, csak az első órán erősítettek, a másodikon kosaraztak
.
Jaeger mindvégig úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul, de elég világosan tudtomra adta reggel, hogy nem akarja, hogy tudjam mi baja, hogy nem kérdezhettem rá ismét.
Az óra végén kint vártam a kapunál. Mivel nekik még át is kellett öltözniük, jóval előbb végeztem. Jaegerre vártam, aki általában az utolsók közt szokott lenni. Mikor tizenöt perc múlva sem jött, nem értettem mi lehet. A barátai, Mikasa és Armin már kijöttek, és tudtam, hogy nincs több órájuk.
8. fejezet
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Már tesin is elképesztően szarul éreztem magam, és amiután átöltöztem, s indultam volna haza, be kellett rohannom a mosdóba; teljesen felfordult a gyomrom. Alig értem el a legközelebbi fülkét – kibaszott szar volt, mivel egésznap nem ettem semmit, csak öklendeztem. Tíz perc szenvedés után azt hitten összeesek. Lehúztam a vécét, és lecsúsztam a földre. Patakokban folyt rólam a hidegveríték, és szaggatottan vettem a levegőt. Soha többé nem eszek semmit, ha ezen túlleszek!
Az ajtó nyitódására felnéztem, de nem különösebben érdekelt. Csak el akartam tűnni végre.
– Jaeger! – kopogott az ajtón az, akire a legkevésbé volt szükségem. Hogy talál meg mindig? – Jól vagy? – kérdezte, de nem tudtam válaszolni, mert ismét a vécé fölé kellett görnyednem. – Nyisd ki!
Nem tettem amit kért – pontosabban inkább parancsolt –, levegőt venni alig volt erőm, nem hogy vele ellenkezni; a minket elválasztó zárt ajtó pedig egyenlőre megvédett.
– Kölyök! Nyisd ki, vagy kitépem az ajtót! – mondta kissé ingerültebben.
Kinéztem belőle, hogy rámrúgja az egész fülkét, szóval nagy nehezen elhúztam a reteszt. Még csak az kéne, hogy most kezdjen el kiabálni, meg ilyenek, tényleg nincs hozzá idegzetem. Csak ültem csukott szemmel, és vártam a szidást, az azonban elmaradt, és helyette leguggolt velem szemben.
– Ahj... Kölyök! Miért nem szóltál senkinek? – hangja lágy volt, kezével finoman eltűrt egy tincset, ami a homlokomba lógott. Az érintése meleg volt, bizsergés járta át tőle reszkető testem.
Hunyorogva figyeltem mit csinál. Szinte megmozdulni sem tudtam.
– Egy perc... – mondtam azt, mint legutóbb.
– Tudom, hogy nem csak egy perc. Gyere, haza viszlek! – mondta, mire megpróbáltam fel kelni, de egyedül nem igazán sikerült.
Erős karjába kapaszkodva jutottam el a mosdóig. Végre úgy éreztem, gyomrom kicsit lenyugodott. A mosdókagylóra támaszkodva mostam meg az arcom, és ittam pár apró kortyot, és öblítettem ki a számat.
Miért van itt? Miért foglalkozik velem? – ismét ugyanaz a kérdés. Az, amelyre a legjobban akartam választ kapni.
Egy pillanatra megszédültem, a lábam haszontalanul csuklott össze. A mosdóba kellett kapaszkodnom, hogy ne essek a földre. Fogalmam sincs mi bajom lehetett. Alapvetően biztos az, hogy elcsaptam a hasam, aztán a rengeteg stressz is közre játszhatott, meg a tesi óra. Ha így összeadjuk, elég ramatyul fest a helyzet – de nem rosszabbul, mint én.
– Kölyök! – nyúlt felém Mr. Ackerman, majd felnyalábolt. Kezem átvetette a vállán.
Egyszerűen ez mind túl sok volt nekem.
A hangja aggódó volt. Miért érdekli hogy vagyok?! Vajon csak sajnál? Ha kiabált volna, amögött legalább láttam volna az okokat.
Nem volt erőm tiltakozni, így pár perc múlva már Mr. Ackerman mögött ültem a motorján. Azt mondta, haza visz, szóval átkaroltam. Izmos hátán feszült a bőrdzseki, aminek neki nyomtam az arcom.
– Kapaszkodj! Ha leesel még meg is verlek! – mondta. Én pedig hittem neki, szóval még szorosabban karoltam át. A hasa olyan kidolgozott volt, hogy keménysége vetekedett egy téglafallal…
A szöges ellentétem. Olyan volt, mint egy álom. Persze a magasságát és a mogorvaságát leszámítva. Bár talán az utóbbi titokzatosság, és elérhetetlenség is lehetett vonzó... És már megint ilyen dolgokon gondolkozom! Nem hiszem el! Miért foglalkoztat ennyire? Mogorva, alacsony, ijesztő... – próbáltam meggyőzni magam, de a szívem továbbra is úgy kalapált, hogy azt hittem a férfi is hallja.
Leállította a motort. A friss levegő jót tett, már nem szédültem, és a gyomrom sem fordult fel minden pillanatban.
– Most már elengedhetsz – mondta, én pedig azonnal úgy tettem.
Ő lepattant, én pedig a segítségével leszálltam. Körbe néztem, de nagyon nem volt ismerős a környék. Hol vagyunk? És akkor esett le, hogy honnan is tudhatná hol lakom? Sőt, nem is szeretném, hogy tudja.
– Nem itt lakok – mondtam, miközben ő megindult a többemeletes házak közül az egyik felé.
– Tudom. Itt én lakok.
– De... öhm miért nem haza vitt?
– Mert ott nem tudok vigyázni a szerencsétlen seggedre – felelte.
– Nem akarok a terhére lenni... – próbálkoztam.
– Ne nyafogj, mert rohadt idegesítő, inkább gyere! – indult el a lift felé.
Valahol nagyon a belváros közepén lehettünk, mert a nyüzsgés miatt a városnak csak azon a részén nem szoktam járni, itt pedig semmi nem volt ismerős.
Ez biztos, hogy nincs rendben. Összegezve a helyzetet: Elég ramaty állapotban, egy férfi lakásában vagyok úgy, hogy senki nem tudja, aki első találkozásunkkor úgy megütött, hogy még most is látszik. Azóta pedig hol kedves, hol nem. Egyszer elvisz kajálni, máskor halálra dolgoztat tesin, vagy megszid. És, ha ez nem elég, többször gondolok rá, mint kellene.
– Mr. Ackerman – kezdtem, de aztán elhallgattam. Mit mondjak? Hogy félek kettesben maradni vele, vagy, hogy ha nem megyek haza, hetven százalék, hogy apám jól elpicsáz? Egyik sem tűnt olyan érvnek, amit szívesen ki is mondtam volna.
– Igen?
– Semmi.
– Vedd le a cipőd, nem akarom, hogy összemocskolj valamit! Ez a nappali, ott a konyha, arra a szobák, és a fürdő – mutogatta.
Ámulatba ejtő volt a lakása, a tizenharmadikon voltunk. Belépve egy hatalmas, tágas térbe érkeztünk; balra egy viszonylag üres rész állt, a közepén egy zongorával, ami mögött a fal végig üvegből volt, a kilátástól egyszerűen tátva maradt a szám. Két lépcsős szintkülönbséggel lehetett feljutni a konyha szintre, de amúgy a tér egybe nyílt. Jobb oldalon pedig két fekete kanapé és egy hatalmas plazma tévé állt. Egy félredobott újság, egy apró kosz folt nem volt sehol sem – ami nem volt meglepő azok után, hogy Mr. Ackerman az iskolában is megkövetelte a tisztaságot. Annyira rendezett, és drága kinézetű volt minden, hogy megmozdulni nem mertem. Az én kopott ruháim és dolgaim, a sovány, sebes, ronda testem... Egyáltalán nem illettem erre a tökéletes helyre.
– Gyere! – intett, és elindult. Óvatosan, úgy, hogy ne érjek semmihez, követtem. – Menj be a fürdőbe, hozok ruhát, és törölközőt! – Azzal ott hagyott.
Nem tudtam, mit kellene csinálnom, így csak álltam a helyiség közepén és vártam, hogy visszatérjen.
– Ez talán jó lesz – adott a kezembe egy gondosan összehajtogatott ruhakupacot és egy törölközőt. – Fogkefét a csap alatt találsz. A ruháid a szennyesbe dobd be! – Miután kiment, becsukta maga mögött az ajtót.
Ez most komoly? Nem kéne itt lennem... A lakásában. Miért kell lefürödnöm? Nem maradhatok sokáig úgy sem.
De tettem, amit kért. Nagyon jól esett a forró víz, és az is, hogy megszabadulhattam a rossz szájíztől. Megtörölköztem, és a ruhákat vettem fel – azt hittem majd mind éppen, hogy jó lesz, de az alsó pár számmal nagyobb volt a kelleténél, én meg, mint egy rossz tinipicsa még el is pirultam. Egy fekete pulóvert, és egy egyszerű melegítőnadrágot adott. Minden makulátlan, és puha volt. Mélyet szippantottam a ruhák illatából; kellemes volt, megnyugtató, olyan mint az eső.
Véletlen belenéztem a tükörbe, mire azonnal ledermedtem. A smink lemosódott, így látszódtak hatalmas karikáim. Borzalmasan festettem. Így nem láthat meg senki! Mondjuk már késő. Mekkora egy balfasz vagyok! Muszáj volt így kimennem. Nem mertem kutakodni sem, hátha találok valamit; egyrészt, mert Ackerman tuti észre vette volna ha megpiszkálom a dolgait; másrészt, mert a férfi abszolút nem olyannak tűnt, aki sminket tart a csap melletti kisszekrényben.
– Élsz még Kölyök? – kopogott.
– Igen... Megyek! – mondtam kissé remegő hangon, és kinyitottam az ajtót.
Remélem, hamar leléphetek...
Már tesin is elképesztően szarul éreztem magam, és amiután átöltöztem, s indultam volna haza, be kellett rohannom a mosdóba; teljesen felfordult a gyomrom. Alig értem el a legközelebbi fülkét – kibaszott szar volt, mivel egésznap nem ettem semmit, csak öklendeztem. Tíz perc szenvedés után azt hitten összeesek. Lehúztam a vécét, és lecsúsztam a földre. Patakokban folyt rólam a hidegveríték, és szaggatottan vettem a levegőt. Soha többé nem eszek semmit, ha ezen túlleszek!
Az ajtó nyitódására felnéztem, de nem különösebben érdekelt. Csak el akartam tűnni végre.
– Jaeger! – kopogott az ajtón az, akire a legkevésbé volt szükségem. Hogy talál meg mindig? – Jól vagy? – kérdezte, de nem tudtam válaszolni, mert ismét a vécé fölé kellett görnyednem. – Nyisd ki!
Nem tettem amit kért – pontosabban inkább parancsolt –, levegőt venni alig volt erőm, nem hogy vele ellenkezni; a minket elválasztó zárt ajtó pedig egyenlőre megvédett.
– Kölyök! Nyisd ki, vagy kitépem az ajtót! – mondta kissé ingerültebben.
Kinéztem belőle, hogy rámrúgja az egész fülkét, szóval nagy nehezen elhúztam a reteszt. Még csak az kéne, hogy most kezdjen el kiabálni, meg ilyenek, tényleg nincs hozzá idegzetem. Csak ültem csukott szemmel, és vártam a szidást, az azonban elmaradt, és helyette leguggolt velem szemben.
– Ahj... Kölyök! Miért nem szóltál senkinek? – hangja lágy volt, kezével finoman eltűrt egy tincset, ami a homlokomba lógott. Az érintése meleg volt, bizsergés járta át tőle reszkető testem.
Hunyorogva figyeltem mit csinál. Szinte megmozdulni sem tudtam.
– Egy perc... – mondtam azt, mint legutóbb.
– Tudom, hogy nem csak egy perc. Gyere, haza viszlek! – mondta, mire megpróbáltam fel kelni, de egyedül nem igazán sikerült.
Erős karjába kapaszkodva jutottam el a mosdóig. Végre úgy éreztem, gyomrom kicsit lenyugodott. A mosdókagylóra támaszkodva mostam meg az arcom, és ittam pár apró kortyot, és öblítettem ki a számat.
Miért van itt? Miért foglalkozik velem? – ismét ugyanaz a kérdés. Az, amelyre a legjobban akartam választ kapni.
Egy pillanatra megszédültem, a lábam haszontalanul csuklott össze. A mosdóba kellett kapaszkodnom, hogy ne essek a földre. Fogalmam sincs mi bajom lehetett. Alapvetően biztos az, hogy elcsaptam a hasam, aztán a rengeteg stressz is közre játszhatott, meg a tesi óra. Ha így összeadjuk, elég ramatyul fest a helyzet – de nem rosszabbul, mint én.
– Kölyök! – nyúlt felém Mr. Ackerman, majd felnyalábolt. Kezem átvetette a vállán.
Egyszerűen ez mind túl sok volt nekem.
A hangja aggódó volt. Miért érdekli hogy vagyok?! Vajon csak sajnál? Ha kiabált volna, amögött legalább láttam volna az okokat.
Nem volt erőm tiltakozni, így pár perc múlva már Mr. Ackerman mögött ültem a motorján. Azt mondta, haza visz, szóval átkaroltam. Izmos hátán feszült a bőrdzseki, aminek neki nyomtam az arcom.
– Kapaszkodj! Ha leesel még meg is verlek! – mondta. Én pedig hittem neki, szóval még szorosabban karoltam át. A hasa olyan kidolgozott volt, hogy keménysége vetekedett egy téglafallal…
A szöges ellentétem. Olyan volt, mint egy álom. Persze a magasságát és a mogorvaságát leszámítva. Bár talán az utóbbi titokzatosság, és elérhetetlenség is lehetett vonzó... És már megint ilyen dolgokon gondolkozom! Nem hiszem el! Miért foglalkoztat ennyire? Mogorva, alacsony, ijesztő... – próbáltam meggyőzni magam, de a szívem továbbra is úgy kalapált, hogy azt hittem a férfi is hallja.
Leállította a motort. A friss levegő jót tett, már nem szédültem, és a gyomrom sem fordult fel minden pillanatban.
– Most már elengedhetsz – mondta, én pedig azonnal úgy tettem.
Ő lepattant, én pedig a segítségével leszálltam. Körbe néztem, de nagyon nem volt ismerős a környék. Hol vagyunk? És akkor esett le, hogy honnan is tudhatná hol lakom? Sőt, nem is szeretném, hogy tudja.
– Nem itt lakok – mondtam, miközben ő megindult a többemeletes házak közül az egyik felé.
– Tudom. Itt én lakok.
– De... öhm miért nem haza vitt?
– Mert ott nem tudok vigyázni a szerencsétlen seggedre – felelte.
– Nem akarok a terhére lenni... – próbálkoztam.
– Ne nyafogj, mert rohadt idegesítő, inkább gyere! – indult el a lift felé.
Valahol nagyon a belváros közepén lehettünk, mert a nyüzsgés miatt a városnak csak azon a részén nem szoktam járni, itt pedig semmi nem volt ismerős.
Ez biztos, hogy nincs rendben. Összegezve a helyzetet: Elég ramaty állapotban, egy férfi lakásában vagyok úgy, hogy senki nem tudja, aki első találkozásunkkor úgy megütött, hogy még most is látszik. Azóta pedig hol kedves, hol nem. Egyszer elvisz kajálni, máskor halálra dolgoztat tesin, vagy megszid. És, ha ez nem elég, többször gondolok rá, mint kellene.
– Mr. Ackerman – kezdtem, de aztán elhallgattam. Mit mondjak? Hogy félek kettesben maradni vele, vagy, hogy ha nem megyek haza, hetven százalék, hogy apám jól elpicsáz? Egyik sem tűnt olyan érvnek, amit szívesen ki is mondtam volna.
– Igen?
– Semmi.
– Vedd le a cipőd, nem akarom, hogy összemocskolj valamit! Ez a nappali, ott a konyha, arra a szobák, és a fürdő – mutogatta.
Ámulatba ejtő volt a lakása, a tizenharmadikon voltunk. Belépve egy hatalmas, tágas térbe érkeztünk; balra egy viszonylag üres rész állt, a közepén egy zongorával, ami mögött a fal végig üvegből volt, a kilátástól egyszerűen tátva maradt a szám. Két lépcsős szintkülönbséggel lehetett feljutni a konyha szintre, de amúgy a tér egybe nyílt. Jobb oldalon pedig két fekete kanapé és egy hatalmas plazma tévé állt. Egy félredobott újság, egy apró kosz folt nem volt sehol sem – ami nem volt meglepő azok után, hogy Mr. Ackerman az iskolában is megkövetelte a tisztaságot. Annyira rendezett, és drága kinézetű volt minden, hogy megmozdulni nem mertem. Az én kopott ruháim és dolgaim, a sovány, sebes, ronda testem... Egyáltalán nem illettem erre a tökéletes helyre.
– Gyere! – intett, és elindult. Óvatosan, úgy, hogy ne érjek semmihez, követtem. – Menj be a fürdőbe, hozok ruhát, és törölközőt! – Azzal ott hagyott.
Nem tudtam, mit kellene csinálnom, így csak álltam a helyiség közepén és vártam, hogy visszatérjen.
– Ez talán jó lesz – adott a kezembe egy gondosan összehajtogatott ruhakupacot és egy törölközőt. – Fogkefét a csap alatt találsz. A ruháid a szennyesbe dobd be! – Miután kiment, becsukta maga mögött az ajtót.
Ez most komoly? Nem kéne itt lennem... A lakásában. Miért kell lefürödnöm? Nem maradhatok sokáig úgy sem.
De tettem, amit kért. Nagyon jól esett a forró víz, és az is, hogy megszabadulhattam a rossz szájíztől. Megtörölköztem, és a ruhákat vettem fel – azt hittem majd mind éppen, hogy jó lesz, de az alsó pár számmal nagyobb volt a kelleténél, én meg, mint egy rossz tinipicsa még el is pirultam. Egy fekete pulóvert, és egy egyszerű melegítőnadrágot adott. Minden makulátlan, és puha volt. Mélyet szippantottam a ruhák illatából; kellemes volt, megnyugtató, olyan mint az eső.
Véletlen belenéztem a tükörbe, mire azonnal ledermedtem. A smink lemosódott, így látszódtak hatalmas karikáim. Borzalmasan festettem. Így nem láthat meg senki! Mondjuk már késő. Mekkora egy balfasz vagyok! Muszáj volt így kimennem. Nem mertem kutakodni sem, hátha találok valamit; egyrészt, mert Ackerman tuti észre vette volna ha megpiszkálom a dolgait; másrészt, mert a férfi abszolút nem olyannak tűnt, aki sminket tart a csap melletti kisszekrényben.
– Élsz még Kölyök? – kopogott.
– Igen... Megyek! – mondtam kissé remegő hangon, és kinyitottam az ajtót.
Remélem, hamar leléphetek...
9. fejezet
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Őszintén megijedtem, mikor rátaláltam a Kölyökre, már pedig én nem szoktam.
A lakásomban úgy nézett ki, mint egy elveszett kis kutya. Teljesen tanácstalanul nézelődött, és kissé még remegett is. Mondjuk most sem tudtam eldönteni, hogy azért nézett–e ki így, mert beteg volt, vagy, mert félt. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy visszafogjam a zsigerből jövő beszólásaim, és káromkodásaim – nem akartam még jobban elidegeníteni magamtól.
Bár beismerem, nem volt éppen szokványos, hogy egy tanár felhozzon egy diákot a lakására, nem volt hátsó szándékom. Habár akaratlanul is olyan dolgok jutottak az eszembe a kialakult helyzetről, mire az arcom teljesen fel forrósodott. Basszus! Nagyon elhamarkodott döntéseket hoztam. Oké, hogy nem vagyok éppen egy 100%-os hetero, de azért egy diákra sem mászhatok rá – nem is terveztem. Azt sem tudtam honnan jöttek ilyen ostoba gondolataim.
Megráztam a fejem és a pultnak támaszkodtam. Mégis mi a baj velem? Jaeger csak egy segítségre szoruló kölyök. Mégis mi a francot ennék rajta?! Nem mellesleg még ha be is jönne, ő neki én biztosan nem. Ki akarna önszántából egy olyan valakit, mint én? Mikor a közelemben van remeg a félelemtől, és a szíve majd kiugrik a helyéről.
Utálom, hogy fél! – csaptam az asztalra. – Kibaszottul utálom ezt az egészet! Neki nem egy pedofil mogorva tanárra, hanem egy szülőre van szüksége, vagy egy barátra. Nem tudom, hogy gondolhattam azt, akár csak egy pillanatig is, hogy helyem van az életében. Ha nem hagyom abba ezt az őrültséget, akkor az neki és nekem is fájni fog.
Csak még egyszer segítek neki, aztán hagyom a francba. Én csak egy tanár leszek, ő meg csak egy diák, aki meg tudja oldani a maga problémáit.
De majd csak holnaptól...
A kölyök elég régóta volt bent, féltem, hogy talán esetleg rosszul lett, de mikor szóltam neki, kijött. A ruháim nagyon jól álltak rajta; a pulóver kicsit szűkös volt neki, de kiemelte alakját. Arcának is kicsit jobb színe volt, és olyan illatot árasztott, amilyet általában én szoktam – fura volt... Meg volt a saját illata, azt jobban szerettem érezni rajta.
Leültünk az étkezőasztalhoz. Máris délután kettő körül járhatott az idő.
– Éhes vagy?
Csak elvétve pillantott felém, szokásához híven kezeit lábai közé szorítva, előre görnyedve ült. Kérdésemre bólintással felelt, én meg meg voltam lőve. Mit adjak neki? Hiszen egy órája még rosszul volt.
– Jobban vagy? Mit ennél? – a lehető legkedvesebb hangomat vettem elő.
– Majd eszek otthon. Köszönöm a segítséget, de haza kell mennem... – mondta.
– Add meg a szüleid számát, szólok nekik, hogy itt vagy. – El nem tudom mondani azt a hirtelen félelmet, ami az arcán átsuhant.
– Nem szükséges... Maradhatok – hárított, én pedig nem akartam még jobban megrémíteni. Nem tudom mi folyik náluk odahaza, de nem szabad belefollyak. Tudom, milyen, mikor mások akarnak segíteni, pedig fogalmuk sincs semmiről.
– És mit ennél?
– Mindegy.
– Leves jó lesz? Van még tegnapról. Megmelegítem, és akkor eheted. Némán várt, amíg a kitálaltam neki is, és magamnak is.
– Jó étvágyat – mondta, én pedig viszonoztam.
Lassan evett, az arcát figyeltem. Még véletlen sem akartam megkockáztatni, hogy az étkező közepén legyen rosszul.
– Ettél valami rosszat, hogy rosszul lettél, vagy beteg vagy? – a kérdésre kissé megrezzent, pedig szerintem ebben nem volt semmi rossz. A lehető legtapintatosabb próbáltam lenni. Pár pillanatig csak ült, végül válaszolt.
– Én... nem szoktam olyan dolgokat enni, mint a hamburger... Egy kicsit sok volt tegnap – motyogta.
– Miért nem szóltál? Nyugodtan szólhattál volna! Szólnod kellett volna! – hangom talán kissé ingerültebb lett, pedig nem haragudtam rá, csak magamra. Tényleg csak ártok neki!
– Ne legyen mérges, én nem tudtam... – kezdett el hadarni. Félt. Tőlem.
– Kölyök! – szakítottam meg, mire azonnal elhallgatott. – Nézz ide!
Felemelte a fejét, és rám nézett. Szemei riadtan csillogtak, szája széle megremegett, és legörbült.
– Szerinted haragszom? – kis idő elteltével bólintott. – Miből gondolod? – tényleg tudni akartam. Tudni akartam, mit rontok el folyton.
– Hát... Mert mindig gondot okozok... – motyogta ismét félre nézve.
– Eren – kezdtem, mire még ijedtebben nézett –, nem okozol gondot. Érted? Azért segítek, mert segíteni akarok – mondtam, mire ékkőként csillogó szemei lassan megteltek hálával.
Bólintott, majd halványan elmosolyodott. A szívem pedig ezerrel kezdett verni. Ez így nem jó. Nagyon nem jó! Gyorsan le kell álljak, mielőtt baj lesz!
⋆⋆⋆
Megragadtam a Kölyköt, és kényszerítettem, hogy rám nézzen. A szemei most is ijedten villantak rám, de ezúttal nem törődtem félelmével. Kezemmel magamhoz vontam, még közelebb. Érezni akartam minden porcikáját.
Nyakhajlatához hajoltam, majd elhúztam a pólóját. Tudni akartam, milyen... Fogaim végigkaristolták a puha bőrt, mire kétségbeesetten próbált eltolni.
– Kérem, ne! – kiabálta, miközben szemébe könnyek gyűltek. Még ezzel sem foglalkoztam, lelöktem a kanapéra, és fél kézzel lefogtam a kezeit, másik kezemmel a hajába túrtam bele, és félrehúztam a fejét.
Az egész teste remegett. Lassan mélyesztettem fogaim a vállába; felüvöltött. A friss skarlát vér mennyei ízű volt – minden porcikám többet követelt. Az egész testem bizsergett. A vágytól már szinte állatias morgással zártam be minden négyzetcentiméternyi távolságot kettőnk között.
⋆⋆⋆
Verejtékben úszva riadtam fel az éjszaka közepén. Ez mégis mi volt?!
Csak egy álom... Bassza meg! Nem lehetek ekkora nyomorék! Komolyan a diákomról fantáziálok? Mi lett volna, ha nem ébredek fel?! Gondolkodás nélkül húztam be egyet magamnak. Semmi kétségem nem maradt azt illetően, hogy többet a közelébe sem akarok menni.
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Nagyon jól esett, amit mondott. Az meg még jobban megdöbbentett, hogy miután biztosítottam, hogy jól vagyok és hívok egy taxit, ami hazavisz, az ajtóban, mikor elköszöntem, megsimította a fejem. Beleremegtem az érintésébe, és teljesen felforrósodott minden porcikám. Gyorsan elfordultam, majd a lifthez siettem.
A gondolataim teljesen körülötte forogtak. Nem tudtam mi a fene van velem, de utáltam ezt az érzést. Olyan volt, mint a félelem. Nem tudtam szabadulni tőle, és minden porcikámra kihatott.
⋆⋆⋆
Otthon sikeresen megúsztam a verést, és este a Mr. Ackerman illatú pulóvert ölelve aludtam el.
Őszintén megijedtem, mikor rátaláltam a Kölyökre, már pedig én nem szoktam.
A lakásomban úgy nézett ki, mint egy elveszett kis kutya. Teljesen tanácstalanul nézelődött, és kissé még remegett is. Mondjuk most sem tudtam eldönteni, hogy azért nézett–e ki így, mert beteg volt, vagy, mert félt. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy visszafogjam a zsigerből jövő beszólásaim, és káromkodásaim – nem akartam még jobban elidegeníteni magamtól.
Bár beismerem, nem volt éppen szokványos, hogy egy tanár felhozzon egy diákot a lakására, nem volt hátsó szándékom. Habár akaratlanul is olyan dolgok jutottak az eszembe a kialakult helyzetről, mire az arcom teljesen fel forrósodott. Basszus! Nagyon elhamarkodott döntéseket hoztam. Oké, hogy nem vagyok éppen egy 100%-os hetero, de azért egy diákra sem mászhatok rá – nem is terveztem. Azt sem tudtam honnan jöttek ilyen ostoba gondolataim.
Megráztam a fejem és a pultnak támaszkodtam. Mégis mi a baj velem? Jaeger csak egy segítségre szoruló kölyök. Mégis mi a francot ennék rajta?! Nem mellesleg még ha be is jönne, ő neki én biztosan nem. Ki akarna önszántából egy olyan valakit, mint én? Mikor a közelemben van remeg a félelemtől, és a szíve majd kiugrik a helyéről.
Utálom, hogy fél! – csaptam az asztalra. – Kibaszottul utálom ezt az egészet! Neki nem egy pedofil mogorva tanárra, hanem egy szülőre van szüksége, vagy egy barátra. Nem tudom, hogy gondolhattam azt, akár csak egy pillanatig is, hogy helyem van az életében. Ha nem hagyom abba ezt az őrültséget, akkor az neki és nekem is fájni fog.
Csak még egyszer segítek neki, aztán hagyom a francba. Én csak egy tanár leszek, ő meg csak egy diák, aki meg tudja oldani a maga problémáit.
De majd csak holnaptól...
A kölyök elég régóta volt bent, féltem, hogy talán esetleg rosszul lett, de mikor szóltam neki, kijött. A ruháim nagyon jól álltak rajta; a pulóver kicsit szűkös volt neki, de kiemelte alakját. Arcának is kicsit jobb színe volt, és olyan illatot árasztott, amilyet általában én szoktam – fura volt... Meg volt a saját illata, azt jobban szerettem érezni rajta.
Leültünk az étkezőasztalhoz. Máris délután kettő körül járhatott az idő.
– Éhes vagy?
Csak elvétve pillantott felém, szokásához híven kezeit lábai közé szorítva, előre görnyedve ült. Kérdésemre bólintással felelt, én meg meg voltam lőve. Mit adjak neki? Hiszen egy órája még rosszul volt.
– Jobban vagy? Mit ennél? – a lehető legkedvesebb hangomat vettem elő.
– Majd eszek otthon. Köszönöm a segítséget, de haza kell mennem... – mondta.
– Add meg a szüleid számát, szólok nekik, hogy itt vagy. – El nem tudom mondani azt a hirtelen félelmet, ami az arcán átsuhant.
– Nem szükséges... Maradhatok – hárított, én pedig nem akartam még jobban megrémíteni. Nem tudom mi folyik náluk odahaza, de nem szabad belefollyak. Tudom, milyen, mikor mások akarnak segíteni, pedig fogalmuk sincs semmiről.
– És mit ennél?
– Mindegy.
– Leves jó lesz? Van még tegnapról. Megmelegítem, és akkor eheted. Némán várt, amíg a kitálaltam neki is, és magamnak is.
– Jó étvágyat – mondta, én pedig viszonoztam.
Lassan evett, az arcát figyeltem. Még véletlen sem akartam megkockáztatni, hogy az étkező közepén legyen rosszul.
– Ettél valami rosszat, hogy rosszul lettél, vagy beteg vagy? – a kérdésre kissé megrezzent, pedig szerintem ebben nem volt semmi rossz. A lehető legtapintatosabb próbáltam lenni. Pár pillanatig csak ült, végül válaszolt.
– Én... nem szoktam olyan dolgokat enni, mint a hamburger... Egy kicsit sok volt tegnap – motyogta.
– Miért nem szóltál? Nyugodtan szólhattál volna! Szólnod kellett volna! – hangom talán kissé ingerültebb lett, pedig nem haragudtam rá, csak magamra. Tényleg csak ártok neki!
– Ne legyen mérges, én nem tudtam... – kezdett el hadarni. Félt. Tőlem.
– Kölyök! – szakítottam meg, mire azonnal elhallgatott. – Nézz ide!
Felemelte a fejét, és rám nézett. Szemei riadtan csillogtak, szája széle megremegett, és legörbült.
– Szerinted haragszom? – kis idő elteltével bólintott. – Miből gondolod? – tényleg tudni akartam. Tudni akartam, mit rontok el folyton.
– Hát... Mert mindig gondot okozok... – motyogta ismét félre nézve.
– Eren – kezdtem, mire még ijedtebben nézett –, nem okozol gondot. Érted? Azért segítek, mert segíteni akarok – mondtam, mire ékkőként csillogó szemei lassan megteltek hálával.
Bólintott, majd halványan elmosolyodott. A szívem pedig ezerrel kezdett verni. Ez így nem jó. Nagyon nem jó! Gyorsan le kell álljak, mielőtt baj lesz!
⋆⋆⋆
Megragadtam a Kölyköt, és kényszerítettem, hogy rám nézzen. A szemei most is ijedten villantak rám, de ezúttal nem törődtem félelmével. Kezemmel magamhoz vontam, még közelebb. Érezni akartam minden porcikáját.
Nyakhajlatához hajoltam, majd elhúztam a pólóját. Tudni akartam, milyen... Fogaim végigkaristolták a puha bőrt, mire kétségbeesetten próbált eltolni.
– Kérem, ne! – kiabálta, miközben szemébe könnyek gyűltek. Még ezzel sem foglalkoztam, lelöktem a kanapéra, és fél kézzel lefogtam a kezeit, másik kezemmel a hajába túrtam bele, és félrehúztam a fejét.
Az egész teste remegett. Lassan mélyesztettem fogaim a vállába; felüvöltött. A friss skarlát vér mennyei ízű volt – minden porcikám többet követelt. Az egész testem bizsergett. A vágytól már szinte állatias morgással zártam be minden négyzetcentiméternyi távolságot kettőnk között.
⋆⋆⋆
Verejtékben úszva riadtam fel az éjszaka közepén. Ez mégis mi volt?!
Csak egy álom... Bassza meg! Nem lehetek ekkora nyomorék! Komolyan a diákomról fantáziálok? Mi lett volna, ha nem ébredek fel?! Gondolkodás nélkül húztam be egyet magamnak. Semmi kétségem nem maradt azt illetően, hogy többet a közelébe sem akarok menni.
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Nagyon jól esett, amit mondott. Az meg még jobban megdöbbentett, hogy miután biztosítottam, hogy jól vagyok és hívok egy taxit, ami hazavisz, az ajtóban, mikor elköszöntem, megsimította a fejem. Beleremegtem az érintésébe, és teljesen felforrósodott minden porcikám. Gyorsan elfordultam, majd a lifthez siettem.
A gondolataim teljesen körülötte forogtak. Nem tudtam mi a fene van velem, de utáltam ezt az érzést. Olyan volt, mint a félelem. Nem tudtam szabadulni tőle, és minden porcikámra kihatott.
⋆⋆⋆
Otthon sikeresen megúsztam a verést, és este a Mr. Ackerman illatú pulóvert ölelve aludtam el.
10. fejezet
Másnap boldogabban mentem iskolába, mint azelőtt bármikor. Azt hittem, tényleg foglalkozni fog velem... Mekkora barom voltam, hogy hittem neki! Se másnap, se utána, se azután le se szart. Rám se nézett, hozzám se szólt, ha nem volt muszáj. És így eltelt egy egész hónap.
A jegyeim rosszabbak lettek, mint az előző éviek; matekból bukásra álltam. A szükséges adatokat és aláírásokat is megszereztem apámtól, és még az énnekkarba is jelentkeztem pluszba – bármit, csak azért, hogy ne kelljen haza mennem. Anyámmal régen sokat énekeltünk. Bár a próbák alatt legtöbbször csak tátogtam, és később gyakoroltam, élveztem ezeket az órákat.
Ezt leszámítva teljesen elment az életkedvem is. Egyedül Armin és Mikasa tartotta bennem a lelket. Remek barátnak bizonyultak; nem faggattak, de mindig meghallgattak.
Nem tudom mi, de nagyon összetört a mellkasomban, és fájt. Rettenetesen. Éjszakákat sírtam át arra gondolva, hogy mit ronthattam el. Neki is csak egy haszontalan, zavaró kolonc voltam, aki nem jó semmire, ezért meg kellett szabadulnia tőle.
Nem akartam örökre az az összetört kisgyerek maradni, aki mindentől retteg, de minden alkalommal, mikor elértem volna valamit, apám ökle vissza taszított a rideg valóságba, hogy egy senki vagyok, és az is maradok.
⋆⋆⋆
Bedőltem az ágyba, majd elővettem a telefont, hogy eltereljem a gondolataim arról, mit rontok el folyton. Szóval megnyitottam az osztálycsoportot. Mivel már majdnem éjfél volt, nem nagyon számítottam arra, hogy bárki elérhető lesz, de azért egy próbát megért.
A jegyeim rosszabbak lettek, mint az előző éviek; matekból bukásra álltam. A szükséges adatokat és aláírásokat is megszereztem apámtól, és még az énnekkarba is jelentkeztem pluszba – bármit, csak azért, hogy ne kelljen haza mennem. Anyámmal régen sokat énekeltünk. Bár a próbák alatt legtöbbször csak tátogtam, és később gyakoroltam, élveztem ezeket az órákat.
Ezt leszámítva teljesen elment az életkedvem is. Egyedül Armin és Mikasa tartotta bennem a lelket. Remek barátnak bizonyultak; nem faggattak, de mindig meghallgattak.
Nem tudom mi, de nagyon összetört a mellkasomban, és fájt. Rettenetesen. Éjszakákat sírtam át arra gondolva, hogy mit ronthattam el. Neki is csak egy haszontalan, zavaró kolonc voltam, aki nem jó semmire, ezért meg kellett szabadulnia tőle.
Nem akartam örökre az az összetört kisgyerek maradni, aki mindentől retteg, de minden alkalommal, mikor elértem volna valamit, apám ökle vissza taszított a rideg valóságba, hogy egy senki vagyok, és az is maradok.
⋆⋆⋆
Bedőltem az ágyba, majd elővettem a telefont, hogy eltereljem a gondolataim arról, mit rontok el folyton. Szóval megnyitottam az osztálycsoportot. Mivel már majdnem éjfél volt, nem nagyon számítottam arra, hogy bárki elérhető lesz, de azért egy próbát megért.
Idióták, de azért, összességében, szeretem ezeket a barmokat. Mosolyogva tettem le a telefont, mert reggel iskolába kellett mennem. Nem olyan rossz ez az osztály, még Jean se... Nekik köszönhetően sikerült egy kicsit jobb kedvre derülnöm, és egy kis időre elfelejteni a történteket.
11. fejezet
Szombat este volt, mikor apám feljött a szobámba, megragadta a pólóm, és elkezdett lefelé rángatni. A földre lökött az ajtó mellé; mozdulni sem mertem. Csak vártam, hogy vége legyen – azonban nem ütött meg, csak rám parancsolt, hogy maradjak ott, ahol vagyok.
– Végre kitaláltam mire vagy jó Eren! Örülj! Végre hasznos lehetsz! – Rettegtem; a szavaktól, a jelentésüktől, illetve attól, hogy nem tudtam mit jelentenek pontosan. De nem mertem megszólalni. Nem szólalhattam meg.
Hamarosan kopogtak az ajtón, és apám két férfit engedett be; termetes, izmos, magas, részeg állatok voltak. Dohány és pia szaguktól felfordult a gyomrom. El akartam futni, remegtem, máris a sírás határán álltam, de nem tehettem semmit.
Apám azt mondta végre hasznos lehetek. Nem okozhattam újra csalódást neki. Nagyon nagy harcban álltam magammal. Egyrész elviselhetetlenül vágytam a törődésre, arra, hogy büszke legyen rám, vagy, hogy a fiának nevezzen. Másrészt nem akartam megtudni, hogy miért is vannak váratlan vendégeink. A lehető legmesszebb akartam kerülni tőlük, emiatt pedig irtózatosan haragudtam magamra.
Végülis nem kellett döntenem, mert nem igazán maradt választási lehetőségem. A két idegen egy adag pénzt nyújtott apámnak, mire ő nemes egyszerűséggel felém intett:
– Tiétek. Két órát kaptok, és nem többet.
– Rendben főnök! – morogták, majd megindultak felém.
Könnyeim egymás után gördültek le arcomon; már sejtettem mi következik, és a legkevésbé sem akartam kideríteni, hogy jók–e a megérzéseim.
A magasabb fekete hajú megragadta a karom, majd a nappali felé kezdett vonszolni. Ledobott az egyik a kanapéra, míg a másik elkezdett levetkőzni. Teljesen pánikba estem. Esetlenül próbáltam tiltakozni; eredménytelenül.
– Ne ficánkolj, úgy rosszabb lesz. Mondjuk nekünk biztosan nem! – röhögött fel.
Könyörögni akartam, kérlelni, hogy hagyják abba, de egy hang se jött ki a torkomon, csak zokogtam.
A fekete hajú egy kézzel fogta össze csuklóimat, míg feltűrte a pólóm, és végig simított a hasamon. Undorodtam minden érintésüktől. A látásom elhomályosult a könnyektől, alig tudtam ki venni valamit, a lélegzetem is egyre szaporább lett; a pánik végre felzárkózótt hozzám és most kész volt megfosztani az utolsó csepp oxigéntől is.
Nem akarom ezt, nem akarok megfelelni apámnak! Nem, ha ilyen ára van! Csak hagyjanak békén! Könyörgöm!
Lenyomtak a földre, előttük térdeltem. Az, aki fogott, kigombolta a nadrágját, így elém tárult tagjának látványa. Ha lett volna valami a gyomromban, biztosan lehányom. A férfi nagyon igyekezett számba tuszkolni magát, azonban annyira összeszorítottam ajkaim, hogy esélye sem volt. Végül megelégelték ellenállásom, és a társa rátaposott az ágyékomra, mire felvisítottam, utat adva a fekete hajúnak.
Könnyeim egyre jobban folytak, ennyire undorítónak, még sosem éreztem magam.
Addig kínzott, míg végül a számba nem lövellte élvezetét. Köpködve próbáltam szabadulni. Könnyem, nyálam összefolyt.
Egy hirtelen mozdulattal fordítottak hasra, kezeimet hátra csavarták, a kanapé szélén pucsítottam. Nem bírom! Meg akarok halni!
Hogy tehette ezt? Rendben van, hogy gyűlöl anyám haláláért, de a fia vagyok... Hogy tehet ilyet?
Elkezdte lehúzni rólam a gatyát, mire én beleordítottam a párnába, hogy ne, hagyja abba, bármit megteszek... Le se bagóztak. A szemükben én csak egy tárgy voltam, a kielégülésük eszköze. Ujjai durván értek hozzám. Fájt, megalázott.
Aztán egy pillanatra mind ketten elengedtek. Óvszert kezdtek el felhúzni. Sokkos állapotban voltam, de maradt annyi lélekjelenlétem, hogy a helyzetet kihasználva felpattanjak, és megiramodjak. Apám az ajtónál állt, így az emelet felé vettem az irányt.
A lépcsőn fölfelé rángattam fel magamra a nadrágot, majd bevágtam az ajtót, és leborítottam elé a szekrényt. Nem érdekelt, semmi, csak az, hogy minél messzebb kerüljek tőlük. Fogtam az iskolatáskám, és beledobáltam minden tankönyvet és füzetet. Dörömbölni kezdtek, ordítottak, hogy nyissam ki, de a hangzavar semmi volt a fejemben támadt statikus zúgáshoz és saját zihálásom hangjához képest. Felkaptam Ackerman pulcsiját, meg a telóm, és az ablakhoz másztam. A táska húzta a vállam, minden porcikám remegett, de az adrenalin erőt adott ahhoz, hogy majdnem épségben landoljak. A bokám megbicsaklott, de a fájdalom nem jutott el az agyamig. Az adrenalin elnyomott mindent a menekülésen kívül.
Rohantam. Rohantam és rohantam. Nem tudtam merre, csak minél messzebb akartam lenni tőlük.
Nem tudom mennyi idő telt el, mire a szervezetem és az elmém felmondta a szolgálatot. Könnyezve, remegve kuporodtam le egy fa takarásába.
És most mi a francot csináljak? Senkim nincs. Nem mehetek sehova.
Elővettem a telefonom. Segítséget akartam hívni, de nem bírtam beütni a rendőrséget. Bármit is tett az apám, mégis csak az apám volt, és nem hagyott a gondolat sem, hogy ő jó ember, csak én nem érdemlem meg a szeretetét.
Csak két szám volt elmentve: Apa és Mr. Ackerman.
Nem hívhatom fel éjfélkor... Amúgy is utál. De azt mondta segíteni akar... Aztán meg nem foglalkozott velem...
Felhívjam, vagy ne hívjam? – Egyetlen nyomás lett volna.
A testem rázkódott a kétségbeeséstől és a sírástól, hideg novemberi éjszaka volt. Segítségre vágytam. Kapkodtam a levegőt, pánikoltam. Végül megnyomtam a hívás gombot.
Fejem a térdeimre hajtottam, összekuporodtam, ujjaimmal hajamba téptem, miközben remegve fülemhez tartottam a telefont.
Sípolt. Majd újra és újra. Már majdnem feladtam, mikor végre felvette a telefont.
– Mi az Kölyök? Tudod te hány óra van? – Hallottam meg a rekedt álmos hangot.
Rossz ötlet volt felhívni! Egy nagyon rossz ötlet, de képtelen voltam letenni. Csak ő segíthetett.
Nem bírtam megszólalni, egyre csak rázkódtam.
– Kölyök?! – szólt bele a telefonba ismét, ezúttal éberebben és erélyesebben. – Baj van? – Nem bírtam válaszolni. – Eren! Hol vagy?
Fel pillantottam, megnéztem az utca nevét.
– Mr... Acker–man – mondtam a sírástól akadozott hangon. – Kére–hem segít–sen...
– Eren! Hol vagy?! – szinte kiabálta a telefonba. Mire akadozva, de elmondtam neki a címet.
– Oda megyek! Meg ne mozdulj! – mondta, majd bontotta a vonalat.
Egyedül maradtam megint. A fejemre szorítottam a kezeim és csak sírtam; sokkos állapotban voltam, és a pánikroham is csak egy hajszálnyira volt, vagy még annyira sem. Mikor ténylegesen eljutott az agyamig, hogy mit tettem menthetetlenül zuhantam bele a kétségbeesés szakadékába.
Cserbenhagytam apám, elszöktem, és segítségül azt a férfit hívtam, aki teljesen kiszámíthatatlan volt. Kiismerhetetlen. Mi van ha ő is elver, mert gyenge vagyok, vagy rosszabb?
"...én utálom a gyengéket..."
"... az élet nem a gyengéknek való... "
Egészen biztos voltam benne, hogy ő volt az a férfi, akkoról, aki mellett akartam lenni majdnem egész eddigi életem során. Vagyis az a személy, aki a legfontosabb volt nekem hét éven keresztül, akivel újra találkozni akartam, utált, és kiszámíthatatlan volt, és féltem tőle... De mindezek ellenére, sok mindent meg adtam volna azért, hogy ha csak egy pillanatig is, de ismét foglalkozzon velem.
Lehunyt szemekkel ismételgettem, hogy ne ne ne... Újra és újra. Megakartak erőszakolni. Apám hagyta volna! Hozzám értek. A mocskos kezük megérintett! – nem bírtam elviselni a tudatot.
A pulóvert markoltam a mellkasomnál, ujjaim görcsösen szorultak a még mindig kissé Mr. Ackerman illatú anyagra, úgy éreztem megfulladok, alig kapok levegőt.
Rengeteg időnek tűnt, míg megérkezett a motor, és a tulajdonosa.
– Kölyök! – szaladt oda hozzám. Nem bírtam ránézni, mindenhol mocsok borított, nem lett volna szabad idehívnom. – Eren, hallasz? – teljesen eluralkodott rajtam a pánik. Egyetlen porcikám se maradt, ami ne rázkódott volna. Egyre csak azt hajtogattam ne, kérlek ne.
Mr. Ackerman leguggolt mellém. A közelsége egyszerre volt jó, és őrjítően rossz.
– Már itt vagyok. Nem bánthat senki – suttogta, miközben kis habozás után, kissé esetlenül, akadozott mozdulatokat téve, de átölelte reszkető testem.
Kis idő múlva belesimultam az érintésébe, és ha lehetséges volt, még jobban zokogni kezdtem. Úgy kapaszkodtam belé, mintha ő jelentett volna mindent – abban a pillanatban a szakadék széléről lógva valóban így volt.
– Végre kitaláltam mire vagy jó Eren! Örülj! Végre hasznos lehetsz! – Rettegtem; a szavaktól, a jelentésüktől, illetve attól, hogy nem tudtam mit jelentenek pontosan. De nem mertem megszólalni. Nem szólalhattam meg.
Hamarosan kopogtak az ajtón, és apám két férfit engedett be; termetes, izmos, magas, részeg állatok voltak. Dohány és pia szaguktól felfordult a gyomrom. El akartam futni, remegtem, máris a sírás határán álltam, de nem tehettem semmit.
Apám azt mondta végre hasznos lehetek. Nem okozhattam újra csalódást neki. Nagyon nagy harcban álltam magammal. Egyrész elviselhetetlenül vágytam a törődésre, arra, hogy büszke legyen rám, vagy, hogy a fiának nevezzen. Másrészt nem akartam megtudni, hogy miért is vannak váratlan vendégeink. A lehető legmesszebb akartam kerülni tőlük, emiatt pedig irtózatosan haragudtam magamra.
Végülis nem kellett döntenem, mert nem igazán maradt választási lehetőségem. A két idegen egy adag pénzt nyújtott apámnak, mire ő nemes egyszerűséggel felém intett:
– Tiétek. Két órát kaptok, és nem többet.
– Rendben főnök! – morogták, majd megindultak felém.
Könnyeim egymás után gördültek le arcomon; már sejtettem mi következik, és a legkevésbé sem akartam kideríteni, hogy jók–e a megérzéseim.
A magasabb fekete hajú megragadta a karom, majd a nappali felé kezdett vonszolni. Ledobott az egyik a kanapéra, míg a másik elkezdett levetkőzni. Teljesen pánikba estem. Esetlenül próbáltam tiltakozni; eredménytelenül.
– Ne ficánkolj, úgy rosszabb lesz. Mondjuk nekünk biztosan nem! – röhögött fel.
Könyörögni akartam, kérlelni, hogy hagyják abba, de egy hang se jött ki a torkomon, csak zokogtam.
A fekete hajú egy kézzel fogta össze csuklóimat, míg feltűrte a pólóm, és végig simított a hasamon. Undorodtam minden érintésüktől. A látásom elhomályosult a könnyektől, alig tudtam ki venni valamit, a lélegzetem is egyre szaporább lett; a pánik végre felzárkózótt hozzám és most kész volt megfosztani az utolsó csepp oxigéntől is.
Nem akarom ezt, nem akarok megfelelni apámnak! Nem, ha ilyen ára van! Csak hagyjanak békén! Könyörgöm!
Lenyomtak a földre, előttük térdeltem. Az, aki fogott, kigombolta a nadrágját, így elém tárult tagjának látványa. Ha lett volna valami a gyomromban, biztosan lehányom. A férfi nagyon igyekezett számba tuszkolni magát, azonban annyira összeszorítottam ajkaim, hogy esélye sem volt. Végül megelégelték ellenállásom, és a társa rátaposott az ágyékomra, mire felvisítottam, utat adva a fekete hajúnak.
Könnyeim egyre jobban folytak, ennyire undorítónak, még sosem éreztem magam.
Addig kínzott, míg végül a számba nem lövellte élvezetét. Köpködve próbáltam szabadulni. Könnyem, nyálam összefolyt.
Egy hirtelen mozdulattal fordítottak hasra, kezeimet hátra csavarták, a kanapé szélén pucsítottam. Nem bírom! Meg akarok halni!
Hogy tehette ezt? Rendben van, hogy gyűlöl anyám haláláért, de a fia vagyok... Hogy tehet ilyet?
Elkezdte lehúzni rólam a gatyát, mire én beleordítottam a párnába, hogy ne, hagyja abba, bármit megteszek... Le se bagóztak. A szemükben én csak egy tárgy voltam, a kielégülésük eszköze. Ujjai durván értek hozzám. Fájt, megalázott.
Aztán egy pillanatra mind ketten elengedtek. Óvszert kezdtek el felhúzni. Sokkos állapotban voltam, de maradt annyi lélekjelenlétem, hogy a helyzetet kihasználva felpattanjak, és megiramodjak. Apám az ajtónál állt, így az emelet felé vettem az irányt.
A lépcsőn fölfelé rángattam fel magamra a nadrágot, majd bevágtam az ajtót, és leborítottam elé a szekrényt. Nem érdekelt, semmi, csak az, hogy minél messzebb kerüljek tőlük. Fogtam az iskolatáskám, és beledobáltam minden tankönyvet és füzetet. Dörömbölni kezdtek, ordítottak, hogy nyissam ki, de a hangzavar semmi volt a fejemben támadt statikus zúgáshoz és saját zihálásom hangjához képest. Felkaptam Ackerman pulcsiját, meg a telóm, és az ablakhoz másztam. A táska húzta a vállam, minden porcikám remegett, de az adrenalin erőt adott ahhoz, hogy majdnem épségben landoljak. A bokám megbicsaklott, de a fájdalom nem jutott el az agyamig. Az adrenalin elnyomott mindent a menekülésen kívül.
Rohantam. Rohantam és rohantam. Nem tudtam merre, csak minél messzebb akartam lenni tőlük.
Nem tudom mennyi idő telt el, mire a szervezetem és az elmém felmondta a szolgálatot. Könnyezve, remegve kuporodtam le egy fa takarásába.
És most mi a francot csináljak? Senkim nincs. Nem mehetek sehova.
Elővettem a telefonom. Segítséget akartam hívni, de nem bírtam beütni a rendőrséget. Bármit is tett az apám, mégis csak az apám volt, és nem hagyott a gondolat sem, hogy ő jó ember, csak én nem érdemlem meg a szeretetét.
Csak két szám volt elmentve: Apa és Mr. Ackerman.
Nem hívhatom fel éjfélkor... Amúgy is utál. De azt mondta segíteni akar... Aztán meg nem foglalkozott velem...
Felhívjam, vagy ne hívjam? – Egyetlen nyomás lett volna.
A testem rázkódott a kétségbeeséstől és a sírástól, hideg novemberi éjszaka volt. Segítségre vágytam. Kapkodtam a levegőt, pánikoltam. Végül megnyomtam a hívás gombot.
Fejem a térdeimre hajtottam, összekuporodtam, ujjaimmal hajamba téptem, miközben remegve fülemhez tartottam a telefont.
Sípolt. Majd újra és újra. Már majdnem feladtam, mikor végre felvette a telefont.
– Mi az Kölyök? Tudod te hány óra van? – Hallottam meg a rekedt álmos hangot.
Rossz ötlet volt felhívni! Egy nagyon rossz ötlet, de képtelen voltam letenni. Csak ő segíthetett.
Nem bírtam megszólalni, egyre csak rázkódtam.
– Kölyök?! – szólt bele a telefonba ismét, ezúttal éberebben és erélyesebben. – Baj van? – Nem bírtam válaszolni. – Eren! Hol vagy?
Fel pillantottam, megnéztem az utca nevét.
– Mr... Acker–man – mondtam a sírástól akadozott hangon. – Kére–hem segít–sen...
– Eren! Hol vagy?! – szinte kiabálta a telefonba. Mire akadozva, de elmondtam neki a címet.
– Oda megyek! Meg ne mozdulj! – mondta, majd bontotta a vonalat.
Egyedül maradtam megint. A fejemre szorítottam a kezeim és csak sírtam; sokkos állapotban voltam, és a pánikroham is csak egy hajszálnyira volt, vagy még annyira sem. Mikor ténylegesen eljutott az agyamig, hogy mit tettem menthetetlenül zuhantam bele a kétségbeesés szakadékába.
Cserbenhagytam apám, elszöktem, és segítségül azt a férfit hívtam, aki teljesen kiszámíthatatlan volt. Kiismerhetetlen. Mi van ha ő is elver, mert gyenge vagyok, vagy rosszabb?
"...én utálom a gyengéket..."
"... az élet nem a gyengéknek való... "
Egészen biztos voltam benne, hogy ő volt az a férfi, akkoról, aki mellett akartam lenni majdnem egész eddigi életem során. Vagyis az a személy, aki a legfontosabb volt nekem hét éven keresztül, akivel újra találkozni akartam, utált, és kiszámíthatatlan volt, és féltem tőle... De mindezek ellenére, sok mindent meg adtam volna azért, hogy ha csak egy pillanatig is, de ismét foglalkozzon velem.
Lehunyt szemekkel ismételgettem, hogy ne ne ne... Újra és újra. Megakartak erőszakolni. Apám hagyta volna! Hozzám értek. A mocskos kezük megérintett! – nem bírtam elviselni a tudatot.
A pulóvert markoltam a mellkasomnál, ujjaim görcsösen szorultak a még mindig kissé Mr. Ackerman illatú anyagra, úgy éreztem megfulladok, alig kapok levegőt.
Rengeteg időnek tűnt, míg megérkezett a motor, és a tulajdonosa.
– Kölyök! – szaladt oda hozzám. Nem bírtam ránézni, mindenhol mocsok borított, nem lett volna szabad idehívnom. – Eren, hallasz? – teljesen eluralkodott rajtam a pánik. Egyetlen porcikám se maradt, ami ne rázkódott volna. Egyre csak azt hajtogattam ne, kérlek ne.
Mr. Ackerman leguggolt mellém. A közelsége egyszerre volt jó, és őrjítően rossz.
– Már itt vagyok. Nem bánthat senki – suttogta, miközben kis habozás után, kissé esetlenül, akadozott mozdulatokat téve, de átölelte reszkető testem.
Kis idő múlva belesimultam az érintésébe, és ha lehetséges volt, még jobban zokogni kezdtem. Úgy kapaszkodtam belé, mintha ő jelentett volna mindent – abban a pillanatban a szakadék széléről lógva valóban így volt.
12. fejezet
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Morogva vettem fel a telefont. Mégis ki a franc keres ilyenkor? Csak sistergést hallottam, így megnéztem ki a hívó. Mégis mi a francot akar ilyenkor a Kölyök? Lehet csak véletlen hívott.
Azért elkezdtem beszélni, hátha fontos. Bár ha nem az, akkor szétpicsázom. Éjfél van. Amúgy sem alszok valami jól, és holnap Hanjival is találkoznom kell, szóval minden csepp energiámra szükségem lesz.
Majdnem egy hónap telt el azóta, hogy elkezdtem távolságot tartani Erentől. Sok minden történt ez idő alatt; például Hanji új helyre költözött. Nem is akárhova! Az az idegesítő pápaszem két szinttel lejjebb bérelt lakást.
A Kölyök remegő hangját hallva azonnal éberré váltam. Nem véletlen hívott, bajban volt. Megmondta hol van, én pedig fénysebességgel futottam le a motorhoz. Nem tudom kinek a hibája ez, de szét fogom szedni, ha megtudom, hogy bántotta Erent. Azzal kapcsolatban sem volt ötletem, hogy miért bosszantott fel ennyire a helyzet, miért aggódtam úgy, mint talán életemben egyszer vagy kétszer, de abban a pillanatban nem is volt időm az okokon agyalni.
Annak ellenére, hogy minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a közelébe se menjek, most nagyon bűntudatom támadt. Nem tudom, van–e valaki, aki mellette áll, de az, hogy engem hívott, arra adott következtetést, hogy nincs. Mellette lehettem volna! A francba is! Megint mindent elcsesztem! Pedig azt hittem, így lesz jobb neki. Csak mert nekem kurvára nem volt jobb. Minden nap mikor megláttam a sovány, sápadt alakját elszorult a torkom, és számtalan este volt olyan álmom is, amiben szerepelt... De eddig a pontig úgy gondoltam, nem avatkozhatok bele az életébe.
Kellett egy kis idő, mire megtaláltam. Mivel csak évkezdés óta élek itt, nem ismertem az utcákat – mikor azelőtt itt jártam sem volt lehetőségem feltérképezni a várost. Még egy egyirányúba is behajtottam, mert a GPS azt mondta – nem mintha zavart volna; éjfél volt és én siettem, szóval eszem ágában sem volt másik útvonalat keresni.
Eren alig három utcára volt a lakásomtól, egy fa tövében kuporgott. Messziről hallani lehetett a zokogását, amitől elszorult a torkom; óvatosan lépdeltem közelebb. Fogalmam sem volt, mit fog reagálni a jelenlétemre, hiszen legutóbb még félt, ráadásul egyik napról a másikra ott hagytam a francban. Nagy lehetett a baj, ha engem hívott.
A szituáció túlzottan emlékeztetett egy régi esetre. Egy ugyanolyan összetört kisfiú kuporgott az út szélén, mint ő. Talán még az utca is stimmelt...
Apróra összehúzva magát remegett. Az iskolatáskája mellette hevert, az a pulóver volt rajta, amit még én adtam neki. Ujjai görcsösen tépték az anyagot. Alig kapott levegőt, annyira sírt.
Mit csináljak vele? Először meg kéne nyugtatnom, hogy aztán eltudja mondani, kit kell megöljek.
Leguggoltam hozzá, és átöleltem. Csak reméltem, hogy működni fog. Perceken át maradtunk így, míg lassan lenyugodott. Rohadt hideg volt, még kabátban is fáztam egy kicsit, rajta meg csak egy pulóver volt. Nem tudom mióta lehetett kint, de nem maradhatott tovább kint. Lassan elhúzódtam tőle, majd felvettem a táskáját. Nagyon nehéz volt, nem úgy tűnt, mint aki haza akar menni.
– Eren, nem maradhatsz itt, gyere! – mondtam, és elkezdtem felhúzni.
Legszívesebben ordítottam volna. Nem rá voltam mérges, hanem mindenkire – főleg magamra –, de moderáltam magam. Majd mikor senki nem hall, levezetem a feszültséget valahogy. Futok egyet, vagy elverem azokat a szemét szarembereket. Vagy mindkettő. Csak a sorrendben nem voltam biztos.
A vállamon átdobtam a kezét, mert úgy nézett ki, mint, aki nem képes magától járni. Nem nézett rám, véresre harapott ajkaiba mélyesztve fogait kémlelte a földet, könnyei még mindig némán folytak.
Valaki meg fog halni.
Sántított, de nem tudtam, hogy a kimerültségtől–e. Rám nehezedett, de olyan könnyű volt, ha kellett volna, simán elviszem ölbe is. Felültünk a motorra, majd amilyen óvatosan és gyorsan csak tudtam, haza mentem. Nagyon szorosan kapaszkodott, ujjai pulóverem szorították, teljesen nekem préselődött. Még mindig remegett egy kicsit.
Továbbra is rám támaszkodva jutott el az ajtóig. Már elapadtak a könnyei, és csak meredten bámult maga elé. Leültettem a kanapéra, és indultam, hogy készítsek neki egy forró italt, mikor megszólalt.
– Mr. Acker–man... – motyogta. – Megfürödhetek?
– Persze, gyere, adok ruhát! – Amúgy sem ártott neki a fürdés. Ha nem ilyen állapotban lett volna, egyből elzavartam volna. Utáltam az alkohol, és cigaretta szagot, ő pedig bűzlött mindkettőtől.
Magára hagytam a fürdőben, és elindultam, hogy megágyazzak a vendégszobában. Legszívesebben most azonnal elkezdtem volna faggatni arról, hogy mi történt, de akartam adni neki egy kis időt.
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Ackerman kedves volt, nyugtatóan hatott az érintése és a hangja. Nem ütött meg, és nem akart olyan dolgokat tenni, mint azok a szemetek. Egyszerűen csak kedves volt, és abban a pillanatban nem érdekelt, miért. Csak mellette akartam lenni. Azt akartam, hogy megvédjen.
Rengeteg tusfürdőt használtam el, de még így is szinte éreztem az ujjak nyomát bőrömön. Vagy negyed órán keresztül csak folyattam a forró vizet, mire elfogadtam, hogy nem tudok többet tenni, és elkezdtem megtörölközni. Mr. Ackerman csak egy alsónadrágot, és egy hosszú pólót adott, ami miatt megint elöntött volna a pír, de lépni alig bírtam, a bokám teljesen fel volt dagadva, lüktetett és fájt.
A legutóbbi alkalommal használt fogkefém ugyanott volt, ahol hagytam, és valamiért ez az apróság is jól esett a történtek után.
– Mr. Ackerman! Moshatok fogat? – kérdeztem olyan hangosan, amennyire csak rekedt hangomon tudtam.
– Igen – hallatszott a válasz.
Négyszer mostam fogat, mire feladtam. Bicegve indultam el megkeresni Mr. Ackermant. Már megint gondot okoztam neki, és utáltam ezért magam. De nem mehetek haza. Csak ezt az egy éjszakát had töltsem itt, és holnap eltűnök.
– Kölyök! – jött ki a fürdőtől balra levő, szemközti szobából. Alaposan végig mért, s mikor meglátta a bokám, tekintete kissé haragossá vált. – Miért nem szóltál? – morrant fel, majd elkezdett vissza tolni oda, ahonnét az imént távoztam.
Lenyomott a kád szélére, és elkezdett kutatni. Egy adag fáslival és krémmel tért vissza. Letérdelt elém, majd óvatosan felemelte a lábam. Ujjai finoman végig tapogatták a bokám, mire majdnem felordítottam. Öklömbe harapva tűrtem, amit csinált – legalább a fájdalom képes volt háborgó gondolataim fölé emelkedni.
– Szerintem nem vészes, de ha gondolod elviszlek az ügyeletre – szemöldökét ráncolva nézett rám fakó szemeivel. Kirázott a hideg, nem akartam elmenni. Mellette akartam maradni. Csak egy kicsit... – Rendben, nem erőltetem, várj egy pillanatot – mondta. Elment, majd egy adag jéggel tért vissza. Miért olyan ismerős a szitu?
Könnyes szemmel vártam, hogy végre végezzen. Először bekente a lábam, majd befáslizta, egy törölközőbe jeget csavart, majd köré rögzítette.
– Tch... Ostoba Kölyök. Miért nem szóltál? – morogta az orra alatt, miközben az ágyhoz támogatott.
– Jó a kanapé – próbálkoztam.
– Ez a vendégszoba. Itt alszol – felelte és lezártnak tekintette a témát. – Ha baj van, akkor kiálts. A folyosó végén lévő az én szobám – közölte. – Ellenben, csak reggel találkozunk. Aludj!
Nagyon idegesnek tűnt, ahogy kiment.
A szoba gyönyörű volt, a falak krémszínűek, a bútorok fehérek voltak, és mindennek olyan illata volt, mint neki. Bármennyire is volt mesébe illő a helyiség és megnyugtató a mindent átható aroma, illetve a tudat, hogy a megrengethetetlen Mr. Ackermantól csak egy fal választott el, egyszerűen képtelen voltam elaludni. Még két óra múlva is csak a sötétséget bámultam. Rettegtem a reggeltől. Attól, hogy faggatni fog, és ha megtudja mi történt megundorodik tőlem, felhívja a zsarukat, és árvaházba kerülök.
Itt akartam maradni, szerettem a közelében lenni, még ha ő utált is. Erős volt, és határozott. Pont olyan, amilyen lenni akartam mindig is. Neki nem parancsoltak, ő nem félt semmitől.
A gondolataim nem hagytak, nem bírtam elaludni, így végül botorkálva elindultam ki.
Morogva vettem fel a telefont. Mégis ki a franc keres ilyenkor? Csak sistergést hallottam, így megnéztem ki a hívó. Mégis mi a francot akar ilyenkor a Kölyök? Lehet csak véletlen hívott.
Azért elkezdtem beszélni, hátha fontos. Bár ha nem az, akkor szétpicsázom. Éjfél van. Amúgy sem alszok valami jól, és holnap Hanjival is találkoznom kell, szóval minden csepp energiámra szükségem lesz.
Majdnem egy hónap telt el azóta, hogy elkezdtem távolságot tartani Erentől. Sok minden történt ez idő alatt; például Hanji új helyre költözött. Nem is akárhova! Az az idegesítő pápaszem két szinttel lejjebb bérelt lakást.
A Kölyök remegő hangját hallva azonnal éberré váltam. Nem véletlen hívott, bajban volt. Megmondta hol van, én pedig fénysebességgel futottam le a motorhoz. Nem tudom kinek a hibája ez, de szét fogom szedni, ha megtudom, hogy bántotta Erent. Azzal kapcsolatban sem volt ötletem, hogy miért bosszantott fel ennyire a helyzet, miért aggódtam úgy, mint talán életemben egyszer vagy kétszer, de abban a pillanatban nem is volt időm az okokon agyalni.
Annak ellenére, hogy minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a közelébe se menjek, most nagyon bűntudatom támadt. Nem tudom, van–e valaki, aki mellette áll, de az, hogy engem hívott, arra adott következtetést, hogy nincs. Mellette lehettem volna! A francba is! Megint mindent elcsesztem! Pedig azt hittem, így lesz jobb neki. Csak mert nekem kurvára nem volt jobb. Minden nap mikor megláttam a sovány, sápadt alakját elszorult a torkom, és számtalan este volt olyan álmom is, amiben szerepelt... De eddig a pontig úgy gondoltam, nem avatkozhatok bele az életébe.
Kellett egy kis idő, mire megtaláltam. Mivel csak évkezdés óta élek itt, nem ismertem az utcákat – mikor azelőtt itt jártam sem volt lehetőségem feltérképezni a várost. Még egy egyirányúba is behajtottam, mert a GPS azt mondta – nem mintha zavart volna; éjfél volt és én siettem, szóval eszem ágában sem volt másik útvonalat keresni.
Eren alig három utcára volt a lakásomtól, egy fa tövében kuporgott. Messziről hallani lehetett a zokogását, amitől elszorult a torkom; óvatosan lépdeltem közelebb. Fogalmam sem volt, mit fog reagálni a jelenlétemre, hiszen legutóbb még félt, ráadásul egyik napról a másikra ott hagytam a francban. Nagy lehetett a baj, ha engem hívott.
A szituáció túlzottan emlékeztetett egy régi esetre. Egy ugyanolyan összetört kisfiú kuporgott az út szélén, mint ő. Talán még az utca is stimmelt...
Apróra összehúzva magát remegett. Az iskolatáskája mellette hevert, az a pulóver volt rajta, amit még én adtam neki. Ujjai görcsösen tépték az anyagot. Alig kapott levegőt, annyira sírt.
Mit csináljak vele? Először meg kéne nyugtatnom, hogy aztán eltudja mondani, kit kell megöljek.
Leguggoltam hozzá, és átöleltem. Csak reméltem, hogy működni fog. Perceken át maradtunk így, míg lassan lenyugodott. Rohadt hideg volt, még kabátban is fáztam egy kicsit, rajta meg csak egy pulóver volt. Nem tudom mióta lehetett kint, de nem maradhatott tovább kint. Lassan elhúzódtam tőle, majd felvettem a táskáját. Nagyon nehéz volt, nem úgy tűnt, mint aki haza akar menni.
– Eren, nem maradhatsz itt, gyere! – mondtam, és elkezdtem felhúzni.
Legszívesebben ordítottam volna. Nem rá voltam mérges, hanem mindenkire – főleg magamra –, de moderáltam magam. Majd mikor senki nem hall, levezetem a feszültséget valahogy. Futok egyet, vagy elverem azokat a szemét szarembereket. Vagy mindkettő. Csak a sorrendben nem voltam biztos.
A vállamon átdobtam a kezét, mert úgy nézett ki, mint, aki nem képes magától járni. Nem nézett rám, véresre harapott ajkaiba mélyesztve fogait kémlelte a földet, könnyei még mindig némán folytak.
Valaki meg fog halni.
Sántított, de nem tudtam, hogy a kimerültségtől–e. Rám nehezedett, de olyan könnyű volt, ha kellett volna, simán elviszem ölbe is. Felültünk a motorra, majd amilyen óvatosan és gyorsan csak tudtam, haza mentem. Nagyon szorosan kapaszkodott, ujjai pulóverem szorították, teljesen nekem préselődött. Még mindig remegett egy kicsit.
Továbbra is rám támaszkodva jutott el az ajtóig. Már elapadtak a könnyei, és csak meredten bámult maga elé. Leültettem a kanapéra, és indultam, hogy készítsek neki egy forró italt, mikor megszólalt.
– Mr. Acker–man... – motyogta. – Megfürödhetek?
– Persze, gyere, adok ruhát! – Amúgy sem ártott neki a fürdés. Ha nem ilyen állapotban lett volna, egyből elzavartam volna. Utáltam az alkohol, és cigaretta szagot, ő pedig bűzlött mindkettőtől.
Magára hagytam a fürdőben, és elindultam, hogy megágyazzak a vendégszobában. Legszívesebben most azonnal elkezdtem volna faggatni arról, hogy mi történt, de akartam adni neki egy kis időt.
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Ackerman kedves volt, nyugtatóan hatott az érintése és a hangja. Nem ütött meg, és nem akart olyan dolgokat tenni, mint azok a szemetek. Egyszerűen csak kedves volt, és abban a pillanatban nem érdekelt, miért. Csak mellette akartam lenni. Azt akartam, hogy megvédjen.
Rengeteg tusfürdőt használtam el, de még így is szinte éreztem az ujjak nyomát bőrömön. Vagy negyed órán keresztül csak folyattam a forró vizet, mire elfogadtam, hogy nem tudok többet tenni, és elkezdtem megtörölközni. Mr. Ackerman csak egy alsónadrágot, és egy hosszú pólót adott, ami miatt megint elöntött volna a pír, de lépni alig bírtam, a bokám teljesen fel volt dagadva, lüktetett és fájt.
A legutóbbi alkalommal használt fogkefém ugyanott volt, ahol hagytam, és valamiért ez az apróság is jól esett a történtek után.
– Mr. Ackerman! Moshatok fogat? – kérdeztem olyan hangosan, amennyire csak rekedt hangomon tudtam.
– Igen – hallatszott a válasz.
Négyszer mostam fogat, mire feladtam. Bicegve indultam el megkeresni Mr. Ackermant. Már megint gondot okoztam neki, és utáltam ezért magam. De nem mehetek haza. Csak ezt az egy éjszakát had töltsem itt, és holnap eltűnök.
– Kölyök! – jött ki a fürdőtől balra levő, szemközti szobából. Alaposan végig mért, s mikor meglátta a bokám, tekintete kissé haragossá vált. – Miért nem szóltál? – morrant fel, majd elkezdett vissza tolni oda, ahonnét az imént távoztam.
Lenyomott a kád szélére, és elkezdett kutatni. Egy adag fáslival és krémmel tért vissza. Letérdelt elém, majd óvatosan felemelte a lábam. Ujjai finoman végig tapogatták a bokám, mire majdnem felordítottam. Öklömbe harapva tűrtem, amit csinált – legalább a fájdalom képes volt háborgó gondolataim fölé emelkedni.
– Szerintem nem vészes, de ha gondolod elviszlek az ügyeletre – szemöldökét ráncolva nézett rám fakó szemeivel. Kirázott a hideg, nem akartam elmenni. Mellette akartam maradni. Csak egy kicsit... – Rendben, nem erőltetem, várj egy pillanatot – mondta. Elment, majd egy adag jéggel tért vissza. Miért olyan ismerős a szitu?
Könnyes szemmel vártam, hogy végre végezzen. Először bekente a lábam, majd befáslizta, egy törölközőbe jeget csavart, majd köré rögzítette.
– Tch... Ostoba Kölyök. Miért nem szóltál? – morogta az orra alatt, miközben az ágyhoz támogatott.
– Jó a kanapé – próbálkoztam.
– Ez a vendégszoba. Itt alszol – felelte és lezártnak tekintette a témát. – Ha baj van, akkor kiálts. A folyosó végén lévő az én szobám – közölte. – Ellenben, csak reggel találkozunk. Aludj!
Nagyon idegesnek tűnt, ahogy kiment.
A szoba gyönyörű volt, a falak krémszínűek, a bútorok fehérek voltak, és mindennek olyan illata volt, mint neki. Bármennyire is volt mesébe illő a helyiség és megnyugtató a mindent átható aroma, illetve a tudat, hogy a megrengethetetlen Mr. Ackermantól csak egy fal választott el, egyszerűen képtelen voltam elaludni. Még két óra múlva is csak a sötétséget bámultam. Rettegtem a reggeltől. Attól, hogy faggatni fog, és ha megtudja mi történt megundorodik tőlem, felhívja a zsarukat, és árvaházba kerülök.
Itt akartam maradni, szerettem a közelében lenni, még ha ő utált is. Erős volt, és határozott. Pont olyan, amilyen lenni akartam mindig is. Neki nem parancsoltak, ő nem félt semmitől.
A gondolataim nem hagytak, nem bírtam elaludni, így végül botorkálva elindultam ki.
13. fejezet
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Ennyire ideges már nagyon régen voltam. Nem mertem tovább a Kölyök közelében maradni, féltem, hogy haragomban meggondolatlanul cselekednék. Most az egyszer, irigy voltam Hanjira; ő tudta, hogy bánjon egy gyerekkel, legyen az bármilyen állapotban.
A szobámban járkáltam fel–alá addig, míg el nem fáradtam eléggé ahhoz, hogy lefeküdjek aludni. Elég nyugtalanul telt az éjszakám, mint általában. Reggel nyolckor keltem fel, nem bírtam tovább a seggemen maradni. Először Jaegerhez mentem, hogy megnézzem jól van–e, de nem találtam ott. Egy pillanatnyi pánik után már gyorsan caplattam végig lakásomon. Végül a hatalmas ablak előtt, a zongora mellett a falnak dőlve találtam rá. A takarót szorongatva aludt a földön.
Nem volt szívem felébreszteni, így leültem a hangszer mellé, és elkezdtem telefonozni. Készítettem róla egy képet, majd azt kezdtem tanulmányozni, ha már ő is egyszer lefotózott. – A szája kissé el volt nyílva, de amúgy békésen aludt... Nagyot nyeltem; elég forró látványt nyújtott. Ráadásul a feje kissé oldalra volt hajolva, így a nyaka szabadon volt. Az álmok jutottak eszembe, de gyorsan elhesegettem a gondolatokat. Vajon tényleg olyan fenséges érzés lenne?
Ma találkoznom kellett volna Hanjival délután, de gyorsan írtam neki egy üzenetet, hogy valami közbe jött.
Eren nyöszörgött egyet, miközben kinyitotta szemeit. Álmosan pislogott párat, majd körbe nézett. A tekintete megakadt rajtam, mire zavartan kapta el a fejét, és kezdett el feltápászkodni. Én is felkeltem. Nem jegyeztem meg, hogy nem az ágyban aludt, sem azt, hogy nem szólt, csak elkísértem a kanapéig.
– Rántotta jó lesz reggelire?
Bólintott egyet, s már indultam volna a konyhába, mikor utánam szólt:
– Várjon! Kaphatok valami ruhát? Amint lehet, elmegyek, nem akarok a terhére lenni – mondta, én pedig vettem egy mély levegőt, hogy megnyugodjak, és csak azután fordultam vissza hozzá.
– Először is, igen, kaphatsz ruhát. Másodszor, nem engedem, hogy elmenj, amíg meg nem magyarázod mi a fene történt éjjel, és el nem mondod, hogy pontosan hova is akarsz menni – hangom határozottan csengett. Azt akartam, felfogja. – És nem vagy a terhemre. Ha kolonc lennél, el se mentem volna érted.
Nem vártam meg, míg válaszol, elindultam reggelit készíteni. Pár perc múlva már sült a tojás, a Kölyök meg az asztalnál ült.
– Tegnap... – kezdte el mesélni mi történt, mire azonnal figyelni kezdtem.
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
El kell mondanom neki mi történt? Valakinek muszáj lenne, nem bírom magamban tartani... Egyszerűen mindez felőröl. Nem akarok haza menni, de itt sem maradhatok. Apám már vagy negyvenszer hívott. Annyiszor, hogy a végén kikapcsoltam a telefont.
– Tegnap... – Hogyan kéne mondanom? El fog ítélni? Ki fog dobni? – Elmondom, de csak egy feltétellel.
– Még pedig?
– Nem tesz olyat, amivel beleavatkozna. – Féltem a reakciójától, de muszáj volt megígérnie.
– Azt majd meglátom, miután hallottam mi történt – mondta, és kénytelen voltam beérni ennyivel.
Nem a tegnappal kezdtem a történetet. Mi veszteni valóm volt azzal, ha elmondom? Majdnem biztos voltam, hogy szándékosan nem tenne olyat, ami árt nekem.
– Sok évvel ezelőtt, anyám meghalt. Apám szerint az én hibám. Balesetet szenvedtünk, mikor meg akart lepni egy jutalom kirándulással. Csak ketten voltunk... – a hangom akadozott, már most bekönnyezett a szemem. Eddig soha senkinek nem mondtam még el ezt a történetet. – Karamboloztunk, a kocsink felborult, de túl éltük, alig sérültünk meg, és ki is tudtunk mászni. Rettenetes mázlink volt. Anyám vitázott azzal, aki nekünk jött, a férfi részeg volt... neki esett, mert anyám azt állította, az ő hibája... Én meg csak néztem. Nem tudtam oda menni, pedig akartam... a lábam fájt, nem ment... – a hangom elcsuklott és pár másodpercig nem tudtam folytatni, de aztán összeszedtem magam.
Mr. Ackerman abba hagyta, amit csinált, és a pult mellől figyelt; nem mertem ránézni.
– Már kezdett sötétedni. A kamionos nem látta, hogy az úton voltunk... – már folytak a könnyeim és szavaim közé hüppögések ékelődtek. – Hatalmas volt a hangzavar, én az autónk mellett álltam, de ők a két kocsi között, a férfi meglökte anyámat, ki az útra, és mivel részeg volt, ő is elesett. A kamionos nekik ment. Minden véres volt... Minden... – motyogtam, fejem lehajtottam, kezemmel a pólót gyűrtem. – Elmenekültem. – Tartottam egy kis szünetet. – Apám valószínűleg utál. Gyűlöl. Sose szeretett, de ezek után egyszerűen csak gyűlöl... – fájt kimondani az igazságot. – Mindig haszontalannak nevez, de tegnap, azt mondta tudja, hogy lehetek hasznos... – már szabályosan zokogtam. – Jött az a két férfi, én meg nem akartam. Nagyon féltem... Undorító volt. – Testem rázkódott az emlékektől. – Elfutottam, csalódást okoztam, cserben hagytam…
Azt hittem Mr. Ackerman majd megvető szavakkal illet, de ehelyett csak közelebb jött.
– Nézz ide Eren! – Ránéztem, arca nem volt dühös. – Nem a te hibád. És ügyes voltál, hogy elfutottál. És jó hogy hívtál. Büszke vagyok rád, érted? – Nem igazán értettem. Hiszen mindent elrontok. Miért lenne büszke?
Hirtelen ötlettől vezérelve öleltem át. Én ültem, ő állt. Egyik kezét fejem tetejére rakta és hajamat kezdte simogatni, mozdulatai ugyanolyan bizonytalanok voltak, mint este, de finoman vissza ölelt. Szükségem volt erre. El akartam bújni a védelmet nyújtó karjai között. Percekig könnyeimmel küszködve szorítottam, ő pedig csak csendben várt. Nem szidott meg, nem ütött meg, nem vágott a fejemhez bántó dolgokat. Nem mondta, hogy most azonnal hívja a zsarukat, és ez nagyon jól esett.
Szükségem volt erre.
A törődésre, rá... Ő kellett.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Miután hallottam a történetét nem tudtam mit mondhatnék. Ő csak zokogott, én meg csak álltam. Akkor értettem meg, hogy mindvégig szenvedett, az elején is a kötekedő szavaival csak palástolni próbálta ezt. Én meg még ezt is elvettem tőle. Egy barom vagyok. Egy utolsó rohadék. Hogy nem vettem észre hamarabb, mennyire szenved?!
Nem akartam megijeszteni. Egyértelmű volt, hogy nem akarta, hogy bárki is tudjon arról, amit az imént megosztott velem. Az, hogy nekem mégis elmondta azt jelentette, hogy valamelyest bízott bennem; vagyis nagyon óvatosan, megfontoltan kellett, cselekednem – a bizalom törékeny volt, főleg egy olyan személyé, aki ennyi mindenen ment keresztül.
Le kellett mondanom a kerüléséről; többet nem szándékoztam magára hagyni. Vagyis kellett találjak egy utat, hogy megszabaduljak a beteges gondolataimtól és a furcsa bizsergéstől a mellkasomban.
– De ne jelentse fel... – motyogta, mikor már ültünk, a reggelivel az asztalon. – Nem rossz ember, csak... Anyám mindig azt mondta, hogy azért olyan, amilyen, mert katona volt... Hogy folyton lidércek üldözik, de bármit is tesz, szeret minket. Anyámat sosem bántotta. Ő nem rossz ember, csak... – akadozva beszélt, még véletlen sem nézett rám. – Kérem ne jelentse fel...
– Van valaki, egy rokon, akihez mehetsz?
– Nem igazán. Van egy unokatesóm, de ők utálnak. Akkor már inkább apám...
– Kölyök, Eren, szeretném, ha itt maradnál egy darabig – mondtam, mire azonnal rám kapta az óceán ezer színében pompázó tekintetét. – Legszívesebben feljelenteném apádat, de tudom milyen, mikor mások döntenek helyetted. Ha nem szeretnéd, nem teszem meg.
Félelmet láttam a szemében, nagyot nyelt. Nem akart vissza menni oda, de az apját sem akarta rácsok mögött tudni. Talán még tőlem is félt. Nem csodálom. El kell ássam az arrogáns, seggfej énemet, amennyire csak tudom.
– Szóval kompromisszumot ajánlok – mélyen a szemébe néztem, hogy tudja, komolyan gondolom. – Elmegyünk hozzátok, és én békés úton meggyőzöm apádat, hogy nálam jobb helyen vagy. Elhozzuk a cuccaidat, és lakhatsz itt. Rendben?
Csak nézett a nagy szemeivel. Olyan volt, mint aki nem hiszi el, amit mondtam.
Gyönyörű szemei vannak – nem tudtam miért, de abban a pillanatban lenyűgözött az az ezer árnyalat ami megcsillant fájdalmas tekintetében. Úgy éreztem rengeteg ideig eltudnám figyelni azt, ahogy íriszei szikráznak.
– Nem lehet... – kezdte.
– Lehet, mert én el tudom intézni. Csak egy szavadba kerül, és nem kell visszamenned oda.
Csak nézett, látszott rajta, hogy nagyon erősen gondolkodik.
– Szeretné, hogy itt lakjak? – kérdezte félve.
Sóhajtottam egyet. Ha ide költözik, tuti előbb–utóbb beleőrülök, de nem hagyhattam, hogy vissza menjen oda, és nyilván nincsen más hely, ahova mehetne; sose küldeném árvaházba. Magam sem tudom miért gondolkodtam így, hiszen nem igazán bírtam a gyerekeket. Tanári mivoltommal is alig birkóztam meg, nem, hogy azzal, ha velem lakik egy kölyök... Főleg, ha az a Kölyök Eren Jaeger.
– Igen – préseltem ki azt az egy szót, ami megváltoztathat mindent.
– Nem akarok vissza menni oda.
– Szóval maradni akarsz. Akkor nekem is lenne két feltételem. Először is, ha ide költözöl, rendet kell tartanod magad körül, és segítened kell a takarításban. Másodszor, értsd meg, hogy nem akarok neked rosszat, és nem foglak bántani, szóval az, ha félsz, és nem szólalsz meg, nem lesz valami jó. Érted?
Egy ideig megint, csak bámult, aztán bólintott.
– Rendben.
– Akkor öltözz! – adtam ki a parancsot, mire mindketten elindultunk, összekapni magunkat.
Csak próbáljon meg ellenkezni az apja, és cafatokra szedem, majd megetetem egy falka macskával!
Ennyire ideges már nagyon régen voltam. Nem mertem tovább a Kölyök közelében maradni, féltem, hogy haragomban meggondolatlanul cselekednék. Most az egyszer, irigy voltam Hanjira; ő tudta, hogy bánjon egy gyerekkel, legyen az bármilyen állapotban.
A szobámban járkáltam fel–alá addig, míg el nem fáradtam eléggé ahhoz, hogy lefeküdjek aludni. Elég nyugtalanul telt az éjszakám, mint általában. Reggel nyolckor keltem fel, nem bírtam tovább a seggemen maradni. Először Jaegerhez mentem, hogy megnézzem jól van–e, de nem találtam ott. Egy pillanatnyi pánik után már gyorsan caplattam végig lakásomon. Végül a hatalmas ablak előtt, a zongora mellett a falnak dőlve találtam rá. A takarót szorongatva aludt a földön.
Nem volt szívem felébreszteni, így leültem a hangszer mellé, és elkezdtem telefonozni. Készítettem róla egy képet, majd azt kezdtem tanulmányozni, ha már ő is egyszer lefotózott. – A szája kissé el volt nyílva, de amúgy békésen aludt... Nagyot nyeltem; elég forró látványt nyújtott. Ráadásul a feje kissé oldalra volt hajolva, így a nyaka szabadon volt. Az álmok jutottak eszembe, de gyorsan elhesegettem a gondolatokat. Vajon tényleg olyan fenséges érzés lenne?
Ma találkoznom kellett volna Hanjival délután, de gyorsan írtam neki egy üzenetet, hogy valami közbe jött.
Eren nyöszörgött egyet, miközben kinyitotta szemeit. Álmosan pislogott párat, majd körbe nézett. A tekintete megakadt rajtam, mire zavartan kapta el a fejét, és kezdett el feltápászkodni. Én is felkeltem. Nem jegyeztem meg, hogy nem az ágyban aludt, sem azt, hogy nem szólt, csak elkísértem a kanapéig.
– Rántotta jó lesz reggelire?
Bólintott egyet, s már indultam volna a konyhába, mikor utánam szólt:
– Várjon! Kaphatok valami ruhát? Amint lehet, elmegyek, nem akarok a terhére lenni – mondta, én pedig vettem egy mély levegőt, hogy megnyugodjak, és csak azután fordultam vissza hozzá.
– Először is, igen, kaphatsz ruhát. Másodszor, nem engedem, hogy elmenj, amíg meg nem magyarázod mi a fene történt éjjel, és el nem mondod, hogy pontosan hova is akarsz menni – hangom határozottan csengett. Azt akartam, felfogja. – És nem vagy a terhemre. Ha kolonc lennél, el se mentem volna érted.
Nem vártam meg, míg válaszol, elindultam reggelit készíteni. Pár perc múlva már sült a tojás, a Kölyök meg az asztalnál ült.
– Tegnap... – kezdte el mesélni mi történt, mire azonnal figyelni kezdtem.
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
El kell mondanom neki mi történt? Valakinek muszáj lenne, nem bírom magamban tartani... Egyszerűen mindez felőröl. Nem akarok haza menni, de itt sem maradhatok. Apám már vagy negyvenszer hívott. Annyiszor, hogy a végén kikapcsoltam a telefont.
– Tegnap... – Hogyan kéne mondanom? El fog ítélni? Ki fog dobni? – Elmondom, de csak egy feltétellel.
– Még pedig?
– Nem tesz olyat, amivel beleavatkozna. – Féltem a reakciójától, de muszáj volt megígérnie.
– Azt majd meglátom, miután hallottam mi történt – mondta, és kénytelen voltam beérni ennyivel.
Nem a tegnappal kezdtem a történetet. Mi veszteni valóm volt azzal, ha elmondom? Majdnem biztos voltam, hogy szándékosan nem tenne olyat, ami árt nekem.
– Sok évvel ezelőtt, anyám meghalt. Apám szerint az én hibám. Balesetet szenvedtünk, mikor meg akart lepni egy jutalom kirándulással. Csak ketten voltunk... – a hangom akadozott, már most bekönnyezett a szemem. Eddig soha senkinek nem mondtam még el ezt a történetet. – Karamboloztunk, a kocsink felborult, de túl éltük, alig sérültünk meg, és ki is tudtunk mászni. Rettenetes mázlink volt. Anyám vitázott azzal, aki nekünk jött, a férfi részeg volt... neki esett, mert anyám azt állította, az ő hibája... Én meg csak néztem. Nem tudtam oda menni, pedig akartam... a lábam fájt, nem ment... – a hangom elcsuklott és pár másodpercig nem tudtam folytatni, de aztán összeszedtem magam.
Mr. Ackerman abba hagyta, amit csinált, és a pult mellől figyelt; nem mertem ránézni.
– Már kezdett sötétedni. A kamionos nem látta, hogy az úton voltunk... – már folytak a könnyeim és szavaim közé hüppögések ékelődtek. – Hatalmas volt a hangzavar, én az autónk mellett álltam, de ők a két kocsi között, a férfi meglökte anyámat, ki az útra, és mivel részeg volt, ő is elesett. A kamionos nekik ment. Minden véres volt... Minden... – motyogtam, fejem lehajtottam, kezemmel a pólót gyűrtem. – Elmenekültem. – Tartottam egy kis szünetet. – Apám valószínűleg utál. Gyűlöl. Sose szeretett, de ezek után egyszerűen csak gyűlöl... – fájt kimondani az igazságot. – Mindig haszontalannak nevez, de tegnap, azt mondta tudja, hogy lehetek hasznos... – már szabályosan zokogtam. – Jött az a két férfi, én meg nem akartam. Nagyon féltem... Undorító volt. – Testem rázkódott az emlékektől. – Elfutottam, csalódást okoztam, cserben hagytam…
Azt hittem Mr. Ackerman majd megvető szavakkal illet, de ehelyett csak közelebb jött.
– Nézz ide Eren! – Ránéztem, arca nem volt dühös. – Nem a te hibád. És ügyes voltál, hogy elfutottál. És jó hogy hívtál. Büszke vagyok rád, érted? – Nem igazán értettem. Hiszen mindent elrontok. Miért lenne büszke?
Hirtelen ötlettől vezérelve öleltem át. Én ültem, ő állt. Egyik kezét fejem tetejére rakta és hajamat kezdte simogatni, mozdulatai ugyanolyan bizonytalanok voltak, mint este, de finoman vissza ölelt. Szükségem volt erre. El akartam bújni a védelmet nyújtó karjai között. Percekig könnyeimmel küszködve szorítottam, ő pedig csak csendben várt. Nem szidott meg, nem ütött meg, nem vágott a fejemhez bántó dolgokat. Nem mondta, hogy most azonnal hívja a zsarukat, és ez nagyon jól esett.
Szükségem volt erre.
A törődésre, rá... Ő kellett.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Miután hallottam a történetét nem tudtam mit mondhatnék. Ő csak zokogott, én meg csak álltam. Akkor értettem meg, hogy mindvégig szenvedett, az elején is a kötekedő szavaival csak palástolni próbálta ezt. Én meg még ezt is elvettem tőle. Egy barom vagyok. Egy utolsó rohadék. Hogy nem vettem észre hamarabb, mennyire szenved?!
Nem akartam megijeszteni. Egyértelmű volt, hogy nem akarta, hogy bárki is tudjon arról, amit az imént megosztott velem. Az, hogy nekem mégis elmondta azt jelentette, hogy valamelyest bízott bennem; vagyis nagyon óvatosan, megfontoltan kellett, cselekednem – a bizalom törékeny volt, főleg egy olyan személyé, aki ennyi mindenen ment keresztül.
Le kellett mondanom a kerüléséről; többet nem szándékoztam magára hagyni. Vagyis kellett találjak egy utat, hogy megszabaduljak a beteges gondolataimtól és a furcsa bizsergéstől a mellkasomban.
– De ne jelentse fel... – motyogta, mikor már ültünk, a reggelivel az asztalon. – Nem rossz ember, csak... Anyám mindig azt mondta, hogy azért olyan, amilyen, mert katona volt... Hogy folyton lidércek üldözik, de bármit is tesz, szeret minket. Anyámat sosem bántotta. Ő nem rossz ember, csak... – akadozva beszélt, még véletlen sem nézett rám. – Kérem ne jelentse fel...
– Van valaki, egy rokon, akihez mehetsz?
– Nem igazán. Van egy unokatesóm, de ők utálnak. Akkor már inkább apám...
– Kölyök, Eren, szeretném, ha itt maradnál egy darabig – mondtam, mire azonnal rám kapta az óceán ezer színében pompázó tekintetét. – Legszívesebben feljelenteném apádat, de tudom milyen, mikor mások döntenek helyetted. Ha nem szeretnéd, nem teszem meg.
Félelmet láttam a szemében, nagyot nyelt. Nem akart vissza menni oda, de az apját sem akarta rácsok mögött tudni. Talán még tőlem is félt. Nem csodálom. El kell ássam az arrogáns, seggfej énemet, amennyire csak tudom.
– Szóval kompromisszumot ajánlok – mélyen a szemébe néztem, hogy tudja, komolyan gondolom. – Elmegyünk hozzátok, és én békés úton meggyőzöm apádat, hogy nálam jobb helyen vagy. Elhozzuk a cuccaidat, és lakhatsz itt. Rendben?
Csak nézett a nagy szemeivel. Olyan volt, mint aki nem hiszi el, amit mondtam.
Gyönyörű szemei vannak – nem tudtam miért, de abban a pillanatban lenyűgözött az az ezer árnyalat ami megcsillant fájdalmas tekintetében. Úgy éreztem rengeteg ideig eltudnám figyelni azt, ahogy íriszei szikráznak.
– Nem lehet... – kezdte.
– Lehet, mert én el tudom intézni. Csak egy szavadba kerül, és nem kell visszamenned oda.
Csak nézett, látszott rajta, hogy nagyon erősen gondolkodik.
– Szeretné, hogy itt lakjak? – kérdezte félve.
Sóhajtottam egyet. Ha ide költözik, tuti előbb–utóbb beleőrülök, de nem hagyhattam, hogy vissza menjen oda, és nyilván nincsen más hely, ahova mehetne; sose küldeném árvaházba. Magam sem tudom miért gondolkodtam így, hiszen nem igazán bírtam a gyerekeket. Tanári mivoltommal is alig birkóztam meg, nem, hogy azzal, ha velem lakik egy kölyök... Főleg, ha az a Kölyök Eren Jaeger.
– Igen – préseltem ki azt az egy szót, ami megváltoztathat mindent.
– Nem akarok vissza menni oda.
– Szóval maradni akarsz. Akkor nekem is lenne két feltételem. Először is, ha ide költözöl, rendet kell tartanod magad körül, és segítened kell a takarításban. Másodszor, értsd meg, hogy nem akarok neked rosszat, és nem foglak bántani, szóval az, ha félsz, és nem szólalsz meg, nem lesz valami jó. Érted?
Egy ideig megint, csak bámult, aztán bólintott.
– Rendben.
– Akkor öltözz! – adtam ki a parancsot, mire mindketten elindultunk, összekapni magunkat.
Csak próbáljon meg ellenkezni az apja, és cafatokra szedem, majd megetetem egy falka macskával!
14. fejezet
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Ott álltunk a ház előtt, engem meg elkapott a remegés. Nem akartam itt lenni. Mi van, ha apám bántani fogja Mr. Ackermant?
A férfi elindult, magával vonszolva engem is, lehetőséget se hagyva, hogy esetleg megtorpanjak. A lábam miatt még mindig rá kellett támaszkodjak, szóval a hátraarc és a futás nem volt opció.
Mr. Ackerman határozottan emelte fel kezét, majd kopogott be, háromszor érintette öklét az ajtóhoz, ami a dörömböléstől enyhén megreccsent, pont mikor megnyikkantam. Úgy éreztem el fogok ájulni, ha egy másodperc múlva sem történik semmi. Tágra nyílt szemekkel figyeltem a kilincset, s bármennyire nem hittem Istenben, abban a pillanatban imádkoztam, hogy csoda történjen. Például... lényegében véve bármi, ami megment a szituációtól. Egy meteor a házon, vagy nem tudom... Vasárnap volt, ergo esélytelen, hogy olyan szerencsém legyen, hogy apám ne legyen otthon. És még ha nem lennék olyan szerencsétlen, amilyen, az imáimat akkor sem valószínű, hogy bárki meghallgatná...
Egy dörmögő hang rángatott ki a fantáziából, ahol kiderül, hogy apám elköltözött egy melegebb éghajlatra. Mikor már ismét fókuszáltam, világossá vált, hogy nagyon is otthon volt, hiszen ott állt előttem, alig egy méterre. Egész józannak tűnt, csak egy kis borosta árulkodott arról, hogy nincs a legápoltabb formában. Amikor megpillantotta Mr. Ackermant, tekintete csodálkozóvá vált, majd mikor engem is észrevett, szemei, amik az én zöld íriszeimet szugerálták, már a pokol legmélyebb bugyrait ígérték. Próbáltam Mr. Ackerman mögé húzódni, amennyire csak tudtam, remegő kézzel kapaszkodtam pólójába, bármennyire is tudtam, hogy szánalmas vagyok, képtelen voltam elengedni a kis anyagrészt.
Gyáva vagyok, tudom, de egyszerűen rettegtem.
– Mr. Jaeger, Rivaille Ackerman vagyok. Megengedi, hogy bemenjünk? – kérdezte, a hangja olyan fagyos volt, hogy megoldódott volna a globális felmelegedés, ha egy mikrofonba mondja a szavakat. Nekem is ilyenkor jut eszembe egy ilyen jó poén...
– Igen – felelte ő is komoran, és ellépet az útból. Láttam a tekintetén, hogy alig várta, hogy kettesben maradjunk. Márpedig az reményeim szerint, nem fog megtörténni.
Az étkezőbe mentünk, ahol Mr. Ackerman lenyomott az egyik székre, s bármennyire akartam én is állva maradni, mint ők, a lábaimból kifutott az erő, szóval végül egy cseppnyi ellenállást sem tanúsítottam.
– Nem fogok kertelni. Mostantól kezdve Eren nálam fog lakni, maga pedig nem mehet a közelébe – nézett határozottan viharos szürke szemeivel.
A félelmen kívül, csak csodálatot éreztem, ahogy szinte tátott szájjal bámultam.
– Mi az, hogy magánál fog lakni? Ez az én kölyköm. Az engedélyem nélkül nem viheti el!– csapott az asztalra apám. Megrezzentem, mire Mr. Ackerman közelebb jött, hogy közénk álljon.
– Meg fogja engedni – jelentette ki. – Több oka is van. Először is, Eren érdekében nem szeretnék ügyet csinálni abból, amik történtek. Ezért nem fogom feljelenteni, pedig higgye el, kettőnk közül nekem hinnének. A másik ok pedig, hogy így nem lesz rá többé gondja. Ez magának, és neki is jó. – Hangja és testbeszéde egyszerre volt meggyőző és fenyegető. Ha velem beszélt volna így, már négykézláb csúszva tettem volna, amit kér, de úgy tűnt apámra nem sikerült elég mély benyomást tennie.
– Takarodjon a házamból! Eren marad, és kész! – kiabálta, és szavait követve ökle is lendült.
Mr. Ackerman egy szempillantás alatt megragadta apám kezét, hátra csavarta, majd térdhajlaton rúgta, ezzel földre kényszerítve őt. A hirtelen mozdulatoktól megijedve majdnem hátra zakóztam a székkel együtt. S mikor sikerült egy kicsit lehiggadnom, már lélegzetvisszafojtva, gyomorgörccsel vártam, hogy mi fog történni.
– Na, ide figyelj Jaeger! Most fel megyünk, összepakoljuk a Kölyök cuccait, elmegyünk, és te többet nem keresed se személyesen, se máshogy. Értve? – apám nem válaszolt, mire Mr. Ackerman még jobban megfeszítette a kezét.
– Igen! Az istenit eresszen! Vigye a kölyköt!
Az acéltekintetű elengedte apám, majd, mint aki jól végeztedolgát hátrébb lépett. Megfogta a karom, és maga elé tolt – továbbra is testével blokkolva az utat Grisha Jaeger és köztem –, így indultam meg a szobám felé. Belépve a már megszokott kupi fogadott, ami egyszerre volt otthonos, és taszító – legalábbis számomra. Mr. Ackerman az ajtóban állt meg, s minden mozdulatomat figyelemmel kísérte.
Előkapartam a szeméthalomból egy táskát, majd az ágyra tettem.
– Segítek. Mond, mit pakoljak! – lépett beljebb. Hangja most is monoton volt, de doboló lába megmutatta, hogy ő is feszült egy kicsit.
– Nem kell. Megoldom – mondtam, és elkezdtem mindent, amit fontosnak tartottam bedobálni. Azt a pár ruhát, amim volt; a fecniket, amikre firkáltam; a mesekönyvet, amiből anyám olvasott régen... és ennyi is volt. Nem tartott sokáig.
– Kész – mondtam, majd megfogtam a bőröndöt, amit Mr. Ackerman azonnal kivett a kezemből.
– Akkor mehetünk – biccentett egy aprót.
A földszinten apám az ajtóban várt, minden izmát megfeszítve, száját összepréselve, szemöldökeit bosszúsan ráncolva.
– Ha valamit alá kell írjon, vagy hasonló, keresni fogom. Minden más költséget, legyen az iskolai, vagy más, pedig én állok. Még talán jól is jár – vetette oda Mr. Ackerman, majd elfordult, és engem maga előtt taszigálva indult a motor felé. Hálás voltam, amiért nem volt több cuccom, akkor elég érdekesen jutottunk volna vissza a lakásába.
És ennyi; megszabadultam mindentől, ami mázsás súlyként nehezedett a vállamra. Ilyen egyszerűen, s mindezt Mr. Ackermannak köszönhettem. Ránéztem, egyenesen olvadt ezüstre hasonlító szemeibe, és őszintén elmosolyodtam, mire megsimította a fejem.
Vele fogok élni. Meg fog védeni...
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Olyan kupleráj volt a Kölyök szobájában, hogy azt hittem egy szeméttelepre kerültem. Minden szétdobálva, büdösen... Hogy volt képes így élni? Ha jól láttam, a sarokban egy banánhéj, egy vizesüveg, és egy pár zokni tartott penésztelep versenyt. Egyszerűen gusztustalan volt...
Viszonylag gyorsan lerendeztük az apját, ami azt jelentette, délre már otthon is voltunk. A Kölyökkel együtt kipakoltattam mindent. A ruhái negyven százaléka szakadt és foltos volt, azokat kidobtam, egyet–kettőt ő is kihajított, így maradt két pólója, egy nadrágja, és két alsója, vagyis szinte semmije, és még azt a csekély maradékot is azonnal elvittem kimosni.
A vendégszoba lett az övé. A könyvét az éjjeliszekrényre rakta, a papír cafatokat az íróasztalra dobta – utóbbi tettét összeszűkült szemekkel figyeltem, de nem szóltam. Nem szólhatok mindenért... de ha nem fogja elrakni, kidobom a faszba!
A bőrönd olyan ramaty állapotban volt, hogy az is a kukában végezte.
A rendezkedés után megebédeltünk, majd leültünk a kanapéra.
Látszott a Kölykön, hogy boldog. Mióta vissza értünk, már vagy háromszor nézett rám mosolyogva. Én meg azt sem tudtam hol vagyok. Teljesen megőrjített... már ennyivel. Vagyis, már most bajok voltak azzal, hogy nálam fog lakni. Kénytelen voltam beismerni, hogy fogalmam sincs miért, de bejött a Kölyök, és talán, még arra is vágytam, ami álmaimban szerepelt. Tényleg egy kibaszott utolsó szar vagyok!
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
A tévé előtt ültünk, nagyon hosszú idő után először voltam igazán boldog. Nem érdekelt különösebben, az, ami a képernyőn ment, inkább Mr. Ackermant figyeltem, aki meredten bámult maga elé. Bár szerintem ő sem a tévét nézte, inkább csak gondolkodott. Már éppen elkezdtem volna beszélgetni vele, mikor kopogtak – és ez az egy hang romba döntötte a fél órája tervezett beszélgetés indításomat.
Mr. Ackerman felkelt, hogy megnézze ki az. Kíváncsian figyeltem, továbbra is a kanapén maradva. Lejebb vettem a hangerőt, mert a gépfegyver ropogás, és hússzakadás nem éppen a leghalkabb.
– Leviii! Mi az, hogy nem jössz? Hol az a csaj?! – hallottam meg egy nagyon ismerős hangot.
Teljesen megdermedtem; Hanji Zoe csörtetett be a lakásba, félre lökve az útjából Mr. Ackermant, aki felháborodva vágta be az ajtót, majd fordult "vendégünk" felé.
– Hanji! Takarodj! – kiabálta a férfi.
A nő végig pásztázta a lakást, míg végül szemei rajtam akadtak meg. Én ijedten néztem hol Mr. Ackermanra, hol rá. A nő rám nézett, majd a férfira. A feje kezdett egyre jobban kivörösödni. Nem tudtam mi baja, de megrémisztett.
– Hanji! NEM!!! KIBASZOTTUL NEM! NE IS GONDOLJ OLYAT! – Mr. Ackerman teljesen ki kelt magából, határozott, dühös hangját hallva megnyekkentem, aztán beharaptam a szám.
A nő hirtelen Mr. Ackerman felé fordult:
– Rivaille Ackerman! Mégis mi a francot keres Jaeger a lakásodon? – nem mérges volt, hanem... Nem tudom mi volt, de nem mérges, az biztos.
– Ha lenyugodsz a picsába, talán elmondom! – vicsorgott a férfi.
Azonban Ms. Zoe nem elhallgatott, hanem megindult felém, mire én a kanapé legtávolabbi szegletébe húzódtam, és mint kiderült, ez sem volt elég messze.
– Jaeger, csak nem olyan dolgokat tett veled ez a morcos törpe? – a feje full vörös volt, és nagyon magas hangon beszélt.
Olyan dolgokat? Egy pillanatig nem tudtam mi a francra gondol, aztán beugrott egy nagyon rossz gondolat, mire az én fejem is paradicsommá változott. Mi az, hogy én és ő, olyat? Az agyam pedig, miután megkapta a tinilányokat megszégyenítő perverz gondolatot, nem bírt leállni. Mindig is vizuális voltam... Legszívesebben elsüllyedtem volna a zavartól, és szégyentől, amit éreztem, s már éppen kezdtem volna teljesen beleolvadni a kanapéba, mikor Mr. Ackerman ugrott be gyorsan közénk, hogy még gyorsan elejét vegye a további kínos beszélgetésnek – már ha ezt lehetett beszélgetésnek nevezni.
Félve, paradicsom vörös arccal néztem fel rá, de ő éppen a tomboló szemüveges nővel volt elfoglalva. Mi az, hogy olyat??? – egyszerűen nem tudtam kiheverni a tényt, hogy a tanárom az imént kérdezte meg, hogy lefekszem–e a másik tanárommal. Ez nagyon bizarr...
– Hanji, ha nem fejezed be, leütlek! – figyelmeztette, és amennyire ismertem, kétség sem fért hozzá, hogy valóban megtenné.
Kezét kinyújtva tartotta távol tőlem a nőt, aki véleményem szerint a legbátrabb ember volt, akivel valaha találkoztam, mert Mr. Ackerman előbbi mondata, megfeszülő izmai, és szikrázó tekintete sem riasztotta meg.
– Hanji, nem látod, hogy megijeszted?!
– Oh... Én édes Istenem! Leviiiiiii!!! Csak nem törődsz vele?! – visított, és ez nekem túl sok volt, kezem a fülemre raktam, és még jobban igyekeztem vörös fejjel Mr. Ackerman mögé bújni. Nem azért, mert féltem, sokkal inkább, mert ennyire még sosem voltam zavarban; a szám kiszáradt, a levegő akadozva jutott be tüdőmbe, és hirtelen rettenetesen melegnek tűnt a szoba.
Ott álltunk a ház előtt, engem meg elkapott a remegés. Nem akartam itt lenni. Mi van, ha apám bántani fogja Mr. Ackermant?
A férfi elindult, magával vonszolva engem is, lehetőséget se hagyva, hogy esetleg megtorpanjak. A lábam miatt még mindig rá kellett támaszkodjak, szóval a hátraarc és a futás nem volt opció.
Mr. Ackerman határozottan emelte fel kezét, majd kopogott be, háromszor érintette öklét az ajtóhoz, ami a dörömböléstől enyhén megreccsent, pont mikor megnyikkantam. Úgy éreztem el fogok ájulni, ha egy másodperc múlva sem történik semmi. Tágra nyílt szemekkel figyeltem a kilincset, s bármennyire nem hittem Istenben, abban a pillanatban imádkoztam, hogy csoda történjen. Például... lényegében véve bármi, ami megment a szituációtól. Egy meteor a házon, vagy nem tudom... Vasárnap volt, ergo esélytelen, hogy olyan szerencsém legyen, hogy apám ne legyen otthon. És még ha nem lennék olyan szerencsétlen, amilyen, az imáimat akkor sem valószínű, hogy bárki meghallgatná...
Egy dörmögő hang rángatott ki a fantáziából, ahol kiderül, hogy apám elköltözött egy melegebb éghajlatra. Mikor már ismét fókuszáltam, világossá vált, hogy nagyon is otthon volt, hiszen ott állt előttem, alig egy méterre. Egész józannak tűnt, csak egy kis borosta árulkodott arról, hogy nincs a legápoltabb formában. Amikor megpillantotta Mr. Ackermant, tekintete csodálkozóvá vált, majd mikor engem is észrevett, szemei, amik az én zöld íriszeimet szugerálták, már a pokol legmélyebb bugyrait ígérték. Próbáltam Mr. Ackerman mögé húzódni, amennyire csak tudtam, remegő kézzel kapaszkodtam pólójába, bármennyire is tudtam, hogy szánalmas vagyok, képtelen voltam elengedni a kis anyagrészt.
Gyáva vagyok, tudom, de egyszerűen rettegtem.
– Mr. Jaeger, Rivaille Ackerman vagyok. Megengedi, hogy bemenjünk? – kérdezte, a hangja olyan fagyos volt, hogy megoldódott volna a globális felmelegedés, ha egy mikrofonba mondja a szavakat. Nekem is ilyenkor jut eszembe egy ilyen jó poén...
– Igen – felelte ő is komoran, és ellépet az útból. Láttam a tekintetén, hogy alig várta, hogy kettesben maradjunk. Márpedig az reményeim szerint, nem fog megtörténni.
Az étkezőbe mentünk, ahol Mr. Ackerman lenyomott az egyik székre, s bármennyire akartam én is állva maradni, mint ők, a lábaimból kifutott az erő, szóval végül egy cseppnyi ellenállást sem tanúsítottam.
– Nem fogok kertelni. Mostantól kezdve Eren nálam fog lakni, maga pedig nem mehet a közelébe – nézett határozottan viharos szürke szemeivel.
A félelmen kívül, csak csodálatot éreztem, ahogy szinte tátott szájjal bámultam.
– Mi az, hogy magánál fog lakni? Ez az én kölyköm. Az engedélyem nélkül nem viheti el!– csapott az asztalra apám. Megrezzentem, mire Mr. Ackerman közelebb jött, hogy közénk álljon.
– Meg fogja engedni – jelentette ki. – Több oka is van. Először is, Eren érdekében nem szeretnék ügyet csinálni abból, amik történtek. Ezért nem fogom feljelenteni, pedig higgye el, kettőnk közül nekem hinnének. A másik ok pedig, hogy így nem lesz rá többé gondja. Ez magának, és neki is jó. – Hangja és testbeszéde egyszerre volt meggyőző és fenyegető. Ha velem beszélt volna így, már négykézláb csúszva tettem volna, amit kér, de úgy tűnt apámra nem sikerült elég mély benyomást tennie.
– Takarodjon a házamból! Eren marad, és kész! – kiabálta, és szavait követve ökle is lendült.
Mr. Ackerman egy szempillantás alatt megragadta apám kezét, hátra csavarta, majd térdhajlaton rúgta, ezzel földre kényszerítve őt. A hirtelen mozdulatoktól megijedve majdnem hátra zakóztam a székkel együtt. S mikor sikerült egy kicsit lehiggadnom, már lélegzetvisszafojtva, gyomorgörccsel vártam, hogy mi fog történni.
– Na, ide figyelj Jaeger! Most fel megyünk, összepakoljuk a Kölyök cuccait, elmegyünk, és te többet nem keresed se személyesen, se máshogy. Értve? – apám nem válaszolt, mire Mr. Ackerman még jobban megfeszítette a kezét.
– Igen! Az istenit eresszen! Vigye a kölyköt!
Az acéltekintetű elengedte apám, majd, mint aki jól végeztedolgát hátrébb lépett. Megfogta a karom, és maga elé tolt – továbbra is testével blokkolva az utat Grisha Jaeger és köztem –, így indultam meg a szobám felé. Belépve a már megszokott kupi fogadott, ami egyszerre volt otthonos, és taszító – legalábbis számomra. Mr. Ackerman az ajtóban állt meg, s minden mozdulatomat figyelemmel kísérte.
Előkapartam a szeméthalomból egy táskát, majd az ágyra tettem.
– Segítek. Mond, mit pakoljak! – lépett beljebb. Hangja most is monoton volt, de doboló lába megmutatta, hogy ő is feszült egy kicsit.
– Nem kell. Megoldom – mondtam, és elkezdtem mindent, amit fontosnak tartottam bedobálni. Azt a pár ruhát, amim volt; a fecniket, amikre firkáltam; a mesekönyvet, amiből anyám olvasott régen... és ennyi is volt. Nem tartott sokáig.
– Kész – mondtam, majd megfogtam a bőröndöt, amit Mr. Ackerman azonnal kivett a kezemből.
– Akkor mehetünk – biccentett egy aprót.
A földszinten apám az ajtóban várt, minden izmát megfeszítve, száját összepréselve, szemöldökeit bosszúsan ráncolva.
– Ha valamit alá kell írjon, vagy hasonló, keresni fogom. Minden más költséget, legyen az iskolai, vagy más, pedig én állok. Még talán jól is jár – vetette oda Mr. Ackerman, majd elfordult, és engem maga előtt taszigálva indult a motor felé. Hálás voltam, amiért nem volt több cuccom, akkor elég érdekesen jutottunk volna vissza a lakásába.
És ennyi; megszabadultam mindentől, ami mázsás súlyként nehezedett a vállamra. Ilyen egyszerűen, s mindezt Mr. Ackermannak köszönhettem. Ránéztem, egyenesen olvadt ezüstre hasonlító szemeibe, és őszintén elmosolyodtam, mire megsimította a fejem.
Vele fogok élni. Meg fog védeni...
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Olyan kupleráj volt a Kölyök szobájában, hogy azt hittem egy szeméttelepre kerültem. Minden szétdobálva, büdösen... Hogy volt képes így élni? Ha jól láttam, a sarokban egy banánhéj, egy vizesüveg, és egy pár zokni tartott penésztelep versenyt. Egyszerűen gusztustalan volt...
Viszonylag gyorsan lerendeztük az apját, ami azt jelentette, délre már otthon is voltunk. A Kölyökkel együtt kipakoltattam mindent. A ruhái negyven százaléka szakadt és foltos volt, azokat kidobtam, egyet–kettőt ő is kihajított, így maradt két pólója, egy nadrágja, és két alsója, vagyis szinte semmije, és még azt a csekély maradékot is azonnal elvittem kimosni.
A vendégszoba lett az övé. A könyvét az éjjeliszekrényre rakta, a papír cafatokat az íróasztalra dobta – utóbbi tettét összeszűkült szemekkel figyeltem, de nem szóltam. Nem szólhatok mindenért... de ha nem fogja elrakni, kidobom a faszba!
A bőrönd olyan ramaty állapotban volt, hogy az is a kukában végezte.
A rendezkedés után megebédeltünk, majd leültünk a kanapéra.
Látszott a Kölykön, hogy boldog. Mióta vissza értünk, már vagy háromszor nézett rám mosolyogva. Én meg azt sem tudtam hol vagyok. Teljesen megőrjített... már ennyivel. Vagyis, már most bajok voltak azzal, hogy nálam fog lakni. Kénytelen voltam beismerni, hogy fogalmam sincs miért, de bejött a Kölyök, és talán, még arra is vágytam, ami álmaimban szerepelt. Tényleg egy kibaszott utolsó szar vagyok!
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
A tévé előtt ültünk, nagyon hosszú idő után először voltam igazán boldog. Nem érdekelt különösebben, az, ami a képernyőn ment, inkább Mr. Ackermant figyeltem, aki meredten bámult maga elé. Bár szerintem ő sem a tévét nézte, inkább csak gondolkodott. Már éppen elkezdtem volna beszélgetni vele, mikor kopogtak – és ez az egy hang romba döntötte a fél órája tervezett beszélgetés indításomat.
Mr. Ackerman felkelt, hogy megnézze ki az. Kíváncsian figyeltem, továbbra is a kanapén maradva. Lejebb vettem a hangerőt, mert a gépfegyver ropogás, és hússzakadás nem éppen a leghalkabb.
– Leviii! Mi az, hogy nem jössz? Hol az a csaj?! – hallottam meg egy nagyon ismerős hangot.
Teljesen megdermedtem; Hanji Zoe csörtetett be a lakásba, félre lökve az útjából Mr. Ackermant, aki felháborodva vágta be az ajtót, majd fordult "vendégünk" felé.
– Hanji! Takarodj! – kiabálta a férfi.
A nő végig pásztázta a lakást, míg végül szemei rajtam akadtak meg. Én ijedten néztem hol Mr. Ackermanra, hol rá. A nő rám nézett, majd a férfira. A feje kezdett egyre jobban kivörösödni. Nem tudtam mi baja, de megrémisztett.
– Hanji! NEM!!! KIBASZOTTUL NEM! NE IS GONDOLJ OLYAT! – Mr. Ackerman teljesen ki kelt magából, határozott, dühös hangját hallva megnyekkentem, aztán beharaptam a szám.
A nő hirtelen Mr. Ackerman felé fordult:
– Rivaille Ackerman! Mégis mi a francot keres Jaeger a lakásodon? – nem mérges volt, hanem... Nem tudom mi volt, de nem mérges, az biztos.
– Ha lenyugodsz a picsába, talán elmondom! – vicsorgott a férfi.
Azonban Ms. Zoe nem elhallgatott, hanem megindult felém, mire én a kanapé legtávolabbi szegletébe húzódtam, és mint kiderült, ez sem volt elég messze.
– Jaeger, csak nem olyan dolgokat tett veled ez a morcos törpe? – a feje full vörös volt, és nagyon magas hangon beszélt.
Olyan dolgokat? Egy pillanatig nem tudtam mi a francra gondol, aztán beugrott egy nagyon rossz gondolat, mire az én fejem is paradicsommá változott. Mi az, hogy én és ő, olyat? Az agyam pedig, miután megkapta a tinilányokat megszégyenítő perverz gondolatot, nem bírt leállni. Mindig is vizuális voltam... Legszívesebben elsüllyedtem volna a zavartól, és szégyentől, amit éreztem, s már éppen kezdtem volna teljesen beleolvadni a kanapéba, mikor Mr. Ackerman ugrott be gyorsan közénk, hogy még gyorsan elejét vegye a további kínos beszélgetésnek – már ha ezt lehetett beszélgetésnek nevezni.
Félve, paradicsom vörös arccal néztem fel rá, de ő éppen a tomboló szemüveges nővel volt elfoglalva. Mi az, hogy olyat??? – egyszerűen nem tudtam kiheverni a tényt, hogy a tanárom az imént kérdezte meg, hogy lefekszem–e a másik tanárommal. Ez nagyon bizarr...
– Hanji, ha nem fejezed be, leütlek! – figyelmeztette, és amennyire ismertem, kétség sem fért hozzá, hogy valóban megtenné.
Kezét kinyújtva tartotta távol tőlem a nőt, aki véleményem szerint a legbátrabb ember volt, akivel valaha találkoztam, mert Mr. Ackerman előbbi mondata, megfeszülő izmai, és szikrázó tekintete sem riasztotta meg.
– Hanji, nem látod, hogy megijeszted?!
– Oh... Én édes Istenem! Leviiiiiii!!! Csak nem törődsz vele?! – visított, és ez nekem túl sok volt, kezem a fülemre raktam, és még jobban igyekeztem vörös fejjel Mr. Ackerman mögé bújni. Nem azért, mert féltem, sokkal inkább, mert ennyire még sosem voltam zavarban; a szám kiszáradt, a levegő akadozva jutott be tüdőmbe, és hirtelen rettenetesen melegnek tűnt a szoba.
15. fejezet
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Ennek is pont a legrosszabbkor kell megjelennie! A Kölyök már majdnem a vállamnak dőlt! – Jó, az, hogy emiatt ilyen dühös lettem nem normális, de már fogalmam sincs mit kéne tennem. Nagyon nem szeretek döntéseket hozni, és a legutóbbi fontos döntést is elcsesztem. Szóval, már csak haladok az árral, és próbálom kihozni a helyzetből a legjobbat. Úgy határoztam, talán ez lesz a legjobb. Bár továbbra sem akartam olyan dolgokat tenni vele, vagyis akartam, de nem akartam... Tch. Bonyolult hülyeség.
Mindenesetre azt terveztem, nem fogok minden fajta közeledés felől elzárkózni, ha nem tetszik neki, úgyis majd megtudom, és akkor majd a visszautasítástól végre észhez térek! Vagy, amilyen hülye vagyok, nem...
Ez az őrült Hanji képtelen felfogni, hogy húzzon el. A Kölyökre pillantottam, aki teljesen elveszettnek és riadtnak nézett ki, ahogy fejét térdei mögé húzza. Én is legszívesebben befognám a fülem. Csak azt remélem, hogy a Kölyöknek fogalma sincs arról, hogy mire gondol az őrült Pápaszem. Sajnos, én tudtam. Nagyon mocskos, perverz, ebben az esteben pedofil dolgokra gondolhatott. Ha egy rossz szót is kiejt, kitépem a nyelvét!
– Ha leülsz, akkor megmagyarázom a helyzetet – mondtam; Hanji pár másodpercig vívódott, majd az étkező felé indult. – Ne félj! – mondtam, és megsimítottam a Kölyök fejét, majd az asztalhoz indultam. Ez egy nagyon nehéz beszélgetés lesz.
– Hallgatlak.
– Szóval – kezdtem –, a Kölyök egy ideig nem tud hazamenni, ezért kötelességemnek éreztem, hogy felajánljam, hogy itt lakhat. – Igyekeztem a leghatározottabbnak tűnni, bár haragom még most sem tudtam teljesen elrejteni, és szavaim is egy kissé ingerültre sikeredtek.
És már kezdődött is. A kérdések áradata:
– De miért pont nálad lakik?
– Mert nincsen több rokona és nem igazán szereti a többi embert. – Gondoltam, ez biztos igaz, de nem nagyon érdekelt, csak az, hogy Hanjinak elég jó indok legyen. Azonban nem érte be ennyivel. Mondjuk nem is lepődtem meg. Ismertem már annyira, hogy tudjam, nagyon fel kellett kössem a gatyám, ha el akartam hitetni vele, hogy az indokaim és tetteim egyaránt megkérdőjelezhetetlenek, holott e cím elérésétől a lehető legtávolabb álltak.
– De a kollégiumban is lakhatna – mutatott rá Pápaszem. Hát, erre nem igazán gondoltam...
– Hanji, te is tudod, hogy az ilyen kölykökre vigyázni kell. Még csak az kéne, hogy felügyelet nélkül a többi hülyével legyen! – Egészen büszke lettem magamra, mert ilyen gyorsan tudtam reagálni.
– És te vagy a felelősségteljes felnőtt, aki vigyáz rá? Éppen te? Pont te? – nevetett ki.
– Igenis felelősségteljes vagyok – morrantam rá ingerülten, finoman az asztalra csapva, hogy kihangsúlyozzam mennyire nincs ínyemre az, ahogyan rólam vélekedik.
– Azt se tudod, hogyan köszönj egy gyereknek. Az iskolában is mindenki fülét–farkát behúzza, ha megjelensz! – törölte le a nevetéstől szeme sarkába gyűlt könnyeket.
– Erről nem nyitok vitát. Tudom, mit csinálok – mondtam, pedig fogalmam sem volt.
– Szerintem nem tudod. Hatalmas fába vágtad a fejszéd, ugye tudod? Egy gyerekre vigyázni, nem egyszerű – rázta a fejét. Tudom. Képzeld, tudom. Eddig sem tudtam vigyázni rá... Majd megtanulom.
– Megoldom. – Utáltam az ilyen beszélgetéseinket; tökre, mint valami kihallgatás.
Hanji pár percig csak nézett, majd közelebb hajolt, és olyan hallkan kezdett suttogni, hogy még én is alig hallottam, nem, hogy a valószínűleg még mindig kanapén ülő Eren.
– Riva, ugye, nem csak egy felnőtt akarsz lenni az életében...? Mármint ez olyan yaoi! De abból a szaftos fajtából! Ahw~ – szinte már nyáladzott, ahogy ujjaival izgatottan dobolt az asztallapon, majd eltűrt egy tincset hajából, és addig hajolt, míg szinte már a tányérok helyén feküdt. Aztán komolyabbra vette a szót, ahogyan ismét visszaült, és megigazította szemüvegét. – De légy óvatos jó? Ha segítség kell, szólj! – Mégis mihez kellene a hülye Négyszemű fejed segítsége?
– Rendben, de ne gondolj a szituációba többet, mint ami! – morogtam, mert tudtam, hogy ez kell ahhoz, hogy végre valahára rácsaphassam az ajtót. – És most húzz el! – néztem ismét szigorúan.
– Rendben, megyek, de ezt a mai talit bepótoljuk! – mondta, miközben felállt, és az ajtó felé indult.
Kikísértem, majd alaposan bezártam az ajtót. Sóhajtottam egyet, és visszamentem a Kölyökhöz. Leültem mellé, de nem nézett rám.
– Min gondolkodsz? – próbálkoztam. Azt akartam, hogy beszéljen. Én nem értettem az emberekhez, csak találgatni tudtam, mi bajuk lehet, még a tanárihoz szükséges pszichológia órák ellenére is.
– Biztos, hogy maradhatok? – Már megint ezen lovagol! Uh, oh... lovagolhatna máson is... Kuss, hülye kanos perverz Rivaille! – Nekem nincs pénzem, és apám biztos nem fog adni... Nem tudom, mivel fizessek érte. – Hát nekem lettek volna ötleteim, de gyorsan elástam őket.
– Tch... Megmondtam, ezzel ne foglalkozz! Hidd el, azért lakhatsz itt, mert megengedem, számoltam azzal, hogy vigyázni kell rád, meg ilyenek. Ne foglalkozz vele!
– Rendben – felelte lemondóan.
Át kellett gondoljam, miket kell neki venni. Hogyan kell egy gyereket eltartani?!
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Kettő óra körül, Mr. Ackerman kitalálta, hogy el kell menjünk vásárolni nekem, s hiába tiltakoztam, nem hatotta meg. Taxival jöttünk, mert állítása szerint sok cuccot fogunk venni. Kaptam tőle egy mankót is, bár már kevésbé fájt a lábam, ragaszkodott ahhoz, hogy ne erőltessem.
A bevásárlóközpont közepén voltunk. Egyik boltból a másikba mentünk. Először ruhákat vettünk, bár még mindig próbáltam tiltakozni – főleg, mikor megláttam a nem éppen barátságos összeget –, de ő csak annyit mondott: "Fogd be, hülye kölyök." – A ruhavásárlás több mint egy és fél óra volt. Utána az írószerbe mentünk be. Azt mondta, kell nekem egy normális táska, szóval vett nekem egy egyszerű feketét, meg még pár füzetet, tollat, ceruzát. Aztán az éjjel–nappaliba kínálatát is megtizedeltük, azzal az indokkal, hogy, mivel kényes a hasam, majd diétás ételeket kell főznie, szóval kell neki "pár" alapanyag.
Annyira rosszul éreztem magam... Hogy költhet ennyit rám? És miért? De a végső döfés az volt, mikor bementünk egy telefonos boltba, és nem csak, hogy mobilt vett nekem, ráadásul nem is akármilyent, hanem még egy új előfizetést is kötött.
Hét órára értünk vissza; olyan fáradt voltam, hogy csak le akartam feküdni, és semmit sem csinálni, de ő másképp vélekedett az ügyben. Rám parancsolt, hogy a hétfői tananyagokat nézzem át, amíg ő vacsorát csinál, szóval leültem az íróasztalomhoz és előszedtem minden tankönyvem, és füzetem.
Át kellett volna néznem a matekot, és az irodalmat is, de csak ültem, és a füzeteket bámultam. Minden gondolatom az elmúlt események körül forogtak. El se tudtam hinni, hogy miket kaptam, és hogy tényleg az enyémek. Az ágyamon hevert két ruhás szatyor, egy tanszeres, mellettük a telefon dobozával, amit már fel is raktam töltőre.
Mint egy hihetetlen, valóra vált álom. – Amiben ő a feketehajú herceg bankkártyán, vagy mi? – Mindenesetre képtelen voltam elhinni, hogy ez tényleg igaz. De még ha nem is az, és csak egy álom, akkor is hálás voltam, mert hosszú idő után tényleg boldognak éreztem magam.
Ennek is pont a legrosszabbkor kell megjelennie! A Kölyök már majdnem a vállamnak dőlt! – Jó, az, hogy emiatt ilyen dühös lettem nem normális, de már fogalmam sincs mit kéne tennem. Nagyon nem szeretek döntéseket hozni, és a legutóbbi fontos döntést is elcsesztem. Szóval, már csak haladok az árral, és próbálom kihozni a helyzetből a legjobbat. Úgy határoztam, talán ez lesz a legjobb. Bár továbbra sem akartam olyan dolgokat tenni vele, vagyis akartam, de nem akartam... Tch. Bonyolult hülyeség.
Mindenesetre azt terveztem, nem fogok minden fajta közeledés felől elzárkózni, ha nem tetszik neki, úgyis majd megtudom, és akkor majd a visszautasítástól végre észhez térek! Vagy, amilyen hülye vagyok, nem...
Ez az őrült Hanji képtelen felfogni, hogy húzzon el. A Kölyökre pillantottam, aki teljesen elveszettnek és riadtnak nézett ki, ahogy fejét térdei mögé húzza. Én is legszívesebben befognám a fülem. Csak azt remélem, hogy a Kölyöknek fogalma sincs arról, hogy mire gondol az őrült Pápaszem. Sajnos, én tudtam. Nagyon mocskos, perverz, ebben az esteben pedofil dolgokra gondolhatott. Ha egy rossz szót is kiejt, kitépem a nyelvét!
– Ha leülsz, akkor megmagyarázom a helyzetet – mondtam; Hanji pár másodpercig vívódott, majd az étkező felé indult. – Ne félj! – mondtam, és megsimítottam a Kölyök fejét, majd az asztalhoz indultam. Ez egy nagyon nehéz beszélgetés lesz.
– Hallgatlak.
– Szóval – kezdtem –, a Kölyök egy ideig nem tud hazamenni, ezért kötelességemnek éreztem, hogy felajánljam, hogy itt lakhat. – Igyekeztem a leghatározottabbnak tűnni, bár haragom még most sem tudtam teljesen elrejteni, és szavaim is egy kissé ingerültre sikeredtek.
És már kezdődött is. A kérdések áradata:
– De miért pont nálad lakik?
– Mert nincsen több rokona és nem igazán szereti a többi embert. – Gondoltam, ez biztos igaz, de nem nagyon érdekelt, csak az, hogy Hanjinak elég jó indok legyen. Azonban nem érte be ennyivel. Mondjuk nem is lepődtem meg. Ismertem már annyira, hogy tudjam, nagyon fel kellett kössem a gatyám, ha el akartam hitetni vele, hogy az indokaim és tetteim egyaránt megkérdőjelezhetetlenek, holott e cím elérésétől a lehető legtávolabb álltak.
– De a kollégiumban is lakhatna – mutatott rá Pápaszem. Hát, erre nem igazán gondoltam...
– Hanji, te is tudod, hogy az ilyen kölykökre vigyázni kell. Még csak az kéne, hogy felügyelet nélkül a többi hülyével legyen! – Egészen büszke lettem magamra, mert ilyen gyorsan tudtam reagálni.
– És te vagy a felelősségteljes felnőtt, aki vigyáz rá? Éppen te? Pont te? – nevetett ki.
– Igenis felelősségteljes vagyok – morrantam rá ingerülten, finoman az asztalra csapva, hogy kihangsúlyozzam mennyire nincs ínyemre az, ahogyan rólam vélekedik.
– Azt se tudod, hogyan köszönj egy gyereknek. Az iskolában is mindenki fülét–farkát behúzza, ha megjelensz! – törölte le a nevetéstől szeme sarkába gyűlt könnyeket.
– Erről nem nyitok vitát. Tudom, mit csinálok – mondtam, pedig fogalmam sem volt.
– Szerintem nem tudod. Hatalmas fába vágtad a fejszéd, ugye tudod? Egy gyerekre vigyázni, nem egyszerű – rázta a fejét. Tudom. Képzeld, tudom. Eddig sem tudtam vigyázni rá... Majd megtanulom.
– Megoldom. – Utáltam az ilyen beszélgetéseinket; tökre, mint valami kihallgatás.
Hanji pár percig csak nézett, majd közelebb hajolt, és olyan hallkan kezdett suttogni, hogy még én is alig hallottam, nem, hogy a valószínűleg még mindig kanapén ülő Eren.
– Riva, ugye, nem csak egy felnőtt akarsz lenni az életében...? Mármint ez olyan yaoi! De abból a szaftos fajtából! Ahw~ – szinte már nyáladzott, ahogy ujjaival izgatottan dobolt az asztallapon, majd eltűrt egy tincset hajából, és addig hajolt, míg szinte már a tányérok helyén feküdt. Aztán komolyabbra vette a szót, ahogyan ismét visszaült, és megigazította szemüvegét. – De légy óvatos jó? Ha segítség kell, szólj! – Mégis mihez kellene a hülye Négyszemű fejed segítsége?
– Rendben, de ne gondolj a szituációba többet, mint ami! – morogtam, mert tudtam, hogy ez kell ahhoz, hogy végre valahára rácsaphassam az ajtót. – És most húzz el! – néztem ismét szigorúan.
– Rendben, megyek, de ezt a mai talit bepótoljuk! – mondta, miközben felállt, és az ajtó felé indult.
Kikísértem, majd alaposan bezártam az ajtót. Sóhajtottam egyet, és visszamentem a Kölyökhöz. Leültem mellé, de nem nézett rám.
– Min gondolkodsz? – próbálkoztam. Azt akartam, hogy beszéljen. Én nem értettem az emberekhez, csak találgatni tudtam, mi bajuk lehet, még a tanárihoz szükséges pszichológia órák ellenére is.
– Biztos, hogy maradhatok? – Már megint ezen lovagol! Uh, oh... lovagolhatna máson is... Kuss, hülye kanos perverz Rivaille! – Nekem nincs pénzem, és apám biztos nem fog adni... Nem tudom, mivel fizessek érte. – Hát nekem lettek volna ötleteim, de gyorsan elástam őket.
– Tch... Megmondtam, ezzel ne foglalkozz! Hidd el, azért lakhatsz itt, mert megengedem, számoltam azzal, hogy vigyázni kell rád, meg ilyenek. Ne foglalkozz vele!
– Rendben – felelte lemondóan.
Át kellett gondoljam, miket kell neki venni. Hogyan kell egy gyereket eltartani?!
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Kettő óra körül, Mr. Ackerman kitalálta, hogy el kell menjünk vásárolni nekem, s hiába tiltakoztam, nem hatotta meg. Taxival jöttünk, mert állítása szerint sok cuccot fogunk venni. Kaptam tőle egy mankót is, bár már kevésbé fájt a lábam, ragaszkodott ahhoz, hogy ne erőltessem.
A bevásárlóközpont közepén voltunk. Egyik boltból a másikba mentünk. Először ruhákat vettünk, bár még mindig próbáltam tiltakozni – főleg, mikor megláttam a nem éppen barátságos összeget –, de ő csak annyit mondott: "Fogd be, hülye kölyök." – A ruhavásárlás több mint egy és fél óra volt. Utána az írószerbe mentünk be. Azt mondta, kell nekem egy normális táska, szóval vett nekem egy egyszerű feketét, meg még pár füzetet, tollat, ceruzát. Aztán az éjjel–nappaliba kínálatát is megtizedeltük, azzal az indokkal, hogy, mivel kényes a hasam, majd diétás ételeket kell főznie, szóval kell neki "pár" alapanyag.
Annyira rosszul éreztem magam... Hogy költhet ennyit rám? És miért? De a végső döfés az volt, mikor bementünk egy telefonos boltba, és nem csak, hogy mobilt vett nekem, ráadásul nem is akármilyent, hanem még egy új előfizetést is kötött.
Hét órára értünk vissza; olyan fáradt voltam, hogy csak le akartam feküdni, és semmit sem csinálni, de ő másképp vélekedett az ügyben. Rám parancsolt, hogy a hétfői tananyagokat nézzem át, amíg ő vacsorát csinál, szóval leültem az íróasztalomhoz és előszedtem minden tankönyvem, és füzetem.
Át kellett volna néznem a matekot, és az irodalmat is, de csak ültem, és a füzeteket bámultam. Minden gondolatom az elmúlt események körül forogtak. El se tudtam hinni, hogy miket kaptam, és hogy tényleg az enyémek. Az ágyamon hevert két ruhás szatyor, egy tanszeres, mellettük a telefon dobozával, amit már fel is raktam töltőre.
Mint egy hihetetlen, valóra vált álom. – Amiben ő a feketehajú herceg bankkártyán, vagy mi? – Mindenesetre képtelen voltam elhinni, hogy ez tényleg igaz. De még ha nem is az, és csak egy álom, akkor is hálás voltam, mert hosszú idő után tényleg boldognak éreztem magam.
16. fejezet
Borzalmasan telt az éjszakám. Tízre már ágyban voltam, és Mr. Ackerman is elköszönt. Először a régi telefonomról küldözgettem át azt a pár fényképet, ami rajta volt, majd beállítottam a jelszót, és hasonlókat. Nem tudtam aludni, hiába voltam fáradt, szóval kipakoltam mindent, amit kaptam. Mindent rendezetten, összehajtogatva tettem el, mivel még véletlen sem akartam felbosszantani Mr. Ackermant. Teljesen úgy éreztem magam, mint valami próbaidős gyakornok, aki próbál minden elvárásnak megfelelni, hogy ne tegyék ki a szűrét – még az ezzel járó stressz ellenére is leírhatatlanul hálás voltam. Még úgy, hogy mindenem meg volt és annak a személynek a közelében lehettem, akinek szerettem volna sem tudtam felhőtlenül örülni; gondolataim újra és újra belegabalyodtak a múltba, folyton eszembe jutott apám is.
Egy óra eredménytelen plafonbámulás után eljutottam arra a szintre, hogy bármit megadtam volna egy adag altatóért, de nem mertem rávenni magam, hogy lenyomjam a kilincset és kimenjek keresni, esetleg kérni. Még véletlenül se akartam felébreszteni a ház urát, sem pedig az idióta, felesleges gondjaimmal zaklatni.
Sóhajtva telepedtem vissza a takaróra, és törökülésben kezdtem el tovább szenvedni az álmatlanságtól. Fejem a falnak vetettem, és félig leeresztett szemhéjaim mögül figyeltem a félhomályos szobát. Annyira nagy volt a rend, a kényelem, a kellemes illat; ugyanakkor ott voltak a belváros zajai, a szirénázó és dudáló autók hangja. – Idegen volt az egész, ráadásul ahányszor lehunytam a szemem, azok a férfiak jutottak az eszembe.
⋆⋆⋆
Reggel már ötkor felébredtem, és nagyokat ásítva, kómásan indultam el a fürdőbe, holott tudtam, hogy hatig még bőven ráérnék pihenni. Már fel voltam öltözve, és az iskolatáskám is össze volt pakolva, mikor Mr. Ackerman kijött a konyhába. Ásítva lépdelt fel a lépcsőn mindössze egy szál alsóban. Haja kócosan meredezett össze–vissza, szemei alatt fekete karikák húzódtak, mint általában. És basszus, én még nem láttam olyan izmokat... A fejem azonnal vörösre váltott, és inkább úgy tettem, mintha keresnék valamit a táskámban, hogy eltereljem a figyelmem és, hogy nehogy észre vegye a zavarom, miközben kinyökögtem egy jó reggelt. Miért van ilyen hatással rám?
Ahogy kimért léptekkel a pulthoz sétált, majd elkezdte reggeli teáját készíteni, szemem megakadt egy apró hegen, ami a jobb lapockájánál húzódott. Nagyot nyeltem; hirtelen késztetést éreztem arra, hogy végig simítsak rajta, és megkérdezzem ki merte bántani, hogy aztán fellógathassam az illetőt. Persze tudtam, hogy esélyem se lenne, mégis annyira szép volt a gondolat, hogy én védem meg őt, és nem fordítva.
– Reggelt – köszönt vissza egy kis fáziskéséssel. A hangja a szokottnál is mélyebb, kicsit rekedtes volt, én meg, mint egy idióta megborzongtam tőle.
Főzött magának egy teát, majd felöltözött, megreggeliztünk, és a kezembe nyomott két szendvicset. Csodálkozva néztem rá, hogy miért adja oda.
– Ha éhes vagy, edd meg – nézett rám morogva, s olyan hangsúllyal mondta a szavakat, mint aki egy óvodásnak próbálja megmagyarázni miért kék az ég. Kissé elhúztam a szám a lekezelő hangnemtől, de érződött rajta, hogy nem rossz szándékkal mondta, csak éppen nem volt a legjobb a hangulata; szóval egyszerűen csak megköszöntem, és elpakoltam a szendvicseket.
– Hívok neked taxit – mondta.
– Nem kell, gyalog is oda találok.
– Tch, meg se hallottam – morogta féloldalasan a lábamra pillantva, és tényleg hívott taxit.
Mi vagyok én egy mozgássérült dedós? Meg értettem, hogy nem akarja, hogy meglássanak vele, én se akartam volna a helyében, az csak hülye pletykákhoz vezetett volna. Ahogy azt is felfogtam, hogy valószínűleg csak vigyázni próbált rám – és végső soron ez volt az, ami számított nekem. Egy apró mosolyra húzódott a szám, mikor felkaptam hátizsákom a vállamra.
– Vigyázz magadra! – mondta, mielőtt kiléptem az ajtón. A hangja most már lágyabb volt. Majdnem elmosolyodtam, mikor arra gondoltam, hogy a hangulatát a reggeli morcosság okozta. Teljesen különbözött ez az oldala az eddig általam megismertektől. Morci.
Még mindig a mankóval kellett járjak. Bár szerintem anélkül is boldogultam volna, ő ragaszkodott hozzá – nem voltam hajlandó orvoshoz menni. Ismét kipirosodott arccal mentem ki a taxihoz, ami már ott várt mire leértem, kezemben a pénzt szorongattam.
Az első óra osztályfőnöki volt. Előtte még sikerült pár szót váltanom Arminnal és Mikasával, aztán megjött Mr. Ackerman.
– Szóval, van pár fontos dolog, amit meg kéne beszéljünk. Először is, nem tudom hallottatok–e róla, de minden évben a tizenkettedikesek csinálnak egy próbát a gólyáknak. Idén valamilyen ügyességi szart terveznek – hangja unott volt, egy kis undorral vegyítve –, amire két hét múlva kerül sor, a város melletti francos tónál. Tudom, hogy kibaszott hülyeség, de kötelező. Október 14–én, hétfőn lesz. Reggel hétre kell itt lenni. Ki...
Én esküszöm figyelni akartam, de tele volt a hasam, ráadásul összesen talán két órát sikerült aludnom, és a monoton, mély hangja megnyugtatott, így mikor a karomra hajtottam a fejem, szinte azonnal elnyomott az álom.
⋆⋆⋆
Arra ébredtem, hogy valaki nem a leggyengédebben oldalba könyököl. Riadtan kaptam fel a fejem; Armin próbált figyelmeztetni a közelgő veszélyre, ami Mr. Ackerman és a mérges tekintete volt. Basszus! Nem akartam elaludni! Most nagyon dühös lehet. Ki fog rakni. Nagyot nyeltem, mikor elém ért.
– Jaeger, ha rosszul vagy, menj az orvosiba, ellenkező esetben, ne az én órámon aludj! – a hangja fagyos volt, amitől kirázott a hideg. – Ez Blausra is vonatkozik! – fordult el tőlem.
Én is oda néztem, ahova ő. Sashával nem igen beszélgettem eddig, csak annyit tudtam, hogy imád enni. Egyszer kinyitott egy zacskó csipszet, és Conny kérni akart, mire a csaj kirohant azt kiabálva: "Az enyém!" – Érdekes ember...
A következő óra matek volt. Remek. Semmit nem tanultam, pedig kellett volna. Csak imádkozni tudtam, hogy ne feleljek, és ne kapjak még egy egyest. Amennyire tudtam, lapítottam, és úgy tettem, mint aki aktívan jegyzetel, pedig csak firkálgattam. Szerencsére megúsztam ezt az órát, meg az ezutáni két irodalmat is, és az azutáni két tesit.
Irodalmon röpdogát írtunk, ami... nem lett valami fényes, de talán a kettes meg lesz. Tesin pedig a lábam miatt csak ültem; a lehető legmesszebb Mr. Ackermantól. Nem akartam beszélni vele, még mindig szégyelltem magam azért, mert elaludtam. Bukásra álltam matekból, szerencsétlen voltam, és még így is befogadott! Dolgozni akartam, hogy törleszteni tudjak, de fogalmam sem volt, hogyan, vagy éppen hol kéne próbálkoznom, így elhatároztam, hogy majd később foglalkozok ezzel az ötlettel.
Testnevelés után elkaptam Mikasáékat, majd négyszemközt beszéltem a lánnyal.
– Mikasa, lehet egy kérésem? – fogalmam sem volt hogyan állhatnék neki. A reggeli eszeveszett gondolataimra alapozva akartam megkérni valamire.
– Persze. Valaki bántott? Tudod, hogy velem bármit megbeszélhetsz. Elintézek bárkit – mondta határozottan.
– Nem. Csak... öhm, megtanítanál egy kicsit... Hát, tudod, tanítanál nekem egy kis önvédelmet, meg harcot? – Nagyon ciki, tudom, de ő kemény volt, mindig határozott, mint Mr. Ackerman, bár elvileg nem álltak rokonságban, maximum nagyon–nagyon távoliban ijesztő volt a hasonlóság.
Féltem apámtól, azoktól a férfiaktól, attól, hogy megtalálnak, mikor nincs ott Mr. Ackerman. És nem elhanyagolható indokként hirtelen ott volt ez a furcsa késztetés is, hogy minden áron erősebbé kell váljak, hogy megvédhessem őt is, nem csak magamat.
A suliban a hetek alatt sikeresen kialakítottam egy álcát, aminek a legtöbben be is dőltek. Csak pár ember látott gyengének eddig, közéjük tartozott Mikasa és Armin. Bár a többiek is látták, hogy tartok Mr. Ackermantól, ez nem volt valami nagydolog, amivel elkezdhettek volna szekálni, mert majdnem mindenki hasonló helyzetben volt.
– Eren, nem kell, erősebb legyél, itt vagyok neked! De most sietnem kell – és ott hagyott.
Kösz! Igazán kösz! Mission failed…
Hogyan legyek erősebb? Hogyan szerezzek pénzt? Hogy ne legyek ilyen életképtelen?
Tudtam, hogy Mr. Ackermannak a tizenkettedikkel van órája, mert az ajtón kiszűrődött a kiabálás. Megborzongtam, nem tudom mivel húzták így fel, de nem lettem volna a helyükben. Nem akartam az iskolában tovább tartózkodni, így elindultam a városba.
Körülbelül harminc perc lett volna gyalog, ha nem sántítok, de így is megtettem háromnegyed óra alatt, ami azért nem volt rossz. Leültem a lépcsőre, és vártam. Megnyitottam a képet a telefonomon, amit még körülbelül egy hónapja csináltam. Hogyan csinálja? Mindig határozott és tudja, mit csinál, mit akar csinálni.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Azt hittem a kölyök majd kint vár a kapu előtt, de meglepetésemre nem volt sehol, reggel elfelejtettem mondani, hogy több órám van, szóval felhívtam.
– Hol vagy?
– A lépcsőn, a lakás előtt – felelte. Azt ne mond, hogy gyalogolt!
– Hogy mentél haza? – Közben már a motorra szálltam fel.
– Gyalog – felelte tárgyilagosan, hangja monoton volt, rossz előérzetem támadt.
– Megyek – tettem le idegesen a telefont. Hogy gyalogolhatott mankóval? Még egy dolog, amiért el kellett beszélgetnem vele. Nagyon nincs rendben, hogy ennyire nem vigyáz magára!
A lépcsőn ült, ahogy mondta. A hidegben, egy szál pulóverben, mert reggel abban ment el. Dühös voltam. Sokkal jobban is vigyázhatna magára!
Némán felmentünk a lakásba, és leültettem az asztalhoz:
– Először is, miért aludtál el az órámon? – kezdtem el idegesen dobolni a szék támláján, mivel én állva maradtam.
– Hát... Sajnálom. Nem aludtam jól... és... Többet nem fordul elő, ígérem! – lesütötte a szemeit, miközben ujjaival kezdte el babrálni pulóverét.
– Rendben – hagytam annyiban. – Másodszor, bukásra állsz több tantárgyból is. Mostantól, amikor azt mondom, tanulj, addig nem kelsz fel, amíg be nem vasalod az anyagot! És bejársz korrepetálásra.
– Rendben – remegett meg egy kicsit.
– Harmadszor, nem mászkálhatsz az engedélyem nélkül! Érted? Most én felelek érted. Minden lépésedet nekem jelented.
– Rendben. Sajnálom – motyogta, még jobban lehajolva, pont úgy, mint amikor a legyőzött kutya meghunyászkodik az erősebbnek. Nem ezt akartam elérni.
– Haragszom – mondtam sóhajtva, mire még összébb húzta magát –, de mint már mondtam; nem foglak bántani, és ha kiabálok is veled, attól még nem utállak, és nem foglak vissza küldeni apádhoz – biztosítottam, mert úgy sejtettem, még mindig nem fogta fel, hogy mindezt komolyan is gondolom. Tudom, hogy nem egyszerű neki sem ez a helyzet, igyekeztem tapintatos lenni, több–kevesebb sikerrel.
Lezártnak tekintettem a témát, szóval elindultam, hogy csináljak magamnak egy teát. A kölyök nem igazán szerette a teát, mint már kiderült a kávét preferálta, de mivel szerintem nem tesz jót, ha rászokik, és a szagát sem szerettem, nem vettem neki. Pedig mindent meg akartam adni neki – bár lehet éppen ezért nem akartam még ezt is megvenni; így szabtam egy határt magamnak és neki is. Gyengének, befolyásolhatónak éreztem magam a helyzet miatt. Olyan volt, mintha uralkodhatott volna rajtam, mintha bármit képes lennék feláldozni érte, vagy éppen lemondani dolgokról, ha neki ez kell. Még sosem éreztem hasonlót, és ez roppantul feszélyezett. A legrosszabb pedig az volt, hogy ő még csak nem is sejtette, hogy milyen nagy hatással volt rám.
Ajh, Kölyök! Idióta szaros Kölyök! Teljesen elveszed az eszemet!
Egy óra eredménytelen plafonbámulás után eljutottam arra a szintre, hogy bármit megadtam volna egy adag altatóért, de nem mertem rávenni magam, hogy lenyomjam a kilincset és kimenjek keresni, esetleg kérni. Még véletlenül se akartam felébreszteni a ház urát, sem pedig az idióta, felesleges gondjaimmal zaklatni.
Sóhajtva telepedtem vissza a takaróra, és törökülésben kezdtem el tovább szenvedni az álmatlanságtól. Fejem a falnak vetettem, és félig leeresztett szemhéjaim mögül figyeltem a félhomályos szobát. Annyira nagy volt a rend, a kényelem, a kellemes illat; ugyanakkor ott voltak a belváros zajai, a szirénázó és dudáló autók hangja. – Idegen volt az egész, ráadásul ahányszor lehunytam a szemem, azok a férfiak jutottak az eszembe.
⋆⋆⋆
Reggel már ötkor felébredtem, és nagyokat ásítva, kómásan indultam el a fürdőbe, holott tudtam, hogy hatig még bőven ráérnék pihenni. Már fel voltam öltözve, és az iskolatáskám is össze volt pakolva, mikor Mr. Ackerman kijött a konyhába. Ásítva lépdelt fel a lépcsőn mindössze egy szál alsóban. Haja kócosan meredezett össze–vissza, szemei alatt fekete karikák húzódtak, mint általában. És basszus, én még nem láttam olyan izmokat... A fejem azonnal vörösre váltott, és inkább úgy tettem, mintha keresnék valamit a táskámban, hogy eltereljem a figyelmem és, hogy nehogy észre vegye a zavarom, miközben kinyökögtem egy jó reggelt. Miért van ilyen hatással rám?
Ahogy kimért léptekkel a pulthoz sétált, majd elkezdte reggeli teáját készíteni, szemem megakadt egy apró hegen, ami a jobb lapockájánál húzódott. Nagyot nyeltem; hirtelen késztetést éreztem arra, hogy végig simítsak rajta, és megkérdezzem ki merte bántani, hogy aztán fellógathassam az illetőt. Persze tudtam, hogy esélyem se lenne, mégis annyira szép volt a gondolat, hogy én védem meg őt, és nem fordítva.
– Reggelt – köszönt vissza egy kis fáziskéséssel. A hangja a szokottnál is mélyebb, kicsit rekedtes volt, én meg, mint egy idióta megborzongtam tőle.
Főzött magának egy teát, majd felöltözött, megreggeliztünk, és a kezembe nyomott két szendvicset. Csodálkozva néztem rá, hogy miért adja oda.
– Ha éhes vagy, edd meg – nézett rám morogva, s olyan hangsúllyal mondta a szavakat, mint aki egy óvodásnak próbálja megmagyarázni miért kék az ég. Kissé elhúztam a szám a lekezelő hangnemtől, de érződött rajta, hogy nem rossz szándékkal mondta, csak éppen nem volt a legjobb a hangulata; szóval egyszerűen csak megköszöntem, és elpakoltam a szendvicseket.
– Hívok neked taxit – mondta.
– Nem kell, gyalog is oda találok.
– Tch, meg se hallottam – morogta féloldalasan a lábamra pillantva, és tényleg hívott taxit.
Mi vagyok én egy mozgássérült dedós? Meg értettem, hogy nem akarja, hogy meglássanak vele, én se akartam volna a helyében, az csak hülye pletykákhoz vezetett volna. Ahogy azt is felfogtam, hogy valószínűleg csak vigyázni próbált rám – és végső soron ez volt az, ami számított nekem. Egy apró mosolyra húzódott a szám, mikor felkaptam hátizsákom a vállamra.
– Vigyázz magadra! – mondta, mielőtt kiléptem az ajtón. A hangja most már lágyabb volt. Majdnem elmosolyodtam, mikor arra gondoltam, hogy a hangulatát a reggeli morcosság okozta. Teljesen különbözött ez az oldala az eddig általam megismertektől. Morci.
Még mindig a mankóval kellett járjak. Bár szerintem anélkül is boldogultam volna, ő ragaszkodott hozzá – nem voltam hajlandó orvoshoz menni. Ismét kipirosodott arccal mentem ki a taxihoz, ami már ott várt mire leértem, kezemben a pénzt szorongattam.
Az első óra osztályfőnöki volt. Előtte még sikerült pár szót váltanom Arminnal és Mikasával, aztán megjött Mr. Ackerman.
– Szóval, van pár fontos dolog, amit meg kéne beszéljünk. Először is, nem tudom hallottatok–e róla, de minden évben a tizenkettedikesek csinálnak egy próbát a gólyáknak. Idén valamilyen ügyességi szart terveznek – hangja unott volt, egy kis undorral vegyítve –, amire két hét múlva kerül sor, a város melletti francos tónál. Tudom, hogy kibaszott hülyeség, de kötelező. Október 14–én, hétfőn lesz. Reggel hétre kell itt lenni. Ki...
Én esküszöm figyelni akartam, de tele volt a hasam, ráadásul összesen talán két órát sikerült aludnom, és a monoton, mély hangja megnyugtatott, így mikor a karomra hajtottam a fejem, szinte azonnal elnyomott az álom.
⋆⋆⋆
Arra ébredtem, hogy valaki nem a leggyengédebben oldalba könyököl. Riadtan kaptam fel a fejem; Armin próbált figyelmeztetni a közelgő veszélyre, ami Mr. Ackerman és a mérges tekintete volt. Basszus! Nem akartam elaludni! Most nagyon dühös lehet. Ki fog rakni. Nagyot nyeltem, mikor elém ért.
– Jaeger, ha rosszul vagy, menj az orvosiba, ellenkező esetben, ne az én órámon aludj! – a hangja fagyos volt, amitől kirázott a hideg. – Ez Blausra is vonatkozik! – fordult el tőlem.
Én is oda néztem, ahova ő. Sashával nem igen beszélgettem eddig, csak annyit tudtam, hogy imád enni. Egyszer kinyitott egy zacskó csipszet, és Conny kérni akart, mire a csaj kirohant azt kiabálva: "Az enyém!" – Érdekes ember...
A következő óra matek volt. Remek. Semmit nem tanultam, pedig kellett volna. Csak imádkozni tudtam, hogy ne feleljek, és ne kapjak még egy egyest. Amennyire tudtam, lapítottam, és úgy tettem, mint aki aktívan jegyzetel, pedig csak firkálgattam. Szerencsére megúsztam ezt az órát, meg az ezutáni két irodalmat is, és az azutáni két tesit.
Irodalmon röpdogát írtunk, ami... nem lett valami fényes, de talán a kettes meg lesz. Tesin pedig a lábam miatt csak ültem; a lehető legmesszebb Mr. Ackermantól. Nem akartam beszélni vele, még mindig szégyelltem magam azért, mert elaludtam. Bukásra álltam matekból, szerencsétlen voltam, és még így is befogadott! Dolgozni akartam, hogy törleszteni tudjak, de fogalmam sem volt, hogyan, vagy éppen hol kéne próbálkoznom, így elhatároztam, hogy majd később foglalkozok ezzel az ötlettel.
Testnevelés után elkaptam Mikasáékat, majd négyszemközt beszéltem a lánnyal.
– Mikasa, lehet egy kérésem? – fogalmam sem volt hogyan állhatnék neki. A reggeli eszeveszett gondolataimra alapozva akartam megkérni valamire.
– Persze. Valaki bántott? Tudod, hogy velem bármit megbeszélhetsz. Elintézek bárkit – mondta határozottan.
– Nem. Csak... öhm, megtanítanál egy kicsit... Hát, tudod, tanítanál nekem egy kis önvédelmet, meg harcot? – Nagyon ciki, tudom, de ő kemény volt, mindig határozott, mint Mr. Ackerman, bár elvileg nem álltak rokonságban, maximum nagyon–nagyon távoliban ijesztő volt a hasonlóság.
Féltem apámtól, azoktól a férfiaktól, attól, hogy megtalálnak, mikor nincs ott Mr. Ackerman. És nem elhanyagolható indokként hirtelen ott volt ez a furcsa késztetés is, hogy minden áron erősebbé kell váljak, hogy megvédhessem őt is, nem csak magamat.
A suliban a hetek alatt sikeresen kialakítottam egy álcát, aminek a legtöbben be is dőltek. Csak pár ember látott gyengének eddig, közéjük tartozott Mikasa és Armin. Bár a többiek is látták, hogy tartok Mr. Ackermantól, ez nem volt valami nagydolog, amivel elkezdhettek volna szekálni, mert majdnem mindenki hasonló helyzetben volt.
– Eren, nem kell, erősebb legyél, itt vagyok neked! De most sietnem kell – és ott hagyott.
Kösz! Igazán kösz! Mission failed…
Hogyan legyek erősebb? Hogyan szerezzek pénzt? Hogy ne legyek ilyen életképtelen?
Tudtam, hogy Mr. Ackermannak a tizenkettedikkel van órája, mert az ajtón kiszűrődött a kiabálás. Megborzongtam, nem tudom mivel húzták így fel, de nem lettem volna a helyükben. Nem akartam az iskolában tovább tartózkodni, így elindultam a városba.
Körülbelül harminc perc lett volna gyalog, ha nem sántítok, de így is megtettem háromnegyed óra alatt, ami azért nem volt rossz. Leültem a lépcsőre, és vártam. Megnyitottam a képet a telefonomon, amit még körülbelül egy hónapja csináltam. Hogyan csinálja? Mindig határozott és tudja, mit csinál, mit akar csinálni.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Azt hittem a kölyök majd kint vár a kapu előtt, de meglepetésemre nem volt sehol, reggel elfelejtettem mondani, hogy több órám van, szóval felhívtam.
– Hol vagy?
– A lépcsőn, a lakás előtt – felelte. Azt ne mond, hogy gyalogolt!
– Hogy mentél haza? – Közben már a motorra szálltam fel.
– Gyalog – felelte tárgyilagosan, hangja monoton volt, rossz előérzetem támadt.
– Megyek – tettem le idegesen a telefont. Hogy gyalogolhatott mankóval? Még egy dolog, amiért el kellett beszélgetnem vele. Nagyon nincs rendben, hogy ennyire nem vigyáz magára!
A lépcsőn ült, ahogy mondta. A hidegben, egy szál pulóverben, mert reggel abban ment el. Dühös voltam. Sokkal jobban is vigyázhatna magára!
Némán felmentünk a lakásba, és leültettem az asztalhoz:
– Először is, miért aludtál el az órámon? – kezdtem el idegesen dobolni a szék támláján, mivel én állva maradtam.
– Hát... Sajnálom. Nem aludtam jól... és... Többet nem fordul elő, ígérem! – lesütötte a szemeit, miközben ujjaival kezdte el babrálni pulóverét.
– Rendben – hagytam annyiban. – Másodszor, bukásra állsz több tantárgyból is. Mostantól, amikor azt mondom, tanulj, addig nem kelsz fel, amíg be nem vasalod az anyagot! És bejársz korrepetálásra.
– Rendben – remegett meg egy kicsit.
– Harmadszor, nem mászkálhatsz az engedélyem nélkül! Érted? Most én felelek érted. Minden lépésedet nekem jelented.
– Rendben. Sajnálom – motyogta, még jobban lehajolva, pont úgy, mint amikor a legyőzött kutya meghunyászkodik az erősebbnek. Nem ezt akartam elérni.
– Haragszom – mondtam sóhajtva, mire még összébb húzta magát –, de mint már mondtam; nem foglak bántani, és ha kiabálok is veled, attól még nem utállak, és nem foglak vissza küldeni apádhoz – biztosítottam, mert úgy sejtettem, még mindig nem fogta fel, hogy mindezt komolyan is gondolom. Tudom, hogy nem egyszerű neki sem ez a helyzet, igyekeztem tapintatos lenni, több–kevesebb sikerrel.
Lezártnak tekintettem a témát, szóval elindultam, hogy csináljak magamnak egy teát. A kölyök nem igazán szerette a teát, mint már kiderült a kávét preferálta, de mivel szerintem nem tesz jót, ha rászokik, és a szagát sem szerettem, nem vettem neki. Pedig mindent meg akartam adni neki – bár lehet éppen ezért nem akartam még ezt is megvenni; így szabtam egy határt magamnak és neki is. Gyengének, befolyásolhatónak éreztem magam a helyzet miatt. Olyan volt, mintha uralkodhatott volna rajtam, mintha bármit képes lennék feláldozni érte, vagy éppen lemondani dolgokról, ha neki ez kell. Még sosem éreztem hasonlót, és ez roppantul feszélyezett. A legrosszabb pedig az volt, hogy ő még csak nem is sejtette, hogy milyen nagy hatással volt rám.
Ajh, Kölyök! Idióta szaros Kölyök! Teljesen elveszed az eszemet!
17. fejezet
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Haragudott rám, kiabált, én meg már majdnem sírtam, de nem lehettem gyenge, így a körmeim a tenyerembe vájva tűrtem a szavait, amik mint jeges tőrök martak belém. Igaza volt, mindenben, tudtam, ahogy azt is, hogy jogos, amit mond, és nem rossz a szándéka, csak engem féltett, de azután, hogy évekig mindenki leszarta mi van velem, ez egyszerre volt furcsa, új, és ijesztő.
Be akartam bizonyítani neki, hogy nem vagyok annyira gyenge, mint, ahogy hiszi.
– Mr. Ackerman! – Felém nézett, miközben a teát kevergette. – Szeretnék dolgozni – nagyon nehéz volt, de sikerült viszonylag határozottan kimondanom a szavakat.
– Tch. Egy olyan Kölyök, mint te mit akar dolgozni? Valamit nem kaptál meg? Különben is a te jelenlegi munkád az, hogy tanulj, és még ez az egy sem megy. – Hangja nem volt lenéző, sem lekezelő, a szokásos semlegességgel mondta, de így is rosszul esett.
– Azért akarok dolgozni, mert nem akarom, hogy mindent maga vegyen meg – hangom kissé megremegett, lesütöttem szemeimet.
– Eren – kezdte, miközben leült velem szemben –, nem kell adnod érte semmit. Értsd ezt meg! Nem akarok többet arról hallani, hogy dolgozni akarsz, meg fizetni. Ha kell valami, szólj! Nyílván lesz olyan, amit nem fogok megvenni, de attól még szólj és megbeszéljük! – Nem értem ezt az embert. Miért csinálja ezt? Annyit kéne tegyen, hogy hagyja, hogy dolgozzak, és fizessek legalább egy keveset. Miért olyan rossz ez?
– Miért? Miért teszi meg mindezt? – tettem fel a kérdést kissé hisztérikusan. Azt legalább mindig tudtam, hogy apámtól mire számíthattam, ellenben Mr. Ackerman folyton meglepett és számomra érthetetlen dolgokat tett.
Egy darabig csak bámulta a még kissé gőzölgő teáját, mielőtt végül megszólalt:
– Nem mindig vannak pontos okaink, és ha vannak, sem biztos, hogy meg tudjuk fogalmazni őket. Majd talán egyszer – felelte, de válaszától nem lettem okosabb, ő pedig kissé zavart tekintettel felkelt, majd az asztalon hagyva bögréjét, elment a szobájába.
Miért nem tud egy normális választ adni?! Idegesen kezdtem el fel–alá járkálni a helyiségben. Hiába voltam hullafáradt, egy kis magányra és feszültség levezetésre volt szükségem, szóval felhúztam a cipőt, és elindultam sétálni egyet. Tudtam, hogy már most megszegem az egyik szabályt, amit lefektetett az imént, de nem érdekelt. Dühös voltam; magamra, a világra, rá, apámra, anyámra... Mindenre és mindenkire.
Végül is Mr. Ackermannak igaza volt a mankóval kapcsolatban. Már tizenöt perc után rettenetesen fájt a lábam, de nem állhattam meg, hiszen azzal csak beismertem volna azt, hogy mennyire idióta és béna vagyok. Húsz perc elteltével már azt is bántam, hogy nem ettem meg a szendvicseket. Délelőtt még azt hittem majd ebédelünk, de mivel nem ettünk, rettenetesen éhes voltam.
Nem tudom miért, de borzalmasan elszorult a mellkasom attól, hogy nem tudtam kedvességének, és tetteinek az okát. Én próbáltam bízni benne, hinni neki, de az nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Ráadásul mindig olyan semmilyen, csak néha lehet megmondani, mit érez; a fejébe látni meg egyenlő a lehetetlennel. Szinte sose mosolygott, sose viccelődött, komoly volt, határozott, és ettől a köztünk levő távolság nem csökkent, sőt…
Lehet nem is az ő viselkedése zavart a legjobban, hanem a saját kibogozhatatlanul összegabalyodott érzelmeim. Azt nevelték belém, hogy egy azonos neműt szeretni rossz. „Mocskos buzik!” – morogta nem egyszer apám a fülem hallatára. Talán tizenegy lehettem, mikor megkérdeztem, hogy két férfi is szeretheti–e egymást... Azzal érdemeltem ki életem legnagyobb verését, pedig nem mondtam, hogy bárki is tetszene –nem is tetszett –, csak kíváncsi voltam.
Nem szerethetek egy fiút, főleg nem egy férfit, de a lányok sem igazán érdekelnek. Mondjuk, honnan is tudhatnám, melyik nem vonz, mikor eddig nem is volt időm ilyenekkel foglalkozni. Az időm nagy részét a suli, a rettegés, és a verések töltötték ki. Ha belegondolok abba, hogy egy lánnyal legyek együtt úgy, akkor szinte elkap a rosszullét, és ez rossz! Mert ha esetleg elképzelem, hogy egy fiúval, akkor is hasonlóan érzek. Egyszerűen csak nem tudom elképzelni, hogy hogyan, hogy az jó. De Mr. Ackerman... Ha arra gondolok, hogy vele, akkor csak görcsbe rándul a gyomrom... Mi a baj velem?!
Nekem nem szabad ilyenekre gondolnom! Ha megtudja, kidob, és nem lesz hova mennem.
– Ha munkát keresel, mi segítünk megtalálni az ideális állást! – hallottam meg azt, amire most szükségem volt; és ezzel már a második szabályt szegtem meg röpke egy óra alatt. Elvettem egy szórólapot, majd a zsebembe gyűrtem.
A telefonom elkezdett rezegni, elővettem, és megnéztem a kijelzőt: Mr. Ackerman volt az. Nem tettem le, nem vettem fel. Nem akartam hallani a hangját. El akartam menekülni minden elől, mert minden olyan bonyolult volt. Lenémítottam, és visszacsúsztattam a zsebembe. Megborzongtam, mikor arra gondoltam, hogy mit fogok ezért kapni, de nem foglalkozhattam ilyen dolgokkal. Abban a pillanatban csak élni akartam, és nem törődni semmivel. Könnyű ezt mondani, és akarni is. Csinálni már nem igen: átfagyva, sántítva, éhesen a pillanatnak élni nem egyszerű, sőt szinte lehetetlen, és nekem nem is sikerült.
Egyre fáradtabb lettem az órákon át tartó bolyongástól. A telefonomra néztem; huszonnégy nem fogadott hívás, négy üzenet várt, és öt óra lesz hamarosan. Leültem egy padra, alig egy utcányira voltam a lakástól, és megnyitottam az első üzenetet.
Mr. Ackerman: Kölyök! Hova a francba lettél?! Ajánlom, hogy gyorsan told haza a szaros segged! – ijesztő volt, nem is kicsit. Sorban olvastam el az összeset.
Mr. Ackerman: Nem akartalak megijeszteni, nem tudom hova mentél, de hívj fel!
Mr. Ackerman: Ha megtalállak nyomkövetőt rakok rád! Told már haza a segged!!!
Mr. Ackerman: Rendben. Sajnálom. Nem fogok semmit csinálni, csak adj valami életjelet! – Tényleg aggódott értem... És dühös volt, amit meg is értettem.
Nagyot nyeltem, majd visszaindultam. Hamar megérkeztem, de nem tudtam fel menni, szóval inkább leültem a lépcsőre és csak néztem ki a fejemből. A motorjára tévedt a tekintetem. Sok pénze volt. Remek élete lehetne. Akkor meg mégis miért segít pont rajtam?
Meg fogadtam, hogy nem fogok sírni. Elhatároztam, mert csak a gyengék sírnak. – Bűntudatom volt. Nem is akármilyen; cserbenhagytam apámat, teher voltam Mr. Ackermannak... – Lecsordult az arcomon egy könnycsepp, majd még egy, és még egy, míg végül pulóverembe temettem az arcom, hogy senki ne lássa meg, hogy összetörtem. Újra.
– Eren? – hallottam meg egy ismerős hangot. Csak őt ne!
Gyorsan letöröltem az arcomról a könnyeket, bár vörös szememen nem tudtam segíteni.
– Ms. Zoe. – álltam fel egy erőltetett mosollyal az arcomon, hogy köszönjek neki.
Mikor meglátta az arcom, azonnal lehervadt ajkairól az addig ott terpeszkedő vigyor.
– Mit tett az a kis törpe? – Hangja fenyegető volt, még sosem hallottam így beszélni, általában derűs volt és szinte semmivel nem lehetett felhúzni.
– Mr. Ackerman nem tett semmit – hangom kissé rekedtesebb volt a szokottnál a sírástól.
– Gyere! Majd fönt megbeszéljük! – ragadta meg a kezem, mire reflexből tiltakozni kezdtem. – Nyugi, az én lakásomba megyünk.
Nem úgy tűnt, hogy van választásom, így követtem.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Nagyon váratlanul ért a kérdés. Én is feltettem már magamnak párszor, de az ő szájából hallani, miközben a smaragd szemeivel figyelt egészen más volt. Hatodikos korom óta nem fagytam le, mikor kérdeztek valamit, most megtörtént. – Először azzal áltattam magam, hogy egy kicsit megsajnáltam, mert hasonlónak hittem, mint amilyen én voltam. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok én ilyen jó ember. Azért csináltam, mert a Kölyökben megfogott valami, ezért voltak az álmok is... Lehet, a hülye birtoklási vágyamnak köszönhető ez az egész. Több ok közül, ez volt az egyik, amiért nem volt még hosszú kapcsolatom. A másik ok az volt, hogy nem is akartam szeretni senkit, mert akiket eddig szerettem, meghaltak, vagy magamra hagytak, akik pedig tetszettek, átvertek, bántottak.
Ez a Kölyök viszont nem akart semmit, csak figyelmet, és törődést. Úgy nézett rám, mint aki csodál és fél. Ő nem olyannak tűnt, mint aki át akarna verni bárkit, vagy képes lenne bántani valakit. Olyan esetlen volt az egész fiú. Olyan, mint akit meg kell védeni, meg kell menteni. Vagyis birtokolhatnám, magamhoz láncolhatnám, nem hagyna el, nem csalna meg, megvédhetném, csak az enyém lenne...
Ez volt az oka annak, hogy befogadtam. Bassza meg!
Haragudott rám, kiabált, én meg már majdnem sírtam, de nem lehettem gyenge, így a körmeim a tenyerembe vájva tűrtem a szavait, amik mint jeges tőrök martak belém. Igaza volt, mindenben, tudtam, ahogy azt is, hogy jogos, amit mond, és nem rossz a szándéka, csak engem féltett, de azután, hogy évekig mindenki leszarta mi van velem, ez egyszerre volt furcsa, új, és ijesztő.
Be akartam bizonyítani neki, hogy nem vagyok annyira gyenge, mint, ahogy hiszi.
– Mr. Ackerman! – Felém nézett, miközben a teát kevergette. – Szeretnék dolgozni – nagyon nehéz volt, de sikerült viszonylag határozottan kimondanom a szavakat.
– Tch. Egy olyan Kölyök, mint te mit akar dolgozni? Valamit nem kaptál meg? Különben is a te jelenlegi munkád az, hogy tanulj, és még ez az egy sem megy. – Hangja nem volt lenéző, sem lekezelő, a szokásos semlegességgel mondta, de így is rosszul esett.
– Azért akarok dolgozni, mert nem akarom, hogy mindent maga vegyen meg – hangom kissé megremegett, lesütöttem szemeimet.
– Eren – kezdte, miközben leült velem szemben –, nem kell adnod érte semmit. Értsd ezt meg! Nem akarok többet arról hallani, hogy dolgozni akarsz, meg fizetni. Ha kell valami, szólj! Nyílván lesz olyan, amit nem fogok megvenni, de attól még szólj és megbeszéljük! – Nem értem ezt az embert. Miért csinálja ezt? Annyit kéne tegyen, hogy hagyja, hogy dolgozzak, és fizessek legalább egy keveset. Miért olyan rossz ez?
– Miért? Miért teszi meg mindezt? – tettem fel a kérdést kissé hisztérikusan. Azt legalább mindig tudtam, hogy apámtól mire számíthattam, ellenben Mr. Ackerman folyton meglepett és számomra érthetetlen dolgokat tett.
Egy darabig csak bámulta a még kissé gőzölgő teáját, mielőtt végül megszólalt:
– Nem mindig vannak pontos okaink, és ha vannak, sem biztos, hogy meg tudjuk fogalmazni őket. Majd talán egyszer – felelte, de válaszától nem lettem okosabb, ő pedig kissé zavart tekintettel felkelt, majd az asztalon hagyva bögréjét, elment a szobájába.
Miért nem tud egy normális választ adni?! Idegesen kezdtem el fel–alá járkálni a helyiségben. Hiába voltam hullafáradt, egy kis magányra és feszültség levezetésre volt szükségem, szóval felhúztam a cipőt, és elindultam sétálni egyet. Tudtam, hogy már most megszegem az egyik szabályt, amit lefektetett az imént, de nem érdekelt. Dühös voltam; magamra, a világra, rá, apámra, anyámra... Mindenre és mindenkire.
Végül is Mr. Ackermannak igaza volt a mankóval kapcsolatban. Már tizenöt perc után rettenetesen fájt a lábam, de nem állhattam meg, hiszen azzal csak beismertem volna azt, hogy mennyire idióta és béna vagyok. Húsz perc elteltével már azt is bántam, hogy nem ettem meg a szendvicseket. Délelőtt még azt hittem majd ebédelünk, de mivel nem ettünk, rettenetesen éhes voltam.
Nem tudom miért, de borzalmasan elszorult a mellkasom attól, hogy nem tudtam kedvességének, és tetteinek az okát. Én próbáltam bízni benne, hinni neki, de az nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Ráadásul mindig olyan semmilyen, csak néha lehet megmondani, mit érez; a fejébe látni meg egyenlő a lehetetlennel. Szinte sose mosolygott, sose viccelődött, komoly volt, határozott, és ettől a köztünk levő távolság nem csökkent, sőt…
Lehet nem is az ő viselkedése zavart a legjobban, hanem a saját kibogozhatatlanul összegabalyodott érzelmeim. Azt nevelték belém, hogy egy azonos neműt szeretni rossz. „Mocskos buzik!” – morogta nem egyszer apám a fülem hallatára. Talán tizenegy lehettem, mikor megkérdeztem, hogy két férfi is szeretheti–e egymást... Azzal érdemeltem ki életem legnagyobb verését, pedig nem mondtam, hogy bárki is tetszene –nem is tetszett –, csak kíváncsi voltam.
Nem szerethetek egy fiút, főleg nem egy férfit, de a lányok sem igazán érdekelnek. Mondjuk, honnan is tudhatnám, melyik nem vonz, mikor eddig nem is volt időm ilyenekkel foglalkozni. Az időm nagy részét a suli, a rettegés, és a verések töltötték ki. Ha belegondolok abba, hogy egy lánnyal legyek együtt úgy, akkor szinte elkap a rosszullét, és ez rossz! Mert ha esetleg elképzelem, hogy egy fiúval, akkor is hasonlóan érzek. Egyszerűen csak nem tudom elképzelni, hogy hogyan, hogy az jó. De Mr. Ackerman... Ha arra gondolok, hogy vele, akkor csak görcsbe rándul a gyomrom... Mi a baj velem?!
Nekem nem szabad ilyenekre gondolnom! Ha megtudja, kidob, és nem lesz hova mennem.
– Ha munkát keresel, mi segítünk megtalálni az ideális állást! – hallottam meg azt, amire most szükségem volt; és ezzel már a második szabályt szegtem meg röpke egy óra alatt. Elvettem egy szórólapot, majd a zsebembe gyűrtem.
A telefonom elkezdett rezegni, elővettem, és megnéztem a kijelzőt: Mr. Ackerman volt az. Nem tettem le, nem vettem fel. Nem akartam hallani a hangját. El akartam menekülni minden elől, mert minden olyan bonyolult volt. Lenémítottam, és visszacsúsztattam a zsebembe. Megborzongtam, mikor arra gondoltam, hogy mit fogok ezért kapni, de nem foglalkozhattam ilyen dolgokkal. Abban a pillanatban csak élni akartam, és nem törődni semmivel. Könnyű ezt mondani, és akarni is. Csinálni már nem igen: átfagyva, sántítva, éhesen a pillanatnak élni nem egyszerű, sőt szinte lehetetlen, és nekem nem is sikerült.
Egyre fáradtabb lettem az órákon át tartó bolyongástól. A telefonomra néztem; huszonnégy nem fogadott hívás, négy üzenet várt, és öt óra lesz hamarosan. Leültem egy padra, alig egy utcányira voltam a lakástól, és megnyitottam az első üzenetet.
Mr. Ackerman: Kölyök! Hova a francba lettél?! Ajánlom, hogy gyorsan told haza a szaros segged! – ijesztő volt, nem is kicsit. Sorban olvastam el az összeset.
Mr. Ackerman: Nem akartalak megijeszteni, nem tudom hova mentél, de hívj fel!
Mr. Ackerman: Ha megtalállak nyomkövetőt rakok rád! Told már haza a segged!!!
Mr. Ackerman: Rendben. Sajnálom. Nem fogok semmit csinálni, csak adj valami életjelet! – Tényleg aggódott értem... És dühös volt, amit meg is értettem.
Nagyot nyeltem, majd visszaindultam. Hamar megérkeztem, de nem tudtam fel menni, szóval inkább leültem a lépcsőre és csak néztem ki a fejemből. A motorjára tévedt a tekintetem. Sok pénze volt. Remek élete lehetne. Akkor meg mégis miért segít pont rajtam?
Meg fogadtam, hogy nem fogok sírni. Elhatároztam, mert csak a gyengék sírnak. – Bűntudatom volt. Nem is akármilyen; cserbenhagytam apámat, teher voltam Mr. Ackermannak... – Lecsordult az arcomon egy könnycsepp, majd még egy, és még egy, míg végül pulóverembe temettem az arcom, hogy senki ne lássa meg, hogy összetörtem. Újra.
– Eren? – hallottam meg egy ismerős hangot. Csak őt ne!
Gyorsan letöröltem az arcomról a könnyeket, bár vörös szememen nem tudtam segíteni.
– Ms. Zoe. – álltam fel egy erőltetett mosollyal az arcomon, hogy köszönjek neki.
Mikor meglátta az arcom, azonnal lehervadt ajkairól az addig ott terpeszkedő vigyor.
– Mit tett az a kis törpe? – Hangja fenyegető volt, még sosem hallottam így beszélni, általában derűs volt és szinte semmivel nem lehetett felhúzni.
– Mr. Ackerman nem tett semmit – hangom kissé rekedtesebb volt a szokottnál a sírástól.
– Gyere! Majd fönt megbeszéljük! – ragadta meg a kezem, mire reflexből tiltakozni kezdtem. – Nyugi, az én lakásomba megyünk.
Nem úgy tűnt, hogy van választásom, így követtem.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Nagyon váratlanul ért a kérdés. Én is feltettem már magamnak párszor, de az ő szájából hallani, miközben a smaragd szemeivel figyelt egészen más volt. Hatodikos korom óta nem fagytam le, mikor kérdeztek valamit, most megtörtént. – Először azzal áltattam magam, hogy egy kicsit megsajnáltam, mert hasonlónak hittem, mint amilyen én voltam. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok én ilyen jó ember. Azért csináltam, mert a Kölyökben megfogott valami, ezért voltak az álmok is... Lehet, a hülye birtoklási vágyamnak köszönhető ez az egész. Több ok közül, ez volt az egyik, amiért nem volt még hosszú kapcsolatom. A másik ok az volt, hogy nem is akartam szeretni senkit, mert akiket eddig szerettem, meghaltak, vagy magamra hagytak, akik pedig tetszettek, átvertek, bántottak.
Ez a Kölyök viszont nem akart semmit, csak figyelmet, és törődést. Úgy nézett rám, mint aki csodál és fél. Ő nem olyannak tűnt, mint aki át akarna verni bárkit, vagy képes lenne bántani valakit. Olyan esetlen volt az egész fiú. Olyan, mint akit meg kell védeni, meg kell menteni. Vagyis birtokolhatnám, magamhoz láncolhatnám, nem hagyna el, nem csalna meg, megvédhetném, csak az enyém lenne...
Ez volt az oka annak, hogy befogadtam. Bassza meg!
18. fejezet
Az a hülye kölyök! Hogy képzelte, hogy szó nélkül elmegy? Ráadásul a telefont sem veszi fel! Éppen megrezzent az említett készülék az asztalon, mire azonnal oda ugrottam, és felkaptam. Nagyon reméltem, hogy Eren az, de csak Hanji volt. Csalódottan mordultam egyet, majd kapkodva, kissé remegő kézzel, idegesen néztem meg, mit írt. Abban a pillanatban úgy éreztem a legkevésbé rá van szükségem, de tévedtem.
Pápaszem: Eren itt van nálam, de nem hiszem, hogy találkozni akar veled. – rövid, tömör üzenet; pont olyan, amilyent nem szoktam meg Hanjitól, és amilyenre most a leginkább szükségem volt.
Legszívesebben azon nyomban lerohantam volna, hogy felváltva ordibáljak, és ellenőrizzem nem esett–e baja. Úgy éreztem kész káosz vagyok. Lemenjek? Le akarok, de mi van, ha azzal csak rontok a helyzeten? Argh... remélem nincs baja!
Hosszú tépelődés után lassú léptekkel tettem meg a lépcsősort. A fordulóban majdnem vissza is indultam, de végül megmakacsoltam magam. A Kölyök az én felelősségem. Nálam a helye! Az enyém!
Remegő, ökölbe szorított kézzel toporogtam Hanji ajtaja előtt. Nem tudtam rávenni magam, hogy felemeljem a kezem, és bekopogjak. Ideges voltam, nem akartam elhamarkodott, meggondolatlan dolgokat tenni, így inkább semmit nem tettem. Hosszú percek teltek el, míg végül elhatározásra jutottam. Úgy gondoltam, ha Eren valóban látni se akar, Hanji úgysem fog beengedni.
Öklöm egy tompa koppanással a fához ért. Nagyot nyeltem; ennyire ideges régen voltam.
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Nem akartam, mégis elmondtam a történteket Ms. Zoénak. Lényegében véve majdnem mindent; apámat – bár csak annyit, hogy bántott –, azt is, hogy Mr. Ackermannál lakok és, hogy nem tudom, miért segít. Majd kissé nyavajogva, elkeseredetten azt is, hogy utóbbi az, ami nem hagy nyugodni.
Ő végig figyelmesen hallgatott. Nem hittem, hogy ilyen is tud lenni, hiszen minden alkalommal, mikor eddig találkoztam vele be nem állt a szája. Most meg amíg be nem fejeztem, egy árva szót sem szólt. Jól esett végre kimondani azokat a dolgokat, amik történtek. Évek óta senkivel nem beszéltem ennyire nyíltan, s azt hittem nincs is szükségem erre, de most, hogy kimondtam, és megkönnyebbültem, nem is tudtam elképzelni hogyan bírtam eddig. Persze tudom, hogy senki nem volt, akiben megbízhattam volna, akinek elmesélhettem volna mindezt ilyen formában, s abban sem voltam biztos, hogy Ms. Zoéban bízok, mindenesetre elmondtam.
Amikor a történetem utolsó szavai is elhangzottak, Ms. Zoe első dolga az volt, hogy megkért tegezzem, ami furcsa volt, mégis egész jó érzés. Kissé magabiztosabbnak éreztem magam, és a szituáció is egy kissé komfortosabbnak érződött ettől az egyetlen gesztustól.
– Lehet, hogy nem úgy tűnik, de ő is elég... eléggé érzékeny? Azt hiszem ez a megfelelő szó rá. Persze gondolom, azt hiszed, hogy rideg... de hidd el, hogy nem az. – Hanji lágyan, kedvesen beszélt Mr. Ackermanról, és én gondolkodás nélkül hittem neki. – Nehéz gyerekkora volt, ezért fejezi ki nehezen, mit érez. De abban biztos vagyok, hogy nem csak azért fogadott be, hogy aztán eldobjon – jelentette ki határozottan.
Milyen nehéz gyerekkora lehetett? Tudni akartam. Kíváncsi voltam, és azt is tudtam, hogy két emelet választ el attól a személytől, aki rengeteg kérdésemre kéne választ adjon, de nem tudtam volna a szemébe nézni. Biztosan őrjöngött, az üzeneteiből ítélve.
– De akkor sem értem. Én nem tudok semmit adni – keseredtem el ismételten.
– Eren, ezt nem velem kell megbeszélned. Ha erre a mondatodra válaszolnék, le is szedné a fejem – nevetett fel kínosan, miközben megigazította szemüvegét. – De itt maradhatsz, amíg akarsz – tette hozzá. Nem akartam az ő terhére se lenni.
– Köszönöm, nem maradok – mondtam, és az ajtó felé vettem az irányt. – Tényleg köszönök mindent! – mosolyogtam rá őszintén, miközben lenyomtam a kilincset, pont akkor, mikor kopogtak az ajtón.
A félig nyitott ajtó előtt egy haragos tekintetű, feszült Mr. Ackerman szobrozott. Fekete tincsei szeme elé hulltak, olyan volt, mint aki tépte a szálakat, olyan ideges volt. Ökölben lévő keze még mindig a levegőben állt. Sötét tekintetét rám szegezte, szemeink találkoztak. Majd észbe kaptam, és gyorsan elkezdtem behajtani az ajtót, de ő megragadta azt, és olyannyira kitárta – vagy inkább kivágta –, hogy az a falnak csapódott. Basszus!
– Levi! Mondtam, hogy nem kéne ide jönnöd! – szaladt mellém Hanji.
– Mr. Ackerman... – suttogtam lehajtott fejjel, akadozva, elcsukló hanggal. Most nem akarok vele menni...
– Kölyök, indíts haza! Nem mondom még egyszer! – nem kiabált, de minden mozdulatából sugárzott a düh. Hangja ellentmondást nem tűrően csengett.
Nagyot nyelve, gondolkodás nélkül slisszoltam a lépcső irányába, és indultam fel. Nagyon megijedtem. Váltott még pár szót Hanjival, majd kettesével szedve a fokokat zárkózott fel mögém.
Amint mindketten beértünk, és becsukta maga mögött az ajtót, én szoborrá dermedtem. Szívem zakatolt, nehezebben vettem a levegőt. Megindult felém, majd pár centire állt meg előttem, de nem szólalt meg. Kis idő múltán már közel álltam egy pánikrohamhoz; térdeim annyira remegtek, hogy másodpercek kérdése volt csak, hogy szépen közelebbről is megismerkedjek a padlóval. Azonban mielőtt ez megtörténhetett volna, Mr. Ackerman hangja hasított a csendbe. Megrezzentem, és összébb húztam magam.
– Baszd meg Kölyök! Tudod mennyire aggódtam?! – kiabált rám, mire én legszívesebben elfutottam volna, csakhogy nem mertem megmozdulni.
– Sajnálom... – nyögtem, bár azt nem tudtam, hogyan sikerült a levegőért folytatott harc közben egyetlen szót is kipréselnem.
Megmozdult, mire automatikusan becsuktam a szemem, ütésre számítva, azonban olyat tett, ami még a verésnél is jobban megdöbbentett. Kezét tarkómra helyezte, majd feljebb vitte tincseimig, hogy aztán fejem finoman mellkasához húzza, és másik karjával átöleljen. Nem tudtam fel fogni a szituációt, kezeim esetlenül lógtak lefelé.
– Nem. Én sajnálom – mondta lágyan, és továbbra sem engedett el.
Először nagyon kellemetlen, idegen volt az ölelése, aztán egyre jobbá vált. Biztonságérzetet, nyugalmat adott. Szemeim lassan lehajtottam, s neki dőltem, teljesen karjai közé simultam, amik olyan szorosan fogtak, mint ha soha nem akarnának ismét elengedni.
Hirtelen minden gondolatomra egy vastag ködréteg telepedett, s minden gondomat elfelejtettem. Mélyen beszippantottam illatát, és még szorosabban bújtam hozzá.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Nem tudtam, mi ütött belém mikor megöleltem, de nagyon jó érzés volt. Talán még soha, senkit nem tartottam ilyen módon. Miután elengedtem azonnal tudtam, hogy sokszor akarom még hasonlóan átkarolni.
– Most pedig, hozd, amiket holnapra kell tanulnod! – adtam ki az utasítást torkomat köszörülve, ő pedig egy kis pírral az arcán tette, amit mondtam.
Elindultam, hogy vacsorát készítsek. Bizonyára éhes volt, mivel nem ebédelt.
A nyelvtan, a biosz, a matek, a fizika tankönyveivel, és a két szendviccsel tért vissza; azokkal, amiket reggel adtam neki.
– Miért nem etted meg? Mit ettél egész nap? – mordultam fel.
– Mert nem voltam éhes... – sütötte le szemeit.
– Tch. Szóval nem ettél egész nap? – Hogy lehet ilyen ostoba? Legalább ennyit megtehetett volna.
– Nem – suttogta, miközben lepakolta a kezében tartott dolgokat az asztalra.
– Mostantól normálisan reggelizel, ebédelsz, és vacsorázol! Esetleg tízóraizol, és uzsonnázol is! – hevesen bólogatott, kerülve a tekintetem. Ajánlom is, hogy ne ellenkezzen! Itt én vagyok a főnök.
Amíg ő tanult, én vacsorát csináltam, majd megkérdeztem segítsek–e valamiben, de azt mondta ne.
Miután elköszöntem tőle, még kellett pár dolgozatot javítanom, így elég sokáig fent voltam. Állandóan elkalandoztak a gondolataim, és a Kölyökre gondoltam. Nagyon a közelében akartam lenni, de már biztosan aludt. Az ölelése annyira megnyugtató volt. Teljesen ki vagyok tőle, még most is. Egyszerre volt a legaranyosabb és a legelveszettebb ember, akit valaha láttam.
Felkeltem, és kimentem a folyosóra. Nem tudtam mit kezdeni magammal, legszívesebben megnéztem volna, hogyan alszik, de akkor olyan lettem volna, mint egy ijesztő stalker. Szóval inkább a zongora mellett foglaltam helyet; szerettem volna elkezdeni játszani, ujjaimat végig futtatni a billentyűkön, de féltem, hogy felébredne, így inkább csak a város fényeit figyeltem.
Pápaszem: Eren itt van nálam, de nem hiszem, hogy találkozni akar veled. – rövid, tömör üzenet; pont olyan, amilyent nem szoktam meg Hanjitól, és amilyenre most a leginkább szükségem volt.
Legszívesebben azon nyomban lerohantam volna, hogy felváltva ordibáljak, és ellenőrizzem nem esett–e baja. Úgy éreztem kész káosz vagyok. Lemenjek? Le akarok, de mi van, ha azzal csak rontok a helyzeten? Argh... remélem nincs baja!
Hosszú tépelődés után lassú léptekkel tettem meg a lépcsősort. A fordulóban majdnem vissza is indultam, de végül megmakacsoltam magam. A Kölyök az én felelősségem. Nálam a helye! Az enyém!
Remegő, ökölbe szorított kézzel toporogtam Hanji ajtaja előtt. Nem tudtam rávenni magam, hogy felemeljem a kezem, és bekopogjak. Ideges voltam, nem akartam elhamarkodott, meggondolatlan dolgokat tenni, így inkább semmit nem tettem. Hosszú percek teltek el, míg végül elhatározásra jutottam. Úgy gondoltam, ha Eren valóban látni se akar, Hanji úgysem fog beengedni.
Öklöm egy tompa koppanással a fához ért. Nagyot nyeltem; ennyire ideges régen voltam.
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Nem akartam, mégis elmondtam a történteket Ms. Zoénak. Lényegében véve majdnem mindent; apámat – bár csak annyit, hogy bántott –, azt is, hogy Mr. Ackermannál lakok és, hogy nem tudom, miért segít. Majd kissé nyavajogva, elkeseredetten azt is, hogy utóbbi az, ami nem hagy nyugodni.
Ő végig figyelmesen hallgatott. Nem hittem, hogy ilyen is tud lenni, hiszen minden alkalommal, mikor eddig találkoztam vele be nem állt a szája. Most meg amíg be nem fejeztem, egy árva szót sem szólt. Jól esett végre kimondani azokat a dolgokat, amik történtek. Évek óta senkivel nem beszéltem ennyire nyíltan, s azt hittem nincs is szükségem erre, de most, hogy kimondtam, és megkönnyebbültem, nem is tudtam elképzelni hogyan bírtam eddig. Persze tudom, hogy senki nem volt, akiben megbízhattam volna, akinek elmesélhettem volna mindezt ilyen formában, s abban sem voltam biztos, hogy Ms. Zoéban bízok, mindenesetre elmondtam.
Amikor a történetem utolsó szavai is elhangzottak, Ms. Zoe első dolga az volt, hogy megkért tegezzem, ami furcsa volt, mégis egész jó érzés. Kissé magabiztosabbnak éreztem magam, és a szituáció is egy kissé komfortosabbnak érződött ettől az egyetlen gesztustól.
– Lehet, hogy nem úgy tűnik, de ő is elég... eléggé érzékeny? Azt hiszem ez a megfelelő szó rá. Persze gondolom, azt hiszed, hogy rideg... de hidd el, hogy nem az. – Hanji lágyan, kedvesen beszélt Mr. Ackermanról, és én gondolkodás nélkül hittem neki. – Nehéz gyerekkora volt, ezért fejezi ki nehezen, mit érez. De abban biztos vagyok, hogy nem csak azért fogadott be, hogy aztán eldobjon – jelentette ki határozottan.
Milyen nehéz gyerekkora lehetett? Tudni akartam. Kíváncsi voltam, és azt is tudtam, hogy két emelet választ el attól a személytől, aki rengeteg kérdésemre kéne választ adjon, de nem tudtam volna a szemébe nézni. Biztosan őrjöngött, az üzeneteiből ítélve.
– De akkor sem értem. Én nem tudok semmit adni – keseredtem el ismételten.
– Eren, ezt nem velem kell megbeszélned. Ha erre a mondatodra válaszolnék, le is szedné a fejem – nevetett fel kínosan, miközben megigazította szemüvegét. – De itt maradhatsz, amíg akarsz – tette hozzá. Nem akartam az ő terhére se lenni.
– Köszönöm, nem maradok – mondtam, és az ajtó felé vettem az irányt. – Tényleg köszönök mindent! – mosolyogtam rá őszintén, miközben lenyomtam a kilincset, pont akkor, mikor kopogtak az ajtón.
A félig nyitott ajtó előtt egy haragos tekintetű, feszült Mr. Ackerman szobrozott. Fekete tincsei szeme elé hulltak, olyan volt, mint aki tépte a szálakat, olyan ideges volt. Ökölben lévő keze még mindig a levegőben állt. Sötét tekintetét rám szegezte, szemeink találkoztak. Majd észbe kaptam, és gyorsan elkezdtem behajtani az ajtót, de ő megragadta azt, és olyannyira kitárta – vagy inkább kivágta –, hogy az a falnak csapódott. Basszus!
– Levi! Mondtam, hogy nem kéne ide jönnöd! – szaladt mellém Hanji.
– Mr. Ackerman... – suttogtam lehajtott fejjel, akadozva, elcsukló hanggal. Most nem akarok vele menni...
– Kölyök, indíts haza! Nem mondom még egyszer! – nem kiabált, de minden mozdulatából sugárzott a düh. Hangja ellentmondást nem tűrően csengett.
Nagyot nyelve, gondolkodás nélkül slisszoltam a lépcső irányába, és indultam fel. Nagyon megijedtem. Váltott még pár szót Hanjival, majd kettesével szedve a fokokat zárkózott fel mögém.
Amint mindketten beértünk, és becsukta maga mögött az ajtót, én szoborrá dermedtem. Szívem zakatolt, nehezebben vettem a levegőt. Megindult felém, majd pár centire állt meg előttem, de nem szólalt meg. Kis idő múltán már közel álltam egy pánikrohamhoz; térdeim annyira remegtek, hogy másodpercek kérdése volt csak, hogy szépen közelebbről is megismerkedjek a padlóval. Azonban mielőtt ez megtörténhetett volna, Mr. Ackerman hangja hasított a csendbe. Megrezzentem, és összébb húztam magam.
– Baszd meg Kölyök! Tudod mennyire aggódtam?! – kiabált rám, mire én legszívesebben elfutottam volna, csakhogy nem mertem megmozdulni.
– Sajnálom... – nyögtem, bár azt nem tudtam, hogyan sikerült a levegőért folytatott harc közben egyetlen szót is kipréselnem.
Megmozdult, mire automatikusan becsuktam a szemem, ütésre számítva, azonban olyat tett, ami még a verésnél is jobban megdöbbentett. Kezét tarkómra helyezte, majd feljebb vitte tincseimig, hogy aztán fejem finoman mellkasához húzza, és másik karjával átöleljen. Nem tudtam fel fogni a szituációt, kezeim esetlenül lógtak lefelé.
– Nem. Én sajnálom – mondta lágyan, és továbbra sem engedett el.
Először nagyon kellemetlen, idegen volt az ölelése, aztán egyre jobbá vált. Biztonságérzetet, nyugalmat adott. Szemeim lassan lehajtottam, s neki dőltem, teljesen karjai közé simultam, amik olyan szorosan fogtak, mint ha soha nem akarnának ismét elengedni.
Hirtelen minden gondolatomra egy vastag ködréteg telepedett, s minden gondomat elfelejtettem. Mélyen beszippantottam illatát, és még szorosabban bújtam hozzá.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Nem tudtam, mi ütött belém mikor megöleltem, de nagyon jó érzés volt. Talán még soha, senkit nem tartottam ilyen módon. Miután elengedtem azonnal tudtam, hogy sokszor akarom még hasonlóan átkarolni.
– Most pedig, hozd, amiket holnapra kell tanulnod! – adtam ki az utasítást torkomat köszörülve, ő pedig egy kis pírral az arcán tette, amit mondtam.
Elindultam, hogy vacsorát készítsek. Bizonyára éhes volt, mivel nem ebédelt.
A nyelvtan, a biosz, a matek, a fizika tankönyveivel, és a két szendviccsel tért vissza; azokkal, amiket reggel adtam neki.
– Miért nem etted meg? Mit ettél egész nap? – mordultam fel.
– Mert nem voltam éhes... – sütötte le szemeit.
– Tch. Szóval nem ettél egész nap? – Hogy lehet ilyen ostoba? Legalább ennyit megtehetett volna.
– Nem – suttogta, miközben lepakolta a kezében tartott dolgokat az asztalra.
– Mostantól normálisan reggelizel, ebédelsz, és vacsorázol! Esetleg tízóraizol, és uzsonnázol is! – hevesen bólogatott, kerülve a tekintetem. Ajánlom is, hogy ne ellenkezzen! Itt én vagyok a főnök.
Amíg ő tanult, én vacsorát csináltam, majd megkérdeztem segítsek–e valamiben, de azt mondta ne.
Miután elköszöntem tőle, még kellett pár dolgozatot javítanom, így elég sokáig fent voltam. Állandóan elkalandoztak a gondolataim, és a Kölyökre gondoltam. Nagyon a közelében akartam lenni, de már biztosan aludt. Az ölelése annyira megnyugtató volt. Teljesen ki vagyok tőle, még most is. Egyszerre volt a legaranyosabb és a legelveszettebb ember, akit valaha láttam.
Felkeltem, és kimentem a folyosóra. Nem tudtam mit kezdeni magammal, legszívesebben megnéztem volna, hogyan alszik, de akkor olyan lettem volna, mint egy ijesztő stalker. Szóval inkább a zongora mellett foglaltam helyet; szerettem volna elkezdeni játszani, ujjaimat végig futtatni a billentyűkön, de féltem, hogy felébredne, így inkább csak a város fényeit figyeltem.
19. fejezet
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Már egy hete Mr. Ackermannal laktam, napok lassan, kínkeservesen teltek, s már kezdtem mindent feladni, mikor végre elérkezett a hétvége. Szombat volt, és úgy éreztem magam, mint egy hulla – de nem az a normál gödörben fekvő, hanem körülbelül azon a szinten voltam, mint egy legalább egy hetes mászkáló vízihulla. Ennek oka pedig az volt, hogy egyetlen nap sem tudtam két–három óránál többet aludni. Ráadásul Mr. Ackerman minden nap leült velem, és órákon keresztül magoltam az értelmetlenebbnél–értelmetlenebb anyagokat.
Rengetegszer aludtam el az órákon, csütörtökön meg szinte állva a folyosón kidőltem. Mikor már tényleg nem bírtam, Mikasa vett nekem egy kávét, így egy kicsit jobban bírtam az amúgy szörnyű hetem. Imádom a kávét, csak Mr. Ackerman valamiért nem szereti, de ugyebár amíg ennyi mindent meg tesz értem, egy rossz szavam nem lehet. Habár Mika gondoskodó és védelmező volt, anyáskodó viselkedése sem könnyítette meg a túlélésem. A lány napi szinten minimum tízszer kérdezte meg, mi a baj, és kit kell elverjen, mire mindig csak annyit mondtam, nem aludtam jól – ami igaz is volt.
Legalább a bokám sokkal jobban volt – talán ez volt az egyetlen pozitívum ami eszembe jutott –, de azért Mr. Ackerman utasításának megfelelően minden nap taxival mentem el, és jöttem haza... Haza. Olyan furcsa a gondolat is.
A fejem rettenetesen sajgott, egy egész doboz altatót akartam bevenni; tisztára, mint egy függő, már szerdán, de Mr. Ackerman azt mondta, nem kaphatok még egy szemet sem. Nem tudom miért, bár gondolom, nem jó, ha rendszeresen veszed be, de én akkor is össze fogok esni! Az is eszembe jutott, lehet tényleg úgy festettem, mint egy függő, és ha volt is neki, még jobban elrejtette, mert én még véletlen sem találtam sehol.
Szombaton már dél is elmúlt, mikor kijelentette, hogy a hétvége első napja a "takarító nap". Vagyis ablakot kellett pucolni, padlót felmosni, majd feltörölni, polcokat tisztogatni, ruhát mosni, és kiteregetni. Nem egyszer szédültem meg, és éreztem azt, hogy nem bírom tovább, de valahogy mégis sikeresen túl éltem az egész napot. Örültem, hogy legalább ennyiben a segítségére lehettem.
Éjfél körül járt az idő, mikor fáradtságom ellenére ismét nem tudtam elaludni. Az asztal mellett telefonoztam, és firkáltam random dolgokat egy lapra, mikor a szervezetem feladta a küzdelmet, és végre győzött a fáradtság. Ott, ültömben hajtottam le a fejem és végre teljesen úrrá lett rajtam a fáradtság.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Igyekeztem segíteni mindenben a Kölyöknek, amiben csak tudtam. Elmondattam vele az anyagot, majd elmagyaráztam, majd megint elmondattam vele, újra és újra. Úgy tűnt beválik, hiszen máris javulást mutattak a jegyei. Sikerült felkészülnie a csütörtöki angolra, és kapott egy négyest... Bár még most sem értettem, miért nem ötöst, mikor hibátlanul megoldott minden feladatot, mikor gyakoroltunk. Mindezek ellenére úgy éreztem, valami nincs rendben vele. Egyszer megkérdeztem, hogy van–e valami, de azt mondta semmi baja, szóval annyiban hagytam.
Szombaton éjfél után indultam el lefeküdni, s már majdnem elaludtam, mikor kiabálásra lettem figyelmes. Azonnal felpattantam, és a Kölyök szobájához rohantam, a folyamat közben mindkét küszöbön majdnem átestem. Eren a földön feküdt az íróasztala mellett, amin a kis lámpa égett.
– Ne. Kérlek! – ismételgette folyamatosan, miközben keze néha–néha megrezdült, lába rúgott egyet. A könnyek patakokban folytak le az arcán, teste megállíthatatlanul remegett.
Aludt, rémálma volt. Lehajoltam, hozzá, és finoman ébresztgetni kezdtem, mire ugyan kinyitotta szemeit, de nem volt magánál, felém csapott, szóval megfogtam a kezeit. Jobb ötlet híján felemeltem. Szorosan tartottam, és ágyába vittem. Leültem, és menyasszony pózban öleltem magamhoz, az ölemben tartva. Szerencsére hamar elkezdett megnyugodni. Fejét mellkasomhoz préselte, abba hagyta a kapálózást, lélegzete már nem volt olyan gyors, sem olyan akadozott.
Nem tudtam, mit álmodhatott, de volt elképzelésem. Egész héten fáradt volt, de nem tudtam mit csinálni vele, pedig még altatót is kért. Tudnom kellett volna, hogy ennyire nincs jól! Vajon mióta nem aludt? Ez is az én hibám?! Annyira hülye vagyok!
Ujjai meztelen bőrömhöz értek, mire arcom felforrósodott. Mindig csak egy alsónadrágban aludtam; most nagyon bántam. Lefektettem a párnára, majd sietve betakartam, és már készültem vissza indulni, mikor megint elkezdett sírni, és kétségbeesetten ismételni, hogy: ne. Pár pillanatig tétlenül álltam, vívódva józan eszem és ösztöneim közt. Végül visszahajoltam hozzá.
– Semmi baj. Nem bánthatnak – ültem le az ágy szélére, és kezdtem el puha csokoládébarna haját simogatni.
Keze felém kapott, esetlenül ragadta meg karom, és húzott közelebb. Azt akarja, hogy maradjak? Vajon tudja, mit csinál? Nem tudtam ő mit tud, de azt igen, hogy nem hagyhatom ott. Lekapcsoltam a lámpát, majd lefeküdtem mellé. Fél karral átöleltem, ő pedig hozzám bújt. Betakartam mindkettőnket, majd annak ellenére mennyire zavarban voltam, és feszengtem a közelségétől, hamar elaludtam, ami egyáltalán nem volt megszokott.
⋆ ⋆ ⋆
Ennyire jól nagyon régen aludtam. Nem álmodtam se jót, se rosszat. Nem tudom ez, hogy történt, hiszen minden éjjel, minimum egyszer felriadtam. – Talán a Kölyök közelsége nyugtatott meg. Jó érzés volt reggel frissen, kipihenten arra kelni, hogy Eren a mellkasomon pihent; szája kissé el volt nyílva, keze átölelte derekam. Elkaptam a tekintetem. Aranyos volt, nagyon is! És ezt ágyékom is érzékelte, amit ha meglátott volna a Kölyök, elég kínos szituáció alakult volna ki... nem mintha ez nem lenne teljesen normális... Mert hát ugyebár az. Az?
Fel akartam kelni, de nem volt szívem felébreszteni. Talán még soha semmiről nem gondoltam, hogy ennyire aranyos. – Talán pár cicás videóról igen, de ez most teljesen más volt.
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Lassan nyitottam ki a szemem. Furcsáltam, hogy az ágyban vagyok, nem emlékeztem arra, hogy lefeküdtem volna. Ásítva felemeltem a fejem, hogy körbe nézzek, és azonnal ledermedtem. Mr. Ackerman mellkasán feküdtem, a szobámban, az ágyban. Egy ágyban Mr. Ackermannal! Aki viharos–óceánkék szemeivel engem figyelt. A fejem full vörös lett egy fél másodperc alatt, és azonnal odébb gurultam az ágy legtávolabbi végébe; majdnem leestem, de most ez érdekelt a legkevésbé.
Mi a franc történt este? Miért nem emlékszem?
– M–Mr. Ackerman... – hangom nem kicsit remegett meg. Magam sem tudtam mit akarok mondani. Valamiféle magyarázatra számítottam, azonban ehelyett csak halványan elmosolyodott, majd kiment.
Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el, hogy mosolyog... mármint, hogy tényleg, őszintén mosolyog. Fejemet a párnába fúrtam, az arcom égett a szégyentől és a zavartól.
Már tizenegy volt, mikor felébredtem, így a vasárnap is hamar elment. Mr. Ackerman viselkedése is egy kicsit megváltozott. Néha megsimította a fejem, vagy megdicsért, mikor tanultunk. Bár többször nem mosolyodott el, az is éppen elég volt ahhoz, hogy a szívem ezerrel verjen, ahányszor csak eszembe jutott az emlék, vagy összeakadt a tekintetünk.
Este azzal köszönt el, hogy ha nem tudok aludni, szóljak. Én pedig nem tudtam. Éjfél körül indultam el, azért, hogy szóljak neki. Nagyon elhatározottnak éreztem magam addig, míg az ajtaja elé nem értem. Akkor egy csirke szintjét sem értem el. Nem tudtam mit fog hinni, mit fog gondolni. Abban sem voltam biztos, hogy mit csinálna, ha szólnék, hogy nem tudok elaludni. Talán végre ad altatót, vagy... vele aludhatok. Nem tudom, hogy utóbbi tényleg jó lenne–e, de reggel mosolygott. Olyan volt, mint aki örült. És én is nagyon jól aludtam, valószínűleg őt ölelve.
Bekopogtam.
– Gyere!
Vagy csak viccesnek talált? Fogott el hirtelen az aggodalom, de már késő volt.
Annak ellenére, hogy egy ideje itt már itt éltem, még sosem láttam a szobáját. Most alaposan szemügyre vettem; nagyobb volt az enyémnél, hatalmas franciaágy helyezkedett el bal oldalt, mellette egy gardrób sorral. Jobbra a sarokban egy íróasztal, és közvetlen az ajtó mellett egy fotel is helyet kapott.
Ő az asztal mellett ült, tekintetét rajtam nyugtatva. Még jobban zavarba jöttem, s csak álltam a szoba közepén, és a földet kémleltem.
– Mit szeretnél Kölyök? – Most szórakozik?
– Nem tudok aludni – nyögtem.
Felállt, és elém sétált. Pár centi választott csak el tőle.
– És mit szeretnél? – Hülyéskedik? Szivatni akar? Azt, hogy égjen a fejem? Mert ha ez a célja, sikerrel járt.
Most mondjam ki, hogy vele akarok aludni? A karjai közt, hogy megvédjen? Hogy a mellkasába akarok bújni, hogy érezzem az illatát, mert minden rossz emléket elűz a közelségével, és a szívem ezerrel ver? – Csak mert ezt akarom! Rohadjon meg mindenki, ha van Isten ő is, ha Ördög, az is! Mert én vele akartam aludni. Kibaszottul azt akartam, hogy öleljen az erős karjaival, és simogassa a fejem.
Nem hiszem el, de talán bejön... Nem szabadna ilyet éreznem! Ő egy gazdag, sármos férfi, én meg még egy kiflit sem tudok megvenni! Szar hasonlat tudom, de akkor is igaz. Teljesen életképtelen vagyok. Miért kéne neki valaki olyan, mint én, mikor az egész suli arról beszél, hogy milyen dögös, és arra kötnek fogadást, melyik csaj, vagy pasi szerzi meg elsőnek?
Mert tényleg olyan, mint egy félisten! Miért ilyen kedves? Miért teszi ezt velem a puszta jelenléte?
– Önnel szeretnék aludni – suttogtam enyhén remegve.
– Rendben – felelte egy halvány mosoly kíséretében, és habár gyenge volt a világítás, esküdni mertem volna, hogy egy kicsit kipirult az arca.
Már egy hete Mr. Ackermannal laktam, napok lassan, kínkeservesen teltek, s már kezdtem mindent feladni, mikor végre elérkezett a hétvége. Szombat volt, és úgy éreztem magam, mint egy hulla – de nem az a normál gödörben fekvő, hanem körülbelül azon a szinten voltam, mint egy legalább egy hetes mászkáló vízihulla. Ennek oka pedig az volt, hogy egyetlen nap sem tudtam két–három óránál többet aludni. Ráadásul Mr. Ackerman minden nap leült velem, és órákon keresztül magoltam az értelmetlenebbnél–értelmetlenebb anyagokat.
Rengetegszer aludtam el az órákon, csütörtökön meg szinte állva a folyosón kidőltem. Mikor már tényleg nem bírtam, Mikasa vett nekem egy kávét, így egy kicsit jobban bírtam az amúgy szörnyű hetem. Imádom a kávét, csak Mr. Ackerman valamiért nem szereti, de ugyebár amíg ennyi mindent meg tesz értem, egy rossz szavam nem lehet. Habár Mika gondoskodó és védelmező volt, anyáskodó viselkedése sem könnyítette meg a túlélésem. A lány napi szinten minimum tízszer kérdezte meg, mi a baj, és kit kell elverjen, mire mindig csak annyit mondtam, nem aludtam jól – ami igaz is volt.
Legalább a bokám sokkal jobban volt – talán ez volt az egyetlen pozitívum ami eszembe jutott –, de azért Mr. Ackerman utasításának megfelelően minden nap taxival mentem el, és jöttem haza... Haza. Olyan furcsa a gondolat is.
A fejem rettenetesen sajgott, egy egész doboz altatót akartam bevenni; tisztára, mint egy függő, már szerdán, de Mr. Ackerman azt mondta, nem kaphatok még egy szemet sem. Nem tudom miért, bár gondolom, nem jó, ha rendszeresen veszed be, de én akkor is össze fogok esni! Az is eszembe jutott, lehet tényleg úgy festettem, mint egy függő, és ha volt is neki, még jobban elrejtette, mert én még véletlen sem találtam sehol.
Szombaton már dél is elmúlt, mikor kijelentette, hogy a hétvége első napja a "takarító nap". Vagyis ablakot kellett pucolni, padlót felmosni, majd feltörölni, polcokat tisztogatni, ruhát mosni, és kiteregetni. Nem egyszer szédültem meg, és éreztem azt, hogy nem bírom tovább, de valahogy mégis sikeresen túl éltem az egész napot. Örültem, hogy legalább ennyiben a segítségére lehettem.
Éjfél körül járt az idő, mikor fáradtságom ellenére ismét nem tudtam elaludni. Az asztal mellett telefonoztam, és firkáltam random dolgokat egy lapra, mikor a szervezetem feladta a küzdelmet, és végre győzött a fáradtság. Ott, ültömben hajtottam le a fejem és végre teljesen úrrá lett rajtam a fáradtság.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Igyekeztem segíteni mindenben a Kölyöknek, amiben csak tudtam. Elmondattam vele az anyagot, majd elmagyaráztam, majd megint elmondattam vele, újra és újra. Úgy tűnt beválik, hiszen máris javulást mutattak a jegyei. Sikerült felkészülnie a csütörtöki angolra, és kapott egy négyest... Bár még most sem értettem, miért nem ötöst, mikor hibátlanul megoldott minden feladatot, mikor gyakoroltunk. Mindezek ellenére úgy éreztem, valami nincs rendben vele. Egyszer megkérdeztem, hogy van–e valami, de azt mondta semmi baja, szóval annyiban hagytam.
Szombaton éjfél után indultam el lefeküdni, s már majdnem elaludtam, mikor kiabálásra lettem figyelmes. Azonnal felpattantam, és a Kölyök szobájához rohantam, a folyamat közben mindkét küszöbön majdnem átestem. Eren a földön feküdt az íróasztala mellett, amin a kis lámpa égett.
– Ne. Kérlek! – ismételgette folyamatosan, miközben keze néha–néha megrezdült, lába rúgott egyet. A könnyek patakokban folytak le az arcán, teste megállíthatatlanul remegett.
Aludt, rémálma volt. Lehajoltam, hozzá, és finoman ébresztgetni kezdtem, mire ugyan kinyitotta szemeit, de nem volt magánál, felém csapott, szóval megfogtam a kezeit. Jobb ötlet híján felemeltem. Szorosan tartottam, és ágyába vittem. Leültem, és menyasszony pózban öleltem magamhoz, az ölemben tartva. Szerencsére hamar elkezdett megnyugodni. Fejét mellkasomhoz préselte, abba hagyta a kapálózást, lélegzete már nem volt olyan gyors, sem olyan akadozott.
Nem tudtam, mit álmodhatott, de volt elképzelésem. Egész héten fáradt volt, de nem tudtam mit csinálni vele, pedig még altatót is kért. Tudnom kellett volna, hogy ennyire nincs jól! Vajon mióta nem aludt? Ez is az én hibám?! Annyira hülye vagyok!
Ujjai meztelen bőrömhöz értek, mire arcom felforrósodott. Mindig csak egy alsónadrágban aludtam; most nagyon bántam. Lefektettem a párnára, majd sietve betakartam, és már készültem vissza indulni, mikor megint elkezdett sírni, és kétségbeesetten ismételni, hogy: ne. Pár pillanatig tétlenül álltam, vívódva józan eszem és ösztöneim közt. Végül visszahajoltam hozzá.
– Semmi baj. Nem bánthatnak – ültem le az ágy szélére, és kezdtem el puha csokoládébarna haját simogatni.
Keze felém kapott, esetlenül ragadta meg karom, és húzott közelebb. Azt akarja, hogy maradjak? Vajon tudja, mit csinál? Nem tudtam ő mit tud, de azt igen, hogy nem hagyhatom ott. Lekapcsoltam a lámpát, majd lefeküdtem mellé. Fél karral átöleltem, ő pedig hozzám bújt. Betakartam mindkettőnket, majd annak ellenére mennyire zavarban voltam, és feszengtem a közelségétől, hamar elaludtam, ami egyáltalán nem volt megszokott.
⋆ ⋆ ⋆
Ennyire jól nagyon régen aludtam. Nem álmodtam se jót, se rosszat. Nem tudom ez, hogy történt, hiszen minden éjjel, minimum egyszer felriadtam. – Talán a Kölyök közelsége nyugtatott meg. Jó érzés volt reggel frissen, kipihenten arra kelni, hogy Eren a mellkasomon pihent; szája kissé el volt nyílva, keze átölelte derekam. Elkaptam a tekintetem. Aranyos volt, nagyon is! És ezt ágyékom is érzékelte, amit ha meglátott volna a Kölyök, elég kínos szituáció alakult volna ki... nem mintha ez nem lenne teljesen normális... Mert hát ugyebár az. Az?
Fel akartam kelni, de nem volt szívem felébreszteni. Talán még soha semmiről nem gondoltam, hogy ennyire aranyos. – Talán pár cicás videóról igen, de ez most teljesen más volt.
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Lassan nyitottam ki a szemem. Furcsáltam, hogy az ágyban vagyok, nem emlékeztem arra, hogy lefeküdtem volna. Ásítva felemeltem a fejem, hogy körbe nézzek, és azonnal ledermedtem. Mr. Ackerman mellkasán feküdtem, a szobámban, az ágyban. Egy ágyban Mr. Ackermannal! Aki viharos–óceánkék szemeivel engem figyelt. A fejem full vörös lett egy fél másodperc alatt, és azonnal odébb gurultam az ágy legtávolabbi végébe; majdnem leestem, de most ez érdekelt a legkevésbé.
Mi a franc történt este? Miért nem emlékszem?
– M–Mr. Ackerman... – hangom nem kicsit remegett meg. Magam sem tudtam mit akarok mondani. Valamiféle magyarázatra számítottam, azonban ehelyett csak halványan elmosolyodott, majd kiment.
Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el, hogy mosolyog... mármint, hogy tényleg, őszintén mosolyog. Fejemet a párnába fúrtam, az arcom égett a szégyentől és a zavartól.
Már tizenegy volt, mikor felébredtem, így a vasárnap is hamar elment. Mr. Ackerman viselkedése is egy kicsit megváltozott. Néha megsimította a fejem, vagy megdicsért, mikor tanultunk. Bár többször nem mosolyodott el, az is éppen elég volt ahhoz, hogy a szívem ezerrel verjen, ahányszor csak eszembe jutott az emlék, vagy összeakadt a tekintetünk.
Este azzal köszönt el, hogy ha nem tudok aludni, szóljak. Én pedig nem tudtam. Éjfél körül indultam el, azért, hogy szóljak neki. Nagyon elhatározottnak éreztem magam addig, míg az ajtaja elé nem értem. Akkor egy csirke szintjét sem értem el. Nem tudtam mit fog hinni, mit fog gondolni. Abban sem voltam biztos, hogy mit csinálna, ha szólnék, hogy nem tudok elaludni. Talán végre ad altatót, vagy... vele aludhatok. Nem tudom, hogy utóbbi tényleg jó lenne–e, de reggel mosolygott. Olyan volt, mint aki örült. És én is nagyon jól aludtam, valószínűleg őt ölelve.
Bekopogtam.
– Gyere!
Vagy csak viccesnek talált? Fogott el hirtelen az aggodalom, de már késő volt.
Annak ellenére, hogy egy ideje itt már itt éltem, még sosem láttam a szobáját. Most alaposan szemügyre vettem; nagyobb volt az enyémnél, hatalmas franciaágy helyezkedett el bal oldalt, mellette egy gardrób sorral. Jobbra a sarokban egy íróasztal, és közvetlen az ajtó mellett egy fotel is helyet kapott.
Ő az asztal mellett ült, tekintetét rajtam nyugtatva. Még jobban zavarba jöttem, s csak álltam a szoba közepén, és a földet kémleltem.
– Mit szeretnél Kölyök? – Most szórakozik?
– Nem tudok aludni – nyögtem.
Felállt, és elém sétált. Pár centi választott csak el tőle.
– És mit szeretnél? – Hülyéskedik? Szivatni akar? Azt, hogy égjen a fejem? Mert ha ez a célja, sikerrel járt.
Most mondjam ki, hogy vele akarok aludni? A karjai közt, hogy megvédjen? Hogy a mellkasába akarok bújni, hogy érezzem az illatát, mert minden rossz emléket elűz a közelségével, és a szívem ezerrel ver? – Csak mert ezt akarom! Rohadjon meg mindenki, ha van Isten ő is, ha Ördög, az is! Mert én vele akartam aludni. Kibaszottul azt akartam, hogy öleljen az erős karjaival, és simogassa a fejem.
Nem hiszem el, de talán bejön... Nem szabadna ilyet éreznem! Ő egy gazdag, sármos férfi, én meg még egy kiflit sem tudok megvenni! Szar hasonlat tudom, de akkor is igaz. Teljesen életképtelen vagyok. Miért kéne neki valaki olyan, mint én, mikor az egész suli arról beszél, hogy milyen dögös, és arra kötnek fogadást, melyik csaj, vagy pasi szerzi meg elsőnek?
Mert tényleg olyan, mint egy félisten! Miért ilyen kedves? Miért teszi ezt velem a puszta jelenléte?
– Önnel szeretnék aludni – suttogtam enyhén remegve.
– Rendben – felelte egy halvány mosoly kíséretében, és habár gyenge volt a világítás, esküdni mertem volna, hogy egy kicsit kipirult az arca.
20. fejezet
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
A Kölyök éjfél után jött be. Nem mondom, hogy nem akartam vele aludni, de minden csepp józan eszem tiltakozott ezen cselekedet ellen. Csak hát, ahogy rám nézett a lámpa fényében aranyszínben pompázó szemeivel, és a kipirult arcával, hogy a francba mondhattam volna nemet?!
Csak egy kicsit bántam meg döntésem, akkor is csak reggel, mikor nem éppen nyugodt állapotban ébredtem fel ott lent. Biztos voltam benne, hogy a Kölyök hibája, mert amióta megismertem, az álmaim után is így szoktam kelni, meg ugyebár tegnap is hatással volt rám.
Fogalmam sem volt, mire számítsak a kirándulással kapcsolatban. Erwin azt mondta, a végzősök kitalálták, hogy idén az osztályfőnököknek is részt kell venni minden szarban, és senki nem tudhatott előre semmit, de azért igyekeztem felkészülni a lehető legrosszabbra, ami ez esetben az volt, hogy a rendezvény egész nap tartani fog, és a szar szervezés miatt nem kapunk majd enni, vagy inni, vagy ki tudja. Csomagoltam Erennek két szendvicset, és innivalót, majd magamnak is, bár kételkedtem abban, hogy megfogok éhezni. Az idegességtől már most összeszűkült a gyomrom.
Időben beértünk a buszra, ahol a kergemarha kórban szenvedő enyhén retardált csürhe fogadott, hivatalosabb nevén az osztályom. A gyerekfalka mint egy rakat veszett vadállat, ordibált, rohangált, verekedett, és... és szemetelt...
Elképzelésem sem volt arról, hogyan fogom fegyelmezni őket úgy, hogy nem csapom tarkón, és nem rúgom gyomron őket izomból.
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Remekül aludtam, s bár reggel nagyon furcsa volt Mr. Ackerman mellett kelni, azért meg tudtam volna szokni. Kipihenten ébredtem, s ezt neki köszönhettem. Mellette nem voltak rémálmaim, és egészen nyugodt voltam.
Már a buszon ültem középtájt Arminnal, mikor az ofőnk csendre intette a társaságot. Más tanártól a halk torokköszörülés és intés, amivel jelezte, hogy csendet kér, annyit ért volna mint bikacsorda ellen a homokszem... Csakhogy nem más tanárról volt szó; senki nem akart egy hétig büntetésben takarítani. Szóval pár pillanattal később már csak páran sutyorogtak.
– Szaros kölykök, fogjátok be a pofátokat, vagy én fogom! – kiáltott, mire a hátsó sorokban is bekussoltak. – Remek! Most, hogy figyeltek, ismertetem a szabályokat: nem ordibáltok, mint a veszett kutyák; nem szakadtok el a csoporttól; nem rongáltok meg semmit; nem veritek el egymást, és ami a legfontosabb, nem szemeteltek sehol! – az osztály egyöntetűen bólogatott.
Egy és fél hónap után megtanulja az ember, mit utál a másik. Ez Mr. Ackerman esetében a kosz, a szemét, a tiszteletlen viselkedés és a rendbontás volt. S mindenki tudta, hogy nem csak ki nem állhatja ezeket, de a kihágókat meg is jutalmazza egy–egy igen kellemesen szabadidő rabló tevékenységgel.
⋆ ⋆ ⋆
Hamar a tóhoz értünk, ahol a másik két osztállyal együtt kikászálódtunk a buszokból. Nagyon hideg volt, bár a nap néha előbukott a felhők között. A tizenkettedikesek ismertették az első feladatot, ami nem más volt, mint a csónakázás. Amint ezt meghallottam, kirázott a hideg. Nem tudtam úszni, és rettenetesen féltem a víztől. Néhány rossz emlék pedig azonnal a felszínre tört. Megremegtem, és ökölbe szorítottam kezeim.
A verseny egyébként nagyon egyszerűnek hangzott. A csónakba minimum négy embernek kellett beszállnia, és egyik partról a másikra át kellett juttatni az osztály minden tagját a lehető leggyorsabban. A B–ben kettővel többen voltak, így tőlük annyi embert kiállítottak, hogy egyenlő legyen a létszám. Irigykedve néztem a nagykabátban mosolygó két alakot. Mit meg nem adtam volna, azért, hogy nekem ne kelljen ebben részt venni!
Mr. Ackerman vázolta a taktikát, miszerint: a lehető leggyorsabb az, ha ő végig evez, és nem száll ki. Nem is volt kérdés miért, az izmai magukért beszéltek. Azt mondta oda felé négy embert visz, mert úgy a legstabilabb a csónak, és akkor annak a négy embernek is eveznie kell a gyorsabb haladás érdekében. Tartott egy gyorstalpalót arról, hogyan kell belemeríteni a lapátot a vízbe, majd vállból húzni.
Komoly tekintete, pontos tervei, és az, hogy annak ellenére mennyire rühellte ezt az egészet, ennyit beleadott, arra utalt, nyerni akart. Mondjuk felmerült bennem, hogy lehet nem is a győzelem miatt volt ilyen eltökélt, hanem, mert Hanji volt az egyik másik osztályfőnök, és tudtommal ők valami barátságfélében voltak. A barátok pedig szoktak versengeni, nem?
Elkezdődött a verseny, és Mr. Ackerman eszméletlen volt. Még a harmadik körben is rendíthetetlenül evezett oda, majd vissza. Az izzadságtól homlokára tapadt a haja, de nem állt meg, egy pillanatra sem. Majdnem nyitott szájjal bámultam minden mozdulatát. Elképesztő volt, ahogy a ruha alatt izmai hullámoztak, nyaka és arca pedig megfeszült az erőlködéstől.
Armin, Jean, Christa és Ymir volt a soros. Mind beszálltak, de alig tettek meg pár métert, mikor a csónak imbolyogni kezdett. Amennyire megtudtam állapítani, Ymir és Jean kezdtek háborúba. – Voltak pletykák, miszerint Jean csak menőnek akart tűnni, de igazából azért kötött bele mindig mindenkibe, mert félt. Nem tudtam, mibe higgyek, de azt igen, hogy Ymir sem volt az a békés fajta, és ők ketten igazán veszélyes párost alkottak. –Nagyon aggódtam, hogy bele borulnak, nem hiába, ugyanis pár pillanat múlva, a lány Lópofának esett, és mind az öten a vízben landoltak.
Amint a csónak felfordult, legszívesebben ordítottam volna, akkor pedig, mikor Mr. Ackerman és Armin elmerült a hideg tóban, pánikolni kezdtem. Elszorult torokkal léptem egyet előre, utána akartam ugrani, de rettegtem, a gyomrom görcsbe rándult, testem remegni kezdett, nem mertem a víz közelébe se menni. Túlzottan féltem, és utáltam magam, amiért ennyire gyáva vagyok.
Óráknak tűnő percek múlva, mind a felszínre bukkantak, és levegő után kapva kezdtek el a part felé úszni.
Megállíthatatlanul remegett a kezem, nem bírtam megmozdulni, még akkor sem, mikor mind épségben partot értek. Nem lehetek ennyire gyenge! Akkor se tudtam volna semmit tenni, ha Mr. Ackerman és Armin tényleg veszélyben lett volna. Elveszthettem volna, egy barátom, és őt... Azt nem tudtam meghatározni, mi ő nekem, de azt tudtam, hogy fontos.
Mr. Ackerman megragadta Jean és Ymir pólóját, majd elkezdett velük ordibálni:
– Mégis mi a francot képzeltetek ostoba szarosok?! Ez kibaszottul nem vicces! Ezért olyat fogtok kapni! Csak érjünk vissza az iskolába! – hajából csöpögött a víz, és ahogy beszélt, a cseppek a levegőben röpködve írtak le ívet, míg a földre értek, ruhái pedig testére tapadtak. Hangja olyan parancsoló volt, mint még soha. Ennyire dühösnek még életemben nem láttam. Megremegtem. Még akkor sem kiabált így, mikor elhozott apámtól.
Pár perc múlva a többiek, és a tanárok is visszaértek hozzánk. Hanji elkísérte a négy ázott diákot, Mr. Smith, az igazgató pedig Mr. Ackermant próbálta lecsitítani, azonban, ő csak kiabált; „Hogy lehetnek ilyen barmok?! Azt mondtad, itt normális diákok vannak, erre fogyatékos nyomorék szarosokkal vagyok körülvéve!...”
Végül Mr. Ackermannak sikerült némiképp lehiggadnia, és Mr. Smith elküldött vele együtt, hogy segítsek neki, bár nem tudom, mit gondolt, miben tudnék segíteni. Némán baktattam mellette a faházakig, amik a parton álltak. Út közben az egyik végzős a kezembe nyomott egy adag váltóruhát és törülközőt, meg plédet. Mozdulataim szaggatottak voltak, gondolataim rémes események és végkifejletek körül forogtak.
A házikó belsejében mindössze két ágy, és egy szekrény volt, bár egy kissé melegebb volt odabenn, mint kint. Aggódva néztem Mr. Ackermanra, aki lehajtott fejjel remegett a szoba közepén, nem mozdult meg, és nem kezdett el beszélni. Fogalmam sem volt, mi fog történni. Olyan volt, mint egy robbanni készülő bomba.
Nem tudtam mit csináljak. Legszívesebben depressziósan lekuporodtam volna a sarokba. Nem tettem semmit! Egyszerűen le voltam blokkolva, nem tudtam segíteni. Csalódtam magamban, annyira, mint még soha. Még akkor sem éreztem hasonlót, mikor nem tudtam apámmal ellenszegülni.
Leraktam a cuccokat az egyik ágyra, majd a falnak dőltem. Fejem a fának támasztottam, és összefontam mellkasom előtt kezeim, hogy gátat szabjak az önkéntelen mozdulataimnak.
Egy utolsó haszontalan senki vagyok! Meghalhattak volna!
Észre se vettem mikor, de míg gondolataim sebesen pörögtek, könnyeim lassan kezdtek el leperegni az arcomon.
Remek! Most még sírok is! Gyenge vagyok! Apámnak igaza volt. Ha most itt lenne, ő tudná, milyen haszontalan vagyok, és megbüntetne. Igaza volt, szenvednem kell. Meghalt miattam az anyám, mindenkinek csak fájdalmat okozok. Senkinek sem tudok segíteni, jobb lenne, ha nem is léteznék.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Próbáltam amennyire csak lehetett lehiggadni; a padlót bámultam, nehogy az indulatok miatt valami meggondolatlan dolgot tegyek, mikor egy nagy csattanásra lettem figyelmes.
Azonnal odakaptam a fejem. A Kölyök a sarok felé fordult, arcát nem láttam, de azt igen, hogy könnyei potyognak. Öklével csapott a falba, így most kezén néhol felhorzsolódott a bőr, és szivárgott belőle a vér. Teste reszketett, kapkodta a levegőt.
Mégis mi a francot művel?!
Mielőtt még újra lesújthatott volna, megragadtam a kezét, és magam felé fordítottam. Vére szaga megcsapta az orrom, de összeszedtem magam, és próbáltam nem bukfencet vető gyomromra összpontosítani. Könnyektől csillogó, türkizes szemeivel nézett rám a világ minden fájdalmát egyetlen pillantásba sűrítve, majd fejét elfordította, fogait pedig ajkába mélyesztette.
A Kölyök éjfél után jött be. Nem mondom, hogy nem akartam vele aludni, de minden csepp józan eszem tiltakozott ezen cselekedet ellen. Csak hát, ahogy rám nézett a lámpa fényében aranyszínben pompázó szemeivel, és a kipirult arcával, hogy a francba mondhattam volna nemet?!
Csak egy kicsit bántam meg döntésem, akkor is csak reggel, mikor nem éppen nyugodt állapotban ébredtem fel ott lent. Biztos voltam benne, hogy a Kölyök hibája, mert amióta megismertem, az álmaim után is így szoktam kelni, meg ugyebár tegnap is hatással volt rám.
Fogalmam sem volt, mire számítsak a kirándulással kapcsolatban. Erwin azt mondta, a végzősök kitalálták, hogy idén az osztályfőnököknek is részt kell venni minden szarban, és senki nem tudhatott előre semmit, de azért igyekeztem felkészülni a lehető legrosszabbra, ami ez esetben az volt, hogy a rendezvény egész nap tartani fog, és a szar szervezés miatt nem kapunk majd enni, vagy inni, vagy ki tudja. Csomagoltam Erennek két szendvicset, és innivalót, majd magamnak is, bár kételkedtem abban, hogy megfogok éhezni. Az idegességtől már most összeszűkült a gyomrom.
Időben beértünk a buszra, ahol a kergemarha kórban szenvedő enyhén retardált csürhe fogadott, hivatalosabb nevén az osztályom. A gyerekfalka mint egy rakat veszett vadállat, ordibált, rohangált, verekedett, és... és szemetelt...
Elképzelésem sem volt arról, hogyan fogom fegyelmezni őket úgy, hogy nem csapom tarkón, és nem rúgom gyomron őket izomból.
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Remekül aludtam, s bár reggel nagyon furcsa volt Mr. Ackerman mellett kelni, azért meg tudtam volna szokni. Kipihenten ébredtem, s ezt neki köszönhettem. Mellette nem voltak rémálmaim, és egészen nyugodt voltam.
Már a buszon ültem középtájt Arminnal, mikor az ofőnk csendre intette a társaságot. Más tanártól a halk torokköszörülés és intés, amivel jelezte, hogy csendet kér, annyit ért volna mint bikacsorda ellen a homokszem... Csakhogy nem más tanárról volt szó; senki nem akart egy hétig büntetésben takarítani. Szóval pár pillanattal később már csak páran sutyorogtak.
– Szaros kölykök, fogjátok be a pofátokat, vagy én fogom! – kiáltott, mire a hátsó sorokban is bekussoltak. – Remek! Most, hogy figyeltek, ismertetem a szabályokat: nem ordibáltok, mint a veszett kutyák; nem szakadtok el a csoporttól; nem rongáltok meg semmit; nem veritek el egymást, és ami a legfontosabb, nem szemeteltek sehol! – az osztály egyöntetűen bólogatott.
Egy és fél hónap után megtanulja az ember, mit utál a másik. Ez Mr. Ackerman esetében a kosz, a szemét, a tiszteletlen viselkedés és a rendbontás volt. S mindenki tudta, hogy nem csak ki nem állhatja ezeket, de a kihágókat meg is jutalmazza egy–egy igen kellemesen szabadidő rabló tevékenységgel.
⋆ ⋆ ⋆
Hamar a tóhoz értünk, ahol a másik két osztállyal együtt kikászálódtunk a buszokból. Nagyon hideg volt, bár a nap néha előbukott a felhők között. A tizenkettedikesek ismertették az első feladatot, ami nem más volt, mint a csónakázás. Amint ezt meghallottam, kirázott a hideg. Nem tudtam úszni, és rettenetesen féltem a víztől. Néhány rossz emlék pedig azonnal a felszínre tört. Megremegtem, és ökölbe szorítottam kezeim.
A verseny egyébként nagyon egyszerűnek hangzott. A csónakba minimum négy embernek kellett beszállnia, és egyik partról a másikra át kellett juttatni az osztály minden tagját a lehető leggyorsabban. A B–ben kettővel többen voltak, így tőlük annyi embert kiállítottak, hogy egyenlő legyen a létszám. Irigykedve néztem a nagykabátban mosolygó két alakot. Mit meg nem adtam volna, azért, hogy nekem ne kelljen ebben részt venni!
Mr. Ackerman vázolta a taktikát, miszerint: a lehető leggyorsabb az, ha ő végig evez, és nem száll ki. Nem is volt kérdés miért, az izmai magukért beszéltek. Azt mondta oda felé négy embert visz, mert úgy a legstabilabb a csónak, és akkor annak a négy embernek is eveznie kell a gyorsabb haladás érdekében. Tartott egy gyorstalpalót arról, hogyan kell belemeríteni a lapátot a vízbe, majd vállból húzni.
Komoly tekintete, pontos tervei, és az, hogy annak ellenére mennyire rühellte ezt az egészet, ennyit beleadott, arra utalt, nyerni akart. Mondjuk felmerült bennem, hogy lehet nem is a győzelem miatt volt ilyen eltökélt, hanem, mert Hanji volt az egyik másik osztályfőnök, és tudtommal ők valami barátságfélében voltak. A barátok pedig szoktak versengeni, nem?
Elkezdődött a verseny, és Mr. Ackerman eszméletlen volt. Még a harmadik körben is rendíthetetlenül evezett oda, majd vissza. Az izzadságtól homlokára tapadt a haja, de nem állt meg, egy pillanatra sem. Majdnem nyitott szájjal bámultam minden mozdulatát. Elképesztő volt, ahogy a ruha alatt izmai hullámoztak, nyaka és arca pedig megfeszült az erőlködéstől.
Armin, Jean, Christa és Ymir volt a soros. Mind beszálltak, de alig tettek meg pár métert, mikor a csónak imbolyogni kezdett. Amennyire megtudtam állapítani, Ymir és Jean kezdtek háborúba. – Voltak pletykák, miszerint Jean csak menőnek akart tűnni, de igazából azért kötött bele mindig mindenkibe, mert félt. Nem tudtam, mibe higgyek, de azt igen, hogy Ymir sem volt az a békés fajta, és ők ketten igazán veszélyes párost alkottak. –Nagyon aggódtam, hogy bele borulnak, nem hiába, ugyanis pár pillanat múlva, a lány Lópofának esett, és mind az öten a vízben landoltak.
Amint a csónak felfordult, legszívesebben ordítottam volna, akkor pedig, mikor Mr. Ackerman és Armin elmerült a hideg tóban, pánikolni kezdtem. Elszorult torokkal léptem egyet előre, utána akartam ugrani, de rettegtem, a gyomrom görcsbe rándult, testem remegni kezdett, nem mertem a víz közelébe se menni. Túlzottan féltem, és utáltam magam, amiért ennyire gyáva vagyok.
Óráknak tűnő percek múlva, mind a felszínre bukkantak, és levegő után kapva kezdtek el a part felé úszni.
Megállíthatatlanul remegett a kezem, nem bírtam megmozdulni, még akkor sem, mikor mind épségben partot értek. Nem lehetek ennyire gyenge! Akkor se tudtam volna semmit tenni, ha Mr. Ackerman és Armin tényleg veszélyben lett volna. Elveszthettem volna, egy barátom, és őt... Azt nem tudtam meghatározni, mi ő nekem, de azt tudtam, hogy fontos.
Mr. Ackerman megragadta Jean és Ymir pólóját, majd elkezdett velük ordibálni:
– Mégis mi a francot képzeltetek ostoba szarosok?! Ez kibaszottul nem vicces! Ezért olyat fogtok kapni! Csak érjünk vissza az iskolába! – hajából csöpögött a víz, és ahogy beszélt, a cseppek a levegőben röpködve írtak le ívet, míg a földre értek, ruhái pedig testére tapadtak. Hangja olyan parancsoló volt, mint még soha. Ennyire dühösnek még életemben nem láttam. Megremegtem. Még akkor sem kiabált így, mikor elhozott apámtól.
Pár perc múlva a többiek, és a tanárok is visszaértek hozzánk. Hanji elkísérte a négy ázott diákot, Mr. Smith, az igazgató pedig Mr. Ackermant próbálta lecsitítani, azonban, ő csak kiabált; „Hogy lehetnek ilyen barmok?! Azt mondtad, itt normális diákok vannak, erre fogyatékos nyomorék szarosokkal vagyok körülvéve!...”
Végül Mr. Ackermannak sikerült némiképp lehiggadnia, és Mr. Smith elküldött vele együtt, hogy segítsek neki, bár nem tudom, mit gondolt, miben tudnék segíteni. Némán baktattam mellette a faházakig, amik a parton álltak. Út közben az egyik végzős a kezembe nyomott egy adag váltóruhát és törülközőt, meg plédet. Mozdulataim szaggatottak voltak, gondolataim rémes események és végkifejletek körül forogtak.
A házikó belsejében mindössze két ágy, és egy szekrény volt, bár egy kissé melegebb volt odabenn, mint kint. Aggódva néztem Mr. Ackermanra, aki lehajtott fejjel remegett a szoba közepén, nem mozdult meg, és nem kezdett el beszélni. Fogalmam sem volt, mi fog történni. Olyan volt, mint egy robbanni készülő bomba.
Nem tudtam mit csináljak. Legszívesebben depressziósan lekuporodtam volna a sarokba. Nem tettem semmit! Egyszerűen le voltam blokkolva, nem tudtam segíteni. Csalódtam magamban, annyira, mint még soha. Még akkor sem éreztem hasonlót, mikor nem tudtam apámmal ellenszegülni.
Leraktam a cuccokat az egyik ágyra, majd a falnak dőltem. Fejem a fának támasztottam, és összefontam mellkasom előtt kezeim, hogy gátat szabjak az önkéntelen mozdulataimnak.
Egy utolsó haszontalan senki vagyok! Meghalhattak volna!
Észre se vettem mikor, de míg gondolataim sebesen pörögtek, könnyeim lassan kezdtek el leperegni az arcomon.
Remek! Most még sírok is! Gyenge vagyok! Apámnak igaza volt. Ha most itt lenne, ő tudná, milyen haszontalan vagyok, és megbüntetne. Igaza volt, szenvednem kell. Meghalt miattam az anyám, mindenkinek csak fájdalmat okozok. Senkinek sem tudok segíteni, jobb lenne, ha nem is léteznék.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Próbáltam amennyire csak lehetett lehiggadni; a padlót bámultam, nehogy az indulatok miatt valami meggondolatlan dolgot tegyek, mikor egy nagy csattanásra lettem figyelmes.
Azonnal odakaptam a fejem. A Kölyök a sarok felé fordult, arcát nem láttam, de azt igen, hogy könnyei potyognak. Öklével csapott a falba, így most kezén néhol felhorzsolódott a bőr, és szivárgott belőle a vér. Teste reszketett, kapkodta a levegőt.
Mégis mi a francot művel?!
Mielőtt még újra lesújthatott volna, megragadtam a kezét, és magam felé fordítottam. Vére szaga megcsapta az orrom, de összeszedtem magam, és próbáltam nem bukfencet vető gyomromra összpontosítani. Könnyektől csillogó, türkizes szemeivel nézett rám a világ minden fájdalmát egyetlen pillantásba sűrítve, majd fejét elfordította, fogait pedig ajkába mélyesztette.
21. fejezet
– Mégis mi a francot csinálsz? – néztem rá szemöldök ráncolva, szaporán dobogó szívvel, kissé aggódva.
Gyengén, esetlenül próbált ellökni, így kénytelen voltam a másik kezét is megfogni. A kialakult testhelyzet más körülmények között eléggé nagy hatással lett volna rám, azonban most csak aggodalommal töltött el a Kölyök viselkedése.
– Eresszen! – kiabálta, én pedig megdöbbenve néztem rá. Még sosem viselkedett hasonlóan.
Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy a faház eléggé messze helyezkedett el attól, ahol a többiek gyülekeztek, így ezt azonnal, bármiféle zavaró tényező közbeavatkozása nélkül le tudtuk rendezni. Valami nagyon nem volt rendben, s akaratlanul is egyből arra gondoltam, megint én rontottam el valamit. Azonban, bármennyire is igyekeztem, semmi nem jutott eszembe.
– Eren! Mégis mi bajod?! Hagyd abba ezt a hisztit! – emeltem meg a hangom, és szorítottam meg enyhén kezeit, hogy végre észhez térjen.
– Engedjen el! – kiabálta újra, úgy, mintha meg se hallaná, amit mondok.
– Gyerekesen viselkedsz! Nyughass már! – tanácstalanul tartottam továbbra is, féltem, hogy megütne, vagy, még inkább attól, hogy magában tenne kárt. Bár az ő erejével, s remegő karjaival nem okozhatott volna túl nagy sérülést bennem, szerettem volna a lehetőséget is kiküszöbölni.
Pár percig, még céltudatosan küzdött, majd elkezdte feladni, és könnyektől csillogó arccal lecsúszni a fal mentén. Megvártam, míg már nem éreztem az ellenállást, és végül elengedtem. Csak remegve bámult maga elé.
– Eren, mi a baj? – kezdtem bizonytalanul. Nehezen kezdtem neki, hiszen teljesen idegen volt a helyzet, és fogalmam sem volt, hogyan reagáljak. Akadozott mozdulatokat téve megfogtam elfordított fejét, és állánál fogva kényszerítettem, hogy rám nézzen. Pár pillanatig nem szólalt meg, de utána megeredt a nyelve.
– Sajnálom, én nem tudtam mozdulni... Féltem, és csak egy haszontalan gyáva vagyok... – kezdett el zokogni, kipirosodott arcát tenyerembe simítva.
Bár rettenetesen fáztam a vizes ruhákban, és nagyon szerettem volna át öltözni, az most várhatott.
– Eren, mégis miről beszélsz? Nem vagy haszontalan, és gyáva sem – kezdtem el hüvelykujjammal körözni szeme alatt, elkenve könnyeit.
– De. Én akartam segíteni, menni, de nem tudtam, a lábam nem mozdult... – suttogta remegő, vöröslő ajkakkal. Hiába, hogy sírt és szomorú volt, mégis azt gondoltam, gyönyörű. Kellett pár pillanat az agyamnak, hogy újra képbe kerüljön, és el tudjon szakadni a látványtól.
Akkor esett le, hogy arról beszélt, mikor beleborultunk a vízbe. S szavai alapján arra következtettem, hogy félt a víztől. Jobban mondva rettegett, ahogyan remegését elnéztem.
– Hé, Kölyök! Nem kellett volna bejönnöd a vízbe – kezdtem el nyugtatgatni, ahogy leguggoltam mellé, hiszen eddig fölé hajolva beszéltem hozzá. – Mind jól vagyunk, bár az a két seggfej nem lesz, mikor jól leüvöltöm a fejüket. – A lehető legkedvesebb hangomat vettem elő, hogy meg tudjam nyugtatni, de nem igazán sikerült.
– De ha kellett volna, se tudtam volna menni... – motyogta pityeregve, levegő után kapkodva.
– De nem kellett. Ami elmúlt, az már nem számít, és ha akarod, megtanítalak majd egyszer úszni, hogy megmenthess. Rendben? – mosolyogtam halványan rá nyugtatásképpen.
Rám nézett a nagy, könnyes kiskutya szemeivel, majd hirtelen körém kulcsolta karjait, és szorosan átölelt. A szívem ezerrel kezdett verni, s bár fáziskéséssel, de visszaöleltem fél kézzel.
Megőrjít ez a Kölyök!
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Egyszerűen csak szükségem volt arra, hogy valaki megöleljen, és érezzem, hogy szeretnek, még ha tudtam is, hogy ez csak egy pár másodpercig tartó illúzió.
– Most már elég lesz Kölyök. Vizes leszel, én meg megfázok.
Azonnal elengedtem, és a könnyeimet törölgetve kászálódtam fel, majd léptem odébb. Rettenetesen jól esett ez az ölelés.
– Kint megvárom – mondtam, és gyorsan távoztam is.
Nem tudom miért, de minden porcikámat bizsergés járta át, és megremegtem a gondolattól, hogy Mr. Ackerman nem haragszik, nem fog elhagyni, és talán ismét vele alhatok este. Végre nyugodtan pihenhetek, mert tudom, hogy valaki vigyáz rám. A fejem teljesen vörös lett, ahogy visszagondoltam a történtekre. A faház oldalának támaszkodtam, és a többieket figyeltem, akik már a tábortűz körül gyülekeztek. Már Hanji is csatlakozott hozzájuk a négy pokrócba bugyolált osztálytársammal. Mind az öten jól voltak. Hatalmas kő esett le a szívemről, bár abban nem kételkedtem, hogy Jean és Ymir a földbe lesznek tiporva. De meg is érdemelték, amiért veszélybe sodortak két olyan személyt is, akik fontosak nekem.
Fontosak. Fontosak.
Anyám óta senki nem volt fontos számomra. Ez egyszerre volt felemelő, és lesújtó érzés. Utóbbi azért, mert így már nem csak amiatt kellett aggódnom, hogy én megélem–e a holnapot, hanem, hogy nekik nem lesz–e valami bajuk. A másik mellkasomat szorító gondolat pedig az volt, hogy mi van, ha tényleg fontos vagyok nekik, és bajom esik – mert szerencsétlen vagyok–, és az nekik is fájni fog?
Borzalmas ez az érzés, ez a tudat...
Megráztam a fejem, össze kellett kapnom magam. Elindultam a többiekhez. Gondolkodnom kellett egy kicsit, magányra vágytam. – Pont most, amikor végre meg volt az, amiről álmodtam éveken át; a biztonság, a törődés, a barátok. Kellett még egy kis idő ahhoz, hogy megszokjam mindezt és, hogy végre tényleg el is tudjam hinni.
Visszamentem a többiekhez, és leültem a tűz mellett az egyik padra, úgy, hogy ne érjen el a füst. Nem vártam meg Mr. Ackermant, most egy kicsit távolabb akartam lenni tőle. Vagyis nem akartam, de azt gondoltam jobb ez így.
– Eren! – rohant oda hozzám Mikasa.
– Hol voltál? Már aggódtam!
– Csak vinnem kellett pár cuccot Mr. Ackermannak.
– Jah, értem. Armin is meg van. Örülök, hogy nem esett bajod, de csak, hogy tudd, kimentettelek volna, ha beleesel a vízbe – húzta ki magát, és ejtett meg egy halvány mosolyt. Az ő mosolyuk semmi Mr. Ackermanéhoz képest...
– Köszi – motyogtam. Persze, hogy ő kimentett volna, mert ő bátor.
– Armin! Gyere ide! – kiáltotta a lány a pokrócos szőkének, aki éppen Jeannal farkasszemezett.
⋆⋆⋆
A napra még sok ügyességiversenyt, főzési vetélkedőt, meg hasonlót terveztek, de a történtek után, csak párat tartottak meg. A fennmaradt időben Arminnal és Mikasával lógtam. Egy idióta sorverseny, pár tudáspróba, meg egy számháború után, végül a mi osztályunk győzött, igaz csak pár ponttal vertük a másik két osztályt; Pixisét és Hanjiét.
Hanji hihetetlen karakter volt – el se akartam hinni, miket mondott, és mit csinált Mr. Ackermannal; úgy kiosztotta azzal kapcsolatban, ahogy Jeannal és Ymirrel beszélt, hogy huh... Soha nem hittem volna, hogy bárki is tud ilyen hangnemben, ilyen lekezelően, és bátran beszélni a férfival.
Egész jól éreztem magam, a történtek ellenére is, mindaddig, míg a busz vissza nem ért, és mindenki le nem lépett; vagyis este hétkor, egyedül maradtam Mr. Ackermannal az iskola előtt, akit egész nap kerültem.
– Kölyök – a hangja ugyanolyan fagyos volt, mint mindig, kirázott a hideg.
– Igen? – indultam el lassan a motor felé. Aztán megtorpantam, mikor rájöttem, hogy ha most mérges, akkor nem kéne elindulnom, lehet haza se mehetek vele; a gondolattól megremegett a szám.
– Ma gyalogolunk – jelentette ki, mire egy kicsit megdöbbentem. Innét láttam a szikrázóan tiszta motorját. Miért akar gyalogolni? Ez amolyan "beszélgessünk" kategória, amitől minden gyerek retteg?
Egymás mellett mentünk, némán, több percen át, míg végül ismét ő törte meg a csendet:
– Beszélgessünk – mondta ki a szót, amitől szaltózott egyet a gyomrom –, őszinte leszek… – kezdte, engem meg szabályosan levert a víz.
Gyengén, esetlenül próbált ellökni, így kénytelen voltam a másik kezét is megfogni. A kialakult testhelyzet más körülmények között eléggé nagy hatással lett volna rám, azonban most csak aggodalommal töltött el a Kölyök viselkedése.
– Eresszen! – kiabálta, én pedig megdöbbenve néztem rá. Még sosem viselkedett hasonlóan.
Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy a faház eléggé messze helyezkedett el attól, ahol a többiek gyülekeztek, így ezt azonnal, bármiféle zavaró tényező közbeavatkozása nélkül le tudtuk rendezni. Valami nagyon nem volt rendben, s akaratlanul is egyből arra gondoltam, megint én rontottam el valamit. Azonban, bármennyire is igyekeztem, semmi nem jutott eszembe.
– Eren! Mégis mi bajod?! Hagyd abba ezt a hisztit! – emeltem meg a hangom, és szorítottam meg enyhén kezeit, hogy végre észhez térjen.
– Engedjen el! – kiabálta újra, úgy, mintha meg se hallaná, amit mondok.
– Gyerekesen viselkedsz! Nyughass már! – tanácstalanul tartottam továbbra is, féltem, hogy megütne, vagy, még inkább attól, hogy magában tenne kárt. Bár az ő erejével, s remegő karjaival nem okozhatott volna túl nagy sérülést bennem, szerettem volna a lehetőséget is kiküszöbölni.
Pár percig, még céltudatosan küzdött, majd elkezdte feladni, és könnyektől csillogó arccal lecsúszni a fal mentén. Megvártam, míg már nem éreztem az ellenállást, és végül elengedtem. Csak remegve bámult maga elé.
– Eren, mi a baj? – kezdtem bizonytalanul. Nehezen kezdtem neki, hiszen teljesen idegen volt a helyzet, és fogalmam sem volt, hogyan reagáljak. Akadozott mozdulatokat téve megfogtam elfordított fejét, és állánál fogva kényszerítettem, hogy rám nézzen. Pár pillanatig nem szólalt meg, de utána megeredt a nyelve.
– Sajnálom, én nem tudtam mozdulni... Féltem, és csak egy haszontalan gyáva vagyok... – kezdett el zokogni, kipirosodott arcát tenyerembe simítva.
Bár rettenetesen fáztam a vizes ruhákban, és nagyon szerettem volna át öltözni, az most várhatott.
– Eren, mégis miről beszélsz? Nem vagy haszontalan, és gyáva sem – kezdtem el hüvelykujjammal körözni szeme alatt, elkenve könnyeit.
– De. Én akartam segíteni, menni, de nem tudtam, a lábam nem mozdult... – suttogta remegő, vöröslő ajkakkal. Hiába, hogy sírt és szomorú volt, mégis azt gondoltam, gyönyörű. Kellett pár pillanat az agyamnak, hogy újra képbe kerüljön, és el tudjon szakadni a látványtól.
Akkor esett le, hogy arról beszélt, mikor beleborultunk a vízbe. S szavai alapján arra következtettem, hogy félt a víztől. Jobban mondva rettegett, ahogyan remegését elnéztem.
– Hé, Kölyök! Nem kellett volna bejönnöd a vízbe – kezdtem el nyugtatgatni, ahogy leguggoltam mellé, hiszen eddig fölé hajolva beszéltem hozzá. – Mind jól vagyunk, bár az a két seggfej nem lesz, mikor jól leüvöltöm a fejüket. – A lehető legkedvesebb hangomat vettem elő, hogy meg tudjam nyugtatni, de nem igazán sikerült.
– De ha kellett volna, se tudtam volna menni... – motyogta pityeregve, levegő után kapkodva.
– De nem kellett. Ami elmúlt, az már nem számít, és ha akarod, megtanítalak majd egyszer úszni, hogy megmenthess. Rendben? – mosolyogtam halványan rá nyugtatásképpen.
Rám nézett a nagy, könnyes kiskutya szemeivel, majd hirtelen körém kulcsolta karjait, és szorosan átölelt. A szívem ezerrel kezdett verni, s bár fáziskéséssel, de visszaöleltem fél kézzel.
Megőrjít ez a Kölyök!
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Egyszerűen csak szükségem volt arra, hogy valaki megöleljen, és érezzem, hogy szeretnek, még ha tudtam is, hogy ez csak egy pár másodpercig tartó illúzió.
– Most már elég lesz Kölyök. Vizes leszel, én meg megfázok.
Azonnal elengedtem, és a könnyeimet törölgetve kászálódtam fel, majd léptem odébb. Rettenetesen jól esett ez az ölelés.
– Kint megvárom – mondtam, és gyorsan távoztam is.
Nem tudom miért, de minden porcikámat bizsergés járta át, és megremegtem a gondolattól, hogy Mr. Ackerman nem haragszik, nem fog elhagyni, és talán ismét vele alhatok este. Végre nyugodtan pihenhetek, mert tudom, hogy valaki vigyáz rám. A fejem teljesen vörös lett, ahogy visszagondoltam a történtekre. A faház oldalának támaszkodtam, és a többieket figyeltem, akik már a tábortűz körül gyülekeztek. Már Hanji is csatlakozott hozzájuk a négy pokrócba bugyolált osztálytársammal. Mind az öten jól voltak. Hatalmas kő esett le a szívemről, bár abban nem kételkedtem, hogy Jean és Ymir a földbe lesznek tiporva. De meg is érdemelték, amiért veszélybe sodortak két olyan személyt is, akik fontosak nekem.
Fontosak. Fontosak.
Anyám óta senki nem volt fontos számomra. Ez egyszerre volt felemelő, és lesújtó érzés. Utóbbi azért, mert így már nem csak amiatt kellett aggódnom, hogy én megélem–e a holnapot, hanem, hogy nekik nem lesz–e valami bajuk. A másik mellkasomat szorító gondolat pedig az volt, hogy mi van, ha tényleg fontos vagyok nekik, és bajom esik – mert szerencsétlen vagyok–, és az nekik is fájni fog?
Borzalmas ez az érzés, ez a tudat...
Megráztam a fejem, össze kellett kapnom magam. Elindultam a többiekhez. Gondolkodnom kellett egy kicsit, magányra vágytam. – Pont most, amikor végre meg volt az, amiről álmodtam éveken át; a biztonság, a törődés, a barátok. Kellett még egy kis idő ahhoz, hogy megszokjam mindezt és, hogy végre tényleg el is tudjam hinni.
Visszamentem a többiekhez, és leültem a tűz mellett az egyik padra, úgy, hogy ne érjen el a füst. Nem vártam meg Mr. Ackermant, most egy kicsit távolabb akartam lenni tőle. Vagyis nem akartam, de azt gondoltam jobb ez így.
– Eren! – rohant oda hozzám Mikasa.
– Hol voltál? Már aggódtam!
– Csak vinnem kellett pár cuccot Mr. Ackermannak.
– Jah, értem. Armin is meg van. Örülök, hogy nem esett bajod, de csak, hogy tudd, kimentettelek volna, ha beleesel a vízbe – húzta ki magát, és ejtett meg egy halvány mosolyt. Az ő mosolyuk semmi Mr. Ackermanéhoz képest...
– Köszi – motyogtam. Persze, hogy ő kimentett volna, mert ő bátor.
– Armin! Gyere ide! – kiáltotta a lány a pokrócos szőkének, aki éppen Jeannal farkasszemezett.
⋆⋆⋆
A napra még sok ügyességiversenyt, főzési vetélkedőt, meg hasonlót terveztek, de a történtek után, csak párat tartottak meg. A fennmaradt időben Arminnal és Mikasával lógtam. Egy idióta sorverseny, pár tudáspróba, meg egy számháború után, végül a mi osztályunk győzött, igaz csak pár ponttal vertük a másik két osztályt; Pixisét és Hanjiét.
Hanji hihetetlen karakter volt – el se akartam hinni, miket mondott, és mit csinált Mr. Ackermannal; úgy kiosztotta azzal kapcsolatban, ahogy Jeannal és Ymirrel beszélt, hogy huh... Soha nem hittem volna, hogy bárki is tud ilyen hangnemben, ilyen lekezelően, és bátran beszélni a férfival.
Egész jól éreztem magam, a történtek ellenére is, mindaddig, míg a busz vissza nem ért, és mindenki le nem lépett; vagyis este hétkor, egyedül maradtam Mr. Ackermannal az iskola előtt, akit egész nap kerültem.
– Kölyök – a hangja ugyanolyan fagyos volt, mint mindig, kirázott a hideg.
– Igen? – indultam el lassan a motor felé. Aztán megtorpantam, mikor rájöttem, hogy ha most mérges, akkor nem kéne elindulnom, lehet haza se mehetek vele; a gondolattól megremegett a szám.
– Ma gyalogolunk – jelentette ki, mire egy kicsit megdöbbentem. Innét láttam a szikrázóan tiszta motorját. Miért akar gyalogolni? Ez amolyan "beszélgessünk" kategória, amitől minden gyerek retteg?
Egymás mellett mentünk, némán, több percen át, míg végül ismét ő törte meg a csendet:
– Beszélgessünk – mondta ki a szót, amitől szaltózott egyet a gyomrom –, őszinte leszek… – kezdte, engem meg szabályosan levert a víz.
22. fejezet
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Még két hónapja sem ismertem a Kölyköt, alig több, mint egy hete lakott nálam, és két napja aludt velem. És mégis minden porcikám követelte azt, hogy a közelében legyek, erre ő egész nap került. Nem tudtam mit tehettem már megint; azt hittem a faházban sikerült lenyugtatnom, és ismét minden sínen lesz. Hát ez rohadtul nem így történt. Konkrétan olyan volt, mint aki menekül előlem. Amint a közelébe mentem, ő odébb surrant. Általában elismertem a hibáimat, de most, szerintem semmi rosszat nem csináltam, és fogalmam sem volt, mi baja van, és az ha valaki ok nélkül haragszik rád, egyike a legidegesítőbb dolgoknak.
Alig ismertem. Azon kívül, amit azon az estén elmondott, semmit nem tudtam róla. Mondjuk ő még ennél is kevesebbet tudott rólam. – Lehet ez a baj; nem bízik bennem, mert nem ismer. Én se bíznék magamban, ahogy Hanji mondaná, olyan vagyok, mint egy bérgyilkos. Én őszintén szerettem volna többet tudni róla; tudni, hogy mit érez, hogy mit gondol, mikor fél, mikor boldog. Azt, hogy én, hogyan tehetem boldoggá. Eddig még nem igen éreztem hasonlót, ezért volt ilyen nehéz rendeznem a gondolatimat, de most, hogy végre konkrétan meg tudtam fogalmazni mit akarok elérni, minden sokkal rendezettebnek, és elérhetőbbnek tűnt.
Beszélnem kellett vele, hogy el tudjam érni azt, hogy ismét megnyíljon. Láttam az arcán átsuhanó rettegést, mikor kimondtam a szavakat.
– Őszinte leszek – kezdtem határozottan –, szeretem, hogy velem laksz. – Végül is sokkal nehezebb volt kimondani, mint hittem; fejben sokkal egyszerűbbnek tűnt. – És szeretném, hogy ha nálam is laknál még egy jó ideig. Már sokszor mondtam, hogy ne félj, és mond el, mit érzel, ismét elmondom. – Egyre gördülékenyebben formáltam meg a szavakat. – Nem tudom, mik történtek veled eddig, nem is akarlak faggatni, majd ha egyszer szeretnéd, elmondod. Azt is köszönöm, hogy annyit elmondtál, amennyit... – mély levegőt vettem. – Szóval, ha szeretnéd, én is mesélek a múltamról. – Ennyire nehezen még nem nyögtem ki semmit.
A Kölyök reakcióját figyeltem, aki félve pillantott felém a szeme sarkából, majd kapta el zavartan tekintetét.
– Nem muszáj... – motyogta. – Azért köszönöm – suttogta.
Nem nagyon bántam, hogy nem kell mindent kiteregetnem, de így nem is igazán tudtam, hogy folytassam a beszélgetést. Eddig volt csak tervem...
– Akkor mesélj te. Mindent tudni akarok – mondtam. – Persze, csak azt mond el, amit akarsz – mentettem a menthetőt, miután rájöttem, talán kicsit nyers voltam.
– Hát... Öhm... Én már elmondtam sok mindent, amit másnak még nem – motyogta. – De ha kérdez, válaszolok. – Erre volt szükségem! Most már csak arra kellett vigyáznom, hogy tapintatosan kérdezzek... Ez nehéz lesz.
– Miért kerültél ma? – egy pillanatra felém kapta a tekintetét, aztán ismét előre nézett. Mély levegőt vett, és csak jó pár másodperc után válaszolt.
– Mert ez mind olyan sok. A–aggódtam, megijedtem... Ez olyan rossz – kicsit elvörösödött, ahogy zavartan kezdte el gyűrögetni kabátja ujját.
Arcom elöntötte a pír. Hogy lehet ilyen ártatlan? Ilyen... Argh. Aggódott értem, ha jól veszem le, és most azon parázik, hogy ez rossz? – elmosolyodtam.
– Kölyök. Aggódtál értem? – kérdeztem halvány vigyorral az arcomon. Nem tudtam miért, de ez eléggé boldoggá tett ahhoz, hogy arcizmaim ilyesmire vetemedjenek.
– I–igen, persze – felelte zavartan.
– Én is aggódok érted, minden nap. Ez nem rossz dolog. Nem értem mi ezzel a baj – ráztam meg fejem.
– Én csak... Én... – az arca teljesen elvörösödött, nagyon kíváncsi lettem arra, mi járhatott a fejében.
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Nem tudtam, mit mondhatnék. Mi az igazság? Az, hogy mellette akartam lenni. De ezt mégsem mondhatom nem?
Hirtelen fordított maga felé kabátom megragadva, mire levegőt is elfelejtettem venni, majd finoman a falnak tolt, ami mellett elhaladtunk. A táskám leesett a fölre, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről.
Most mit csinál? Én mit csináltam? Mit csináljak?
Ijedten néztem rá, alig húsz centire volt az arcomtól, szinte éreztem a leheletét a bőrömön.
– Tudod miért aggódnak az emberek? – kérdezte.
– Ne–nem... – nyöszörögtem, miközben úgy éreztem belülről a nap perzsel.
A kezét mellettem a falra rakta, nem adva menekülési lehetőséget. Persze gondoltam rá, hogy kibújok kinyújtott karja alatt, azonban inkább elvetettem az ötletet, mikor rájöttem, amilyen béna vagyok, még lefejelem az alkarját és elterülök.
– Elmondom – jelentette ki, miközben én a lehető legjobban a betonnak préselődtem. Ha aggódsz valakiért, szereted.
Köpni–nyelni nem tudtam. Ezzel most mit kezdjek? Értetlenül emeltem rá a tekintetem, azonban mikor megláttam, azonnal vissza is fordítottam a fejem. Szemei csillogtak, arca enyhén rózsaszínű árnyalatot vett fel. Az agyam teljesen lefagyott, és csak jó pár másodperc múlva tudott bármit kezdeni az információkkal. Akkor, most azt mondja, hogy én szeretem, meg ő is engem? Mert ha erre céloz, akkor erre végképp nem állok készen!
Egyre közelebb hajolt hozzám, mire kezeim a mellkasához nyomtam, próbáltam eltolni, bár nem igazán jutottam semmire. Lehet igazából nem is akartam ellökni, bár ezt semmi pénzért nem ismertem volna be.
Elfordított fejem nem próbálta felé irányítani, amitől egy pillanatra megnyugodtam. Azonban nyakamhoz hajolt. Nem csinált semmit, csak nagyon közel hajolt. Kirázott a hideg nedves, meleg lehelletétől, ami bőrömet simogatta.
– Mit érzel? Mit gondolsz? – suttogta, én meg legszívesebben elbújtam volna valahova. Minden porcikám égett és bizsergett, ő pedig nagyon úgy tűnt, hogy semmi pénzért nem hátrálna el a közelemből...
Válaszoljak? Akkor előbb szabadulhatok nem?
– Lángol… lever a víz, a szí–szívem nem működik... Alig kapok le–vegőt – nyöszörögtem, s szinte már éreztem, hogy lábaim mindjárt összecsuklanak alattam. – Ro–ossz... – El se akartam hinni, hogy tényleg kimondtam a szavakat, de egyszerűen nem tudtam gondolkodni, s szinte akaratlanul törtek elő érzelmeim. Mit fog mondani erre? Rosszat tettem?...
– Mit jelent ez Eren? – kérdezte, még közelebb hajolva, finoman megfogva a fejem, felé fordítva. Esélyem se volt ellenkezni.
– Ne–nem tudom.
– Azt jelenti bejövök neked.
Mi? Mi? Mi?!!! Lehet, de ezt akkor se mondanám meg neki... Mi a franc? Hogy jelentheti ezt így ki?! Beszívott vagy részeg? Mióta dumál ennyit, és mióta ennyire jó az illata?...
– Mr. Acker–man, ké–rem engedjen el! – már könnyek gyűltek a szemem sarkába a zavartól.
Mikor hasonló dolgokon gondolkodtam, mint ami most történőben volt, azt hittem boldog lennék. Az is voltam, csak, ezt az egészet akkor sem bírtam elviselni, nem ott, nem akkor, nem álltam készen ilyenekre, mikor még normálisan megkérni se tudtam valamire!
– Azt hiszem, hasonlóan érzek – mondta végül, mire egy kicsit még közelebb jött. Ajkai szinte súrolták enyéim, hiszen lábaim már olyan szinten megrogytak, hogy fejem egy vonalba került vele.
Aztán én előre hajoltam, és megszüntettem ezt a távolságot. Az egész csak egy pillanatig tartott, ha egy másodpercet mondok, az is sok, és nem történt semmi, hiszen még én is meglepődtem tettemen, nem hogy ő! Ideje se volt reagálni, máris visszahúzódtam, és arcom elé kapva kezem csúsztam le a fal mellé.
– Sajnálom... Sajnálom... – kezdtem el ismételgetni, miközben szemeimbe könnyek gyűltek. Miért csináltam? Hogy cseszhetek el ilyen könnyen mindent?!
Pedig nem sajnáltam. Azt nem, hogy olyan közel kerültem hozzá... Cseppet sem.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Nem tudtam mi ütött belém, egyszerűen csak tudni akartam, hogy mit érez. Spontán cselekedtem, nem gondoltam át, mit teszek. Magabiztos voltam, el akartam érni, hogy végre tudtomra adja, hogy esélyem sincs. Ezt akartam... Vagyis nem, de ennek kellett volna történnie. Ehelyett nem én őt, hanem ő engem csókolt meg. Jó, azt, hogy összeért a szánk erős jóindulattal se lehetne csóknak nevezni, de még ez is elég volt ahhoz, hogy azt gondoljam, ha mással akarna lenni, se engedném. Mert kell nekem. A közelsége, a kiszolgáltatottsága... A váratlan tettei... Kell nekem, ő. Minden hibájával együtt.
Sírt, és egészen addig, míg hazaértünk, sőt még azután is azt ismételgette, hogy sajnálja. Minden mozdulatomra megrezdült, és egyetlen értelmes mondatot sem tudtam kihúzni belőle. Lehet egy kicsit messzire mentem...
Mikor lefeküdtünk az ágyba, is a lehető legmesszebbre húzódott, ami cseppet sem tetszett, de gondoltam adok neki időt, hogy rendezze a gondolatait, hiszen még én se voltam erre képes.
Egy darabig álmatlanul a plafont bámultam. Pontosabban addig, míg a Kölyök lélegzetvétele egyenletessé nem vált. Akkor pedig végre magamhoz karolhattam. Nagyon megnyugtatott a közelsége, bár még ennek ellenére se tudtam azonnal elaludni. Agyam a történteken, és azokon a dolgokon kattogott, amik meg fognak történni. Jobban mondva, amiket akarok, hogy megtörténjenek, bármennyire is furcsák, vagy éppen kaotikusak...
Meg kellett szerezzem. Csak hát, ez nyilván nem olyan egyszerű, hogy:
„Bejössz.”
„Te is nekem.”
„Járjunk."
De nem fogom feladni. Az élet rövid, és eddig csak szenvedtem. Boldog akarok lenni. Vele akarok boldog lenni.
Még két hónapja sem ismertem a Kölyköt, alig több, mint egy hete lakott nálam, és két napja aludt velem. És mégis minden porcikám követelte azt, hogy a közelében legyek, erre ő egész nap került. Nem tudtam mit tehettem már megint; azt hittem a faházban sikerült lenyugtatnom, és ismét minden sínen lesz. Hát ez rohadtul nem így történt. Konkrétan olyan volt, mint aki menekül előlem. Amint a közelébe mentem, ő odébb surrant. Általában elismertem a hibáimat, de most, szerintem semmi rosszat nem csináltam, és fogalmam sem volt, mi baja van, és az ha valaki ok nélkül haragszik rád, egyike a legidegesítőbb dolgoknak.
Alig ismertem. Azon kívül, amit azon az estén elmondott, semmit nem tudtam róla. Mondjuk ő még ennél is kevesebbet tudott rólam. – Lehet ez a baj; nem bízik bennem, mert nem ismer. Én se bíznék magamban, ahogy Hanji mondaná, olyan vagyok, mint egy bérgyilkos. Én őszintén szerettem volna többet tudni róla; tudni, hogy mit érez, hogy mit gondol, mikor fél, mikor boldog. Azt, hogy én, hogyan tehetem boldoggá. Eddig még nem igen éreztem hasonlót, ezért volt ilyen nehéz rendeznem a gondolatimat, de most, hogy végre konkrétan meg tudtam fogalmazni mit akarok elérni, minden sokkal rendezettebnek, és elérhetőbbnek tűnt.
Beszélnem kellett vele, hogy el tudjam érni azt, hogy ismét megnyíljon. Láttam az arcán átsuhanó rettegést, mikor kimondtam a szavakat.
– Őszinte leszek – kezdtem határozottan –, szeretem, hogy velem laksz. – Végül is sokkal nehezebb volt kimondani, mint hittem; fejben sokkal egyszerűbbnek tűnt. – És szeretném, hogy ha nálam is laknál még egy jó ideig. Már sokszor mondtam, hogy ne félj, és mond el, mit érzel, ismét elmondom. – Egyre gördülékenyebben formáltam meg a szavakat. – Nem tudom, mik történtek veled eddig, nem is akarlak faggatni, majd ha egyszer szeretnéd, elmondod. Azt is köszönöm, hogy annyit elmondtál, amennyit... – mély levegőt vettem. – Szóval, ha szeretnéd, én is mesélek a múltamról. – Ennyire nehezen még nem nyögtem ki semmit.
A Kölyök reakcióját figyeltem, aki félve pillantott felém a szeme sarkából, majd kapta el zavartan tekintetét.
– Nem muszáj... – motyogta. – Azért köszönöm – suttogta.
Nem nagyon bántam, hogy nem kell mindent kiteregetnem, de így nem is igazán tudtam, hogy folytassam a beszélgetést. Eddig volt csak tervem...
– Akkor mesélj te. Mindent tudni akarok – mondtam. – Persze, csak azt mond el, amit akarsz – mentettem a menthetőt, miután rájöttem, talán kicsit nyers voltam.
– Hát... Öhm... Én már elmondtam sok mindent, amit másnak még nem – motyogta. – De ha kérdez, válaszolok. – Erre volt szükségem! Most már csak arra kellett vigyáznom, hogy tapintatosan kérdezzek... Ez nehéz lesz.
– Miért kerültél ma? – egy pillanatra felém kapta a tekintetét, aztán ismét előre nézett. Mély levegőt vett, és csak jó pár másodperc után válaszolt.
– Mert ez mind olyan sok. A–aggódtam, megijedtem... Ez olyan rossz – kicsit elvörösödött, ahogy zavartan kezdte el gyűrögetni kabátja ujját.
Arcom elöntötte a pír. Hogy lehet ilyen ártatlan? Ilyen... Argh. Aggódott értem, ha jól veszem le, és most azon parázik, hogy ez rossz? – elmosolyodtam.
– Kölyök. Aggódtál értem? – kérdeztem halvány vigyorral az arcomon. Nem tudtam miért, de ez eléggé boldoggá tett ahhoz, hogy arcizmaim ilyesmire vetemedjenek.
– I–igen, persze – felelte zavartan.
– Én is aggódok érted, minden nap. Ez nem rossz dolog. Nem értem mi ezzel a baj – ráztam meg fejem.
– Én csak... Én... – az arca teljesen elvörösödött, nagyon kíváncsi lettem arra, mi járhatott a fejében.
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Nem tudtam, mit mondhatnék. Mi az igazság? Az, hogy mellette akartam lenni. De ezt mégsem mondhatom nem?
Hirtelen fordított maga felé kabátom megragadva, mire levegőt is elfelejtettem venni, majd finoman a falnak tolt, ami mellett elhaladtunk. A táskám leesett a fölre, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről.
Most mit csinál? Én mit csináltam? Mit csináljak?
Ijedten néztem rá, alig húsz centire volt az arcomtól, szinte éreztem a leheletét a bőrömön.
– Tudod miért aggódnak az emberek? – kérdezte.
– Ne–nem... – nyöszörögtem, miközben úgy éreztem belülről a nap perzsel.
A kezét mellettem a falra rakta, nem adva menekülési lehetőséget. Persze gondoltam rá, hogy kibújok kinyújtott karja alatt, azonban inkább elvetettem az ötletet, mikor rájöttem, amilyen béna vagyok, még lefejelem az alkarját és elterülök.
– Elmondom – jelentette ki, miközben én a lehető legjobban a betonnak préselődtem. Ha aggódsz valakiért, szereted.
Köpni–nyelni nem tudtam. Ezzel most mit kezdjek? Értetlenül emeltem rá a tekintetem, azonban mikor megláttam, azonnal vissza is fordítottam a fejem. Szemei csillogtak, arca enyhén rózsaszínű árnyalatot vett fel. Az agyam teljesen lefagyott, és csak jó pár másodperc múlva tudott bármit kezdeni az információkkal. Akkor, most azt mondja, hogy én szeretem, meg ő is engem? Mert ha erre céloz, akkor erre végképp nem állok készen!
Egyre közelebb hajolt hozzám, mire kezeim a mellkasához nyomtam, próbáltam eltolni, bár nem igazán jutottam semmire. Lehet igazából nem is akartam ellökni, bár ezt semmi pénzért nem ismertem volna be.
Elfordított fejem nem próbálta felé irányítani, amitől egy pillanatra megnyugodtam. Azonban nyakamhoz hajolt. Nem csinált semmit, csak nagyon közel hajolt. Kirázott a hideg nedves, meleg lehelletétől, ami bőrömet simogatta.
– Mit érzel? Mit gondolsz? – suttogta, én meg legszívesebben elbújtam volna valahova. Minden porcikám égett és bizsergett, ő pedig nagyon úgy tűnt, hogy semmi pénzért nem hátrálna el a közelemből...
Válaszoljak? Akkor előbb szabadulhatok nem?
– Lángol… lever a víz, a szí–szívem nem működik... Alig kapok le–vegőt – nyöszörögtem, s szinte már éreztem, hogy lábaim mindjárt összecsuklanak alattam. – Ro–ossz... – El se akartam hinni, hogy tényleg kimondtam a szavakat, de egyszerűen nem tudtam gondolkodni, s szinte akaratlanul törtek elő érzelmeim. Mit fog mondani erre? Rosszat tettem?...
– Mit jelent ez Eren? – kérdezte, még közelebb hajolva, finoman megfogva a fejem, felé fordítva. Esélyem se volt ellenkezni.
– Ne–nem tudom.
– Azt jelenti bejövök neked.
Mi? Mi? Mi?!!! Lehet, de ezt akkor se mondanám meg neki... Mi a franc? Hogy jelentheti ezt így ki?! Beszívott vagy részeg? Mióta dumál ennyit, és mióta ennyire jó az illata?...
– Mr. Acker–man, ké–rem engedjen el! – már könnyek gyűltek a szemem sarkába a zavartól.
Mikor hasonló dolgokon gondolkodtam, mint ami most történőben volt, azt hittem boldog lennék. Az is voltam, csak, ezt az egészet akkor sem bírtam elviselni, nem ott, nem akkor, nem álltam készen ilyenekre, mikor még normálisan megkérni se tudtam valamire!
– Azt hiszem, hasonlóan érzek – mondta végül, mire egy kicsit még közelebb jött. Ajkai szinte súrolták enyéim, hiszen lábaim már olyan szinten megrogytak, hogy fejem egy vonalba került vele.
Aztán én előre hajoltam, és megszüntettem ezt a távolságot. Az egész csak egy pillanatig tartott, ha egy másodpercet mondok, az is sok, és nem történt semmi, hiszen még én is meglepődtem tettemen, nem hogy ő! Ideje se volt reagálni, máris visszahúzódtam, és arcom elé kapva kezem csúsztam le a fal mellé.
– Sajnálom... Sajnálom... – kezdtem el ismételgetni, miközben szemeimbe könnyek gyűltek. Miért csináltam? Hogy cseszhetek el ilyen könnyen mindent?!
Pedig nem sajnáltam. Azt nem, hogy olyan közel kerültem hozzá... Cseppet sem.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Nem tudtam mi ütött belém, egyszerűen csak tudni akartam, hogy mit érez. Spontán cselekedtem, nem gondoltam át, mit teszek. Magabiztos voltam, el akartam érni, hogy végre tudtomra adja, hogy esélyem sincs. Ezt akartam... Vagyis nem, de ennek kellett volna történnie. Ehelyett nem én őt, hanem ő engem csókolt meg. Jó, azt, hogy összeért a szánk erős jóindulattal se lehetne csóknak nevezni, de még ez is elég volt ahhoz, hogy azt gondoljam, ha mással akarna lenni, se engedném. Mert kell nekem. A közelsége, a kiszolgáltatottsága... A váratlan tettei... Kell nekem, ő. Minden hibájával együtt.
Sírt, és egészen addig, míg hazaértünk, sőt még azután is azt ismételgette, hogy sajnálja. Minden mozdulatomra megrezdült, és egyetlen értelmes mondatot sem tudtam kihúzni belőle. Lehet egy kicsit messzire mentem...
Mikor lefeküdtünk az ágyba, is a lehető legmesszebbre húzódott, ami cseppet sem tetszett, de gondoltam adok neki időt, hogy rendezze a gondolatait, hiszen még én se voltam erre képes.
Egy darabig álmatlanul a plafont bámultam. Pontosabban addig, míg a Kölyök lélegzetvétele egyenletessé nem vált. Akkor pedig végre magamhoz karolhattam. Nagyon megnyugtatott a közelsége, bár még ennek ellenére se tudtam azonnal elaludni. Agyam a történteken, és azokon a dolgokon kattogott, amik meg fognak történni. Jobban mondva, amiket akarok, hogy megtörténjenek, bármennyire is furcsák, vagy éppen kaotikusak...
Meg kellett szerezzem. Csak hát, ez nyilván nem olyan egyszerű, hogy:
„Bejössz.”
„Te is nekem.”
„Járjunk."
De nem fogom feladni. Az élet rövid, és eddig csak szenvedtem. Boldog akarok lenni. Vele akarok boldog lenni.
23. fejezet
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Reggel morogva nyújtózkodtam meghallva az ébresztő hangját. Ásítva fordultam meg – bár valamiért elég nehézkes volt –, és nyitottam ki szemeimet. Mr. Ackerman karjaiban ébredtem fel, akinek kezei még megfordulásom után is csípőm köré kulcsolódtak. A szívem azonnal hevesebben kezdett dobogni, amint megláttam nyugodt arcát, és kissé elnyílt száját. És óh, te jóságos ég! Én tegnap azokhoz az ajkakhoz kerültem olyan közel… – Felvinnyogtam, mikor felelevenedtek előttem az előző nap eseményei.
Nem haragudhat. Biztosan nem, akkor nem ölelne így. Szaggatottan kifújtam a levegőt. Nem agyalhattam ezen az egyetlen dolgon. Majd ha baj lesz, akkor aggódok. Addig pedig még élvezni akarom a közelségét. Kezeim felhúzva kuporodtam mellkasához, és szívverését hallgattam; megnyugtatott. Amikor aludt, mintha teljesen más ember lett volna. Kisimult arcvonásainak közük nem volt ahhoz, amiket napközben látni lehetett rajta.
– Argh – morogta, miközben nyújtózott egyet, pontot téve reggeli sziesztám végére. – Reggelt – köszönt azon az őrjítően férfias, karcos hangján.
Laposakat pislogva kezdett el ébredezni, majd egyszerűen, egy pillanat alatt már mozdult is, és négykézláb támaszkodott felettem. Megszólalni se mertem, csak megigézve bámultam sötét íriszeibe.
– Szia – villantott egy apró mosolyt, majd adott egy lágy csókot a fejem tetejére. Elvörösödtem, és képtelen voltam visszatartani a vigyorgást. Arcom elé kaptam a kezem, és elfordítottam a fejem.
Egy másodperc múlva azonban már sehol nem volt. Eszméletlenül zavartan feküdtem az ágyon a plafont bámulva. Most már biztos lehettem abban, hogy nem haragszik. Járni akar?
Agyam olyan dolgokon kezdett el pattogni, hogy: Valahonnét meg kéne tudni, mit kéne csinálnom, és mire kéne számítanom... – Az első kérdésre, hogy mit kell csináljak, úgy véltem az interneten majd rákeresek, a második már nehezebb volt. Aki elvileg tudta, mi folyik itt, az Hanji volt. Csak azt nem tudtam, hogy mennyit tud, és, hogy szabad–e többet tudjon. Meg kellett próbálnom beszélni vele. Ő ismerte Mr. Ackermant, jóban voltak, szóval valamilyen szinten bizonyára meg tudja majd mondani, mire kell számítsak a részéről. Mert az én szememben nála kiszámíthatatlanabb ember nincs.
A baj azzal volt, hogyan vezessem fel a témát, és mikor kapjam el erre a halálomat kikövező beszélgetésre.
⋆ ⋆ ⋆
Végül délután sikerült találkoznom Hanjival a folyosón, így volt alkalmam egy pár percet kérni az idejéből.
– Mit szeretnél Eren? – szerencsére nem lézengtek a környéken sokan, és még félre is vonultunk, szóval már csak minden csak rajtam múlt. Nem volt sok esély arra, hogy bárki meghall minket.
– Öhm, hát, tanácsot szeretnék kérni... Mr. Ack... – kezdtem, de már félbe is szakítottak.
– Aaaaaaaaahw! Mesélj! Mit csinált?! Mondta, hogy szeret? Mindent tudni akarok! – hadarta én meg tökre lefagytam.
Szóval tudja. Okés, ez megkönnyíti a helyzetet.
– Nem. Ő... Nem tudom... Mit csináljak? – Alapból nagyon furcsa a szitu, nekem meg pláne. Tanár diák kapcsolat... ez illegális nem? Ha most nem érdekelnének mások, és lenne önbizalmam, azt mondanám: Kit izgat? Csak hát érdekeltek mások, féltem tőlük, és nem mertem ezt mondani.
– Kezd az elején! – mondta, én pedig elmondtam nagy vonalakban a történteket. Ő meg – nem vagyok biztos abban, hogy így hívják ezt a tevékenységet, de – fanolt? Talán. Mindenesetre fura volt; vigyorgott, mint egy mániákus, miközben a feje egyre vörösebb lett.
– Adj egy percet, hogy összeszedjem magam... – kezdett el mélyeket lélegezni. – Szóval, nagyon egyszerű, mit kell csinálnod. Menj el vele randizni, majd csókold meg, aludj vele egy ágyban, aztán jöhet a szex.
Huh? A mondatában négy dolog akasztott ki: Randizni? Csókolni? Szexelni? És mi van, ha már egy ágyban alszunk?
Hogy kell csókolózni, és hogy működik a szex két férfi között? Mármint körülbelül el tudtam képzelni, csak nem akartam. Majd az internet megmondja...!
– De... – nyögtem.
– Nekem mennem kell, Eren, de ha bármi van, csak gyere át! – ennyi, és ott hagyott. Mikasa 2.0. Nem segítesz!
Mit tegyek? És mit fogok csinálni, ha ő olyan dolgokat akar csinálni? Tizenöt vagyok, és lehet gáz, biztosan az, de még magamnak se vertem ki soha! Mikor is lett volna ilyesmikre időm a verés, a rettegés, a tanulás és az alvás mellett? Meg amúgy sem akarom, meg gondolom ő se, kiskorú vagyok, meg a diákja, meg ilyenek. Nem akarhatja.
Megyek elásom magam...
⋆ ⋆ ⋆
Délután kihasználtam az alkalmat, hogy egyedül lehettem, és elmerültem az internet sötét bugyraiban. Fél óra múlva már gyomorgörccsel néztem a cikkeket, képeket, és videókat. Sok mindent tudtam meg, sok sötét, agysejteket gyilkoló dolgot, amit nem igazán kellett volna. Kirázott a hideg, mikor belegondoltam, hogy mi történne, ha eljutnánk odáig Mr. Ackermannal. Aztán pedig furcsa nem éppen kellemetlen borzongás futott végig gerincemen.
Ki lenne felül, és ki lenne alul? Ezt a részét nem igazán értettem a dolognak. Én biztosan nem akarok alul lenni, de hát ő sem úgy nézett ki, mint aki szívesen lenne. És különben is, min múlik? A mangákban, amiket találtam, általában az alacsonyabb volt alul, vagyis ezt számítva Mr. Ackerman lenne, vagy a gyengébb, ez esetben viszont én lennék... Személyiséget nézve, abszolút ő lenne felül, vagyis 2:1 az állás Mr. Ackerman javára. De én akkor is félek, az is elég volt, amit egyszer azok a férfiak tettek. Ahányszor belegondoltam, mindig az a rossz érzés fogott el, hogy ugyanolyan borzalmas lenne. Ez az egész kibaszott nehéz és ijesztő!
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Eren kissé megint normálisabban viselkedett, ami azért megnyugtatott a tegnap után.
Délután az irodámban ültem, a Kölyköt már haza küldtem, mivel ma tovább kellett bent maradnom, el kellett intéznem pár papírt, és be kellett írnom a jegyeket is.
Kopogtak, Hanji jött be.
– Mond! – néztem rá unottan.
– Mi van Erennel? – kezdett el azon a tipikus idegesítő hangján beszélni, mint mindig.
– Mi lenne? – kérdeztem. Most komolyan ezzel fog zaklatni?
– Hát tudod... Úgy vettem észre, Eren nagyon fontos számodra. – Itt kellett félbe szakítanom, mielőtt még elkezdte volna az őrült elméleteit.
– Tch. Nem fontos. Csak egy szaros kölyök – morogtam. Nagyon meggyőzően tudtam hazudni, ő valahogy mégis mindig tudta, mi az igaz, és mi nem.
– Na de Levi! Csak egy "szaros kölyköt" nem fogad be valaki, vesz meg neki mindent, és vigyáz rá. – Utáltam, amiért kicsit jobban figyel, mint kéne. Miért nem a saját dolgával foglalkozik? – Nem mellesleg, szegény odajött hozzám, és megkérdezte, "mit csináljak? ". Szerintem tökre kikészíted. Lehetnél tapintatosabb... – mondta, majd megfordult, és elindult kifelé.
– Pápaszem! Várj!
– Azért majd csak óvatosan! – intett, és kacsintott, mikor kilépett az ajtón.
– Magyarázd meg, amit mondtál! – gondoltam arra, amit Erenről mondott. Hülyeség lett volna azt mondani, hogy cseppet sem érdekelt a téma, végre hasznos lehetett a Négyszemű.
– Hát arra gondoltam, tudod, mikor te és ő... Este az ágyban...
– Fogd be hülye! Ne beszélj szarságokat! Sosem érnék egy olyan kis kölyökhöz! – Lehet, hogy hazudtam, de erre mégis mi mást mondhatnék? Az eszem eléggé harcban állt a vágyaimmal.
– Jah, a másikra gondoltál! Bocs, megígértem, hogy nem fecsegek! – felkapta a táskáját, és máris a folyosón robogott végig, én meg csak a lehető leggyorsabban követtem.
– Mi az, hogy nem fecsegsz? Te Hanji vagy, aki mindig mindenbe beleszól! Ne hülyéskedj velem Pápaszem!
– Bocsi! Mennem kell! De tudod ő nem olyan, mint te, vagy én, ő még csak egy gyerek... – mondta kissé szomorúan, majd tényleg ott hagyott.
Bassza meg! Nem mondod? Tudom, hogy csak egy szaros! Magam sem értem, hogyan tetszhet. Egyáltalán mi fogott meg benne? Hülye kérdés. Ő fogott meg. Minden porcikája, minden mozdulata. Lehet, nyálasnak hangzik, de igaz...
Idegesen belerúgtam az egyik szekrénybe, mire az behorpadt, pont akkor, mikor az egyik tizedik osztály kijött a közeli teremből. Kaptam pár furcsa pillantást, mire csak megvetően rájuk néztem. Nem láttak még dühös embert? Vagy mi bajuk?
– Takarodjatok odébb szarosok! – mordultam rájuk, majd indultam is vissza a tanáriba.
Reggel morogva nyújtózkodtam meghallva az ébresztő hangját. Ásítva fordultam meg – bár valamiért elég nehézkes volt –, és nyitottam ki szemeimet. Mr. Ackerman karjaiban ébredtem fel, akinek kezei még megfordulásom után is csípőm köré kulcsolódtak. A szívem azonnal hevesebben kezdett dobogni, amint megláttam nyugodt arcát, és kissé elnyílt száját. És óh, te jóságos ég! Én tegnap azokhoz az ajkakhoz kerültem olyan közel… – Felvinnyogtam, mikor felelevenedtek előttem az előző nap eseményei.
Nem haragudhat. Biztosan nem, akkor nem ölelne így. Szaggatottan kifújtam a levegőt. Nem agyalhattam ezen az egyetlen dolgon. Majd ha baj lesz, akkor aggódok. Addig pedig még élvezni akarom a közelségét. Kezeim felhúzva kuporodtam mellkasához, és szívverését hallgattam; megnyugtatott. Amikor aludt, mintha teljesen más ember lett volna. Kisimult arcvonásainak közük nem volt ahhoz, amiket napközben látni lehetett rajta.
– Argh – morogta, miközben nyújtózott egyet, pontot téve reggeli sziesztám végére. – Reggelt – köszönt azon az őrjítően férfias, karcos hangján.
Laposakat pislogva kezdett el ébredezni, majd egyszerűen, egy pillanat alatt már mozdult is, és négykézláb támaszkodott felettem. Megszólalni se mertem, csak megigézve bámultam sötét íriszeibe.
– Szia – villantott egy apró mosolyt, majd adott egy lágy csókot a fejem tetejére. Elvörösödtem, és képtelen voltam visszatartani a vigyorgást. Arcom elé kaptam a kezem, és elfordítottam a fejem.
Egy másodperc múlva azonban már sehol nem volt. Eszméletlenül zavartan feküdtem az ágyon a plafont bámulva. Most már biztos lehettem abban, hogy nem haragszik. Járni akar?
Agyam olyan dolgokon kezdett el pattogni, hogy: Valahonnét meg kéne tudni, mit kéne csinálnom, és mire kéne számítanom... – Az első kérdésre, hogy mit kell csináljak, úgy véltem az interneten majd rákeresek, a második már nehezebb volt. Aki elvileg tudta, mi folyik itt, az Hanji volt. Csak azt nem tudtam, hogy mennyit tud, és, hogy szabad–e többet tudjon. Meg kellett próbálnom beszélni vele. Ő ismerte Mr. Ackermant, jóban voltak, szóval valamilyen szinten bizonyára meg tudja majd mondani, mire kell számítsak a részéről. Mert az én szememben nála kiszámíthatatlanabb ember nincs.
A baj azzal volt, hogyan vezessem fel a témát, és mikor kapjam el erre a halálomat kikövező beszélgetésre.
⋆ ⋆ ⋆
Végül délután sikerült találkoznom Hanjival a folyosón, így volt alkalmam egy pár percet kérni az idejéből.
– Mit szeretnél Eren? – szerencsére nem lézengtek a környéken sokan, és még félre is vonultunk, szóval már csak minden csak rajtam múlt. Nem volt sok esély arra, hogy bárki meghall minket.
– Öhm, hát, tanácsot szeretnék kérni... Mr. Ack... – kezdtem, de már félbe is szakítottak.
– Aaaaaaaaahw! Mesélj! Mit csinált?! Mondta, hogy szeret? Mindent tudni akarok! – hadarta én meg tökre lefagytam.
Szóval tudja. Okés, ez megkönnyíti a helyzetet.
– Nem. Ő... Nem tudom... Mit csináljak? – Alapból nagyon furcsa a szitu, nekem meg pláne. Tanár diák kapcsolat... ez illegális nem? Ha most nem érdekelnének mások, és lenne önbizalmam, azt mondanám: Kit izgat? Csak hát érdekeltek mások, féltem tőlük, és nem mertem ezt mondani.
– Kezd az elején! – mondta, én pedig elmondtam nagy vonalakban a történteket. Ő meg – nem vagyok biztos abban, hogy így hívják ezt a tevékenységet, de – fanolt? Talán. Mindenesetre fura volt; vigyorgott, mint egy mániákus, miközben a feje egyre vörösebb lett.
– Adj egy percet, hogy összeszedjem magam... – kezdett el mélyeket lélegezni. – Szóval, nagyon egyszerű, mit kell csinálnod. Menj el vele randizni, majd csókold meg, aludj vele egy ágyban, aztán jöhet a szex.
Huh? A mondatában négy dolog akasztott ki: Randizni? Csókolni? Szexelni? És mi van, ha már egy ágyban alszunk?
Hogy kell csókolózni, és hogy működik a szex két férfi között? Mármint körülbelül el tudtam képzelni, csak nem akartam. Majd az internet megmondja...!
– De... – nyögtem.
– Nekem mennem kell, Eren, de ha bármi van, csak gyere át! – ennyi, és ott hagyott. Mikasa 2.0. Nem segítesz!
Mit tegyek? És mit fogok csinálni, ha ő olyan dolgokat akar csinálni? Tizenöt vagyok, és lehet gáz, biztosan az, de még magamnak se vertem ki soha! Mikor is lett volna ilyesmikre időm a verés, a rettegés, a tanulás és az alvás mellett? Meg amúgy sem akarom, meg gondolom ő se, kiskorú vagyok, meg a diákja, meg ilyenek. Nem akarhatja.
Megyek elásom magam...
⋆ ⋆ ⋆
Délután kihasználtam az alkalmat, hogy egyedül lehettem, és elmerültem az internet sötét bugyraiban. Fél óra múlva már gyomorgörccsel néztem a cikkeket, képeket, és videókat. Sok mindent tudtam meg, sok sötét, agysejteket gyilkoló dolgot, amit nem igazán kellett volna. Kirázott a hideg, mikor belegondoltam, hogy mi történne, ha eljutnánk odáig Mr. Ackermannal. Aztán pedig furcsa nem éppen kellemetlen borzongás futott végig gerincemen.
Ki lenne felül, és ki lenne alul? Ezt a részét nem igazán értettem a dolognak. Én biztosan nem akarok alul lenni, de hát ő sem úgy nézett ki, mint aki szívesen lenne. És különben is, min múlik? A mangákban, amiket találtam, általában az alacsonyabb volt alul, vagyis ezt számítva Mr. Ackerman lenne, vagy a gyengébb, ez esetben viszont én lennék... Személyiséget nézve, abszolút ő lenne felül, vagyis 2:1 az állás Mr. Ackerman javára. De én akkor is félek, az is elég volt, amit egyszer azok a férfiak tettek. Ahányszor belegondoltam, mindig az a rossz érzés fogott el, hogy ugyanolyan borzalmas lenne. Ez az egész kibaszott nehéz és ijesztő!
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Eren kissé megint normálisabban viselkedett, ami azért megnyugtatott a tegnap után.
Délután az irodámban ültem, a Kölyköt már haza küldtem, mivel ma tovább kellett bent maradnom, el kellett intéznem pár papírt, és be kellett írnom a jegyeket is.
Kopogtak, Hanji jött be.
– Mond! – néztem rá unottan.
– Mi van Erennel? – kezdett el azon a tipikus idegesítő hangján beszélni, mint mindig.
– Mi lenne? – kérdeztem. Most komolyan ezzel fog zaklatni?
– Hát tudod... Úgy vettem észre, Eren nagyon fontos számodra. – Itt kellett félbe szakítanom, mielőtt még elkezdte volna az őrült elméleteit.
– Tch. Nem fontos. Csak egy szaros kölyök – morogtam. Nagyon meggyőzően tudtam hazudni, ő valahogy mégis mindig tudta, mi az igaz, és mi nem.
– Na de Levi! Csak egy "szaros kölyköt" nem fogad be valaki, vesz meg neki mindent, és vigyáz rá. – Utáltam, amiért kicsit jobban figyel, mint kéne. Miért nem a saját dolgával foglalkozik? – Nem mellesleg, szegény odajött hozzám, és megkérdezte, "mit csináljak? ". Szerintem tökre kikészíted. Lehetnél tapintatosabb... – mondta, majd megfordult, és elindult kifelé.
– Pápaszem! Várj!
– Azért majd csak óvatosan! – intett, és kacsintott, mikor kilépett az ajtón.
– Magyarázd meg, amit mondtál! – gondoltam arra, amit Erenről mondott. Hülyeség lett volna azt mondani, hogy cseppet sem érdekelt a téma, végre hasznos lehetett a Négyszemű.
– Hát arra gondoltam, tudod, mikor te és ő... Este az ágyban...
– Fogd be hülye! Ne beszélj szarságokat! Sosem érnék egy olyan kis kölyökhöz! – Lehet, hogy hazudtam, de erre mégis mi mást mondhatnék? Az eszem eléggé harcban állt a vágyaimmal.
– Jah, a másikra gondoltál! Bocs, megígértem, hogy nem fecsegek! – felkapta a táskáját, és máris a folyosón robogott végig, én meg csak a lehető leggyorsabban követtem.
– Mi az, hogy nem fecsegsz? Te Hanji vagy, aki mindig mindenbe beleszól! Ne hülyéskedj velem Pápaszem!
– Bocsi! Mennem kell! De tudod ő nem olyan, mint te, vagy én, ő még csak egy gyerek... – mondta kissé szomorúan, majd tényleg ott hagyott.
Bassza meg! Nem mondod? Tudom, hogy csak egy szaros! Magam sem értem, hogyan tetszhet. Egyáltalán mi fogott meg benne? Hülye kérdés. Ő fogott meg. Minden porcikája, minden mozdulata. Lehet, nyálasnak hangzik, de igaz...
Idegesen belerúgtam az egyik szekrénybe, mire az behorpadt, pont akkor, mikor az egyik tizedik osztály kijött a közeli teremből. Kaptam pár furcsa pillantást, mire csak megvetően rájuk néztem. Nem láttak még dühös embert? Vagy mi bajuk?
– Takarodjatok odébb szarosok! – mordultam rájuk, majd indultam is vissza a tanáriba.
24. fejezet
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Az elkövetkező majdnem két hét eseménytelenül telt. Na jó, ezt azért nem mondanám. Az iskolában egész jól felhúztam az átlagom, s osztálytársaimmal is úgy–ahogy kijöttem. Őszintén nem érdekeltek se a tantárgyak, se a tanárok... Csak egy. Azt kellett, hogy mondjam a suli, ahova járok a legjobb, mert Mr. Ackerman ott tanít. Nem mintha egyébként nagyon panaszkodhattam volna. Mikasa és Armin egy hete meghívtak moziba, ergo első barátaimmal közös programomon vehettem részt; egy horrort néztünk meg – Armin és én végig rettegtük a filmet, míg Mikasa halkan kuncogott a véres részeknél.
Az otthoni életem is alakult Mr. Ackermannal, habár nem tett semmit, úgy éreztem valamelyest közelebb kerültünk. Bár még mindig nem mondta, hogy hívhatnám Rivaillenak, szóval a távolság, amit ez jelentett még ott volt köztünk. Ennek ellenére melegséggel töltött el már a puszta jelenléte is.
És még mindig nem teljesen sikerült megemésztenem a két férfi kapcsolatáról szerzett tudást. Szóval szándékosan kerültem az olyan szituációkat. Mit ne mondjak, eléggé beleástam magam a témába az elmúlt napok alatt.
⋆ ⋆ ⋆
Szombat este éppen vacsoráztunk, mikor eszembe jutott ismét, hogy kávé hiányom van, s elkezdtem kérlelni Mr. Ackermant, hátha ezúttal megszán. Ezt elég sokszor eljátszottuk a napok alatt, de mindig nemet mondott. Nem mintha Mikasa nem vett volna nekem akkor is, mikor nem kértem – csak azt akartam, hogy ő is megengedje, mert így olyan volt, mintha nem is tudom, hazudtam volna.
–... de kérem! – néztem rá bociszemekkel, hátha meghatom, de még mindig közömbösen pillantott felém, s kortyolt gőzölgő teájából.
– Nem vagyok az anyád, ne hisztizz! – morrant rám, majd ismét italának szentelte figyelmét.
– Tudom, maga a Daddym... – mondtam ki gondolkodás nélkül, mire zavaromban szinte leborultam a székről, ő pedig az orrán kifolyó teától fuldokolva és prüszkölve próbált kezdeni valamit magával. Mindketten vörös fejjel igyekeztünk összekaparni magunkat, bár én körülbelül fél perc után röhögőgörcsöt kaptam Mr. Ackerman látványától, aki erre csak ingerülten csapott egyet felém.
– Jól van? – töröltem le kicsordult könnycseppjeim.
– Bazdmeg...! – támaszkodott az asztalra fejét fogva.
Hát igen, a mangák rossz hatással vannak rám.
Miután mindkettőnknek sikerült túllépnie az előbb történteken, átvonultunk a kanapéra. Boldogan nyúltam el. Ez volt az ősziszünet első napja, s a tudat, hogy pihenhetek, és nem kell majd egy darabig iskolába menni örömmel töltött el. Na meg az is, hogy átkarolt, én pedig neki dőltem az oldalának.
– Tudok zongorázni – mondta váratlanul, én meg csak értetlenül néztem rá. Mi?
Mármint gondoltam, hogy a milliós zongora nem csak dísz, de miért éppen most mondja?
– Csak gondoltam, mondok én is valamit, mivel én nem meséltem a múltamról sokat. – Igazából semmit, de mindegy, gondoltam. – Bár ha valamit tudni szeretnél, nyugodtan kérdezhetsz továbbra is.
Kis agyalás után jöttem rá, hogy ez nála valamiféle gesztus lehet arra, hogy megpróbál nyitni, és közelebb kerülni hozzám... Vagy nem tudom, de a mangaösztöneim ezt súgták.
– Maximum nem válaszolok – tette még hozzá.
Csak némán, a gondolataimba mélyedve bólintottam egyet. Vajon milyen lenne hallani, ahogy játszik?
– Uhm... Játszik nekem? – tettem fel a kérdést, de azonnal meg is bántam. Ez olyan izének hangzott. Az arcomra kiült a pír, és távolabb húzódtam. A szívem hevesebben kezdett verni. Most ezt miért kellett? Hülye Eren!
Mr. Ackerman egy gyors mozdulattal döntött le a kanapéra, reagálni sem maradt időm, és máris a fejem mellett támaszkodott meg, én meg azt sem tudtam hol vagyok. Közel volt. Nagyon közel. Na, az ilyen helyzeteket kerültem ebben a két hétben...
– Urgh.. – nyöszörögtem, miközben kezeim mellkasának feszítettem. Az ő arca is egy kicsit pirosasabb árnyalatot vett, mint amilyen általában lenni szokott.
– Ha azt mondod, szeretnéd, hogy játszak neked, és szépen megkérsz, igen – nézett a szemembe, mire nagyot nyeltem.
Ez normális?
– Sze–retném... Kérem, játsszon nekem! – motyogtam.
Lekászálódott rólam, majd elindult a hangszer felé, s kezemnél fogva maga után húzott. Leült a zongorához, én pedig mellé. Figyelmesen néztem rá. Nagyon kíváncsi lettem, és a szívem még mindig ezerrel dübörgött.
Mindig ezt csinálta! Ha tettem valamit és elbizonytalanodtam, ösztönösen elkezdtem fizikailag menekülni, mire ő mindig szinte utánam vetődött és elkapott. Mintha csak így akarna megtartani és biztosítani arról, hogy minden rendben volt.
– Ez a kedvenc dalom – nézett rám, mielőtt elkezdett játszani.
Ujjai azonnal sebesen száguldottak végig a billentyűkön, amivel párhuzamosan bámulatos, gyönyörű hangok hagyták el a zongorát. Az első pár akkord után a torkom elszorult, a gyomrom görcsbe rándult. Ismertem ezt a dalt, mikor kicsi voltam, anyám énekelte nekem sokszor. Egy japán dal volt.
Mr. Ackermant figyeltem, akinek megannyi érzelem suhant át az arcán. Még sose láttam ilyennek. Fájdalmasan nézett maga elé, szinte nem is figyelte, mit csinál, ujjai rutinosan mozogtak. Szája széle meg–megrándult. Ismertem ezt a nézést, az elfojtott érzelmeket, és a kínt. Könnyek gyűltek a szemembe. Lehunytam pilláimat, és megremegtem. Szép lassan Mr. Ackerman vállának dőltem, miközben az emlékek fájdalmasan marták mellkasom. Szinte éreztem anyám meleg kezét a fejemen, ahogy a hajamba túrt. – Talán ezért szerettem, mikor Mr. Ackerman megsimította a fejem, arra emlékeztetett, mikor legutóbb boldog voltam.
Halkan kezdtem dúdolni a dalt, magamban mondva a szöveget, követve a zongora által diktált ritmust. Néha–néha megakadtam, olyankor a légzésem is elakadt, hüppögtem egyet, majd folytattam.
Anya... Hiányzott, borzalmasan hiányzott.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Rettenetes érzés volt ismét ezt a dalt játszani. Rengeteg régi emléket hozott a felszínre, amiket legszívesebben elfelejtettem volna, és az sem segített, hogy Eren a vállamnak dőlve halkan sírt. A Kölyök a dallal együtt dúdolt. Halk volt, de nem mondtam volna hamisnak. Szívesen hallottam volna, milyen az ének hangja. Örültem volna annak, ha nekem énekel... A torkom elszorult; miattam sírt. Nem akartam, hogy ez történjen. Én csak meg akartam mutatni valamit, amitől azt hittem boldog lesz, és nem pedig szomorú.
Leütöttem az utolsó sort is, majd néma csönd telepedett a házra, csak a halk hüppögés hallatszódott.
– Sajnálom – karoltam át, és vontam közelebb. Mindent el tudok rontani. Egy miniméterrel nem kerültem közelebb ahhoz, hogy az enyém legyen.
– Nem baj, köszönöm – hüppögte.
Rám nézett, gyönyörű szemei könnyesek voltak, de őszintén mosolygott. Karjait körém fonta, fejét mellkasomba fúrta. Imádtam, mikor ezt csinálta, s szívesen maradtam volna még ebben a pozícióban, de hamarosan elengedett, és kissé eltávolodott. Továbbra is boldogan nézett rám, csillogó szemekkel.
– Mesél magáról? – mosolygott bátortalanul, s sütötte le szemeit.
– Mit szeretnél tudni? – kérdeztem vissza nagyot nyelve. Egy pillanatig gondolkodott, majd feltette az első kérdést.
– Itt született?
– Nem. Máshol, de egy ideig éltem itt is, majd ismét máshol, szeptemberre pedig visszajöttem.
– Miért jött ide? – időközben hátat fordított nekem, és az oldalamnak dőlt. – Mármint itt nincs semmi érdekes... Mindenhol vannak iskolák.
– Nem tudom. Hanji és Erwin felajánlották az állást, így jöttem.
– Szeret tanár lenni? – csúszott lejjebb, hogy fel tudjon nézni rám, és lássa az arcom.
– Közömbös. Úgy vagyok vele, amíg értelmes dolgot csinálok, addig jó. És idióták fejébe verni a tudást nem a leghaszontalanabb dolog a világon – döntöttem kissé oldalra a fejem, ahogy átgondoltam a választ.
– Sajnálom, hogy nem tudok megtanulni mindent – motyogta lebiggyesztett ajkakkal.
– Semmi baj, a fontos az, hogy minden tőled telhetőt megtegyél – kezdtem el simogatni a haját, mire még jobban nekem dőlt. Mint egy bújós cica. – Van még kérdésed?
– Igen. Önnek vannak szülei? – a kérdése egy kicsit váratlanul ért, de azonnal válaszoltam.
– Már nincsenek. Apámat sosem ismertem, anyám még mikor kicsi voltam meghalt, a nagybátyám nevelt, de nemrég ő is meghalt. – A Kölyök rám nézett hatalmas szemeivel, majd még lejjebb csúszott, úgy, hogy feje az ölemben legyen, és arcát hasamhoz nyomta, én pedig így simogattam tovább fürtjeit.
– Sajnálom – suttogta.
– Ne sajnáld, az már a múlt.
– Hány éves?
– 24.
– Mikor van a születésnapja?
– Decemberben.
– Hányadikán?
– 25–én. – Huh... De belelendült a kérdezősködésbe.
– Karácsonykor? – kelt fel és nézett döbbenten szemöldökét ráncolva, mire csak bólintottam.
– Neked mikor van a születésnapod? – kérdeztem ezúttal én, nem mintha nem tudtam volna bármikor megnézni az adatai között. Nem mintha még nem tettem volna meg.
– Március 30–án – felelte nagyot ásítva. Majd megdörzsölte a szemeit, és laposakat pislogva nézett rám.
– Menjünk aludni – javasoltam.
– De én még nem akarok – motyogta.
– Nem baj. Gyere! – fogtam meg a kezét, és kezdtem a háló felé húzni.
Befeküdt az ágyba, és nyakik betakarózott, onnét figyelte, ahogy leengedtem a redőnyt, becsuktam az ablakot és levettem a felsőm.
Majd én is lefeküdtem, tisztes távolságot tartva tőle. Meglepetésemre azonban el kezdett lassan közeledni felém, míg végül közvetlen mellettem feküdt a takaróba bugyolálva. Mint egy cuki kis burrito... Kibaszott aranyos.
– Kapok én is takarót, vagy most nem adsz? – pillantottam rá mosolyogva, mire elkezdett engem is betakarni. Mikor végzett, felé fordultam, majd átkaroltam, ő pedig fejét mellkasomba fúrta.
– Jó éjt! – adtam a fejére egy puszit, mire elkezdett ficeregni, míg nem sikerült ajkait államhoz érintenie. Meglepődtem, de elmondhatatlanul örültem tettének. Majd hátat fordított nekem, amit hagytam is neki, aztán ismét átkaroltam.
– Önnek is – ásította.
– Nem muszáj magáznod – mondtam.
– Neked is – javította ki magát, majd nemsokára már egyenletesen szuszogott mellettem.
Ahj, Kölyök...
Az elkövetkező majdnem két hét eseménytelenül telt. Na jó, ezt azért nem mondanám. Az iskolában egész jól felhúztam az átlagom, s osztálytársaimmal is úgy–ahogy kijöttem. Őszintén nem érdekeltek se a tantárgyak, se a tanárok... Csak egy. Azt kellett, hogy mondjam a suli, ahova járok a legjobb, mert Mr. Ackerman ott tanít. Nem mintha egyébként nagyon panaszkodhattam volna. Mikasa és Armin egy hete meghívtak moziba, ergo első barátaimmal közös programomon vehettem részt; egy horrort néztünk meg – Armin és én végig rettegtük a filmet, míg Mikasa halkan kuncogott a véres részeknél.
Az otthoni életem is alakult Mr. Ackermannal, habár nem tett semmit, úgy éreztem valamelyest közelebb kerültünk. Bár még mindig nem mondta, hogy hívhatnám Rivaillenak, szóval a távolság, amit ez jelentett még ott volt köztünk. Ennek ellenére melegséggel töltött el már a puszta jelenléte is.
És még mindig nem teljesen sikerült megemésztenem a két férfi kapcsolatáról szerzett tudást. Szóval szándékosan kerültem az olyan szituációkat. Mit ne mondjak, eléggé beleástam magam a témába az elmúlt napok alatt.
⋆ ⋆ ⋆
Szombat este éppen vacsoráztunk, mikor eszembe jutott ismét, hogy kávé hiányom van, s elkezdtem kérlelni Mr. Ackermant, hátha ezúttal megszán. Ezt elég sokszor eljátszottuk a napok alatt, de mindig nemet mondott. Nem mintha Mikasa nem vett volna nekem akkor is, mikor nem kértem – csak azt akartam, hogy ő is megengedje, mert így olyan volt, mintha nem is tudom, hazudtam volna.
–... de kérem! – néztem rá bociszemekkel, hátha meghatom, de még mindig közömbösen pillantott felém, s kortyolt gőzölgő teájából.
– Nem vagyok az anyád, ne hisztizz! – morrant rám, majd ismét italának szentelte figyelmét.
– Tudom, maga a Daddym... – mondtam ki gondolkodás nélkül, mire zavaromban szinte leborultam a székről, ő pedig az orrán kifolyó teától fuldokolva és prüszkölve próbált kezdeni valamit magával. Mindketten vörös fejjel igyekeztünk összekaparni magunkat, bár én körülbelül fél perc után röhögőgörcsöt kaptam Mr. Ackerman látványától, aki erre csak ingerülten csapott egyet felém.
– Jól van? – töröltem le kicsordult könnycseppjeim.
– Bazdmeg...! – támaszkodott az asztalra fejét fogva.
Hát igen, a mangák rossz hatással vannak rám.
Miután mindkettőnknek sikerült túllépnie az előbb történteken, átvonultunk a kanapéra. Boldogan nyúltam el. Ez volt az ősziszünet első napja, s a tudat, hogy pihenhetek, és nem kell majd egy darabig iskolába menni örömmel töltött el. Na meg az is, hogy átkarolt, én pedig neki dőltem az oldalának.
– Tudok zongorázni – mondta váratlanul, én meg csak értetlenül néztem rá. Mi?
Mármint gondoltam, hogy a milliós zongora nem csak dísz, de miért éppen most mondja?
– Csak gondoltam, mondok én is valamit, mivel én nem meséltem a múltamról sokat. – Igazából semmit, de mindegy, gondoltam. – Bár ha valamit tudni szeretnél, nyugodtan kérdezhetsz továbbra is.
Kis agyalás után jöttem rá, hogy ez nála valamiféle gesztus lehet arra, hogy megpróbál nyitni, és közelebb kerülni hozzám... Vagy nem tudom, de a mangaösztöneim ezt súgták.
– Maximum nem válaszolok – tette még hozzá.
Csak némán, a gondolataimba mélyedve bólintottam egyet. Vajon milyen lenne hallani, ahogy játszik?
– Uhm... Játszik nekem? – tettem fel a kérdést, de azonnal meg is bántam. Ez olyan izének hangzott. Az arcomra kiült a pír, és távolabb húzódtam. A szívem hevesebben kezdett verni. Most ezt miért kellett? Hülye Eren!
Mr. Ackerman egy gyors mozdulattal döntött le a kanapéra, reagálni sem maradt időm, és máris a fejem mellett támaszkodott meg, én meg azt sem tudtam hol vagyok. Közel volt. Nagyon közel. Na, az ilyen helyzeteket kerültem ebben a két hétben...
– Urgh.. – nyöszörögtem, miközben kezeim mellkasának feszítettem. Az ő arca is egy kicsit pirosasabb árnyalatot vett, mint amilyen általában lenni szokott.
– Ha azt mondod, szeretnéd, hogy játszak neked, és szépen megkérsz, igen – nézett a szemembe, mire nagyot nyeltem.
Ez normális?
– Sze–retném... Kérem, játsszon nekem! – motyogtam.
Lekászálódott rólam, majd elindult a hangszer felé, s kezemnél fogva maga után húzott. Leült a zongorához, én pedig mellé. Figyelmesen néztem rá. Nagyon kíváncsi lettem, és a szívem még mindig ezerrel dübörgött.
Mindig ezt csinálta! Ha tettem valamit és elbizonytalanodtam, ösztönösen elkezdtem fizikailag menekülni, mire ő mindig szinte utánam vetődött és elkapott. Mintha csak így akarna megtartani és biztosítani arról, hogy minden rendben volt.
– Ez a kedvenc dalom – nézett rám, mielőtt elkezdett játszani.
Ujjai azonnal sebesen száguldottak végig a billentyűkön, amivel párhuzamosan bámulatos, gyönyörű hangok hagyták el a zongorát. Az első pár akkord után a torkom elszorult, a gyomrom görcsbe rándult. Ismertem ezt a dalt, mikor kicsi voltam, anyám énekelte nekem sokszor. Egy japán dal volt.
Mr. Ackermant figyeltem, akinek megannyi érzelem suhant át az arcán. Még sose láttam ilyennek. Fájdalmasan nézett maga elé, szinte nem is figyelte, mit csinál, ujjai rutinosan mozogtak. Szája széle meg–megrándult. Ismertem ezt a nézést, az elfojtott érzelmeket, és a kínt. Könnyek gyűltek a szemembe. Lehunytam pilláimat, és megremegtem. Szép lassan Mr. Ackerman vállának dőltem, miközben az emlékek fájdalmasan marták mellkasom. Szinte éreztem anyám meleg kezét a fejemen, ahogy a hajamba túrt. – Talán ezért szerettem, mikor Mr. Ackerman megsimította a fejem, arra emlékeztetett, mikor legutóbb boldog voltam.
Halkan kezdtem dúdolni a dalt, magamban mondva a szöveget, követve a zongora által diktált ritmust. Néha–néha megakadtam, olyankor a légzésem is elakadt, hüppögtem egyet, majd folytattam.
Anya... Hiányzott, borzalmasan hiányzott.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Rettenetes érzés volt ismét ezt a dalt játszani. Rengeteg régi emléket hozott a felszínre, amiket legszívesebben elfelejtettem volna, és az sem segített, hogy Eren a vállamnak dőlve halkan sírt. A Kölyök a dallal együtt dúdolt. Halk volt, de nem mondtam volna hamisnak. Szívesen hallottam volna, milyen az ének hangja. Örültem volna annak, ha nekem énekel... A torkom elszorult; miattam sírt. Nem akartam, hogy ez történjen. Én csak meg akartam mutatni valamit, amitől azt hittem boldog lesz, és nem pedig szomorú.
Leütöttem az utolsó sort is, majd néma csönd telepedett a házra, csak a halk hüppögés hallatszódott.
– Sajnálom – karoltam át, és vontam közelebb. Mindent el tudok rontani. Egy miniméterrel nem kerültem közelebb ahhoz, hogy az enyém legyen.
– Nem baj, köszönöm – hüppögte.
Rám nézett, gyönyörű szemei könnyesek voltak, de őszintén mosolygott. Karjait körém fonta, fejét mellkasomba fúrta. Imádtam, mikor ezt csinálta, s szívesen maradtam volna még ebben a pozícióban, de hamarosan elengedett, és kissé eltávolodott. Továbbra is boldogan nézett rám, csillogó szemekkel.
– Mesél magáról? – mosolygott bátortalanul, s sütötte le szemeit.
– Mit szeretnél tudni? – kérdeztem vissza nagyot nyelve. Egy pillanatig gondolkodott, majd feltette az első kérdést.
– Itt született?
– Nem. Máshol, de egy ideig éltem itt is, majd ismét máshol, szeptemberre pedig visszajöttem.
– Miért jött ide? – időközben hátat fordított nekem, és az oldalamnak dőlt. – Mármint itt nincs semmi érdekes... Mindenhol vannak iskolák.
– Nem tudom. Hanji és Erwin felajánlották az állást, így jöttem.
– Szeret tanár lenni? – csúszott lejjebb, hogy fel tudjon nézni rám, és lássa az arcom.
– Közömbös. Úgy vagyok vele, amíg értelmes dolgot csinálok, addig jó. És idióták fejébe verni a tudást nem a leghaszontalanabb dolog a világon – döntöttem kissé oldalra a fejem, ahogy átgondoltam a választ.
– Sajnálom, hogy nem tudok megtanulni mindent – motyogta lebiggyesztett ajkakkal.
– Semmi baj, a fontos az, hogy minden tőled telhetőt megtegyél – kezdtem el simogatni a haját, mire még jobban nekem dőlt. Mint egy bújós cica. – Van még kérdésed?
– Igen. Önnek vannak szülei? – a kérdése egy kicsit váratlanul ért, de azonnal válaszoltam.
– Már nincsenek. Apámat sosem ismertem, anyám még mikor kicsi voltam meghalt, a nagybátyám nevelt, de nemrég ő is meghalt. – A Kölyök rám nézett hatalmas szemeivel, majd még lejjebb csúszott, úgy, hogy feje az ölemben legyen, és arcát hasamhoz nyomta, én pedig így simogattam tovább fürtjeit.
– Sajnálom – suttogta.
– Ne sajnáld, az már a múlt.
– Hány éves?
– 24.
– Mikor van a születésnapja?
– Decemberben.
– Hányadikán?
– 25–én. – Huh... De belelendült a kérdezősködésbe.
– Karácsonykor? – kelt fel és nézett döbbenten szemöldökét ráncolva, mire csak bólintottam.
– Neked mikor van a születésnapod? – kérdeztem ezúttal én, nem mintha nem tudtam volna bármikor megnézni az adatai között. Nem mintha még nem tettem volna meg.
– Március 30–án – felelte nagyot ásítva. Majd megdörzsölte a szemeit, és laposakat pislogva nézett rám.
– Menjünk aludni – javasoltam.
– De én még nem akarok – motyogta.
– Nem baj. Gyere! – fogtam meg a kezét, és kezdtem a háló felé húzni.
Befeküdt az ágyba, és nyakik betakarózott, onnét figyelte, ahogy leengedtem a redőnyt, becsuktam az ablakot és levettem a felsőm.
Majd én is lefeküdtem, tisztes távolságot tartva tőle. Meglepetésemre azonban el kezdett lassan közeledni felém, míg végül közvetlen mellettem feküdt a takaróba bugyolálva. Mint egy cuki kis burrito... Kibaszott aranyos.
– Kapok én is takarót, vagy most nem adsz? – pillantottam rá mosolyogva, mire elkezdett engem is betakarni. Mikor végzett, felé fordultam, majd átkaroltam, ő pedig fejét mellkasomba fúrta.
– Jó éjt! – adtam a fejére egy puszit, mire elkezdett ficeregni, míg nem sikerült ajkait államhoz érintenie. Meglepődtem, de elmondhatatlanul örültem tettének. Majd hátat fordított nekem, amit hagytam is neki, aztán ismét átkaroltam.
– Önnek is – ásította.
– Nem muszáj magáznod – mondtam.
– Neked is – javította ki magát, majd nemsokára már egyenletesen szuszogott mellettem.
Ahj, Kölyök...
25. fejezet
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Másnap reggel, azaz vasárnap, Mr. Ackerman megkérdezte, elmennék–e vele valahova. Egy pillanatig haboztam, nagyon váratlanul ért az egész szituáció. Ez, most egy randi felkérés? Ha igen, akkor a randik végén az emberek csókolóznak, nem? Az nem kifejezés, hogy megrémültem, mikor belegondoltam. Szabályos rettegés fogott el attól, hogy tudtam mindent elrontok, amit ellehet, és ha ez most következik be, akkor egész jövőhéten bujkálhatok, hiszen szünet lesz.
– Igen – mondtam végül nagyot nyelve, kipirult arccal, mire válaszul még jobban elmosolyodott, és összeborzolta egy kicsit hajam.
⋆ ⋆ ⋆
Tizenegy körül indultunk el, nem mondta meg hova, de kénytelen voltam vele menni, bármennyire is rettegtem, nem vonhattam vissza a beleegyezést.
Taxival mentünk ki a város másik végébe, ahol rengeteg raktár foglalt helyet. A nagy garázsra emlékeztető épületek szorosan egymás mellett álltak, mindegyiken egy számmal. Elképzelésem se volt arról, hogy mégis mit keresünk a raktárlabirintusban, és Mr. Ack... vagyis Rivaille minden ezzel kapcsolatos kérdésemet nemes egyszerűséggel ignorálta.
Végül a 48–as előtt kötöttünk ki. Ő az ajtóra koncentrált, míg én összehúzott szemekkel szuggeráltam, azt remélve, tudat alatt megtörik az ellenállása, és megmondja, mégis mit csinálunk. Bár kezdtem azt érezni, hogy ez rohadtul nem egy randi, sokkal inkább csak el akart intézni valamit, és nem akart egyedül hagyni, nehogy magamra döntsem a háztömböt.
Mr. Ackerman kinyitotta a lakatot, majd elhúzta a bejáratot takaró ajtót. Én pár méterrel távolabbról figyeltem a műveletet, magamban morgolódva, de mikor megpillantottam a benti szürke leplet, ami valamit takart, azért erőt vett rajtam a kíváncsiság, és közelebb sétáltam.
– Figyelj Kölyök! – fordult oda hozzám, arcán mosollyal. – Ilyet nem látsz minden nap! – mondta büszkén, és lerántotta a ponyvát.
Tátott szájjal bámultam az autót, ami a garázsban állt. Hirtelen még azt is elfelejtettem, hogyan kell pislogni.
– Eredeti, fekete, 2008–as Nissan GT–R – simított végig a motorháztetőn. Majdhogynem féltékeny lettem az autóra, azt hallva hogyan beszélt róla.
Ez az övé? Mennyibe kerülhet egy ilyen? És ha van ilyenje, miért motorral jár?
– Megkértem egy ismerősöm, hogy tankolja meg, mossa le, nézze meg a kerekeket, szóval menet kész állapotban van. – Arcán levakarhatatlan vigyor terpeszkedett el. Olyan, amilyet még sosem láttam. – Szállj be!
– Ez az öné... Vagyis a tiéd? – makogtam, miközben félve mentem közelebb.
– Igen – pörgette meg a kulcsot ujján.
– Akkor, hogy hogy motorral jársz? – érintettem meg én is a motorháztetőt, majd azonnal el is kaptam a kezem, hiszen olyan fényes volt, nem akartam bemocskolni.
Rettenetesen gyönyörű volt, mégsem akartam beszállni. A mellkasom elszorult; eszembe jutott a baleset.
– Mert eddig nem volt rá szükségem. De most már kezd hideg lenni, és nem küldhetlek taxival mindenhova. Meg hát, a te szervezetedet nem akarom kirakni a hidegnek – rántott vállat, majd nyitotta ki nekem az ajtót, és intett, hogy szálljak be. Remegő kézzel foglaltam helyet.
– Gyönyörű – mondtam a műszerfalat vizslatva. Sosem érdekeltek különösebben az autók, de ez lenyűgöző volt.
– Most pedig, mehetünk a tényleges úticélunkhoz – boldog volt, és ennek nagyon örültem. A kis mosoly folyamatosan ott bujkált a szája szélén. – Kösd be magad! – mondta, én pedig tettem, amit kért.
Kiállt, becsukta a raktárt, majd felbőgött a motor. Vajon hova megyünk? Kezem remegését próbáltam elrejteni, így összefontam magam előtt karjaim.
– Nyugi, tudok vezetni – tette kezét a combomra, mire nem kicsit kezdett el még jobban verni a szívem. Két oka volt; azért, mert hozzám ért, és azért, mert így csak fél kézzel fogta a kormányt.
Anyám is tudott vezetni, nem rajta múlt. Bele halnék, ha még valakit elvesztenék, akit szeretek. Már pedig, nagyon is kedveltem Mr... Rivaillet. Levit? Olyan furcsa, hogy megengedte, hogy tegezzem.
Eszembe jutott a mondás: "Megszoksz, vagy megszöksz..." – Hülyeség, nem is volt olyan lehetőségem soha, hogy megszökök, hisz hova mehettem volna? Nem mintha tényleg el akartam volna menekülni. Eddig. Most azonban valahol egészen máshol akartam lenni. Bárhol máshol ahol nem egy autóban kell ülnünk, persze vele együtt.
Rivaille nem volt hajlandó megmondani, hova megyünk, így végül feladtam, és csak bámultam ki az ablakon.
Egyszer megálltunk, és ebédeltünk, majd tovább indultunk. Idő közben elkezdett esni az eső is, így a lefelé száguldó cseppeket bámultam mindaddig, míg valahogyan álomba nem merültem.
⋆ ⋆ ⋆
– Kölyök! – hallottam meg Mr. Ackerman hangját, majd éreztem, hogy megsimítja a fejem.
Ásítva néztem felé. Megjöttünk? Kinéztem, de csak a sötét félhomályt láttam. Beesteledett? Mégis hova utaztunk, hogy ennyi ideig tartott? Azt hittem elmegyünk moziba, vagy valami hasonló...
– Öhm, hol vagyunk? Megjöttünk? – kérdeztem, miközben kikapcsoltam az övem.
– Igen. A Trost hotelben vagyunk, vagyis előtte – felelte. Végre megmondta hol vagyunk!
Várjunk csak... mi az, hogy hotel?! Miért hozott hotelba? Baszki ez rohadt ijesztő! Baszki.
– Miért vagyunk itt? – kérdeztem a szokottnál vékonyabb hangon.
– Nyaralunk. Szünet van, végre lazíthatok. Elegem van a szaros kölykökből! – nyújtózott egyet, majd előrébb gurult a kocsival addig, míg a hotel lépcsője előtt nem állt. Akkor kiszállt, és a csomagtartóhoz sétált.
Ha elege van, én miért vagyok itt?
– Jó estét Mr. Ackerman! – hallottam meg egy hangot, mire végre rendesen is körbe néztem, és kikászálódtam én is.
Egy monumentális épület előtt álltunk, aminek bejáratához hatalmas lépcsősor vezetett fel. Nagyon luxusnak tűnt... A férfi, aki az imént üdvözölte Rivaillet sietős léptekkel közeledett felénk.
– A csomagokat felküldjük a szobájukba, és az autót is azonnal leparkoljuk! – mondta buzgón, mire csak bólintott.
– Gyere Eren! – szólt, majd elindult, mire azonnal felzárkóztam mellé. Hogy hozhatott egy ilyen helyre? Még sose voltam hotelban. A közelében sem voltam egynek se.
Mindent alaposan megfigyeltem. Minden olyan gyönyörű volt. Ahogy beértünk, egy kör alakú nagy térbe jutottunk, a közepén apró tóval, növényekkel, és egy kis vízeséssel. Bámulatos. Gondolkodás nélkül mentem közelebb, majd guggoltam le és kezdtem figyelni a halakat.
– Tetszik? – kérdezte. Egy pillanatig el is felejtettem, hogy ő is ott van.
– Nagyon – mosolyogtam, majd felkeltem.
Felnéztem, és a plafon elég messze volt. Helyette rálátás nyílt az öt szintre, ami feljebb helyezkedett el. Nem igen láttam embereket, amin meg is lepődtem. Hány óra lehet?
– Gyere, késő van, ma már nem terveztem semmit. Bepakolunk, aztán alszunk. – Odamentünk a recepcióhoz, ahol Mr... Rivaille gyorsan elintézte a bejeletkezést, majd elindultunk a lift felé.
A harmadik szintre mentünk. Lebámultam a körben levő folyosót övező korlát mellől, és a lenti kis tavat láttam, ami innét is elképesztő volt. Aztán gyorsan követtem Rivaillet, aki időközben bement a sugár alakban elhelyezkedő folyosók egyikére. Végül a 104–es szobához érkeztünk meg. Kinyitotta előttem az ajtót. Bent az előtérben két bőrönd foglalt helyet, ahonnét egy kis folyosóra jutottunk. Balra volt a fürdő, jobbra, és szemben egy–egy nagy szoba.
Mr. Ackerman bement a jobb oldaliba a bőröndökkel a kezében, én pedig követtem.
– Az a tied – mutatott a kékre, mire kinyitottam. Tele volt ruhákkal, az enyémekkel, amikről nem tudtam hova tűntek, és újakkal, amiken még a címke is rajta volt. Mindent eltervezett... Nem is akart szólni arról, hogy jövünk! Mi lett volna, ha nemet mondok?
– Éhes vagy? – kérdezte, mire megráztam a fejem.
– Rendben. Én sem. Menj, fürödj le, és öltözz át pizsamába! – adta ki az utasítást, de nem igazán akartam végre hajtani. Hiszen csak most ébredtem fel!
– De én nem vagyok álmos! – néztem kiskutya szemekkel.
– Senki nem kérdezte. Nem te vezettél órákon át, én álmos vagyok – ráncolta a szemöldökét, miközben a telefonján csinált valamit.
Morogtam egyet, de azért elindultam a fürdőbe.
⋆ ⋆ ⋆
Miután végeztem, ő is elment letusolni, és amíg vártam rá, kimentem az erkélyre, ugyanis, még az is volt! Kicsit hűvös volt kint, de nem nagyon zavart, hiszen annyira fel voltam pörögve, hogy ha szakadt volna a hó, az se érdekelt volna. Rálátás nyílt egy kivilágított ösvényre, ami egy csillogó vízű tóhoz vezetett. Az ég tiszta volt, és a Hold is csak úgy ragyogott. Minden olyan csendes volt, olyan nyugodt.
Felültem a kőkorlát tetejére, és a lábamat lóbálva, halkan dúdolva nézelődtem. Elképzelni se tudtam, mit fogunk csinálni itt, de örültem neki, hogy engem is elhozott. Hanjinál is hagyhatott volna, mégsem tette.
Hirtelen egy kar fonódott a derekam köré, mire majdnem felsikítottam, és leestem az alattam tátongó mélységbe. Rivaille karolt át, és dőlt neki a hátamnak. Szívem majd kiugrott a helyéről, meg se bírtam mozdulni.
– Gyere, a végén még leesel, vagy megfázol, amilyen balfasz vagy! – kezdett el apró köröket leírni hüvelykujjával az oldalamon, mire megborzongtam. Szavaival odavágta a hangulatot.
– Hé! Ez csikiz! – próbáltam elfojtani a nevetést, és eltolni a kezét, de nem sikerült. Végül ő engedett el, és segített le.
Bementünk a szobába, természetesen mindketten a nagyobb hálóba, majd bevackoltam magam a takaró alá, és ismét elkezdtem dúdolni, amíg rá vártam.
– Szívesen meghallgatnám, ahogy énekelsz – kapcsolta le a lámpát. Mondatára azonnal abbahagytam a dúdolást, és pirulva kuckóztam be magam még jobban.
– Nem tudok énekelni – motyogtam.
– Akkor nem lennél benne a kórusban – felelte. Szavaiban volt egy kis igazság. – Aranyos vagy, mikor zavarba jössz – ölelt magához, és takarózott be ő is. Szavai miatt, csak még jobban elpirultam, amit szerencsére ő nem látott.
Fejét nyakamhoz hajtotta, és szorosabban húzott magához. Lehellete meleg volt, ahogy ajkai elnyíltak, hogy lágyan megpuszilja bőröm. Megborzongtam, és lehunytam szemeim. Minden érintése annyira jól esett.
– Jó éjt Kölyök! – morogta a nyakamba, amitől ismét megborzongtam.
– Jó éjt... – feleltem.
Rivaille pár perc múlva már egyenletesen szuszogott, de én nem igazán voltam álmos, szóval kibontakoztam az öleléséből, és szembe fordultam vele, majd nyugodt, kisimult vonásait, és izmait kezdtem tanulmányozni a kintről beszűrődő gyenge fényben.
Együtt.
Rivailleal.
Egy hotelben.
Egy ágyban.
...és a fantáziám megállíthatatlanul beindult.
Másnap reggel, azaz vasárnap, Mr. Ackerman megkérdezte, elmennék–e vele valahova. Egy pillanatig haboztam, nagyon váratlanul ért az egész szituáció. Ez, most egy randi felkérés? Ha igen, akkor a randik végén az emberek csókolóznak, nem? Az nem kifejezés, hogy megrémültem, mikor belegondoltam. Szabályos rettegés fogott el attól, hogy tudtam mindent elrontok, amit ellehet, és ha ez most következik be, akkor egész jövőhéten bujkálhatok, hiszen szünet lesz.
– Igen – mondtam végül nagyot nyelve, kipirult arccal, mire válaszul még jobban elmosolyodott, és összeborzolta egy kicsit hajam.
⋆ ⋆ ⋆
Tizenegy körül indultunk el, nem mondta meg hova, de kénytelen voltam vele menni, bármennyire is rettegtem, nem vonhattam vissza a beleegyezést.
Taxival mentünk ki a város másik végébe, ahol rengeteg raktár foglalt helyet. A nagy garázsra emlékeztető épületek szorosan egymás mellett álltak, mindegyiken egy számmal. Elképzelésem se volt arról, hogy mégis mit keresünk a raktárlabirintusban, és Mr. Ack... vagyis Rivaille minden ezzel kapcsolatos kérdésemet nemes egyszerűséggel ignorálta.
Végül a 48–as előtt kötöttünk ki. Ő az ajtóra koncentrált, míg én összehúzott szemekkel szuggeráltam, azt remélve, tudat alatt megtörik az ellenállása, és megmondja, mégis mit csinálunk. Bár kezdtem azt érezni, hogy ez rohadtul nem egy randi, sokkal inkább csak el akart intézni valamit, és nem akart egyedül hagyni, nehogy magamra döntsem a háztömböt.
Mr. Ackerman kinyitotta a lakatot, majd elhúzta a bejáratot takaró ajtót. Én pár méterrel távolabbról figyeltem a műveletet, magamban morgolódva, de mikor megpillantottam a benti szürke leplet, ami valamit takart, azért erőt vett rajtam a kíváncsiság, és közelebb sétáltam.
– Figyelj Kölyök! – fordult oda hozzám, arcán mosollyal. – Ilyet nem látsz minden nap! – mondta büszkén, és lerántotta a ponyvát.
Tátott szájjal bámultam az autót, ami a garázsban állt. Hirtelen még azt is elfelejtettem, hogyan kell pislogni.
– Eredeti, fekete, 2008–as Nissan GT–R – simított végig a motorháztetőn. Majdhogynem féltékeny lettem az autóra, azt hallva hogyan beszélt róla.
Ez az övé? Mennyibe kerülhet egy ilyen? És ha van ilyenje, miért motorral jár?
– Megkértem egy ismerősöm, hogy tankolja meg, mossa le, nézze meg a kerekeket, szóval menet kész állapotban van. – Arcán levakarhatatlan vigyor terpeszkedett el. Olyan, amilyet még sosem láttam. – Szállj be!
– Ez az öné... Vagyis a tiéd? – makogtam, miközben félve mentem közelebb.
– Igen – pörgette meg a kulcsot ujján.
– Akkor, hogy hogy motorral jársz? – érintettem meg én is a motorháztetőt, majd azonnal el is kaptam a kezem, hiszen olyan fényes volt, nem akartam bemocskolni.
Rettenetesen gyönyörű volt, mégsem akartam beszállni. A mellkasom elszorult; eszembe jutott a baleset.
– Mert eddig nem volt rá szükségem. De most már kezd hideg lenni, és nem küldhetlek taxival mindenhova. Meg hát, a te szervezetedet nem akarom kirakni a hidegnek – rántott vállat, majd nyitotta ki nekem az ajtót, és intett, hogy szálljak be. Remegő kézzel foglaltam helyet.
– Gyönyörű – mondtam a műszerfalat vizslatva. Sosem érdekeltek különösebben az autók, de ez lenyűgöző volt.
– Most pedig, mehetünk a tényleges úticélunkhoz – boldog volt, és ennek nagyon örültem. A kis mosoly folyamatosan ott bujkált a szája szélén. – Kösd be magad! – mondta, én pedig tettem, amit kért.
Kiállt, becsukta a raktárt, majd felbőgött a motor. Vajon hova megyünk? Kezem remegését próbáltam elrejteni, így összefontam magam előtt karjaim.
– Nyugi, tudok vezetni – tette kezét a combomra, mire nem kicsit kezdett el még jobban verni a szívem. Két oka volt; azért, mert hozzám ért, és azért, mert így csak fél kézzel fogta a kormányt.
Anyám is tudott vezetni, nem rajta múlt. Bele halnék, ha még valakit elvesztenék, akit szeretek. Már pedig, nagyon is kedveltem Mr... Rivaillet. Levit? Olyan furcsa, hogy megengedte, hogy tegezzem.
Eszembe jutott a mondás: "Megszoksz, vagy megszöksz..." – Hülyeség, nem is volt olyan lehetőségem soha, hogy megszökök, hisz hova mehettem volna? Nem mintha tényleg el akartam volna menekülni. Eddig. Most azonban valahol egészen máshol akartam lenni. Bárhol máshol ahol nem egy autóban kell ülnünk, persze vele együtt.
Rivaille nem volt hajlandó megmondani, hova megyünk, így végül feladtam, és csak bámultam ki az ablakon.
Egyszer megálltunk, és ebédeltünk, majd tovább indultunk. Idő közben elkezdett esni az eső is, így a lefelé száguldó cseppeket bámultam mindaddig, míg valahogyan álomba nem merültem.
⋆ ⋆ ⋆
– Kölyök! – hallottam meg Mr. Ackerman hangját, majd éreztem, hogy megsimítja a fejem.
Ásítva néztem felé. Megjöttünk? Kinéztem, de csak a sötét félhomályt láttam. Beesteledett? Mégis hova utaztunk, hogy ennyi ideig tartott? Azt hittem elmegyünk moziba, vagy valami hasonló...
– Öhm, hol vagyunk? Megjöttünk? – kérdeztem, miközben kikapcsoltam az övem.
– Igen. A Trost hotelben vagyunk, vagyis előtte – felelte. Végre megmondta hol vagyunk!
Várjunk csak... mi az, hogy hotel?! Miért hozott hotelba? Baszki ez rohadt ijesztő! Baszki.
– Miért vagyunk itt? – kérdeztem a szokottnál vékonyabb hangon.
– Nyaralunk. Szünet van, végre lazíthatok. Elegem van a szaros kölykökből! – nyújtózott egyet, majd előrébb gurult a kocsival addig, míg a hotel lépcsője előtt nem állt. Akkor kiszállt, és a csomagtartóhoz sétált.
Ha elege van, én miért vagyok itt?
– Jó estét Mr. Ackerman! – hallottam meg egy hangot, mire végre rendesen is körbe néztem, és kikászálódtam én is.
Egy monumentális épület előtt álltunk, aminek bejáratához hatalmas lépcsősor vezetett fel. Nagyon luxusnak tűnt... A férfi, aki az imént üdvözölte Rivaillet sietős léptekkel közeledett felénk.
– A csomagokat felküldjük a szobájukba, és az autót is azonnal leparkoljuk! – mondta buzgón, mire csak bólintott.
– Gyere Eren! – szólt, majd elindult, mire azonnal felzárkóztam mellé. Hogy hozhatott egy ilyen helyre? Még sose voltam hotelban. A közelében sem voltam egynek se.
Mindent alaposan megfigyeltem. Minden olyan gyönyörű volt. Ahogy beértünk, egy kör alakú nagy térbe jutottunk, a közepén apró tóval, növényekkel, és egy kis vízeséssel. Bámulatos. Gondolkodás nélkül mentem közelebb, majd guggoltam le és kezdtem figyelni a halakat.
– Tetszik? – kérdezte. Egy pillanatig el is felejtettem, hogy ő is ott van.
– Nagyon – mosolyogtam, majd felkeltem.
Felnéztem, és a plafon elég messze volt. Helyette rálátás nyílt az öt szintre, ami feljebb helyezkedett el. Nem igen láttam embereket, amin meg is lepődtem. Hány óra lehet?
– Gyere, késő van, ma már nem terveztem semmit. Bepakolunk, aztán alszunk. – Odamentünk a recepcióhoz, ahol Mr... Rivaille gyorsan elintézte a bejeletkezést, majd elindultunk a lift felé.
A harmadik szintre mentünk. Lebámultam a körben levő folyosót övező korlát mellől, és a lenti kis tavat láttam, ami innét is elképesztő volt. Aztán gyorsan követtem Rivaillet, aki időközben bement a sugár alakban elhelyezkedő folyosók egyikére. Végül a 104–es szobához érkeztünk meg. Kinyitotta előttem az ajtót. Bent az előtérben két bőrönd foglalt helyet, ahonnét egy kis folyosóra jutottunk. Balra volt a fürdő, jobbra, és szemben egy–egy nagy szoba.
Mr. Ackerman bement a jobb oldaliba a bőröndökkel a kezében, én pedig követtem.
– Az a tied – mutatott a kékre, mire kinyitottam. Tele volt ruhákkal, az enyémekkel, amikről nem tudtam hova tűntek, és újakkal, amiken még a címke is rajta volt. Mindent eltervezett... Nem is akart szólni arról, hogy jövünk! Mi lett volna, ha nemet mondok?
– Éhes vagy? – kérdezte, mire megráztam a fejem.
– Rendben. Én sem. Menj, fürödj le, és öltözz át pizsamába! – adta ki az utasítást, de nem igazán akartam végre hajtani. Hiszen csak most ébredtem fel!
– De én nem vagyok álmos! – néztem kiskutya szemekkel.
– Senki nem kérdezte. Nem te vezettél órákon át, én álmos vagyok – ráncolta a szemöldökét, miközben a telefonján csinált valamit.
Morogtam egyet, de azért elindultam a fürdőbe.
⋆ ⋆ ⋆
Miután végeztem, ő is elment letusolni, és amíg vártam rá, kimentem az erkélyre, ugyanis, még az is volt! Kicsit hűvös volt kint, de nem nagyon zavart, hiszen annyira fel voltam pörögve, hogy ha szakadt volna a hó, az se érdekelt volna. Rálátás nyílt egy kivilágított ösvényre, ami egy csillogó vízű tóhoz vezetett. Az ég tiszta volt, és a Hold is csak úgy ragyogott. Minden olyan csendes volt, olyan nyugodt.
Felültem a kőkorlát tetejére, és a lábamat lóbálva, halkan dúdolva nézelődtem. Elképzelni se tudtam, mit fogunk csinálni itt, de örültem neki, hogy engem is elhozott. Hanjinál is hagyhatott volna, mégsem tette.
Hirtelen egy kar fonódott a derekam köré, mire majdnem felsikítottam, és leestem az alattam tátongó mélységbe. Rivaille karolt át, és dőlt neki a hátamnak. Szívem majd kiugrott a helyéről, meg se bírtam mozdulni.
– Gyere, a végén még leesel, vagy megfázol, amilyen balfasz vagy! – kezdett el apró köröket leírni hüvelykujjával az oldalamon, mire megborzongtam. Szavaival odavágta a hangulatot.
– Hé! Ez csikiz! – próbáltam elfojtani a nevetést, és eltolni a kezét, de nem sikerült. Végül ő engedett el, és segített le.
Bementünk a szobába, természetesen mindketten a nagyobb hálóba, majd bevackoltam magam a takaró alá, és ismét elkezdtem dúdolni, amíg rá vártam.
– Szívesen meghallgatnám, ahogy énekelsz – kapcsolta le a lámpát. Mondatára azonnal abbahagytam a dúdolást, és pirulva kuckóztam be magam még jobban.
– Nem tudok énekelni – motyogtam.
– Akkor nem lennél benne a kórusban – felelte. Szavaiban volt egy kis igazság. – Aranyos vagy, mikor zavarba jössz – ölelt magához, és takarózott be ő is. Szavai miatt, csak még jobban elpirultam, amit szerencsére ő nem látott.
Fejét nyakamhoz hajtotta, és szorosabban húzott magához. Lehellete meleg volt, ahogy ajkai elnyíltak, hogy lágyan megpuszilja bőröm. Megborzongtam, és lehunytam szemeim. Minden érintése annyira jól esett.
– Jó éjt Kölyök! – morogta a nyakamba, amitől ismét megborzongtam.
– Jó éjt... – feleltem.
Rivaille pár perc múlva már egyenletesen szuszogott, de én nem igazán voltam álmos, szóval kibontakoztam az öleléséből, és szembe fordultam vele, majd nyugodt, kisimult vonásait, és izmait kezdtem tanulmányozni a kintről beszűrődő gyenge fényben.
Együtt.
Rivailleal.
Egy hotelben.
Egy ágyban.
...és a fantáziám megállíthatatlanul beindult.
26. fejezet
A kis piros autónkban ültem, mellettem anya mosolygott kedvesen a volánnál, miközben félkézzel eligazított egy tincset.
– Hova megyünk? – kérdeztem én is önfeledt boldogsággal. Szemeim kíváncsian nyitottam nagyobbra, ahogy a kinti tájra pillantottam, és az ablakra tapadtam, hátha megtudom belőle uticélunkat.
– Meglepetés – pillantott rám, és már éppen belekezdtem volna a nyafogásba, mikor egy hatalmas villanás vakított el, majd egy nagy rántás következtében kiszorult a tüdőmből a levegő, megakadályozva, hogy a szavak érthetően kibukjanak számból.
Anyára pillantottam, szemei riadtan villantak, arcán minden apró ránc mélyebbnek tűnt a megvilágítástól. Egy csattanás következett az események hirtelen sorozatában, egy újabb rántás, rázkódás, s mikor legközelebb kinyitottam a szemem már fejjel lefelé lógtam az autóban.
Torkom elszorult, a gyomrom felfordult, pánikoltam. Tekintetemmel kétségbeesetten kerestem anyát, de nem volt mellettem. Eltűnt. Szemeim könnybe lábadtak, ijedten próbáltam kiálltani, de egy hang se jött ki a torkomon. Mindössze néma tátogásra futotta. Apró kezeimmel esetlenül kalimpáltam, próbálva kikapcsolni az övet, és mikor sikerült, nagy csattanással estem le a szélvédőre, amit teljesen behálóztak már a repedések.
Sikeresen nyitottam ki az ajtót, miközben a lábamba nyilalló kíntól fintorogtam. Éreztem, hogy valami meleg csordogál le az arcomon, de nem volt időm foglalkozni vele. Hol van anya? Ugye nincs baja? Kikászálódtam, és a hideg fémnek támaszkodva kezdtem körbe–körbe nézelődni. Mozdulataim szaggatottak voltak, a levegő egyre nehezebben áramlott be a tüdőmbe, ahogy telt az idő.
Az úttest oldalán hevert az autónk, de sehol nem láttam senkit, se vérnyomokat, se anyát.
Valami nem stimmel...
A vér hirtelen teljesen belepte a ruhámat, mintha a bőrömből áradt volna, s egyre vastagabb csíkban folyt le a homlokomon is. Időm se volt megijedni, mert a következő pillanatban már a hosszú dudaszóra terelődött a figyelmem. Fényár árasztott el mindent, és kénytelen voltam lehunyni a szemem.
Mikor legközelebb kapkodva nyitottam fel szemhéjam, egy felborult kamiont, és embereket láttam az úton heverni.
Nem foglalkozva a lábamba nyilalló kínnal bicegtem oda, majd mikor megláttam őket megdermedtem, s mikor fel is fogtam a látványt, úgy rogytam a földre némán, mintha minden erő kiment volna a testemből.
Anyu
Mikasa
Armin
Hanji
Rivaille...
Mind ott hevertek előttem, fennakadt, üveges tekintettel, vérbe fagyva.
Sikítani akartam, ordítani, de nem jött ki hang a torkomon, akár csak az előbb. Mozdulni se bírtam, csak lehunytam a szemeim, s hagytam, hogy könnyeim árvízként törjenek elő.
Ez nem lehet a valóság...
Nem.
Fel kell ébredjek!
– Eren – hallottam meg közvetlen magam mellől apám hangját, aki sebes ujjaival durván belemarkolt a hajamba. – Nézd meg jól, mit tettél! Csak egy haszontalan korcs vagy! Ez mind a te hibád! – kiabálta, majd fejemet a betonhoz akarta nyomni, azonban az aszfalt eltűnt, helyette jeges vízbe merültem el. Szemeim riadtan pattantak ki.
Ez nem a valóság! Segítség! Valaki!
Apám lent tartotta a fejem a vízben, a levegőm pedig egyre jobban kezdett fogyni. Kétségbeesetten kalimpáltam, de nem értem el vele semmit. Mindig is a fulladást tartottam a legrosszabb halálnak, mert pontosan tudod, hogy megfogsz halni, s nem hirtelen ér el a vég, mégis menthetetlenül próbálsz küzdeni, pedig azt is tudod, hogy nincs esélyed...
Lassan minden kezdett homályossá válni. Buborékok buktak elő elnyílt ajkaim közül. Utolsó gondolatom az volt, hogy megérdemlem.
⋆⋆⋆
Remegve ébredtem fel arra, hogy Rivaille a nevemet ismételgeti, hol indulatosan, hol gyengédebben. Látásom homályos volt a könnyektől, még mindig nem fogtam fel, hogy mi történt. Az álom képei túl valóságosak voltak, én pedig még mindig a hatásuk alatt álltam, s nem tudtam megkülönböztetni a valóságot a rémálomtól. Csak az visszhangzott a fejemben, hogy megérdemlem, és hogy mindenkinek csak szenvedést okozok.
Ellöktem a kezeket, amik arcomat és fejemet simogatták nyugtatásképpen. Láttam, hogy Rivaille az, aki mellettem van, s, hogy a szája mozog, de nem értettem, mit mond. A fülem csengett, a vér dübörgött a dobhártyámon. Felpattantam, és esetlenül a fürdőbe rohantam, majd gondosan bezártam az ajtót magam mögött.
Leírhatatlan érzés kerített a hatalmába, amint felfogtam, hogy az csak egy rossz álom volt, mégis részben igaz. Félelem, kétségbeesés, bánat mardosott egyszerre.
Lekuporodtam a csap alá, a kád mellé, igyekeztem felhúzott térdeim mögé bújni, mintha elrejtőzhetnék a világ és a problémák elől.
Miért most? Miért most nem tudok gátat szabni ezeknek az érzéseknek, és gondolatoknak? Miért most? Eddig jól voltam. Minden teher... Mintha a puszta jelenléte kordában tartotta volna ezeket a gondolatokat.
Sokszor éreztem már hasonlót az évek alatt. Egy verés után, egy rossz jegy után, de ennyire még sose fájt. Eddig mindig sikerült valahogy véget vetnem a visszhangnak a fejemben, sikerült egy kicsit elnémítanom a gondolataimat, de most, egyszerűen csak gyengének éreztem magam, s az évek alatt összegyűlt hiba, szidás, gyűlölet halom egyszerre zuhant a mellkasomra.
Sokszor fordult már meg a fejemben az öngyilkosság, sokszor vágytam egy vágásra, de sose voltam elég bátor hozzá, és nem is akartam meghalni, bármennyire is hittem azt, hogy jogosan küld mindenki a pokolba, nem akartam ténylegesen odakerülni. Lehet, hogy idióta vagyok, de mindig is hittem abban, hogy lehetne rosszabb, és lesz jobb.
Borzalmas érzés volt hallani, ahogy Rivaille kétségbeesetten dörömbölt az ajtón, követelte, hogy nyissam ki, miközben azért minden igyekezetével azon van, hogy megnyugtasson.
Kezeim remegtek, mellkasom elszorult, úgy éreztem megfulladok. Pontosan olyan érzés volt, mint akkor, egyszer kiskoromban... A víz fojtogató közelsége.
Utálom, hogy törődik velem! Nem érdemlem meg!
Csak zokogtam, és zokogtam. Mozdulni se bírtam. Pedig elakartam neki mondani, hogy nem kell ezt csinálja, hogy egyszerűen csak ott kéne hagyjon az út szélén. Mert egy senki vagyok, és ezen semmi nem tud változtatni. – De még ehhez is gyenge voltam...
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Reggel a Kölyök ficergésére ébredtem fel, jobban mondva a néma zokogására. Szemei csukva voltak, könnyei apró cseppekben folytak végig bőrén. Aludt, biztosan rémálma volt. Kissé idegesen, aggódva kezdtem el löködni, hogy kirángassam abból a világból, amitől rettegett.
Könnyei folyamatosan folytak, artikulálatlanul motyogott, és néha felkiáltott. Levegő után kapkodott, s mikor végre kinyitotta a szemeit, riadtan lökött félre, majd rohant be a mosdóba. Azonnal utána siettem, de bezárta az ajtót.
– Kölyök, nyisd ki! Az csak egy álom volt! Beszéljük meg! – próbálkoztam, de nem jött válasz, csak a zokogás szűrődött ki. – Eren, engedj be! Segíthetek! Nem kell elvonulj! – továbbra se válaszolt, így kénytelen voltam dörömbölni. Próbáltam betörni az ajtót, de hamar rájöttem, hogy ez több szempontból sem jó ötlet. – Csak ne csinálj semmi butaságot. Ha lenyugodtál, és ki akarsz jönni, én itt várlak – mondtam, és lecsúsztam a fal mellett.
Borzalmas érzés; a tehetetlenség érzése. Hallgatni, ahogy zokog, és tudni, hogy momentán semmit nem tudok tenni, amivel segíthetnék. Ha rátöröm az ajtót, halálra rémül, esetleg meg is sebesül.
Ha egyedül akar lenni, akkor hagynom kell, ugye?
⋆⋆⋆
Bő félóra múlva hallottam a zár kattanását, mire azonnal felpattantam. Ő nem jött ki, nem nyitotta ki az ajtót, így kénytelen voltam bemenni.
– Bemegyek, jó? – nem vártam meg, hogy válaszoljon, finoman benyitottam, habár legszívesebben a falat is szétzúztam volna, ha az kell ahhoz, hogy a közelében lehessek. Ő a kád szélén ült, lehajtott fejjel, s amennyire csokoládébarna fürtjeitől láttam, már nem sírt.
Óvatosan letérdeltem elé, majd egyik kezemmel megfogtam az ő apró, gyenge tenyerét, finoman megszorítottam, hogy érezze, ott vagyok. Mellette. Azt akartam tudja. Segíteni akartam.
– Eren – kezdtem lágyan. – Mi a baj? Mond el, jó? – csak finoman megrázta a fejét. – Mit álmodtál? – próbálkoztam tovább, de kérdésemre csak még lejjebb görbült a szája. – Mond el mi bánt! – kértem, miközben hüvelykujjammal nyugtatás képpen elkezdtem körözni kézfején.
– Nem tudom. Sajnálom – motyogta.
– Tudom milyen, mikor azt hiszed senki nincs melletted, és azt hiszed a démonjaid végül legyőznek... Hogy egy senki vagy – kezdtem, mire finoman ő is megszorította a kezem. – De azt is tudom, hogy mindig van valaki, aki melletted áll, még ha nem is veszed észre. Én itt vagyok neked. Nem baj, ha sírsz, ha tombolsz, én megvigasztallak, és megvárom amíg lenyugszol. – Szinte nem is kellett gondolkozzak, a szavak maguktól hagyták el a számat. Nyálasan hangzott, annyira, hogy majdnem elfintorodtam saját magamon, de mégis minden egyes betűt igaznak éreztem.
– Miért? – nézett fel kipirosodott, könnyektől csillogó szemeivel, amiket úgy imádtam. Ajkai pirosak voltak, sebesek, biztosan kiharapdálta őket, miközben gyötrődött.
– Mert szeretlek – feleltem, miközben kezemmel finoman megfogtam az arcát.
Ismét gondolkodás nélkül cselekedtem. Egyre közelebb hajoltam, ő pedig lehunyta szemeit. Az ajkaink közti távolságot én szüntettem végül meg. Párnácskái érdesek voltak, enyhén éreztem rajtuk a vért, de nem zavart, sőt, ha lehet mégjobban elvesztem az érintésében. Hatalmas szerencséje az volt, hogy nemrég már ittam, de még így is minden cseppje mámorító volt.
Finoman kezdtem el mozgatni számat, s már éppen elhúzódtam volna, mivel nem viszonozta, de akkor, igaz esetlenül, de ő is megpróbált részt venni a csókban. Arcát figyeltem; szemeit nem nyitotta ki, de egy újabb könnycsepp gördült le a szeme sarkából, amit azonnal finoman letöröltem ujjammal.
Igaz, hogy bátortalan, és ügyetlen volt, de ez volt életem eddigi legjobb csókja, hallattszódjon bármennyire klisésen; ha lehet, még jobban beleszerettem.
Teljesen elmerültem az érzésben. Ő egyre közelebb dőlt, belesimult az érintésembe, karjait nyakam köré fonva húzott közelebb. Kénytelen voltam a kád szélén megtámaszkodni, ha nem akartam vele együtt a beborulni.
Kipirulva húzódtam el felpuffadt ajkaitól, és zavartan csillogó szemeitől, de csak annyi idő erejéig, hogy felhúzzam, és egy gyors mozdulattal finoman a falnak szorítsam. Már kezdett kényelmetlen lenni a kád szélén való támaszkodás.
Az ártatlan, mégis vágytól csillogó, most mélyebb árnyalatú tekintete egyszerűen megbabonázott. Leengedte kezeit, mire összefontam ujjainkat, másik kezemmel felfedező útra indultam oldalán, amit enyhe borzongással nyugtázott.
Igyekeztem nem átlépni a határokat, de mivel fogalmam sem volt azok hol voltak, reménykedtem, hogy majd leállít, ha a közelükbe kerülök, de ennek éppen az ellenkezője történt.
Lejjebb hajtotta fejét, s most ő kezdeményezte a csókot. Nem kicsit lepődtem meg, de még a döbbenetnél is nagyobb elégedettség töltött el attól, hogy ő az enyém volt, hogy engem csókolt, és nem mást. Ha ezt tudtam volna, már régen neki rugaszkodtam volna a dolognak, de még abban sem voltam biztos, hogy viszonozni fogja–e egyáltalán. Azt meg, hogy ő kezdeményezzen álmaimban sem hittem volna.
Ügyetlenül, de szenvedélyesen mozgatta ajkait, miközben bátortalanul szabad kezével közelebb vont a csípőmnél fogva. Ezen tette miatt meglepetten nyögtem bele a csókba, mire félve dugta át nyelvét számba.
Na nehogy már te irányíts Kölyök! – gondoltam, és próbáltam én lenni a domináns, azonban mikor elengedte eddig összekulcsolt kezünk, majd mindkét tenyerét fenekemre vezette, és finoman belemarkolt, teljesen elvesztettem az eszem, és csak hagytam, hogy azt csináljon, amit akart. Teljesen az övé voltam. A rabja voltam tetteinek, ő pedig pillanatnyi gyengeségemet nem tétlenkedett kihasználni.
Kezei óvatosan indultak felfedező útra, aminek köszönhetően lábaim elgyengültek, s kénytelen voltam megkapaszkodni. Kezeim hajába vezettem, vállaira támaszkodtam, s még közelebb húztam a nálam tíz centivel magasabb fiút.
– Eren... – morogtam, mikor elszakadt ajkaimtól, s végre kibírtam nyögni bármit is. – Elég lesz – motyogtam homályos tekintettel, mivel tettei nem kis hatással voltak rám, s biztos voltam abban, hogy az már a határ túloldalán van. Márpedig ha nem parancsolunk megálljt magunknak, lehet később nem tudok majd megállni.
Homlokát az enyémnek döntötte, és kipirulva, lehunyt szemekkel tartott továbbra is szorosan, úgy, mintha nem akarna elengedni soha.
– Én is sze–szeretlek... de... – motyogta, miközben lassan eltolt magától. Szemeit lesütötte miközben beszélt.
Mi az, hogy de?!
– Hova megyünk? – kérdeztem én is önfeledt boldogsággal. Szemeim kíváncsian nyitottam nagyobbra, ahogy a kinti tájra pillantottam, és az ablakra tapadtam, hátha megtudom belőle uticélunkat.
– Meglepetés – pillantott rám, és már éppen belekezdtem volna a nyafogásba, mikor egy hatalmas villanás vakított el, majd egy nagy rántás következtében kiszorult a tüdőmből a levegő, megakadályozva, hogy a szavak érthetően kibukjanak számból.
Anyára pillantottam, szemei riadtan villantak, arcán minden apró ránc mélyebbnek tűnt a megvilágítástól. Egy csattanás következett az események hirtelen sorozatában, egy újabb rántás, rázkódás, s mikor legközelebb kinyitottam a szemem már fejjel lefelé lógtam az autóban.
Torkom elszorult, a gyomrom felfordult, pánikoltam. Tekintetemmel kétségbeesetten kerestem anyát, de nem volt mellettem. Eltűnt. Szemeim könnybe lábadtak, ijedten próbáltam kiálltani, de egy hang se jött ki a torkomon. Mindössze néma tátogásra futotta. Apró kezeimmel esetlenül kalimpáltam, próbálva kikapcsolni az övet, és mikor sikerült, nagy csattanással estem le a szélvédőre, amit teljesen behálóztak már a repedések.
Sikeresen nyitottam ki az ajtót, miközben a lábamba nyilalló kíntól fintorogtam. Éreztem, hogy valami meleg csordogál le az arcomon, de nem volt időm foglalkozni vele. Hol van anya? Ugye nincs baja? Kikászálódtam, és a hideg fémnek támaszkodva kezdtem körbe–körbe nézelődni. Mozdulataim szaggatottak voltak, a levegő egyre nehezebben áramlott be a tüdőmbe, ahogy telt az idő.
Az úttest oldalán hevert az autónk, de sehol nem láttam senkit, se vérnyomokat, se anyát.
Valami nem stimmel...
A vér hirtelen teljesen belepte a ruhámat, mintha a bőrömből áradt volna, s egyre vastagabb csíkban folyt le a homlokomon is. Időm se volt megijedni, mert a következő pillanatban már a hosszú dudaszóra terelődött a figyelmem. Fényár árasztott el mindent, és kénytelen voltam lehunyni a szemem.
Mikor legközelebb kapkodva nyitottam fel szemhéjam, egy felborult kamiont, és embereket láttam az úton heverni.
Nem foglalkozva a lábamba nyilalló kínnal bicegtem oda, majd mikor megláttam őket megdermedtem, s mikor fel is fogtam a látványt, úgy rogytam a földre némán, mintha minden erő kiment volna a testemből.
Anyu
Mikasa
Armin
Hanji
Rivaille...
Mind ott hevertek előttem, fennakadt, üveges tekintettel, vérbe fagyva.
Sikítani akartam, ordítani, de nem jött ki hang a torkomon, akár csak az előbb. Mozdulni se bírtam, csak lehunytam a szemeim, s hagytam, hogy könnyeim árvízként törjenek elő.
Ez nem lehet a valóság...
Nem.
Fel kell ébredjek!
– Eren – hallottam meg közvetlen magam mellől apám hangját, aki sebes ujjaival durván belemarkolt a hajamba. – Nézd meg jól, mit tettél! Csak egy haszontalan korcs vagy! Ez mind a te hibád! – kiabálta, majd fejemet a betonhoz akarta nyomni, azonban az aszfalt eltűnt, helyette jeges vízbe merültem el. Szemeim riadtan pattantak ki.
Ez nem a valóság! Segítség! Valaki!
Apám lent tartotta a fejem a vízben, a levegőm pedig egyre jobban kezdett fogyni. Kétségbeesetten kalimpáltam, de nem értem el vele semmit. Mindig is a fulladást tartottam a legrosszabb halálnak, mert pontosan tudod, hogy megfogsz halni, s nem hirtelen ér el a vég, mégis menthetetlenül próbálsz küzdeni, pedig azt is tudod, hogy nincs esélyed...
Lassan minden kezdett homályossá válni. Buborékok buktak elő elnyílt ajkaim közül. Utolsó gondolatom az volt, hogy megérdemlem.
⋆⋆⋆
Remegve ébredtem fel arra, hogy Rivaille a nevemet ismételgeti, hol indulatosan, hol gyengédebben. Látásom homályos volt a könnyektől, még mindig nem fogtam fel, hogy mi történt. Az álom képei túl valóságosak voltak, én pedig még mindig a hatásuk alatt álltam, s nem tudtam megkülönböztetni a valóságot a rémálomtól. Csak az visszhangzott a fejemben, hogy megérdemlem, és hogy mindenkinek csak szenvedést okozok.
Ellöktem a kezeket, amik arcomat és fejemet simogatták nyugtatásképpen. Láttam, hogy Rivaille az, aki mellettem van, s, hogy a szája mozog, de nem értettem, mit mond. A fülem csengett, a vér dübörgött a dobhártyámon. Felpattantam, és esetlenül a fürdőbe rohantam, majd gondosan bezártam az ajtót magam mögött.
Leírhatatlan érzés kerített a hatalmába, amint felfogtam, hogy az csak egy rossz álom volt, mégis részben igaz. Félelem, kétségbeesés, bánat mardosott egyszerre.
Lekuporodtam a csap alá, a kád mellé, igyekeztem felhúzott térdeim mögé bújni, mintha elrejtőzhetnék a világ és a problémák elől.
Miért most? Miért most nem tudok gátat szabni ezeknek az érzéseknek, és gondolatoknak? Miért most? Eddig jól voltam. Minden teher... Mintha a puszta jelenléte kordában tartotta volna ezeket a gondolatokat.
Sokszor éreztem már hasonlót az évek alatt. Egy verés után, egy rossz jegy után, de ennyire még sose fájt. Eddig mindig sikerült valahogy véget vetnem a visszhangnak a fejemben, sikerült egy kicsit elnémítanom a gondolataimat, de most, egyszerűen csak gyengének éreztem magam, s az évek alatt összegyűlt hiba, szidás, gyűlölet halom egyszerre zuhant a mellkasomra.
Sokszor fordult már meg a fejemben az öngyilkosság, sokszor vágytam egy vágásra, de sose voltam elég bátor hozzá, és nem is akartam meghalni, bármennyire is hittem azt, hogy jogosan küld mindenki a pokolba, nem akartam ténylegesen odakerülni. Lehet, hogy idióta vagyok, de mindig is hittem abban, hogy lehetne rosszabb, és lesz jobb.
Borzalmas érzés volt hallani, ahogy Rivaille kétségbeesetten dörömbölt az ajtón, követelte, hogy nyissam ki, miközben azért minden igyekezetével azon van, hogy megnyugtasson.
Kezeim remegtek, mellkasom elszorult, úgy éreztem megfulladok. Pontosan olyan érzés volt, mint akkor, egyszer kiskoromban... A víz fojtogató közelsége.
Utálom, hogy törődik velem! Nem érdemlem meg!
Csak zokogtam, és zokogtam. Mozdulni se bírtam. Pedig elakartam neki mondani, hogy nem kell ezt csinálja, hogy egyszerűen csak ott kéne hagyjon az út szélén. Mert egy senki vagyok, és ezen semmi nem tud változtatni. – De még ehhez is gyenge voltam...
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Reggel a Kölyök ficergésére ébredtem fel, jobban mondva a néma zokogására. Szemei csukva voltak, könnyei apró cseppekben folytak végig bőrén. Aludt, biztosan rémálma volt. Kissé idegesen, aggódva kezdtem el löködni, hogy kirángassam abból a világból, amitől rettegett.
Könnyei folyamatosan folytak, artikulálatlanul motyogott, és néha felkiáltott. Levegő után kapkodott, s mikor végre kinyitotta a szemeit, riadtan lökött félre, majd rohant be a mosdóba. Azonnal utána siettem, de bezárta az ajtót.
– Kölyök, nyisd ki! Az csak egy álom volt! Beszéljük meg! – próbálkoztam, de nem jött válasz, csak a zokogás szűrődött ki. – Eren, engedj be! Segíthetek! Nem kell elvonulj! – továbbra se válaszolt, így kénytelen voltam dörömbölni. Próbáltam betörni az ajtót, de hamar rájöttem, hogy ez több szempontból sem jó ötlet. – Csak ne csinálj semmi butaságot. Ha lenyugodtál, és ki akarsz jönni, én itt várlak – mondtam, és lecsúsztam a fal mellett.
Borzalmas érzés; a tehetetlenség érzése. Hallgatni, ahogy zokog, és tudni, hogy momentán semmit nem tudok tenni, amivel segíthetnék. Ha rátöröm az ajtót, halálra rémül, esetleg meg is sebesül.
Ha egyedül akar lenni, akkor hagynom kell, ugye?
⋆⋆⋆
Bő félóra múlva hallottam a zár kattanását, mire azonnal felpattantam. Ő nem jött ki, nem nyitotta ki az ajtót, így kénytelen voltam bemenni.
– Bemegyek, jó? – nem vártam meg, hogy válaszoljon, finoman benyitottam, habár legszívesebben a falat is szétzúztam volna, ha az kell ahhoz, hogy a közelében lehessek. Ő a kád szélén ült, lehajtott fejjel, s amennyire csokoládébarna fürtjeitől láttam, már nem sírt.
Óvatosan letérdeltem elé, majd egyik kezemmel megfogtam az ő apró, gyenge tenyerét, finoman megszorítottam, hogy érezze, ott vagyok. Mellette. Azt akartam tudja. Segíteni akartam.
– Eren – kezdtem lágyan. – Mi a baj? Mond el, jó? – csak finoman megrázta a fejét. – Mit álmodtál? – próbálkoztam tovább, de kérdésemre csak még lejjebb görbült a szája. – Mond el mi bánt! – kértem, miközben hüvelykujjammal nyugtatás képpen elkezdtem körözni kézfején.
– Nem tudom. Sajnálom – motyogta.
– Tudom milyen, mikor azt hiszed senki nincs melletted, és azt hiszed a démonjaid végül legyőznek... Hogy egy senki vagy – kezdtem, mire finoman ő is megszorította a kezem. – De azt is tudom, hogy mindig van valaki, aki melletted áll, még ha nem is veszed észre. Én itt vagyok neked. Nem baj, ha sírsz, ha tombolsz, én megvigasztallak, és megvárom amíg lenyugszol. – Szinte nem is kellett gondolkozzak, a szavak maguktól hagyták el a számat. Nyálasan hangzott, annyira, hogy majdnem elfintorodtam saját magamon, de mégis minden egyes betűt igaznak éreztem.
– Miért? – nézett fel kipirosodott, könnyektől csillogó szemeivel, amiket úgy imádtam. Ajkai pirosak voltak, sebesek, biztosan kiharapdálta őket, miközben gyötrődött.
– Mert szeretlek – feleltem, miközben kezemmel finoman megfogtam az arcát.
Ismét gondolkodás nélkül cselekedtem. Egyre közelebb hajoltam, ő pedig lehunyta szemeit. Az ajkaink közti távolságot én szüntettem végül meg. Párnácskái érdesek voltak, enyhén éreztem rajtuk a vért, de nem zavart, sőt, ha lehet mégjobban elvesztem az érintésében. Hatalmas szerencséje az volt, hogy nemrég már ittam, de még így is minden cseppje mámorító volt.
Finoman kezdtem el mozgatni számat, s már éppen elhúzódtam volna, mivel nem viszonozta, de akkor, igaz esetlenül, de ő is megpróbált részt venni a csókban. Arcát figyeltem; szemeit nem nyitotta ki, de egy újabb könnycsepp gördült le a szeme sarkából, amit azonnal finoman letöröltem ujjammal.
Igaz, hogy bátortalan, és ügyetlen volt, de ez volt életem eddigi legjobb csókja, hallattszódjon bármennyire klisésen; ha lehet, még jobban beleszerettem.
Teljesen elmerültem az érzésben. Ő egyre közelebb dőlt, belesimult az érintésembe, karjait nyakam köré fonva húzott közelebb. Kénytelen voltam a kád szélén megtámaszkodni, ha nem akartam vele együtt a beborulni.
Kipirulva húzódtam el felpuffadt ajkaitól, és zavartan csillogó szemeitől, de csak annyi idő erejéig, hogy felhúzzam, és egy gyors mozdulattal finoman a falnak szorítsam. Már kezdett kényelmetlen lenni a kád szélén való támaszkodás.
Az ártatlan, mégis vágytól csillogó, most mélyebb árnyalatú tekintete egyszerűen megbabonázott. Leengedte kezeit, mire összefontam ujjainkat, másik kezemmel felfedező útra indultam oldalán, amit enyhe borzongással nyugtázott.
Igyekeztem nem átlépni a határokat, de mivel fogalmam sem volt azok hol voltak, reménykedtem, hogy majd leállít, ha a közelükbe kerülök, de ennek éppen az ellenkezője történt.
Lejjebb hajtotta fejét, s most ő kezdeményezte a csókot. Nem kicsit lepődtem meg, de még a döbbenetnél is nagyobb elégedettség töltött el attól, hogy ő az enyém volt, hogy engem csókolt, és nem mást. Ha ezt tudtam volna, már régen neki rugaszkodtam volna a dolognak, de még abban sem voltam biztos, hogy viszonozni fogja–e egyáltalán. Azt meg, hogy ő kezdeményezzen álmaimban sem hittem volna.
Ügyetlenül, de szenvedélyesen mozgatta ajkait, miközben bátortalanul szabad kezével közelebb vont a csípőmnél fogva. Ezen tette miatt meglepetten nyögtem bele a csókba, mire félve dugta át nyelvét számba.
Na nehogy már te irányíts Kölyök! – gondoltam, és próbáltam én lenni a domináns, azonban mikor elengedte eddig összekulcsolt kezünk, majd mindkét tenyerét fenekemre vezette, és finoman belemarkolt, teljesen elvesztettem az eszem, és csak hagytam, hogy azt csináljon, amit akart. Teljesen az övé voltam. A rabja voltam tetteinek, ő pedig pillanatnyi gyengeségemet nem tétlenkedett kihasználni.
Kezei óvatosan indultak felfedező útra, aminek köszönhetően lábaim elgyengültek, s kénytelen voltam megkapaszkodni. Kezeim hajába vezettem, vállaira támaszkodtam, s még közelebb húztam a nálam tíz centivel magasabb fiút.
– Eren... – morogtam, mikor elszakadt ajkaimtól, s végre kibírtam nyögni bármit is. – Elég lesz – motyogtam homályos tekintettel, mivel tettei nem kis hatással voltak rám, s biztos voltam abban, hogy az már a határ túloldalán van. Márpedig ha nem parancsolunk megálljt magunknak, lehet később nem tudok majd megállni.
Homlokát az enyémnek döntötte, és kipirulva, lehunyt szemekkel tartott továbbra is szorosan, úgy, mintha nem akarna elengedni soha.
– Én is sze–szeretlek... de... – motyogta, miközben lassan eltolt magától. Szemeit lesütötte miközben beszélt.
Mi az, hogy de?!
27. fejezet
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Nem tudtam mi ütött belém, mikor viszonoztam a csókot, sem pedig azt, hogy azután. Nem bírtam gondolkodni, és szinte ösztönből cselekedtem. Éreztem, hogy nem csinálom a legjobban, de végül is ez volt az első csókom, és igazán igyekeztem. Ennek ellenére úgy tűnt, Rivaille nagyon élvezte, s mikor belenyögött a számba, valami különös érzés kerített a hatalmába, olyan, amilyet előtte még sosem tapasztaltam. Elszorult a torkom, a gyomrom szaltózott egyet, és egyszerűen csak még többet akartam. – Kifejezettem tetszett... nem is, imádtam, hogy a mindig határozott férfi miattam adott ki ilyen hangot, hogy miattam pirult ki az arca, és csillogtak szemei sötéten.
Aztán elváltunk egymástól, és mint egy lavina, zúdult rám, mit is tettem, ahogy az is, hogy azt mondta szeret, majd megcsókolt, hogy letapiztam a fenekét. Mondjuk utóbbira elég régóta vágytam, mégsem hittem, hogy tényleg lesz hozzá merszem, vagy egyáltalán lehetőségem fog adódni rá.
– Én is sze–szeretlek, de... – motyogtam, kerülve a tekintetét. Szeretni valakit, és szerelmesnek lenni nem ugyanaz. Ő szerelemmel szeret, ezért csókolt meg... Én is úgy szeretem őt? És ez helyes? Imádtam, amit az előbb tettünk, tagadni se tudtam volna. De akkor is, ez így tényleg rendben van? Nem lesz belőle gond? – ... De nem tudom, hogy ez... ez he–helyes–e – motyogtam. Az előbbi határozott énem elment valahova, nagyon messzire kuporogni a matek tudásom mellé, és megint ez a félős, bátortalan Eren voltam, akit utáltam.
– Hogy helyes–e? – nézett rám még mindig egy kicsit kipirult arccal értetlenül. Hangja kicsit hisztérikusan csengett, legalábbis a megszokotthoz képest. – Mit számít? – mordult fel, majd túrt bele kissé idegesen a hajába. – Helyes, vagy helytelen... Meg lehet–e mondani bármiről, hogy melyik? – minden szavára figyeltem. Felduzzadt ajkait néztem, az apró nyálcsíkot a szája sarkán, majd acélkék szemeit, amik most elevenebben csillogtak, mint eddig bármikor.
Képes volt egyetlen csókkal elfeledtetni velem az álmot, a gondolatimat és a gondjaimat. Azt mondta ő mellettem van, s én is mellette akartam lenni. Úgy beszélt, mint aki sokat szenvedett a múltban; meg akartam mutatni neki, hogy én is tudok rá vigyázni, hogy ő sincs egyedül. Mellette maradni, és megóvni.
– Gondolj csak bele, ha megölsz valakit, lehet, hogy éppen egy sorozatgyilkos volt, és ezzel megmentettél számtalan másik életet. Ez például helyes, vagy helytelen? – nézett kérdőn rám.
Nem feleltem.
– Ha ennyire jó érzés, és ennyire vágysz rá... – jött közelebb, mire a falhoz szorultam. Kezével megfogta arcom, majd hüvelyujjával végigsimított alsó ajkamon, amibe beleborzongtan. – És senkinek nem ártassz vele, akkor lehet–e rossz, amit teszünk? – nyomott egy puha csókot számra. Ajkai meglepően lágyak voltak marcona kinézete ellenére, ráadásul mikor még ezután a gyors puszi után is kipirosodva húzódott el tőlem, azt gondoltam, nincsen nála aranyosabb, és szexibb ember a világon.
– Azt hiszem nem – fogtam meg finoman csípőjét, és húztam közelebb magamhoz, mire most kivételesen ő döntötte mellkasomnak a fejét.
– Miattam ver így a szíved? – kérdezte apró mosollyal az ajkain.
– A te szívverésed sem éppen lassú – feleltem kissé felbátorodva. – Csak nem tetszik, ha ezt csinálom? – vezettem tenyerem megint hátsó felére, majd gondolkodás nélkül markoltam bele izmos fenekébe.
Attól, hogy ő éppen nem volt a legmagabiztosabb állapotában, sőt kifejezetten gyengének tűnt a maga őrjítő módján, én éppenhogy határozottabb lettem. Mintha egy mérlegen egyensúlyoznánk, s ha ő valamit elhagy, akkor azt nekem kell nyújtanom, hogy vízszintben maradjunk.
Egyszerűen elmondhatatlan volt, hogy a mindig magabiztos Mr. Ackerman, minden diák félelme, az én tettem miatt van ilyen zavarba, és miattam nyög fel kéjesen.
– Ostoba Kölyök! – morogta a mellkasomba. – De csak, hogy tudd, élvezd ki a fölényt, amíg tart… – nem igazán tudtam komolyan venni, ahogy ajkaiba harapva préselődött nekem még jobban. S mikor valamit tettem, mindig felmordult, vagy felnyögött.
Nagyon felpezsdült a vérem, mikor arra gondoltam, hogy milyen lenne, ha alattam nyögdécselne. Eddig úgy voltam vele, hogy a két férfi közti szex taszító, és furcsa, de most én akartam lenni az, aki Rivailleal van...
– Hn... Levi – suttogtam a nyakába, mire kicsit megremegett. – Szólíthatlak így?
– Igen – felelte. Még sosem hallottam bizonytalannak, vagy reszketőnek a hangját, de most megremegett a szó felénél.
– Szeretnél tovább menni? – kérdeztem, mert hát kiszolgáltatott állapota ellenére, még mindig ő volt az, akin minden múlt. Hiszen a kisujjával úgy fejbe tudna csapni, hogy ott helyben kimúlnék.
– Nem. Te csak egy szaros kölyök vagy, aki a seggemet taperolja! – mordult fel, mire még jobban belemélyesztettem ujjaim izmaiba, nem engedve, hogy eltávolodjon. Felnyikkant, és egy pillanatig levegőt sem vett. Lehet férfias egy nyikkanás? Ha igen, az övé az volt...
– De jó érzés, amit ez a szaros kölyök csinál, nem? – duruzsoltam közelebb hajolva füléhez.
És reakcióit látva, kétség sem fért hozzá, hogy kell nekem ez a férfi; ez a morcos, mégis törődő, alacsony tanár. Még ha nem ott helyben, előbb, vagy utóbb mindenképpen. Régen éreztem magam ilyen felszabadultnak, úgy éreztem végre sikerülhet kilábalnom a gödörből, ahol eddig voltam. Miatta, mert ő segítő kezet nyújtott nekem. És ezért szeretem. Mindenért...
– Lehet, hogy jó érzés, de akkor sem fogok megbaszni, egy tizenöt éves kölyköt! – távolodott el, mire idiótán rávigyorogtam. Nem is tudom, mikor mosolyogtam ennyire utoljára.
– Ki mondta, hogy te raknál meg engem? – kacsintottam rá.
– Jobban bírtam, mikor még ártatlan kissrác voltál, aki a karjaim közé bújt, mikor menedékre volt szüksége – morogta, miközben elindult a szoba felé. A hanglejtése ellenére láttam a szája sarkában bújkáló apró mosolyt, a pírt pedig le se tagadhatta volna. Olyan volt, mint egy paradicsom... Egy szexi paradicsom.
– Én utálom magam, azért, mert gyenge vagyok. Erősebb akarok lenni. Meg akarlak védeni... Levi – öleltem át hátulról, mire a lábamra taposott.
Ha ezt pár napja teszi, akárcsak tegnap, akkor sírva kuporodtam volna össze egy sarokban, azt gondolva, hogy utál, most azonban nem tudom miért, de túlzottan is magabiztos lettem. Ez mind igazából az ő hibája, miatta érzem ezt. Miatta érzem, hogy erősebbé kell válljak, és miatta vagyok ilyen most... Ilyen boldog, mert azt mondta, sosem hagy magamra.
Sosem?
– Levi! – felém fordult, mire már bizonytalanabbul folytattam. – Komolyan gondoltad?
– Mit?
– Hogy mellettem maradsz...
– Persze, nem szoktam hazudni – felelte a szokott unott hanggal, miközben ruháit pakolta elő a bőröndből. – De ez tényleg te vagy, nem játszod meg magad? – nézett kételkedve rám, szemöldökét ráncolva. – Mármint ilyen hirtelen, ilyen más lettél... Ilyen...
– Boldog. Boldog vagyok. Én is komolyan gondoltam – biztosítottam, mire egy halvány mosoly kúszott ajkaira.
– Azért ne legyen ekkora önbizalmad. Attól függetlenül, ami történt, csak egy idegesítő, tizenötéves szaros vagy – fordult el, de még így is láttam, hogy mosolyog. Olyannyira, hogy még fogai is kivillantak.
Nem tudtam megsértődni. Egyszerűen túl boldog voltam. Erre vágytam mindig is. Valakire, aki feltétlen szeretettel van felém, és akit én is tudok szeretni. Ha belegondolok, mindig is bennem volt ez a boldog, felszabadult, törődő Eren, csak a sok szar, a sok magamba fojtott fájdalom elnyomta ezeket az érzéseket.
Most már tudom milyen. Már csak attól kell tartsak, nehogy elrontsak valamit, bár nem úgy tűnik, hogy Levit zavarja, hogy nem én akarok alul lenni. Minden szava ellenére, a reakciói magukért beszéltek. Azt nem tudtam, hogy ha azt mondta volna, most akarja a szexet, mit csináltam volna. Hiába próbáltam magabiztos lenni, akkor biztosan elbizonytalanodtam volna. Bár most, hogy azt mondta nem akarja, amíg nem vagyok elég idős, legalább tudom, hogy van időm. Mondjuk a csókból tanulva, jobb ha nem agyalom túl a dolgokat, és csak ösztönből cselekszem. Most is bejött, remélem ezután is működni fog.
Szép lassan sikerült lenyugodnom, és visszatértem a normális önmagamhoz, csak egy kicsit boldogabb verzióban. Arcomon ott bújkált a mosoly, ahogy Levién is, habár ő velem ellentétben próbálta takargatni.
Tetszett, hogy ilyen kiszolgáltatott, és zavart. Lehet hülye vagyok, hogy ezt gondolom – biztosan az vagyok –, de már az sem érdekelt, hogy férfi, hogy idősebb, hogy az osztályfőnököm.
Csak vele akartam lenni, és elbújni az ölelésében, vagy éppen fordítva.
Nem tudtam mi ütött belém, mikor viszonoztam a csókot, sem pedig azt, hogy azután. Nem bírtam gondolkodni, és szinte ösztönből cselekedtem. Éreztem, hogy nem csinálom a legjobban, de végül is ez volt az első csókom, és igazán igyekeztem. Ennek ellenére úgy tűnt, Rivaille nagyon élvezte, s mikor belenyögött a számba, valami különös érzés kerített a hatalmába, olyan, amilyet előtte még sosem tapasztaltam. Elszorult a torkom, a gyomrom szaltózott egyet, és egyszerűen csak még többet akartam. – Kifejezettem tetszett... nem is, imádtam, hogy a mindig határozott férfi miattam adott ki ilyen hangot, hogy miattam pirult ki az arca, és csillogtak szemei sötéten.
Aztán elváltunk egymástól, és mint egy lavina, zúdult rám, mit is tettem, ahogy az is, hogy azt mondta szeret, majd megcsókolt, hogy letapiztam a fenekét. Mondjuk utóbbira elég régóta vágytam, mégsem hittem, hogy tényleg lesz hozzá merszem, vagy egyáltalán lehetőségem fog adódni rá.
– Én is sze–szeretlek, de... – motyogtam, kerülve a tekintetét. Szeretni valakit, és szerelmesnek lenni nem ugyanaz. Ő szerelemmel szeret, ezért csókolt meg... Én is úgy szeretem őt? És ez helyes? Imádtam, amit az előbb tettünk, tagadni se tudtam volna. De akkor is, ez így tényleg rendben van? Nem lesz belőle gond? – ... De nem tudom, hogy ez... ez he–helyes–e – motyogtam. Az előbbi határozott énem elment valahova, nagyon messzire kuporogni a matek tudásom mellé, és megint ez a félős, bátortalan Eren voltam, akit utáltam.
– Hogy helyes–e? – nézett rám még mindig egy kicsit kipirult arccal értetlenül. Hangja kicsit hisztérikusan csengett, legalábbis a megszokotthoz képest. – Mit számít? – mordult fel, majd túrt bele kissé idegesen a hajába. – Helyes, vagy helytelen... Meg lehet–e mondani bármiről, hogy melyik? – minden szavára figyeltem. Felduzzadt ajkait néztem, az apró nyálcsíkot a szája sarkán, majd acélkék szemeit, amik most elevenebben csillogtak, mint eddig bármikor.
Képes volt egyetlen csókkal elfeledtetni velem az álmot, a gondolatimat és a gondjaimat. Azt mondta ő mellettem van, s én is mellette akartam lenni. Úgy beszélt, mint aki sokat szenvedett a múltban; meg akartam mutatni neki, hogy én is tudok rá vigyázni, hogy ő sincs egyedül. Mellette maradni, és megóvni.
– Gondolj csak bele, ha megölsz valakit, lehet, hogy éppen egy sorozatgyilkos volt, és ezzel megmentettél számtalan másik életet. Ez például helyes, vagy helytelen? – nézett kérdőn rám.
Nem feleltem.
– Ha ennyire jó érzés, és ennyire vágysz rá... – jött közelebb, mire a falhoz szorultam. Kezével megfogta arcom, majd hüvelyujjával végigsimított alsó ajkamon, amibe beleborzongtan. – És senkinek nem ártassz vele, akkor lehet–e rossz, amit teszünk? – nyomott egy puha csókot számra. Ajkai meglepően lágyak voltak marcona kinézete ellenére, ráadásul mikor még ezután a gyors puszi után is kipirosodva húzódott el tőlem, azt gondoltam, nincsen nála aranyosabb, és szexibb ember a világon.
– Azt hiszem nem – fogtam meg finoman csípőjét, és húztam közelebb magamhoz, mire most kivételesen ő döntötte mellkasomnak a fejét.
– Miattam ver így a szíved? – kérdezte apró mosollyal az ajkain.
– A te szívverésed sem éppen lassú – feleltem kissé felbátorodva. – Csak nem tetszik, ha ezt csinálom? – vezettem tenyerem megint hátsó felére, majd gondolkodás nélkül markoltam bele izmos fenekébe.
Attól, hogy ő éppen nem volt a legmagabiztosabb állapotában, sőt kifejezetten gyengének tűnt a maga őrjítő módján, én éppenhogy határozottabb lettem. Mintha egy mérlegen egyensúlyoznánk, s ha ő valamit elhagy, akkor azt nekem kell nyújtanom, hogy vízszintben maradjunk.
Egyszerűen elmondhatatlan volt, hogy a mindig magabiztos Mr. Ackerman, minden diák félelme, az én tettem miatt van ilyen zavarba, és miattam nyög fel kéjesen.
– Ostoba Kölyök! – morogta a mellkasomba. – De csak, hogy tudd, élvezd ki a fölényt, amíg tart… – nem igazán tudtam komolyan venni, ahogy ajkaiba harapva préselődött nekem még jobban. S mikor valamit tettem, mindig felmordult, vagy felnyögött.
Nagyon felpezsdült a vérem, mikor arra gondoltam, hogy milyen lenne, ha alattam nyögdécselne. Eddig úgy voltam vele, hogy a két férfi közti szex taszító, és furcsa, de most én akartam lenni az, aki Rivailleal van...
– Hn... Levi – suttogtam a nyakába, mire kicsit megremegett. – Szólíthatlak így?
– Igen – felelte. Még sosem hallottam bizonytalannak, vagy reszketőnek a hangját, de most megremegett a szó felénél.
– Szeretnél tovább menni? – kérdeztem, mert hát kiszolgáltatott állapota ellenére, még mindig ő volt az, akin minden múlt. Hiszen a kisujjával úgy fejbe tudna csapni, hogy ott helyben kimúlnék.
– Nem. Te csak egy szaros kölyök vagy, aki a seggemet taperolja! – mordult fel, mire még jobban belemélyesztettem ujjaim izmaiba, nem engedve, hogy eltávolodjon. Felnyikkant, és egy pillanatig levegőt sem vett. Lehet férfias egy nyikkanás? Ha igen, az övé az volt...
– De jó érzés, amit ez a szaros kölyök csinál, nem? – duruzsoltam közelebb hajolva füléhez.
És reakcióit látva, kétség sem fért hozzá, hogy kell nekem ez a férfi; ez a morcos, mégis törődő, alacsony tanár. Még ha nem ott helyben, előbb, vagy utóbb mindenképpen. Régen éreztem magam ilyen felszabadultnak, úgy éreztem végre sikerülhet kilábalnom a gödörből, ahol eddig voltam. Miatta, mert ő segítő kezet nyújtott nekem. És ezért szeretem. Mindenért...
– Lehet, hogy jó érzés, de akkor sem fogok megbaszni, egy tizenöt éves kölyköt! – távolodott el, mire idiótán rávigyorogtam. Nem is tudom, mikor mosolyogtam ennyire utoljára.
– Ki mondta, hogy te raknál meg engem? – kacsintottam rá.
– Jobban bírtam, mikor még ártatlan kissrác voltál, aki a karjaim közé bújt, mikor menedékre volt szüksége – morogta, miközben elindult a szoba felé. A hanglejtése ellenére láttam a szája sarkában bújkáló apró mosolyt, a pírt pedig le se tagadhatta volna. Olyan volt, mint egy paradicsom... Egy szexi paradicsom.
– Én utálom magam, azért, mert gyenge vagyok. Erősebb akarok lenni. Meg akarlak védeni... Levi – öleltem át hátulról, mire a lábamra taposott.
Ha ezt pár napja teszi, akárcsak tegnap, akkor sírva kuporodtam volna össze egy sarokban, azt gondolva, hogy utál, most azonban nem tudom miért, de túlzottan is magabiztos lettem. Ez mind igazából az ő hibája, miatta érzem ezt. Miatta érzem, hogy erősebbé kell válljak, és miatta vagyok ilyen most... Ilyen boldog, mert azt mondta, sosem hagy magamra.
Sosem?
– Levi! – felém fordult, mire már bizonytalanabbul folytattam. – Komolyan gondoltad?
– Mit?
– Hogy mellettem maradsz...
– Persze, nem szoktam hazudni – felelte a szokott unott hanggal, miközben ruháit pakolta elő a bőröndből. – De ez tényleg te vagy, nem játszod meg magad? – nézett kételkedve rám, szemöldökét ráncolva. – Mármint ilyen hirtelen, ilyen más lettél... Ilyen...
– Boldog. Boldog vagyok. Én is komolyan gondoltam – biztosítottam, mire egy halvány mosoly kúszott ajkaira.
– Azért ne legyen ekkora önbizalmad. Attól függetlenül, ami történt, csak egy idegesítő, tizenötéves szaros vagy – fordult el, de még így is láttam, hogy mosolyog. Olyannyira, hogy még fogai is kivillantak.
Nem tudtam megsértődni. Egyszerűen túl boldog voltam. Erre vágytam mindig is. Valakire, aki feltétlen szeretettel van felém, és akit én is tudok szeretni. Ha belegondolok, mindig is bennem volt ez a boldog, felszabadult, törődő Eren, csak a sok szar, a sok magamba fojtott fájdalom elnyomta ezeket az érzéseket.
Most már tudom milyen. Már csak attól kell tartsak, nehogy elrontsak valamit, bár nem úgy tűnik, hogy Levit zavarja, hogy nem én akarok alul lenni. Minden szava ellenére, a reakciói magukért beszéltek. Azt nem tudtam, hogy ha azt mondta volna, most akarja a szexet, mit csináltam volna. Hiába próbáltam magabiztos lenni, akkor biztosan elbizonytalanodtam volna. Bár most, hogy azt mondta nem akarja, amíg nem vagyok elég idős, legalább tudom, hogy van időm. Mondjuk a csókból tanulva, jobb ha nem agyalom túl a dolgokat, és csak ösztönből cselekszem. Most is bejött, remélem ezután is működni fog.
Szép lassan sikerült lenyugodnom, és visszatértem a normális önmagamhoz, csak egy kicsit boldogabb verzióban. Arcomon ott bújkált a mosoly, ahogy Levién is, habár ő velem ellentétben próbálta takargatni.
Tetszett, hogy ilyen kiszolgáltatott, és zavart. Lehet hülye vagyok, hogy ezt gondolom – biztosan az vagyok –, de már az sem érdekelt, hogy férfi, hogy idősebb, hogy az osztályfőnököm.
Csak vele akartam lenni, és elbújni az ölelésében, vagy éppen fordítva.
28. fejezet
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
El se akartam hinni, hogy ez tényleg ugyanaz a kölyök, aki remegett minden alkalommal, mikor kicsit indulatosabban szólaltam meg, aki nem sokkal ezelőttig még Mr. Ackermannak hívott, és mikor a közelébe mentem, ijedten próbált elhúzódni. Aki reggel zokogva riadt fel, és zárkózott be... De lehet, hogy tényleg csak ennyire volt szüksége. Arra, hogy megmondjam neki, hogy mellette vagyok. Tényleg csak ennyi? Ha tudtam volna, már ezerszer kimondtam volna.
Álmaimban sem gondoltam, hogy ilyen is tud lenni. De azt mondta boldog, miattam. Szóval, minden tökéletes. Az kell legyen.
Eren kicsit visszavett a hirtelen jött magabiztosságából, és ismét elcsendesedett, de azért az a szívemet megolvasztó mosoly még mindig ott virított az arcán.
Csinos ruhát vettünk fel a reggelihez, inget és farmert. Én nyakkendőt is, s Erennek is volt készítve egy, de nem igazán hagyta, hogy az ő nyakába is kössek, bármennyire is erősködtem. Ez egy kifinomult hely, aminek megfelelően kell felöltözni, hiába nézett utálkozva a számára szokatlan ruhadarabokra, ez volt a megfelelő öltözet. S ezt bizonygattam egészen az étkező bejáratátig.
A földszinti nagy terembe nyolc körül érkeztünk meg, s mindössze tizenöten lehettek még csak lent, hiszen a legtöbben pihenni voltak itt, aminek – a legtöbb ember számára –, a minimum kilencig alvás is része volt.
A Kölyök bizonytalanul kezdett nézelődni, és ez megdobogtatta a szívem, és beindította a fantáziám. Jobb szerettem, mikor ilyen megszeppent, már teljesen hozzá szoktam ahhoz, amilyen kis esetlen. Nem is tudom mit csináltam volna, ha olyan magabiztos marad mindvégig. Nem mintha nem élveztem volna. Éppen ez volt a baj; kurvára élveztem, de én akartam magam alá teperni, s még véletlen se akartam, hogy ez fordítva történjen meg... Na jó, egy kicsit lehet, hogy olyan irányokba is hajlandó lettem volna evezni, ha a helyzet úgy adódik. Csak hát ez mind szép és jó volt, de a reggel történtek ellenére is, ő csak egy kölyök volt. Egyenlőre a csókkal kellett beérnem.
– Hova lett az önbizalmad? – kérdeztem enyhén gúnyosan, mire kihúzta magát, és válaszra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit. – Gyere, szedjünk reggelit! – mondtam, és elindultam a hosszú svédasztal felé.
Szedtem magamnak enni, mire Eren is megragadott egy tányért, és elkezdte telepakolni goffrival, amire eperlekvárt, és csokiöntetet is rakott, majd mikor végzett, kérdőn nézett rám, szemöldökeit enyhén összehúzva. S bármennyire volt aranyos a teli tányérral és a kérdő tekintettel, én csak mogorván, s rosszallóan szólaltam meg.
– Ugye nem gondolod, hogy csak édességgel fogsz jól lakni? – mordultam fel.
– De – válaszolta immár ismét mosolyogva, a szeme pedig úgy csillogott, mint aki éppen elképzeli, hogy a goffri lovacskákon benyargal az eperszirup tóba.
– Szerintem meg nem. Szóval szedj húst, meg valami rendeset, mert csak utána eheted meg a goffrit – romboltam le hamis illúzióit.
A tekintetén láttam, hogy azt lattolgatja mennyi esélye van kifutni az édességgel, és felfalni azt, mielőtt leverem, de végül mikor az ajtóról tekintetét visszavezette rám, már szomorúan nézett, mivel valószínűleg rájött, hogy két lépés után ledobnám egy naranccsal.
– De ha eszek mást, akkor ebből kevesebbet tudok enni – nyafogott, hangja szinte esdeklő volt. – És te sosem csinálsz nekem sütit – biggyesztette le ajkait, és nézett csillogó szemekkel.
Ajh... Kölyök. Hiába van rajta ing, hiába magasabb nálam, hiába volt az imént még olyan, végső soron csak egy gyerek, akinek eddig nem igazán volt része a jóból.
– Rendben, de ha rosszul leszel, elpicsázlak – morrantam rá.
Most, hogy ő is méginkább önmaga lett, vagyis az akinek lennie kellett, – egy csillogó szemű, tizenöt éves fiú, – én is mertem önmagam lenni. Eddig mindig féltem, hogy valami olyat teszek, amit nem kéne. Szerintem ő is így volt ezzel. Viszont most már szabadon káromkodhatok. Eddig igyekeztem vissza fogni magam ilyen téren is, és nem is volt olyan egyszerű, mint hittem, hogy lesz.
De az biztos, hogy én elfogadom, és neki is el kell fogadnia, mert nem fogom elengedni, és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy boldog legyen, hogy szórakozzon, hogy a barátaival lógjon, hogy igazi gyerekkora lehessen, mert megérdemli. Az, aki olyan sok szaron ment keresztül, mint ő, egyszerűen csak megérdemli.
Csokis–lekváros szájjal nézett rám, miközben már a következő falatot nyomta a szájába.
– Meg ne fulladj! – mosolyodtam el halványan azon, hogy milyen mohó. Ha haza megyünk, csinálok neki valamilyen édességet, ha ennyire szereti.
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
A finom goffri után felmentünk átöltözni egy kényelmesebb ruhába, bár én esküdni mertem volna arra, hogy olyan sok sütit ettem, hogy egyik ruhám, se lesz jó, azért mégiscsak akadt pár.
Levi azt mondta, hogy van egy meglepetése számomra, amihez fontos, hogy szabadabban tudjunk mozogni. – Ezután a kijelentése után egy pillanatig valami perverzség suhant át az agyamon, de aztán elhesegettem. Nagyon kíváncsi lettem hova is megyünk, mikor elindultunk ki.
A reggeli "incidens" nem csak engem változtatott meg, ő is sokkal szókimondóbb lett, kicsit durva, hogy mennyi káromkodást ismer. és, hogy milyen kreatívan tudta őket variálni. – Például, mikor a rántottájában talált valami gusztustalan darabkát, majd elment a szakácsnak reklomálni. Huh, az a rengeteg szidás, amit három perc alatt ledarált, egy három oldalas érettségi terjedelmének felelt meg. Nem lettem volna a szakács helyében, aki ezt követően természetesen szinte térden csúszott Levi bocsánatáért esedezve. – De engem őszintén nem zavart. Szinte minden pillanatban egy levakarhatatlan apró mosoly foglalt helyet az arcomon, és nem hazudok, olyan régen mosolyogtam ennyit, hogy már fájtak az arcizmaim.
Kimentünk a hotel körül elterülő park szerűségbe, ahol nem voltak olyan sokan, amit nem is bántam az étkezős jelenet, és az akkor körénk gyűlt tömeg után.
Elég régóta sétáltunk, már kezdtem fázni, – pedig volt rajtam kabát is; Októberhez képest hideg volt –, mire megérkeztünk egy kerítéses részhez, amiről hamar kiderült, hogy egy lovarda. Nagyot nyeltem, ahogy megláttam a hatalmas állatokat, és ezt Levi is látta, mert halványan elmosolyodott. Miért hozott ide? Miért pont ide?
Nem akarok itt lenni... De nem akartam megbántani, hiszen minden olyan jó volt. Akaratlanul is az álom jutott eszembe, de gyorsan elhesegettem a depresszív gondolatokat, és inkább szavait idéztem fel, amikor azt mondta szeret. Akadozva sóhajtottam egyet. Az már a múlt. Nem lehet rajta változtatni, a jelenre kell koncentráljak, bármennyire is szorítja ez az érzés a mellkasom.
– Miért vagyunk itt? – kivételesen az én hangom volt közömbös. Komoran bámultam magam elé, mivel arra esélyt se láttam, hogy eljátszam, hogy minden rendben, legalább megpróbáltam a lehető legkevésbé olyannak tűnni, mint akit már a hely látványa terrorizál. Egyszerűen nem tudtam túltenni magam a múlton.
– Mi a baj? – fordult azonnal felém, mire én elnéztem a másik irányba.
– Semmi...
– Kérlek szépen, ne legyél olyan, mint azok a tipikus picsák. Ha baj van, mond el! – utasított egy kis éllel a hangjában. Kicsit meg is sértődtem. Attól, hogy nem akarom rázúdítani minden kusza gondolatom, és kavargó érzelmem, nem vagyok olyan mint egy picsa, csak hogyan mondjak el neki olyan dolgokat, amiken még én sem tudok kiigazodni.
– Csak... Mikor anyám meghalt, éppen egy szállodába mentünk... hogy másnap lovagolhassunk a közeli lovasfarmon – a torkom enyhén elszorult, pedig tudtam, hogy nem kellett volna. Ez csak a múlt...
– Óh, értem. Akkor csinálhatunk mást is. – éreztem a hangján, hogy enyhén csalódott. És utáltam magam, amiért ez az én hibám.
– Nem, dehogy. Ez tökéletes – mondtam egy erőltetett mosollyal az arcomon, majd megragadtam a kezét, és húzni kezdtem. Lendületesen lépdeltem, esélyt se adva magamnak a megfutamodásra.
– Biztos? – kérdezte nyomomban loholva.
– Egészen – biztosítottam.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Utálom, mikor nem mond el dolgokat. Sosem tudom mi baja, amíg ki nem rángatom belőle a választ. Olyan, mint a többi szaros feleléskor, harapófogóval is nehéz kirángatni belőle a válaszokat. Megértem, hogy nehezen bízik meg másokban, de azért a reggeli után, elvárom, hogy nyitottabb legyen, s persze igyekszem én is közvetlenebb lenni.
Mindenesetre követtem az istálló bejárata felé, bármennyire is tudtam, hogy ez a hely felkavarja benne a régi emlékeit. Talán abban is reménykedtem, hogy velem majd szerez jókat, amik felül írják a rosszakat.
Bent egy még nálam is alacsonyabb lány fogadott minket. Halvány, narancsosbarna, válláig érő haja, hasonló színű szemei, és őszinte mosolya volt.
– Petra Ral – nyújtotta a kezét, amit én is, és Eren is elfogadtunk. – Én leszek a segédjük – mosolygott továbbra is, és elindult a boxok felé.
– Tudsz lovagolni? – kérdeztem Erent, mire ő csak megrázta a fejét válaszul.
– Egy lovat kérnénk – mondtam, mire a nő, aki egy kicsit lehetett fiatalabb nálam, furcsán hátra nézett.
– Ha szabad megkérdeznem, ő a fia? – mosolygott továbbra is, miközben dallamosan kiejtette a szavakat. A fogsorának látványa kezdte kibaszottul baszni a szemem.
– Nem szabad – morrantam rá. – Végezze a dolgát, Ms. Ral, ezért fizetik, és nem a kedélyes csevegésért – kicsit durva lehettem, mert megszeppenve fordult előre, és nem szólt többet.
– Ez az egyik legnyugodtabb lovunk. Kivezetem, aztán utána megismerkedhetnek vele, mielőtt felnyergeljük.
– Csak mondja meg, mi merre van, és innét intézzük – közöltem vele.
–De... – kezdte, de belé fojtottam a szót.
– Évek óta járok ide. Ha kétségei vannak, nyugodtan kérdezze meg a főnökét – néztem semlegesen.
– Igenis, Mr. Ackerman – mondta. – Idehozom a nyerget, meg a kantárt, és egy futószárat is... – sietett el, mire benyitottam a lóhoz, ami kíváncsian nézett ránk, főleg Erenre, aki nem igazán akaródzott bejönni, és csak nagy szemekkel figyelte az előttem lévő állatot.
– Kuro... – motyogta a fiú, olvasva a kirakott nevet, és beljebb lépett –, azt jelenti fekete, igaz? – figyelte az állatot, aki neve hallatán közelebb ment Erenhez, majd fejét a fiú remegő, tétován nyúló kezéhez rakta.
Kicsit féltékeny voltam; csak azt nem tudtam hogy Erenre, vagy a lóra.
El se akartam hinni, hogy ez tényleg ugyanaz a kölyök, aki remegett minden alkalommal, mikor kicsit indulatosabban szólaltam meg, aki nem sokkal ezelőttig még Mr. Ackermannak hívott, és mikor a közelébe mentem, ijedten próbált elhúzódni. Aki reggel zokogva riadt fel, és zárkózott be... De lehet, hogy tényleg csak ennyire volt szüksége. Arra, hogy megmondjam neki, hogy mellette vagyok. Tényleg csak ennyi? Ha tudtam volna, már ezerszer kimondtam volna.
Álmaimban sem gondoltam, hogy ilyen is tud lenni. De azt mondta boldog, miattam. Szóval, minden tökéletes. Az kell legyen.
Eren kicsit visszavett a hirtelen jött magabiztosságából, és ismét elcsendesedett, de azért az a szívemet megolvasztó mosoly még mindig ott virított az arcán.
Csinos ruhát vettünk fel a reggelihez, inget és farmert. Én nyakkendőt is, s Erennek is volt készítve egy, de nem igazán hagyta, hogy az ő nyakába is kössek, bármennyire is erősködtem. Ez egy kifinomult hely, aminek megfelelően kell felöltözni, hiába nézett utálkozva a számára szokatlan ruhadarabokra, ez volt a megfelelő öltözet. S ezt bizonygattam egészen az étkező bejáratátig.
A földszinti nagy terembe nyolc körül érkeztünk meg, s mindössze tizenöten lehettek még csak lent, hiszen a legtöbben pihenni voltak itt, aminek – a legtöbb ember számára –, a minimum kilencig alvás is része volt.
A Kölyök bizonytalanul kezdett nézelődni, és ez megdobogtatta a szívem, és beindította a fantáziám. Jobb szerettem, mikor ilyen megszeppent, már teljesen hozzá szoktam ahhoz, amilyen kis esetlen. Nem is tudom mit csináltam volna, ha olyan magabiztos marad mindvégig. Nem mintha nem élveztem volna. Éppen ez volt a baj; kurvára élveztem, de én akartam magam alá teperni, s még véletlen se akartam, hogy ez fordítva történjen meg... Na jó, egy kicsit lehet, hogy olyan irányokba is hajlandó lettem volna evezni, ha a helyzet úgy adódik. Csak hát ez mind szép és jó volt, de a reggel történtek ellenére is, ő csak egy kölyök volt. Egyenlőre a csókkal kellett beérnem.
– Hova lett az önbizalmad? – kérdeztem enyhén gúnyosan, mire kihúzta magát, és válaszra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit. – Gyere, szedjünk reggelit! – mondtam, és elindultam a hosszú svédasztal felé.
Szedtem magamnak enni, mire Eren is megragadott egy tányért, és elkezdte telepakolni goffrival, amire eperlekvárt, és csokiöntetet is rakott, majd mikor végzett, kérdőn nézett rám, szemöldökeit enyhén összehúzva. S bármennyire volt aranyos a teli tányérral és a kérdő tekintettel, én csak mogorván, s rosszallóan szólaltam meg.
– Ugye nem gondolod, hogy csak édességgel fogsz jól lakni? – mordultam fel.
– De – válaszolta immár ismét mosolyogva, a szeme pedig úgy csillogott, mint aki éppen elképzeli, hogy a goffri lovacskákon benyargal az eperszirup tóba.
– Szerintem meg nem. Szóval szedj húst, meg valami rendeset, mert csak utána eheted meg a goffrit – romboltam le hamis illúzióit.
A tekintetén láttam, hogy azt lattolgatja mennyi esélye van kifutni az édességgel, és felfalni azt, mielőtt leverem, de végül mikor az ajtóról tekintetét visszavezette rám, már szomorúan nézett, mivel valószínűleg rájött, hogy két lépés után ledobnám egy naranccsal.
– De ha eszek mást, akkor ebből kevesebbet tudok enni – nyafogott, hangja szinte esdeklő volt. – És te sosem csinálsz nekem sütit – biggyesztette le ajkait, és nézett csillogó szemekkel.
Ajh... Kölyök. Hiába van rajta ing, hiába magasabb nálam, hiába volt az imént még olyan, végső soron csak egy gyerek, akinek eddig nem igazán volt része a jóból.
– Rendben, de ha rosszul leszel, elpicsázlak – morrantam rá.
Most, hogy ő is méginkább önmaga lett, vagyis az akinek lennie kellett, – egy csillogó szemű, tizenöt éves fiú, – én is mertem önmagam lenni. Eddig mindig féltem, hogy valami olyat teszek, amit nem kéne. Szerintem ő is így volt ezzel. Viszont most már szabadon káromkodhatok. Eddig igyekeztem vissza fogni magam ilyen téren is, és nem is volt olyan egyszerű, mint hittem, hogy lesz.
De az biztos, hogy én elfogadom, és neki is el kell fogadnia, mert nem fogom elengedni, és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy boldog legyen, hogy szórakozzon, hogy a barátaival lógjon, hogy igazi gyerekkora lehessen, mert megérdemli. Az, aki olyan sok szaron ment keresztül, mint ő, egyszerűen csak megérdemli.
Csokis–lekváros szájjal nézett rám, miközben már a következő falatot nyomta a szájába.
– Meg ne fulladj! – mosolyodtam el halványan azon, hogy milyen mohó. Ha haza megyünk, csinálok neki valamilyen édességet, ha ennyire szereti.
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
A finom goffri után felmentünk átöltözni egy kényelmesebb ruhába, bár én esküdni mertem volna arra, hogy olyan sok sütit ettem, hogy egyik ruhám, se lesz jó, azért mégiscsak akadt pár.
Levi azt mondta, hogy van egy meglepetése számomra, amihez fontos, hogy szabadabban tudjunk mozogni. – Ezután a kijelentése után egy pillanatig valami perverzség suhant át az agyamon, de aztán elhesegettem. Nagyon kíváncsi lettem hova is megyünk, mikor elindultunk ki.
A reggeli "incidens" nem csak engem változtatott meg, ő is sokkal szókimondóbb lett, kicsit durva, hogy mennyi káromkodást ismer. és, hogy milyen kreatívan tudta őket variálni. – Például, mikor a rántottájában talált valami gusztustalan darabkát, majd elment a szakácsnak reklomálni. Huh, az a rengeteg szidás, amit három perc alatt ledarált, egy három oldalas érettségi terjedelmének felelt meg. Nem lettem volna a szakács helyében, aki ezt követően természetesen szinte térden csúszott Levi bocsánatáért esedezve. – De engem őszintén nem zavart. Szinte minden pillanatban egy levakarhatatlan apró mosoly foglalt helyet az arcomon, és nem hazudok, olyan régen mosolyogtam ennyit, hogy már fájtak az arcizmaim.
Kimentünk a hotel körül elterülő park szerűségbe, ahol nem voltak olyan sokan, amit nem is bántam az étkezős jelenet, és az akkor körénk gyűlt tömeg után.
Elég régóta sétáltunk, már kezdtem fázni, – pedig volt rajtam kabát is; Októberhez képest hideg volt –, mire megérkeztünk egy kerítéses részhez, amiről hamar kiderült, hogy egy lovarda. Nagyot nyeltem, ahogy megláttam a hatalmas állatokat, és ezt Levi is látta, mert halványan elmosolyodott. Miért hozott ide? Miért pont ide?
Nem akarok itt lenni... De nem akartam megbántani, hiszen minden olyan jó volt. Akaratlanul is az álom jutott eszembe, de gyorsan elhesegettem a depresszív gondolatokat, és inkább szavait idéztem fel, amikor azt mondta szeret. Akadozva sóhajtottam egyet. Az már a múlt. Nem lehet rajta változtatni, a jelenre kell koncentráljak, bármennyire is szorítja ez az érzés a mellkasom.
– Miért vagyunk itt? – kivételesen az én hangom volt közömbös. Komoran bámultam magam elé, mivel arra esélyt se láttam, hogy eljátszam, hogy minden rendben, legalább megpróbáltam a lehető legkevésbé olyannak tűnni, mint akit már a hely látványa terrorizál. Egyszerűen nem tudtam túltenni magam a múlton.
– Mi a baj? – fordult azonnal felém, mire én elnéztem a másik irányba.
– Semmi...
– Kérlek szépen, ne legyél olyan, mint azok a tipikus picsák. Ha baj van, mond el! – utasított egy kis éllel a hangjában. Kicsit meg is sértődtem. Attól, hogy nem akarom rázúdítani minden kusza gondolatom, és kavargó érzelmem, nem vagyok olyan mint egy picsa, csak hogyan mondjak el neki olyan dolgokat, amiken még én sem tudok kiigazodni.
– Csak... Mikor anyám meghalt, éppen egy szállodába mentünk... hogy másnap lovagolhassunk a közeli lovasfarmon – a torkom enyhén elszorult, pedig tudtam, hogy nem kellett volna. Ez csak a múlt...
– Óh, értem. Akkor csinálhatunk mást is. – éreztem a hangján, hogy enyhén csalódott. És utáltam magam, amiért ez az én hibám.
– Nem, dehogy. Ez tökéletes – mondtam egy erőltetett mosollyal az arcomon, majd megragadtam a kezét, és húzni kezdtem. Lendületesen lépdeltem, esélyt se adva magamnak a megfutamodásra.
– Biztos? – kérdezte nyomomban loholva.
– Egészen – biztosítottam.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Utálom, mikor nem mond el dolgokat. Sosem tudom mi baja, amíg ki nem rángatom belőle a választ. Olyan, mint a többi szaros feleléskor, harapófogóval is nehéz kirángatni belőle a válaszokat. Megértem, hogy nehezen bízik meg másokban, de azért a reggeli után, elvárom, hogy nyitottabb legyen, s persze igyekszem én is közvetlenebb lenni.
Mindenesetre követtem az istálló bejárata felé, bármennyire is tudtam, hogy ez a hely felkavarja benne a régi emlékeit. Talán abban is reménykedtem, hogy velem majd szerez jókat, amik felül írják a rosszakat.
Bent egy még nálam is alacsonyabb lány fogadott minket. Halvány, narancsosbarna, válláig érő haja, hasonló színű szemei, és őszinte mosolya volt.
– Petra Ral – nyújtotta a kezét, amit én is, és Eren is elfogadtunk. – Én leszek a segédjük – mosolygott továbbra is, és elindult a boxok felé.
– Tudsz lovagolni? – kérdeztem Erent, mire ő csak megrázta a fejét válaszul.
– Egy lovat kérnénk – mondtam, mire a nő, aki egy kicsit lehetett fiatalabb nálam, furcsán hátra nézett.
– Ha szabad megkérdeznem, ő a fia? – mosolygott továbbra is, miközben dallamosan kiejtette a szavakat. A fogsorának látványa kezdte kibaszottul baszni a szemem.
– Nem szabad – morrantam rá. – Végezze a dolgát, Ms. Ral, ezért fizetik, és nem a kedélyes csevegésért – kicsit durva lehettem, mert megszeppenve fordult előre, és nem szólt többet.
– Ez az egyik legnyugodtabb lovunk. Kivezetem, aztán utána megismerkedhetnek vele, mielőtt felnyergeljük.
– Csak mondja meg, mi merre van, és innét intézzük – közöltem vele.
–De... – kezdte, de belé fojtottam a szót.
– Évek óta járok ide. Ha kétségei vannak, nyugodtan kérdezze meg a főnökét – néztem semlegesen.
– Igenis, Mr. Ackerman – mondta. – Idehozom a nyerget, meg a kantárt, és egy futószárat is... – sietett el, mire benyitottam a lóhoz, ami kíváncsian nézett ránk, főleg Erenre, aki nem igazán akaródzott bejönni, és csak nagy szemekkel figyelte az előttem lévő állatot.
– Kuro... – motyogta a fiú, olvasva a kirakott nevet, és beljebb lépett –, azt jelenti fekete, igaz? – figyelte az állatot, aki neve hallatán közelebb ment Erenhez, majd fejét a fiú remegő, tétován nyúló kezéhez rakta.
Kicsit féltékeny voltam; csak azt nem tudtam hogy Erenre, vagy a lóra.
29. fejezet
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Szimpatikus volt a lány, aki hamarosan hozta nekünk a felszerelést, kedves volt a mosolya, és a hangja is lágy volt. Ha jól emlékeztem, Petra volt a neve. Elköszönt, majd magunkra hagyott minket, miután Levi elég durván tudatta vele, hogy tovább már nem tart igényt a társaságára. Bár egy kicsit nálam is kiverte a biztosítékot, mikor ismét megkérdezte, milyen kapcsolatban állok Levivel. Milyenben is? Most járunk, vagy sem? És ha igen, azt szabad tudnia másoknak? Nem ítélnek el?
Mindenesetre, hogy gondolataimat eltereljem, inkább a boxon levő feliratot figyeltem. Kuro volt a ló neve. Mikor kimondtam, majd közelebb mentem hozzá, Levit figyelmen kívül hagyva jött oda hozzám, és puha orrát a tenyerembe fektette. Először meglepődtem, aztán halkan felnevettem, és elkezdtem simogatni a ló fehér foltját a homlokán, majd megvarakargattam a füle tövét is. Nem igazán értettem a lovakhoz, de szerintem tetszett neki. Éjfekete bundája nagyon selymes volt. Sötét szemei kíváncsian csillogtak. Sosem hittem, hogy ilyen jó érzés lehet egy állatot simogatni, aki feltétlen figyelemmel fordul feléd, és nem ítél el. Főleg utóbbi miatt volt olyan nagyszerű az egész. Elhatároztam, hogy kell nekem egy állatka.
Levire pillantottam, aki mogorván nézte a cipőjét. Most mi baja? Azt hittem örülni fog, ha jövök.
– Levi! Gyere ide! Simizd meg, nagyon puha! – szóltam neki, mire lassan odavánszorgott mellém. Kezét felemelte, és megsimította a paci nyakát, mire az hozzádöntötte a fejét, és játékosan elkezdte löködni, amin jót nevettem, és ő is elmosolyodott.
– Szerszámozzuk fel! – mondta, majd elindult a nyeregért.
Pár perc múlva már Levi Kurot vezette maga után, velem az oldalán az istállóból kifelé. A bejárat mellett fel kellett vegyek egy sisakot, amire Levi azt mondta kobaknak hívják, és megvéd ha leesek, mert amilyen balfasz vagyok valószínűleg a földön fogok kikötni.
– Hova megyünk? – kíváncsiskodtam.
– El, oda, ahol nem látnak meg. Ez a birtok hatalmas, meg van rajta a kedvenc helyem – felelte, én pedig mosolyogva követtem.
⋆⋆⋆
Átvágtunk egy fás részen, majd egy kis tisztásra értünk ki, ahol Levi megállította Kurot, majd felém fordult.
– Szállj fel! – mondta, de nem igazán akartam. Oké, hogy ez egy nyugodt, szimpi paci, de attól még kurvára letudok esni róla, és az rohadtul tud fájni.
– Jó itt – feleltem.
– Kölyök. Itt egy ló, te meg sétálni akarsz? – Ott a pont, de attól még...
– Hogyan? – adtam be a derekam, majd szemöldök ráncolva kezdtem méregetni a nyerget.
– Segítek – közelebb jött, és Kuro oldala mellé tolt. Majd egyik kezével a kantárt, másikkal a derekamat fogta. – Ne félj! Rakd a bal lábad a kengyelbe, majd fogd meg a nyerget, lendítsd a lábad, és húzd fel magad! – adta az instrukciókat, amiket próbáltam követni.
– Segítesz, ugye? – kérdeztem kicsit remegve. Mi lesz ha leesek? Vagy elrontok valamit? Vagy megijesztem Kurót?
– Persze. Háromra, jó? – mondta.
Számolt, majd mikor kimondta az egyet, én húztam magam, lendültem, ő pedig egyik tenyerét fenekemre helyezte, a másikat hátam aljára, amíg még elért, mivel elég alacsony volt, nem sokáig tudott segíteni, de végül sikeresen elhelyezkedtem a nyeregben. Vörös fejjel kapaszkodtam, próbálva ignorálni a bizsergést, amit érintése váltott ki.
Mikor Kuro prüszkölt egyet, és odébb lépett, kétségbeesetten fogtam meg sörényét, amit nem igazán díjazott, szóval inkább a nyergen kerestem fogást.
– Rendben, most jövök én. – mondta, és egy pillanat alatt fellendült elém, amit nem igazán értettem, hogyan csinált, mert én biztosan lerúgtam volna őt, ha fordított helyzetben vagyunk. Ámulva néztem mutatványát. – Mehetünk? – kérdezte, de meg se várta a választ. Megrántotta a kantárt, mire Kuro elindult, én pedig kétségbeesetten karoltam át. Ez ijesztőbb volt, mint mikor motoroztunk, lábaimmal és karjaimmal is erősen kapaszkodtam.
– Tch. Csak nem félsz? – kérdezte, s hangján hallottam, hogy mosolyog. Igazán örülök, hogy mulattatja a halálfélelmem...
– Dehogyis, csak szeretlek megölelni – feleltem. Dehogy félek! Csak ijesztő lovagolni.
– Értem – kacagott fel halkan. Döbbenten néztem rá. A kacaja mély volt, és őszinte; nagyon tetszett.
Én is felnevettem. Remeknek ígérkezett az idő, amit itt fogunk tölteni. Fejben máris azt terveztem, hogy este hogyan fogok csókot kezdeményezni, és elmondani mennyire hálás vagyok mindenért.
⋆⋆⋆
Kettő körül végeztünk a lovardában. Leszerszámoztuk Kurót, majd átadtuk Ms. Ralnak. Visszamentünk a szobánkba, rendeltünk szendvicset, majd miután kipihentük a délelőtt fáradalmait elindultunk sétálni egyet.
– Hm... Meddig maradunk? – kérdeztem.
– Még két napot – felelte. – Csütörtökön indulunk vissza reggeli után.
Két személy közeledett felénk, de Levi nem vette észre őket. Az egyik Petra volt, a másik egy férfi, akinek a Törpém sikeresen neki ütközött. Levi morogva nézte meg, mégis mi állította meg, miközben én igyekeztem nem kinevetni.
– Rivaille Ackerman! – mosolyodott el gúnyosan a férfi. Majd alaposan végig mért engem, és Levit is. – Ő csak nem a kis ribancod? – mosolygott rám, én pedig köpni nyelni nem tudtam. Az előző mosoly már egyáltalán nem kívánkozott ki, helyette legszívesebben lefejeltem volna a férfit, és morogva ugrottam volna neki. Bár nem is azért, mert engem leribancozott, hanem a feltételezésért, s azért, amilyen hangsúllyal beszélt. Hozzá szoktam ahhoz, hogy engem degradálnak, de azt nem tűröm, hogy Levivel így beszéljen!
– Farlan... – mondta semleges hangon Levi, aki beállt a férfi és közém, mivel szeme sarkából megpillantotta ökölbe szorult kezem. – Régen találkoztunk. Most sincs kedvem a szarságaidhoz, szóval menj a kis kurvádat döngetni – biccentett Petra felé, akinek azonnal lehervadt arcáról a mosoly.
A férfi magas volt, szőkés haja, és fakó kék szemei voltak, amik gonoszul csillantak. Nem volt szimpatikus. Főleg azután, amit mondott.
– Petra és én mindössze üzlettársak vagyunk – mondta higgadtan.
– Leszarom. Még itt leszünk pár napot, ha lehet nagyon messze kerülj el – morogta fagyosan Levi, aki indult is volna tovább, karon ragadva engem.
– Majd este benézek! Jó lenne beszélgetni egy kicsit.
– Ugyan kinek? A szobánk közelébe ne gyere! – vonszolt egyre távolabb tőlük.
Sajnáltam Petrát, aki enyhén könnyes szemekkel nézett utánunk. Ő nem érdemelte ezt meg. Hiszen végig kedves volt velünk.
– Hé, Levi! Ki volt ez? – kényszerítettem megállásra.
Idegesen figyelte a cipőjét, még sosem láttam ennyire zavartnak és feszültnek. Nyakán kidagadtak az erek, s keze is egyszer ökölbe szorult, egyszer ellazult. Az én szememben ő Mr. Ackerman volt, a rendíthetetlen, határozott férfi, aki kissé rideg. Egyre jobban meglepett, hogy mi rejlik a fagyos álarc mögött.
– Nem lényeg.
– De azt mondtad kérdezhetlek! – nyafogtam.
– Erről nem... – suttogta, és ott hagyott. Elindult vissza az épület felé. Ebbe meg mi ütött?
Mindenesetre követtem. Ha nem akarja elmondani, akkor ne mondja el. Azért szarul esett, hogy ennyire nem bízik meg bennem, de az is lehetséges volt, hogy csak nehéz beszélnie róla.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Farlan Church. Hogy ki ő? Egyszer a legjobb barátom volt, Isabellel együtt, aztán ilyenné vált. Egy hataloméhes ragadozóvá.
Egész délután csendes voltam, a Kölyök is. Ő telefonozott, én pedig gondolkodtam. A vacsora is hasonlóan telt. Farlan is ott volt. A terem másik végéből vigyorgott rám eszelősen. Éppen visszaértünk Erennel, mikor kopogtak. Idegesen nyitottam ajtót, mire Farlan száguldott be mellettem.
– Hol a kis vérzsákod? Egész finom az illata. Egyszer megkóstolnám. Hogy hívják? – kezdett el nézelődni.
– Farlan! Húzz ki, amíg még nem én rugdosom ki a kurva szaros segged, és ne menj a Kölyök közelébe, mert esküszöm úgy beleverem a fejbe a falad, hogy a szomszéd szobában jelenik meg az ocsmány képed! – álltam elé fojtott hangon ordítva.
Eren battyogott ki a szobából, és kíváncsian figyelt.
– Eren menj vissza!
– Na, Rivaille, beszélhetünk máshol is – kezdte Farlan, én meg már szinte remegtem az elfojtott indulatoktól. – Vagy Eren előtt szeretnéd megbeszélni? – nagyot nyeltem, kezem ökölbe szorítottam.
– Kölyök, fürödj meg, öltözz át, majd jövök! – csuktam be alaposan magam mögött az ajtót, hátra hagyva a megszeppent fiút.
– Remek! Rivaille, csak észhez kaptál!
– Mit akarsz? – tértem egyből a lényegre. – Mondtam, hogy már kiszálltam. Hét éve nem beszéltünk, ami nem véletlen. És ne mond, hogy csak dumálni akarsz, nem veszem be, te mindig akarsz valamit! – hangom jeges volt, ha tekintetemmel ölni tudtam volna, Farlan már kétezerszer szállt volna pokolra.
– Jó látni, hogy cseppet sem változtál! – mosolygott továbbra is. – Egy ital a régi emlékekre, és ha már úgyis beszélgetünk, mondok egyet s mást az üzletről is. El sem tudod képzelni, mennyi mindent tudtunk meg. Elképesztő... – nézett a távolba csillogó szemekkel.
Gyorsan túl esek rajta, aztán soha többé nem kell látnom. Megmondom neki, hogy egy elmebeteg, és utána lelépek, vissza a Kölyökhöz, aki addigra már aludni fog. Átölelem, magamhoz húzom, a nyakába csókolok, majd békésen elalszok – terveztem el.
Szimpatikus volt a lány, aki hamarosan hozta nekünk a felszerelést, kedves volt a mosolya, és a hangja is lágy volt. Ha jól emlékeztem, Petra volt a neve. Elköszönt, majd magunkra hagyott minket, miután Levi elég durván tudatta vele, hogy tovább már nem tart igényt a társaságára. Bár egy kicsit nálam is kiverte a biztosítékot, mikor ismét megkérdezte, milyen kapcsolatban állok Levivel. Milyenben is? Most járunk, vagy sem? És ha igen, azt szabad tudnia másoknak? Nem ítélnek el?
Mindenesetre, hogy gondolataimat eltereljem, inkább a boxon levő feliratot figyeltem. Kuro volt a ló neve. Mikor kimondtam, majd közelebb mentem hozzá, Levit figyelmen kívül hagyva jött oda hozzám, és puha orrát a tenyerembe fektette. Először meglepődtem, aztán halkan felnevettem, és elkezdtem simogatni a ló fehér foltját a homlokán, majd megvarakargattam a füle tövét is. Nem igazán értettem a lovakhoz, de szerintem tetszett neki. Éjfekete bundája nagyon selymes volt. Sötét szemei kíváncsian csillogtak. Sosem hittem, hogy ilyen jó érzés lehet egy állatot simogatni, aki feltétlen figyelemmel fordul feléd, és nem ítél el. Főleg utóbbi miatt volt olyan nagyszerű az egész. Elhatároztam, hogy kell nekem egy állatka.
Levire pillantottam, aki mogorván nézte a cipőjét. Most mi baja? Azt hittem örülni fog, ha jövök.
– Levi! Gyere ide! Simizd meg, nagyon puha! – szóltam neki, mire lassan odavánszorgott mellém. Kezét felemelte, és megsimította a paci nyakát, mire az hozzádöntötte a fejét, és játékosan elkezdte löködni, amin jót nevettem, és ő is elmosolyodott.
– Szerszámozzuk fel! – mondta, majd elindult a nyeregért.
Pár perc múlva már Levi Kurot vezette maga után, velem az oldalán az istállóból kifelé. A bejárat mellett fel kellett vegyek egy sisakot, amire Levi azt mondta kobaknak hívják, és megvéd ha leesek, mert amilyen balfasz vagyok valószínűleg a földön fogok kikötni.
– Hova megyünk? – kíváncsiskodtam.
– El, oda, ahol nem látnak meg. Ez a birtok hatalmas, meg van rajta a kedvenc helyem – felelte, én pedig mosolyogva követtem.
⋆⋆⋆
Átvágtunk egy fás részen, majd egy kis tisztásra értünk ki, ahol Levi megállította Kurot, majd felém fordult.
– Szállj fel! – mondta, de nem igazán akartam. Oké, hogy ez egy nyugodt, szimpi paci, de attól még kurvára letudok esni róla, és az rohadtul tud fájni.
– Jó itt – feleltem.
– Kölyök. Itt egy ló, te meg sétálni akarsz? – Ott a pont, de attól még...
– Hogyan? – adtam be a derekam, majd szemöldök ráncolva kezdtem méregetni a nyerget.
– Segítek – közelebb jött, és Kuro oldala mellé tolt. Majd egyik kezével a kantárt, másikkal a derekamat fogta. – Ne félj! Rakd a bal lábad a kengyelbe, majd fogd meg a nyerget, lendítsd a lábad, és húzd fel magad! – adta az instrukciókat, amiket próbáltam követni.
– Segítesz, ugye? – kérdeztem kicsit remegve. Mi lesz ha leesek? Vagy elrontok valamit? Vagy megijesztem Kurót?
– Persze. Háromra, jó? – mondta.
Számolt, majd mikor kimondta az egyet, én húztam magam, lendültem, ő pedig egyik tenyerét fenekemre helyezte, a másikat hátam aljára, amíg még elért, mivel elég alacsony volt, nem sokáig tudott segíteni, de végül sikeresen elhelyezkedtem a nyeregben. Vörös fejjel kapaszkodtam, próbálva ignorálni a bizsergést, amit érintése váltott ki.
Mikor Kuro prüszkölt egyet, és odébb lépett, kétségbeesetten fogtam meg sörényét, amit nem igazán díjazott, szóval inkább a nyergen kerestem fogást.
– Rendben, most jövök én. – mondta, és egy pillanat alatt fellendült elém, amit nem igazán értettem, hogyan csinált, mert én biztosan lerúgtam volna őt, ha fordított helyzetben vagyunk. Ámulva néztem mutatványát. – Mehetünk? – kérdezte, de meg se várta a választ. Megrántotta a kantárt, mire Kuro elindult, én pedig kétségbeesetten karoltam át. Ez ijesztőbb volt, mint mikor motoroztunk, lábaimmal és karjaimmal is erősen kapaszkodtam.
– Tch. Csak nem félsz? – kérdezte, s hangján hallottam, hogy mosolyog. Igazán örülök, hogy mulattatja a halálfélelmem...
– Dehogyis, csak szeretlek megölelni – feleltem. Dehogy félek! Csak ijesztő lovagolni.
– Értem – kacagott fel halkan. Döbbenten néztem rá. A kacaja mély volt, és őszinte; nagyon tetszett.
Én is felnevettem. Remeknek ígérkezett az idő, amit itt fogunk tölteni. Fejben máris azt terveztem, hogy este hogyan fogok csókot kezdeményezni, és elmondani mennyire hálás vagyok mindenért.
⋆⋆⋆
Kettő körül végeztünk a lovardában. Leszerszámoztuk Kurót, majd átadtuk Ms. Ralnak. Visszamentünk a szobánkba, rendeltünk szendvicset, majd miután kipihentük a délelőtt fáradalmait elindultunk sétálni egyet.
– Hm... Meddig maradunk? – kérdeztem.
– Még két napot – felelte. – Csütörtökön indulunk vissza reggeli után.
Két személy közeledett felénk, de Levi nem vette észre őket. Az egyik Petra volt, a másik egy férfi, akinek a Törpém sikeresen neki ütközött. Levi morogva nézte meg, mégis mi állította meg, miközben én igyekeztem nem kinevetni.
– Rivaille Ackerman! – mosolyodott el gúnyosan a férfi. Majd alaposan végig mért engem, és Levit is. – Ő csak nem a kis ribancod? – mosolygott rám, én pedig köpni nyelni nem tudtam. Az előző mosoly már egyáltalán nem kívánkozott ki, helyette legszívesebben lefejeltem volna a férfit, és morogva ugrottam volna neki. Bár nem is azért, mert engem leribancozott, hanem a feltételezésért, s azért, amilyen hangsúllyal beszélt. Hozzá szoktam ahhoz, hogy engem degradálnak, de azt nem tűröm, hogy Levivel így beszéljen!
– Farlan... – mondta semleges hangon Levi, aki beállt a férfi és közém, mivel szeme sarkából megpillantotta ökölbe szorult kezem. – Régen találkoztunk. Most sincs kedvem a szarságaidhoz, szóval menj a kis kurvádat döngetni – biccentett Petra felé, akinek azonnal lehervadt arcáról a mosoly.
A férfi magas volt, szőkés haja, és fakó kék szemei voltak, amik gonoszul csillantak. Nem volt szimpatikus. Főleg azután, amit mondott.
– Petra és én mindössze üzlettársak vagyunk – mondta higgadtan.
– Leszarom. Még itt leszünk pár napot, ha lehet nagyon messze kerülj el – morogta fagyosan Levi, aki indult is volna tovább, karon ragadva engem.
– Majd este benézek! Jó lenne beszélgetni egy kicsit.
– Ugyan kinek? A szobánk közelébe ne gyere! – vonszolt egyre távolabb tőlük.
Sajnáltam Petrát, aki enyhén könnyes szemekkel nézett utánunk. Ő nem érdemelte ezt meg. Hiszen végig kedves volt velünk.
– Hé, Levi! Ki volt ez? – kényszerítettem megállásra.
Idegesen figyelte a cipőjét, még sosem láttam ennyire zavartnak és feszültnek. Nyakán kidagadtak az erek, s keze is egyszer ökölbe szorult, egyszer ellazult. Az én szememben ő Mr. Ackerman volt, a rendíthetetlen, határozott férfi, aki kissé rideg. Egyre jobban meglepett, hogy mi rejlik a fagyos álarc mögött.
– Nem lényeg.
– De azt mondtad kérdezhetlek! – nyafogtam.
– Erről nem... – suttogta, és ott hagyott. Elindult vissza az épület felé. Ebbe meg mi ütött?
Mindenesetre követtem. Ha nem akarja elmondani, akkor ne mondja el. Azért szarul esett, hogy ennyire nem bízik meg bennem, de az is lehetséges volt, hogy csak nehéz beszélnie róla.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Farlan Church. Hogy ki ő? Egyszer a legjobb barátom volt, Isabellel együtt, aztán ilyenné vált. Egy hataloméhes ragadozóvá.
Egész délután csendes voltam, a Kölyök is. Ő telefonozott, én pedig gondolkodtam. A vacsora is hasonlóan telt. Farlan is ott volt. A terem másik végéből vigyorgott rám eszelősen. Éppen visszaértünk Erennel, mikor kopogtak. Idegesen nyitottam ajtót, mire Farlan száguldott be mellettem.
– Hol a kis vérzsákod? Egész finom az illata. Egyszer megkóstolnám. Hogy hívják? – kezdett el nézelődni.
– Farlan! Húzz ki, amíg még nem én rugdosom ki a kurva szaros segged, és ne menj a Kölyök közelébe, mert esküszöm úgy beleverem a fejbe a falad, hogy a szomszéd szobában jelenik meg az ocsmány képed! – álltam elé fojtott hangon ordítva.
Eren battyogott ki a szobából, és kíváncsian figyelt.
– Eren menj vissza!
– Na, Rivaille, beszélhetünk máshol is – kezdte Farlan, én meg már szinte remegtem az elfojtott indulatoktól. – Vagy Eren előtt szeretnéd megbeszélni? – nagyot nyeltem, kezem ökölbe szorítottam.
– Kölyök, fürödj meg, öltözz át, majd jövök! – csuktam be alaposan magam mögött az ajtót, hátra hagyva a megszeppent fiút.
– Remek! Rivaille, csak észhez kaptál!
– Mit akarsz? – tértem egyből a lényegre. – Mondtam, hogy már kiszálltam. Hét éve nem beszéltünk, ami nem véletlen. És ne mond, hogy csak dumálni akarsz, nem veszem be, te mindig akarsz valamit! – hangom jeges volt, ha tekintetemmel ölni tudtam volna, Farlan már kétezerszer szállt volna pokolra.
– Jó látni, hogy cseppet sem változtál! – mosolygott továbbra is. – Egy ital a régi emlékekre, és ha már úgyis beszélgetünk, mondok egyet s mást az üzletről is. El sem tudod képzelni, mennyi mindent tudtunk meg. Elképesztő... – nézett a távolba csillogó szemekkel.
Gyorsan túl esek rajta, aztán soha többé nem kell látnom. Megmondom neki, hogy egy elmebeteg, és utána lelépek, vissza a Kölyökhöz, aki addigra már aludni fog. Átölelem, magamhoz húzom, a nyakába csókolok, majd békésen elalszok – terveztem el.
30. fejezet
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Tizenegy múlt nem sokkal, mikor meghallottam az ajtó nyitódását; azonnal a kis előtérbe rohantam. Azonban nem Levi állt a küszöb túlsó felén, hanem a férfi, akivel a parkban találkoztunk korábban. A megkönnyebbült, boldog érzés, amely egy másodperccel korábban mellkasomat melengette azonnal szertefoszlott.
Nem maradt időm hangot adni csalódottságomnak és felháborodásomnak, mivel a férfi szinte azonnal beljebb lépett, megragadta a karom és pár lélegzetvétellel később a fürdő padlójára taszított. A zár is kattant a következő pillanatban, s én egyedül maradtam a sötét helyiségben. Kellett egy kis idő, mire haragomnak sikerült felülkerekednie az agyamat hirtelen elborító pánikon.
– Hé! Engedjen ki! Mégis mit képzel? Mr. Ackerman meg fogja ölni! – kezdtem el rángatni a kilincset.
– Maradj nyugton kölyök – nyugodt, szinte unott hangja kísértetiesen csengett –, nem fog bajod esni, ez csak egy kis erőfitogtatás…
Távolodó léptek, majd a bejárati ajtó csukódása hallatszott; immáron zihálásomon kívül semmi nem törte meg a csendet. Az, hogy a férfi ennyivel itt hagyott inkább kiakasztott, mintsem növelte félelmemet. Ha maradt volna, az sokkal ijesztőbb lett volna; így már csak Levi épsége miatt kellett aggódnom. Biztosra vettem, hogy ha a kis terminátorom megtudja, mi történt, holnapra a vadbarom, aki bezárt lábtörlőként végzi.
Szóval csak várnom kellett – ezzel a tudattal viszonylag nyugodtan foglaltam helyet az ajtó mellett.
⋆⋆⋆
Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire végre zajokat hallottam. Kikukucskáltam a kulcslyukon, és már éppen szólni akartam, mikor megláttam, jobban mondva hallottam, hogy Levi nincs egyedül.
– Ah... Mr. Ackerman! – hallottam meg egy ismerős hangot, amit pár pillanat múlva már személyhez is tudtam kötni: Petra Ral.
Nem értettem mi történik, ezért pár pillanatig hallgattam, s ez éppen elég volt ahhoz, hogy világossá váljon számomra: Levi nem fog kiengedni, és bosszút se fog állni bezárásomért, ahhoz túlzottan elfoglalt volt… Elszorult a torkom, ahogy lepörgettem magamban a lehetőségeket, az okokat, amik erre késztethetik, de bármennyire is akartam olyan indokot találni, ami a mellkasomba maró érzést enyhíthette volna, nem jutott semmi az eszembe.
A fejem zúgott, kiakartam rontani, és leordítani a fejét. Megmondani neki milyen egy utolsó szemét, akit soha többé nem akarok látni, de nem tudtam kinyögni egyetlen szót se, amivel magamra vonhattam volna a figyelmüket. Képtelen voltam rá, mert nem akartam elveszíteni, és ha nem szándékosan is, de naivan reménykedtem, hogy abba fogja hagyni, hogy ellöki a nőt, és megment a sötéttől.
Miért? Miért csinálja ezt, mikor reggel minden olyan tökéletes volt? Lábaim és kezeim remegni kezdtek, egyre nehezebben jutottam levegőhöz, szemeim összeszorítottam, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a kínzó érzést. Elárult, cserbenhagyott…
A nyögéseik, és a bőrük csattogása hamarosan betöltötte az egész lakosztályt; a gyomrom tartalma pedig nagyon sürgősen szeretett volna szívni egy kis friss levegőt és elterülni a padlón. Próbáltam uralkodni magamon, az érzelmeimen, de lehetetlen volt. Kezeim a füleimre szorítottam, lábaim felhúztam, és végül utat engedtem könnyeimnek. Sokszor éreztem magam rosszul az évek során fizikailag és lelkileg egyaránt, de ezt a mértékű fájdalmat nem igazán tudtam volna semmihez hasonlítani, amit eddig tapasztaltam. Más volt elveszíteni anyámat és más volt félholtan feküdni… – előbbihez talán nem ért fel, amin most keresztül kellett mennem, de apám gyűlöletét simán lekörözte.
Én tényleg azt hittem, hogy szeret. Ennyire elkeseredett lettem volna, ennyire azt akartam, hogy valaki szeressen, hogy nem vettem észre, hogy csak kihasznál? Hogy csak szórakozik?
– Miért fáj ennyire? – zokogtam fel akadozva.
Elárult, cserbenhagyott. Miért? Ismeri egyáltalán azt a nőt? Hogy tehette? – ha már hangosan nem adhattam ki magamból mindent, gondolatban ordítottam kérdéseimet, amik visszhangozva ismétlődtek meg újra és újra fejemben.
Kétségbeesetten kapkodtam levegő után, és nem szándékosan, hüppögve, akadozva nyögtem ki egy–egy szót:
– Levi... – zokogtam. – Utállak.
A fürdőben sírva kezdtem a napot, és úgy is fejezem be? Egyszerűen szánalmas vagyok. Soha többé nem akarok senkit szeretni! Az emberek gonoszak! Elárulnak, bántanak, elhagynak, és még sorolhatnám. Mégis elvárják, hogy bízzak bennük, hogy megnyíljak, hogy hagyjam hadd "segítsenek"... Soha többé, senkiben nem bízom meg…
Penge? – jutott hirtelen eszembe. Sokszor hallottam arról, hogy valaki megvágta magát, hogy enyhítse a fájdalmát, vagy éppen más okból. Mindenesetre hirtelen igazán kíváncsi lettem; Tényleg működik?
A fejem zsongott, a könnyeim folyamatosan folytak. Vakon keresgéltem addig, míg meg nem találtam a megfelelő eszközt, amit valószínűleg valaki más hagyhatott a szekrényben, mivel nem igazán tudtam elképzelni, hogy a csomagnyi pengének funkciója legyen. A kis fém tárgy hűvösen simult remegő ujjaimhoz. Akadozva kifújtam a levegőt, majd miközben ismét leereszkedtem a fal mellett, megtöröltem szemeim, és orrom a pólómba.
Mindig is úgy gondoltam, ezt tenni gyáva dolog és felesleges, persze tisztában voltam azzal, hogy vannak olyanok, akiknek ez betegség, de én főként a volt osztálytársaimból indultam ki, akik azért csinálták ezt, és ehhez hasonló dolgokat, mert úgy vélték ez a "menő". S mivel a felsőbb körök hobbijai közé tartozott megalázni, szétverni és az őrületbe kergetni az olyanokat, mint én, azt még meg is értettem volna, ha sorstársaim kezdenek el effelé a megoldás felé hajlani. Bár véleményem szerint ez akkor sem old meg semmit, hiszen nem halsz meg, és csak még jobban szenvedsz, s még ha komolyan is gondolod, és megteszed, mi a garancia arra, hogy ezután nem lesz rosszabb? – s mindezen logikusnak tartott gondolat ellenére sem hagyott nyugodni – Mi van, ha segít? Ha jobb lesz? Ha a fájdalom csökken? Egy próbát megér, nem?
Hezitáltam. Azonban mikor az eddigieknél is hangosabban kezdtek átszűrődni a nyögések, gondolkodás nélkül illesztettem bőrömhöz a pengét, majd finoman, – arra törekedve, hogy ne legyen mély a seb, inkább csak fájjon–, húztam végig egy egyenes, rövid szakaszon.
A várt, maró érzést késve éreztem meg, s egy pillanatig abban sem voltam biztos, tényleg megtettem–e. Semmi nem változott; a fülemben ugyanúgy visszhangoztak a hangok, a mellkasom ugyanúgy elszorult, a levegővétel ugyanolyan fájdalmas volt. Ez sem ér semmit! – dobtam el a pengét indulatosan, csalódva, mire az csilingelve hullott a földre. – Csak fáj... Egyszerűen csak fáj. Nem segít semmin.
Alig egy perccel később azonban már figyelmem nagy része arra összpontosult, ahogyan a vércseppek lefelé gördültek karomon és a csípő, idegesítő érzés erősödött. Végül is bevált. Elterelte a figyelmem, ezzel enyhítve a lelki sebeimből áradó kínt. – Mikor ez tudatosult bennem, többet kezdtem kívánni. Ha ez a kis seb ennyire eltereli a figyelmem, akkor még egy–kettőtől csak jobb lehet.
Hamarosan a dobhártyámon dübörgő vér elnyomta a kintről beszűrődő zajokat, s mintegy monoton, megnyugtató háttérzajjá változtatott, amit hallgatva engedtem, hogy a fáradtság erőt vegyen rajtam.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Reggel azt sem tudtam hol vagyok, összeszorított szemmel, morogva ültem fel, majd helyezkedtem el az ágy szélén, várva, hogy kicsit észhez térjek, azonban valahogy sehogy nem sikerült rendeznem gondolataimat, továbbra is kómásnak éreztem magam. Lassan, laposakat pislogva, hunyorogva vettem a mosdó felé az irányt.
Miután sikeresen lepattantam a zárt ajtóról, a kulcs elfordítása után ismét neki futottam a bejutásnak, ezúttal sikerrel. Felkapcsoltam a villanyt, és ásítva beléptem. A látványtól, ami bent fogadott úgy éreztem magam, mint akit leöntöttek egy vödör jéggel és pofán basztak egy tehénszaros cipővel. Ledermedtem, és próbáltam felfogni mit is látok.
Egyszerre rohantak meg az előző estéről maradt hézagos emlékek, Farlan, ahogy arról beszél, hogy megy az üzlet; alkohol, ahogy végig marja a torkom, és mellkasom; aztán Petra, ahogy felém hajol... Hogy tehettem?
A Kölyök a kádnak dőlve aludt, feje oldalra bicsaklott, ruháján néhol vörös folt éktelenkedett, ahogy a fehér padlón is körülötte. Ki zárta be, és mi történt vele? Hogy feledkezhettem meg róla?
Pár pillanatig nem tudtam megmozdulni, majd azonnal Erenhez siettem; szinte térdre estem mellette. A kábaság egy pillanat alatt tűnt el, teljesen éberré váltam. Ellenőriztem a pulzusát; könnyek gyűltek a szemembe az önutálattól, a bűntudattól, és a megkönnyebbüléstől. A vért jelző fémes, édeskés aroma belengte az egész helységet, de bármennyire is voltam éhes, abban a pillanatban cseppet sem tudott érdekelni.
– Eren... – simítottam végig gyengéden arcán, mire morogva nyitotta ki szemeit, és lökte el a kezem, amint felismert.
– Ne érj hozzám! Soha többé! – mondta megvetően. Rám nézett, és szeméből hiányzott a csillogás, amit úgy szerettem. Piros–lilás sötét karikák, és véreres tekintet bámult rám gyűlölettel.
– Eren, én – kezdtem, ahogy egy könnycsepp legördült arcomon – saj... – nem hagyta, hogy befejezzem.
– Nem érdekel. Nem akarom hallani – kezdett el feltápászkodni.
Nem állítottam meg, mozdulni se tudtam. Azzal az egy könnycseppel, ami kiszökött szememből, bámultam a vércseppeket lábam előtt. Ez mind az én hibám volt; amiért ide hoztam, amiért itt hagytam, és amiért elmentem Farlannal.
Az a szemétláda biztosan eltervezte az egészet! – gondoltam, habár tudtam, nem okolhatom mindenért, hiszen nem kényszerített, hogy igyak. Minden azért ment tönkre, mert megittam egy pohárral. Nem is emlékszem többre, de pusztán egy pohártól nem szabadott volna ilyen állapotba kerülnöm, nem értem, hogy történhetett mindez…
Dühös voltam, ki akartam nyírni Farlant, és visszaszerezni Erent, de még előbb neki akartam rontani a falnak, hátha észhez térek. Végre megbízott bennem, és minden... minden tönkre ment.
– Kérlek! – pattantam fel, és ragadtam meg karját, mire felszisszent. Kezem véres lett az apró vágások miatt, amik bőrét borították. Az én hibám.
– Ugyan mit kérsz? Bocsánatot? Csókot? Szexet? – gúnyosan mondta, rám se nézve, miközben a csaphoz ment, hogy lemossa alkarjáról az alvadt vért.
– Sajnálom, tényleg! Farlan, ő leitatott – mondtam akadozva. Szabadkoztam, okokat, kifogásokat keresve. Bármit, ami miatt megbocsájtana. – Petra nem jelentett semmit. Kérlek, higgy nekem! – sosem hittem, hogy egy Kölyöknek fogok könyörögni, hogy bocsásson meg nekem, de most megtettem. Bármit megadtam volna azért, hogy higgyen nekem. – Hiszen szeretlek... – próbálkoztam elszorult torokkal, arcomon egy újabb sós cseppel.
– Nem kell a szereteted, sem a sajnálatod, vagy a törődésed. Semmi nem kell – hangja semleges volt, megtört, élettelen.
Karját becsavarta egy törölközőbe, majd kiment, és elkezdett kutakodni. Mozdulatai akadozottak, gépiesek voltak, szája széle néha megremegett, szeme benedvesedett, de nem kezdett el sírni, és nem mondott semmit. Nemsokára meg is találta az elsősegély ládát, és ügyetlenül elkezdte bekötni sebeit, s hiába akartam segíteni neki, ő csak elhúzódott.
– Nem kell tőled semmi! – morrant fel. – Ne gyere a közelembe – hangja elcsuklott, de tekintete ugyanolyan jeges maradt. Egy pillanatig úgy éreztem magam, mintha az Isa elvesztésekor lévő önmagammal néznék szembe. Ugyanígy festhettem, és elképzelni se tudtam mit érezhet Eren.
– Kérlek… Hinned kell nekem! Petra, ő nem... – térdeltem le elé. Semmi, soha nem fájt még ennyire, mint a nemtörődöm, lenéző tekintete.
– Nem jelentett semmit? Azért nyögtél mikor döngetted? – mordult fel gúnyosan.
Végig hallgatta, hogy mi történt. Fogalmam sem volt, mit felelhetnék. Nem fog megbocsájtani, bármit is teszek. A legjobb az lesz, ha hagyom egy kicsit lenyugodni – gondoltam nagyot nyelve, és mély lélegzetet véve. Egy pillanat alatt vettem magamra a megszokott semleges álarcot.
– Amint elkészültünk, megyünk – keltem fel enyhén remegve, majd elindultam pakolni. Egy nap. Egy napot nem bírtam ki úgy, hogy ne basszak el mindent. De ez a nap, a tegnapi nap, volt eddigi életem legjobbja.
Valahogy vissza kell nyernem a Kölyköt, meg kell, mutassam neki, hogy nem hazudtam, hogy komolyan gondoltam, hogy most is szeretem. Csak ölelni akartam, és ismételgetni, hogy sajnálom. Ennyire gyengének még sosem éreztem magam. A táskára bámultam, majd a ruhára a kezemben;, az övé volt, az egyik felsője. Feljebb emeltem, és mélyen beszívtam kellemes illatát. Két apró folt jelent meg a textilen; könnycseppek. Isa halála sem hozta ezt ki belőlem, de a Kölyök…
Tizenegy múlt nem sokkal, mikor meghallottam az ajtó nyitódását; azonnal a kis előtérbe rohantam. Azonban nem Levi állt a küszöb túlsó felén, hanem a férfi, akivel a parkban találkoztunk korábban. A megkönnyebbült, boldog érzés, amely egy másodperccel korábban mellkasomat melengette azonnal szertefoszlott.
Nem maradt időm hangot adni csalódottságomnak és felháborodásomnak, mivel a férfi szinte azonnal beljebb lépett, megragadta a karom és pár lélegzetvétellel később a fürdő padlójára taszított. A zár is kattant a következő pillanatban, s én egyedül maradtam a sötét helyiségben. Kellett egy kis idő, mire haragomnak sikerült felülkerekednie az agyamat hirtelen elborító pánikon.
– Hé! Engedjen ki! Mégis mit képzel? Mr. Ackerman meg fogja ölni! – kezdtem el rángatni a kilincset.
– Maradj nyugton kölyök – nyugodt, szinte unott hangja kísértetiesen csengett –, nem fog bajod esni, ez csak egy kis erőfitogtatás…
Távolodó léptek, majd a bejárati ajtó csukódása hallatszott; immáron zihálásomon kívül semmi nem törte meg a csendet. Az, hogy a férfi ennyivel itt hagyott inkább kiakasztott, mintsem növelte félelmemet. Ha maradt volna, az sokkal ijesztőbb lett volna; így már csak Levi épsége miatt kellett aggódnom. Biztosra vettem, hogy ha a kis terminátorom megtudja, mi történt, holnapra a vadbarom, aki bezárt lábtörlőként végzi.
Szóval csak várnom kellett – ezzel a tudattal viszonylag nyugodtan foglaltam helyet az ajtó mellett.
⋆⋆⋆
Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire végre zajokat hallottam. Kikukucskáltam a kulcslyukon, és már éppen szólni akartam, mikor megláttam, jobban mondva hallottam, hogy Levi nincs egyedül.
– Ah... Mr. Ackerman! – hallottam meg egy ismerős hangot, amit pár pillanat múlva már személyhez is tudtam kötni: Petra Ral.
Nem értettem mi történik, ezért pár pillanatig hallgattam, s ez éppen elég volt ahhoz, hogy világossá váljon számomra: Levi nem fog kiengedni, és bosszút se fog állni bezárásomért, ahhoz túlzottan elfoglalt volt… Elszorult a torkom, ahogy lepörgettem magamban a lehetőségeket, az okokat, amik erre késztethetik, de bármennyire is akartam olyan indokot találni, ami a mellkasomba maró érzést enyhíthette volna, nem jutott semmi az eszembe.
A fejem zúgott, kiakartam rontani, és leordítani a fejét. Megmondani neki milyen egy utolsó szemét, akit soha többé nem akarok látni, de nem tudtam kinyögni egyetlen szót se, amivel magamra vonhattam volna a figyelmüket. Képtelen voltam rá, mert nem akartam elveszíteni, és ha nem szándékosan is, de naivan reménykedtem, hogy abba fogja hagyni, hogy ellöki a nőt, és megment a sötéttől.
Miért? Miért csinálja ezt, mikor reggel minden olyan tökéletes volt? Lábaim és kezeim remegni kezdtek, egyre nehezebben jutottam levegőhöz, szemeim összeszorítottam, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a kínzó érzést. Elárult, cserbenhagyott…
A nyögéseik, és a bőrük csattogása hamarosan betöltötte az egész lakosztályt; a gyomrom tartalma pedig nagyon sürgősen szeretett volna szívni egy kis friss levegőt és elterülni a padlón. Próbáltam uralkodni magamon, az érzelmeimen, de lehetetlen volt. Kezeim a füleimre szorítottam, lábaim felhúztam, és végül utat engedtem könnyeimnek. Sokszor éreztem magam rosszul az évek során fizikailag és lelkileg egyaránt, de ezt a mértékű fájdalmat nem igazán tudtam volna semmihez hasonlítani, amit eddig tapasztaltam. Más volt elveszíteni anyámat és más volt félholtan feküdni… – előbbihez talán nem ért fel, amin most keresztül kellett mennem, de apám gyűlöletét simán lekörözte.
Én tényleg azt hittem, hogy szeret. Ennyire elkeseredett lettem volna, ennyire azt akartam, hogy valaki szeressen, hogy nem vettem észre, hogy csak kihasznál? Hogy csak szórakozik?
– Miért fáj ennyire? – zokogtam fel akadozva.
Elárult, cserbenhagyott. Miért? Ismeri egyáltalán azt a nőt? Hogy tehette? – ha már hangosan nem adhattam ki magamból mindent, gondolatban ordítottam kérdéseimet, amik visszhangozva ismétlődtek meg újra és újra fejemben.
Kétségbeesetten kapkodtam levegő után, és nem szándékosan, hüppögve, akadozva nyögtem ki egy–egy szót:
– Levi... – zokogtam. – Utállak.
A fürdőben sírva kezdtem a napot, és úgy is fejezem be? Egyszerűen szánalmas vagyok. Soha többé nem akarok senkit szeretni! Az emberek gonoszak! Elárulnak, bántanak, elhagynak, és még sorolhatnám. Mégis elvárják, hogy bízzak bennük, hogy megnyíljak, hogy hagyjam hadd "segítsenek"... Soha többé, senkiben nem bízom meg…
Penge? – jutott hirtelen eszembe. Sokszor hallottam arról, hogy valaki megvágta magát, hogy enyhítse a fájdalmát, vagy éppen más okból. Mindenesetre hirtelen igazán kíváncsi lettem; Tényleg működik?
A fejem zsongott, a könnyeim folyamatosan folytak. Vakon keresgéltem addig, míg meg nem találtam a megfelelő eszközt, amit valószínűleg valaki más hagyhatott a szekrényben, mivel nem igazán tudtam elképzelni, hogy a csomagnyi pengének funkciója legyen. A kis fém tárgy hűvösen simult remegő ujjaimhoz. Akadozva kifújtam a levegőt, majd miközben ismét leereszkedtem a fal mellett, megtöröltem szemeim, és orrom a pólómba.
Mindig is úgy gondoltam, ezt tenni gyáva dolog és felesleges, persze tisztában voltam azzal, hogy vannak olyanok, akiknek ez betegség, de én főként a volt osztálytársaimból indultam ki, akik azért csinálták ezt, és ehhez hasonló dolgokat, mert úgy vélték ez a "menő". S mivel a felsőbb körök hobbijai közé tartozott megalázni, szétverni és az őrületbe kergetni az olyanokat, mint én, azt még meg is értettem volna, ha sorstársaim kezdenek el effelé a megoldás felé hajlani. Bár véleményem szerint ez akkor sem old meg semmit, hiszen nem halsz meg, és csak még jobban szenvedsz, s még ha komolyan is gondolod, és megteszed, mi a garancia arra, hogy ezután nem lesz rosszabb? – s mindezen logikusnak tartott gondolat ellenére sem hagyott nyugodni – Mi van, ha segít? Ha jobb lesz? Ha a fájdalom csökken? Egy próbát megér, nem?
Hezitáltam. Azonban mikor az eddigieknél is hangosabban kezdtek átszűrődni a nyögések, gondolkodás nélkül illesztettem bőrömhöz a pengét, majd finoman, – arra törekedve, hogy ne legyen mély a seb, inkább csak fájjon–, húztam végig egy egyenes, rövid szakaszon.
A várt, maró érzést késve éreztem meg, s egy pillanatig abban sem voltam biztos, tényleg megtettem–e. Semmi nem változott; a fülemben ugyanúgy visszhangoztak a hangok, a mellkasom ugyanúgy elszorult, a levegővétel ugyanolyan fájdalmas volt. Ez sem ér semmit! – dobtam el a pengét indulatosan, csalódva, mire az csilingelve hullott a földre. – Csak fáj... Egyszerűen csak fáj. Nem segít semmin.
Alig egy perccel később azonban már figyelmem nagy része arra összpontosult, ahogyan a vércseppek lefelé gördültek karomon és a csípő, idegesítő érzés erősödött. Végül is bevált. Elterelte a figyelmem, ezzel enyhítve a lelki sebeimből áradó kínt. – Mikor ez tudatosult bennem, többet kezdtem kívánni. Ha ez a kis seb ennyire eltereli a figyelmem, akkor még egy–kettőtől csak jobb lehet.
Hamarosan a dobhártyámon dübörgő vér elnyomta a kintről beszűrődő zajokat, s mintegy monoton, megnyugtató háttérzajjá változtatott, amit hallgatva engedtem, hogy a fáradtság erőt vegyen rajtam.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Reggel azt sem tudtam hol vagyok, összeszorított szemmel, morogva ültem fel, majd helyezkedtem el az ágy szélén, várva, hogy kicsit észhez térjek, azonban valahogy sehogy nem sikerült rendeznem gondolataimat, továbbra is kómásnak éreztem magam. Lassan, laposakat pislogva, hunyorogva vettem a mosdó felé az irányt.
Miután sikeresen lepattantam a zárt ajtóról, a kulcs elfordítása után ismét neki futottam a bejutásnak, ezúttal sikerrel. Felkapcsoltam a villanyt, és ásítva beléptem. A látványtól, ami bent fogadott úgy éreztem magam, mint akit leöntöttek egy vödör jéggel és pofán basztak egy tehénszaros cipővel. Ledermedtem, és próbáltam felfogni mit is látok.
Egyszerre rohantak meg az előző estéről maradt hézagos emlékek, Farlan, ahogy arról beszél, hogy megy az üzlet; alkohol, ahogy végig marja a torkom, és mellkasom; aztán Petra, ahogy felém hajol... Hogy tehettem?
A Kölyök a kádnak dőlve aludt, feje oldalra bicsaklott, ruháján néhol vörös folt éktelenkedett, ahogy a fehér padlón is körülötte. Ki zárta be, és mi történt vele? Hogy feledkezhettem meg róla?
Pár pillanatig nem tudtam megmozdulni, majd azonnal Erenhez siettem; szinte térdre estem mellette. A kábaság egy pillanat alatt tűnt el, teljesen éberré váltam. Ellenőriztem a pulzusát; könnyek gyűltek a szemembe az önutálattól, a bűntudattól, és a megkönnyebbüléstől. A vért jelző fémes, édeskés aroma belengte az egész helységet, de bármennyire is voltam éhes, abban a pillanatban cseppet sem tudott érdekelni.
– Eren... – simítottam végig gyengéden arcán, mire morogva nyitotta ki szemeit, és lökte el a kezem, amint felismert.
– Ne érj hozzám! Soha többé! – mondta megvetően. Rám nézett, és szeméből hiányzott a csillogás, amit úgy szerettem. Piros–lilás sötét karikák, és véreres tekintet bámult rám gyűlölettel.
– Eren, én – kezdtem, ahogy egy könnycsepp legördült arcomon – saj... – nem hagyta, hogy befejezzem.
– Nem érdekel. Nem akarom hallani – kezdett el feltápászkodni.
Nem állítottam meg, mozdulni se tudtam. Azzal az egy könnycseppel, ami kiszökött szememből, bámultam a vércseppeket lábam előtt. Ez mind az én hibám volt; amiért ide hoztam, amiért itt hagytam, és amiért elmentem Farlannal.
Az a szemétláda biztosan eltervezte az egészet! – gondoltam, habár tudtam, nem okolhatom mindenért, hiszen nem kényszerített, hogy igyak. Minden azért ment tönkre, mert megittam egy pohárral. Nem is emlékszem többre, de pusztán egy pohártól nem szabadott volna ilyen állapotba kerülnöm, nem értem, hogy történhetett mindez…
Dühös voltam, ki akartam nyírni Farlant, és visszaszerezni Erent, de még előbb neki akartam rontani a falnak, hátha észhez térek. Végre megbízott bennem, és minden... minden tönkre ment.
– Kérlek! – pattantam fel, és ragadtam meg karját, mire felszisszent. Kezem véres lett az apró vágások miatt, amik bőrét borították. Az én hibám.
– Ugyan mit kérsz? Bocsánatot? Csókot? Szexet? – gúnyosan mondta, rám se nézve, miközben a csaphoz ment, hogy lemossa alkarjáról az alvadt vért.
– Sajnálom, tényleg! Farlan, ő leitatott – mondtam akadozva. Szabadkoztam, okokat, kifogásokat keresve. Bármit, ami miatt megbocsájtana. – Petra nem jelentett semmit. Kérlek, higgy nekem! – sosem hittem, hogy egy Kölyöknek fogok könyörögni, hogy bocsásson meg nekem, de most megtettem. Bármit megadtam volna azért, hogy higgyen nekem. – Hiszen szeretlek... – próbálkoztam elszorult torokkal, arcomon egy újabb sós cseppel.
– Nem kell a szereteted, sem a sajnálatod, vagy a törődésed. Semmi nem kell – hangja semleges volt, megtört, élettelen.
Karját becsavarta egy törölközőbe, majd kiment, és elkezdett kutakodni. Mozdulatai akadozottak, gépiesek voltak, szája széle néha megremegett, szeme benedvesedett, de nem kezdett el sírni, és nem mondott semmit. Nemsokára meg is találta az elsősegély ládát, és ügyetlenül elkezdte bekötni sebeit, s hiába akartam segíteni neki, ő csak elhúzódott.
– Nem kell tőled semmi! – morrant fel. – Ne gyere a közelembe – hangja elcsuklott, de tekintete ugyanolyan jeges maradt. Egy pillanatig úgy éreztem magam, mintha az Isa elvesztésekor lévő önmagammal néznék szembe. Ugyanígy festhettem, és elképzelni se tudtam mit érezhet Eren.
– Kérlek… Hinned kell nekem! Petra, ő nem... – térdeltem le elé. Semmi, soha nem fájt még ennyire, mint a nemtörődöm, lenéző tekintete.
– Nem jelentett semmit? Azért nyögtél mikor döngetted? – mordult fel gúnyosan.
Végig hallgatta, hogy mi történt. Fogalmam sem volt, mit felelhetnék. Nem fog megbocsájtani, bármit is teszek. A legjobb az lesz, ha hagyom egy kicsit lenyugodni – gondoltam nagyot nyelve, és mély lélegzetet véve. Egy pillanat alatt vettem magamra a megszokott semleges álarcot.
– Amint elkészültünk, megyünk – keltem fel enyhén remegve, majd elindultam pakolni. Egy nap. Egy napot nem bírtam ki úgy, hogy ne basszak el mindent. De ez a nap, a tegnapi nap, volt eddigi életem legjobbja.
Valahogy vissza kell nyernem a Kölyköt, meg kell, mutassam neki, hogy nem hazudtam, hogy komolyan gondoltam, hogy most is szeretem. Csak ölelni akartam, és ismételgetni, hogy sajnálom. Ennyire gyengének még sosem éreztem magam. A táskára bámultam, majd a ruhára a kezemben;, az övé volt, az egyik felsője. Feljebb emeltem, és mélyen beszívtam kellemes illatát. Két apró folt jelent meg a textilen; könnycseppek. Isa halála sem hozta ezt ki belőlem, de a Kölyök…
31. fejezet
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Némán telt az autóút, a csendet csak egy–egy fájdalmasan kiszakadó sóhaj törte meg; nem éreztem haragot, már nem, csak ürességet, pont, mint anyám halála után. Mozdulatlanul bámultam ki az ablakon, és azon gondolkodtam, hova fogok menni. Nem maradhattam nála, de nem volt hely, ahol megtűrtek volna; emellett pedig semmim nem volt, ha figyelembe vettem, hogy mindent ő vett nekem. A fáslit piszkáltam, és még véletlenül se pillantottam oldalra. Visszamenni apámhoz, imádkozva, hogy ne öljön meg, és ne tegyen olyan dolgokat, mint legutóbb nem tűnt a lehető legjobb opciónak; de ha úgy alakulna, esetleg megfenyegethetem, hogy szólok Mr. Ackermannak, az osztályfőnökömnek – mert a mellettem vezető személy nem volt több ennél; csak a tanárom és semmi több.
Akadozva kieresztettem az addig bent tartott levegőt, és hagytam, hogy a fejem a támlának dőljön, a hajam pedig eltakarja szemeimet. – Keresek állást, és túlélek, ahogy eddig is tettem. Kihúzom addig, amíg be nem töltöm a tizennyolcat. Akkor majd végre leléphetek, hátra hagyva mindent. – Ijesztő volt ebbe bele gondolni is, de nem igazán maradt sok választásom a jövőmet illetően.
Amint megérkeztünk, berobogtam a szobámba, és mindent elkezdtem egy bőröndbe hajigálni, remélve, hogy nem fog megállítani, és mondja azt, hogy nem vihetek magammal semmit. Egymás után következtek a tankönyvek, a ruhák és minden, ami csak a kezem ügyébe került. Nem tudtam figyelni, mivel torkomban egyre nagyobb gombóc kezdett el nőni. Nem sírhatok! Az az Eren halott! Engem már nem érdekelnek mások, senki nem kell. A magam ura vagyok, és ezt mindenkinek be fogom bizonyítani! Megfogtam a táskát, és sietős léptekkel az ajtó felé vettem az irányt. Az az idióta éppen teát főzött. Amint meghallotta, hogy közeledek felkapta a fejét, és félbehagyta addigi tevékenységét. Tekintetünk egy pillanat erejéig találkozott, de szinte azonnal el is fordultam.
– Mit csinálsz? – kérdezte monoton, rekedtes hanggal. Majdnem úgy hangzott, mint aki sírt.
– Minek látszik? Elmegyek – válaszoltam a cipőmet húzva, és kabátomat fogva.
– Nem engedem – csuklott el a hangja, miközben hozzám sietett.
– Próbálj megállítani! – néztem rá kihívón. Egy ideig nem reagált, csak figyelt, ahogy én is őt. Nehezemre esett tartani vele a szemkontaktust, mivel majdnem úgy éreztem magam, mintha vad farkasok lennénk, akik egymást méregetik.
– Kölyök, Eren, én tényleg sajnálom – kezdte el ismét, szemeiben könnyekkel. Fájt így látni a férfit, akiről azt hittem, rettenthetetlen. Miattam volt ilyen állapotban. Éreztem egy kis bűntudatot, de ugyanakkor elégtételt is, arra gondolva, hogy legalább egy kicsit szenved ő is. Lehet csak megjátszotta, lehet nem. Nem érdekelt.
– Mint mondtam, elmegyek. Nincs másik opció – hangom érzéketlen volt, de belül mintha vadállatok marcangoltak volna.
Bármit is tett, a tegnapi remek napot, a sok apró törődést ez nem tudta eltörölni teljesen, ahogy a hozzá való kötődésemet sem. Tudtam, mennyi mindent tett értem, de azt a sok jót, ezzel az egyetlen cselekedetével, amit nem is biztos, hogy szándékosan követett el, beárnyékolta. Abban a pillanatban az sem érdekelt, ha a csillagokat hozza le nekem, vagy térden csúszva könyörög. Végeztem ezzel, végeztem vele. Lehet, majd megbocsájtok neki, de ez nem számít, mert úgysem fogok többet semmilyen módon közeledni felé – gondolataimnak eleget téve hátra se nézve mentem ki az ajtón, magam mögött hagyva a legnagyobb seggfejet, akivel valaha is találkoztam. Még apámat is sikerült űberelnie, hiszen ő legalább kiszámíthatóan, tartósan utált az év minden napjának minden percében, és egy pillanatig sem kellett a közelében olyan hamis illúziókat kergetnem, mint amivel Ackerman áltatott.
⋆⋆⋆
Végig caplattam az utcákon a rettenetesen nehéz bőrönddel, egészen apám házáig, el a kocsma előtt, ahol először találkoztam vele. Már kezdett sötétedni, mikor remegő kézzel bekopogtam. A bejárati ajtó nyikorogva tárult ki, a kiszűrődő fényben Grisha Jeager állt, arcán különös mosollyal, ami abban a pillanatban, ahogy meglátott, eltűnt.
– Mit akarsz? – hangja nyers volt és halk, mint aki fél, hogy valaki meghallja.
– Mostantól itt lakom. Amint tizennyolc leszek, azonnal lelépek. Addig is, ha egy ujjal is hozzám érsz, feljelentelek, vagy hívom Mr. Ackermant – közöltem terveimet tárgyilagosan, igyekezve a leghatározottabbnak tűnni, uralkodva a remegésen, és azon, hogy gyomrom tartalma apám lábára kívánkozott.
– Szivem, ki az? – hallottam meg egy női hangot a háttérből. Szivem?
– A fiam, Eren az. Tudod, mondtam, hogy ideiglenesen máshol lakik, úgy tűnik hazajött – felelte undorodó grimasszal az arcán. – Mit keresel itt? Azt hittem, megvagy, én is jól elvoltam nélküled, mi lenne, ha visszamennél ahhoz a törpéhez? – folytatta úgy, hogy csak mi ketten halljuk.
– Nem lehet. Nekem és neked sincs választásod – feleltem és félre toltam az útból. Nem próbált megállítani, így mikor már az előtérben voltam, nyugodtan kiereszthettem az addig visszatartott levegőt.
A konyhából zörgés hallatszott, oda fordultam és nem várt látvánnyal találtam szembe magam. Odabent egy nő sürgött–forgott, és amint meglátott, barna szemei vidáman csillantak fel.
– Oh, biztosan te vagy Eren! – sietett elém, hogy kezet foghasson velem.
– Igen. Eren Jaeger, ön pedig? – nyújtottam jobbom meglepetten. Sok mindenre számítottam, de erre nem. Minden valószínűséggel apám barátnője állt velem szemközt. A legmegdöbbentőbb, ami még ezen is túltett, az a nő mosolya és vidám, életteli kisugárzása volt.
– Akane Ayame – fogta meg kezem. Haja vörös, hullámos tincsekben hullott vállára; fiatalnak tűnt, és boldognak. Sokszor gondolkodtam el régen azon, hogy mi lenne, ha apámnak összejönne egy kapcsolat, hogy talán boldogabb lenne, de mindig is egy gonosz mostohát, egy igazi mesébe illő boszorkányt képzeltem el az oldalán, nem pedig egy kedves, szép nőt.
– Megvan még a szobám, ugye? – igyekeztem kivágni magam a kínos helyzetből.
– Igen persze, mondjuk kicsit rendet raktam – mosolygott Akane.
– Kösz – morogtam, majd elindultam fel. – Nem kérek vacsorát – szóltam vissza le.
A szobámban tényleg rend volt. Az ágy szépen bevetve, minden a helyén volt, és ez idegesített, rettenetesen. A magam ura vagyok! – gondoltam, miközben kidobáltam a ruhákat a bőröndből a fotelra és párat mellé is, majd a könyveket az íróasztalra hánytam, a cipőm a szoba közepén hagytam. Ez vagyok én, egy trehány senki. Leültem az ágyra, és végignéztem a káoszon, amit pár perc alatt teremtettem. Tetszett. Szabadságot tükrözött, azt, hogy nincs itt Ő, és nem mondhatja, hogy rakjak rendet, ahogy senki más sem.
Megforgattam a kezemben a szórólapot, amit még akkor szereztem, amikor először leléptem tőle, majd tárcsáztam a rajta szereplő számot. Tudtam, hogy késő van, de féltem, hogy lemondja az előfizetést, és nekem sürgősen kellett egy állás, ezért nem várhattam holnapig.
– Ön a Mindenkinek egy állást ügyfélszolgálatát hívta, miben segíthetek? – kérdezte a diszpécser.
– Jó estét! Milyen munkákra lehet jelentkezni, illetve mik a feltételek? – tértem a tárgyra.
– A jelentkezést emailben kell megtenni. Név, életkor, születésnap, igazolvány számok, és egy rövid, mellékelt önéletrajz szükséges, de ha rákeres oldalunkra az interneten, ott meg fogja találni a kérdőívet, és az email címet is, amire elküldheti jelentkezését, amennyiben ez nem áll módjában, megadhatom közvetítő irodánk címét is.
– Remek! Köszönöm, a segítséget! –mondtam, és bontottam a vonalat.
Átmentem apám szobájába, ahol évek óta nem jártam, hiszen tilos volt, majd bekapcsoltam az ősrégi számítógépet. Régebben iszonyatos büntetésben részesültem, ha akárcsak a kilincset is megfogtam, de most, hogy a nő itt volt, és a puszta jelenlétével biztosította, hogy nem kapok verést, legalábbis amíg ő is itt van. Majdnem félelem nélkül ültem le az íróasztal elé, és kezdtem el gépelni.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Elment. Tényleg elment, és nem jött vissza. A földre roskadtam, és csak kiabáltam, ordítottam. Hogy hagyhatott itt? Mondtam, hogy nem az én hibám! Miért nem hiszi el?! Összetörtem, és csak zokogtam. Egyszerre szakadt ki belőlem az elmúlt hét évben felgyülemlett fájdalom. Gyűlöl, és ezért rohadtul utálom. Utálom azt az átkozott kölyköt, mert azt hittem, végre valakit szerethetek, erre itt hagyott. Ismét én nem voltam elég jó, nem tudtam megfelelni, megvédeni őt. Mindent elbasztam! Ha belegondolok, a helyében én is utálnék egy olyan szemetet, mint amilyen én vagyok.
Felkeltem, remegve a kanapéhoz sétáltam, megragadtam a kis asztal lábait, majd bármiféle erőlködés nélkül a falhoz vágtam. Az üveglap a becsapódástól ripityára törött, a szilánkok pedig szanaszét kezdtek repülni, beterítve mindent, néhol engem is megvágva. A kristályosan csillogó éles darabkákon taposva csörtettem a tévéhez, aminek hasonló sorsot szántam, mint az asztalnak. Ezeket a székek, a képek, a vázák követték. Addig folytattam, míg az egész előtér úgy nem festett, mint egy csatatér, és Hanji aggódó kiabálását nem hallottam a bejárat felől. Csak a zongora maradt érintetlenül.
Erent akartam, azt, hogy öleljen, megbocsásson, és azt, hogy én meg tudjak bocsátani magamnak. Nem jött vissza, és nem is fog. Ezúttal nem.
Leültem a zongora melletti kisszékre, végig futtattam ujjaimat a hangszer fedelén, miközben lehunytam szemeim, és felidéztem azt az éjjelt, mikor játszottam neki.
Felnőtt férfi létemre úgy viselkedtem, mint egy elkényeztetett kölyök. Mindig próbáltam erősnek és határozottnak tűnni. A hangsúly a próbáltamon volt, mert sosem sikerült igazán. Most pedig minden apró darabja az eddig felépített rideg maszknak ripityára hullott, és kiszabadult a démon, amit eddig bent tartott.
Könnyeimtől alig láttam, már nem éreztem semmit, csak fájdalmat és dühöt. A talpamon és lábszáramon keletkezett vágásokból sugárzó kín távolinak tűnt, Hanji hangja is elveszett, nem jutott el tudatomig, mit kiabál.
Eren nélkül üresnek éreztem magam, magányos voltam, már akkor is, amikor csak ideiglenesen tűnt el. Pont, mint mielőtt megismertem, vagy még talán jobban. Könnyű hozzászokni ahhoz, ami jó, majd pofára esni, amikor elveszíted.
Isa mindig azt mondta, az embereket azért éri veszteség, hogy megtanulják értékelni azt, amijük van, és amijük még lesz. Ezt az ő elvesztésekor, és most sem értettem, hamisnak hatottak szavai. Ha valaki, akkor én tudtam, milyen ingatag lábakon áll a boldogság; nem volt szükségem arra, hogy az élet ezt a "tanulságot" újra és újra az arcomba vágja.
– Nem fog vissza jönni – motyogtam, miközben térdeimre ereszkedtem a zongora mellett. – Utál.
⋆⋆⋆
Némán telt az autóút, a csendet csak egy–egy fájdalmasan kiszakadó sóhaj törte meg; nem éreztem haragot, már nem, csak ürességet, pont, mint anyám halála után. Mozdulatlanul bámultam ki az ablakon, és azon gondolkodtam, hova fogok menni. Nem maradhattam nála, de nem volt hely, ahol megtűrtek volna; emellett pedig semmim nem volt, ha figyelembe vettem, hogy mindent ő vett nekem. A fáslit piszkáltam, és még véletlenül se pillantottam oldalra. Visszamenni apámhoz, imádkozva, hogy ne öljön meg, és ne tegyen olyan dolgokat, mint legutóbb nem tűnt a lehető legjobb opciónak; de ha úgy alakulna, esetleg megfenyegethetem, hogy szólok Mr. Ackermannak, az osztályfőnökömnek – mert a mellettem vezető személy nem volt több ennél; csak a tanárom és semmi több.
Akadozva kieresztettem az addig bent tartott levegőt, és hagytam, hogy a fejem a támlának dőljön, a hajam pedig eltakarja szemeimet. – Keresek állást, és túlélek, ahogy eddig is tettem. Kihúzom addig, amíg be nem töltöm a tizennyolcat. Akkor majd végre leléphetek, hátra hagyva mindent. – Ijesztő volt ebbe bele gondolni is, de nem igazán maradt sok választásom a jövőmet illetően.
Amint megérkeztünk, berobogtam a szobámba, és mindent elkezdtem egy bőröndbe hajigálni, remélve, hogy nem fog megállítani, és mondja azt, hogy nem vihetek magammal semmit. Egymás után következtek a tankönyvek, a ruhák és minden, ami csak a kezem ügyébe került. Nem tudtam figyelni, mivel torkomban egyre nagyobb gombóc kezdett el nőni. Nem sírhatok! Az az Eren halott! Engem már nem érdekelnek mások, senki nem kell. A magam ura vagyok, és ezt mindenkinek be fogom bizonyítani! Megfogtam a táskát, és sietős léptekkel az ajtó felé vettem az irányt. Az az idióta éppen teát főzött. Amint meghallotta, hogy közeledek felkapta a fejét, és félbehagyta addigi tevékenységét. Tekintetünk egy pillanat erejéig találkozott, de szinte azonnal el is fordultam.
– Mit csinálsz? – kérdezte monoton, rekedtes hanggal. Majdnem úgy hangzott, mint aki sírt.
– Minek látszik? Elmegyek – válaszoltam a cipőmet húzva, és kabátomat fogva.
– Nem engedem – csuklott el a hangja, miközben hozzám sietett.
– Próbálj megállítani! – néztem rá kihívón. Egy ideig nem reagált, csak figyelt, ahogy én is őt. Nehezemre esett tartani vele a szemkontaktust, mivel majdnem úgy éreztem magam, mintha vad farkasok lennénk, akik egymást méregetik.
– Kölyök, Eren, én tényleg sajnálom – kezdte el ismét, szemeiben könnyekkel. Fájt így látni a férfit, akiről azt hittem, rettenthetetlen. Miattam volt ilyen állapotban. Éreztem egy kis bűntudatot, de ugyanakkor elégtételt is, arra gondolva, hogy legalább egy kicsit szenved ő is. Lehet csak megjátszotta, lehet nem. Nem érdekelt.
– Mint mondtam, elmegyek. Nincs másik opció – hangom érzéketlen volt, de belül mintha vadállatok marcangoltak volna.
Bármit is tett, a tegnapi remek napot, a sok apró törődést ez nem tudta eltörölni teljesen, ahogy a hozzá való kötődésemet sem. Tudtam, mennyi mindent tett értem, de azt a sok jót, ezzel az egyetlen cselekedetével, amit nem is biztos, hogy szándékosan követett el, beárnyékolta. Abban a pillanatban az sem érdekelt, ha a csillagokat hozza le nekem, vagy térden csúszva könyörög. Végeztem ezzel, végeztem vele. Lehet, majd megbocsájtok neki, de ez nem számít, mert úgysem fogok többet semmilyen módon közeledni felé – gondolataimnak eleget téve hátra se nézve mentem ki az ajtón, magam mögött hagyva a legnagyobb seggfejet, akivel valaha is találkoztam. Még apámat is sikerült űberelnie, hiszen ő legalább kiszámíthatóan, tartósan utált az év minden napjának minden percében, és egy pillanatig sem kellett a közelében olyan hamis illúziókat kergetnem, mint amivel Ackerman áltatott.
⋆⋆⋆
Végig caplattam az utcákon a rettenetesen nehéz bőrönddel, egészen apám házáig, el a kocsma előtt, ahol először találkoztam vele. Már kezdett sötétedni, mikor remegő kézzel bekopogtam. A bejárati ajtó nyikorogva tárult ki, a kiszűrődő fényben Grisha Jeager állt, arcán különös mosollyal, ami abban a pillanatban, ahogy meglátott, eltűnt.
– Mit akarsz? – hangja nyers volt és halk, mint aki fél, hogy valaki meghallja.
– Mostantól itt lakom. Amint tizennyolc leszek, azonnal lelépek. Addig is, ha egy ujjal is hozzám érsz, feljelentelek, vagy hívom Mr. Ackermant – közöltem terveimet tárgyilagosan, igyekezve a leghatározottabbnak tűnni, uralkodva a remegésen, és azon, hogy gyomrom tartalma apám lábára kívánkozott.
– Szivem, ki az? – hallottam meg egy női hangot a háttérből. Szivem?
– A fiam, Eren az. Tudod, mondtam, hogy ideiglenesen máshol lakik, úgy tűnik hazajött – felelte undorodó grimasszal az arcán. – Mit keresel itt? Azt hittem, megvagy, én is jól elvoltam nélküled, mi lenne, ha visszamennél ahhoz a törpéhez? – folytatta úgy, hogy csak mi ketten halljuk.
– Nem lehet. Nekem és neked sincs választásod – feleltem és félre toltam az útból. Nem próbált megállítani, így mikor már az előtérben voltam, nyugodtan kiereszthettem az addig visszatartott levegőt.
A konyhából zörgés hallatszott, oda fordultam és nem várt látvánnyal találtam szembe magam. Odabent egy nő sürgött–forgott, és amint meglátott, barna szemei vidáman csillantak fel.
– Oh, biztosan te vagy Eren! – sietett elém, hogy kezet foghasson velem.
– Igen. Eren Jaeger, ön pedig? – nyújtottam jobbom meglepetten. Sok mindenre számítottam, de erre nem. Minden valószínűséggel apám barátnője állt velem szemközt. A legmegdöbbentőbb, ami még ezen is túltett, az a nő mosolya és vidám, életteli kisugárzása volt.
– Akane Ayame – fogta meg kezem. Haja vörös, hullámos tincsekben hullott vállára; fiatalnak tűnt, és boldognak. Sokszor gondolkodtam el régen azon, hogy mi lenne, ha apámnak összejönne egy kapcsolat, hogy talán boldogabb lenne, de mindig is egy gonosz mostohát, egy igazi mesébe illő boszorkányt képzeltem el az oldalán, nem pedig egy kedves, szép nőt.
– Megvan még a szobám, ugye? – igyekeztem kivágni magam a kínos helyzetből.
– Igen persze, mondjuk kicsit rendet raktam – mosolygott Akane.
– Kösz – morogtam, majd elindultam fel. – Nem kérek vacsorát – szóltam vissza le.
A szobámban tényleg rend volt. Az ágy szépen bevetve, minden a helyén volt, és ez idegesített, rettenetesen. A magam ura vagyok! – gondoltam, miközben kidobáltam a ruhákat a bőröndből a fotelra és párat mellé is, majd a könyveket az íróasztalra hánytam, a cipőm a szoba közepén hagytam. Ez vagyok én, egy trehány senki. Leültem az ágyra, és végignéztem a káoszon, amit pár perc alatt teremtettem. Tetszett. Szabadságot tükrözött, azt, hogy nincs itt Ő, és nem mondhatja, hogy rakjak rendet, ahogy senki más sem.
Megforgattam a kezemben a szórólapot, amit még akkor szereztem, amikor először leléptem tőle, majd tárcsáztam a rajta szereplő számot. Tudtam, hogy késő van, de féltem, hogy lemondja az előfizetést, és nekem sürgősen kellett egy állás, ezért nem várhattam holnapig.
– Ön a Mindenkinek egy állást ügyfélszolgálatát hívta, miben segíthetek? – kérdezte a diszpécser.
– Jó estét! Milyen munkákra lehet jelentkezni, illetve mik a feltételek? – tértem a tárgyra.
– A jelentkezést emailben kell megtenni. Név, életkor, születésnap, igazolvány számok, és egy rövid, mellékelt önéletrajz szükséges, de ha rákeres oldalunkra az interneten, ott meg fogja találni a kérdőívet, és az email címet is, amire elküldheti jelentkezését, amennyiben ez nem áll módjában, megadhatom közvetítő irodánk címét is.
– Remek! Köszönöm, a segítséget! –mondtam, és bontottam a vonalat.
Átmentem apám szobájába, ahol évek óta nem jártam, hiszen tilos volt, majd bekapcsoltam az ősrégi számítógépet. Régebben iszonyatos büntetésben részesültem, ha akárcsak a kilincset is megfogtam, de most, hogy a nő itt volt, és a puszta jelenlétével biztosította, hogy nem kapok verést, legalábbis amíg ő is itt van. Majdnem félelem nélkül ültem le az íróasztal elé, és kezdtem el gépelni.
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
Elment. Tényleg elment, és nem jött vissza. A földre roskadtam, és csak kiabáltam, ordítottam. Hogy hagyhatott itt? Mondtam, hogy nem az én hibám! Miért nem hiszi el?! Összetörtem, és csak zokogtam. Egyszerre szakadt ki belőlem az elmúlt hét évben felgyülemlett fájdalom. Gyűlöl, és ezért rohadtul utálom. Utálom azt az átkozott kölyköt, mert azt hittem, végre valakit szerethetek, erre itt hagyott. Ismét én nem voltam elég jó, nem tudtam megfelelni, megvédeni őt. Mindent elbasztam! Ha belegondolok, a helyében én is utálnék egy olyan szemetet, mint amilyen én vagyok.
Felkeltem, remegve a kanapéhoz sétáltam, megragadtam a kis asztal lábait, majd bármiféle erőlködés nélkül a falhoz vágtam. Az üveglap a becsapódástól ripityára törött, a szilánkok pedig szanaszét kezdtek repülni, beterítve mindent, néhol engem is megvágva. A kristályosan csillogó éles darabkákon taposva csörtettem a tévéhez, aminek hasonló sorsot szántam, mint az asztalnak. Ezeket a székek, a képek, a vázák követték. Addig folytattam, míg az egész előtér úgy nem festett, mint egy csatatér, és Hanji aggódó kiabálását nem hallottam a bejárat felől. Csak a zongora maradt érintetlenül.
Erent akartam, azt, hogy öleljen, megbocsásson, és azt, hogy én meg tudjak bocsátani magamnak. Nem jött vissza, és nem is fog. Ezúttal nem.
Leültem a zongora melletti kisszékre, végig futtattam ujjaimat a hangszer fedelén, miközben lehunytam szemeim, és felidéztem azt az éjjelt, mikor játszottam neki.
Felnőtt férfi létemre úgy viselkedtem, mint egy elkényeztetett kölyök. Mindig próbáltam erősnek és határozottnak tűnni. A hangsúly a próbáltamon volt, mert sosem sikerült igazán. Most pedig minden apró darabja az eddig felépített rideg maszknak ripityára hullott, és kiszabadult a démon, amit eddig bent tartott.
Könnyeimtől alig láttam, már nem éreztem semmit, csak fájdalmat és dühöt. A talpamon és lábszáramon keletkezett vágásokból sugárzó kín távolinak tűnt, Hanji hangja is elveszett, nem jutott el tudatomig, mit kiabál.
Eren nélkül üresnek éreztem magam, magányos voltam, már akkor is, amikor csak ideiglenesen tűnt el. Pont, mint mielőtt megismertem, vagy még talán jobban. Könnyű hozzászokni ahhoz, ami jó, majd pofára esni, amikor elveszíted.
Isa mindig azt mondta, az embereket azért éri veszteség, hogy megtanulják értékelni azt, amijük van, és amijük még lesz. Ezt az ő elvesztésekor, és most sem értettem, hamisnak hatottak szavai. Ha valaki, akkor én tudtam, milyen ingatag lábakon áll a boldogság; nem volt szükségem arra, hogy az élet ezt a "tanulságot" újra és újra az arcomba vágja.
– Nem fog vissza jönni – motyogtam, miközben térdeimre ereszkedtem a zongora mellett. – Utál.
⋆⋆⋆
32. fejezet
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Azután a bizonyos nap után Mr. Ackerman sokszor próbált meg beszélni velem, de én képtelen voltam akárcsak egyetlen perccel is többet tölteni a társaságában a szükségesnél, így minden alkalommal szó nélkül faképnél hagytam. Egyszerűen teljesen kifordultam magamból, és nem tudtam mit tenni ellene. Már nem haragudtam rá, de a gondolat, hogy ismét át kell élnem azt a fájdalmat, elég volt ahhoz, hogy újra és újra elutasítsam, remélve, hogy egyszer feladja és tovább lép, hogy aztán nekem is sikerüljön.
A kedves, bátortalan énem egyre idegenebbé vált, és minden más is, amit régen tettem. Kezdtem hasonlítani a suli „nagymenőire". Többször kötöttem ki kisebb–nagyobb balhék miatt az igazgatóiban, mint Jean. Sokszor verekedtem össze másokkal, bár sosem én ütöttem először, mindössze csak kiprovokáltam, hogy a másik fél adjon okot a verekedésre, hogy aztán önvédelem címén a falhoz kenhessem. A küzdelem felemelő érzés volt, kezdtem megérteni, mit szeretnek benne mások. Az adrenalin, az ütések, amiket bevittem, amiket kaptam, egyaránt feledtették velem a problémáimat, még ha csak egy kis időre is, főleg, amikor végül én kerültem ki győztesen. Persze sose bántottam azokat, akik gyengébbek voltak, vagy éppen nem szolgáltak rá. Csak az olyanokkal kezdtem harcot, akik másokat bántak úgy, mint anno engem.
Gyakran jártam el bulizni az osztálytársaimmal, és felsőbb évesekkel is, de sose ittam. Összességében mindenki, aki külső szemlélőként látta az életem, azt hihette, önpusztító fenegyerek lettem. Ebből pedig következett az a feltételezés, hogy minden tantárgyból rosszul állok, de ez meg se közelítette a valóságot, éppen ellenkezőleg! Félévkor mindenből négyes–ötös voltam, a matekot leszámítva, amiből nagy nehezen sikerült összekaparnom egy hármast. Nagyon féltem attól, hogy korrepetálásra kell majd járnom.
Bizonyítani akartam, hogy senkire nincs szükségem, és egyedül is boldogulok. Sikerült is.
Apám és a barátnője jól megvoltak együtt, előbbi teljes mértékben figyelmen kívül hagyott, míg utóbbi egész elviselhető volt. Mikasa és Armin továbbra is a barátaim voltak, bár már feléjük sem voltam olyan feltétlen bizalommal, ami szerintem a történtek után nem volt csoda.
Időközben majdnem az egész osztály velünk kezdett el lógni, és néha a többiek is csatlakoztak hozzánk. Bár Conny és Sasha szinte sosem, mivel amióta a srác karácsonyi húzás alkalmából megajándékozta Sashát öt zacskó csipsszel, és azóta mintha nem létezett volna senki a lány számára a fiún kívül, aki úgy tűnt, élvezi a kialakult helyzetet.
Amellett, hogy otthon és az iskolában is egész jól mentek a dolgok, még állást is kaptam az egyik kávézóban, ahol minden nap négytől–nyolcig dolgoztam. Nem fizetett rosszul, és a munkaadó is kedves volt, könnyedén igazította össze munkatársaim és az én beosztásomat. Mindig meg tudtuk oldani a helyettesítést, ha valakinek valamilyen elintézni valója volt.
Lassan, sok bukkanóval, de elteltek a decemberi ünnepek, a félévzárás is.
⋆ ⋆ ⋆
Március 30–án, hétfőn, a születésnapomon éppen arra vártam, hogy elkészüljön az egyik rendelés, mikor belépett az ajtón két ismerős személy. Hanji Zoe és Rivaille Ackerman. Előbbi elvileg tudott a történtekről, és pont ezért őt is igyekeztem elkerülni, nehogy visszamondjon bármit is Ackermannak, akivel viszont iskolán kívül egyáltalán nem találkoztam, ami igen furcsa volt, hiszen ez a város nem olyan hatalmas, hogy ennyi idő alatt véletlen se fussunk össze a kis boltban, vagy valahol máshol.
Elfintorodtam, mikor leültek az egyik asztalhoz. Vajon összejöttek? Vagy csak úgy kávéznak, mint két jó barát? – elszorult a torkom az előbbi gondolatra. – Féltékeny lennék? Ugyan miért? Hiszen én akartam, hogy vége legyen.
– Intézed? – kérdeztem munkatársam, fejemmel a hátsó asztal felé intve, ahol a fekete hajkorona tulajdonosa foglalt helyet. Szemem sarkából láttam, hogy az acélkék szemek meredten bámultak rám, olyan volt, mint egy ragadozó, aki arra vár, hogy közelebb menjek. Azt lesheti! Kirázott a hideg, nagyot nyeltem. Nem félek tőle!
– Persze – felelte, és elindult felvenni a rendelést, így én váltottam őt a pénztárnál. Már ketten fizettek, mire a lány visszatért arcán grimasszal.
– Azt mondják, azt akarják, hogy te szolgáld ki őket – közölte egy szomorú pillantás kíséretében, nekem pedig ökölbe szorult a kezem. Nem tehetem meg, hogy azt mondom nem, azzal akár az állásomat is kockára tenném. A főnök szemében nem volt nagyobb bűn, mint a vevők megsértése, kéréseik figyelmen kívül hagyása.
– Rendben – szűrtem fogaim közt, és elindultam a box felé, a jeges tekintettől kísérve. Fújtattam egyet, mikor megálltam, meredten az asztalt néztem, kezem enyhén remegett, ahogy megfogtam a tollat és a jegyzettömböt.
– Jó estét! Mit hozhatok? – kérdeztem fapofával, nyugalmat erőltetve magamra.
– Áh, szia Eren! Csak nem itt dolgozol? – kérdezte Hanji könnyed hangon.
– De...
– Én egy feketeteát kérek, és pár percet odakint – nézett rám a férfi.
– Rendben. Csak egy fekete tea. Ms. Zoe? – ismételtem a rendelést rutinból.
– Egy jegeskávét kérnék, mást nem, és nyugodtan maradj a Hanjinál, nem kell a formalitás – hangja szomorúan csengett, de ez sem érdekelt.
– Eren... Kölyök! Kérlek, csak pár percet! – ragadta meg a karom, de azonnal kirántottam a kezem, és elindultam vissza a pulthoz. Lecsaptam a cetlit, hogy el tudják készíteni a rendelést.
Mit képzel magáról? Hogy csak így idejön, ennyi idő után? Nem haragszom, de félek, mert tudom, hogy még mindig vágyok rá. A csókjára, az ölelésére, és ez borzalmas érzés. Valószínűleg ilyen lehetett a tiltott gyümölcs az édenkertben. Ha leszeded, akkor remek dolgokban lesz részed, de utána VIP jeggyel irány a Pokol.
A rendelés még azelőtt kész lett, hogy sikerült volna lelkileg felkészülnöm a kiviteléhez, így amilyen gyorsan csak tudtam, szó nélkül otthagytam az asztalukon a két tálcát, és már fordultam is a következő betérőhöz, hogy hellyel kínáljam egy műmosollyal arcomon.
Nem hagyott nyugton a tudat, hogy ő is a kávézóban van, teljesen elterelte a figyelmem, s amikor a következő rendelést vittem ki, sikeresen elejtettem a tálcát, amiről a pohár a földre hullott, majd fülsüketítő csörömpöléssel összetörött.
Sietve letérdeltem, hogy felkapkodjam a nagyobb darabokat, úgy éreztem minden tekintet bénázásom figyeli. Remegő kezem több helyen is megvágtam, szabályosan rosszul voltam az idegességtől.
– Hé, ezt elintézem. Menj, tarts egy kis szünetet! – jött oda Christa seprűvel és lapáttal a kezében. Munkatársak voltunk, mindig számíthattam rá, ha kellett pár perc a kinti levegőn.
– Kösz – indultam meg sietős léptekkel a hátsó bejárat felé.
A mellkasom elszorult, ugyanolyan érzés volt, mint már számtalanszor. Ez volt a pánik első jele. A történtek után nem egyszer öntött el ez a fajta bénultság és rosszullét, de az utóbbi két hónapban egész ügyesen tudtam kontrollálni.
Kibotorkáltam a friss levegőre, a sikátorba, és a falnak vetettem hátamat. A kezemből szivárgó vért nadrágomba töröltem, és szaggatottan kifújtam a levegőt. A sötétedő eget kémlelve próbáltam lenyugtatni háborgó gondolataimat. Miért zaklat fel ennyire, hogy megjelent, és miért pont ma kellett ide jönnie? Mi az oka annak, hogy zavar az, hogy Hanjival van? Mi a franc van velem?!
– Kölyök! – hallottam meg egy mély, ismerős hangot, majd a személyhez tartozó lépteket.
– Nem vagyok Kölyök – morogtam reflexből, ki se nyitva a szemem. Nem akartam látni. Az iskola más, ott muszáj volt elviselnem, beszélnem, felelnem, de itt nem. Nem akartam találkozni vele, ahogy azt se, hogy romba döntse születésnapi terveimet; nem mintha lett volna akárcsak egy is.
– Akkor mi vagy? – közvetlen előlem jött a hang, ezt már nem hagyhattam figyelmen kívül. Lenéztem, és ott állt. Olyan közel, hogy ha előre hajoltam volna, orrunk összeér.
Egyszer már lefolytattuk ezt a beszélgetést a hamburgerezőben. Akkor nem mertem válaszolni, most viszont már igen.
– Az, aki szétver, hogy ha nem hagyod békén – közöltem vele ridegen, mire egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkán, az én szívem pedig hevesebben kezdett verni ettől az egyetlen gesztustól. Szerettem, amikor mosolyog, főleg mikor rám, vagy miattam. Az elmúlt hónapokban egyszer sem láttam ehhez hasonló kifejezést arcán.
– Úgy vélem, elég időt hagytam, hogy lenyugodj, most pedig meghallgatsz, akár tetszik, akár nem. Ha azután, amit mondok továbbra is el akarsz küldeni, akkor hajrá! Soha többé nem foglak keresni – egyre közelebb jött, miközben beszélt, olyannyira, hogy már minden egyes sötét kis csíkot kitűnően láttam íriszében. A falnak préselődtem.
– Felesleges. Azt fogom mondani, nem vagyok kíváncsi arra, amit mondani akarsz – fordítottam el a fejem, hogy ezzel is növeljem a távolságot.
– Akkor is meghallgatsz – jelentette ki, majd belekezdett történetébe. – Körülbelül nyolc és fél éve ismerkedtem meg Farlannal és Isabellel, miután elszöktem a nagybátyámtól. Olyanok voltak, mint én... – kezdte el magyarázni, hogy valami születési "rendellenessége" van, ahogy ő fogalmazott, de nekem mindössze annyi jött le az egészből, hogy vámpír.
– Vámpír vagy? Na ne röhögtess! – mondtam gúnyosan, de már kíváncsi voltam arra, hogy mi a lényege a történetének, szóval figyeltem.
– Hiszel nekem, ha akarsz. Ha nem, akkor nem – sóhajtott egyet, és megmasszírozta halántékát, mielőtt folytatta volna. – Akkoriban alapítottunk egy közösséget. Ha úgy érthetőbb, maffia bandát az olyanok számára, mint amilyenek mi voltunk, mert nem mindenki tudta beszerezni a megfelelő mennyiségű vért – szavai komolyan csengtek, arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Ha hazudott, azt nagyon jól csinálta.
– Folytasd! – bólintottam, mikor megakadt, és kissé elrévedt.
– Nem drogban, hanem vérben és emberekben üzleteltünk, akik pénzért cserébe megengedték, hogy igyanak belőlük – szavaira elfintorodtam –, bár én az utóbbit sose támogattam. Mindenesetre hamarosan már egy befektetőnknek sem kellett palackos vér, mind embert akartak, de valami nem volt rendben. Emberek és vámpírok betegedtek meg, többen meg is haltak – fogait csikorgatva tartott egy kis szünetet. – Szenvedtek, és én nem bírtam tétlenül nézni... de mire rászántam magam a cselekvésre Isabell is rosszul lett – hangja elcsuklott, elfordult tőlem, háttal állt.
– Mi történt utána?
– Isa állapota egyre rosszabb lett, senki sem tudta, mi baja, és én is tehetetlen voltam – hangja megtörten csengett. – Ez történt hét éve. Ebben a városban jártam akkor, itt temették el Isát. Az utcákon bolyongtam, nem tudtam, mihez kezdhetnék. Faképnél hagytam Farlant, azt a rohadékot... akkor találkoztam egy kisfiúval, veled. Össze voltam törve, értelmetlennek gondoltam mindent, de te és a csillogó tekinteted valahogy visszarántott abból a gödörből a valóságba – lefelé nézve fordult vissza, fejét mellkasomnak döntötte, könnyei lassan potyogtak le átáztatva ingemet.
– Értem – szavaitól torkom elszorult, szinte láttam magam előtt, ahogy rám néz azon az estén. Ezúttal élesen emlékeztem arcára, karikás szemeire, meggyötört tekintetére.
– Lehet, nem hiszel nekem, és nem is várom el, csak kérlek, adj egy esélyt, hogy jóvá tegyem! Azon az éjszakán részeg voltam, és Farlan valószínűleg be is drogozott. Alig emlékszem valamire – szipogott, beszéde néhol megakadt. – Tényleg sajnálom, remélem meg tudsz bocsájtani... de ha azt nem is, legalább ne gyűlölj! Kérlek!
Teste finoman rázkódott, olyan gyengének tűnt, amilyennek sosem láttam még. Az én torkom is elszorult, szemem bekönnyezett. Hihetetlen mennyi mindent élhet meg egy ember, és milyen sok érzelem kavaroghat egyetlen elmében. Mindig leplezni próbálta, így senki nem vette észre mennyire szenved. Hasonlítottunk, jobban, mint gondoltam.
Hittem neki. Fél kézzel, hogy ne vérezzem össze ruháját, átkaroltam, állam vállára tettem és öleltem. A melegség gyorsan járta át minden porcikám. Hiányzott. Rettenetesen hiányzott.
– Hiszek neked – suttogtam.
Azután a bizonyos nap után Mr. Ackerman sokszor próbált meg beszélni velem, de én képtelen voltam akárcsak egyetlen perccel is többet tölteni a társaságában a szükségesnél, így minden alkalommal szó nélkül faképnél hagytam. Egyszerűen teljesen kifordultam magamból, és nem tudtam mit tenni ellene. Már nem haragudtam rá, de a gondolat, hogy ismét át kell élnem azt a fájdalmat, elég volt ahhoz, hogy újra és újra elutasítsam, remélve, hogy egyszer feladja és tovább lép, hogy aztán nekem is sikerüljön.
A kedves, bátortalan énem egyre idegenebbé vált, és minden más is, amit régen tettem. Kezdtem hasonlítani a suli „nagymenőire". Többször kötöttem ki kisebb–nagyobb balhék miatt az igazgatóiban, mint Jean. Sokszor verekedtem össze másokkal, bár sosem én ütöttem először, mindössze csak kiprovokáltam, hogy a másik fél adjon okot a verekedésre, hogy aztán önvédelem címén a falhoz kenhessem. A küzdelem felemelő érzés volt, kezdtem megérteni, mit szeretnek benne mások. Az adrenalin, az ütések, amiket bevittem, amiket kaptam, egyaránt feledtették velem a problémáimat, még ha csak egy kis időre is, főleg, amikor végül én kerültem ki győztesen. Persze sose bántottam azokat, akik gyengébbek voltak, vagy éppen nem szolgáltak rá. Csak az olyanokkal kezdtem harcot, akik másokat bántak úgy, mint anno engem.
Gyakran jártam el bulizni az osztálytársaimmal, és felsőbb évesekkel is, de sose ittam. Összességében mindenki, aki külső szemlélőként látta az életem, azt hihette, önpusztító fenegyerek lettem. Ebből pedig következett az a feltételezés, hogy minden tantárgyból rosszul állok, de ez meg se közelítette a valóságot, éppen ellenkezőleg! Félévkor mindenből négyes–ötös voltam, a matekot leszámítva, amiből nagy nehezen sikerült összekaparnom egy hármast. Nagyon féltem attól, hogy korrepetálásra kell majd járnom.
Bizonyítani akartam, hogy senkire nincs szükségem, és egyedül is boldogulok. Sikerült is.
Apám és a barátnője jól megvoltak együtt, előbbi teljes mértékben figyelmen kívül hagyott, míg utóbbi egész elviselhető volt. Mikasa és Armin továbbra is a barátaim voltak, bár már feléjük sem voltam olyan feltétlen bizalommal, ami szerintem a történtek után nem volt csoda.
Időközben majdnem az egész osztály velünk kezdett el lógni, és néha a többiek is csatlakoztak hozzánk. Bár Conny és Sasha szinte sosem, mivel amióta a srác karácsonyi húzás alkalmából megajándékozta Sashát öt zacskó csipsszel, és azóta mintha nem létezett volna senki a lány számára a fiún kívül, aki úgy tűnt, élvezi a kialakult helyzetet.
Amellett, hogy otthon és az iskolában is egész jól mentek a dolgok, még állást is kaptam az egyik kávézóban, ahol minden nap négytől–nyolcig dolgoztam. Nem fizetett rosszul, és a munkaadó is kedves volt, könnyedén igazította össze munkatársaim és az én beosztásomat. Mindig meg tudtuk oldani a helyettesítést, ha valakinek valamilyen elintézni valója volt.
Lassan, sok bukkanóval, de elteltek a decemberi ünnepek, a félévzárás is.
⋆ ⋆ ⋆
Március 30–án, hétfőn, a születésnapomon éppen arra vártam, hogy elkészüljön az egyik rendelés, mikor belépett az ajtón két ismerős személy. Hanji Zoe és Rivaille Ackerman. Előbbi elvileg tudott a történtekről, és pont ezért őt is igyekeztem elkerülni, nehogy visszamondjon bármit is Ackermannak, akivel viszont iskolán kívül egyáltalán nem találkoztam, ami igen furcsa volt, hiszen ez a város nem olyan hatalmas, hogy ennyi idő alatt véletlen se fussunk össze a kis boltban, vagy valahol máshol.
Elfintorodtam, mikor leültek az egyik asztalhoz. Vajon összejöttek? Vagy csak úgy kávéznak, mint két jó barát? – elszorult a torkom az előbbi gondolatra. – Féltékeny lennék? Ugyan miért? Hiszen én akartam, hogy vége legyen.
– Intézed? – kérdeztem munkatársam, fejemmel a hátsó asztal felé intve, ahol a fekete hajkorona tulajdonosa foglalt helyet. Szemem sarkából láttam, hogy az acélkék szemek meredten bámultak rám, olyan volt, mint egy ragadozó, aki arra vár, hogy közelebb menjek. Azt lesheti! Kirázott a hideg, nagyot nyeltem. Nem félek tőle!
– Persze – felelte, és elindult felvenni a rendelést, így én váltottam őt a pénztárnál. Már ketten fizettek, mire a lány visszatért arcán grimasszal.
– Azt mondják, azt akarják, hogy te szolgáld ki őket – közölte egy szomorú pillantás kíséretében, nekem pedig ökölbe szorult a kezem. Nem tehetem meg, hogy azt mondom nem, azzal akár az állásomat is kockára tenném. A főnök szemében nem volt nagyobb bűn, mint a vevők megsértése, kéréseik figyelmen kívül hagyása.
– Rendben – szűrtem fogaim közt, és elindultam a box felé, a jeges tekintettől kísérve. Fújtattam egyet, mikor megálltam, meredten az asztalt néztem, kezem enyhén remegett, ahogy megfogtam a tollat és a jegyzettömböt.
– Jó estét! Mit hozhatok? – kérdeztem fapofával, nyugalmat erőltetve magamra.
– Áh, szia Eren! Csak nem itt dolgozol? – kérdezte Hanji könnyed hangon.
– De...
– Én egy feketeteát kérek, és pár percet odakint – nézett rám a férfi.
– Rendben. Csak egy fekete tea. Ms. Zoe? – ismételtem a rendelést rutinból.
– Egy jegeskávét kérnék, mást nem, és nyugodtan maradj a Hanjinál, nem kell a formalitás – hangja szomorúan csengett, de ez sem érdekelt.
– Eren... Kölyök! Kérlek, csak pár percet! – ragadta meg a karom, de azonnal kirántottam a kezem, és elindultam vissza a pulthoz. Lecsaptam a cetlit, hogy el tudják készíteni a rendelést.
Mit képzel magáról? Hogy csak így idejön, ennyi idő után? Nem haragszom, de félek, mert tudom, hogy még mindig vágyok rá. A csókjára, az ölelésére, és ez borzalmas érzés. Valószínűleg ilyen lehetett a tiltott gyümölcs az édenkertben. Ha leszeded, akkor remek dolgokban lesz részed, de utána VIP jeggyel irány a Pokol.
A rendelés még azelőtt kész lett, hogy sikerült volna lelkileg felkészülnöm a kiviteléhez, így amilyen gyorsan csak tudtam, szó nélkül otthagytam az asztalukon a két tálcát, és már fordultam is a következő betérőhöz, hogy hellyel kínáljam egy műmosollyal arcomon.
Nem hagyott nyugton a tudat, hogy ő is a kávézóban van, teljesen elterelte a figyelmem, s amikor a következő rendelést vittem ki, sikeresen elejtettem a tálcát, amiről a pohár a földre hullott, majd fülsüketítő csörömpöléssel összetörött.
Sietve letérdeltem, hogy felkapkodjam a nagyobb darabokat, úgy éreztem minden tekintet bénázásom figyeli. Remegő kezem több helyen is megvágtam, szabályosan rosszul voltam az idegességtől.
– Hé, ezt elintézem. Menj, tarts egy kis szünetet! – jött oda Christa seprűvel és lapáttal a kezében. Munkatársak voltunk, mindig számíthattam rá, ha kellett pár perc a kinti levegőn.
– Kösz – indultam meg sietős léptekkel a hátsó bejárat felé.
A mellkasom elszorult, ugyanolyan érzés volt, mint már számtalanszor. Ez volt a pánik első jele. A történtek után nem egyszer öntött el ez a fajta bénultság és rosszullét, de az utóbbi két hónapban egész ügyesen tudtam kontrollálni.
Kibotorkáltam a friss levegőre, a sikátorba, és a falnak vetettem hátamat. A kezemből szivárgó vért nadrágomba töröltem, és szaggatottan kifújtam a levegőt. A sötétedő eget kémlelve próbáltam lenyugtatni háborgó gondolataimat. Miért zaklat fel ennyire, hogy megjelent, és miért pont ma kellett ide jönnie? Mi az oka annak, hogy zavar az, hogy Hanjival van? Mi a franc van velem?!
– Kölyök! – hallottam meg egy mély, ismerős hangot, majd a személyhez tartozó lépteket.
– Nem vagyok Kölyök – morogtam reflexből, ki se nyitva a szemem. Nem akartam látni. Az iskola más, ott muszáj volt elviselnem, beszélnem, felelnem, de itt nem. Nem akartam találkozni vele, ahogy azt se, hogy romba döntse születésnapi terveimet; nem mintha lett volna akárcsak egy is.
– Akkor mi vagy? – közvetlen előlem jött a hang, ezt már nem hagyhattam figyelmen kívül. Lenéztem, és ott állt. Olyan közel, hogy ha előre hajoltam volna, orrunk összeér.
Egyszer már lefolytattuk ezt a beszélgetést a hamburgerezőben. Akkor nem mertem válaszolni, most viszont már igen.
– Az, aki szétver, hogy ha nem hagyod békén – közöltem vele ridegen, mire egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkán, az én szívem pedig hevesebben kezdett verni ettől az egyetlen gesztustól. Szerettem, amikor mosolyog, főleg mikor rám, vagy miattam. Az elmúlt hónapokban egyszer sem láttam ehhez hasonló kifejezést arcán.
– Úgy vélem, elég időt hagytam, hogy lenyugodj, most pedig meghallgatsz, akár tetszik, akár nem. Ha azután, amit mondok továbbra is el akarsz küldeni, akkor hajrá! Soha többé nem foglak keresni – egyre közelebb jött, miközben beszélt, olyannyira, hogy már minden egyes sötét kis csíkot kitűnően láttam íriszében. A falnak préselődtem.
– Felesleges. Azt fogom mondani, nem vagyok kíváncsi arra, amit mondani akarsz – fordítottam el a fejem, hogy ezzel is növeljem a távolságot.
– Akkor is meghallgatsz – jelentette ki, majd belekezdett történetébe. – Körülbelül nyolc és fél éve ismerkedtem meg Farlannal és Isabellel, miután elszöktem a nagybátyámtól. Olyanok voltak, mint én... – kezdte el magyarázni, hogy valami születési "rendellenessége" van, ahogy ő fogalmazott, de nekem mindössze annyi jött le az egészből, hogy vámpír.
– Vámpír vagy? Na ne röhögtess! – mondtam gúnyosan, de már kíváncsi voltam arra, hogy mi a lényege a történetének, szóval figyeltem.
– Hiszel nekem, ha akarsz. Ha nem, akkor nem – sóhajtott egyet, és megmasszírozta halántékát, mielőtt folytatta volna. – Akkoriban alapítottunk egy közösséget. Ha úgy érthetőbb, maffia bandát az olyanok számára, mint amilyenek mi voltunk, mert nem mindenki tudta beszerezni a megfelelő mennyiségű vért – szavai komolyan csengtek, arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Ha hazudott, azt nagyon jól csinálta.
– Folytasd! – bólintottam, mikor megakadt, és kissé elrévedt.
– Nem drogban, hanem vérben és emberekben üzleteltünk, akik pénzért cserébe megengedték, hogy igyanak belőlük – szavaira elfintorodtam –, bár én az utóbbit sose támogattam. Mindenesetre hamarosan már egy befektetőnknek sem kellett palackos vér, mind embert akartak, de valami nem volt rendben. Emberek és vámpírok betegedtek meg, többen meg is haltak – fogait csikorgatva tartott egy kis szünetet. – Szenvedtek, és én nem bírtam tétlenül nézni... de mire rászántam magam a cselekvésre Isabell is rosszul lett – hangja elcsuklott, elfordult tőlem, háttal állt.
– Mi történt utána?
– Isa állapota egyre rosszabb lett, senki sem tudta, mi baja, és én is tehetetlen voltam – hangja megtörten csengett. – Ez történt hét éve. Ebben a városban jártam akkor, itt temették el Isát. Az utcákon bolyongtam, nem tudtam, mihez kezdhetnék. Faképnél hagytam Farlant, azt a rohadékot... akkor találkoztam egy kisfiúval, veled. Össze voltam törve, értelmetlennek gondoltam mindent, de te és a csillogó tekinteted valahogy visszarántott abból a gödörből a valóságba – lefelé nézve fordult vissza, fejét mellkasomnak döntötte, könnyei lassan potyogtak le átáztatva ingemet.
– Értem – szavaitól torkom elszorult, szinte láttam magam előtt, ahogy rám néz azon az estén. Ezúttal élesen emlékeztem arcára, karikás szemeire, meggyötört tekintetére.
– Lehet, nem hiszel nekem, és nem is várom el, csak kérlek, adj egy esélyt, hogy jóvá tegyem! Azon az éjszakán részeg voltam, és Farlan valószínűleg be is drogozott. Alig emlékszem valamire – szipogott, beszéde néhol megakadt. – Tényleg sajnálom, remélem meg tudsz bocsájtani... de ha azt nem is, legalább ne gyűlölj! Kérlek!
Teste finoman rázkódott, olyan gyengének tűnt, amilyennek sosem láttam még. Az én torkom is elszorult, szemem bekönnyezett. Hihetetlen mennyi mindent élhet meg egy ember, és milyen sok érzelem kavaroghat egyetlen elmében. Mindig leplezni próbálta, így senki nem vette észre mennyire szenved. Hasonlítottunk, jobban, mint gondoltam.
Hittem neki. Fél kézzel, hogy ne vérezzem össze ruháját, átkaroltam, állam vállára tettem és öleltem. A melegség gyorsan járta át minden porcikám. Hiányzott. Rettenetesen hiányzott.
– Hiszek neked – suttogtam.
33. fejezet
[𝐑𝐢𝐯𝐚𝐢𝐥𝐥𝐞]
– Már rég megbocsátottam – mondta.
Félkézzel végig simított hátamon, én pedig hagytam, hogy fejem előre bukjon és mellkasán pihenjen meg. Reszketeg lélegzetvétel szakadt ki ajkaim közül; alig tudtam elhinni, hogy valóban azt mondta, amit. Az az idő, amelyet nélküle kellett töltenem hamar megtelt konstans vívódással és szenvedéssel, az önmagammal folytatott harccal. Nem leshettem minden lépését, mint egy őrült, és nem is rohanhattam le újra és újra azt hajtogatva, mennyire sajnálom a történteket.
– Már elsőre hinnem kellett volna neked – lehelte a szavakat hallkan, melyeket alig hallottam a dobhártyámon őrülten dübörgő vértől és mély, szabálytalan lélegzetvételeimtől. – Hiszek neked – nyomatékosította szorosabban vonva magához.
Habár régen voltam ilyen boldog, egy kicsit haragudtam is rá.
– Szóval, mikor is bocsátottál meg? – köszörültem meg elszorult torkom, mikor végre sikerült kievickélnem az érzelmi folyamból. Kissé elhúzódtam, hogy fel tudjak nézni arcára.
– Hát, azután pár héttel már nem haragudtam – vakarta meg tarkóját elgondolkodva.
– Istenverte barom! – morogtam, miközben "finoman" megütöttem a vállát. – Nem tudtál volna szólni? – csuklott el hangom kissé hisztérikusan, majd, mint egy óvodás, magamban fortyogva fordultam el.
Isabellnek sosem mondtam, hogy szeretem, ahogy anyámnak sem. Ezt rettenetesen bántam, ezért Erennek el akartam ismételni újra és újra, de most, hogy itt volt az alkalom, képtelen voltam kimondani, pedig kellett volna. S bár már mondtam neki, most valahogy nem jöttek ki a szavak, hiába gondoltam el, mit fogok mondani.
– De akkor sem akarom folytatni azt… ami köztünk volt – mondta ajkát harapdálva, mire azonnal félbehagytam gondolatmenetem. – Kérlek, értsd meg az én nézőpontom. Borzalmas gyerekkorom volt, senkiben nem bíztam, de benned igen! Megbíztam benned! Tudod milyen arculcsapás volt? Hogy mennyire fájt? – hangja remegett, szemei könnyektől csillogtak.
Igaza volt, tudtam, hogy lehet, ha kitartok és megpróbáljuk ismét, csak még többet fogok ártani, és a végén egyikünk se lesz boldog. Ez nem egy flancos Disney mese, ami azzal zárul, hogy a két herceg boldogan él, amíg meg nem halnak… Mégsem tudtam annyiban hagyni; szerettem.
– Eren, utálsz?
– Nem, én csak nem akarom újra átélni... Félek – suttogta, s alighogy kimondta, én máris kétségbeesetten hajoltam ajkai felé. Ha ez mégis egy kibaszott tündérmese, akkor meg kellett próbálnom – sosem lehet tudni. Nem lökött el, sőt viszonozta a csókot. Az egyik pillanatban még finoman, lágyan mozgatta ajkait, a következőben már erőszakosan kért bejutást. Hagytam, hogy domináljon, a nélküle töltött hetek éppen elegek voltak ahhoz, hogy már ennyitől elveszítsem a fejem, és hagyjam, hogy azt csináljon, amit csak akar.
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Közelebb és közelebb akartam furakodni hozzá, annyira, amennyire csak lehetséges volt; érezni minden porcikámmal, hogy ott van. Végül valahogy neki mentünk a falnak, amiből mindössze annyit érzékeltünk, hogy végre sikerült teljesen belesimulnunk a másik karjaiba, nem fenyegetett az elesés veszélye.
Akkor jöttem rá, hiába próbáltam meg túllépni rajta, hiába jöttem össze pár hét erejéig Christával, amit sem Ymir, sem Reiner nem díjazott, hiába feküdtem le egy lánnyal, hogy bizonyítsam, nem vagyok meleg, vagy ha azt nem is, akkor legalább, hogy tudok máshoz is vonzódni... bárki máshoz, aki nem Ő. Senkitől nem kaptam meg ezt az érzést.
Levit akartam. A nyögéseit, az ajkait, az izmait, a kiszolgáltatottságát, a tudatot, hogy csak velem viselkedik így. Elváltam ajkaitól, és áttértem nyakára, amit erősen szívni kezdtem.
– Eren, ne itt!– nyöszörögte, mire abbahagytam. Igaza volt, itt bárki megláthat minket. Elhúzódtam, idegesen hajamba túrtam, elfordultam és visszasiettem a kávézóba, ott hagyva a kipirult férfit.
Mégis mi ütött belém?!
Lecsúsztam a szekrényem mellett, fejem lábaimra hajtottam. Az órára néztem, és a másodperceket számoltam, míg sikerült lehiggadnom. Pár perc múlva lesz vége a munkaidőnek, ami azt jelentette, Christa és még páran hamarosan jönnek átöltözni. Nem akartam, hogy a földön kuporogva találjanak rám, így erőt vettem magamon, és elkezdtem átöltözni.
Az eszem azt súgta, hogy hagyjam, és meneküljek, esetlegesen költözzek másik városba, vagy inkább államba. Mi a garancia, hogy nem teszi meg újra? Hogy nem hagy ott a francba? Hogy nem csal meg? Hogy amikor azt mondja szeret, komolyan gondolja?
Percekig csak ültem, és gondolkodtam, míg végül arra jutottam, hogy megpróbálom. Ha egyszer túléltem, túl fogom élni még egyszer, ha megtörténne, addig pedig élvezhetem a helyzetet. Szerethetem, szeretve lehetek. Persze ezt csak elgondolni könnyű, megtenni már nem annyira. Ahhoz, hogy szerelmes lehessek, bizalom kell, momentán pedig nem hogy benne, senkiben nem tudnék teljesen megbízni.
Elszorult torokkal, és görcsbe rándult gyomorral léptem ki az utcára. Rivaille a motorjának támaszkodva várt.
– Mi a garancia? – kérdeztem azonnal, mikor mellé értem. Felém fordította immáron nyugodtan csillogó, acélos szemeit.
– Nincs garancia. Nekem mi a garancia, hogy te nem hagysz el? – kérdezett vissza.
– Ha még egyszer ilyesmi történik, soha nem bocsátom meg – néztem komolyan, ignorálva kérdését.
– Tudom, én se magamnak – felelte, majd felült a motorra és várakozón nézett rám. – Gyere! Elviszlek vacsorázni – mondta, mire beugrott az első vacsoránk fájdalmas emléke. Elhúztam a szám, gyorsan körbe pillantottam, hogy nem látok e ismerős arcokat. Sóhajtva ültem fel mögé, és karoltam át.
– Szép kis szülinap, mondhatom! – morogtam, mire a visszapillantótükörből rám pillantott, és megajándékozott egy féloldalasan mosollyal.
⋆ ⋆ ⋆
Egy nagyon flancos étteremhez közel álltunk meg, ami előtt hosszú sor kígyózott.
– Biztosan jó helyen vagyunk? – kérdeztem bizonytalanul. Fogalmam sem volt, hogy fogunk bejutni.
– Igen. Van foglalásom – felelte, mintha magától értetődő lenne.
Mégis mikor foglalt? Vagy ezt az egészet előre eltervezte? Ennyire kiszámítható vagyok?
– Ne haragudj. Születésnapod van, biztosra mentem, hogy ha megbocsátasz, meg tudjuk ünnepelni – világosított fel, miközben utat tört magának az emberek között, akik felháborodva kezdtek el szidni minket.
Abszolút nem éreztem úgy magam, mint akinek ott a helye. Egy egyszerű farmert, és halványkék inget viseltem, míg Levi elegáns zakóban, és a megszokott ingben, nyakkendőben, és szűk nadrágban feszített. A tömegből szinte mindenki kicsípte magát, és nem kicsit néztek grimaszolva rám. Két okot tudtam elképzelni, ami kiválthatta reakciójukat: hozzájuk képest hajléktalannak tűntem, vagy, mert egy igen jól kinéző férfit követtem, aki megfogta a kezem, nehogy lemaradjak.
Beengedtek, és egy csendesebb, eldugott, kétszemélyes asztalhoz vezettek minket, ami az egyik sarokban helyezkedett el. Leültem, és gyorsan szemügyre vettem a helyet. Bíbor és arany függönyök, szőnyeg, rusztikus bútorok, modern kiegészítők tették az éttermet otthonossá, és lenyűgözővé. A halk élőzene pedig ennek tetejébe egészen filmbe illővé varázsolt mindent. Mintha csak egy nyálas, romantikus dramatikus vígjátékban lettünk volna.
– A megbeszéltet kérnénk – felelte Levi komoran a pincérnek, majd mikor ismét ketten maradtunk, halvány mosollyal fordult felém.
Elképesztő, milyen gyorsan fel tudja forgatni a megszokott hétköznapjaim. Hiszen egy nap alatt szabadított meg apámtól, majd egy nap alatt rombolt le mindent, amit most egy nap alatt akar ismét felépíteni - gondolkodtam, miközben enyhén borostás állát figyeltem. Azelőtt mindig makulátlan és sima volt a bőre, de azt kellett, mondjam, igazán jól állt neki ez a kis változás. - De ami még hihetetlenebb, hogy összességében nem bántam meg semmit. Amikor mellette voltam, igazán boldognak éreztem magam, és hibázhatott bármekkorát, nem tudtam tartósan haragudni rá. És a tudat, hogy haragudnom kéne, mégsem tudok, rosszabb volt, mint beletörődni, hogy egyszerűen vonz a közelsége.
Kezem remegni kezdett, így inkább ökölbe szorítottam. Ez túl sok volt. Nem tudtam kiigazodni még magamon sem, nem hogy rajta. Kicsit nehezebben kezdtem venni a levegőt, ahogy arcát figyeltem, és szemeibe néztem.
– Baj van? – hangjától kirázott a hideg.
– Nem – mondtam akadozva, arcom teljesen kipirult. Nem tudom miért, de zavarba jöttem, ahogy gondosan eligazgatott fekete tincseit, acélkék szemeit, keskeny ajkait, sápadt bőrét, kigombolt ingét, és meglazított nyakkendőjét néztem.
Valaki hívjon mentőt...
– Szeretem, hogy ilyen határozott vagy – nevetett fel halkan, iróniával a hangjában. – Fél órája még azt mondtad, nem akarod folytatni, most pedig itt vagy – kissé gúnyos szavait hallva azonnal visszatért belém az élet.
– Akkor vagyok határozatlan, amikor csak akarok – fordultam el duzzogva.
– Persze – nevetett fel ismét.
– És különben is, ha belegondolsz, az, hogy akkor vagyok határozatlan, amikor akarok, egyfajta határozottság – világosítottam fel, majd kezdtem el mosolyogni vele együtt.
– Elhiszem – biztosított, miközben az asztalon nyugvó ökölbe szorított kezem megfogta, és apró köröket kezdett el leírni kézfejemen.
– El is vártam – kulcsoltam össze ujjainkat.
⋆ ⋆ ⋆
– Már rég megbocsátottam – mondta.
Félkézzel végig simított hátamon, én pedig hagytam, hogy fejem előre bukjon és mellkasán pihenjen meg. Reszketeg lélegzetvétel szakadt ki ajkaim közül; alig tudtam elhinni, hogy valóban azt mondta, amit. Az az idő, amelyet nélküle kellett töltenem hamar megtelt konstans vívódással és szenvedéssel, az önmagammal folytatott harccal. Nem leshettem minden lépését, mint egy őrült, és nem is rohanhattam le újra és újra azt hajtogatva, mennyire sajnálom a történteket.
– Már elsőre hinnem kellett volna neked – lehelte a szavakat hallkan, melyeket alig hallottam a dobhártyámon őrülten dübörgő vértől és mély, szabálytalan lélegzetvételeimtől. – Hiszek neked – nyomatékosította szorosabban vonva magához.
Habár régen voltam ilyen boldog, egy kicsit haragudtam is rá.
– Szóval, mikor is bocsátottál meg? – köszörültem meg elszorult torkom, mikor végre sikerült kievickélnem az érzelmi folyamból. Kissé elhúzódtam, hogy fel tudjak nézni arcára.
– Hát, azután pár héttel már nem haragudtam – vakarta meg tarkóját elgondolkodva.
– Istenverte barom! – morogtam, miközben "finoman" megütöttem a vállát. – Nem tudtál volna szólni? – csuklott el hangom kissé hisztérikusan, majd, mint egy óvodás, magamban fortyogva fordultam el.
Isabellnek sosem mondtam, hogy szeretem, ahogy anyámnak sem. Ezt rettenetesen bántam, ezért Erennek el akartam ismételni újra és újra, de most, hogy itt volt az alkalom, képtelen voltam kimondani, pedig kellett volna. S bár már mondtam neki, most valahogy nem jöttek ki a szavak, hiába gondoltam el, mit fogok mondani.
– De akkor sem akarom folytatni azt… ami köztünk volt – mondta ajkát harapdálva, mire azonnal félbehagytam gondolatmenetem. – Kérlek, értsd meg az én nézőpontom. Borzalmas gyerekkorom volt, senkiben nem bíztam, de benned igen! Megbíztam benned! Tudod milyen arculcsapás volt? Hogy mennyire fájt? – hangja remegett, szemei könnyektől csillogtak.
Igaza volt, tudtam, hogy lehet, ha kitartok és megpróbáljuk ismét, csak még többet fogok ártani, és a végén egyikünk se lesz boldog. Ez nem egy flancos Disney mese, ami azzal zárul, hogy a két herceg boldogan él, amíg meg nem halnak… Mégsem tudtam annyiban hagyni; szerettem.
– Eren, utálsz?
– Nem, én csak nem akarom újra átélni... Félek – suttogta, s alighogy kimondta, én máris kétségbeesetten hajoltam ajkai felé. Ha ez mégis egy kibaszott tündérmese, akkor meg kellett próbálnom – sosem lehet tudni. Nem lökött el, sőt viszonozta a csókot. Az egyik pillanatban még finoman, lágyan mozgatta ajkait, a következőben már erőszakosan kért bejutást. Hagytam, hogy domináljon, a nélküle töltött hetek éppen elegek voltak ahhoz, hogy már ennyitől elveszítsem a fejem, és hagyjam, hogy azt csináljon, amit csak akar.
[𝐄𝐫𝐞𝐧]
Közelebb és közelebb akartam furakodni hozzá, annyira, amennyire csak lehetséges volt; érezni minden porcikámmal, hogy ott van. Végül valahogy neki mentünk a falnak, amiből mindössze annyit érzékeltünk, hogy végre sikerült teljesen belesimulnunk a másik karjaiba, nem fenyegetett az elesés veszélye.
Akkor jöttem rá, hiába próbáltam meg túllépni rajta, hiába jöttem össze pár hét erejéig Christával, amit sem Ymir, sem Reiner nem díjazott, hiába feküdtem le egy lánnyal, hogy bizonyítsam, nem vagyok meleg, vagy ha azt nem is, akkor legalább, hogy tudok máshoz is vonzódni... bárki máshoz, aki nem Ő. Senkitől nem kaptam meg ezt az érzést.
Levit akartam. A nyögéseit, az ajkait, az izmait, a kiszolgáltatottságát, a tudatot, hogy csak velem viselkedik így. Elváltam ajkaitól, és áttértem nyakára, amit erősen szívni kezdtem.
– Eren, ne itt!– nyöszörögte, mire abbahagytam. Igaza volt, itt bárki megláthat minket. Elhúzódtam, idegesen hajamba túrtam, elfordultam és visszasiettem a kávézóba, ott hagyva a kipirult férfit.
Mégis mi ütött belém?!
Lecsúsztam a szekrényem mellett, fejem lábaimra hajtottam. Az órára néztem, és a másodperceket számoltam, míg sikerült lehiggadnom. Pár perc múlva lesz vége a munkaidőnek, ami azt jelentette, Christa és még páran hamarosan jönnek átöltözni. Nem akartam, hogy a földön kuporogva találjanak rám, így erőt vettem magamon, és elkezdtem átöltözni.
Az eszem azt súgta, hogy hagyjam, és meneküljek, esetlegesen költözzek másik városba, vagy inkább államba. Mi a garancia, hogy nem teszi meg újra? Hogy nem hagy ott a francba? Hogy nem csal meg? Hogy amikor azt mondja szeret, komolyan gondolja?
Percekig csak ültem, és gondolkodtam, míg végül arra jutottam, hogy megpróbálom. Ha egyszer túléltem, túl fogom élni még egyszer, ha megtörténne, addig pedig élvezhetem a helyzetet. Szerethetem, szeretve lehetek. Persze ezt csak elgondolni könnyű, megtenni már nem annyira. Ahhoz, hogy szerelmes lehessek, bizalom kell, momentán pedig nem hogy benne, senkiben nem tudnék teljesen megbízni.
Elszorult torokkal, és görcsbe rándult gyomorral léptem ki az utcára. Rivaille a motorjának támaszkodva várt.
– Mi a garancia? – kérdeztem azonnal, mikor mellé értem. Felém fordította immáron nyugodtan csillogó, acélos szemeit.
– Nincs garancia. Nekem mi a garancia, hogy te nem hagysz el? – kérdezett vissza.
– Ha még egyszer ilyesmi történik, soha nem bocsátom meg – néztem komolyan, ignorálva kérdését.
– Tudom, én se magamnak – felelte, majd felült a motorra és várakozón nézett rám. – Gyere! Elviszlek vacsorázni – mondta, mire beugrott az első vacsoránk fájdalmas emléke. Elhúztam a szám, gyorsan körbe pillantottam, hogy nem látok e ismerős arcokat. Sóhajtva ültem fel mögé, és karoltam át.
– Szép kis szülinap, mondhatom! – morogtam, mire a visszapillantótükörből rám pillantott, és megajándékozott egy féloldalasan mosollyal.
⋆ ⋆ ⋆
Egy nagyon flancos étteremhez közel álltunk meg, ami előtt hosszú sor kígyózott.
– Biztosan jó helyen vagyunk? – kérdeztem bizonytalanul. Fogalmam sem volt, hogy fogunk bejutni.
– Igen. Van foglalásom – felelte, mintha magától értetődő lenne.
Mégis mikor foglalt? Vagy ezt az egészet előre eltervezte? Ennyire kiszámítható vagyok?
– Ne haragudj. Születésnapod van, biztosra mentem, hogy ha megbocsátasz, meg tudjuk ünnepelni – világosított fel, miközben utat tört magának az emberek között, akik felháborodva kezdtek el szidni minket.
Abszolút nem éreztem úgy magam, mint akinek ott a helye. Egy egyszerű farmert, és halványkék inget viseltem, míg Levi elegáns zakóban, és a megszokott ingben, nyakkendőben, és szűk nadrágban feszített. A tömegből szinte mindenki kicsípte magát, és nem kicsit néztek grimaszolva rám. Két okot tudtam elképzelni, ami kiválthatta reakciójukat: hozzájuk képest hajléktalannak tűntem, vagy, mert egy igen jól kinéző férfit követtem, aki megfogta a kezem, nehogy lemaradjak.
Beengedtek, és egy csendesebb, eldugott, kétszemélyes asztalhoz vezettek minket, ami az egyik sarokban helyezkedett el. Leültem, és gyorsan szemügyre vettem a helyet. Bíbor és arany függönyök, szőnyeg, rusztikus bútorok, modern kiegészítők tették az éttermet otthonossá, és lenyűgözővé. A halk élőzene pedig ennek tetejébe egészen filmbe illővé varázsolt mindent. Mintha csak egy nyálas, romantikus dramatikus vígjátékban lettünk volna.
– A megbeszéltet kérnénk – felelte Levi komoran a pincérnek, majd mikor ismét ketten maradtunk, halvány mosollyal fordult felém.
Elképesztő, milyen gyorsan fel tudja forgatni a megszokott hétköznapjaim. Hiszen egy nap alatt szabadított meg apámtól, majd egy nap alatt rombolt le mindent, amit most egy nap alatt akar ismét felépíteni - gondolkodtam, miközben enyhén borostás állát figyeltem. Azelőtt mindig makulátlan és sima volt a bőre, de azt kellett, mondjam, igazán jól állt neki ez a kis változás. - De ami még hihetetlenebb, hogy összességében nem bántam meg semmit. Amikor mellette voltam, igazán boldognak éreztem magam, és hibázhatott bármekkorát, nem tudtam tartósan haragudni rá. És a tudat, hogy haragudnom kéne, mégsem tudok, rosszabb volt, mint beletörődni, hogy egyszerűen vonz a közelsége.
Kezem remegni kezdett, így inkább ökölbe szorítottam. Ez túl sok volt. Nem tudtam kiigazodni még magamon sem, nem hogy rajta. Kicsit nehezebben kezdtem venni a levegőt, ahogy arcát figyeltem, és szemeibe néztem.
– Baj van? – hangjától kirázott a hideg.
– Nem – mondtam akadozva, arcom teljesen kipirult. Nem tudom miért, de zavarba jöttem, ahogy gondosan eligazgatott fekete tincseit, acélkék szemeit, keskeny ajkait, sápadt bőrét, kigombolt ingét, és meglazított nyakkendőjét néztem.
Valaki hívjon mentőt...
– Szeretem, hogy ilyen határozott vagy – nevetett fel halkan, iróniával a hangjában. – Fél órája még azt mondtad, nem akarod folytatni, most pedig itt vagy – kissé gúnyos szavait hallva azonnal visszatért belém az élet.
– Akkor vagyok határozatlan, amikor csak akarok – fordultam el duzzogva.
– Persze – nevetett fel ismét.
– És különben is, ha belegondolsz, az, hogy akkor vagyok határozatlan, amikor akarok, egyfajta határozottság – világosítottam fel, majd kezdtem el mosolyogni vele együtt.
– Elhiszem – biztosított, miközben az asztalon nyugvó ökölbe szorított kezem megfogta, és apró köröket kezdett el leírni kézfejemen.
– El is vártam – kulcsoltam össze ujjainkat.
⋆ ⋆ ⋆