Harry Potter and the Death himself
Ismertető:
A háborút követő év ráment a romok eltakarítására, és a halálfalók sorsával kapcsolatos ítéletek meghozatalára. Így az azt követő évben várja vissza Roxfort a tanulóit, hogy befejezhessék tanulmányaikat.
Harry Potter tehát ismét visszakényszerül az iskola padba barátaival együtt. Nagy bánatára, vagy inkább örömére ebben a tanévben sem kerülik el a problémák. A háború okozta traumák felzárkóznak hozzá, múltja, és a veszteségek folyamatosan kísértik ébren és álmaiban is. Rémálmai egyre rosszabbodnak, ereje kiszámíthatatlan, és mindennek valami köze van Draco Malfoyhoz, és a Pálcák Urához.
Draco Malfoyjal sok minden történt amíg tartott a háború, de azt követően sem teltek nyugodtan a napjai. Mindezek hatására végre sikerül tisztábban látnia a dolgokat, szülei már nincsenek akkora hatással döntéseire. Szabadon választhat, úgy, ahogyan ő akar. Márpedig ő rendezni kívánja a dolgokat Harry Potterrel, a mindenki által ünnepelt hőssel.
A kezdetek mindig nehezek, újra kezdeni valamit pedig még annál is nagyobb kihívás, de remélhetőleg végül egyikük sem fogja megbánni azt, hogy adott egy új esélyt a másiknak.
A háborút követő év ráment a romok eltakarítására, és a halálfalók sorsával kapcsolatos ítéletek meghozatalára. Így az azt követő évben várja vissza Roxfort a tanulóit, hogy befejezhessék tanulmányaikat.
Harry Potter tehát ismét visszakényszerül az iskola padba barátaival együtt. Nagy bánatára, vagy inkább örömére ebben a tanévben sem kerülik el a problémák. A háború okozta traumák felzárkóznak hozzá, múltja, és a veszteségek folyamatosan kísértik ébren és álmaiban is. Rémálmai egyre rosszabbodnak, ereje kiszámíthatatlan, és mindennek valami köze van Draco Malfoyhoz, és a Pálcák Urához.
Draco Malfoyjal sok minden történt amíg tartott a háború, de azt követően sem teltek nyugodtan a napjai. Mindezek hatására végre sikerül tisztábban látnia a dolgokat, szülei már nincsenek akkora hatással döntéseire. Szabadon választhat, úgy, ahogyan ő akar. Márpedig ő rendezni kívánja a dolgokat Harry Potterrel, a mindenki által ünnepelt hőssel.
A kezdetek mindig nehezek, újra kezdeni valamit pedig még annál is nagyobb kihívás, de remélhetőleg végül egyikük sem fogja megbánni azt, hogy adott egy új esélyt a másiknak.
Figyelmeztetés:
× két férfi szerelmének alakulása
× felnőtt tartalom
× egyesek számára esetleg felkavaró, nyomasztó témák (pl.: kínzás, karakterek halála...)
× két férfi szerelmének alakulása
× felnőtt tartalom
× egyesek számára esetleg felkavaró, nyomasztó témák (pl.: kínzás, karakterek halála...)
A történet hossza: ~63 500 szó
Kredit:
A történet alapja J. K. Rowlinghoz tartozik, de minden más az én elmém szüleménye.
A borítón és fejléceken szereplő rajzok @alek.dar-hoz tartoznak, én csak szerkesztettem őket.
A történet alapja J. K. Rowlinghoz tartozik, de minden más az én elmém szüleménye.
A borítón és fejléceken szereplő rajzok @alek.dar-hoz tartoznak, én csak szerkesztettem őket.
©2020-2021
Avilomtis Sinra
I.
Harry Potter and the Prince of Slytherin
1. fejezet
Harry szaporán vette a levegőt, azt sem tudta, merre kapja a fejét a káosz közepette. A csarnokot kiáltások, fájdalmas ordítások, és becsapódó átkok robbanásai töltötték meg. Az ebédlő mennyezete viharosan borult el a küzdők felett, a levegőben por és füstfelhők sodródtak.
Ginny, Ron, Hermione, Mcgalagony, Hagrid... mindnyájan, a szerettei, mentorai, barátai életüket kockáztatva küzdöttek, és a fiú mégis adott magának egy pillanatot arra, hogy elbámuljon a körülötte folyó csata jeleneten.
Harry pislogott egyet, ajkai közül fáradt sóhaj szakadt ki, mielőtt ismét indult volna, hogy pálcáját emelve harcoljon. Azonban mikor ismét felpillantott, s tekintete Voldemortra tévedt, megdermedt a mozdulat közben. Látása elhomályosult, szemei előtt borzalmas képek jelentek meg. Mindenki, aki fontos volt számára a földön terült el, köpenyes halálfalók magasodtak az ernyedt testek fölé, melyekben már nem égett a harci láng, az üres, üveges szemek a haragos mennyezet felé meredtek, amin villámok cikáztak keresztül.
Mozdulni akart, segíteni rajtuk, dühét kitölteni, de keze nem engedelmeskedett, nem indult el, hogy kiszórhasson egy mindent elsöprő igét. Mintha láthatatlan láncok kötötték volna gúzsba, minden tagja mozgásképtelenné vált. A körülötte elterülő kép szélei elmosódtak, ahogy tekintete egyetlen helyre fókuszált, az előtte megjelenő halomra, a megmerevedett arcokra, fennakadt tekintetekre. Sikoltani, ordítani akart, de teste nem követte utasításait, egyedül szemeivel sikerült feljebb néznie, hogy Voldemort önelégült, gúnyos vigyorával szembesüljön.
Gyengének, tehetetlennek érezte magát. Dühe, kétségbeesése elképzelhetetlen mértéket öltött. Láthatatlan erő száguldott végig bőre alatt, s mikor már azt hitte a varázslat végre kiszakad belőle, s bosszút állhat, mintha egy falba ütközött volna, semmi nem történt.
Ismét ordítani akart, hangot adni a mérhetetlen fájdalomnak, a veszteségnek, ami gyötörte. Az erő, mely képtelen volt kiszabadulni s bevégezni feladatát egyre csak nőtt, míg már belülről marta és perzselte a fiút.
– Nem megy Potter? A nagy Harry Potter tehetetlen? – vigyorgott Voldemort, gúnyos nevetése végig visszhangzott a csarnokon. – A kis Harry...
✶✶✶
– ...arry, ébredj! – Ron hajolt a fiú fölé, próbálva kirángatni barátját a delíriumból, ami kínozta. Harry álmában kiabált, görcsösen vonaglott, a verejték cseppekben gördült le halántékán, és egy jó pár percnyi szólongatás után sem nyitotta ki szemeit.
Neville is aggódva figyelte, ahogy mindenki hőse ilyen kiszolgáltatott, már-már szánalmas helyzetben szenvedett tulajdon álmai miatt. A fekete tincsek kuszán meredtek szét, a zöld szemek ide-oda ugráltak a szemhéjak alatt.
– Harry!
A fiú kiáltva ült fel, s azzal a lendülettel az addig elfojtott erő egyszerre robbant ki belőle. A fénysugarak betöltötték a szobát, eltalálva az ágy mellett álló két fiút, megperzselve a baldachinos függönyt, és a falakat is. Ron és Neville elvágódtak, Harry pedig visszahanyatlott, és immár nyitott szemmel lihegett. Egész teste remegett, ahogy próbálta tüdejét oxigénnel megtölteni, füle pedig sípolt a mágia kisüléstől.
Még nem sikerült teljesen magához térnie, csak dermedten meredt egy pontra az erőlökéstől még mind lengedező baldachinon. Megfeszült a maró érzéstől, amely úgy perzselte végig testét, mintha vére vált volna savvá.
– Ron! Harry! – vágódott ki az ajtó. Harry alig hallotta Hermione elfojtott sikolyát, az álmok utóhatasától a szoba még mindig forgott vele. – Hívd McGalagonyt! – adta ki az utasítást a háta mögött álló lánynak, majd mikor már távolodó, szapora lépteket lehetett hallani, hozzá tette, hogy Madam Pomfreyt is.
A lány pillanatokon belül már a nyöszörgő Ron mellett térdelt a földön.
– Ron! Ron! – ellenőrizte pulzusát, miközben agya már akörül forgott, vajon mi történhetett.
Hermione Nevillehez fordult, hogy őt is ellenőrizze, a fiú kábán pislogott a plafonra. Mivel messzebb volt, őt nem érte annyira a kirobbanó erő, csakhamar megrázta fejét és ülésbe tornázta magát. Végül a lány Harry mellé igyekezett, aki immár oldalára fordulva, összekuporodva zihált.
Hermione finoman a hátára fordította a fiút, aki grimaszolva figyelte a sötét foltot maga előtt.
– He-Hermione..? – motyogta, amint már csak bizsergett a mágia és kezdte felfogni mi is történik körülötte.
– Nyugi Harry, mindenki jól van... Csak maradj nyugton... – Hermione hangja elcsuklott az idegességtől és aggodalomtól. A lány szavai mintha villámcsapásként érték volna Harryt, megérezve a füstszagot azonnal szemüvege után kapott, amit a boszorka készségesen oda is adott neki.
Mellkasába fájdalom hasított, amitől némán elnyíltak ajkai, de nem kiáltott fel, aggódva kúszott el az ágy széléig, hogy megszemlélhesse a káoszt, amit okozott.
– Harry! – szólt rá neheztelőn a lány.
– Jól vannak? – kérdezte elfúló, karcos hangon.
Harry pontosan tudta mi történt, pár hete kezdődött ez az egész, és azóta egyre rosszabb lett... Egy év telhetett el a háború vége óta, s mindenki azt mondta, hogy a sok trauma utóhatásaként amiben része volt, normális az, hogy rémképeket lát. Ezzel még ő maga is megbírkózott volna, azonban nem csak egyszerű rémálmok gyötörték. Varázsereje indulatait követve úgy robbant ki belőle, mint Roxfortba kerülése előtt, csakhogy most nem csak egy állatkerti terrárium eltűnő üvegéről volt szó. A legrosszabb pedig az volt, hogy bármi, ami kizökkentette előidézhetett egy ilyen rohamot, akár napközben is. Márpedig igen sok bosszantó és idegesítő tényezővel járt az, hogy ő volt Harry Potter.
Aggasztó volt, hogy egyre intenzívebb volt az erő, és egyre gyakrabban történt hasonló. Íme, megint miatta sérültek meg barátai, mert nem tudta maga mögött hagyni a múltját. Olyan álmokat látott, amiknek volt köze a történtekhez, de ténylegesen sosem következtek be. A félelmei befolyásolták a képek alakulását negatív irányba, olyan hatást keltve, mintha még mindig tartana Voldemort visszatérésétől.
Görcsösen hajába túrt, próbálva visszafogni könnyeit, amik szemeit kezdték szúrni.
✶✶✶
– Nem! Nem érted! Most az egyszer megúsztátok, de mi lesz legközelebb? – kiabálta Harry a gyengélkedő ajtaja előtt állva, a falba kapaszkodva. Még mindig érezte, ahogy mellkasán a bőr ég mikor mozdul. Ott ahol mágiája kiszakadt egy cikkcakkos égési seb maradt hátra bizonyítékul.
– Harry, senki nem hibáztat. Nem a te hibád! – fogta meg karját Hermione, hogy visszatartsa.
– Harry! Állj meg! Nem a te hibád haver! – értett egyet a pudingos szájú Ron, az egyik ágyból. – Még ingyen pudingot is kaptam! – lengette meg a tálkát boldogan.
– De meg is halhattál volna! – fordult barátja felé, s máris érezte, hogy szíve furán dobban, s egy apró energia hullám fut végig felemelt kezén. Ijedten engedte le karját, s bizsergő tenyerét másik kezével fogta meg, hogy gátat szabjon a remegésnek. A lány habozva engedte el és lépett egy aprót távolabb.
– Harry? – kérdezte Hermione, s tétován elindította kezét a fiú felé, aki kapkodva vágta ki az ajtót, majd sietős léptekkel, összeszorított fogakkal indult el.
– Ne kövess! – kiabálta vissza.
– Harry állj meg! – indult el Hermione barátja után.
– Állj meg! Ne kövess! – hangja szigorúan csengett, a lány végre megtorpant. – Komolyan Hermione – sóhajtotta nyugodtabban -, csak adj egy kis időt! Tudom, mit csinálok – fordult vissza, szinte már könyörögve. A lány nagyot sóhajtott, majd bólintott egyet, kezével aprót intett.
– Menj – mondta halkan, s visszafordult a gyengélkedő felé. - Én megnézem Nevillet és Ront – hangja szomorúan csengett. Bármennyire is volt biztos abban Hermione, hogy nem kellene, elengedje Harryt, visszacsukta maga mögött az ajtót és hagyta, hogy a másik elsétáljon.
A fiú lendületesen haladt, szinte, mint akit üldöztek. Magányra vágyott, hogy összeszedhesse gondolatait, hogy dűlőre jusson a helyzetet illetően.
A háború miatt nem fejezték be tanulmányaikat, s ez az új tanév is csak nemrég kezdődött el, még nem volt ideje megszokni azt, hogy tényleg vége, hogy nem kell Voldemorttól féltenie szeretteit.
McGalagony, Madam Pomfrey, sőt még a Mágiaügyi miniszter, azaz Kingsley is minden erejével segíteni próbálta azt, hogy tovább tudjanak lépni a háborúban küzdő diákok. Sokan szereztek olyan traumát a harci helyzet során, ami akár az egész életükre hatással lehetett. Harry nem tagadta, hogy mély benyomást tettek rá is az események, például rémálmait is ennek tulajdonította. Azonban a többiekkel ellentétben ő nem tudta rávenni magát, hogy ezekről beszéljen valakivel, pedig jelenleg is több szakember látogatott el heti rendszerességgel az iskolába. Nem tudta képtelensége okát, hiszen nem volt szégyen elismerni azt, ha segítségre lett volna szüksége, de ő nem érezte úgy, hogy bárki is tudna neki segíteni, barátait és családját leszámítva.
Minduntalan ott lebegett felette a bárd, a hírnév, aminek köszönhetően olyan szintre jutott helyzete, hogy az orvosok egy része maga is bántotta volna, csakhogy utána segíthessen rajta és elmondhassa magáról, segített a nagy Harry Potteren – de ez az élet más területeire is igaz volt, Harry szinte már rosszul volt a hírnévtől, a rivaldafénytől. Az egész világ torznak hatott körülötte. Hiszen istenítették őt, a kiválasztottat, aki legyőzte a Sötét Nagyurat, csakhogy ez nem jelentette azt, hogy tiszteletben tartották a magánéletét, a döntéseit. Minden nap, minden Reggeli Próféta újabb cikket hozott le róla, amik szokás szerint elég szélsőségesek, a valóság kiforgatott verziói voltak.
A valóság teljes hazugsággá formálása volt az is, mikor a tárgyalásokat követően azt állították, már az ellenség pártját fogja. Csak azért, mert kiállt azon állítása mellett, hogy a Halálfalók gyerekei nem érdemelnek Azkabant. Arra nevelték őket, hogy vagy szolgálják Voldemortot, ellenkező esetben halált hoznak az egész családjuk fejére. Bárki, bármit mondhatott, Harry is bármit megtett volna szerettei védelmében.
Néha úgy érezte az egész élete attól kezdve, hogy Hagrid megjelent és megnyitotta előtte a varázsvilágba vezető ajtót egy hosszúra nyúlt, furcsa álom...
Nem figyelte merre tart, így végül a Rengeteg szélén találta magát. Sóhajtva telepedett le az egyik fa tövébe, mindenkitől távol, hogy senkire ne jelenthessen veszélyt. Bármennyire is fájt a tény távol kellett maradjon a többiektől, mindaddig, míg rá nem jön miért viselkedik úgy körülötte a mágia ahogy. Ébren még valamennyire kitudta védeni az esetleges rohamokat, de álmában?
Gondolatai lassan lenyugodtak, a fáradtság málhás súlyként húzta le szemhéjait. Nem tellett sok időbe, míg az álmok nélküli sötétség maga alá temette.
Ginny, Ron, Hermione, Mcgalagony, Hagrid... mindnyájan, a szerettei, mentorai, barátai életüket kockáztatva küzdöttek, és a fiú mégis adott magának egy pillanatot arra, hogy elbámuljon a körülötte folyó csata jeleneten.
Harry pislogott egyet, ajkai közül fáradt sóhaj szakadt ki, mielőtt ismét indult volna, hogy pálcáját emelve harcoljon. Azonban mikor ismét felpillantott, s tekintete Voldemortra tévedt, megdermedt a mozdulat közben. Látása elhomályosult, szemei előtt borzalmas képek jelentek meg. Mindenki, aki fontos volt számára a földön terült el, köpenyes halálfalók magasodtak az ernyedt testek fölé, melyekben már nem égett a harci láng, az üres, üveges szemek a haragos mennyezet felé meredtek, amin villámok cikáztak keresztül.
Mozdulni akart, segíteni rajtuk, dühét kitölteni, de keze nem engedelmeskedett, nem indult el, hogy kiszórhasson egy mindent elsöprő igét. Mintha láthatatlan láncok kötötték volna gúzsba, minden tagja mozgásképtelenné vált. A körülötte elterülő kép szélei elmosódtak, ahogy tekintete egyetlen helyre fókuszált, az előtte megjelenő halomra, a megmerevedett arcokra, fennakadt tekintetekre. Sikoltani, ordítani akart, de teste nem követte utasításait, egyedül szemeivel sikerült feljebb néznie, hogy Voldemort önelégült, gúnyos vigyorával szembesüljön.
Gyengének, tehetetlennek érezte magát. Dühe, kétségbeesése elképzelhetetlen mértéket öltött. Láthatatlan erő száguldott végig bőre alatt, s mikor már azt hitte a varázslat végre kiszakad belőle, s bosszút állhat, mintha egy falba ütközött volna, semmi nem történt.
Ismét ordítani akart, hangot adni a mérhetetlen fájdalomnak, a veszteségnek, ami gyötörte. Az erő, mely képtelen volt kiszabadulni s bevégezni feladatát egyre csak nőtt, míg már belülről marta és perzselte a fiút.
– Nem megy Potter? A nagy Harry Potter tehetetlen? – vigyorgott Voldemort, gúnyos nevetése végig visszhangzott a csarnokon. – A kis Harry...
✶✶✶
– ...arry, ébredj! – Ron hajolt a fiú fölé, próbálva kirángatni barátját a delíriumból, ami kínozta. Harry álmában kiabált, görcsösen vonaglott, a verejték cseppekben gördült le halántékán, és egy jó pár percnyi szólongatás után sem nyitotta ki szemeit.
Neville is aggódva figyelte, ahogy mindenki hőse ilyen kiszolgáltatott, már-már szánalmas helyzetben szenvedett tulajdon álmai miatt. A fekete tincsek kuszán meredtek szét, a zöld szemek ide-oda ugráltak a szemhéjak alatt.
– Harry!
A fiú kiáltva ült fel, s azzal a lendülettel az addig elfojtott erő egyszerre robbant ki belőle. A fénysugarak betöltötték a szobát, eltalálva az ágy mellett álló két fiút, megperzselve a baldachinos függönyt, és a falakat is. Ron és Neville elvágódtak, Harry pedig visszahanyatlott, és immár nyitott szemmel lihegett. Egész teste remegett, ahogy próbálta tüdejét oxigénnel megtölteni, füle pedig sípolt a mágia kisüléstől.
Még nem sikerült teljesen magához térnie, csak dermedten meredt egy pontra az erőlökéstől még mind lengedező baldachinon. Megfeszült a maró érzéstől, amely úgy perzselte végig testét, mintha vére vált volna savvá.
– Ron! Harry! – vágódott ki az ajtó. Harry alig hallotta Hermione elfojtott sikolyát, az álmok utóhatasától a szoba még mindig forgott vele. – Hívd McGalagonyt! – adta ki az utasítást a háta mögött álló lánynak, majd mikor már távolodó, szapora lépteket lehetett hallani, hozzá tette, hogy Madam Pomfreyt is.
A lány pillanatokon belül már a nyöszörgő Ron mellett térdelt a földön.
– Ron! Ron! – ellenőrizte pulzusát, miközben agya már akörül forgott, vajon mi történhetett.
Hermione Nevillehez fordult, hogy őt is ellenőrizze, a fiú kábán pislogott a plafonra. Mivel messzebb volt, őt nem érte annyira a kirobbanó erő, csakhamar megrázta fejét és ülésbe tornázta magát. Végül a lány Harry mellé igyekezett, aki immár oldalára fordulva, összekuporodva zihált.
Hermione finoman a hátára fordította a fiút, aki grimaszolva figyelte a sötét foltot maga előtt.
– He-Hermione..? – motyogta, amint már csak bizsergett a mágia és kezdte felfogni mi is történik körülötte.
– Nyugi Harry, mindenki jól van... Csak maradj nyugton... – Hermione hangja elcsuklott az idegességtől és aggodalomtól. A lány szavai mintha villámcsapásként érték volna Harryt, megérezve a füstszagot azonnal szemüvege után kapott, amit a boszorka készségesen oda is adott neki.
Mellkasába fájdalom hasított, amitől némán elnyíltak ajkai, de nem kiáltott fel, aggódva kúszott el az ágy széléig, hogy megszemlélhesse a káoszt, amit okozott.
– Harry! – szólt rá neheztelőn a lány.
– Jól vannak? – kérdezte elfúló, karcos hangon.
Harry pontosan tudta mi történt, pár hete kezdődött ez az egész, és azóta egyre rosszabb lett... Egy év telhetett el a háború vége óta, s mindenki azt mondta, hogy a sok trauma utóhatásaként amiben része volt, normális az, hogy rémképeket lát. Ezzel még ő maga is megbírkózott volna, azonban nem csak egyszerű rémálmok gyötörték. Varázsereje indulatait követve úgy robbant ki belőle, mint Roxfortba kerülése előtt, csakhogy most nem csak egy állatkerti terrárium eltűnő üvegéről volt szó. A legrosszabb pedig az volt, hogy bármi, ami kizökkentette előidézhetett egy ilyen rohamot, akár napközben is. Márpedig igen sok bosszantó és idegesítő tényezővel járt az, hogy ő volt Harry Potter.
Aggasztó volt, hogy egyre intenzívebb volt az erő, és egyre gyakrabban történt hasonló. Íme, megint miatta sérültek meg barátai, mert nem tudta maga mögött hagyni a múltját. Olyan álmokat látott, amiknek volt köze a történtekhez, de ténylegesen sosem következtek be. A félelmei befolyásolták a képek alakulását negatív irányba, olyan hatást keltve, mintha még mindig tartana Voldemort visszatérésétől.
Görcsösen hajába túrt, próbálva visszafogni könnyeit, amik szemeit kezdték szúrni.
✶✶✶
– Nem! Nem érted! Most az egyszer megúsztátok, de mi lesz legközelebb? – kiabálta Harry a gyengélkedő ajtaja előtt állva, a falba kapaszkodva. Még mindig érezte, ahogy mellkasán a bőr ég mikor mozdul. Ott ahol mágiája kiszakadt egy cikkcakkos égési seb maradt hátra bizonyítékul.
– Harry, senki nem hibáztat. Nem a te hibád! – fogta meg karját Hermione, hogy visszatartsa.
– Harry! Állj meg! Nem a te hibád haver! – értett egyet a pudingos szájú Ron, az egyik ágyból. – Még ingyen pudingot is kaptam! – lengette meg a tálkát boldogan.
– De meg is halhattál volna! – fordult barátja felé, s máris érezte, hogy szíve furán dobban, s egy apró energia hullám fut végig felemelt kezén. Ijedten engedte le karját, s bizsergő tenyerét másik kezével fogta meg, hogy gátat szabjon a remegésnek. A lány habozva engedte el és lépett egy aprót távolabb.
– Harry? – kérdezte Hermione, s tétován elindította kezét a fiú felé, aki kapkodva vágta ki az ajtót, majd sietős léptekkel, összeszorított fogakkal indult el.
– Ne kövess! – kiabálta vissza.
– Harry állj meg! – indult el Hermione barátja után.
– Állj meg! Ne kövess! – hangja szigorúan csengett, a lány végre megtorpant. – Komolyan Hermione – sóhajtotta nyugodtabban -, csak adj egy kis időt! Tudom, mit csinálok – fordult vissza, szinte már könyörögve. A lány nagyot sóhajtott, majd bólintott egyet, kezével aprót intett.
– Menj – mondta halkan, s visszafordult a gyengélkedő felé. - Én megnézem Nevillet és Ront – hangja szomorúan csengett. Bármennyire is volt biztos abban Hermione, hogy nem kellene, elengedje Harryt, visszacsukta maga mögött az ajtót és hagyta, hogy a másik elsétáljon.
A fiú lendületesen haladt, szinte, mint akit üldöztek. Magányra vágyott, hogy összeszedhesse gondolatait, hogy dűlőre jusson a helyzetet illetően.
A háború miatt nem fejezték be tanulmányaikat, s ez az új tanév is csak nemrég kezdődött el, még nem volt ideje megszokni azt, hogy tényleg vége, hogy nem kell Voldemorttól féltenie szeretteit.
McGalagony, Madam Pomfrey, sőt még a Mágiaügyi miniszter, azaz Kingsley is minden erejével segíteni próbálta azt, hogy tovább tudjanak lépni a háborúban küzdő diákok. Sokan szereztek olyan traumát a harci helyzet során, ami akár az egész életükre hatással lehetett. Harry nem tagadta, hogy mély benyomást tettek rá is az események, például rémálmait is ennek tulajdonította. Azonban a többiekkel ellentétben ő nem tudta rávenni magát, hogy ezekről beszéljen valakivel, pedig jelenleg is több szakember látogatott el heti rendszerességgel az iskolába. Nem tudta képtelensége okát, hiszen nem volt szégyen elismerni azt, ha segítségre lett volna szüksége, de ő nem érezte úgy, hogy bárki is tudna neki segíteni, barátait és családját leszámítva.
Minduntalan ott lebegett felette a bárd, a hírnév, aminek köszönhetően olyan szintre jutott helyzete, hogy az orvosok egy része maga is bántotta volna, csakhogy utána segíthessen rajta és elmondhassa magáról, segített a nagy Harry Potteren – de ez az élet más területeire is igaz volt, Harry szinte már rosszul volt a hírnévtől, a rivaldafénytől. Az egész világ torznak hatott körülötte. Hiszen istenítették őt, a kiválasztottat, aki legyőzte a Sötét Nagyurat, csakhogy ez nem jelentette azt, hogy tiszteletben tartották a magánéletét, a döntéseit. Minden nap, minden Reggeli Próféta újabb cikket hozott le róla, amik szokás szerint elég szélsőségesek, a valóság kiforgatott verziói voltak.
A valóság teljes hazugsággá formálása volt az is, mikor a tárgyalásokat követően azt állították, már az ellenség pártját fogja. Csak azért, mert kiállt azon állítása mellett, hogy a Halálfalók gyerekei nem érdemelnek Azkabant. Arra nevelték őket, hogy vagy szolgálják Voldemortot, ellenkező esetben halált hoznak az egész családjuk fejére. Bárki, bármit mondhatott, Harry is bármit megtett volna szerettei védelmében.
Néha úgy érezte az egész élete attól kezdve, hogy Hagrid megjelent és megnyitotta előtte a varázsvilágba vezető ajtót egy hosszúra nyúlt, furcsa álom...
Nem figyelte merre tart, így végül a Rengeteg szélén találta magát. Sóhajtva telepedett le az egyik fa tövébe, mindenkitől távol, hogy senkire ne jelenthessen veszélyt. Bármennyire is fájt a tény távol kellett maradjon a többiektől, mindaddig, míg rá nem jön miért viselkedik úgy körülötte a mágia ahogy. Ébren még valamennyire kitudta védeni az esetleges rohamokat, de álmában?
Gondolatai lassan lenyugodtak, a fáradtság málhás súlyként húzta le szemhéjait. Nem tellett sok időbe, míg az álmok nélküli sötétség maga alá temette.
2. Fejezet
– Mi a francot keresel itt Potter? A kis hős segged a végén még meg fog fázni – Harryt egy ismerős, gúnyos hang ébresztette fel, amit ezer közül is felismert volna. Mikor kinyitotta zöld szemeit nem csalódott. Draco Malfoy pár lépésnyire állt tőle, mint mindig, most is hibátlan külsővel.
– Malfoy... – morogta Harry egy ásítás kíséretében, ahogy elkezdett feltápászkodni. Arca grimaszba torzult, kezét sebéhez kapta. – Ha nem akarsz balhét, menj el!
– Mit keresel itt Potter? – hagyta figyelmen kívül a figyelmeztetését. Draco a fejét kissé oldalra biccentette, egy pillanatig úgy nézett ki, mint akit tényleg érdekel a válasz. Szürke szemeit tetőtől talpig végig futtatta a griffendélesen, aki ezt látva csak mordult egy aprót.
– Nem a te dolgod, különben sem hiszem, hogy valóban érdekelne a válasz – sóhajtott feszülten.
Nem volt energiája Malfoyjal foglalkozni, még véletlenül sem akarta a másik becsmérlő, gúnyos szavait hallgatni. Azt pedig, hogy mágiája rászabaduljon az idegesítő mardekárosra végképp el akarta kerülni, hiszen Draco igen hamar ki tudta hozni a sodrából, főleg ha szavaival szüleit, vagy barátait ócsárolta. Bár Harry nem tagadhatta, hogy a háború vége óta egyetlen sértő megjegyzést sem intézett felé, nem is igen szóltak egymáshoz, sőt, most, hogy belegondolt, a másik mintha egyenesen kerülte volna őket. Most pedig egyszerűen csak elsétálhatott volna, hiszen Harry aludt, mégsem tette.
– Mit akarsz? – vonta fel szemöldökét Harry kérdőn.
– A mi kis hősünk nem is olyan kedves – húzta el száját a mardekáros, majd aprót sóhajtva elsimított egy apró gyűrődést talárján. – Figyelj Potter – tétován pillantott Harryre, majd tekintetével inkább a Rengeteget kezdte pásztázni –, nem akarsz lemenni Roxmortsba? – biccentett fejével a falu irányába.
Igazság szerint Harry maga is szívesen kiszabadult volna egy kicsit az iskola falai közül, a vizsgákra való készülés, a többi diák rajongása, vagy éppen gyűlölete nagyon fárasztó volt. Már egy ideje megfogant benne a gondolat, miszerint éppen ideje egy kiruccanásnak, csakhogy Ron, Hermione és Ginny társaságában, esetleg egyedül, de semmiképpen nem Draco Malfoyjal.
Mit tervezhet? - ötlött fel a kérdés Harryben, s következő pillantás, amit Dracóra vetett, már óvakodó, gyanakvó volt.
– Ne legyél már ilyen unalmas Potter! Ez csak Roxmorts. Különben sem hiszem, hogy azt akarod hallgatni, ahogy az esti incidensedről beszélnek – fordult meg, s indult el lassú léptekkel.
Harry előkapva pálcáját a Griffeldél torony irányába intett elmormolva egy invito-t, majd türelmesen várta, hogy a köpeny utat találjon hozzá és végül a bársonyos anyag ujjai közé repüljön. Csak nemrégiben fedezte fel, hogy immáron magához tudja hívni, de csakis ő, mikor Ron, vagy Hermione próbálta semmi nem történt. Sajnos a baziteo továbbra sem működött rajta, vagyis nem tudta megnagyobbítani, egynél több ember továbbra sem tudott elrejtőzni alatta.
– Nem a Pálcák Ura, ha tudni akarod – közölte közömbös hangon, keserű szájízzel.
– Nem. Nem akartam – fintorgott a szőke. – S bármennyire lenyűgöző, hogy van egy láthatatlanná tévő köpenyed, nem hinném, hogy elég nagy kettőnknek.
– A köpeny nélkül viszont a dementorok észre fognak venni, téged pedig különösen nagy elánnal próbálnának megállítani, ha nem tévedek. – A Roxfort határát ismét a fekete csuklyások őrizték, ezúttal azért, hogy betartassák a volt halálfalók gyerekeivel a "háziőrizetet", ami annyit jelentett, hogy külön engedély nélkül nem hagyhatták el a birtokot. Most sokkal rövidebb pórázra voltak fogva, mint amikor legutóbb Sirius miatt léphettek be a birtokra, s most már a legtöbb diáknak - legalábbis a volt Dumbldore serege tagoknak -, nem okozott problémát az elűzésük.
– Szerencsédre animágus vagyok – szegte fel büszkén a fejét Draco. Harry kételkedve pillantott a másikra.
– Nem vagyok vicces kedvemben – húzta el a száját a griffendéles, beletúrva sötét hajába.
– Nem viccelek – Malfoy tekintete lenéző volt, a szokásos gőg sugárzott róla, ahogy kicsit megrázta magát, majd bármiféle figyelmeztetés nélkül előre vetődött.
Harry döbbenten figyelte az apró, kecses, hófehér rókát, amelynek összetéveszthetetlen fakószürke szemei várakozón pillantottak fel rá.
– Uhm, akkor menjünk – sóhajtott meglepetten Harry, és magára kanyarította a köpenyt.
A róka könnyed léptekkel, szinte szökellve indult meg. Harryt valamiért meglepetésként érte az, hogy Dracónak van állati alakja, s az, hogy az nem görény vagy kígyó. Bár ahogyan a kis állatot figyelte, rá kellett jöjjön, hogy igenis illett Malfoyhoz a róka, kecses volt, makulátlan megjelenésű, ugyanakkor pimasz és ravasz, pont, mint a mardekáros.
✶✶✶
– Mégis mit csinálsz Potter? – suttogta ingerülten Malfoy, ahogy visszahajtotta a láthatatlanná tévő köpenyt Harryre, majd apró lökéssel a falhoz tolta, hogy nehogy neki menjenek a járókelők. – Nem veheted le! Még csak az kéne, hogy felismerjék a híres seggedet! Majd én intézem – mondta magabiztosan a fiú. – Csak maradj itt! – utasította, s mire Harry megszólalhatott volna, már rókaként surrant a lábak között.
Hova a francba megy? - Harry el se akarta hinni, hogy tényleg ősellenségével van a faluban, úgy, hogy senki nem tud róla. Kezdett igazán hülye ötletnek tűnni az egész kiruccanás. Ráadásul még mindig nem értette, hogy ennek az egésznek mi értelme, hogy Malfoy miért hívta magával, mikor nyilvánvalóan egyedül is könnyedén ki tudott surranni. Bosszantotta a tudatlanság és a másik viselkedése, amit nem tudott hova tenni, egyszerűen csak valami nem volt olyan, mint régen, mikor éjjel-nappal marták egymást.
Összébb húzta a köpenyt, azonban az sajnos nem arra lett kitalálva, hogy felfogja a hűs szellőt, ő pedig még mindig azokban a ruhákban volt, amiket gyorsan magára kapott pizsamája helyett; mindössze egy szakadt farmert és az egyik régi pólóját viselte.
Toporogva várakozott, és az embereket figyelte, akik elhaladtak mellette, így észre se vette mikor ért vissza Malfoy, de mikor felpillantott, a szőke kezében cukros zacskók és dobozos italok voltak. Harry egy pillanatig csak nézett rá, majd sóhajtva megrángatta Draco talárjának ujját, hogy tudassa vele, hol van.
– Ugye nem loptad? – rántotta közelebb, a másik ajkai keskeny vonallá préselődtek, szája sarka gyanúsan görbült felfelé a kérdés hallatán. – Malfoy! – a griffendéles fogai összekoccantak, ahogy állkapcsa megfeszült.
– Hidd el, ha megtudnák, hogy neked lesz, nem csak ennyit kapnál ingyen – védekezett vállat vonva, Harry tudta, hogy igaza van, de az ő szemében ez nem javított a helyzeten. Ha lett volna nála pénz, biztosan beosont volna, hogy kifizesse. Sajnos azonban Harry eléggé szétszórt volt ahhoz, hogy ne jusson eszébe hozni pár galleont.
– Jó, csak menjünk már! – indult el, vigyázva, nehogy neki menjen valakinek, nem engedve el a másik ruháját. Draco lehajtott fejjel, ruganyos léptekkel követte. Szinte alig lehetett észrevenni az emberek között. Harry nem tudta hogyan olvadt be a tömegbe ilyen könnyen, mikor máskor mindig középpontban volt, de irigyelte ezért a képességéért.
Hamarosan már a falu határában sétáltak, s Harry kezdett egyre feszültebbé válni, ha Malfoy tervezett valamit, az embermentes környezetnél nem találhatott volna jobb helyet a kivitelezéshez.
– Gyere! – intett Draco egy kidőlt fa felé, amin aztán helyet foglalt, s törökülésben elhelyezkedett, majd várakozón Harryre pillantott, aki csodálkozva nézett rá, nem hitte, hogy Malfoy majd megkockáztatja, hogy ruháinak baja essen. Felocsúdva döbbenetéből lerakta az összehajtogatott köpenyt, majd követve a másikat felmászott a törzsre. Lábait lóbálva nézett körbe, majd tekintete a kastély homályos sziluettjén állapodott meg. A hatalmas épület aprónak tűnt a messzeségben, csakúgy, mint a roxmortsi házak és üzletek, és az apró emberalakok. Szaggatottan felsóhajtott, nem tudta mit keres ott Draco társaságában, mégis jó érzés volt, felszabadult, végre senki nem rajongta körbe, nem érdeklődött aggódva hogyléte felől. Malfoy nem játszotta meg magát, mint sokan mások, ha volt valami, amit becsült a másikban, az ez volt; a szókimondása és az, hogy általában csak önmagát adta - még akkor is, ha ez azt jelentette legtöbbször igazi seggfej volt.
Malfoy egy nyitott üdítőt nyújtott felé, amit egy pillanatnyi habozás után vett csak el. Harry a szőkére pillantott, aki már kortyolta is sajátját. Végül is Draco bármikor megpróbálhatta volna lefegyverezni, vagy akár megmérgezni az italt, azonban Harry nem hitte, hogy valóban meg is tenné, nem az után, hogy kiállt mellette és a többi mardekáros mellett, aminek köszönhetően igazán enyhe büntetést róttak ki rájuk.
Draco teljesen ártalmatlannak tűnt, ahogy a kezében tartott színváltós gumicukrot figyelte, majd csak alapos tanulmányozás után harapott bele. A jelenet olyan abszurd volt, hogy Harry ajka mosolyra húzódott, akárcsak a másik szája, miután jóízűen eltüntette az édességet és egy újabbért nyúlt. Csakhogy a látszat ellenére Harry tudta, hogy Draco ravasz, számító, és rettenetesen ügyes.
– Miért? Mire jó ez az egész? Mit akarsz? – kérdezte Harry megigazítva szemüvegét, a mardekáros felpillantott és várt egy pillanatot, mielőtt válaszra méltatta.
– Csak ki akartam szökni, te pedig ismered az utakat – ez nem lehetett a valódi ok, Harry tudni akarta, tényleg kíváncsi volt a másik indítékára.
– Könnyedén kiszökhettél volna, lévén, hogy animágus vagy, ráadásul nyilván nem bejelentett. Nem volt szükséged a segítségemre.
– Igaz – egy pillanatig hallgatott, ahogyan ajkait egymásnak préselte, szemeit nem vette le Harry arcáról –, de ha elkapnak, jobb esélyeim vannak a következmények elkerülésére, ha veled vagyok – Harry elfordulva, ismét a távolba bámulva tette fel következő kérdését. Az egész beszélgetésük olyan volt, mint egy játszma; arra vártak, mit lép a másik, hogy aztán annak megfelelően cselekedhessenek ők maguk, csakhogy Harry nem látott előre, mindössze azt tudta, hogy a másik minden szava lehet igaz, vagy akár hazug.
– És megérte a kockázat gumicukorért és üdítőért?
– Mond meg te, te is illegálisan vagy idekint! – somolygott, ahogy ismét kortyolt egyet.
– Annyira idegesítő vagy! – fújtatott egyet idegesen Harry ahogy hitetlenkedve megrázta a fejét. – Legszívesebben egy liter Veritast itatnék meg veled, hogy tudjam tényleg igazat mondasz, bár belőled még azt is kinézem, hogy annak a hatása alatt is ki tudnád kerülni az igazságot – megborzongott a hűs fuvallattól.
– Elég rossz véleménnyel lehetsz rólam.
Draco szavait csend követte, mígnem Harryt rossz érzés kerítette hatalmába. Felpillantva Malfoy rá szegezett pálcájával találta szemben magát. Azonnal leugrott a fáról, és előrántotta sajátját.
– Nyugi Potter! – tette fel védekezőn kezeit a fiú. – Csak egy melegítő bűbájt akartam kiszórni.
Harry is leengedte pálcáját, majd mellkasához emelte kezét. Fintorgott egyet, ahogy a pillanatnyi adrenalintól szíve hevesebben kalapált, s a mágia szorongató érzése szorította össze mellkasát. Szaporábban kezdte el venni a levegőt, míg minden mentális erejével azon volt, hogy megnyugodjon és gátat szabjon. Most végképp nem engedhette, hogy megtörténjen, hiszen senki nem volt a közelben, aki segíthetett volna.
– Hé, Potter! Nem szükséges színészkedned, nem tettem semmi rosszat! Ha annyira tudni akarod, azért vagyok itt, mert hálás vagyok – mondta Draco talpra szökkenve, hangja kissé ingerülten csengett, de Harrynek nem volt ideje azzal foglalkozni, mit mond a másik. Csakhamar térdre hullott az avarban, ujjai görcsösen markolták pálcáját, míg másik keze a leveleket morzsolta.
Rengeteg rossz döntést hozott élete során, de ez a mostani túltenni látszott az eddigieken.
Draco habozva guggolt le Harryvel szemben, akinek légzése nehézkes volt, szemei a földet pásztázták, sötét tincsei takarták grimszba torzult arca egy részét.
– Hé? – Malfoy tétován érintette meg Harry vállát. – Mi bajod Potter? – hangja csendes volt, talán még egy kis aggodalom is vegyült bele.
A helyen, ahol Draco vékony, hófehér ujjai megérintették, még ruhán keresztül is mintha érezte volna a kontaktus okozta meleget, ami lassan elkezdett kiterjedni, s csakhamar végigkúszott libabőrös tagjain. A kellemes hő elvegyült a maró nyomással és mikor a kellemes érzés enyhülni kezdett, s visszaindult Draco keze felé, mintha magával vitte volna az addig Harry tüdejét összeszorító erőt is.
Malfoy megrezzent, ahogy ő is megérezte a karján felkúszó bizsergést.
– Mit tettél? – kelt fel Dracóval együtt, aki ugyanolyan értetlen és gyanakvó arccal nézett rá, mint ő a mardekárosra.
– Én? Te mit tettél Potter? Mi volt ez az egész? – rázta meg azt a kezét Draco, amelyikkel az előbb még Harry vállát fogta, mintha meg akarna szabadulni az érzéstől.
– Nem tudom – motyogta Harry, visszajátszva a pár pillanattal korábban történteket. - Hogy volt képes Malfoy eltüntetni az érzést?
– Jobb, ha mesélni kezdesz, eddig nem nagyon érdekelt, de mi is történt este, és most? – fonta keresztbe karjait mellkasa előtt Draco Harryt szuggerálva, aki tagadón megrázta a fejét, és idegesen hajába túrt.
Most már végképp nem értett semmit, de abban biztos volt, hogy nem Dracoval akarja kitárgyalni az ijesztő, különös történéseket, főleg nem úgy, hogy most már felmerült benne a gyanú, hogy a mardekárosnak is köze lehet a problémához.
– Nem tartozik rád. Különben sem volt jó döntés kijönni – kapta fel a földre ejtett cukros zacskót és az üveget, amiből szerencsére csak egy kicsi folyt ki. – Neked egyenesen tilos a Roxfort területét elhagyni – mondta és köpenyét is kezébe vette. – Csak menjünk vissza...
– Szerintem meg igenis rám tartozik – Draco hangja sértetten csengett, de Harry mindössze elindult vissza a kastély felé.
– Ha akarod, megpróbálhatod kiszedni belőlem, úgyis lógsz még a kúriában elmaradt kínzással– ezúttal Harry hangja csengett gúnyosan. Nem akarta felhozni az ott történteket, mégis megtette, pedig tudta, hogy a másik könnyedén feladhatta volna, mégsem tette.
– Fogd be Potter! – morrant rá Draco sértetten, követve őt. – Hiba volt idehívni téged – suttogta, de Harry még éppen meghallotta.
– Malfoy... – morogta Harry egy ásítás kíséretében, ahogy elkezdett feltápászkodni. Arca grimaszba torzult, kezét sebéhez kapta. – Ha nem akarsz balhét, menj el!
– Mit keresel itt Potter? – hagyta figyelmen kívül a figyelmeztetését. Draco a fejét kissé oldalra biccentette, egy pillanatig úgy nézett ki, mint akit tényleg érdekel a válasz. Szürke szemeit tetőtől talpig végig futtatta a griffendélesen, aki ezt látva csak mordult egy aprót.
– Nem a te dolgod, különben sem hiszem, hogy valóban érdekelne a válasz – sóhajtott feszülten.
Nem volt energiája Malfoyjal foglalkozni, még véletlenül sem akarta a másik becsmérlő, gúnyos szavait hallgatni. Azt pedig, hogy mágiája rászabaduljon az idegesítő mardekárosra végképp el akarta kerülni, hiszen Draco igen hamar ki tudta hozni a sodrából, főleg ha szavaival szüleit, vagy barátait ócsárolta. Bár Harry nem tagadhatta, hogy a háború vége óta egyetlen sértő megjegyzést sem intézett felé, nem is igen szóltak egymáshoz, sőt, most, hogy belegondolt, a másik mintha egyenesen kerülte volna őket. Most pedig egyszerűen csak elsétálhatott volna, hiszen Harry aludt, mégsem tette.
– Mit akarsz? – vonta fel szemöldökét Harry kérdőn.
– A mi kis hősünk nem is olyan kedves – húzta el száját a mardekáros, majd aprót sóhajtva elsimított egy apró gyűrődést talárján. – Figyelj Potter – tétován pillantott Harryre, majd tekintetével inkább a Rengeteget kezdte pásztázni –, nem akarsz lemenni Roxmortsba? – biccentett fejével a falu irányába.
Igazság szerint Harry maga is szívesen kiszabadult volna egy kicsit az iskola falai közül, a vizsgákra való készülés, a többi diák rajongása, vagy éppen gyűlölete nagyon fárasztó volt. Már egy ideje megfogant benne a gondolat, miszerint éppen ideje egy kiruccanásnak, csakhogy Ron, Hermione és Ginny társaságában, esetleg egyedül, de semmiképpen nem Draco Malfoyjal.
Mit tervezhet? - ötlött fel a kérdés Harryben, s következő pillantás, amit Dracóra vetett, már óvakodó, gyanakvó volt.
– Ne legyél már ilyen unalmas Potter! Ez csak Roxmorts. Különben sem hiszem, hogy azt akarod hallgatni, ahogy az esti incidensedről beszélnek – fordult meg, s indult el lassú léptekkel.
Harry előkapva pálcáját a Griffeldél torony irányába intett elmormolva egy invito-t, majd türelmesen várta, hogy a köpeny utat találjon hozzá és végül a bársonyos anyag ujjai közé repüljön. Csak nemrégiben fedezte fel, hogy immáron magához tudja hívni, de csakis ő, mikor Ron, vagy Hermione próbálta semmi nem történt. Sajnos a baziteo továbbra sem működött rajta, vagyis nem tudta megnagyobbítani, egynél több ember továbbra sem tudott elrejtőzni alatta.
– Nem a Pálcák Ura, ha tudni akarod – közölte közömbös hangon, keserű szájízzel.
– Nem. Nem akartam – fintorgott a szőke. – S bármennyire lenyűgöző, hogy van egy láthatatlanná tévő köpenyed, nem hinném, hogy elég nagy kettőnknek.
– A köpeny nélkül viszont a dementorok észre fognak venni, téged pedig különösen nagy elánnal próbálnának megállítani, ha nem tévedek. – A Roxfort határát ismét a fekete csuklyások őrizték, ezúttal azért, hogy betartassák a volt halálfalók gyerekeivel a "háziőrizetet", ami annyit jelentett, hogy külön engedély nélkül nem hagyhatták el a birtokot. Most sokkal rövidebb pórázra voltak fogva, mint amikor legutóbb Sirius miatt léphettek be a birtokra, s most már a legtöbb diáknak - legalábbis a volt Dumbldore serege tagoknak -, nem okozott problémát az elűzésük.
– Szerencsédre animágus vagyok – szegte fel büszkén a fejét Draco. Harry kételkedve pillantott a másikra.
– Nem vagyok vicces kedvemben – húzta el a száját a griffendéles, beletúrva sötét hajába.
– Nem viccelek – Malfoy tekintete lenéző volt, a szokásos gőg sugárzott róla, ahogy kicsit megrázta magát, majd bármiféle figyelmeztetés nélkül előre vetődött.
Harry döbbenten figyelte az apró, kecses, hófehér rókát, amelynek összetéveszthetetlen fakószürke szemei várakozón pillantottak fel rá.
– Uhm, akkor menjünk – sóhajtott meglepetten Harry, és magára kanyarította a köpenyt.
A róka könnyed léptekkel, szinte szökellve indult meg. Harryt valamiért meglepetésként érte az, hogy Dracónak van állati alakja, s az, hogy az nem görény vagy kígyó. Bár ahogyan a kis állatot figyelte, rá kellett jöjjön, hogy igenis illett Malfoyhoz a róka, kecses volt, makulátlan megjelenésű, ugyanakkor pimasz és ravasz, pont, mint a mardekáros.
✶✶✶
– Mégis mit csinálsz Potter? – suttogta ingerülten Malfoy, ahogy visszahajtotta a láthatatlanná tévő köpenyt Harryre, majd apró lökéssel a falhoz tolta, hogy nehogy neki menjenek a járókelők. – Nem veheted le! Még csak az kéne, hogy felismerjék a híres seggedet! Majd én intézem – mondta magabiztosan a fiú. – Csak maradj itt! – utasította, s mire Harry megszólalhatott volna, már rókaként surrant a lábak között.
Hova a francba megy? - Harry el se akarta hinni, hogy tényleg ősellenségével van a faluban, úgy, hogy senki nem tud róla. Kezdett igazán hülye ötletnek tűnni az egész kiruccanás. Ráadásul még mindig nem értette, hogy ennek az egésznek mi értelme, hogy Malfoy miért hívta magával, mikor nyilvánvalóan egyedül is könnyedén ki tudott surranni. Bosszantotta a tudatlanság és a másik viselkedése, amit nem tudott hova tenni, egyszerűen csak valami nem volt olyan, mint régen, mikor éjjel-nappal marták egymást.
Összébb húzta a köpenyt, azonban az sajnos nem arra lett kitalálva, hogy felfogja a hűs szellőt, ő pedig még mindig azokban a ruhákban volt, amiket gyorsan magára kapott pizsamája helyett; mindössze egy szakadt farmert és az egyik régi pólóját viselte.
Toporogva várakozott, és az embereket figyelte, akik elhaladtak mellette, így észre se vette mikor ért vissza Malfoy, de mikor felpillantott, a szőke kezében cukros zacskók és dobozos italok voltak. Harry egy pillanatig csak nézett rá, majd sóhajtva megrángatta Draco talárjának ujját, hogy tudassa vele, hol van.
– Ugye nem loptad? – rántotta közelebb, a másik ajkai keskeny vonallá préselődtek, szája sarka gyanúsan görbült felfelé a kérdés hallatán. – Malfoy! – a griffendéles fogai összekoccantak, ahogy állkapcsa megfeszült.
– Hidd el, ha megtudnák, hogy neked lesz, nem csak ennyit kapnál ingyen – védekezett vállat vonva, Harry tudta, hogy igaza van, de az ő szemében ez nem javított a helyzeten. Ha lett volna nála pénz, biztosan beosont volna, hogy kifizesse. Sajnos azonban Harry eléggé szétszórt volt ahhoz, hogy ne jusson eszébe hozni pár galleont.
– Jó, csak menjünk már! – indult el, vigyázva, nehogy neki menjen valakinek, nem engedve el a másik ruháját. Draco lehajtott fejjel, ruganyos léptekkel követte. Szinte alig lehetett észrevenni az emberek között. Harry nem tudta hogyan olvadt be a tömegbe ilyen könnyen, mikor máskor mindig középpontban volt, de irigyelte ezért a képességéért.
Hamarosan már a falu határában sétáltak, s Harry kezdett egyre feszültebbé válni, ha Malfoy tervezett valamit, az embermentes környezetnél nem találhatott volna jobb helyet a kivitelezéshez.
– Gyere! – intett Draco egy kidőlt fa felé, amin aztán helyet foglalt, s törökülésben elhelyezkedett, majd várakozón Harryre pillantott, aki csodálkozva nézett rá, nem hitte, hogy Malfoy majd megkockáztatja, hogy ruháinak baja essen. Felocsúdva döbbenetéből lerakta az összehajtogatott köpenyt, majd követve a másikat felmászott a törzsre. Lábait lóbálva nézett körbe, majd tekintete a kastély homályos sziluettjén állapodott meg. A hatalmas épület aprónak tűnt a messzeségben, csakúgy, mint a roxmortsi házak és üzletek, és az apró emberalakok. Szaggatottan felsóhajtott, nem tudta mit keres ott Draco társaságában, mégis jó érzés volt, felszabadult, végre senki nem rajongta körbe, nem érdeklődött aggódva hogyléte felől. Malfoy nem játszotta meg magát, mint sokan mások, ha volt valami, amit becsült a másikban, az ez volt; a szókimondása és az, hogy általában csak önmagát adta - még akkor is, ha ez azt jelentette legtöbbször igazi seggfej volt.
Malfoy egy nyitott üdítőt nyújtott felé, amit egy pillanatnyi habozás után vett csak el. Harry a szőkére pillantott, aki már kortyolta is sajátját. Végül is Draco bármikor megpróbálhatta volna lefegyverezni, vagy akár megmérgezni az italt, azonban Harry nem hitte, hogy valóban meg is tenné, nem az után, hogy kiállt mellette és a többi mardekáros mellett, aminek köszönhetően igazán enyhe büntetést róttak ki rájuk.
Draco teljesen ártalmatlannak tűnt, ahogy a kezében tartott színváltós gumicukrot figyelte, majd csak alapos tanulmányozás után harapott bele. A jelenet olyan abszurd volt, hogy Harry ajka mosolyra húzódott, akárcsak a másik szája, miután jóízűen eltüntette az édességet és egy újabbért nyúlt. Csakhogy a látszat ellenére Harry tudta, hogy Draco ravasz, számító, és rettenetesen ügyes.
– Miért? Mire jó ez az egész? Mit akarsz? – kérdezte Harry megigazítva szemüvegét, a mardekáros felpillantott és várt egy pillanatot, mielőtt válaszra méltatta.
– Csak ki akartam szökni, te pedig ismered az utakat – ez nem lehetett a valódi ok, Harry tudni akarta, tényleg kíváncsi volt a másik indítékára.
– Könnyedén kiszökhettél volna, lévén, hogy animágus vagy, ráadásul nyilván nem bejelentett. Nem volt szükséged a segítségemre.
– Igaz – egy pillanatig hallgatott, ahogyan ajkait egymásnak préselte, szemeit nem vette le Harry arcáról –, de ha elkapnak, jobb esélyeim vannak a következmények elkerülésére, ha veled vagyok – Harry elfordulva, ismét a távolba bámulva tette fel következő kérdését. Az egész beszélgetésük olyan volt, mint egy játszma; arra vártak, mit lép a másik, hogy aztán annak megfelelően cselekedhessenek ők maguk, csakhogy Harry nem látott előre, mindössze azt tudta, hogy a másik minden szava lehet igaz, vagy akár hazug.
– És megérte a kockázat gumicukorért és üdítőért?
– Mond meg te, te is illegálisan vagy idekint! – somolygott, ahogy ismét kortyolt egyet.
– Annyira idegesítő vagy! – fújtatott egyet idegesen Harry ahogy hitetlenkedve megrázta a fejét. – Legszívesebben egy liter Veritast itatnék meg veled, hogy tudjam tényleg igazat mondasz, bár belőled még azt is kinézem, hogy annak a hatása alatt is ki tudnád kerülni az igazságot – megborzongott a hűs fuvallattól.
– Elég rossz véleménnyel lehetsz rólam.
Draco szavait csend követte, mígnem Harryt rossz érzés kerítette hatalmába. Felpillantva Malfoy rá szegezett pálcájával találta szemben magát. Azonnal leugrott a fáról, és előrántotta sajátját.
– Nyugi Potter! – tette fel védekezőn kezeit a fiú. – Csak egy melegítő bűbájt akartam kiszórni.
Harry is leengedte pálcáját, majd mellkasához emelte kezét. Fintorgott egyet, ahogy a pillanatnyi adrenalintól szíve hevesebben kalapált, s a mágia szorongató érzése szorította össze mellkasát. Szaporábban kezdte el venni a levegőt, míg minden mentális erejével azon volt, hogy megnyugodjon és gátat szabjon. Most végképp nem engedhette, hogy megtörténjen, hiszen senki nem volt a közelben, aki segíthetett volna.
– Hé, Potter! Nem szükséges színészkedned, nem tettem semmi rosszat! Ha annyira tudni akarod, azért vagyok itt, mert hálás vagyok – mondta Draco talpra szökkenve, hangja kissé ingerülten csengett, de Harrynek nem volt ideje azzal foglalkozni, mit mond a másik. Csakhamar térdre hullott az avarban, ujjai görcsösen markolták pálcáját, míg másik keze a leveleket morzsolta.
Rengeteg rossz döntést hozott élete során, de ez a mostani túltenni látszott az eddigieken.
Draco habozva guggolt le Harryvel szemben, akinek légzése nehézkes volt, szemei a földet pásztázták, sötét tincsei takarták grimszba torzult arca egy részét.
– Hé? – Malfoy tétován érintette meg Harry vállát. – Mi bajod Potter? – hangja csendes volt, talán még egy kis aggodalom is vegyült bele.
A helyen, ahol Draco vékony, hófehér ujjai megérintették, még ruhán keresztül is mintha érezte volna a kontaktus okozta meleget, ami lassan elkezdett kiterjedni, s csakhamar végigkúszott libabőrös tagjain. A kellemes hő elvegyült a maró nyomással és mikor a kellemes érzés enyhülni kezdett, s visszaindult Draco keze felé, mintha magával vitte volna az addig Harry tüdejét összeszorító erőt is.
Malfoy megrezzent, ahogy ő is megérezte a karján felkúszó bizsergést.
– Mit tettél? – kelt fel Dracóval együtt, aki ugyanolyan értetlen és gyanakvó arccal nézett rá, mint ő a mardekárosra.
– Én? Te mit tettél Potter? Mi volt ez az egész? – rázta meg azt a kezét Draco, amelyikkel az előbb még Harry vállát fogta, mintha meg akarna szabadulni az érzéstől.
– Nem tudom – motyogta Harry, visszajátszva a pár pillanattal korábban történteket. - Hogy volt képes Malfoy eltüntetni az érzést?
– Jobb, ha mesélni kezdesz, eddig nem nagyon érdekelt, de mi is történt este, és most? – fonta keresztbe karjait mellkasa előtt Draco Harryt szuggerálva, aki tagadón megrázta a fejét, és idegesen hajába túrt.
Most már végképp nem értett semmit, de abban biztos volt, hogy nem Dracoval akarja kitárgyalni az ijesztő, különös történéseket, főleg nem úgy, hogy most már felmerült benne a gyanú, hogy a mardekárosnak is köze lehet a problémához.
– Nem tartozik rád. Különben sem volt jó döntés kijönni – kapta fel a földre ejtett cukros zacskót és az üveget, amiből szerencsére csak egy kicsi folyt ki. – Neked egyenesen tilos a Roxfort területét elhagyni – mondta és köpenyét is kezébe vette. – Csak menjünk vissza...
– Szerintem meg igenis rám tartozik – Draco hangja sértetten csengett, de Harry mindössze elindult vissza a kastély felé.
– Ha akarod, megpróbálhatod kiszedni belőlem, úgyis lógsz még a kúriában elmaradt kínzással– ezúttal Harry hangja csengett gúnyosan. Nem akarta felhozni az ott történteket, mégis megtette, pedig tudta, hogy a másik könnyedén feladhatta volna, mégsem tette.
– Fogd be Potter! – morrant rá Draco sértetten, követve őt. – Hiba volt idehívni téged – suttogta, de Harry még éppen meghallotta.
3. fejezet
Harry a gyengélkedő felé vette az irányt, agya megállás nélkül a Dracóval töltött délutánon kattogott. Ron pont előtte tárta ki az ajtót, megállásra kényszerítve a fiút.
– Harry, Merlin szakállára már vacsoraidő van! Hol a csudában voltál? McGalagony keresett, nem mellesleg mi is aggódtunk.
– Miért keresett McGalagony? – kérdezte összeráncolva szemöldökeit.
– Oh, Harry! Végre megvagy! – sietett ki bátyja mögül Ginny, hogy aztán szoros ölelésbe vonja Harryt. A fiú ajkai keskeny vonalba ugrottak, izmai megfeszültek a váratlan, fájdalmas, kényelmetlen érintéstől. Arca grimaszba torzult, mire a lány bocsánatot kérve lépett hátrébb, majd még egy gyors puszira Harry arcára visszahajolt. Máskor Harry örült volna ennek, azonban most túl sok mindennel volt tele a feje ahhoz, hogy most a szerelmi életével foglalkozzon. Valójában a háború vége óta így érzett...
– McGalagony azt mondta, amint előkerülsz, menj az igazgatóiba. Miközben odamegyünk, elmondhatod hol jártál – húzta össze szemeit Ron, majd elkezdte tolni Harryt az igazgatói felé.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva barátját, majd végig tekintett Ronon.
– Persze! Ronald Weasley vagyok a nagy Harry Potter hű társa! – húzta ki magát, és ütött mellkasára felszegett fejjel. – Egy ilyen apróság meg se kottyan! Csak a puding miatt hagytam, hogy azt higgyék bármi bajom esett – vigyorgott, de Harry látta a kötést a karján, és azt is tudta, hogy Ron túl büszke és túlzottan szerette őt ahhoz, hogy bármi baja esett a másik hibájából. Nagyzolásán Harry elmosolyodott, és megfogva Ginny felé nyújtott kezét, ahogy folytatta útjukat a folyosón.
– Ugh, mindjárt ide hányok... – morogta Ron, s Harrynek körbe kellett néznie ahhoz, hogy rájöjjön mire is gondol a vörös. – Nézd a kis halálfalókat... gusztustalan – biccentett pár velük egyidős mardekáros felé, akik éppen egymással civakodtak valamin.
Harry elfordította fejét, most egy darabig rá se akart nézni a mardekárosokra.
– Elég, a háborúnak vége. Hagyd őket, ne süllyedj le a szintjükre! – intette rendre fojtott hangon barátját, aki mordult egyet, de nem tett több megjegyzést - legalábbis egy pár pillanatig úgy tűnt, csendben marad.
– De nézd meg Malfoy önelégült képét! – Harry odapillantott, és éppen szemtanúja lehetett annak, ahogy a Roxmortsban vett édességes zacskó a levegőbe repül a civakodók között. A mardekárosok közt Malfoy is ott volt, pár lépésnyi távolságban állt a többiektől, hideg, szürke tekintete Harry zöld íriszeibe nézett, mígnem a sötét tincsek tulajdonosa elkapta fejét. – Na és most, hol voltál? – kérdezte Ron, és Ginny szinte egyszerre, mikor befordultak a sarkon, csaknem számonkérőn, letámadva Harryt.
– Roxmortsban. – A fiú értelmetlennek tartotta azt, hogy eltitkolja a tényt, miszerint kiszökött, hiszen elég nyilvánvalóan ki lehetett következtetni, főleg ha majd Ron meglátja a sebtében ágyára dobott italt és gumicukrot.
– Micsoda? És nekem nem hoztál semmit? – kezdett el nyavalyogni Ron, amint Harry vállába boxolt, persze csak finoman.
– Ron, nem ez a lényeg! Baja is eshetett volna! – szidta le bátyját Ginny közelebb húzódva Harryhez. A kettejük kapcsolata bonyolult volt, a viszonyuk kezdeti hevessége a háborút követően alábbhagyott, ez alatt az eltelt év alatt mindössze egyszer mentek el randizni, s ami a legaggasztóbb volt, hogy Harryt sokszor zavarta a lány jelenléte, főként a felé táplált rajongás. Ennek ellenére Ginny úgy viselkedett, mintha semmi nem változott volna, sőt, mintha kapcsolatuk egyenesen egy közeledő esküvő felé tartott volna, Harry cseppet sem volt biztos abban, hogy ez valóban így van - így lesz, pedig szerette Ginnyt.
– Ugyan, meg tudom védeni magam, és Roxmorts különben sem valami veszélyes – sóhajtott Harry. – Amúgy is csak ittunk egy kis üdítőt – húzta el száját elgondolkodva.
– Többesszámban? – Ron szemöldökei hirtelen ugrottak 'v' alakba. – Kivel csalsz haver? – szegte fel orrát durcásan, miközben drámaian mellkasához kapta kezét. – Összetöröd a szívem! – Harry tudta, hogy barátja szája nem a sértődöttségtől remegett meg, hanem az elfojtott mosolytól, Ron hülyéskedése megtette a hatást, az ő ajkai is mosolyra görbültek.
– Ó Ronald! Téged? Soha... De mesélj csak arról a csajról, akivel te csalsz engem? Mi is a neve? Hem-Hermiome-ne? – ment bele a játszmába. Szenvedő arckifejezést öltve csapta meg finoman Ron arcát tenyerével. Pár percig mind a ketten csak néztek előre, majd egyszerre törtek ki hangos nevetésben. Könnyeiket törölgették, míg Ginny bosszúsan toporgott, szemei szikrákat szórtak.
– Ron! Ez nem vicces! Még mindig nem tudjuk kivel ment oda Harry! – tette csípőre kezét Ginny, és Harry szemében pont úgy nézett ki, mint Mrs. Weasley, sőt még a hanglejtés is kísértetiesen hasonló volt. Harry elhúzta a száját, gyorsan mérlegelte a helyzetet, majd csak ennyit mondott:
– Nyelvbotlás volt – rossz érzés volt hazudnia, de nem tudta, hogyan reagálnának, ha megmondaná az igazat, vagy ami azt illeti, lehet pontosan azért kerülte az igazságot, mert tudta mit gondolnának.
– Ahaa... Persze haver – mondta Ron megveregetve a hátát, nyilvánvalóan egy pillanatig sem hitte el, amit Harry mondott. – Én pedig imádom az összes Bogoly Berti féle mindenízű drazsét. A kedvencem a hányásos! – a szarkazmus csak úgy csepegett szavaiból, de aztán elmosolyodott és megmondta a jelszót a szobornak, ami aztán utat engedett nekik.
– Harry! - rántotta meg pólóját Ginny, azonban a fiú csak annyit mondott, hogy később majd még beszélnek, és elindult fel a lépcsőn.
Nagyon remélte, hogy mire az igazgatóiban végez, mindenki elfelejti Roxmortsot.
Az irodában egy hevesen magyarázó Hermione, és egy asztala mögött ülő McGalagony fogadta Ront és Harryt.
– Mr. Potter, Mr. Weasley! – állt fel a professzor. Hermione is abbahagyta a beszédet, és feléjük fordult, majd mérgesen Harryre nézett.
– Harry, hol voltál? – szelte át a köztük lévő távolságot, hogy aztán aggódó szemeit végigfutassa a fiún.
– Oh, ha te azt tudnád... – motyogta maga elé Ron, egy fanyar vigyorral.
– Professzor asszony! – biccentett Harry. – Miért keresett? – lépett előrébb, mivel időközben Hermione rávetette magát Ronra, hogy még több információhoz jusson Harryvel kapcsolatban.
McGalagony gondterheltnek és fáradtnak tűnt, ahogy felkelt és a kőláda felé intett. Harry odanézett és csodálkozva konstatálta, hogy a szinte elpusztíthatatlan védelemmel ellátott tárolón repedések futottak végig.
– Valaki megpróbálta ellopni? – kérdezte aggódva a fiú a törésvonalakat szugerálva.
– Nem, szó sincs ilyesmiről. Este történt a robbanás, itt voltam, bármi is okozta a károkat, az a doboz belsejében volt.
– Szerintem a pálca tette – mondta Hermione, Harry zavartan nézett rájuk, majd a ládára.
– Hogy tehette volna a pálca, mikor nem volt varázsló, aki forgatta volna? – döntötte oldalra fejét, szemöldökeit ráncolva.
– McGalagony professzor azt mondta a jelenség olyan volt, mint egy robbanás, egy energia löket. Elmondás alapján igen hasonló ahhoz, amit te is tapasztaltál, ráadásul körülbelül egyidejűleg történt a rohammal. – A lány felnézett a mennyezetre, pár pillanatig gondolkodott. – Olivander azt mondta, a pálca választja a varázslót, vagyis a pálca nyilván szolgálni akarja a gazdáját.
– Még mindig nem értem. A Pálcák Ura hozzám tartozik, de én nem varázsoltam vele...
– Nem, de gondolj bele; a pálcák alapvetően azt a célt szolgálják, hogy a varázsló erejét összpontosítsák, és segítsék a varázslatok végrehajtását. Ha az álmodban varázsolni akarsz... – Hermione tartott egy lehelletnyi szünetet, mindenki csendben hallgatta. – Vagyis a pálcák érzékelik az akaratod, mi van, ha a Pálcák Ura képes ilyen távolságból is érzékelni azt, hogy mit akarsz?
Harry elnyílt ajkakkal bámult egy pontra. Amit a lány mondott logikus magyarázatnak tűnt, mégis szürreálisnak. A zöld szempár automatikusan felpillantott Dumbldore festményére, azonban a professzor alakja nem volt a helyén.
– Ez... hogy lehetséges?
– Nincs sok információnk a Halál ereklyéiről, minden, ami történik új, nincsenek forrásaink, hiszen a legtöbben máig azt hiszik mindez csak egy mese – sóhajtott McGalagony.
– Hogyan tudnám nem utasítani, ha azt sem tudom, hogy megteszem? – túrt idegesen fekete tincsei közé.
– Harry, sok mindenen mentél át, és az, hogy feszült vagy mostanság normális... – simított végig Hermione a repedéseken.
– Hogyan tudnám? Nyugtatózzam be magam? Az álomfőzetek se hatnak – fonta keresztbe mellkasa előtt karjait Harry, idegesen kezdett dobolni lábával.
– Nyugi haver, majd megoldjuk. A világ legokosabb boszorkánya dolgozik az ügyön – mosolygott Ron Hermionéra, majd kacsintott is egyet.
– Nem érted, veszélyt jelentek rátok, és nem tudom, hogyan tehetnék ellene – huppant le a székbe Harry, majd homlokát kezdte masszírozni.
– Van egy javaslatom – kezdte McGalagony –, először is, a pálcát őrző varázslatokat megerősítem, másodszor, igaza van abban, hogy veszélyt jelent jelenleg a többi tanulóra. Ha jól tudom, eddig nappal nem történt hasonló incidens, így csak az éjszakákat kellene, átvészelje, legalábbis egyenlőre.
– De nincs több szoba, és bárhol is lennék, veszélybe sodornék másokat... – tördelte ujjait Harry. – Lehet, hogy el kéne mennem valahova... – mondta ki a szívfacsaró szavakat. Ez tűnt számára az egyetlen lehetséges kiútnak.
– Harry! – emelte meg hangját rosszallón Ron, és Hermione egyszerre.
– Az igaz, hogy a Griffendél toronyban nincs több hely, de a pincében rengeteg kihasználatlan szoba van, amelyek alkalmasak lennének egy hálóterem kialakítására – mondta McGalagony, majd pélcájával az egyik asztalon heverő papírra koppintott, mire az összehajtogatta magát, és borítékba csusszant.
– Ki van zárva! – lépett előre Ron. – Még csak az kéne, hogy Harry a mardekárosok közelében legyen! – arcán dühös fintor jelent meg már a gondolattól is.
– Mr. Weasley! Talán problémája van a másik ház tagjaival? – hajolt előrébb a professzor, ajkai vészjóslón keskeny vonallá préselődtek. Már nagykorúak voltak, Ron reakciója azonban cseppet sem változott, s Harry majdnem elnevette magát, látva ahogy barátja megrezzen és nagyot nyel.
– Dehogyis – mondta a szokásosnál vékonyabb hangon. - Mindössze csak... hiányolnánk Harryt – mondta közelebb húzódva Hermionéhoz.
Ha Harry nem azon aggódott volna azon, mihez fog kezdeni, valószínűleg könnyei is kicsordultak volna a nevetéstől. Így azonban csak komoly, kérdő tekintettel nézett McGalagonyra. Jó ötletnek tartotta a pincét, ahol, még ha rohama lenne is, maximum pár pókra jelentene közvetlen veszélyt.
– Akkor, ha senkinek nincsen ellenvetése ez eldőlt. Mr. Potter? – fordult a professzor Harryhez.
– Rendben – mondta beletörődve –, egyenlőre megfelelő megoldásnak tűnik.
– Ms. Granger, magára bízhatom a kutatás egy részét? Valószínűleg a pálca történettel kellene kezdeni.
– Persze, de a tiltott részlegen is kereshetek? – kérdezte Hermione. Mind tudták, hogy ez puszta formaság.
– Úgy hiszem, felesleges lenne megtiltanom. Felhatalmazom, hogy minden lehetséges forrást igénybe vegyen, amire csak szüksége van. Ezt a helyzetet meg kell oldani. Mind a diákok, mind Mr. Potter érdekében – McGalagony ismét helyet foglalt az asztal mögött. – Azt hiszem, végeztünk. Menjenek, vacsorázzanak meg! – bocsájtotta el őket az igazgatóasszony.
– Harry, nem gondolod, hogy meg kellene nézd a pálcát? – kérdezte fojtott hangon Ron, mielőtt az ajtóhoz értek.
Harry tétován a doboz felé pillantott. Bízott benne, hogy McGalagony meg tudja oldani a helyzetet, de be kellett lássa, mégiscsak a Pálcák Uraról volt szó. A doboz eléggé rosszul festett. Felmerült benne, mi van, ha bajaesett. Meg akarta nézni, de vonakodott. A pálcának mintha saját akarata lett volna.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – mondta, lenyomva a kilincset.
– Ó, és Mr. Potter! Ha kérhetem, tartózkodjon a kalandoktól, és attól is, hogy ismét eltűnjön! – mondta McGalagony, mire Harry bólintott. – Majd megkérem Lumpsluck professzort, hogy keressen önnek egy szobát. Valaki majd szól önnek, addig is pakolja össze a holmiját, hogy a manók könnyebben átszállíthassák!
4. fejezet
– Ron mondta, hogy Roxmortsban jártál – kezdte Hermione két falat vacsora között –, kivel?
– Senkivel – vágta rá Harry, s inkább jól meghúzta italát, habár gyomra egyáltalán nem kívánt semmit, annak ellenére, hogy az ebédet is kihagyta.
– Kivel? – kérdezte ismét a lány előre hajolva, barna fürtjeit türögetve.
– Senkivel – válaszolta ismét, majd még legalább hússzor, mire a lány megunta, hogy nem tud egy értelmes választ kihúzni belőle.
– Ha nem válaszolsz, a legrosszabbat fogom feltételezni – váltott taktikát. – Például azt, hogy Malfoyjal voltál Roxmortsban.
Harry válasz helyett nemes egyszerűséggel félre nyelt, majd az asztal fölé görnyedve fuldokolva köhögni kezdett.
– Te jó ég Harry! Komolyan Malfoyjal voltál! – a lány elnyílt ajkakkal, döbbenten bámult rá.
– 'Mione, halkabban! – szólt rá Ron, miközben Harry hátát veregette. – De komolyan, Harry! – váltott hangnemet amint barátja már nem fuldokolt annyira. Azért, hogy tudassa véleményét Harryvel még utoljára erősebben lesújtott barátjára. – Elment az eszed?! Ő teljesen megbízhatatlan, te pedig nem vagy éppen a legjobb formádban... Hogy mehettél el kettesben vele? És miért? – kiabálta suttogta, inkább tűnt csalódottnak és döbbentnek, mintsem valóban mérgesnek, ami Hermionéról nem volt elmondható. A lány összehúzott szemekkel figyelte, ajkai keskeny vonallá préselődtek.
Harry tudta, hogy a lány már biztosra veszi, hogy Harry Dracóval volt Roxmortsban, már nem volt esély kihátrálni és kamuzni valamit, így hát inkább megadta magát.
– Spontán történt minden, nem akartam mást, csak egy kis nyugalmat. A Rengeteg szélén találkoztunk, és azt javasolta, hogy menjünk ki, ha már mindketten ki akarunk szabadulni az iskola falai közül – felelte Harry, s kezdte egyre rosszabbul érezni magát egyértelmű naivsága miatt. Malfoy tényleg könnyedén csapdába csalhatta volna.
– Jézusom! Harry! Mi van, ha tervezett valamit? Vagy kihasznált, mert Roxmortsba kellett menjen? Mégis mit gondoltál?! – Hermione indulatosan csapta le poharát, amiből kifröccsent a töklé, barna hajfürtjei is belerezdültek a mozdulatba.
– Nem gondoltam semmit, jó? – kezdte Harry ingerülten. – Csak ki akartam szabadulni egy percre! Neked egy kis magány semmi, készülhetsz a könyvtárban a RAVASZ-aidra csendben és senki nem háborgat, de ha én kiteszem a lábam, mindenki megőrül. Autogramot akarnak, érted? – Harry idegesen túrt bele hajába, szerencsére mivel már késő volt, kevesen voltak az ebédlőben és nem sokan hallhatták kiakadását. – Hetente, sőt naponta kapok ezernyi levelet diákoktól, felnőttektől, politikusoktól, újságíróktól, vagy ki tudja kiktől! – tette hozzá visszafogottabb hangnemben. – És ennek tetejében még itt van ez a hülye Pálcák Ura is! – emelte meg ismét egy kicsit hangját, bár inkább tűnt kétségbeesettnek és reménytelennek mintsem haragosnak. Szaggatottan fújta ki a levegőt, próbált megnyugodni, mivel bőre ismét mágiától bizsergett. Lehunyta szemét, és remegő kezeit ökölbe szorította.
– Jól vagy? – kérdezte Ron kezét Harry vállára rakva.
A fiúnak azonnal a délutáni események jutottak eszébe, pontosabban az, hogy mi történt mikor Malfoy megérintette, ezután a gondolat után akaratlanul is felidéződött benne, milyen megnyugtató volt Draco keze a vállán, s a gyűlő erő feszítése, mintha enyhült volna pusztán az emléktől. Szakadozva kieresztette az addig benntartott levegőt, majd torkában dobogó szívvel bólintott egyet.
Mit csinált Malfoy? - tette fel magának a kérdést. Hirtelen az is felmerült benne, mi van ha ez az egész egy elmebeteg, kicsavart terv, aminek lényege, hogy egy átokkal rávegyék, hogy függjön a mardekárostól, de aztán gyorsan elvetette a túlzottan is aggasztó elméletet. Mindenesetre el akarta mondani, hogy mit tapasztalt korábban, de aztán rájött nem lenne bölcs dolog egyből Malfoyt gyanúsítania, mikor barátai, főleg Ron mindenféle bizonyíték nélkül is azt teszi. Az egyetlen járhatú út tehát az maradt, ha ő maga néz utána a dolgoknak, habár még fogalma sem volt hogyan kezdjen neki, legfőképpen azok után, hogy minden valószínűség szerint megbántotta Dracót.
– Sajnálom Harry, nem kellett volna – tette kezét vigasztalóan Hermion Harry asztalon pihenő öklére. – Igazad van, nem kellett volna így lerohanjunk, de aggódunk érted, és tudom, hogy te úgy gondolod Malfoy nem rossz ember, személy szerint én is ezt gondolom, de attól még nem hagyhatod figyelmen kívül a többi körülményt se. Mindössze arra kérünk, hogy legyél óvatos, legalább szólj, hogy kimész, és akkor nem aggódunk egész nap – a lány mosolyt küldött a feldúlt fiú felé.
– És tudnánk, kit kell levadászni ha nem jönnél vissza – tette hozzá Ron, kiérdemelve egy szúrós pillantást barátnőjétől.
– Semmi baj, tényleg. Igazatok van, meggondolatlan dolog volt, majd legközelebb szólok – dőlt hátra Harry lehunyt szemekkel, letörölve homlokáról azt a pár izzadság cseppet, ami az imént odakerült. Még ő maga is kételkedett szavaiban.
– Potter! – hangzott fel az a jellegzetesen irritáló hang, aminek most kifejezetten örült. Draco lépdelt oda hozzájuk. – Jössz, és megnézed a szobát, vagy írjak kérvényt? – kérdezte gúnyosan. – Oh, bocsánat, ha megzavartam valamit Granger és közted – húzta el orrát lepillantva a még mindig egymáson nyugvó kezeikre, kiölve az utolsó csepp szimpátiát is Harryből.
– Pofád lapos Malfoy! Lumpsluck küldött? – kérdezte mielőtt a dolgok szópárbajjá fajultak volna.
– Jah, szóval emeld fel azt a szép hátsód, és méltóztass velem fáradni! – váltott komolyabb hangnemre, bár a gúny tisztán érződött szavaiban.
– Ki fogom nyírni! – suttogta ingerülten Ron. – Tarts ki haver, hamar megoldjuk az ügyet, és elássuk ezt az idiótát! – morogta poharát szorongatva.
– Köszi Ron, de majd megoldom valahogy – állt fel sóhajtva székéből Harry, hogy a türelmetlenül toporgó Malfoy mellé lépdeljen.
– Az idő pénz, s bár elég pénzem van, nem szeretem, ha megváratnak – mosolygott Draco gúnyosan, miközben tekintetét Ronra emelve, Harrynek pedig kedve támadt átgondolni azt a lehetőséget, hogy mégiscsak meggyanúsítja Malfoyt.
✶✶✶
Harry az ágy szélén ülve bámulta a körülötte elterülő félhomályt. Egy üres termet alakítottak át neki gyorsan, még mindössze csak egy ágy, egy kis íróasztal és utazóládája foglalt helyet. A szoba falai kopárok voltak, mindössze pár helyen izzott egy-egy aprócska mágikus láng gyéren megvilágítva a helyiséget. A kandalló üresen tátongott a falban, de szerencsére a manók gondoskodtak melegítő bűbájokról, habár Harry ennek ellenére is hűsnek érezte környezetét.
A fiú újra és újra végig gondolt mindent, ami az új tanév kezdete óta történt, de sehogy sem akadt rá a titok nyitjára. Végül egyetlen elhangzott mondat emelkedett a többi felé, amiről szinte teljesen megfeledkezett az események forgatagában, " Ha annyira tudni akarod, azért vagyok itt, mert hálás vagyok", idézte fel Draco szavait. A mardekáros indulatosan, habozás nélkül mondta ezt, a "vallomás" őszintének hangzott.
Harry tenyereibe temette arcát, ahogy ismét előre tolakodott az emlék Draco nyugtató érintéséről. Felmordulva vetette be magát a takaró alá, minden erejével próbálva száműzni a zavarba ejtő gondolatokat fejéből.
✶✶✶
Harry kimerültségén cseppet sem segített Ginny kora reggeli hiperaktivitása, amivel köszöntötte őt, és a trió két másik tagját. A lány gyengédnek szánt érintései csak még inkább fokozták a stressztől és kialvatlanságtól növekvő feszültséget a fiúban, szerencsére másik szárnyban volt órájuk, így a reggelit követően viszonylag hamar elköszöntek egymástól.
– Na és milyen a lakosztályod? – kérdezte Ron belépve a terem ajtaján, megpróbálva ismét beszélgetést kezdeményezni a mogorva a komor Harryvel, akiből egy szót sem lehetett kihúzni, míg a nagyteremben voltak.
– Hmm? – morogta kérdőn a megszólított, ahogy lerakta könyveit. Harry megdörzsölte volna igazán nehéznek érződő szemhéjait, hogy ezzel szabaduljon meg a fáradtság egy kis részétől, de helyette szemüvegén sikerült végig simítania. Morogva vette le és kezdte el megtörölni a lencséket talárjával. – Mit is kérdeztél?
– Harry! Mégis mennyit aludtál az este? Aludtál egyáltalán? Ugye nem esett bajod? – a lány aggódva emelte fel kezét, hogy reflex szerűen kézfejét Harry homlokához érinthesse, ahogyan azt szülei is mindig tették vele, mikor nem érezte jól magát. Szerencsére a boszorka édesanyja és édesapja is sikeresen visszakapta a háború alatt elvett emlékeit, így ezt továbbra is megtehették. Ami azt illeti, azóta talán túl sokat is aggódtak egy szem gyermekükért, a gondolatra a lány ajkai apró mosolyba görbültek.
Harry mordulva húzódott odébb, az éjszaka folyamán negyedóránként felriadt, de véleménye szerint ez is jobb volt, mint egy roham. Igazából nem is rémálmai üldözték, hanem Draco, és minden apró ármány, cselszövés és beszólás mióta a szalonban találkoztak az Abszol úton.
– Ne kérdezz hülyeségeket Hermione! Látszik rajta, mennyire fáradt, és, hogy egy szemhunyásnyit sem aludt! – horkantott Ron, mire a boszorka fújtatva fordult el Harrytől, aki időközben szó szerint rázuhant az egyik székre, fejét pedig már az asztalon nyugvó kezein pihentette.
Mikor pár perc múlva felriadt, a testén végig futó borzongástól, melynek forrása mintha combja oldaláról indult volna ki, biztosra tudta, hogy sikerült pár pillanatig aludnia, akár álmodhatott is, bár nem emlékezett. Ugyanis olyan érzése volt, mintha gyengéd ujjak simították volna végig lábát, azonban ez lehetetlen volt, hiszen az alak, akinek szavai kirántották az ébredés utáni kómás állapotból, Malfoy volt.
– Hé, Potter! Kész a házid? – nézett rá Draco, tekintete zavarodottnak tűnt egy pillanat erejéig, majd szemöldökei ráncba szaladtak. Harrynek kellett egy pillanat, hogy rájöjjön miért; ha a szokottnál is kócosabb feje, és bamba ábrázata nem lett volna elég, orrán nyugvó szemüvege fokozatosan csúszott lefelé, sajnos ő ezt későn realizálta.
– Mi...? Nem hiszem – felelte, mikor felfogta a kérdést. Tekintetét könyveire emelte, ahogy megpróbált visszaemlékezni mi lehetett a házi, s habár a válaszra nem lelt rá, szemüvege sikeresen indult meg szabadesésben a padló felé. Draco játszi könnyedséggel kapta el a szárat és emelte a magasba a tárgyat, megmentve azt a ripityára töréstől.
– Kösz – motyogta Harry elvéve a szemüveget, az ő homloka is zavarodottságtól ráncolódott, egyrészt nem hitte, hogy ilyen gyorsan letudja égetni magát a másik előtt, ráadásul még csak kilenc óra volt. Másrészt nem értette, mit keres a mardekáros a mellette lévő széken, és mégis miért segítene neki, ahelyett, hogy nevetne bénázásán. Bár Draco sem volt már ugyanaz az elkényeztetett, aranyvér mániás, flegma ficsúr, aki elsőben, szóval talán a griffendélesnek mégsem kellett volna ennyire meglepődnie, főleg nem az előző nap után. Azonban Harry még mindig azt várta a másik mikor fog a képébe röhögni.
Malfoy még a tanóra kezdetekor is azon a szent helyen ült, Harry mellett, zavartalanul, habár mindketten kaptak pár szúrós, vagy éppen féltékeny tekintetet. Hiszen végsősoron Dracót még mindig úgy emlegették, mint a Mardekár Hercegét, a háború lezárása után is, és bár rajongótábora már nem volt olyan népes, azért akadtak páran. Harry pedig Voldemort legyőzése után csak még több rajongóra tett szert, akiket az sem gátolt meg, hogy ő elméletileg Ginnyvel járt. A fiú számára is furcsa volt a tudat, hogy ők ketten egy asztalnál ülnek, főleg mivel még Harry is tudta, hogy Lumpsluck előszeretettel nevezte ki párnak a padtársakat.
Harry nagyot ásítva nyitotta ki könyvét, pár pillanattal azután, hogy a többiek már a keresett oldalra is lapoztak, a Professzor pedig már segítőkészen sorolta a bájital elkészítésének támpontjait.
– Miért vagy ilyen álmos Potter? Nem felelt meg az ágy? – kérdezte Malfoy suttogva, s Harry nem tudta, hogy a kimerültségtől hallucinált, vagy szimplán fülei űztek vele gonosz tréfát, de a kérdés nem tűnt bunkónak, sőt, mintha őszinte lett volna.
– Csak nem aludtam jól – válaszolta, miközben a megfelelő receptet kereste szemeivel, azonban sehogy sem találta meg.
– Rossz oldal – Draco lapozott párat Harry könyvében, majd rábökött a főzet nevére, bármiféle gúnyos megjegyzés nélkül.
–...az egy padban ülők alkotják a párokat. A feladat, az imént ismertetett, igen hasznos bájital elkészítése. Jó munkát! – Harry Dracóra pillantott, aki nagyot sóhajtott, majd elrakta saját könyvét. A fiú szinte érezte barátai valószínűleg aggódó tekintetét hátán, végül is a helyzet elég abszurd volt a sok éven át tartó rivalizálás után.
– Majd én csinálom Potter. A végén még arccal az üstben végzed... – a mardekáros halkan kuncogott saját viccén, Harry pedig szinte megkönnyebbülést érzett a gúnyos megjegyzés hallatán, habár nem tudta volna megmondani miért.
A fiú kivételesen örült annak, hogy Malfoy volt a padtársa. Sok mindent ellehetett a mardekárosról mondani, de azt nem, hogy rossz tanuló lenne. Ellenben Ronnal és Harryvel, akik az egész iskolát képesek lettek volna közösen felrobbantani, még akkor is ha nem szándékosan próbálják.
– Segítek – szúrta oda Dracónak, aki máris a főzőállványhoz sétált, amelyet kiválasztott. Harry elkezdte olvasni a leírást, de felét nem értette, felét fel se fogta.
– Nem kell, ez csak egy egyszerű gyógyító bájital. Ezerszer készítettem már el, inkább kapd össze magad! Úgy festesz mint aki amputoportálta az életkedvét – Harry elfintorodott, de tudta, hogy Malfoynak kivételesen igaza van, így inkább csak csendben figyelte, mit csinál a másik félig leeresztett pillákkal.
Az óraimunka eredménye az lett, hogy mindketten kitűnő értékelést kaptak, ahogy Ron és Hermione is. Nyílván nem előbbi és Harry érdeméből.
✶✶✶
Délután Ron és Harry Roxmortsba tettek egy kis kiruccanást, bár Hermionét és Ginnyt is hívták, előbbi kutatni ment a könyvtárba, utóbbi pedig azt mondta nagyon sürgős elintézni valója akadt, szóval végül a Három Seprű egyik hátsó asztalánál kötöttek ki, mint két gyanús alak, hiszen csuklyás köpenyben voltak, hogy elkerüljék azt, hogy bárki is felismerje őket, bár így csak még inkább kitűntek a boszorkák és varázslók tömegéből. A Szárnyas Vadkan sokkal jobb hely lett volna, de sehol máshol nem lehetett olyan jó vajsört kapni, mint itt, ez pedig igen erős érvnek bizonyult.
– Milyen a pince? És mégis mi a fene van Malfoyjal? Olyan mintha állandóan követne téged! – morogta italát kortyolva Ron, miközben ujjaival az asztalon dobolt. Harry megkönnyebbült, hogy nem csak neki tűnt fel a mardekáros különös viselkedése, és nem kellet, attól tartson, hogy megőrült. Bár ez még így is bekövetkezhetett.
– Nem tudom – sóhajtott lemondóan –, de furcsán viselkedik, az egyszer biztos.
– Vajon mit tervez az a kis görény? – a vörös szemei gyanakvón szűkültek össze.
– Nem tudom, és őszintén nem tudok mit kezdeni azzal, ahogy viselkedik.
– Miért milyen? Egy szemét sárkánykajának való, álnok kis dög, nem?
– Hát nem igazán. Mármint, hogy is mondjam, valahogy nem olyan malfoyos – vakarta meg állát Harry, miközben ő is neki látott vajsörének.
– Ezt meg hogy érted? Ugyanolyan, mint eddig volt. Különben is, mit csinált bájitaltanon?
– Nem, mármint igen, de nem. Kevésbé szemét? Amúgy semmit nem csinált, legalábbis nem próbált meg felrobbantani, vagy ilyesmi – Ron horkantva nevetett fel szavai hallatán, azonban szemében aggodalom látszott.
– Figyelj Harry, még ha kevésbé malfoyos is, amit kétlek, akkor bizonyára megint ármánykodik, hiszen mi másért lebzselne a közeledben?
Ronnak igaza volt, legalábbis Harry épesze elhitte, amit mondott. Az az énje azonban, amelyik tapasztalta a Malfoytól nem megszokott hanglejtést, és a tényt, hogy elhívta Roxmortsba, s végül mégsem történt semmi katasztrófa, ellent akart mondani ennek a logikusan hangzó elméletnek. „Ha annyira tudni akarod, azért vagyok itt, mert hálás vagyok" – visszhangzott ismét fejében amit Draco mondott a történések közepette. Harry ismét elgondolkodott ezen, majd végül arra a következtetésre jutott, hogy esetleg a mardekáros a táltostűzből való kimenekítése miatt úgy érezheti, hogy tartozik a griffendélesnek ennyivel. Nem is tévedne nagyot, hiszen Harry akkor az életét mentette meg, még akkor is, ha nem várt cserébe semmit.
És mivel Harry szeretett hinni abban, hogy mindenki meg tud változni, hiszen még Voldemortnak is adott egy utolsó esélyt, nem tudta azt mondani Dracora, hogy gonosz.
– Nem tudom – sóhajtott ismét.
– Senkivel – vágta rá Harry, s inkább jól meghúzta italát, habár gyomra egyáltalán nem kívánt semmit, annak ellenére, hogy az ebédet is kihagyta.
– Kivel? – kérdezte ismét a lány előre hajolva, barna fürtjeit türögetve.
– Senkivel – válaszolta ismét, majd még legalább hússzor, mire a lány megunta, hogy nem tud egy értelmes választ kihúzni belőle.
– Ha nem válaszolsz, a legrosszabbat fogom feltételezni – váltott taktikát. – Például azt, hogy Malfoyjal voltál Roxmortsban.
Harry válasz helyett nemes egyszerűséggel félre nyelt, majd az asztal fölé görnyedve fuldokolva köhögni kezdett.
– Te jó ég Harry! Komolyan Malfoyjal voltál! – a lány elnyílt ajkakkal, döbbenten bámult rá.
– 'Mione, halkabban! – szólt rá Ron, miközben Harry hátát veregette. – De komolyan, Harry! – váltott hangnemet amint barátja már nem fuldokolt annyira. Azért, hogy tudassa véleményét Harryvel még utoljára erősebben lesújtott barátjára. – Elment az eszed?! Ő teljesen megbízhatatlan, te pedig nem vagy éppen a legjobb formádban... Hogy mehettél el kettesben vele? És miért? – kiabálta suttogta, inkább tűnt csalódottnak és döbbentnek, mintsem valóban mérgesnek, ami Hermionéról nem volt elmondható. A lány összehúzott szemekkel figyelte, ajkai keskeny vonallá préselődtek.
Harry tudta, hogy a lány már biztosra veszi, hogy Harry Dracóval volt Roxmortsban, már nem volt esély kihátrálni és kamuzni valamit, így hát inkább megadta magát.
– Spontán történt minden, nem akartam mást, csak egy kis nyugalmat. A Rengeteg szélén találkoztunk, és azt javasolta, hogy menjünk ki, ha már mindketten ki akarunk szabadulni az iskola falai közül – felelte Harry, s kezdte egyre rosszabbul érezni magát egyértelmű naivsága miatt. Malfoy tényleg könnyedén csapdába csalhatta volna.
– Jézusom! Harry! Mi van, ha tervezett valamit? Vagy kihasznált, mert Roxmortsba kellett menjen? Mégis mit gondoltál?! – Hermione indulatosan csapta le poharát, amiből kifröccsent a töklé, barna hajfürtjei is belerezdültek a mozdulatba.
– Nem gondoltam semmit, jó? – kezdte Harry ingerülten. – Csak ki akartam szabadulni egy percre! Neked egy kis magány semmi, készülhetsz a könyvtárban a RAVASZ-aidra csendben és senki nem háborgat, de ha én kiteszem a lábam, mindenki megőrül. Autogramot akarnak, érted? – Harry idegesen túrt bele hajába, szerencsére mivel már késő volt, kevesen voltak az ebédlőben és nem sokan hallhatták kiakadását. – Hetente, sőt naponta kapok ezernyi levelet diákoktól, felnőttektől, politikusoktól, újságíróktól, vagy ki tudja kiktől! – tette hozzá visszafogottabb hangnemben. – És ennek tetejében még itt van ez a hülye Pálcák Ura is! – emelte meg ismét egy kicsit hangját, bár inkább tűnt kétségbeesettnek és reménytelennek mintsem haragosnak. Szaggatottan fújta ki a levegőt, próbált megnyugodni, mivel bőre ismét mágiától bizsergett. Lehunyta szemét, és remegő kezeit ökölbe szorította.
– Jól vagy? – kérdezte Ron kezét Harry vállára rakva.
A fiúnak azonnal a délutáni események jutottak eszébe, pontosabban az, hogy mi történt mikor Malfoy megérintette, ezután a gondolat után akaratlanul is felidéződött benne, milyen megnyugtató volt Draco keze a vállán, s a gyűlő erő feszítése, mintha enyhült volna pusztán az emléktől. Szakadozva kieresztette az addig benntartott levegőt, majd torkában dobogó szívvel bólintott egyet.
Mit csinált Malfoy? - tette fel magának a kérdést. Hirtelen az is felmerült benne, mi van ha ez az egész egy elmebeteg, kicsavart terv, aminek lényege, hogy egy átokkal rávegyék, hogy függjön a mardekárostól, de aztán gyorsan elvetette a túlzottan is aggasztó elméletet. Mindenesetre el akarta mondani, hogy mit tapasztalt korábban, de aztán rájött nem lenne bölcs dolog egyből Malfoyt gyanúsítania, mikor barátai, főleg Ron mindenféle bizonyíték nélkül is azt teszi. Az egyetlen járhatú út tehát az maradt, ha ő maga néz utána a dolgoknak, habár még fogalma sem volt hogyan kezdjen neki, legfőképpen azok után, hogy minden valószínűség szerint megbántotta Dracót.
– Sajnálom Harry, nem kellett volna – tette kezét vigasztalóan Hermion Harry asztalon pihenő öklére. – Igazad van, nem kellett volna így lerohanjunk, de aggódunk érted, és tudom, hogy te úgy gondolod Malfoy nem rossz ember, személy szerint én is ezt gondolom, de attól még nem hagyhatod figyelmen kívül a többi körülményt se. Mindössze arra kérünk, hogy legyél óvatos, legalább szólj, hogy kimész, és akkor nem aggódunk egész nap – a lány mosolyt küldött a feldúlt fiú felé.
– És tudnánk, kit kell levadászni ha nem jönnél vissza – tette hozzá Ron, kiérdemelve egy szúrós pillantást barátnőjétől.
– Semmi baj, tényleg. Igazatok van, meggondolatlan dolog volt, majd legközelebb szólok – dőlt hátra Harry lehunyt szemekkel, letörölve homlokáról azt a pár izzadság cseppet, ami az imént odakerült. Még ő maga is kételkedett szavaiban.
– Potter! – hangzott fel az a jellegzetesen irritáló hang, aminek most kifejezetten örült. Draco lépdelt oda hozzájuk. – Jössz, és megnézed a szobát, vagy írjak kérvényt? – kérdezte gúnyosan. – Oh, bocsánat, ha megzavartam valamit Granger és közted – húzta el orrát lepillantva a még mindig egymáson nyugvó kezeikre, kiölve az utolsó csepp szimpátiát is Harryből.
– Pofád lapos Malfoy! Lumpsluck küldött? – kérdezte mielőtt a dolgok szópárbajjá fajultak volna.
– Jah, szóval emeld fel azt a szép hátsód, és méltóztass velem fáradni! – váltott komolyabb hangnemre, bár a gúny tisztán érződött szavaiban.
– Ki fogom nyírni! – suttogta ingerülten Ron. – Tarts ki haver, hamar megoldjuk az ügyet, és elássuk ezt az idiótát! – morogta poharát szorongatva.
– Köszi Ron, de majd megoldom valahogy – állt fel sóhajtva székéből Harry, hogy a türelmetlenül toporgó Malfoy mellé lépdeljen.
– Az idő pénz, s bár elég pénzem van, nem szeretem, ha megváratnak – mosolygott Draco gúnyosan, miközben tekintetét Ronra emelve, Harrynek pedig kedve támadt átgondolni azt a lehetőséget, hogy mégiscsak meggyanúsítja Malfoyt.
✶✶✶
Harry az ágy szélén ülve bámulta a körülötte elterülő félhomályt. Egy üres termet alakítottak át neki gyorsan, még mindössze csak egy ágy, egy kis íróasztal és utazóládája foglalt helyet. A szoba falai kopárok voltak, mindössze pár helyen izzott egy-egy aprócska mágikus láng gyéren megvilágítva a helyiséget. A kandalló üresen tátongott a falban, de szerencsére a manók gondoskodtak melegítő bűbájokról, habár Harry ennek ellenére is hűsnek érezte környezetét.
A fiú újra és újra végig gondolt mindent, ami az új tanév kezdete óta történt, de sehogy sem akadt rá a titok nyitjára. Végül egyetlen elhangzott mondat emelkedett a többi felé, amiről szinte teljesen megfeledkezett az események forgatagában, " Ha annyira tudni akarod, azért vagyok itt, mert hálás vagyok", idézte fel Draco szavait. A mardekáros indulatosan, habozás nélkül mondta ezt, a "vallomás" őszintének hangzott.
Harry tenyereibe temette arcát, ahogy ismét előre tolakodott az emlék Draco nyugtató érintéséről. Felmordulva vetette be magát a takaró alá, minden erejével próbálva száműzni a zavarba ejtő gondolatokat fejéből.
✶✶✶
Harry kimerültségén cseppet sem segített Ginny kora reggeli hiperaktivitása, amivel köszöntötte őt, és a trió két másik tagját. A lány gyengédnek szánt érintései csak még inkább fokozták a stressztől és kialvatlanságtól növekvő feszültséget a fiúban, szerencsére másik szárnyban volt órájuk, így a reggelit követően viszonylag hamar elköszöntek egymástól.
– Na és milyen a lakosztályod? – kérdezte Ron belépve a terem ajtaján, megpróbálva ismét beszélgetést kezdeményezni a mogorva a komor Harryvel, akiből egy szót sem lehetett kihúzni, míg a nagyteremben voltak.
– Hmm? – morogta kérdőn a megszólított, ahogy lerakta könyveit. Harry megdörzsölte volna igazán nehéznek érződő szemhéjait, hogy ezzel szabaduljon meg a fáradtság egy kis részétől, de helyette szemüvegén sikerült végig simítania. Morogva vette le és kezdte el megtörölni a lencséket talárjával. – Mit is kérdeztél?
– Harry! Mégis mennyit aludtál az este? Aludtál egyáltalán? Ugye nem esett bajod? – a lány aggódva emelte fel kezét, hogy reflex szerűen kézfejét Harry homlokához érinthesse, ahogyan azt szülei is mindig tették vele, mikor nem érezte jól magát. Szerencsére a boszorka édesanyja és édesapja is sikeresen visszakapta a háború alatt elvett emlékeit, így ezt továbbra is megtehették. Ami azt illeti, azóta talán túl sokat is aggódtak egy szem gyermekükért, a gondolatra a lány ajkai apró mosolyba görbültek.
Harry mordulva húzódott odébb, az éjszaka folyamán negyedóránként felriadt, de véleménye szerint ez is jobb volt, mint egy roham. Igazából nem is rémálmai üldözték, hanem Draco, és minden apró ármány, cselszövés és beszólás mióta a szalonban találkoztak az Abszol úton.
– Ne kérdezz hülyeségeket Hermione! Látszik rajta, mennyire fáradt, és, hogy egy szemhunyásnyit sem aludt! – horkantott Ron, mire a boszorka fújtatva fordult el Harrytől, aki időközben szó szerint rázuhant az egyik székre, fejét pedig már az asztalon nyugvó kezein pihentette.
Mikor pár perc múlva felriadt, a testén végig futó borzongástól, melynek forrása mintha combja oldaláról indult volna ki, biztosra tudta, hogy sikerült pár pillanatig aludnia, akár álmodhatott is, bár nem emlékezett. Ugyanis olyan érzése volt, mintha gyengéd ujjak simították volna végig lábát, azonban ez lehetetlen volt, hiszen az alak, akinek szavai kirántották az ébredés utáni kómás állapotból, Malfoy volt.
– Hé, Potter! Kész a házid? – nézett rá Draco, tekintete zavarodottnak tűnt egy pillanat erejéig, majd szemöldökei ráncba szaladtak. Harrynek kellett egy pillanat, hogy rájöjjön miért; ha a szokottnál is kócosabb feje, és bamba ábrázata nem lett volna elég, orrán nyugvó szemüvege fokozatosan csúszott lefelé, sajnos ő ezt későn realizálta.
– Mi...? Nem hiszem – felelte, mikor felfogta a kérdést. Tekintetét könyveire emelte, ahogy megpróbált visszaemlékezni mi lehetett a házi, s habár a válaszra nem lelt rá, szemüvege sikeresen indult meg szabadesésben a padló felé. Draco játszi könnyedséggel kapta el a szárat és emelte a magasba a tárgyat, megmentve azt a ripityára töréstől.
– Kösz – motyogta Harry elvéve a szemüveget, az ő homloka is zavarodottságtól ráncolódott, egyrészt nem hitte, hogy ilyen gyorsan letudja égetni magát a másik előtt, ráadásul még csak kilenc óra volt. Másrészt nem értette, mit keres a mardekáros a mellette lévő széken, és mégis miért segítene neki, ahelyett, hogy nevetne bénázásán. Bár Draco sem volt már ugyanaz az elkényeztetett, aranyvér mániás, flegma ficsúr, aki elsőben, szóval talán a griffendélesnek mégsem kellett volna ennyire meglepődnie, főleg nem az előző nap után. Azonban Harry még mindig azt várta a másik mikor fog a képébe röhögni.
Malfoy még a tanóra kezdetekor is azon a szent helyen ült, Harry mellett, zavartalanul, habár mindketten kaptak pár szúrós, vagy éppen féltékeny tekintetet. Hiszen végsősoron Dracót még mindig úgy emlegették, mint a Mardekár Hercegét, a háború lezárása után is, és bár rajongótábora már nem volt olyan népes, azért akadtak páran. Harry pedig Voldemort legyőzése után csak még több rajongóra tett szert, akiket az sem gátolt meg, hogy ő elméletileg Ginnyvel járt. A fiú számára is furcsa volt a tudat, hogy ők ketten egy asztalnál ülnek, főleg mivel még Harry is tudta, hogy Lumpsluck előszeretettel nevezte ki párnak a padtársakat.
Harry nagyot ásítva nyitotta ki könyvét, pár pillanattal azután, hogy a többiek már a keresett oldalra is lapoztak, a Professzor pedig már segítőkészen sorolta a bájital elkészítésének támpontjait.
– Miért vagy ilyen álmos Potter? Nem felelt meg az ágy? – kérdezte Malfoy suttogva, s Harry nem tudta, hogy a kimerültségtől hallucinált, vagy szimplán fülei űztek vele gonosz tréfát, de a kérdés nem tűnt bunkónak, sőt, mintha őszinte lett volna.
– Csak nem aludtam jól – válaszolta, miközben a megfelelő receptet kereste szemeivel, azonban sehogy sem találta meg.
– Rossz oldal – Draco lapozott párat Harry könyvében, majd rábökött a főzet nevére, bármiféle gúnyos megjegyzés nélkül.
–...az egy padban ülők alkotják a párokat. A feladat, az imént ismertetett, igen hasznos bájital elkészítése. Jó munkát! – Harry Dracóra pillantott, aki nagyot sóhajtott, majd elrakta saját könyvét. A fiú szinte érezte barátai valószínűleg aggódó tekintetét hátán, végül is a helyzet elég abszurd volt a sok éven át tartó rivalizálás után.
– Majd én csinálom Potter. A végén még arccal az üstben végzed... – a mardekáros halkan kuncogott saját viccén, Harry pedig szinte megkönnyebbülést érzett a gúnyos megjegyzés hallatán, habár nem tudta volna megmondani miért.
A fiú kivételesen örült annak, hogy Malfoy volt a padtársa. Sok mindent ellehetett a mardekárosról mondani, de azt nem, hogy rossz tanuló lenne. Ellenben Ronnal és Harryvel, akik az egész iskolát képesek lettek volna közösen felrobbantani, még akkor is ha nem szándékosan próbálják.
– Segítek – szúrta oda Dracónak, aki máris a főzőállványhoz sétált, amelyet kiválasztott. Harry elkezdte olvasni a leírást, de felét nem értette, felét fel se fogta.
– Nem kell, ez csak egy egyszerű gyógyító bájital. Ezerszer készítettem már el, inkább kapd össze magad! Úgy festesz mint aki amputoportálta az életkedvét – Harry elfintorodott, de tudta, hogy Malfoynak kivételesen igaza van, így inkább csak csendben figyelte, mit csinál a másik félig leeresztett pillákkal.
Az óraimunka eredménye az lett, hogy mindketten kitűnő értékelést kaptak, ahogy Ron és Hermione is. Nyílván nem előbbi és Harry érdeméből.
✶✶✶
Délután Ron és Harry Roxmortsba tettek egy kis kiruccanást, bár Hermionét és Ginnyt is hívták, előbbi kutatni ment a könyvtárba, utóbbi pedig azt mondta nagyon sürgős elintézni valója akadt, szóval végül a Három Seprű egyik hátsó asztalánál kötöttek ki, mint két gyanús alak, hiszen csuklyás köpenyben voltak, hogy elkerüljék azt, hogy bárki is felismerje őket, bár így csak még inkább kitűntek a boszorkák és varázslók tömegéből. A Szárnyas Vadkan sokkal jobb hely lett volna, de sehol máshol nem lehetett olyan jó vajsört kapni, mint itt, ez pedig igen erős érvnek bizonyult.
– Milyen a pince? És mégis mi a fene van Malfoyjal? Olyan mintha állandóan követne téged! – morogta italát kortyolva Ron, miközben ujjaival az asztalon dobolt. Harry megkönnyebbült, hogy nem csak neki tűnt fel a mardekáros különös viselkedése, és nem kellet, attól tartson, hogy megőrült. Bár ez még így is bekövetkezhetett.
– Nem tudom – sóhajtott lemondóan –, de furcsán viselkedik, az egyszer biztos.
– Vajon mit tervez az a kis görény? – a vörös szemei gyanakvón szűkültek össze.
– Nem tudom, és őszintén nem tudok mit kezdeni azzal, ahogy viselkedik.
– Miért milyen? Egy szemét sárkánykajának való, álnok kis dög, nem?
– Hát nem igazán. Mármint, hogy is mondjam, valahogy nem olyan malfoyos – vakarta meg állát Harry, miközben ő is neki látott vajsörének.
– Ezt meg hogy érted? Ugyanolyan, mint eddig volt. Különben is, mit csinált bájitaltanon?
– Nem, mármint igen, de nem. Kevésbé szemét? Amúgy semmit nem csinált, legalábbis nem próbált meg felrobbantani, vagy ilyesmi – Ron horkantva nevetett fel szavai hallatán, azonban szemében aggodalom látszott.
– Figyelj Harry, még ha kevésbé malfoyos is, amit kétlek, akkor bizonyára megint ármánykodik, hiszen mi másért lebzselne a közeledben?
Ronnak igaza volt, legalábbis Harry épesze elhitte, amit mondott. Az az énje azonban, amelyik tapasztalta a Malfoytól nem megszokott hanglejtést, és a tényt, hogy elhívta Roxmortsba, s végül mégsem történt semmi katasztrófa, ellent akart mondani ennek a logikusan hangzó elméletnek. „Ha annyira tudni akarod, azért vagyok itt, mert hálás vagyok" – visszhangzott ismét fejében amit Draco mondott a történések közepette. Harry ismét elgondolkodott ezen, majd végül arra a következtetésre jutott, hogy esetleg a mardekáros a táltostűzből való kimenekítése miatt úgy érezheti, hogy tartozik a griffendélesnek ennyivel. Nem is tévedne nagyot, hiszen Harry akkor az életét mentette meg, még akkor is, ha nem várt cserébe semmit.
És mivel Harry szeretett hinni abban, hogy mindenki meg tud változni, hiszen még Voldemortnak is adott egy utolsó esélyt, nem tudta azt mondani Dracora, hogy gonosz.
– Nem tudom – sóhajtott ismét.
5. fejezet
Harry az elkövetkező napokat azzal töltötte, hogy Draco Malfoyt figyelte, aki nem tett semmi gyanúsat, mégis minden mozdulata gyanús volt. Egyszer sem használta a Vízlipatkány, vagy a sárvérű szót, legalábbis a griffendéles nem volt tanúja ilyesminek, és ennek tetejébe egészen átlagosan viselkedett, mint ahogy bármely más diák tette volna, egy-két szúrós megjegyzésen túlra nem merészkedett.
Az éjszakák is viszonylag nyugodtan teltek, Harrynek csak egyszer volt rohama, amelynek következménye képpen a manóknak helyre kellett pofozni a szobát, de végső soron McGalagony ötlete bevált, senki nem sérült meg.
Harry megrázta a fejét, hogy megszabaduljon kusza gondolataitól. Péntek este volt, és minél hamarabb le akarta tudni a lecke megírását, nehogy büntetőpontokat szerezzen a Griffendélnek, de egyszerűen képtelen volt fókuszálni, így inkább egy zuhany mellett döntött. A szobához tartozott egy kisebb fürdő, amiből arra lehetett következtetni, hogy egykor a helyiséget alapvetően is diákoknak, vagy tanároknak, esetleg vendégeknek alakították ki hálószoba gyanánt.
A víz szorgosan hullott alá, ő pedig kimerülten döntötte homlokát a csempének, vizes tincsei szemébe hulltak, ezért lehunyta pilláit. Egész héten, és most is Malfoyon agyalt, az évek során sokszor került hasonló helyzetbe, mikor ki akarta deríteni mit tervez a másik, de ez az eset más volt, ugyanis most még abban sem volt biztos, hogy Draco valójában gonosz terveket szövöget, vagy sem, és nem csak megváltozott. Naivan hitt abban, hogy Malfoy képes változni, a jó utat választani, hiszen a mardekáros sosem dönthetett igazán, Harry ezt most már jobban belátta, mint pár évvel korábban. Ha a szülei éltek volna, ő is mindent megtett volna értük, a szeretetükért, a biztonságukért. Dracónak egyszerűen csak rossz volt az értékrendje, a világról alkotott képe, amit főként az idősebbik Malfoy számlájára lehetett írni, de talán most, a háború után már változtak a nézetei. Harry legalábbis szeretett volna ebben hinni.
Azonban gondolatai hirtelen kanyarodtak veszélyesebb utakra. A griffendéles szemei előtt Malfoy egész alakja jelent meg, s bármilyen volt is a személyisége, a külseje elég megnyerő volt, főleg mikor Harry azt az apró, cseppet sem gúnyos mosolyt képzelte ajkaira. Arca kivörösödött, ahogy sokkal vadabb képek jelentek meg szemei előtt, teste pedig irányíthatatlanul reagált.
Szégyen töltötte el, mikor letekintett, de nem tehetett róla, nem éppen számított kielégítettnek - Ginnyvel nem éppen... -, és mégiscsak egy hormonoktól túlfűtött életerős fiatal férfi volt. Még a tény sem zavarta, hogy elméletileg van barátnője, ahogy az sem, hogy egy férfit képzelt maga elé, sokkal inkább a tudat, hogy Draco Malfoy volt az.
Összeszorította fogait, és szorosabban csukta le szemeit, ahogy keze gyakorlott mozdulatokkal kezdett el dolgozni. Viszonylag hamar nyíltak el ajkai és rebbentek meg szempillái, ahogy kezdetben apró, majd egyre hangosodó nyögések kezdtek el visszhangot verni a zuhanyzóban.
✶✶✶
A vérvörös lángok magasra csaptak, rekedtes kiáltás harsant a tűz felől, melynek értelme beleveszett a ropogásba, a pusztítás hangjaiba. Harry hiábavalóan kutatott fejével a személy után, miközben a füst egyre sűrűbbé vált, szinte már fojtogató volt, a hőség pedig mintha közvetlen mellette perzselt volna.
– Potter! – az ismerős hang a hamuvá váló kupacok közül jött, sokkal erősebben és kétségbeesetten. Újra és újra. A fiú elveszetten kezdett el rohanni, de a vakító lángnyelvek mindent beborítottak. Befordult balra, majd jobbra a hangot követve, azonban az mindig máshonnan hangzott fel, mintha a személy oda-vissza hopponált volna, csak, hogy tréfát űzzön a griffendélesből. Azonban a hanglejtés nem erről tanúskodott, hanem félelemről, Harry mellkasa pedig elszorult az aggodalomtól.
– Malfoy! Draco! – kiáltása köhögésbe fulladt, már alig látott valamit, s szinte alig kapott levegőt. A lángok halálos, égő útvesztővé változtatták a Szükség Szobáját.
– Harry! – kérlelte a másik valahonnan a messzeségből, de a fiú alig bírt mozdulni, az oxigén hiány a térdeire kényszerítette, látását könnyek homályosították el.
✶✶✶
Draco idegesen caplatott végig a folyosón, kezében pálcáját szorongatva, éppen saját kis bájitalfőző szobájából tartott vissza a klubhelyiségbe, mikor meghallotta a mostanra egész folyosót betöltő zajt. Pontosan tudta, hogy hol jár, mikor idegesen, kopogás nélkül lökte be a Potter szobájához tartozó ajtót, azonban az azzal a lendülettel vissza is csapódott az orra előtt, a fiú karján pedig borsódzni kezdett a bőr a levegőt betöltő mágiától.
Káromkodva próbálkozott ismételten a bejutással, ezúttal elővigyázatosabban, – Lumos! – Bent szinte azonnal megtorpant, nem számított arra a tömény füst szagra, ami megtöltötte a szobát, ráadásul itt a mágia jelenléte is sokkal erősebb volt.
– Potter!? – kérdezte pálcáját maga elé szegezve. A sarokban lévő ágy felől nyöszörgés hallatszódott, Draco határozott léptekkel haladt végig a kis helyiségen, majd az utolsó egy métert már inkább nem tette meg. Így is tökéletesen látta az elé táruló képet; Harry az ágyon feküdt, szemei szorosan le voltak csukva, homlokáról izzadságcseppek gördültek lefelé. A mardekáros pálcájának kékes fénye kísérteties árnyakat vetett a megfeszült arcra. Egyértelmű volt, hogy valami nincs rendben. Harry izmai megfeszültek, nyakán kidagadtak az erek, és halkan zihált. Draco pár pillanatig csak állt és vívódott, mígnem Harry felmordult,
– Draco – szűrte fogai között fújtatva, mire Malfoy szíve egy ütemet kihagyott.
– Mi a bajod Potter? Hívjak neked tanárt? – kérdezte tőle nem megszokott bizonytalansággal, de Harry nem válaszolt, csak tovább motyogott. – Hé! – ragadta meg finoman a másik karját, mire ujjain ugyanolyan érzés száguldott végig, mint amikor Roxmortsban jártak, végre Draco fejében összeállt a kép; a griffendélesnek ismét olyan furcsa rohama volt. Ez megmagyarázta azt, hogy mi történt a szobában, amiből már egyenesen következett az is, hogy mi volt Potter pincébe száműzetésének oka.
A mágia egy része, ami Harry egész testét perzselte, felkúszott Draco ujjain keresztül alkarjába, egészen a mellkasáig. A mardekáros el akarta rántani a kezét, de egyszerűen képtelen volt, megfeszült izmokkal várta, hogy mi fog történni. A griffendéles légzése lelassult, izmai ellazultak, Draco pedig végre hátrált egy lépést.
Potter úgy nézett ki, mint aki alszik, de pár pillanatnyi feszült csend után a fekvő fiú szemei kipattantak, és azonnal fel is ült. A mardekáros ujjai szorosabban kulcsolódtak a pálca köré.
– Hah? – nyögött fel Harry az erős fénytől, az álom képei még mindig szemei előtt lebegtek. – Draco – motyogta, megrázva fejét, próbálva szabadulni a kétségbeesett kiáltások visszhangjától, amik még mindig füleiben csengtek.
– Mondjad Potter! Mégis mi ez az egész? – Harry majdnem szívrohamot kapott Malfoy hangjától, és ijedten kapta fel fejét, majd kezdett el szaporán pislogni, hiszen a vakító fénytől szinte semmit sem látott.
– Rakd le a pálcát! Kisütöd a szemem! – mondta hunyorogva, rekedtes hangon, mire a homályos alak tette, amit kért. – Odaadnád a szemüvegem? – kérdezte zavartan, nem értette mit keresett Draco a szobájában, és azt sem, hogy miért maradt el a szokásos mágiakitörés, hiszen a levegőben tisztán lehetett érezni a füstöt és erőt, amik jellegzetes velejárói voltak rohamainak.
– Reparo – hallatszott a mormogás, majd Harry végre kezei közt tarthatta megjavított szemüveget.
– Mi történt? – kérdezte a griffendéles letörölve a hideg verítéket homlokáról.
– Ezt nekem kéne kérdeznem Potter! Azt hiszem most már tényleg nem ártana vázolnod mi is történik körülötted, – fonta össze karjait maga előtt Draco, és bosszús tekintetét Harryre szegezte, akinek szemöldökei ráncba szaladtak a követelőző hangnemtől.
A zöld tekintet a padlóra szegeződött, a fiú vívódott. Legszívesebben azonnal kidobta volna a folyosóra az idegesítő mardekárost, főleg, mikor a fürdőben történtek is az eszébe jutottak, de ugyanakkor a közelében is akart maradni. A rémálom miatt teljesen kiszolgáltatottan feküdt, ki tudja meddig, s mégis még mindig életben volt, sőt, jobban, mint az elmúlt hetekben. Mostanra egészen biztosra vette, hogy ehhez ismételten a mardekáros érintésének van valami köze.
– Nem tudom – jelentette végül ki. Ha elmondja, azzal esélyt nyerhetett volna arra, hogy Draco a segítségére legyen, mert nyilvánvalóan valami köze volt mind ahhoz ami Harryvel történt az elmúlt időszakban, viszont, ha mégis ő a felelős, akkor csak arra adott volna lehetőséget, hogy a másik félrevezesse.
– Na, ne kezd ezt Potter! – lőtt Harry felé egy gyilkos pillantást a mardekáros, mire az ágyon ülő hátrébb kúszott, hogy hátát a falnak tudja vetni. Fáradtan fújtatott egyet, ahogy fejét is hátra döntötte a hideg felületnek. Múltak a másodpercek, míg Harry néma háborút vívott saját magával.
– Nem tudom, hogy mindez miért történik, őszintén fogalmam sincs az okokról – rántotta meg vállait és hunyta le szemeit. Sosem hitte, hogy ilyet merne tenni a másik jelenlétében, de valahogy nyugodtnak, biztonságban érezte magát. Akaratlanul vakarta meg bal kezével a jobb alkarján húzódó vékony, vörös csíkokat.
– Mi van a kezeddel? – kérdezte Malfoy higgadtabb, szinte már kíváncsi hanglejtéssel. A griffendéles sóhajtva nyitotta ki fél szemét, lepillantott, majd fel Dracóra, aki még mindig összefont karokkal szuggerálta.
– Leülhetsz, ha nem akarsz lelépni – ajánlotta végül fel. Malfoy az ágy legtávolabbi szélén telepedett le, majd kérdő tekintete találkozott Harry hitetlen szemeivel, nem hitte, hogy a mardekáros tényleg le fog ülni.
– Ne nézz így, mondhatsz bármit, de azt nem, hogy ne lennék illemtudó! Nyilvánvalóan maradok és meghallgatom a kis történeted – Harry ismét csak vállat vont, habár szíve egy árnyalattal hevesebben kezdett dobogni mellkasában.
– Szóval, a lényeg, hogy vannak álmaim a háborúról, és szinte minden alkalommal valamilyen módon a varázserőm megbolondul, ezért kellett ide költöznöm, nehogy ártsak másoknak – a szürke szempár pár pillanatig csak bámult rá, mielőtt Draco az ajtó felé fordította tekintetét.
– Roxmortsban ébren voltál.
– Akkor is valami ilyesmi történik, mikor ideges leszek, feszült, vagy megijedek – tette hozzá vallomásához Harry. Jobban fájt kimondani a szavakat, mint mutatta. Ő, aki egész életében igyekezett megvédeni másokat ön- és közveszélyes volt.
– Hát Potter, elég elbaszott életed van – Draco hangja nem volt gúnyos, ez egy egyszerű megállapítás volt, és Harry egyetértett. Bár a griffendéles nem hitte, hogy Malfoy így látná az ő helyzetét, főleg nem a sok szekálás után arról, hogy milyen híres... a legtöbb ember azt hiszi, a hírnév egyenlő a jó élettel.
– Te sem panaszkodhatsz – mosolyodott el Harry is. – De miért is vagy itt, nem hinném, hogy valóban érdekel bármi, amit mondok? – sajnos reflex szerűen csúsztak ki a szavak, s mikor rájött, hogy ez gorombán hangozhatott, már késő volt, ugyanis Draco az ajtó felé vette az irányt.
– Hidd el Potter, ha nem érdekelne, már az ágyamban aludnék. Mindazonáltal egy szóval sem mondtam, hogy a rólad szóló rész érdekel, mi közöm van nekem ehhez az egészhez? – a millió galleonos kérdés, amire Harry se tudta a választ, de legalább a mardekáros őszintének tűnt, habár ez nem bizonyított semmit.
– Nem tudom – Draco szemei keskeny vonallá változtak a szavak hallatán. – Tényleg nem, jobb lenne, ha most mennél – folytatta Harry, félve attól, hogy ha a másik marad, valahogy eljutnak addig, amit a zuhanyzóban tett, már a gondolattól pír ült ki az arcára.
– Potter – mondta Draco elköszönés képpen, mielőtt bármiféle tiltakozás nélkül eltűnt volna az ajtó mögött. Harry mégsem mondhatta meg neki, hogy úgy tűnik ő képes megakadályozni az ereje kirobbanását, hiszen azzal felelősséget rótt volna a másikra. Draco nem lehetett vele mindenhol, hogy segítsen a megakadályozásban, főleg nem úgy, hogy még mindig nem bizonyította semmi azt, hogy nem ő az okozója a problémának. A viszonylag hirtelen jött fantáziáira sem tudott logikus magyarázatot, még az is elképzelhető volt, hogy ez is ennek az átkozott helyzetnek a vonzata.
– Csak egyszer ne történne semmi, komolyan... – motyogta a sötét szobának ahogy kimerülten visszahanyatlott az ágyra. – Miért pont Malfoy?
Az éjszakák is viszonylag nyugodtan teltek, Harrynek csak egyszer volt rohama, amelynek következménye képpen a manóknak helyre kellett pofozni a szobát, de végső soron McGalagony ötlete bevált, senki nem sérült meg.
Harry megrázta a fejét, hogy megszabaduljon kusza gondolataitól. Péntek este volt, és minél hamarabb le akarta tudni a lecke megírását, nehogy büntetőpontokat szerezzen a Griffendélnek, de egyszerűen képtelen volt fókuszálni, így inkább egy zuhany mellett döntött. A szobához tartozott egy kisebb fürdő, amiből arra lehetett következtetni, hogy egykor a helyiséget alapvetően is diákoknak, vagy tanároknak, esetleg vendégeknek alakították ki hálószoba gyanánt.
A víz szorgosan hullott alá, ő pedig kimerülten döntötte homlokát a csempének, vizes tincsei szemébe hulltak, ezért lehunyta pilláit. Egész héten, és most is Malfoyon agyalt, az évek során sokszor került hasonló helyzetbe, mikor ki akarta deríteni mit tervez a másik, de ez az eset más volt, ugyanis most még abban sem volt biztos, hogy Draco valójában gonosz terveket szövöget, vagy sem, és nem csak megváltozott. Naivan hitt abban, hogy Malfoy képes változni, a jó utat választani, hiszen a mardekáros sosem dönthetett igazán, Harry ezt most már jobban belátta, mint pár évvel korábban. Ha a szülei éltek volna, ő is mindent megtett volna értük, a szeretetükért, a biztonságukért. Dracónak egyszerűen csak rossz volt az értékrendje, a világról alkotott képe, amit főként az idősebbik Malfoy számlájára lehetett írni, de talán most, a háború után már változtak a nézetei. Harry legalábbis szeretett volna ebben hinni.
Azonban gondolatai hirtelen kanyarodtak veszélyesebb utakra. A griffendéles szemei előtt Malfoy egész alakja jelent meg, s bármilyen volt is a személyisége, a külseje elég megnyerő volt, főleg mikor Harry azt az apró, cseppet sem gúnyos mosolyt képzelte ajkaira. Arca kivörösödött, ahogy sokkal vadabb képek jelentek meg szemei előtt, teste pedig irányíthatatlanul reagált.
Szégyen töltötte el, mikor letekintett, de nem tehetett róla, nem éppen számított kielégítettnek - Ginnyvel nem éppen... -, és mégiscsak egy hormonoktól túlfűtött életerős fiatal férfi volt. Még a tény sem zavarta, hogy elméletileg van barátnője, ahogy az sem, hogy egy férfit képzelt maga elé, sokkal inkább a tudat, hogy Draco Malfoy volt az.
Összeszorította fogait, és szorosabban csukta le szemeit, ahogy keze gyakorlott mozdulatokkal kezdett el dolgozni. Viszonylag hamar nyíltak el ajkai és rebbentek meg szempillái, ahogy kezdetben apró, majd egyre hangosodó nyögések kezdtek el visszhangot verni a zuhanyzóban.
✶✶✶
A vérvörös lángok magasra csaptak, rekedtes kiáltás harsant a tűz felől, melynek értelme beleveszett a ropogásba, a pusztítás hangjaiba. Harry hiábavalóan kutatott fejével a személy után, miközben a füst egyre sűrűbbé vált, szinte már fojtogató volt, a hőség pedig mintha közvetlen mellette perzselt volna.
– Potter! – az ismerős hang a hamuvá váló kupacok közül jött, sokkal erősebben és kétségbeesetten. Újra és újra. A fiú elveszetten kezdett el rohanni, de a vakító lángnyelvek mindent beborítottak. Befordult balra, majd jobbra a hangot követve, azonban az mindig máshonnan hangzott fel, mintha a személy oda-vissza hopponált volna, csak, hogy tréfát űzzön a griffendélesből. Azonban a hanglejtés nem erről tanúskodott, hanem félelemről, Harry mellkasa pedig elszorult az aggodalomtól.
– Malfoy! Draco! – kiáltása köhögésbe fulladt, már alig látott valamit, s szinte alig kapott levegőt. A lángok halálos, égő útvesztővé változtatták a Szükség Szobáját.
– Harry! – kérlelte a másik valahonnan a messzeségből, de a fiú alig bírt mozdulni, az oxigén hiány a térdeire kényszerítette, látását könnyek homályosították el.
✶✶✶
Draco idegesen caplatott végig a folyosón, kezében pálcáját szorongatva, éppen saját kis bájitalfőző szobájából tartott vissza a klubhelyiségbe, mikor meghallotta a mostanra egész folyosót betöltő zajt. Pontosan tudta, hogy hol jár, mikor idegesen, kopogás nélkül lökte be a Potter szobájához tartozó ajtót, azonban az azzal a lendülettel vissza is csapódott az orra előtt, a fiú karján pedig borsódzni kezdett a bőr a levegőt betöltő mágiától.
Káromkodva próbálkozott ismételten a bejutással, ezúttal elővigyázatosabban, – Lumos! – Bent szinte azonnal megtorpant, nem számított arra a tömény füst szagra, ami megtöltötte a szobát, ráadásul itt a mágia jelenléte is sokkal erősebb volt.
– Potter!? – kérdezte pálcáját maga elé szegezve. A sarokban lévő ágy felől nyöszörgés hallatszódott, Draco határozott léptekkel haladt végig a kis helyiségen, majd az utolsó egy métert már inkább nem tette meg. Így is tökéletesen látta az elé táruló képet; Harry az ágyon feküdt, szemei szorosan le voltak csukva, homlokáról izzadságcseppek gördültek lefelé. A mardekáros pálcájának kékes fénye kísérteties árnyakat vetett a megfeszült arcra. Egyértelmű volt, hogy valami nincs rendben. Harry izmai megfeszültek, nyakán kidagadtak az erek, és halkan zihált. Draco pár pillanatig csak állt és vívódott, mígnem Harry felmordult,
– Draco – szűrte fogai között fújtatva, mire Malfoy szíve egy ütemet kihagyott.
– Mi a bajod Potter? Hívjak neked tanárt? – kérdezte tőle nem megszokott bizonytalansággal, de Harry nem válaszolt, csak tovább motyogott. – Hé! – ragadta meg finoman a másik karját, mire ujjain ugyanolyan érzés száguldott végig, mint amikor Roxmortsban jártak, végre Draco fejében összeállt a kép; a griffendélesnek ismét olyan furcsa rohama volt. Ez megmagyarázta azt, hogy mi történt a szobában, amiből már egyenesen következett az is, hogy mi volt Potter pincébe száműzetésének oka.
A mágia egy része, ami Harry egész testét perzselte, felkúszott Draco ujjain keresztül alkarjába, egészen a mellkasáig. A mardekáros el akarta rántani a kezét, de egyszerűen képtelen volt, megfeszült izmokkal várta, hogy mi fog történni. A griffendéles légzése lelassult, izmai ellazultak, Draco pedig végre hátrált egy lépést.
Potter úgy nézett ki, mint aki alszik, de pár pillanatnyi feszült csend után a fekvő fiú szemei kipattantak, és azonnal fel is ült. A mardekáros ujjai szorosabban kulcsolódtak a pálca köré.
– Hah? – nyögött fel Harry az erős fénytől, az álom képei még mindig szemei előtt lebegtek. – Draco – motyogta, megrázva fejét, próbálva szabadulni a kétségbeesett kiáltások visszhangjától, amik még mindig füleiben csengtek.
– Mondjad Potter! Mégis mi ez az egész? – Harry majdnem szívrohamot kapott Malfoy hangjától, és ijedten kapta fel fejét, majd kezdett el szaporán pislogni, hiszen a vakító fénytől szinte semmit sem látott.
– Rakd le a pálcát! Kisütöd a szemem! – mondta hunyorogva, rekedtes hangon, mire a homályos alak tette, amit kért. – Odaadnád a szemüvegem? – kérdezte zavartan, nem értette mit keresett Draco a szobájában, és azt sem, hogy miért maradt el a szokásos mágiakitörés, hiszen a levegőben tisztán lehetett érezni a füstöt és erőt, amik jellegzetes velejárói voltak rohamainak.
– Reparo – hallatszott a mormogás, majd Harry végre kezei közt tarthatta megjavított szemüveget.
– Mi történt? – kérdezte a griffendéles letörölve a hideg verítéket homlokáról.
– Ezt nekem kéne kérdeznem Potter! Azt hiszem most már tényleg nem ártana vázolnod mi is történik körülötted, – fonta össze karjait maga előtt Draco, és bosszús tekintetét Harryre szegezte, akinek szemöldökei ráncba szaladtak a követelőző hangnemtől.
A zöld tekintet a padlóra szegeződött, a fiú vívódott. Legszívesebben azonnal kidobta volna a folyosóra az idegesítő mardekárost, főleg, mikor a fürdőben történtek is az eszébe jutottak, de ugyanakkor a közelében is akart maradni. A rémálom miatt teljesen kiszolgáltatottan feküdt, ki tudja meddig, s mégis még mindig életben volt, sőt, jobban, mint az elmúlt hetekben. Mostanra egészen biztosra vette, hogy ehhez ismételten a mardekáros érintésének van valami köze.
– Nem tudom – jelentette végül ki. Ha elmondja, azzal esélyt nyerhetett volna arra, hogy Draco a segítségére legyen, mert nyilvánvalóan valami köze volt mind ahhoz ami Harryvel történt az elmúlt időszakban, viszont, ha mégis ő a felelős, akkor csak arra adott volna lehetőséget, hogy a másik félrevezesse.
– Na, ne kezd ezt Potter! – lőtt Harry felé egy gyilkos pillantást a mardekáros, mire az ágyon ülő hátrébb kúszott, hogy hátát a falnak tudja vetni. Fáradtan fújtatott egyet, ahogy fejét is hátra döntötte a hideg felületnek. Múltak a másodpercek, míg Harry néma háborút vívott saját magával.
– Nem tudom, hogy mindez miért történik, őszintén fogalmam sincs az okokról – rántotta meg vállait és hunyta le szemeit. Sosem hitte, hogy ilyet merne tenni a másik jelenlétében, de valahogy nyugodtnak, biztonságban érezte magát. Akaratlanul vakarta meg bal kezével a jobb alkarján húzódó vékony, vörös csíkokat.
– Mi van a kezeddel? – kérdezte Malfoy higgadtabb, szinte már kíváncsi hanglejtéssel. A griffendéles sóhajtva nyitotta ki fél szemét, lepillantott, majd fel Dracóra, aki még mindig összefont karokkal szuggerálta.
– Leülhetsz, ha nem akarsz lelépni – ajánlotta végül fel. Malfoy az ágy legtávolabbi szélén telepedett le, majd kérdő tekintete találkozott Harry hitetlen szemeivel, nem hitte, hogy a mardekáros tényleg le fog ülni.
– Ne nézz így, mondhatsz bármit, de azt nem, hogy ne lennék illemtudó! Nyilvánvalóan maradok és meghallgatom a kis történeted – Harry ismét csak vállat vont, habár szíve egy árnyalattal hevesebben kezdett dobogni mellkasában.
– Szóval, a lényeg, hogy vannak álmaim a háborúról, és szinte minden alkalommal valamilyen módon a varázserőm megbolondul, ezért kellett ide költöznöm, nehogy ártsak másoknak – a szürke szempár pár pillanatig csak bámult rá, mielőtt Draco az ajtó felé fordította tekintetét.
– Roxmortsban ébren voltál.
– Akkor is valami ilyesmi történik, mikor ideges leszek, feszült, vagy megijedek – tette hozzá vallomásához Harry. Jobban fájt kimondani a szavakat, mint mutatta. Ő, aki egész életében igyekezett megvédeni másokat ön- és közveszélyes volt.
– Hát Potter, elég elbaszott életed van – Draco hangja nem volt gúnyos, ez egy egyszerű megállapítás volt, és Harry egyetértett. Bár a griffendéles nem hitte, hogy Malfoy így látná az ő helyzetét, főleg nem a sok szekálás után arról, hogy milyen híres... a legtöbb ember azt hiszi, a hírnév egyenlő a jó élettel.
– Te sem panaszkodhatsz – mosolyodott el Harry is. – De miért is vagy itt, nem hinném, hogy valóban érdekel bármi, amit mondok? – sajnos reflex szerűen csúsztak ki a szavak, s mikor rájött, hogy ez gorombán hangozhatott, már késő volt, ugyanis Draco az ajtó felé vette az irányt.
– Hidd el Potter, ha nem érdekelne, már az ágyamban aludnék. Mindazonáltal egy szóval sem mondtam, hogy a rólad szóló rész érdekel, mi közöm van nekem ehhez az egészhez? – a millió galleonos kérdés, amire Harry se tudta a választ, de legalább a mardekáros őszintének tűnt, habár ez nem bizonyított semmit.
– Nem tudom – Draco szemei keskeny vonallá változtak a szavak hallatán. – Tényleg nem, jobb lenne, ha most mennél – folytatta Harry, félve attól, hogy ha a másik marad, valahogy eljutnak addig, amit a zuhanyzóban tett, már a gondolattól pír ült ki az arcára.
– Potter – mondta Draco elköszönés képpen, mielőtt bármiféle tiltakozás nélkül eltűnt volna az ajtó mögött. Harry mégsem mondhatta meg neki, hogy úgy tűnik ő képes megakadályozni az ereje kirobbanását, hiszen azzal felelősséget rótt volna a másikra. Draco nem lehetett vele mindenhol, hogy segítsen a megakadályozásban, főleg nem úgy, hogy még mindig nem bizonyította semmi azt, hogy nem ő az okozója a problémának. A viszonylag hirtelen jött fantáziáira sem tudott logikus magyarázatot, még az is elképzelhető volt, hogy ez is ennek az átkozott helyzetnek a vonzata.
– Csak egyszer ne történne semmi, komolyan... – motyogta a sötét szobának ahogy kimerülten visszahanyatlott az ágyra. – Miért pont Malfoy?
6. Fejezet
Szombat reggel Harry viszonylag kipihenten ébredt fel, annak ellenére, hogy az éjszaka nem sokat aludt. Tűrhető hangulata azonban elég hamar komorra, feszültre váltott miközben Ronnal és Hermionéval reggelizett, ugyanis szinte fizikailag érezte a szúrós tekintetet hátán, amely a Mardekár asztala felől jött, s nyilván Draco Malfoyhoz tartozott.
– Hé, Ron, nem figyel valaki? – kérdezte, meg akart bizonyosodni, hogy nem csak beképzeli az egészet. Harry tarkóján égnek meredt az összes apró haj az érzéstől, ami kezdett igazán frusztráló lenni.
– Uhm, a rajongóidon kívül? – nézett körbe a vörös vállat vonva, majd tekintete megakadt valamin, jobban mondva valakin. – Csak nem balhéztál össze Malfoyjal? Az a görény egészen furcsán szuggerál errefelé.
– Mondhatni volt egy kis problémánk – szűrte fogai között a szavakat, megigazítva éppen lecsúszú szemüvegét.
– Te Harry, ez ide jön! – vágott enyhén ijedt arcot Ron, s a fiú szavaira muszáj volt Harrynek is hátra fordulnia, hogy megállapíthassa barátjának igaza van; Malfoy kimért léptekkel haladt el a középső két asztal mellett, szürke szemeit célpontján, azaz a Griffendél asztalán tartva.
Harry szíve hevesebben kezdett dobogni a benne növekvő feszültségtől, elképzelése sem volt, mit akarhat a marekáros.
– Mit akarhat? – kérdezte meg Hermione azt, amiről valószínűleg mind elmélkedtek, s nem csak ők, de minden diák, aki szemtanúja lehetett az eseményeknek.
– Semmi jót, az egyszer biztos... – húzta el száját keserűen Ron.
Mikor Draco végre odaért hozzájuk, leemelte tekintetét Harryről, aki ezt kihasználva visszafordult reggelije felé, mintha tudomást se akarna venni a másik jelenlétéről.
– Mit akarsz Malfoy? – kérdezte Ron, nem kevés ellenszenvvel a hangjában.
– Ne aggódj Weasley, nem hozzád, hanem Grangerhez jöttem – erre már Harrynek is vissza kellett fordulnia, szemöldökeit felvonva nézett kérdőn Dracóra.
– Ha gúnyolódni akarsz, azt ajánlom, hamar battyogj vissza oda, ahonnét jöttél, mielőtt valamelyikünk szétátkozza azt az önelégült képed – morogta Ron fenyegetően, félig már fel is kelt a helyéről, hogy ha kell, tettekkel bizonyítson.
– Nyugi Ron! – mondta szinte egyszerre a trió másik két tagja, a legkevésbé egy jelenet hiányzott volna Harrynek az ebédlő kellős közepén.
– Mindössze pár szót váltanék Grangerrel, de hadd jegyezzem, elég aggasztó, ha még ennyit sem tud egyedül elintézni. Vagy segíteni akarsz neki Weasley?
Harry idegesen pillantott körbe, már így is túl sok tekintet szegeződött rájuk.
– Nehogy már meg kelljen magyarázzam, miért nem akarlak Hermione közelében tudni azok után, hogy... – nem tudta befejezni mondatát, mert barátnője belé fojtotta a szót.
– Ron drágám, azt hiszem Draco is emlékszik arra, hogy meg tudom védeni magam – mosolygott Hermione Ronra, s a fiú lassan visszahuppant a padra. A vörös hajkorona tulajdonosa egy apró, büszke mosollyal nézett a boszorkára.
– Ezúttal kétszer húzz be neki, ha bármit tenni mer! – vigyora kiszélesedett, nyilvánvalóan felidéződött benne az emlék arról, ahogy a lány keze találkozott Malfoy arcával.
– Amennyiben befejezted a gúnyolódást Draco, halljam, mit szeretnél! – erőltetett apró mosolyt ajkaira Hermione. Harry mindig is csodálta ezért, mert képes volt nem visszaszólni, hanem fejedelmien megtartani illedelmes tónusát, megmutatva, hogy ő nem süllyed le mások szintjére.
– Egy perc, négyszemközt – biccentett a mardekáros a kétszárnyú ajtó felé. Ron mordult egyet Draco szavait hallva.
– Harry? – nézett segélykérően a pirítósát piszkáló szemüvegesre, de az csak vállat vont, holott igazán aggasztotta mit akarhat Malfoy, pont Hermionétól.
– Megoldja.
Hermione a szőkét követve jutott el a folyosóra, majd ott karba tett kézzel várta, mit is akar a másik. Draco többször is körbe pillantott, hogymegbizonyosodjon, valóban egyedül vannak, mielőtt előhalászott egy apróra hajtogatott pergamen darabot talárja rejtekéből.
– Keresd meg ezt a könyvet, és olvasd el! – nyújtotta oda a fecnit, amit a lány határozott mozdulatokkal bontott ki, felfedve a kacskaringós betűket; Aland Hagars: A mágia ereje, avagy átka.
Hermione felpillantott, hogy megkérdezze miért adta ezt neki a mardekáros, és, hogy miről szól, de addigra Draco már hátat fordítva távolodott.
– Miért adtad ezt?
– Csak olvasd el, és ez az egész meg sem történt, ha valaki kérdezi, meg akartalak átkozni, te pedig egy-két jól irányzott ütéssel eltántorítottál célom kivitelezésétől – azzal Malfoy befordult a sarkon, s abban a pillanatban a pergamen darab lángra gyúlt és megsemmisült.
Hermione visszatért barátaihoz, a lány zavart arcát látva Harryből is egyre jobban kikívánkozott a kérdés, amit végül Ron tett fel:
– Mit akart az a dög? – vicsorgott a vörös, szemeivel a nagyterem ajtaját pásztázva, amin Malfoy csak jó pár perccel később lépett be ismét.
– Adott egy könyvcímet, azt mondta, olvassam el – rántotta meg vállait Hermione, s habár emlékezett arra, mit kért Draco, nem különösebben foglalkozott vele, legközelebbi barátaival nyilván habozás nélkül megosztotta a történteket.
– Miért, milyen könyv? – kérdezte Harry, aki időközben lemondott arról, hogy több ételt küldjön le gyomrába.
– Nem tudom, még sosem hallottam a címét ezelőtt, de még a szerző sem ismerős – ráncolta homlokát elgondolkodva a lány.
– Malfoy olyan könyvet tudott mondani, amiről még nem hallottál? – esett le Ron álla.
– Igen, ráadásul a mágiáról szól...– a szeplős szabályosan hátra hőkölt a lány szavait hallva.
– Harry, ez a világ vége! Egy könyv, amit Hermione Granger nem ismer! Ráadásul mágiáról! Meghalunk! – hadarta Ron, drámaian gesztikulálva közben. – Mione, megtiltom, hogy elolvasd, és követelem, hogy add át a címet és a szerzőt, hogy megszerezhessem karácsonyra! – csapott finoman, bohóckodva az asztalra, hogy nyomatékosítsa szavait.
Harry halkan felnevetett; Ronnak nem igazán volt erőssége az ajándékvásárlás, főleg nem, amikor barátnőjének kellett találjon valamit. Persze mindenki, aki ismerte Hermionét tudta, hogy egy jó könyvnél nem lehet megfelelőbb ajándékot találni neki, azonban a lány már annyit olvasott, hogy szinte lehetetlenség volt valami újdonsággal meglepni.
– Sziasztok! – ült le melléjük Ginny, aki addig barátaival töltötte a reggelit. – Miről beszélgettek?
– Semmiről – vágta rá szinte egyszerre a trió három tagja. A fiatalabb Weasley egy pillanatig gyanúsan méregette őket, majd végül egy fejrázás kíséretében ejtette a témát.
– Mindegy is, azért jöttem, hogy megkérdezzem Harrytől, jön-e a mai klub gyűlésre. Harry? Mindenki nagyon örülne neki – szuggerálta barátját a lány.
– Nem igazán érek rá... – vágta rá a fiú, talán kicsit túl gyorsan is, majd zöld szemeivel segélykérőn nézett barátaira. Azonban Ron és Hermione is valamilyen okból kifolyólag egyet értettek Ginny ötletével. Talán azért, mert ez már minimum a harmincadik felkérés volt, ráadásul a lány a barátnője volt. Az is csodaszámba ment, hogy eddig hagyták, hogy megússza a gyűléseket.
Draco Malfoy a tányérján tartotta szemeit, azonban eközben egy cseles kis bűbáj segítségével azt hallgatta, hogy mit beszélt a trió a Griffendél asztalánál. Kezdett ideges lenni, egyrészt, mert Granger felelőtlenül nem teljesítette, amit kért, vagyis nem tartotta a száját a könyvről, másrészt, mert a fiatalabb Weasley hangjától a falra tudott volna mászni.
Hirtelen ötlettöl vezérelve kelt fel helyéről, és aznap reggel másodszorra is a terem túlfelén lévő asztalhoz sétált. Amit tett, csak azért volt, mert már most látta Potteren, hogy az a gyűlés túl hamar kihozná a sodrából, vagyis esetlegesen olyasmi történhetne, mint ami előző nap. Még véletlenül sem azért, mert hányingere támadt a gondolattól, hogy milyen gusztustalanul tapadna a Potter rajongói klub összes lány és fiú tagja a griffendéles hősre...
– Ugyan Harry, harminchetedszerre hívnak meg! Ginny a húgom és a barátnőd, legyen szíved és menj el a klubodhoz!
– Nem az én klubom! – csattant fel Harry, elrántva a kezét a lánytól, aki időközben megfogta. Az érintés rosszul esett neki, Ginny ujjai forrónak hatottak az ő bőréhez képest.
– Ronnak igaza van, csak most az egyszer, és utána majd ismét kihagyhatod őket. Egyébként sem hiszem, hogy túl sok programod lenne, főleg nem halaszthatatlanok – sóhajtott Hermione is.
– Gyakorolnom kell a következő meccsre... meg kell szerveznem az új edzéstervet – rögtönzött gyorsan valamiféle kifogást. A szánalmas, egyértelmű hazugságot hallva Draco fújtatott egyet, ahogy elfojtotta nevetését; annak ellenére, hogy Harry legyőzte Voldemortot, még mindig elég bénán kamuzott.
– Ugyan már Harry, nem is mi játszunk legközelebb, hanem a Hollóhát és a Hugrabug! – érvelt Ginny, most már kevésbé higgadtan.
Harrynek valóban nem ártott volna többet foglalkoznia kviddics csapatkapitányi teendőivel, igazság szerint ezen kötelezettségeit eléggé elmulasztotta teljesíteni az utóbbi időben, most már inkább Ron és Ginny volt a fő mozgatója az eseményeknek, lévén, hogy Harry előbbit tette meg helyettesévé.
– Potter! – a griffendéles fiú kivételesen örült a mardekáros hangjának. – Csak emlékeztetnélek arra, miben egyeztünk meg – rögtönzött Draco semleges kifejezéssel az arcán.
– Menj innen Malfoy! – mordult a szőkére Ginny.
Harry annak ellenére, hogy mennyire zavarba ejtőnek és kínosnak találta volna azt, ha ezúttal Draco őt hívta volna ki a folyosóra négyszemközt beszélni, inkább lett volna abban a helyzetben, minthogy tovább üljön a Griffendél asztalánál, próbálva megmenekülni a klub találkozótól.
– Oh, igen... Valóban, most már emlékszem. Kösz, hogy szóltál! – dobott egy erőltetett mosolyt a mardekáros felé, s jobb híján belement a másik játékába, habár azért tartott attól, hogy ennek az egésznek nagyon rossz vége lesz. – Látjátok, eléggé fontos programom van mára... – mire befejezte mondatát és barátai megbotránkozott arcára nézett, rájött, hogy ez valóban eléggé félreérthető kijelentés volt.
– Harry?! – kérdezte számon kérőn Ginny, hangja már-már rikácsolásnak hatott.
– Ne értsétek már félre! Draco, mond el nekik... – nézett ezúttal a mardekárosra segélykérőn, mivel tudta, barátai éppen ellene szövetkeztek. Malfoy nem okozott csalódást, olyan komplex hazugságot dobott össze fél másodperc alatt, hogy Harrynek el kellett gondolkodni, nem-e tervezték valóban ezt, s nem csak ő felejtette-e el.
– Tekintettel a korábbi eseményekre, Potter és jómagam egy találkozó mellett döntöttünk a békülés nevében – kezdte Draco komoly, diplomatikus hangon, egyetlen rezdülés nélkül. – Potternek nyilván szólnia kellett volna nektek is, már korábban, hiszen habár ez egy szűk körű találkozás lesz, szabadon hívhat meg bárkit, ugyanúgy, ahogy én is mardekáros társaimmal fogok megjelenni. Nyilván elfelejtette megemlíteni – mindössze az utolsó mondatba csempészett egy kis gúnyt.
Harrynek elnyílt a szája és egy pillanatig lenyűgözve nézte a szőkét, mielőtt elkezdett volna helyeselve bólogatni.
– Oh, igen, szóval jöttök? – fordult barátaihoz.
– Mikor? – kérdezte azonnal Hermione.
– Ötkor a Három seprűben? – tette fel a kérdést Malfoy, mire Harry már akkor hevesen bólogatott, amikor a mardekáros még be sem fejezte. – Akkor ezt megbeszéltük – azzal Draco megfordult, hogy távozzon.
– Hogy is fizetünk? – kérdezte Harry gyorsan, mielőtt még a másik hallótávon kívülre érhetett volna.
– Természetesen felesben, hiszen a békét és egyenlőséget megyünk megünnepelni, már ha ez nem jelent gondot – felelte meg se fordulva a szőke, mire mind a négy griffendéles álla koppant a földön; jól hallották? Draco Malfoy azt mondta, hogy egyenlőek? Mire azonban felocsúdhattak volna döbbenetükből a szőke ismét a terem másik felében volt.
– Két kérdésem van – kezdte Ron. – Először is, ugye nem a töklé romlott és hallucináltam azt, amit Malfoy mondott? Másodszor, hogyan fognak a mardekárosok kiszökni, ha a dementorok ellenőrzik a kijáratot?
– Malfoy minden bizonnyal meg fogja oldani – felelte Harry, Hermione pedig sértetten hümmögött egyet. – Szóval, akkor jöttök? Kiket kellene meghívni?
– Én ezer százalék, hogy megyek. Nem bízok Malfoyban – nézett a mardekárosok irányába Ron összeszűkült szemekkel.
– Én is tudok menni – felelt Hermione –, habár elképzelésem sincs, milyen események kellettek ahhoz, hogy ti ketten ilyesmit találjatok ki.
– Hát én nem megyek – mordult fel Ginny, hangjából sütött a sértettség. – Persze te menj nyugodtan Harry, egyértelmű, hogy a klubodnál sokkal fontosabb az, hogy Malfoyjal enyelegj – a lány felpattant, és minden további nélkül ott hagyta őket.
– Nem az én klubom – morogta az orra alatt Harry. Tényleg nem akarta megbántani a lányt, de nem is akarta vele tölteni minden idejét, főleg manapság, mivel Ginny lépten-nyomon elég nyilvánvaló utalásokat tett arra, hogy szeretné, ha tovább lépne a kapcsolatuk, értve ez alatt egy esküvőt, holott még az azt megelőző lépéseket sem sikerült megtenniük elég jól.
– Hé, Ron, nem figyel valaki? – kérdezte, meg akart bizonyosodni, hogy nem csak beképzeli az egészet. Harry tarkóján égnek meredt az összes apró haj az érzéstől, ami kezdett igazán frusztráló lenni.
– Uhm, a rajongóidon kívül? – nézett körbe a vörös vállat vonva, majd tekintete megakadt valamin, jobban mondva valakin. – Csak nem balhéztál össze Malfoyjal? Az a görény egészen furcsán szuggerál errefelé.
– Mondhatni volt egy kis problémánk – szűrte fogai között a szavakat, megigazítva éppen lecsúszú szemüvegét.
– Te Harry, ez ide jön! – vágott enyhén ijedt arcot Ron, s a fiú szavaira muszáj volt Harrynek is hátra fordulnia, hogy megállapíthassa barátjának igaza van; Malfoy kimért léptekkel haladt el a középső két asztal mellett, szürke szemeit célpontján, azaz a Griffendél asztalán tartva.
Harry szíve hevesebben kezdett dobogni a benne növekvő feszültségtől, elképzelése sem volt, mit akarhat a marekáros.
– Mit akarhat? – kérdezte meg Hermione azt, amiről valószínűleg mind elmélkedtek, s nem csak ők, de minden diák, aki szemtanúja lehetett az eseményeknek.
– Semmi jót, az egyszer biztos... – húzta el száját keserűen Ron.
Mikor Draco végre odaért hozzájuk, leemelte tekintetét Harryről, aki ezt kihasználva visszafordult reggelije felé, mintha tudomást se akarna venni a másik jelenlétéről.
– Mit akarsz Malfoy? – kérdezte Ron, nem kevés ellenszenvvel a hangjában.
– Ne aggódj Weasley, nem hozzád, hanem Grangerhez jöttem – erre már Harrynek is vissza kellett fordulnia, szemöldökeit felvonva nézett kérdőn Dracóra.
– Ha gúnyolódni akarsz, azt ajánlom, hamar battyogj vissza oda, ahonnét jöttél, mielőtt valamelyikünk szétátkozza azt az önelégült képed – morogta Ron fenyegetően, félig már fel is kelt a helyéről, hogy ha kell, tettekkel bizonyítson.
– Nyugi Ron! – mondta szinte egyszerre a trió másik két tagja, a legkevésbé egy jelenet hiányzott volna Harrynek az ebédlő kellős közepén.
– Mindössze pár szót váltanék Grangerrel, de hadd jegyezzem, elég aggasztó, ha még ennyit sem tud egyedül elintézni. Vagy segíteni akarsz neki Weasley?
Harry idegesen pillantott körbe, már így is túl sok tekintet szegeződött rájuk.
– Nehogy már meg kelljen magyarázzam, miért nem akarlak Hermione közelében tudni azok után, hogy... – nem tudta befejezni mondatát, mert barátnője belé fojtotta a szót.
– Ron drágám, azt hiszem Draco is emlékszik arra, hogy meg tudom védeni magam – mosolygott Hermione Ronra, s a fiú lassan visszahuppant a padra. A vörös hajkorona tulajdonosa egy apró, büszke mosollyal nézett a boszorkára.
– Ezúttal kétszer húzz be neki, ha bármit tenni mer! – vigyora kiszélesedett, nyilvánvalóan felidéződött benne az emlék arról, ahogy a lány keze találkozott Malfoy arcával.
– Amennyiben befejezted a gúnyolódást Draco, halljam, mit szeretnél! – erőltetett apró mosolyt ajkaira Hermione. Harry mindig is csodálta ezért, mert képes volt nem visszaszólni, hanem fejedelmien megtartani illedelmes tónusát, megmutatva, hogy ő nem süllyed le mások szintjére.
– Egy perc, négyszemközt – biccentett a mardekáros a kétszárnyú ajtó felé. Ron mordult egyet Draco szavait hallva.
– Harry? – nézett segélykérően a pirítósát piszkáló szemüvegesre, de az csak vállat vont, holott igazán aggasztotta mit akarhat Malfoy, pont Hermionétól.
– Megoldja.
Hermione a szőkét követve jutott el a folyosóra, majd ott karba tett kézzel várta, mit is akar a másik. Draco többször is körbe pillantott, hogymegbizonyosodjon, valóban egyedül vannak, mielőtt előhalászott egy apróra hajtogatott pergamen darabot talárja rejtekéből.
– Keresd meg ezt a könyvet, és olvasd el! – nyújtotta oda a fecnit, amit a lány határozott mozdulatokkal bontott ki, felfedve a kacskaringós betűket; Aland Hagars: A mágia ereje, avagy átka.
Hermione felpillantott, hogy megkérdezze miért adta ezt neki a mardekáros, és, hogy miről szól, de addigra Draco már hátat fordítva távolodott.
– Miért adtad ezt?
– Csak olvasd el, és ez az egész meg sem történt, ha valaki kérdezi, meg akartalak átkozni, te pedig egy-két jól irányzott ütéssel eltántorítottál célom kivitelezésétől – azzal Malfoy befordult a sarkon, s abban a pillanatban a pergamen darab lángra gyúlt és megsemmisült.
Hermione visszatért barátaihoz, a lány zavart arcát látva Harryből is egyre jobban kikívánkozott a kérdés, amit végül Ron tett fel:
– Mit akart az a dög? – vicsorgott a vörös, szemeivel a nagyterem ajtaját pásztázva, amin Malfoy csak jó pár perccel később lépett be ismét.
– Adott egy könyvcímet, azt mondta, olvassam el – rántotta meg vállait Hermione, s habár emlékezett arra, mit kért Draco, nem különösebben foglalkozott vele, legközelebbi barátaival nyilván habozás nélkül megosztotta a történteket.
– Miért, milyen könyv? – kérdezte Harry, aki időközben lemondott arról, hogy több ételt küldjön le gyomrába.
– Nem tudom, még sosem hallottam a címét ezelőtt, de még a szerző sem ismerős – ráncolta homlokát elgondolkodva a lány.
– Malfoy olyan könyvet tudott mondani, amiről még nem hallottál? – esett le Ron álla.
– Igen, ráadásul a mágiáról szól...– a szeplős szabályosan hátra hőkölt a lány szavait hallva.
– Harry, ez a világ vége! Egy könyv, amit Hermione Granger nem ismer! Ráadásul mágiáról! Meghalunk! – hadarta Ron, drámaian gesztikulálva közben. – Mione, megtiltom, hogy elolvasd, és követelem, hogy add át a címet és a szerzőt, hogy megszerezhessem karácsonyra! – csapott finoman, bohóckodva az asztalra, hogy nyomatékosítsa szavait.
Harry halkan felnevetett; Ronnak nem igazán volt erőssége az ajándékvásárlás, főleg nem, amikor barátnőjének kellett találjon valamit. Persze mindenki, aki ismerte Hermionét tudta, hogy egy jó könyvnél nem lehet megfelelőbb ajándékot találni neki, azonban a lány már annyit olvasott, hogy szinte lehetetlenség volt valami újdonsággal meglepni.
– Sziasztok! – ült le melléjük Ginny, aki addig barátaival töltötte a reggelit. – Miről beszélgettek?
– Semmiről – vágta rá szinte egyszerre a trió három tagja. A fiatalabb Weasley egy pillanatig gyanúsan méregette őket, majd végül egy fejrázás kíséretében ejtette a témát.
– Mindegy is, azért jöttem, hogy megkérdezzem Harrytől, jön-e a mai klub gyűlésre. Harry? Mindenki nagyon örülne neki – szuggerálta barátját a lány.
– Nem igazán érek rá... – vágta rá a fiú, talán kicsit túl gyorsan is, majd zöld szemeivel segélykérőn nézett barátaira. Azonban Ron és Hermione is valamilyen okból kifolyólag egyet értettek Ginny ötletével. Talán azért, mert ez már minimum a harmincadik felkérés volt, ráadásul a lány a barátnője volt. Az is csodaszámba ment, hogy eddig hagyták, hogy megússza a gyűléseket.
Draco Malfoy a tányérján tartotta szemeit, azonban eközben egy cseles kis bűbáj segítségével azt hallgatta, hogy mit beszélt a trió a Griffendél asztalánál. Kezdett ideges lenni, egyrészt, mert Granger felelőtlenül nem teljesítette, amit kért, vagyis nem tartotta a száját a könyvről, másrészt, mert a fiatalabb Weasley hangjától a falra tudott volna mászni.
Hirtelen ötlettöl vezérelve kelt fel helyéről, és aznap reggel másodszorra is a terem túlfelén lévő asztalhoz sétált. Amit tett, csak azért volt, mert már most látta Potteren, hogy az a gyűlés túl hamar kihozná a sodrából, vagyis esetlegesen olyasmi történhetne, mint ami előző nap. Még véletlenül sem azért, mert hányingere támadt a gondolattól, hogy milyen gusztustalanul tapadna a Potter rajongói klub összes lány és fiú tagja a griffendéles hősre...
– Ugyan Harry, harminchetedszerre hívnak meg! Ginny a húgom és a barátnőd, legyen szíved és menj el a klubodhoz!
– Nem az én klubom! – csattant fel Harry, elrántva a kezét a lánytól, aki időközben megfogta. Az érintés rosszul esett neki, Ginny ujjai forrónak hatottak az ő bőréhez képest.
– Ronnak igaza van, csak most az egyszer, és utána majd ismét kihagyhatod őket. Egyébként sem hiszem, hogy túl sok programod lenne, főleg nem halaszthatatlanok – sóhajtott Hermione is.
– Gyakorolnom kell a következő meccsre... meg kell szerveznem az új edzéstervet – rögtönzött gyorsan valamiféle kifogást. A szánalmas, egyértelmű hazugságot hallva Draco fújtatott egyet, ahogy elfojtotta nevetését; annak ellenére, hogy Harry legyőzte Voldemortot, még mindig elég bénán kamuzott.
– Ugyan már Harry, nem is mi játszunk legközelebb, hanem a Hollóhát és a Hugrabug! – érvelt Ginny, most már kevésbé higgadtan.
Harrynek valóban nem ártott volna többet foglalkoznia kviddics csapatkapitányi teendőivel, igazság szerint ezen kötelezettségeit eléggé elmulasztotta teljesíteni az utóbbi időben, most már inkább Ron és Ginny volt a fő mozgatója az eseményeknek, lévén, hogy Harry előbbit tette meg helyettesévé.
– Potter! – a griffendéles fiú kivételesen örült a mardekáros hangjának. – Csak emlékeztetnélek arra, miben egyeztünk meg – rögtönzött Draco semleges kifejezéssel az arcán.
– Menj innen Malfoy! – mordult a szőkére Ginny.
Harry annak ellenére, hogy mennyire zavarba ejtőnek és kínosnak találta volna azt, ha ezúttal Draco őt hívta volna ki a folyosóra négyszemközt beszélni, inkább lett volna abban a helyzetben, minthogy tovább üljön a Griffendél asztalánál, próbálva megmenekülni a klub találkozótól.
– Oh, igen... Valóban, most már emlékszem. Kösz, hogy szóltál! – dobott egy erőltetett mosolyt a mardekáros felé, s jobb híján belement a másik játékába, habár azért tartott attól, hogy ennek az egésznek nagyon rossz vége lesz. – Látjátok, eléggé fontos programom van mára... – mire befejezte mondatát és barátai megbotránkozott arcára nézett, rájött, hogy ez valóban eléggé félreérthető kijelentés volt.
– Harry?! – kérdezte számon kérőn Ginny, hangja már-már rikácsolásnak hatott.
– Ne értsétek már félre! Draco, mond el nekik... – nézett ezúttal a mardekárosra segélykérőn, mivel tudta, barátai éppen ellene szövetkeztek. Malfoy nem okozott csalódást, olyan komplex hazugságot dobott össze fél másodperc alatt, hogy Harrynek el kellett gondolkodni, nem-e tervezték valóban ezt, s nem csak ő felejtette-e el.
– Tekintettel a korábbi eseményekre, Potter és jómagam egy találkozó mellett döntöttünk a békülés nevében – kezdte Draco komoly, diplomatikus hangon, egyetlen rezdülés nélkül. – Potternek nyilván szólnia kellett volna nektek is, már korábban, hiszen habár ez egy szűk körű találkozás lesz, szabadon hívhat meg bárkit, ugyanúgy, ahogy én is mardekáros társaimmal fogok megjelenni. Nyilván elfelejtette megemlíteni – mindössze az utolsó mondatba csempészett egy kis gúnyt.
Harrynek elnyílt a szája és egy pillanatig lenyűgözve nézte a szőkét, mielőtt elkezdett volna helyeselve bólogatni.
– Oh, igen, szóval jöttök? – fordult barátaihoz.
– Mikor? – kérdezte azonnal Hermione.
– Ötkor a Három seprűben? – tette fel a kérdést Malfoy, mire Harry már akkor hevesen bólogatott, amikor a mardekáros még be sem fejezte. – Akkor ezt megbeszéltük – azzal Draco megfordult, hogy távozzon.
– Hogy is fizetünk? – kérdezte Harry gyorsan, mielőtt még a másik hallótávon kívülre érhetett volna.
– Természetesen felesben, hiszen a békét és egyenlőséget megyünk megünnepelni, már ha ez nem jelent gondot – felelte meg se fordulva a szőke, mire mind a négy griffendéles álla koppant a földön; jól hallották? Draco Malfoy azt mondta, hogy egyenlőek? Mire azonban felocsúdhattak volna döbbenetükből a szőke ismét a terem másik felében volt.
– Két kérdésem van – kezdte Ron. – Először is, ugye nem a töklé romlott és hallucináltam azt, amit Malfoy mondott? Másodszor, hogyan fognak a mardekárosok kiszökni, ha a dementorok ellenőrzik a kijáratot?
– Malfoy minden bizonnyal meg fogja oldani – felelte Harry, Hermione pedig sértetten hümmögött egyet. – Szóval, akkor jöttök? Kiket kellene meghívni?
– Én ezer százalék, hogy megyek. Nem bízok Malfoyban – nézett a mardekárosok irányába Ron összeszűkült szemekkel.
– Én is tudok menni – felelt Hermione –, habár elképzelésem sincs, milyen események kellettek ahhoz, hogy ti ketten ilyesmit találjatok ki.
– Hát én nem megyek – mordult fel Ginny, hangjából sütött a sértettség. – Persze te menj nyugodtan Harry, egyértelmű, hogy a klubodnál sokkal fontosabb az, hogy Malfoyjal enyelegj – a lány felpattant, és minden további nélkül ott hagyta őket.
– Nem az én klubom – morogta az orra alatt Harry. Tényleg nem akarta megbántani a lányt, de nem is akarta vele tölteni minden idejét, főleg manapság, mivel Ginny lépten-nyomon elég nyilvánvaló utalásokat tett arra, hogy szeretné, ha tovább lépne a kapcsolatuk, értve ez alatt egy esküvőt, holott még az azt megelőző lépéseket sem sikerült megtenniük elég jól.
7. fejezet
– A francba már! Hagrid is mindig jókor kap el minket! – morogta Ron, bár hangsúllya ellenére önfeledten, gyerekesen kapott Hermione keze után már sokadszorra, a lány szórakozottan, mosolyogva húzta el karját minden egyes alkalommal. Harry szerette nézni, amikor ilyen boldogok voltak, hiszen örült annak, hogy szeretik egymást, még akkor is, ha ez azt jelentette, néha róla megfeledkeznek egy kis időre.
– Nyugi Ron, nem késünk sokat! Mindössze tíz percet – tájékoztatta könnyed hangnemben barátait Harry, habár ő alapvetően is feszült volt az állítólagosan békülési céllal összehívott találkozó miatt. Még mindig nem tudott napirendre térni a felett, hogy Draco Malfoy belement valami ilyesmibe, sőt, ő találta ki.
– Elfelejted, hogy kikkel találkozunk Harry – fordult hátra a vörös –, a legkritikusabb görénnyel. És ha bármilyen megjegyzést mer tenni azzal kapcsolatban, hogy késtünk, esküszöm, szétátkozom... békülés, meg egyenlőség ide vagy oda – Ron hangja magabiztosan hangzott, és Harry el is hitte, hogy megtenné, legalábbis megpróbálná. A harci tűz azonban azonnal elillant a fiú szeméből mikor Hermione könyöke fájdalmasan találkozott oldalával.
– Ajánlom, hogy viselkedj odabent! – a lány arca szigorú volt, ajkai keskeny vonallá préselődtek ahogy felvette a szemkontaktust párjával; Harry esküdni mert volna, hogy jó pár néma fenyegetés és ígéret hangzott el telepatikus úton köztük, melynek köszönhetően Ron vállai megadóan ereszkedtek le egy hosszúra nyúló sóhaj kíséretében.
Bent elindultak a fentről leszűrődő zsibongás felé, a trió kapott jó pár érdeklődő pillantást a fogadó vendégeitől, ahogy a dolgozóktól is. A háború után mintha minden változásnak indult volna, beleértve Roxmortsot is, rengeteg épületet újítottak fel, bővítettek ki, melynek köszönhetően egy tágas tér állt rendelkezésükre az emeleten.
A fekete hajkorona tulajdonosa megtorpant az ajtóban, nem gondolta, hogy bárkinek lenne elég bátorsága hívatlanul beállítani, de mint oly sokszor, megint tévedett. Bár számíthatott volna a klubja pár tagjára, Draco rajongóira és a botrányok kedvelőire, az is csoda volt, hogy még nem futott össze újságírókkal. Nem csak az a tucatnyi ember foglalt helyet a helyiségben akikre Harry számított. Mardekárosok, griffendélesek, sőt egy-két hollóhátas és huggrabugos is eljött. Szerencsére Ginny tartotta magát ahhoz, hogy neki fontosabb dolga van a klubjával és nem bukkant fel.
Harry csodálta, hogy Malfoy megtűrt ennyi embert, ráadásul olyanokat, akikkel cseppet sem volt jóban, hiszen ő volt a fő szervező, könnyedén kiparancsolhatta volna őket pár átok kíséretében. Merlinre, Harry azt kívánta bárcsak megtenné, és akkor elkerülnék azt a sok kínos pillanatot, amit ez az este ígért.
– Az arany trió! – szólalt meg gúnyosan Draco, mire Ronnak azonnal ökölbe szorult a keze, szikrákat szóró szemei vészjóslón szűkültek keskeny vonallá. – Végre méltóztattak ideérni. – A mardekáros könnyed eleganciával kelt fel a székről, amin addig ült, majd pár lépéssel az újonnan érkezők előtt termett.
Harry őszintén aggódott, nem akarta, hogy az este bármiféle vérengzésbe torkolljon; márpedig ennek elkerülése végett, mindenek felett saját higgadtságának megőrzésére volt szükséges, ami azonban nem valósulhatott meg, csak akkor, ha Malfoy sem fog okot találni a piszkálódásra. Márpedig a szőkének legtöbbször ok sem kellett.
– Mindenkitől elnézést a késésért, dolgunk akadt út közben – mondta a lehető legillemtudóbb hangon, körbe tekintve. – Na, és mi a program? – kérdezte, hogy kicsit oldja a hirtelen letelepedett csendet. Minden porcikája feszülten várta mi fog következni.
Elsőként Hermione eszmélt fel, és kezdett el megszabadulni kabátjától, majd példáját követve Ron és Harry is így tett. Draco tett egy lépést, majd mindenki döbbenetére előre nyújtotta kezét a fekete hajkorona tulajdonosa felé. A zöld szemek zavartan villantak a hófehér, várakozó tenyérről oldalra, de barátai csak úgy, mint ő tanácstalanul álltak a történések előtt. Végül Malfoy nemes egyszerűséggel megragadta Harry kabátját, hogy aztán egy pár pillanatnyi igazgatás után felakassza a bejárat melletti vállfára; keskeny ajkain apró mosoly játszott.
– Béke, máris elfelejtettétek? – Draco mindössze ennyi magyarázattal szolgált.
Harry továbbra is elmerengve bámult maga elé, kezei továbbra is felemelve, mintha még tartaná a ruhát. Draco Malfoy az imént végzett el egy olyan feladatot, úgy, hogy nem volt muszáj, amit valószínűleg még soha, lévén, hogy ez inkább szolgához méltó cselekedet volt – legalábbis Harry úgy vélte a Malfoyok biztosan nem akasztották fel más kabátját, talán még a sajátjukat sem... Egy apró fejrázással sikerült kiszakadnia döbbenetéből.
Mikor azonban Ron is nyújtotta a kezeiben tartott kabátot, Draco kissé felszegett állal csak annyit mondott:
– Mi van Weasley? Fel tudod akasztani, nem?
Félő volt, hogy Ron fel fog robbanni, olyan feszültté vált hirtelen, habár Harry ezzel nem igazán ért rá foglalkozni. Most, hogy túl volt a kezdeti sokkon, agya sikeresen felfogta, minek is volt tanúja; lelki szemei előtt az a szelíd mosoly lebegett, melynek egy pillanattal ezelőtt lehetett szemtanúja.
Nem tudta hova tenni Draco viselkedését ezúttal sem, a mardekáros a legnagyobb kérdés volt, amivel valaha találkozott. Hirtelen eszébe jutott a Sherlock Holmes könyv, amit még nyáron kapott Dursleyéktől, akikkel amióta felfogták, hogy mit is tettek Harryék szinte minden évben - nem csak Roxfortért, vagy a Varázsvilágért de a muglikért egyaránt, - kapcsolata javulni kezdett, főleg Dudley mutatott valamiféle hálát, a könyvet is ő ajándékozta a fiatal varázslónak. Harry, habár nem olvasta, tudta, hogy egy nyomozóról szól, a legjobbról, s egyre inkább azt kívánta bárcsak neki is lenne bármiféle affinitása az efféle dolgokhoz.
A fiú továbbra is zavartan, egy kis pírral arcán foglalt helyet a középen lévő nagy asztalnál, amely felé Draco intett, barátai nem sokkal utána szintén leültek. A szőke mardekáros ajkai apró mosolyra görbültek, s habár Harry szívesen figyelte volna ezt az idegesítő, megfejthetetlen, fiatal férfit, figyelmét a hirtelen köré tóduló emberekre kellett fordítsa.
Draco merev testtartással figyelte Pottert, szemöldökei enyhe ráncba szaladtak gondolatai súlyától, pontosan tudta, hogy mit csinált, azt is, hogy mit akar, de valahogy még mindig idegennek érezte a puszta tényt is, hogy nem szülei sorsa, vagy az ő döntéseik nehezedtek vállaira.
– Gondoskodtam arról, hogy ne zavarjanak meg minket. Pár védő bűbájt is kiszórtunk, hogy elkerüljük a feltűnést – foglalt helyet Draco Harry mellett, vele együtt a többiek is elhelyezkedtek a nagy asztal köré rendeződni. – Szóval, várom az ötleteket az este további részének eltöltésére – dőlt hátra a szőke, kezeit összefonva mellkasa előtt.
Harry nagyot nyelve pillantott bal oldalára, ahol Ron, mellette pedig Hermione foglalt helyet, majd sandán Dracóra emelte szemeit, aki a többieket figyelte. A zöld szemek kissé összeszűkültek, ahogyan a griffendéles ismét gondolatai közé keveredett, ezúttal azzal kapcsolatban, mégis mi céllal ült Malfoy pont mellé. Biztosan, csak ő gondolta túl, hiszen az összejövetel két fő alakja ők ketten voltak... kellett legyen logika abban, hogy a mardekáros mit, miért tett; mindössze Harry ezt nem látta.
– Rendeljünk italokat, aztán mondom mi a terv, hacsak nincs ellenvetésetek! – mosolygott Ron gyanúsan nagy lelkesedéssel, de a legtöbben helyeseltek, mindössze Draco horkantott egyet flegmán, de ő sem adott hangot tiltakozásnak.
Mintha csak meghallotta volna, egy pincér jelent meg, aki mindenkit ignorálva egyenesen Harry felé vette útját, hogy aztán egy mély meghajlás kíséretében mondhassa:
– Mr. Potter, hadd mondjam el, rettenetesen hálás vagyok azért... – az éppen magasztalt hős arca megrezzent, minden porcikája megalázónak vélte a jelenetet, ennek mégsem adhatott hangot. A zöld szemek reflexből oldalra tekintettek menekülő út után kutatva; ezúttal is Draco mentette meg a kellemetlen helyzettől, aznap már másodszorra.
– A helyedben nem zengenék 'ily hosszú ódákat Mr. Potterről – utánozta azt, ahogy a férfi Harry nevét ejtette, egy kis gúnnyal megfűszerezve –, a végén még megunja, és úgy dönt, máshol kívánja tölteni az estéjét.
Nem mintha Draco megvetéssel teli szavai javítottak volna bármit is a helyzeten, de legalább a pincér ezután egy szó nélkül végezte a dolgát. Csakhamar kihozták mindenki rendelését és a hatalmas mahagóni asztal roskadozott a vajsörök, exkluzív manóborok és harapnivalók súlya alatt.
A társaságból mindössze Harry és Draco tudta, hogy ez az egész egy átverés, ostoba, rögtönzött színjáték, legalábbis annak indult, ehhez hűen emelték mind poharukat Draco szavaira:
– Ürítsük poharunk a háború végére!
– Mindkét oldal halottaira, a veszteségekre! – szállt be Ron is, mire többen elmormoltak pár nevet, a hangulat egy pillanat alatt komorodott el.
– A békére, a viszályok végére! – tette hozzá Harry is, majd mind nagyot kortyoltak.
Félig, vagy már szinte teljesen üres poharak koccantak az asztal lapján, elégedett moraj hallatszott. Ron szintén elengedte kupáját, hogy aztán felemelkedve nézzen körbe, arcán enyhén kísérteties mosoly játszott, olyan, ami azt üzente Harrynek; semmi jóra ne számítson.
– Most pedig, hölgyeim és uraim, engedjétek meg, hogy prezentáljam eme csodát! – a vörös zsebéből csakhamar az asztalra került egy apró doboz, melyen a Weasley Varázsvicc Vállalat logója tündökölt. Malfoy színpadiasan elfintorodott, majd meghúzta italát, habár ennek csak Harry volt tanúja, a többiek mind Ron ügyeskedését figyelték.
– Mi az ott? – kérdezték többen egyszerre.
– Mindenki, aki gyávának mutatkozik, vagy elhallgatja az igazat, büntetést érdemel! De poena! – Ron felemelte pálcáját, s a kis tárgyra mutatott, túlzó mozdulattal szelte ketté a levegőt, absztrakt formát rajzolva maga előtt.
Az apró, piramis szerű tárgy lassú pörgésbe kezdett, majd fokozatosan gyorsult, míg már csak egy elmosódott masszát lehetett látni belőle, ezzel párhuzamosan kezdett növekedésbe; végül lassan abbahagyta a mozgást és egy fél méteres kupola formájában öltött alakot. Szintek helyezkedtek el, melyek lentről felfelé egyre kisebbek lettek. Egy középkori várat formált, a színek kavalkádja apró házaktól kezdve, keskeny és széles utakon át vezetett fel az erődítményig. Apró figurák helyezkedtek el egy kis tér köré zsúfolódva, amely a házak és vár szintje között helyezkedett el, utóbbiban katonák sorakoztak, íjászok álltak a falakon.
– Ez mégis mi? Még sose láttam hasonlót – hajolt közelebb Hermione, vele együtt a többiek is igyekeztek jobb rálátást nyerni.
– Ez egy játék, amin Fred és George dolgozott... de sosem fejezték be – Ron kissé megrázta vállait, mintha a szomorú gondolatoktól kívánt volna megszabadulni, s egy mosoly kíséretében folytatta. – Mindenesetre a tervek alapján sikerült elvégezni az utolsó simításokat! Ez a drágaság egy mugli játékon alapul, a mottója ennek megfelelően; „Mindenki, aki gyávának mutatkozik, vagy elhallgatja az igazat, büntetést érdemel! De poena!", A büntetés.
Harry zavarodottan figyelte a szerkezetet, de semmilyen nem varázsló játék nem jutott eszébe, amely hasonlóan festett volna, habár igazán sok mugli szórakoztató ipari terméket látott, főként Dudley szülinapjain.
– A játék neve Felelsz, vagy mersz, véleményem szerint már az alap is briliáns volt, de amit kihoztak belőle!
Draco fintorogva figyelte a prezentációt, s mikor Harry ezt észrevette, gondolkodás nélkül rúgta bokán a mardekárost. „Béke", tátogta oldalra pillantva. A szürke szempár szikrákat szórt az irányába, de a griffendéles nem tudta eldönteni pontosan miért, így inkább visszafordult az érdekesnek, ugyanakkor rettenetesnek ígérkező játék felé. Köztudott volt, hogy a Weasley ikrek sohasem finomkodásukról voltak híresek..., ha szerencséd volt, termékeik hatása miatt alig pár órán át kellett szenvedned.
– Szóval a játék úgy működik, hogy először megadjuk, kik játszanak, majd meg húzzuk itt ezt a kart. Ezután a gép kisorsolja azt, hogy ki lesz a kihívója annak, aki meghúzta a kart, majd megmondja, hogy felelni e, vagy merni e kell az illetőnek. Ha előbbi, akkor bármit lehet kérdezni, ha utóbbi, akkor bármilyen feladatot kell adni, mármint olyat, amit itt el lehet végezni és remélhetően nem életveszélyes – a vörös szemei aggódón villantak a mardekárosok felé, de aztán visszatért a középkori város imitációra.
– Szerintem kezdhetjük!
– Kezdjük!
– Ez rohadt jó!
Harry elmosolyodott a többiek lelkesedésén, ő is ámult a játékon. Tudta, hogy a muglik körében igen elterjedt volt, de lévén, hogy nem igen voltak barátai, és semmiféle szociális kapcsolata mielőtt Roxfortba került, sosem volt alkalma részese lenni efféle "bandázásoknak" - ahogy Dudley hívta.
Sorban következtek a kérdések, melyek leginkább zavarba ejtőek voltak; a feladatok pedig idióták, mókásak. Egymás után rendelték meg az újabb italokat és rágcsákat, amely mindenki hangulatán dobott egyet. Harry is vigyorogva figyelte az eseményeket, egy üveg borral egyensúlyozva a fején; már csak két kör erejéig kellett ott tartania. Nem mintha eddig sikerült volna neki, felsője bal oldalán hatalmas vöröses folt éktelenkedett. Az egyensúly érzéke kiváló volt, hiszen képes volt egyensúlyozni egy repülő seprűn állva, de az alkohol hatása miatt most igen nehezére esett nem kiönteni az italt újra és újra.
Mint kiderült azok, akik hazudtak, vagy nem akarták teljesíteni a feladatokat különféle büntetésben részesültek, Ron ujjai például mágikus módon az asztal lapjához voltak ragasztva, már három kör óta.
Draco következett, ez volt az első alkalom, hogy a gép nem azt írta, ki, hogy feladatot kell teljesítsen. Parkinson volt az, akinek kérdeznie kellett. A szürke szemek összeszűkülve pillantottak a lányra, Draco ajkai keskeny vonallá préselődtek.
– Ki nyer?
– Senki – rántotta meg vállait Ron, miközben arcát Hermione hajába temette. – Finom az illatod, ital és kaja... – mormogta kábán –, meg virágok. – Kétség nélkül bárki megmondhatta, hogy Ron teljesen kész volt.
– Ez egy értelmetlen játék – morogta orra alatt, de azért várakozón a mardekáros lányra nézett.
– Csak azért mondod, mert félsz attól, amit kérdezni fogok – vigyorgott Parkinson kacsintva, Draco dölyfösen szegte fel állát a kijelentés hallatán.
– Ne viccelődj, nem áll jól neked – forgatta meg szemeit, a szavakat összeszorított fogak között szűrve.
Parkinson cinkosan Harryre mosolygott, mielőtt megszólalt; a griffendéles ezt nem igazán tudta hova tenni, de nem is akart bele gondolni mi járhatott a lány fejében, miután meghallotta a kérdést:
– Szóval Draco, csodálod Harry Pottert?
– Nem – vágta rá Draco a választ, vonásai rendezettnek tűntek, de szemei utálattól csillogtak, ahogy a lányra nézett. Amint a szavak elhangoztak a vár tetején álló apró figurák felemelték íjukat, és megcélozták a szőkét, aki a következő percekben már szitkozódva próbált megszabadulni a karjából kiálló apró nyilaktól.
– Hah, tudtam! – nevetett a lány. Draco és Harry arca is pirosabb árnyalatba öltözött, bár szerencsére ezt akár az alkoholra is foghatták.
– Nem csodálom Harryt... – ismételte meg lassan formálva a szavakat. ...olyan mániákusan, mint te – fejezte be mondatát némán, remélve, hogy ezzel kijátszhatja a rendszert. A játék nyugton maradt, ezúttal nem rótt ki rá semmilyen büntetést. Draco győzelemittasan húzta féloldalas mosolyra ajkait, Parkinson szemforgatva legyintett.
Harry sikeresen kizökkent és leejtette az üveget, ami szerencsére a védő varázslatnak köszönhetően nem tört millió apró darabra. A szemüveges zavart gondolatai körbe-körbe kergették egymást fejében, de mivel a történteket még józan állapotban sem tudta volna megfejteni, felhagyott a próbálkozással.
Neville fél percig próbált egyensúlyozni egy széket a tenyerében, amelynek köszönhetően Hermione és ő is majdnem ki lettek ütve; Harry elfogyasztott egy fél üveg manó bort, aminek köszönhetően még illumináltabb állapotban tengődött tovább.
A játék elképesztően mókásnak tűnt a griffendéles hős számára, mindaddig, míg valahogy el nem dőlt a székkel.
– Remek, nem tudom ki itatta le Har-Harryt, de szép volt... most Vol-demort legyőzője a padlón nyáladzik... – morogta Ron, nehezen formálva a szavakat, a plafont bámulva.
A játék tovább folytatódott:
– Szóval Draco, csókolj meg valakit a jelenlévők közül a játék végéig!
Ron tovább szuggerált egy repedést a mennyezeten, miközben a mardekáros idegesítő szitkozódását hallgatta, a feladatot adót már fel se ismerte elmerengett állapotában.
Harry a szavakat hallva összeráncolt szemöldökkel nézte a szőke arcát, és a szürke szemeket, ahogy gyorsan körbe néztek. Tekintetük találkozott egy másodpercre, mielőtt Draco elfordult és idegesen nedvesítette meg kiszáradt ajkait.
✶✶✶
Már éjfél körül járt az idő. Ron kipirult arccal, szakadt talárban lógott le az egyik mennyezeti gerendáról; Hermione fél lábon egyensúlyozott könyveket tartva a fején és kezeiben is; Neville a falnak támasztott homlokkal, állva aludt... összegezve mindenki eléggé ramaty állapotban volt, a társaság sikeresen leamortizálta a szobát.
– Szerintem ideje lenne pakolni – mondta Malfoy, ő is fáradtnak tűnt, hófehér bőre ki volt pirosodva, szőke hajából pár tincs rendezetlenül hullott szemei elé, de mindezek ellenére ő festett a legjobban a jelenlévők közül. Harry, aki az asztal lábának dőlve ücsörgött kimerülten, csodálkozva, és irigykedve tekintett fel Dracóra, aki még mindig egyenes háttal ült székén.
– A csók! – kiabálta Parkinson egy rakásba hordott szék mögül, - Harrynek fogalma sem volt, mikor, és miért építettek piramist a teremben található bútorokból.
Draco fogai olyan hangosan koccantak össze, hogy még Harry is tisztán hallotta. A mardekáros arca kisimult, ahogy testtartása megfeszült. A játékon elhelyezkedő tömeg egyszerre fordult a szőke felé, mintha csak ők is várakoznának.
Mielőtt még Harry felkászálódhatott volna, hogy ő is szemtanúja legyen a kínosnak ígérkező jelenetnek, Malfoy megragadta bortól foltos pólója nyakát, és elkezdte felrángatni a földről, mindaddig, míg az összezavarodott griffendéles meg nem tudott támaszkodni az asztalban.
– Ezért olyan átkot küldök rád – morogta Draco Parkinson felé pillantva, majd szemei visszatértek az előtte tántorgó Harryre.
A mardekáros hevesen, indulatosan hajolt előre, és rántotta ezzel egy időben maga felé a szemüvegest, ajkaik durván találkoztak, még fogaik is összekoccantak a vehemenciától. A zöld szemek csodálkozva tágultak ki, ahogy Draco ajkai habozva kezdtek el egyre finomabban mozogni, elhagyva a kezdeti durvaságot. Mielőtt Harry még megállíthatta volna magát, beszállt a keringőbe; ajkaik szinkronban mozogtak, csak néha vétették el a lépést. A csók lassúvá vált, a szürke szemek nem nyíltak ki, helyette Harry is leeresztette szemhéjait. Agyában a fogaskerekek megakadtak, és nem jutott eszébe semmilyen ok, amiért abba kellene hagyniuk azt, amibe belekezdtek; csak a pillanat létezett.
Mikor Draco félre akart lépni, Harry visszarántotta a másikat, annak karját megragadva, hogy aztán nyelvével törjön utat - nem mintha a másik tiltakozott volna. A fiú egyszerre ízlelt keserűt, és édeset, de igazából nem számított, hogy Dracónak bor és fahéjas alma íze volt egy kis fanyarsággal keveredve. Harry szíve a torkában dobogott, és ahogy felsőtestük egymásnak feszült érezte, hogy a szőkeség mellkasa is reszketegen emelkedett fel-le...
– Nyugi Ron, nem késünk sokat! Mindössze tíz percet – tájékoztatta könnyed hangnemben barátait Harry, habár ő alapvetően is feszült volt az állítólagosan békülési céllal összehívott találkozó miatt. Még mindig nem tudott napirendre térni a felett, hogy Draco Malfoy belement valami ilyesmibe, sőt, ő találta ki.
– Elfelejted, hogy kikkel találkozunk Harry – fordult hátra a vörös –, a legkritikusabb görénnyel. És ha bármilyen megjegyzést mer tenni azzal kapcsolatban, hogy késtünk, esküszöm, szétátkozom... békülés, meg egyenlőség ide vagy oda – Ron hangja magabiztosan hangzott, és Harry el is hitte, hogy megtenné, legalábbis megpróbálná. A harci tűz azonban azonnal elillant a fiú szeméből mikor Hermione könyöke fájdalmasan találkozott oldalával.
– Ajánlom, hogy viselkedj odabent! – a lány arca szigorú volt, ajkai keskeny vonallá préselődtek ahogy felvette a szemkontaktust párjával; Harry esküdni mert volna, hogy jó pár néma fenyegetés és ígéret hangzott el telepatikus úton köztük, melynek köszönhetően Ron vállai megadóan ereszkedtek le egy hosszúra nyúló sóhaj kíséretében.
Bent elindultak a fentről leszűrődő zsibongás felé, a trió kapott jó pár érdeklődő pillantást a fogadó vendégeitől, ahogy a dolgozóktól is. A háború után mintha minden változásnak indult volna, beleértve Roxmortsot is, rengeteg épületet újítottak fel, bővítettek ki, melynek köszönhetően egy tágas tér állt rendelkezésükre az emeleten.
A fekete hajkorona tulajdonosa megtorpant az ajtóban, nem gondolta, hogy bárkinek lenne elég bátorsága hívatlanul beállítani, de mint oly sokszor, megint tévedett. Bár számíthatott volna a klubja pár tagjára, Draco rajongóira és a botrányok kedvelőire, az is csoda volt, hogy még nem futott össze újságírókkal. Nem csak az a tucatnyi ember foglalt helyet a helyiségben akikre Harry számított. Mardekárosok, griffendélesek, sőt egy-két hollóhátas és huggrabugos is eljött. Szerencsére Ginny tartotta magát ahhoz, hogy neki fontosabb dolga van a klubjával és nem bukkant fel.
Harry csodálta, hogy Malfoy megtűrt ennyi embert, ráadásul olyanokat, akikkel cseppet sem volt jóban, hiszen ő volt a fő szervező, könnyedén kiparancsolhatta volna őket pár átok kíséretében. Merlinre, Harry azt kívánta bárcsak megtenné, és akkor elkerülnék azt a sok kínos pillanatot, amit ez az este ígért.
– Az arany trió! – szólalt meg gúnyosan Draco, mire Ronnak azonnal ökölbe szorult a keze, szikrákat szóró szemei vészjóslón szűkültek keskeny vonallá. – Végre méltóztattak ideérni. – A mardekáros könnyed eleganciával kelt fel a székről, amin addig ült, majd pár lépéssel az újonnan érkezők előtt termett.
Harry őszintén aggódott, nem akarta, hogy az este bármiféle vérengzésbe torkolljon; márpedig ennek elkerülése végett, mindenek felett saját higgadtságának megőrzésére volt szükséges, ami azonban nem valósulhatott meg, csak akkor, ha Malfoy sem fog okot találni a piszkálódásra. Márpedig a szőkének legtöbbször ok sem kellett.
– Mindenkitől elnézést a késésért, dolgunk akadt út közben – mondta a lehető legillemtudóbb hangon, körbe tekintve. – Na, és mi a program? – kérdezte, hogy kicsit oldja a hirtelen letelepedett csendet. Minden porcikája feszülten várta mi fog következni.
Elsőként Hermione eszmélt fel, és kezdett el megszabadulni kabátjától, majd példáját követve Ron és Harry is így tett. Draco tett egy lépést, majd mindenki döbbenetére előre nyújtotta kezét a fekete hajkorona tulajdonosa felé. A zöld szemek zavartan villantak a hófehér, várakozó tenyérről oldalra, de barátai csak úgy, mint ő tanácstalanul álltak a történések előtt. Végül Malfoy nemes egyszerűséggel megragadta Harry kabátját, hogy aztán egy pár pillanatnyi igazgatás után felakassza a bejárat melletti vállfára; keskeny ajkain apró mosoly játszott.
– Béke, máris elfelejtettétek? – Draco mindössze ennyi magyarázattal szolgált.
Harry továbbra is elmerengve bámult maga elé, kezei továbbra is felemelve, mintha még tartaná a ruhát. Draco Malfoy az imént végzett el egy olyan feladatot, úgy, hogy nem volt muszáj, amit valószínűleg még soha, lévén, hogy ez inkább szolgához méltó cselekedet volt – legalábbis Harry úgy vélte a Malfoyok biztosan nem akasztották fel más kabátját, talán még a sajátjukat sem... Egy apró fejrázással sikerült kiszakadnia döbbenetéből.
Mikor azonban Ron is nyújtotta a kezeiben tartott kabátot, Draco kissé felszegett állal csak annyit mondott:
– Mi van Weasley? Fel tudod akasztani, nem?
Félő volt, hogy Ron fel fog robbanni, olyan feszültté vált hirtelen, habár Harry ezzel nem igazán ért rá foglalkozni. Most, hogy túl volt a kezdeti sokkon, agya sikeresen felfogta, minek is volt tanúja; lelki szemei előtt az a szelíd mosoly lebegett, melynek egy pillanattal ezelőtt lehetett szemtanúja.
Nem tudta hova tenni Draco viselkedését ezúttal sem, a mardekáros a legnagyobb kérdés volt, amivel valaha találkozott. Hirtelen eszébe jutott a Sherlock Holmes könyv, amit még nyáron kapott Dursleyéktől, akikkel amióta felfogták, hogy mit is tettek Harryék szinte minden évben - nem csak Roxfortért, vagy a Varázsvilágért de a muglikért egyaránt, - kapcsolata javulni kezdett, főleg Dudley mutatott valamiféle hálát, a könyvet is ő ajándékozta a fiatal varázslónak. Harry, habár nem olvasta, tudta, hogy egy nyomozóról szól, a legjobbról, s egyre inkább azt kívánta bárcsak neki is lenne bármiféle affinitása az efféle dolgokhoz.
A fiú továbbra is zavartan, egy kis pírral arcán foglalt helyet a középen lévő nagy asztalnál, amely felé Draco intett, barátai nem sokkal utána szintén leültek. A szőke mardekáros ajkai apró mosolyra görbültek, s habár Harry szívesen figyelte volna ezt az idegesítő, megfejthetetlen, fiatal férfit, figyelmét a hirtelen köré tóduló emberekre kellett fordítsa.
Draco merev testtartással figyelte Pottert, szemöldökei enyhe ráncba szaladtak gondolatai súlyától, pontosan tudta, hogy mit csinált, azt is, hogy mit akar, de valahogy még mindig idegennek érezte a puszta tényt is, hogy nem szülei sorsa, vagy az ő döntéseik nehezedtek vállaira.
– Gondoskodtam arról, hogy ne zavarjanak meg minket. Pár védő bűbájt is kiszórtunk, hogy elkerüljük a feltűnést – foglalt helyet Draco Harry mellett, vele együtt a többiek is elhelyezkedtek a nagy asztal köré rendeződni. – Szóval, várom az ötleteket az este további részének eltöltésére – dőlt hátra a szőke, kezeit összefonva mellkasa előtt.
Harry nagyot nyelve pillantott bal oldalára, ahol Ron, mellette pedig Hermione foglalt helyet, majd sandán Dracóra emelte szemeit, aki a többieket figyelte. A zöld szemek kissé összeszűkültek, ahogyan a griffendéles ismét gondolatai közé keveredett, ezúttal azzal kapcsolatban, mégis mi céllal ült Malfoy pont mellé. Biztosan, csak ő gondolta túl, hiszen az összejövetel két fő alakja ők ketten voltak... kellett legyen logika abban, hogy a mardekáros mit, miért tett; mindössze Harry ezt nem látta.
– Rendeljünk italokat, aztán mondom mi a terv, hacsak nincs ellenvetésetek! – mosolygott Ron gyanúsan nagy lelkesedéssel, de a legtöbben helyeseltek, mindössze Draco horkantott egyet flegmán, de ő sem adott hangot tiltakozásnak.
Mintha csak meghallotta volna, egy pincér jelent meg, aki mindenkit ignorálva egyenesen Harry felé vette útját, hogy aztán egy mély meghajlás kíséretében mondhassa:
– Mr. Potter, hadd mondjam el, rettenetesen hálás vagyok azért... – az éppen magasztalt hős arca megrezzent, minden porcikája megalázónak vélte a jelenetet, ennek mégsem adhatott hangot. A zöld szemek reflexből oldalra tekintettek menekülő út után kutatva; ezúttal is Draco mentette meg a kellemetlen helyzettől, aznap már másodszorra.
– A helyedben nem zengenék 'ily hosszú ódákat Mr. Potterről – utánozta azt, ahogy a férfi Harry nevét ejtette, egy kis gúnnyal megfűszerezve –, a végén még megunja, és úgy dönt, máshol kívánja tölteni az estéjét.
Nem mintha Draco megvetéssel teli szavai javítottak volna bármit is a helyzeten, de legalább a pincér ezután egy szó nélkül végezte a dolgát. Csakhamar kihozták mindenki rendelését és a hatalmas mahagóni asztal roskadozott a vajsörök, exkluzív manóborok és harapnivalók súlya alatt.
A társaságból mindössze Harry és Draco tudta, hogy ez az egész egy átverés, ostoba, rögtönzött színjáték, legalábbis annak indult, ehhez hűen emelték mind poharukat Draco szavaira:
– Ürítsük poharunk a háború végére!
– Mindkét oldal halottaira, a veszteségekre! – szállt be Ron is, mire többen elmormoltak pár nevet, a hangulat egy pillanat alatt komorodott el.
– A békére, a viszályok végére! – tette hozzá Harry is, majd mind nagyot kortyoltak.
Félig, vagy már szinte teljesen üres poharak koccantak az asztal lapján, elégedett moraj hallatszott. Ron szintén elengedte kupáját, hogy aztán felemelkedve nézzen körbe, arcán enyhén kísérteties mosoly játszott, olyan, ami azt üzente Harrynek; semmi jóra ne számítson.
– Most pedig, hölgyeim és uraim, engedjétek meg, hogy prezentáljam eme csodát! – a vörös zsebéből csakhamar az asztalra került egy apró doboz, melyen a Weasley Varázsvicc Vállalat logója tündökölt. Malfoy színpadiasan elfintorodott, majd meghúzta italát, habár ennek csak Harry volt tanúja, a többiek mind Ron ügyeskedését figyelték.
– Mi az ott? – kérdezték többen egyszerre.
– Mindenki, aki gyávának mutatkozik, vagy elhallgatja az igazat, büntetést érdemel! De poena! – Ron felemelte pálcáját, s a kis tárgyra mutatott, túlzó mozdulattal szelte ketté a levegőt, absztrakt formát rajzolva maga előtt.
Az apró, piramis szerű tárgy lassú pörgésbe kezdett, majd fokozatosan gyorsult, míg már csak egy elmosódott masszát lehetett látni belőle, ezzel párhuzamosan kezdett növekedésbe; végül lassan abbahagyta a mozgást és egy fél méteres kupola formájában öltött alakot. Szintek helyezkedtek el, melyek lentről felfelé egyre kisebbek lettek. Egy középkori várat formált, a színek kavalkádja apró házaktól kezdve, keskeny és széles utakon át vezetett fel az erődítményig. Apró figurák helyezkedtek el egy kis tér köré zsúfolódva, amely a házak és vár szintje között helyezkedett el, utóbbiban katonák sorakoztak, íjászok álltak a falakon.
– Ez mégis mi? Még sose láttam hasonlót – hajolt közelebb Hermione, vele együtt a többiek is igyekeztek jobb rálátást nyerni.
– Ez egy játék, amin Fred és George dolgozott... de sosem fejezték be – Ron kissé megrázta vállait, mintha a szomorú gondolatoktól kívánt volna megszabadulni, s egy mosoly kíséretében folytatta. – Mindenesetre a tervek alapján sikerült elvégezni az utolsó simításokat! Ez a drágaság egy mugli játékon alapul, a mottója ennek megfelelően; „Mindenki, aki gyávának mutatkozik, vagy elhallgatja az igazat, büntetést érdemel! De poena!", A büntetés.
Harry zavarodottan figyelte a szerkezetet, de semmilyen nem varázsló játék nem jutott eszébe, amely hasonlóan festett volna, habár igazán sok mugli szórakoztató ipari terméket látott, főként Dudley szülinapjain.
– A játék neve Felelsz, vagy mersz, véleményem szerint már az alap is briliáns volt, de amit kihoztak belőle!
Draco fintorogva figyelte a prezentációt, s mikor Harry ezt észrevette, gondolkodás nélkül rúgta bokán a mardekárost. „Béke", tátogta oldalra pillantva. A szürke szempár szikrákat szórt az irányába, de a griffendéles nem tudta eldönteni pontosan miért, így inkább visszafordult az érdekesnek, ugyanakkor rettenetesnek ígérkező játék felé. Köztudott volt, hogy a Weasley ikrek sohasem finomkodásukról voltak híresek..., ha szerencséd volt, termékeik hatása miatt alig pár órán át kellett szenvedned.
– Szóval a játék úgy működik, hogy először megadjuk, kik játszanak, majd meg húzzuk itt ezt a kart. Ezután a gép kisorsolja azt, hogy ki lesz a kihívója annak, aki meghúzta a kart, majd megmondja, hogy felelni e, vagy merni e kell az illetőnek. Ha előbbi, akkor bármit lehet kérdezni, ha utóbbi, akkor bármilyen feladatot kell adni, mármint olyat, amit itt el lehet végezni és remélhetően nem életveszélyes – a vörös szemei aggódón villantak a mardekárosok felé, de aztán visszatért a középkori város imitációra.
– Szerintem kezdhetjük!
– Kezdjük!
– Ez rohadt jó!
Harry elmosolyodott a többiek lelkesedésén, ő is ámult a játékon. Tudta, hogy a muglik körében igen elterjedt volt, de lévén, hogy nem igen voltak barátai, és semmiféle szociális kapcsolata mielőtt Roxfortba került, sosem volt alkalma részese lenni efféle "bandázásoknak" - ahogy Dudley hívta.
Sorban következtek a kérdések, melyek leginkább zavarba ejtőek voltak; a feladatok pedig idióták, mókásak. Egymás után rendelték meg az újabb italokat és rágcsákat, amely mindenki hangulatán dobott egyet. Harry is vigyorogva figyelte az eseményeket, egy üveg borral egyensúlyozva a fején; már csak két kör erejéig kellett ott tartania. Nem mintha eddig sikerült volna neki, felsője bal oldalán hatalmas vöröses folt éktelenkedett. Az egyensúly érzéke kiváló volt, hiszen képes volt egyensúlyozni egy repülő seprűn állva, de az alkohol hatása miatt most igen nehezére esett nem kiönteni az italt újra és újra.
Mint kiderült azok, akik hazudtak, vagy nem akarták teljesíteni a feladatokat különféle büntetésben részesültek, Ron ujjai például mágikus módon az asztal lapjához voltak ragasztva, már három kör óta.
Draco következett, ez volt az első alkalom, hogy a gép nem azt írta, ki, hogy feladatot kell teljesítsen. Parkinson volt az, akinek kérdeznie kellett. A szürke szemek összeszűkülve pillantottak a lányra, Draco ajkai keskeny vonallá préselődtek.
– Ki nyer?
– Senki – rántotta meg vállait Ron, miközben arcát Hermione hajába temette. – Finom az illatod, ital és kaja... – mormogta kábán –, meg virágok. – Kétség nélkül bárki megmondhatta, hogy Ron teljesen kész volt.
– Ez egy értelmetlen játék – morogta orra alatt, de azért várakozón a mardekáros lányra nézett.
– Csak azért mondod, mert félsz attól, amit kérdezni fogok – vigyorgott Parkinson kacsintva, Draco dölyfösen szegte fel állát a kijelentés hallatán.
– Ne viccelődj, nem áll jól neked – forgatta meg szemeit, a szavakat összeszorított fogak között szűrve.
Parkinson cinkosan Harryre mosolygott, mielőtt megszólalt; a griffendéles ezt nem igazán tudta hova tenni, de nem is akart bele gondolni mi járhatott a lány fejében, miután meghallotta a kérdést:
– Szóval Draco, csodálod Harry Pottert?
– Nem – vágta rá Draco a választ, vonásai rendezettnek tűntek, de szemei utálattól csillogtak, ahogy a lányra nézett. Amint a szavak elhangoztak a vár tetején álló apró figurák felemelték íjukat, és megcélozták a szőkét, aki a következő percekben már szitkozódva próbált megszabadulni a karjából kiálló apró nyilaktól.
– Hah, tudtam! – nevetett a lány. Draco és Harry arca is pirosabb árnyalatba öltözött, bár szerencsére ezt akár az alkoholra is foghatták.
– Nem csodálom Harryt... – ismételte meg lassan formálva a szavakat. ...olyan mániákusan, mint te – fejezte be mondatát némán, remélve, hogy ezzel kijátszhatja a rendszert. A játék nyugton maradt, ezúttal nem rótt ki rá semmilyen büntetést. Draco győzelemittasan húzta féloldalas mosolyra ajkait, Parkinson szemforgatva legyintett.
Harry sikeresen kizökkent és leejtette az üveget, ami szerencsére a védő varázslatnak köszönhetően nem tört millió apró darabra. A szemüveges zavart gondolatai körbe-körbe kergették egymást fejében, de mivel a történteket még józan állapotban sem tudta volna megfejteni, felhagyott a próbálkozással.
Neville fél percig próbált egyensúlyozni egy széket a tenyerében, amelynek köszönhetően Hermione és ő is majdnem ki lettek ütve; Harry elfogyasztott egy fél üveg manó bort, aminek köszönhetően még illumináltabb állapotban tengődött tovább.
A játék elképesztően mókásnak tűnt a griffendéles hős számára, mindaddig, míg valahogy el nem dőlt a székkel.
– Remek, nem tudom ki itatta le Har-Harryt, de szép volt... most Vol-demort legyőzője a padlón nyáladzik... – morogta Ron, nehezen formálva a szavakat, a plafont bámulva.
A játék tovább folytatódott:
– Szóval Draco, csókolj meg valakit a jelenlévők közül a játék végéig!
Ron tovább szuggerált egy repedést a mennyezeten, miközben a mardekáros idegesítő szitkozódását hallgatta, a feladatot adót már fel se ismerte elmerengett állapotában.
Harry a szavakat hallva összeráncolt szemöldökkel nézte a szőke arcát, és a szürke szemeket, ahogy gyorsan körbe néztek. Tekintetük találkozott egy másodpercre, mielőtt Draco elfordult és idegesen nedvesítette meg kiszáradt ajkait.
✶✶✶
Már éjfél körül járt az idő. Ron kipirult arccal, szakadt talárban lógott le az egyik mennyezeti gerendáról; Hermione fél lábon egyensúlyozott könyveket tartva a fején és kezeiben is; Neville a falnak támasztott homlokkal, állva aludt... összegezve mindenki eléggé ramaty állapotban volt, a társaság sikeresen leamortizálta a szobát.
– Szerintem ideje lenne pakolni – mondta Malfoy, ő is fáradtnak tűnt, hófehér bőre ki volt pirosodva, szőke hajából pár tincs rendezetlenül hullott szemei elé, de mindezek ellenére ő festett a legjobban a jelenlévők közül. Harry, aki az asztal lábának dőlve ücsörgött kimerülten, csodálkozva, és irigykedve tekintett fel Dracóra, aki még mindig egyenes háttal ült székén.
– A csók! – kiabálta Parkinson egy rakásba hordott szék mögül, - Harrynek fogalma sem volt, mikor, és miért építettek piramist a teremben található bútorokból.
Draco fogai olyan hangosan koccantak össze, hogy még Harry is tisztán hallotta. A mardekáros arca kisimult, ahogy testtartása megfeszült. A játékon elhelyezkedő tömeg egyszerre fordult a szőke felé, mintha csak ők is várakoznának.
Mielőtt még Harry felkászálódhatott volna, hogy ő is szemtanúja legyen a kínosnak ígérkező jelenetnek, Malfoy megragadta bortól foltos pólója nyakát, és elkezdte felrángatni a földről, mindaddig, míg az összezavarodott griffendéles meg nem tudott támaszkodni az asztalban.
– Ezért olyan átkot küldök rád – morogta Draco Parkinson felé pillantva, majd szemei visszatértek az előtte tántorgó Harryre.
A mardekáros hevesen, indulatosan hajolt előre, és rántotta ezzel egy időben maga felé a szemüvegest, ajkaik durván találkoztak, még fogaik is összekoccantak a vehemenciától. A zöld szemek csodálkozva tágultak ki, ahogy Draco ajkai habozva kezdtek el egyre finomabban mozogni, elhagyva a kezdeti durvaságot. Mielőtt Harry még megállíthatta volna magát, beszállt a keringőbe; ajkaik szinkronban mozogtak, csak néha vétették el a lépést. A csók lassúvá vált, a szürke szemek nem nyíltak ki, helyette Harry is leeresztette szemhéjait. Agyában a fogaskerekek megakadtak, és nem jutott eszébe semmilyen ok, amiért abba kellene hagyniuk azt, amibe belekezdtek; csak a pillanat létezett.
Mikor Draco félre akart lépni, Harry visszarántotta a másikat, annak karját megragadva, hogy aztán nyelvével törjön utat - nem mintha a másik tiltakozott volna. A fiú egyszerre ízlelt keserűt, és édeset, de igazából nem számított, hogy Dracónak bor és fahéjas alma íze volt egy kis fanyarsággal keveredve. Harry szíve a torkában dobogott, és ahogy felsőtestük egymásnak feszült érezte, hogy a szőkeség mellkasa is reszketegen emelkedett fel-le...
8. fejezet
– Harry! – ordította el magát valaki, mire a zöld szemek ijedten pattantak ki. A fiú morogva kapta szemei elé kezét, hogy akadályt állítson az éles fény útjába.
– Kussolj Weasley, mielőtt betömöm a pofád az őrült mugli játékoddal! – hallatszott Draco ideges, rekedtes hangja; valószínűleg őt is Ron kiáltása ébresztette fel.
Harry kisöpörte a fekete tincseket szemei elől, majd ásítva felült, hogy megszemlélhesse az előző este után maradt pusztítást. A diákok legtöbbje még aludt, vagy kábán pislogott; a vörös az asztalnak támaszkodva, leesett állal, döbbenten bámult a padlón ülő griffendélesre, és a mellette fekvő mardekárosra. Igen, Draco Malfoy Harrytől alig egy araszra feküdt, arcvonásai megfeszültek, ahogy gyilkosan hunyorgott Ron irányába.
Mi a fene történt? – tette fel magának Harry a kérdést, majd, mint ha erre válaszolt volna, agya feléledt és megsorozta őt az előző este emlékeivel; kezdve Hagriddal, egészen addig a csókig.
– Mih? – pislogott maga elé a fiú; ez nem történhetett meg... Malfoy miért...?
– Mond, hogy csak egy rémálom volt! Harry?! – kérlelte Ron kétségbeesetten, sajnos ez igazolni látszott azt, ami a zöld szemű fejében játszódott vissza.
Habár az emlékek ködösek voltak, össze-vissza kavarogtak, kísértetiesen igaznak hatott minden részlete annak, ahogy Malfoy ajkai... - Harry egy szánalmas, nyüszítésszerű hangot hallatott, ahogy barátjára nézett. – Bármilyen is volt a kapcsolata Ginnyvel, attól még a lány a barátnője volt, Ron pedig egy védelmező báty.
– Nem csókoltad meg Malfoyt, igaz? – kérdezte, ezúttal indulatosabban, mire Harrynek összekoccantak a fogai; de legalább Ron szikrákat szóró tekintete Dracóra fókuszált.
– Én kezdtem, de viszonozta. Boldog vagy Weasley, vagy kérsz még részleteket? – morogta a szőke, aki időközben talpra kecmergett, és már külsejét szedte rendbe halkan elmormolt varázsigékkel. A tejfehér tincsek kiegyenesedtek és elrendeződtek, Harry pedig kábán bámult fel a mardekárosra, mint valami kétlábon járó csodára.
Ron felmordult, mire a zöld szemek visszafordultak az asztal felé; barátja kezeibe temette arcát, majd nemes egyszerűséggel elsétált a falig, hogy fejét a vakolathoz csapja; a vörös felől hangos jajgatás és öklendezésre emlékeztető hangok hallatszottak. Hermione zavartan nézett körbe, barna haja kócosan, a létező összes irányba állt, de mikor meglátta Ront azonnal felkelt, és egy még friss nyálcsíkot letörölve álláról barátjához sétált, hogy segíthessen neki bármi is történt.
Minden múló perccel nőtt a többiek által keltett ricsaj, ezzel egyszerre vált Harry fejfájása egyre elviselhetetlenebbé és szorongása és zavarodottsága sem kezdett éppenséggel halványodni. Draco Malfoy, az állítólagos „ősellensége", akivel éveken át rivalizáltak megcsókolta Harryt. Szájon. Nyelvvel. Nem undorodva. – A griffendéles agya újra és újra ezt játszotta, mint valami régi, rossz magnó, ami megakadt.
Mindenesetre Harry a lehető leggyorsabban el akart tűnni a mardekáros közeléből. Rövidtávú tervei közt szerepelt egy oktatás jellegű találkozás a Fúriafűzzel, talán a fa értelmet tudna verni a fejébe...
S mégis, minden igyekezete ellenére – ott hagyott mindenkit, még Ront és Hermionét sem várta meg, csak egy jó nagy erszénynyi arany galleont dobott oda az első alkalmazottnak, aki szembe jött vele -, a kastélyban mégis összefutott Dracóval, habár a mardekáros minden bizonnyal később indult el, mint ő. Az, hogy Malfoy utolérte valószínűleg a griffendéles másnapos állapotának volt köszönhető; Harry nem egy bokor mellett állt meg, hogy megszabaduljon gyomra felkavarodott tartalmától. A fiú azt hitte némán lesétálnak a pincébe, s majd egyikük sem szólal meg; tévedett.
– Nem kéne, lerészegedj Potter – Draco hangja nem remegett meg, a mardekáros nem tűnt idegesnek, s arca nem torzult undorodott, vagy megvető grimaszba sem.
Harry megköszörülte a torkát, majd szólásra nyitotta a száját, miközben meredten maga elé bámult; nem kockáztatta meg azt, hogy Malfoyra nézzen: – Nem kellene olyan feladatot adnod, hogy igyak meg egy csomó bort – vágott vissza kissé nyersen.
– A játék az játék.
Persze! - gondolta Harry. – Draco bizonyára csak szórakozott, játszott. Amit tett, semmit nem jelentett; mindössze Harry volt a legközelebbi ember, ő pedig túl akart esni a feladatán.
A griffendéles ajkait megkönnyebbült sóhaj hagyta el testtartása kevésbé feszültre váltott; nem jelentett semmit, és Malfoy nem undorodott tőle, szóval legalább ezen nem kellett agyaljon annyit pillanatnyilag. A másik igen aggasztó feladat, ami rá várt a Ginnyvel való találkozás volt, mert nincs az az isten, hogy a lány ne halljon a történtekről. Harry inkább ment volna egy jó kis esti túrára a rengetegben egyedül, minthogy szembe kelljen néznie a lány csalódottságával és haragjával - ami mellesleg teljesen jogos volt, mert a fiú igenis viszonozta... ahelyett, hogy elhúzódott volna, vagy éppen szétátkozta volna Malfoyt.
– Miért a Weasley lány? – jött hirtelen a kérdés, miközben már a lépcsőn mentek lefelé. Harry szemöldökeit ráncolva pillantott oldalra, hogy lássa Draco arcát; arra számított, hogy a másik ajkai minimum egy gúnyos mosolyba lesznek húzva, de a mardekáros teljesen komolynak tűnt.
Na, ez végképp mi a fene? – pislogott Harry értetlenül.
– Nem tudom, mire gondolsz, de semmi közöd hozzá – mormogta végül mély levegőt véve, igyekezve száműzni minden olyan gondolatot, ami a körül forgott, vajon miért kérdezte pont ezt Malfoy.
– Mindössze beszélgetést kívántam kezdeményezni. S csak, hogy tudd, szerintem elég ellenségesen viselkedsz annak ellenére, hogy tegnap volt a békülős összejövetel. – Harry felhorkantott válasz gyanánt, s már éppen nyitotta a száját, mikor Malfoy folytatta. – Mindenesetre visszatérve a kérdéshez, annyit akartam mondani, hogy annak ellenére, hogy a vörös azt híreszteli hamarosan esküvőtök lesz, nem igazán látni titeket együtt.
– Még így sem a te dolgod, kopj le Malfoy – morogta Harry, majd gyorsan balra kanyarodott, ellenkező irányba, mint amerre a Mardekár klubhelyisége volt. Mindaddig, míg nem fordult le az azt követő sarkon, a hátán érezte Draco tekintetét.
A griffendéles fiú szaggatottan fújta ki a levegőt, ahogy ökle a hideg fallal találkozott. Malfoynak igaza volt. Lehet, hogy csak azért jegyezte meg, hogy bosszantsa, vagy valami egészen más célja volt, de igaza volt. Legalábbis minden, ami az elmúlt nap történt mintha, arra akart volna rávilágítani mennyire tönkrement a kapcsolata Ginnyvel.
Harry még jó ideig fel-alá járkált a pince elhagyottabb részein, remélve, hogy senkivel nem fog összefutni. Magában végig vette mi mindenen ment keresztül Ginnyt ismerve Denem naplójától kezdve mostanáig; jó volt, kezdetben meg volt a szikra, ami minden tini románchoz járt, az első szerelmekhez. Azóta pedig... a kapcsolatuknak tovább kellett volna lépni, csakhogy nem sikerült megugraniuk azt a lépcsőfokot, és egyszerűen csak úgy maradtak. Beleragadtak a helyzetbe, amiből egyikük sem mert kilépni, márpedig mindkettejük érdeke az lett volna, hogy tovább lépjenek és elengedjék azt, ami egyértelműen nem működött.
✶✶✶
Este az ágya szélén ült, arca még mindig égett a pofontól, amit Ginnytől kapott; megérdemelte. A griffendéles helyzetén cseppet sem segített az sem, hogy ebédre már az egész iskola arról beszélt, hogy mi történt a partin, vagyis immáron a fiú ex-barátnője nem is tőle tudta meg, hogy valami volt. A lány nem azért volt dühös, mert a fiú szakítani akart vele - azt megbeszélték miután a kedélyek lecsillapodtak, mindkettejüknek jobb volt így -, hanem mert megcsókolt valakit, amíg még együtt voltak: Draco Malfoyt. Talán Ginny haragjának mértékéhez nagyban hozzájárult az is, hogy cseppet sem kedvelte, sőt, ki nem állhatta a szóban forgó személyt.
Reggel óta az emlékei teljesen visszatértek, aminek kifejezetten nem örült, mert így minden pillanatban, mikor elkalandozott eszébe jutott milyen érzés volt; ami legalább arra jó volt, hogy tudta Ginnyvel tényleg nem működött valami, de ugyanakkor felettébb zavarbaejtő és idegesítő volt.
Végül megelégelte a tétlenül ücsörgést és a bűntudatot; megfogta a Tekergők térképét és sétára indult. Mikor észrevette Hermione nevét, aki a könyvtárban tartózkodott, arra vette az irányt. Harry nem mulasztotta el azt sem megnézni Draco hol tartózkodott; a mardekáros neve egy üres tanteremben volt jelezve..., de miért is érdekelte?
– Oh, Harry! – köszöntötte Hermione egy könyvkupac mögül kukucskálva, mikor meghallotta a közeledő lépteket. – Nem fogod elhinni, hogy mit találtam! – kezdte el jobbra-balra pakolni a stócokat.
– Hm? – kérdezte érdeklődve; momentán bárminek örült, ami el tudta terelni a figyelmét arról, hogy milyen érzés volt mikor Draco...
– Megtaláltam! A könyvet, amit Draco javasolt – mosolygott, Harry ajkai tükrözték a mozdulatot.
– És, miről szól? Miért mondta pont ezt?
– Uhm, hát addig még nem jutottam el. Igazán feladta a leckét, el se hiszed mennyit kutattam, mire egyáltalán említést találtam róla! – vonta össze szemöldökeit Hermione. – Aland Hagars a mágia történetét kutatta, minden bizonnyal a minisztérium titkos részlegén dolgozott, és habár nem találtam konkrét utalást rá, az a feltevésem, hogy a halál volt a szakterülete, emellett pedig aranyvérmániás volt, pedig ő maga nem volt az!
– Nem hangzik valami fényesen, se logikusan. Miért lenne vérmániás valaki, aki nem aranyvérű?...
– A könyv pedig, amit Draco mondott, kizárásos alapon egy kézirat, amiből mindössze egy példány létezik. Azonban a címe megegyezik az egyik előadásának a címével, amiről nyilván nincsen semmilyen tartalmi feljegyzés, mindössze az, hogy megtartotta... még csak nem is volt népszerű, és ha valaki ott is volt, minden bizonnyal már halott – folytatta ignorálva a fiú közbeszólását.
– Szóval nincs könyv, és bárki, aki bármit tudhatna már halott... – összegezte Harry keserűen.
– Még nincs. De gondolj bele, honnét tudhatta Draco, hogy egyáltalán létezik! Nyilván az imént említett aranyvérmániához volt köze, ha tippelnem kellene, akkor valamilyen kötődése van a Malfoy házhoz.
– Kérlek Hermione, hosszú napom volt, ne fárassz, térj a lényegre! – nézett rá könyörgőn Harry.
– Én is itt kutattam egész nap, szóval türelem, hagyd, hogy végig mondjam! – emelte meg egy kicsit a hangját a lány, mire a fiú védekezőn felemelte kezeit, és bólintott, hogy folytassa. – Szóval, mint kiderült a Black család egyik barátja volt, vagy legalábbis valamilyen szinten kapcsolódott hozzájuk is...
– Kérdezzük meg Siport!
– Hagars jóval korábban élt, mint Sipor – közölte vele Hermione, mintha egyértelmű lenne, majd folytatta, mintha Harry meg se szólalt volna. – Azonban van egy jegyzet, ami arról szól, hogy eltűnt, és végiratához hűen minden vagyona a Malfoyokhoz került! – lendítette magasba kezeit, miközben hevesen gesztikulált, mintha ez az információ lenne minimum a létezés kérdésének megválaszolásához a kulcs. – Vagyis amennyiben a kézirat létezik, az is a Malfoyoknál kell, legyen, ami megmagyarázza, hogy Draco honnét ismeri, nyilván látta, olvasta korábban... de Harry, ugye nem mondtál neki semmit a helyzetedről? – kérdezte hirtelen a lány komolyan.
A fiú zavartan nézett oldalra, miközben próbált előrukkolni valamivel, még úgy is, hogy tudta egyértelmű volt, hogy Malfoy birtokában volt bizonyos információknak, különben nem ajánlott volna egy könyvet.
– Uhm, semmi konkrétat nem tud... – próbálta enyhíteni helyzetét.
– Harry! – kiáltott rá fojtott hangon a lány, hiszen mégiscsak könyvtárban voltak.
– Nem tehetek róla, csak úgy megtörtént – morogta az orra alatt. – Különben is, ha nem akarna segíteni, akkor bizonyára nem tette volna, amit tett.
– Tudom, hogy szeretnéd azt hinni, hogy Draco megváltozott, de nem lehetsz óvatlan! Elég, ha valaki csak annyit tud, hogy vannak pillanatok, amikor sebezhető vagy és... – Harry közbevágott.
– Talán nem vagyok olyankor a magam ura, de ettől függetlenül még nem mondanám sebezhetőnek magam – húzta össze szemöldökeit kissé duzzogva. – Mindegy, ejtsük a témát, nem törölhetjük az emlékeit, szóval felesleges ezen vitáznunk... Ott tartottunk, hogy a könyv lehet, hogy létezik, lehet, hogy nem, és valószínűleg, ha igen, akkor a Malfoy kúriában van.
– Mondhatjuk, hogy ez a lényeg – préselte össze ajkait a lány; mindketten tudták, hogy ez már volt valami, de nem igazán segítség.
– De, ha ez egy könyv a Halálról, akkor nem kellett volna Voldemortnak adja?
– Lucius sosem volt valami elkötelezett híve Voldemortnak, mindössze az aranyvérhez volt hű, szóval nem hinném, hogy kiadott volna a kezeiből egy ilyen egyedi példányt. – Harry bólintott egyetértése jeléül, majd sóhajtva felnézett a könyvespolcra.
– Nem kérhetjük csak úgy el a könyvet, ugye? Soha semmi nem olyan egyszerű...
– Attól tartok Draco valamilyen okkal volt ennyire titokzatos ezzel az egésszel kapcsolatban, nem hiszem, hogy meg tudná szerezni, vagy, hogy egyáltalán szándékában állna.
– De lényegében véve ezzel Malfoy nem felkért minket egy keringőre, hogy törjünk be a kúriába és szerezzük meg? – jelent meg egy szemtelen mosoly Harry ajkain; nem tehetett róla, de Lucius bosszantása mindig örömet tudott neki okozni.
– Meg kell szereznünk a tervrajzokat, és kell egy terv... – motyogta Hermione, miközben máris újabb lapokat fötört össze-vissza. Harry mosolya csak még szélesebbre nőtt. – Mert, ha esetleg aurorokat küldünk, biztos, hogy sikerülne kijátszania őket.
– Azt hiszem, mindkettőnknek ideje lenne aludni menni – javasolta Harry, már így is jóval takarodó után voltak. – Köszi Hermione, tényleg, nagyon nagy segítség vagy, mint mindig. A legokosabb boszorka! Jobb vagy mint az internet, főleg, hogy ilyen információk fent sincsenek rajta, de ettől eltekintve is – mosolygott a fiú, a lány viszonozta, arcán egy kis pír jelent meg, mint mindig mikor dicsérték.
Miután elpakolták a könyveket, egy darabig együtt sétáltak végig a kihalt, csendes folyosókon, mígnem Hermione törte meg a csendet.
– Ron mondta, mi történt Ginnyvel.
– Hát igen, nem működött – felelte feszülten Harry, félve a másik reakciójától, azonban legnagyobb meglepetésére Hermione megkönnyebbülten sóhajtott, majd bocsánatkérő mosolyt villantott felé.
– Ne érts félre, de úgy örülök, hogy végre valamelyikőtök lépett! Kínszenvedés volt nézni, amit csináltatok, főleg úgy, hogy remek összehasonlítási alapom volt, hiszen Ronnal...
– Hé, hé, oké, vettem! Nem vagyok kíváncsi a két legjobb barátom romantikus életére – kezdte el fülei felé emelni kezeit, nyomatékot adva szavainak. – Szóval ilyen egyértelmű volt? – kérdezte végül, kínjában ajkába harapva.
– El sem hinnéd mennyire, Ron fogadni akart azzal kapcsolatban, Ginny mikor talál magának valaki mást... mármint nem sértés, csak ő a húga és aggódik a jövője miatt – ez még Hermione szájából sem hangzott hihetően, de Harry lerázta magáról. A lényeg az volt, hogy már véget ért a kapcsolatuk, és mindketten szabadok voltak.
Harrynek fogalma sem volt mit fog kezdeni ezzel az újonnan szerzett szabadsággal, de abban biztos volt, hogy Malfoy nem fog szerepelni benne. Ehhez viszont még rendeznie kellett a gondolatait, mert folyton az az idióta, idegesítő, szőke mardekáros járt a fejében.
Ráadásul még mindig azt sem tudta, hogy a rohamoknak mi közük Dracóhoz, ahhoz viszont beszélnie kellett volna vele, hogy kifaggathassa. Márpedig Harry ódzkodott a mardekáros közelébe menni egy darabig, a végén még valami idióta dolgot tenne...
– Kussolj Weasley, mielőtt betömöm a pofád az őrült mugli játékoddal! – hallatszott Draco ideges, rekedtes hangja; valószínűleg őt is Ron kiáltása ébresztette fel.
Harry kisöpörte a fekete tincseket szemei elől, majd ásítva felült, hogy megszemlélhesse az előző este után maradt pusztítást. A diákok legtöbbje még aludt, vagy kábán pislogott; a vörös az asztalnak támaszkodva, leesett állal, döbbenten bámult a padlón ülő griffendélesre, és a mellette fekvő mardekárosra. Igen, Draco Malfoy Harrytől alig egy araszra feküdt, arcvonásai megfeszültek, ahogy gyilkosan hunyorgott Ron irányába.
Mi a fene történt? – tette fel magának Harry a kérdést, majd, mint ha erre válaszolt volna, agya feléledt és megsorozta őt az előző este emlékeivel; kezdve Hagriddal, egészen addig a csókig.
– Mih? – pislogott maga elé a fiú; ez nem történhetett meg... Malfoy miért...?
– Mond, hogy csak egy rémálom volt! Harry?! – kérlelte Ron kétségbeesetten, sajnos ez igazolni látszott azt, ami a zöld szemű fejében játszódott vissza.
Habár az emlékek ködösek voltak, össze-vissza kavarogtak, kísértetiesen igaznak hatott minden részlete annak, ahogy Malfoy ajkai... - Harry egy szánalmas, nyüszítésszerű hangot hallatott, ahogy barátjára nézett. – Bármilyen is volt a kapcsolata Ginnyvel, attól még a lány a barátnője volt, Ron pedig egy védelmező báty.
– Nem csókoltad meg Malfoyt, igaz? – kérdezte, ezúttal indulatosabban, mire Harrynek összekoccantak a fogai; de legalább Ron szikrákat szóró tekintete Dracóra fókuszált.
– Én kezdtem, de viszonozta. Boldog vagy Weasley, vagy kérsz még részleteket? – morogta a szőke, aki időközben talpra kecmergett, és már külsejét szedte rendbe halkan elmormolt varázsigékkel. A tejfehér tincsek kiegyenesedtek és elrendeződtek, Harry pedig kábán bámult fel a mardekárosra, mint valami kétlábon járó csodára.
Ron felmordult, mire a zöld szemek visszafordultak az asztal felé; barátja kezeibe temette arcát, majd nemes egyszerűséggel elsétált a falig, hogy fejét a vakolathoz csapja; a vörös felől hangos jajgatás és öklendezésre emlékeztető hangok hallatszottak. Hermione zavartan nézett körbe, barna haja kócosan, a létező összes irányba állt, de mikor meglátta Ront azonnal felkelt, és egy még friss nyálcsíkot letörölve álláról barátjához sétált, hogy segíthessen neki bármi is történt.
Minden múló perccel nőtt a többiek által keltett ricsaj, ezzel egyszerre vált Harry fejfájása egyre elviselhetetlenebbé és szorongása és zavarodottsága sem kezdett éppenséggel halványodni. Draco Malfoy, az állítólagos „ősellensége", akivel éveken át rivalizáltak megcsókolta Harryt. Szájon. Nyelvvel. Nem undorodva. – A griffendéles agya újra és újra ezt játszotta, mint valami régi, rossz magnó, ami megakadt.
Mindenesetre Harry a lehető leggyorsabban el akart tűnni a mardekáros közeléből. Rövidtávú tervei közt szerepelt egy oktatás jellegű találkozás a Fúriafűzzel, talán a fa értelmet tudna verni a fejébe...
S mégis, minden igyekezete ellenére – ott hagyott mindenkit, még Ront és Hermionét sem várta meg, csak egy jó nagy erszénynyi arany galleont dobott oda az első alkalmazottnak, aki szembe jött vele -, a kastélyban mégis összefutott Dracóval, habár a mardekáros minden bizonnyal később indult el, mint ő. Az, hogy Malfoy utolérte valószínűleg a griffendéles másnapos állapotának volt köszönhető; Harry nem egy bokor mellett állt meg, hogy megszabaduljon gyomra felkavarodott tartalmától. A fiú azt hitte némán lesétálnak a pincébe, s majd egyikük sem szólal meg; tévedett.
– Nem kéne, lerészegedj Potter – Draco hangja nem remegett meg, a mardekáros nem tűnt idegesnek, s arca nem torzult undorodott, vagy megvető grimaszba sem.
Harry megköszörülte a torkát, majd szólásra nyitotta a száját, miközben meredten maga elé bámult; nem kockáztatta meg azt, hogy Malfoyra nézzen: – Nem kellene olyan feladatot adnod, hogy igyak meg egy csomó bort – vágott vissza kissé nyersen.
– A játék az játék.
Persze! - gondolta Harry. – Draco bizonyára csak szórakozott, játszott. Amit tett, semmit nem jelentett; mindössze Harry volt a legközelebbi ember, ő pedig túl akart esni a feladatán.
A griffendéles ajkait megkönnyebbült sóhaj hagyta el testtartása kevésbé feszültre váltott; nem jelentett semmit, és Malfoy nem undorodott tőle, szóval legalább ezen nem kellett agyaljon annyit pillanatnyilag. A másik igen aggasztó feladat, ami rá várt a Ginnyvel való találkozás volt, mert nincs az az isten, hogy a lány ne halljon a történtekről. Harry inkább ment volna egy jó kis esti túrára a rengetegben egyedül, minthogy szembe kelljen néznie a lány csalódottságával és haragjával - ami mellesleg teljesen jogos volt, mert a fiú igenis viszonozta... ahelyett, hogy elhúzódott volna, vagy éppen szétátkozta volna Malfoyt.
– Miért a Weasley lány? – jött hirtelen a kérdés, miközben már a lépcsőn mentek lefelé. Harry szemöldökeit ráncolva pillantott oldalra, hogy lássa Draco arcát; arra számított, hogy a másik ajkai minimum egy gúnyos mosolyba lesznek húzva, de a mardekáros teljesen komolynak tűnt.
Na, ez végképp mi a fene? – pislogott Harry értetlenül.
– Nem tudom, mire gondolsz, de semmi közöd hozzá – mormogta végül mély levegőt véve, igyekezve száműzni minden olyan gondolatot, ami a körül forgott, vajon miért kérdezte pont ezt Malfoy.
– Mindössze beszélgetést kívántam kezdeményezni. S csak, hogy tudd, szerintem elég ellenségesen viselkedsz annak ellenére, hogy tegnap volt a békülős összejövetel. – Harry felhorkantott válasz gyanánt, s már éppen nyitotta a száját, mikor Malfoy folytatta. – Mindenesetre visszatérve a kérdéshez, annyit akartam mondani, hogy annak ellenére, hogy a vörös azt híreszteli hamarosan esküvőtök lesz, nem igazán látni titeket együtt.
– Még így sem a te dolgod, kopj le Malfoy – morogta Harry, majd gyorsan balra kanyarodott, ellenkező irányba, mint amerre a Mardekár klubhelyisége volt. Mindaddig, míg nem fordult le az azt követő sarkon, a hátán érezte Draco tekintetét.
A griffendéles fiú szaggatottan fújta ki a levegőt, ahogy ökle a hideg fallal találkozott. Malfoynak igaza volt. Lehet, hogy csak azért jegyezte meg, hogy bosszantsa, vagy valami egészen más célja volt, de igaza volt. Legalábbis minden, ami az elmúlt nap történt mintha, arra akart volna rávilágítani mennyire tönkrement a kapcsolata Ginnyvel.
Harry még jó ideig fel-alá járkált a pince elhagyottabb részein, remélve, hogy senkivel nem fog összefutni. Magában végig vette mi mindenen ment keresztül Ginnyt ismerve Denem naplójától kezdve mostanáig; jó volt, kezdetben meg volt a szikra, ami minden tini románchoz járt, az első szerelmekhez. Azóta pedig... a kapcsolatuknak tovább kellett volna lépni, csakhogy nem sikerült megugraniuk azt a lépcsőfokot, és egyszerűen csak úgy maradtak. Beleragadtak a helyzetbe, amiből egyikük sem mert kilépni, márpedig mindkettejük érdeke az lett volna, hogy tovább lépjenek és elengedjék azt, ami egyértelműen nem működött.
✶✶✶
Este az ágya szélén ült, arca még mindig égett a pofontól, amit Ginnytől kapott; megérdemelte. A griffendéles helyzetén cseppet sem segített az sem, hogy ebédre már az egész iskola arról beszélt, hogy mi történt a partin, vagyis immáron a fiú ex-barátnője nem is tőle tudta meg, hogy valami volt. A lány nem azért volt dühös, mert a fiú szakítani akart vele - azt megbeszélték miután a kedélyek lecsillapodtak, mindkettejüknek jobb volt így -, hanem mert megcsókolt valakit, amíg még együtt voltak: Draco Malfoyt. Talán Ginny haragjának mértékéhez nagyban hozzájárult az is, hogy cseppet sem kedvelte, sőt, ki nem állhatta a szóban forgó személyt.
Reggel óta az emlékei teljesen visszatértek, aminek kifejezetten nem örült, mert így minden pillanatban, mikor elkalandozott eszébe jutott milyen érzés volt; ami legalább arra jó volt, hogy tudta Ginnyvel tényleg nem működött valami, de ugyanakkor felettébb zavarbaejtő és idegesítő volt.
Végül megelégelte a tétlenül ücsörgést és a bűntudatot; megfogta a Tekergők térképét és sétára indult. Mikor észrevette Hermione nevét, aki a könyvtárban tartózkodott, arra vette az irányt. Harry nem mulasztotta el azt sem megnézni Draco hol tartózkodott; a mardekáros neve egy üres tanteremben volt jelezve..., de miért is érdekelte?
– Oh, Harry! – köszöntötte Hermione egy könyvkupac mögül kukucskálva, mikor meghallotta a közeledő lépteket. – Nem fogod elhinni, hogy mit találtam! – kezdte el jobbra-balra pakolni a stócokat.
– Hm? – kérdezte érdeklődve; momentán bárminek örült, ami el tudta terelni a figyelmét arról, hogy milyen érzés volt mikor Draco...
– Megtaláltam! A könyvet, amit Draco javasolt – mosolygott, Harry ajkai tükrözték a mozdulatot.
– És, miről szól? Miért mondta pont ezt?
– Uhm, hát addig még nem jutottam el. Igazán feladta a leckét, el se hiszed mennyit kutattam, mire egyáltalán említést találtam róla! – vonta össze szemöldökeit Hermione. – Aland Hagars a mágia történetét kutatta, minden bizonnyal a minisztérium titkos részlegén dolgozott, és habár nem találtam konkrét utalást rá, az a feltevésem, hogy a halál volt a szakterülete, emellett pedig aranyvérmániás volt, pedig ő maga nem volt az!
– Nem hangzik valami fényesen, se logikusan. Miért lenne vérmániás valaki, aki nem aranyvérű?...
– A könyv pedig, amit Draco mondott, kizárásos alapon egy kézirat, amiből mindössze egy példány létezik. Azonban a címe megegyezik az egyik előadásának a címével, amiről nyilván nincsen semmilyen tartalmi feljegyzés, mindössze az, hogy megtartotta... még csak nem is volt népszerű, és ha valaki ott is volt, minden bizonnyal már halott – folytatta ignorálva a fiú közbeszólását.
– Szóval nincs könyv, és bárki, aki bármit tudhatna már halott... – összegezte Harry keserűen.
– Még nincs. De gondolj bele, honnét tudhatta Draco, hogy egyáltalán létezik! Nyilván az imént említett aranyvérmániához volt köze, ha tippelnem kellene, akkor valamilyen kötődése van a Malfoy házhoz.
– Kérlek Hermione, hosszú napom volt, ne fárassz, térj a lényegre! – nézett rá könyörgőn Harry.
– Én is itt kutattam egész nap, szóval türelem, hagyd, hogy végig mondjam! – emelte meg egy kicsit a hangját a lány, mire a fiú védekezőn felemelte kezeit, és bólintott, hogy folytassa. – Szóval, mint kiderült a Black család egyik barátja volt, vagy legalábbis valamilyen szinten kapcsolódott hozzájuk is...
– Kérdezzük meg Siport!
– Hagars jóval korábban élt, mint Sipor – közölte vele Hermione, mintha egyértelmű lenne, majd folytatta, mintha Harry meg se szólalt volna. – Azonban van egy jegyzet, ami arról szól, hogy eltűnt, és végiratához hűen minden vagyona a Malfoyokhoz került! – lendítette magasba kezeit, miközben hevesen gesztikulált, mintha ez az információ lenne minimum a létezés kérdésének megválaszolásához a kulcs. – Vagyis amennyiben a kézirat létezik, az is a Malfoyoknál kell, legyen, ami megmagyarázza, hogy Draco honnét ismeri, nyilván látta, olvasta korábban... de Harry, ugye nem mondtál neki semmit a helyzetedről? – kérdezte hirtelen a lány komolyan.
A fiú zavartan nézett oldalra, miközben próbált előrukkolni valamivel, még úgy is, hogy tudta egyértelmű volt, hogy Malfoy birtokában volt bizonyos információknak, különben nem ajánlott volna egy könyvet.
– Uhm, semmi konkrétat nem tud... – próbálta enyhíteni helyzetét.
– Harry! – kiáltott rá fojtott hangon a lány, hiszen mégiscsak könyvtárban voltak.
– Nem tehetek róla, csak úgy megtörtént – morogta az orra alatt. – Különben is, ha nem akarna segíteni, akkor bizonyára nem tette volna, amit tett.
– Tudom, hogy szeretnéd azt hinni, hogy Draco megváltozott, de nem lehetsz óvatlan! Elég, ha valaki csak annyit tud, hogy vannak pillanatok, amikor sebezhető vagy és... – Harry közbevágott.
– Talán nem vagyok olyankor a magam ura, de ettől függetlenül még nem mondanám sebezhetőnek magam – húzta össze szemöldökeit kissé duzzogva. – Mindegy, ejtsük a témát, nem törölhetjük az emlékeit, szóval felesleges ezen vitáznunk... Ott tartottunk, hogy a könyv lehet, hogy létezik, lehet, hogy nem, és valószínűleg, ha igen, akkor a Malfoy kúriában van.
– Mondhatjuk, hogy ez a lényeg – préselte össze ajkait a lány; mindketten tudták, hogy ez már volt valami, de nem igazán segítség.
– De, ha ez egy könyv a Halálról, akkor nem kellett volna Voldemortnak adja?
– Lucius sosem volt valami elkötelezett híve Voldemortnak, mindössze az aranyvérhez volt hű, szóval nem hinném, hogy kiadott volna a kezeiből egy ilyen egyedi példányt. – Harry bólintott egyetértése jeléül, majd sóhajtva felnézett a könyvespolcra.
– Nem kérhetjük csak úgy el a könyvet, ugye? Soha semmi nem olyan egyszerű...
– Attól tartok Draco valamilyen okkal volt ennyire titokzatos ezzel az egésszel kapcsolatban, nem hiszem, hogy meg tudná szerezni, vagy, hogy egyáltalán szándékában állna.
– De lényegében véve ezzel Malfoy nem felkért minket egy keringőre, hogy törjünk be a kúriába és szerezzük meg? – jelent meg egy szemtelen mosoly Harry ajkain; nem tehetett róla, de Lucius bosszantása mindig örömet tudott neki okozni.
– Meg kell szereznünk a tervrajzokat, és kell egy terv... – motyogta Hermione, miközben máris újabb lapokat fötört össze-vissza. Harry mosolya csak még szélesebbre nőtt. – Mert, ha esetleg aurorokat küldünk, biztos, hogy sikerülne kijátszania őket.
– Azt hiszem, mindkettőnknek ideje lenne aludni menni – javasolta Harry, már így is jóval takarodó után voltak. – Köszi Hermione, tényleg, nagyon nagy segítség vagy, mint mindig. A legokosabb boszorka! Jobb vagy mint az internet, főleg, hogy ilyen információk fent sincsenek rajta, de ettől eltekintve is – mosolygott a fiú, a lány viszonozta, arcán egy kis pír jelent meg, mint mindig mikor dicsérték.
Miután elpakolták a könyveket, egy darabig együtt sétáltak végig a kihalt, csendes folyosókon, mígnem Hermione törte meg a csendet.
– Ron mondta, mi történt Ginnyvel.
– Hát igen, nem működött – felelte feszülten Harry, félve a másik reakciójától, azonban legnagyobb meglepetésére Hermione megkönnyebbülten sóhajtott, majd bocsánatkérő mosolyt villantott felé.
– Ne érts félre, de úgy örülök, hogy végre valamelyikőtök lépett! Kínszenvedés volt nézni, amit csináltatok, főleg úgy, hogy remek összehasonlítási alapom volt, hiszen Ronnal...
– Hé, hé, oké, vettem! Nem vagyok kíváncsi a két legjobb barátom romantikus életére – kezdte el fülei felé emelni kezeit, nyomatékot adva szavainak. – Szóval ilyen egyértelmű volt? – kérdezte végül, kínjában ajkába harapva.
– El sem hinnéd mennyire, Ron fogadni akart azzal kapcsolatban, Ginny mikor talál magának valaki mást... mármint nem sértés, csak ő a húga és aggódik a jövője miatt – ez még Hermione szájából sem hangzott hihetően, de Harry lerázta magáról. A lényeg az volt, hogy már véget ért a kapcsolatuk, és mindketten szabadok voltak.
Harrynek fogalma sem volt mit fog kezdeni ezzel az újonnan szerzett szabadsággal, de abban biztos volt, hogy Malfoy nem fog szerepelni benne. Ehhez viszont még rendeznie kellett a gondolatait, mert folyton az az idióta, idegesítő, szőke mardekáros járt a fejében.
Ráadásul még mindig azt sem tudta, hogy a rohamoknak mi közük Dracóhoz, ahhoz viszont beszélnie kellett volna vele, hogy kifaggathassa. Márpedig Harry ódzkodott a mardekáros közelébe menni egy darabig, a végén még valami idióta dolgot tenne...
9. fejezet
Harry annak ellenére, hogy keresnie kellett volna Draco társaságát és információt szerezni, nem igazán találkozott a másikkal az elkövetkező három napban. Habár ő nem kerülte szándékosan a mardekárost, a másik mintha direkt tartotta volna távol magát a griffendélestől. Ezt Harry nem is igazán bánta, hiszen a legjobb helyzetben is kínos lett volna még köszönniük is, azonban idegesítette a hirtelen váltás; eddig úgy tűnt Malfoy máshogy viselkedett, egészen sokszor futottak össze, de a csók óta a griffendéles trió felé se nézett... Harry naivan azt hitte, hogy talán kap majd valamilyen reakciót Dracótól a Ginnyvel való szakításra.
A mardekáros minden számítását keresztül húzva szerda délután mégiscsak összefutottak a Kviddics pályán, ahova mindketten elszabadulni mentek ki, egy kis időre elfelejteni a gondokat, kiszellőztetni a fejüket. Aznap egyik ház csapatának sem volt edzése.
– Potter! – intett Draco, mikor szeme sarkából meglátta a közeledő griffendélest, de nem fordult Harry felé, helyette seprűjét figyelte.
A zöld szemek összeszűkültek; a mardekárosok mind bonyolult, nagytudású, cseles elmék voltak, és Draco Malfoy kétségkívül az egyik legkiismerhetetlenebb volt. A griffendélesnek fogalma sem volt, hogy mi járhatott abban a szőke tincsekkel koronázott fejben, és mint általában, ez roppantul feszélyezte.
S ha mindez nem lett volna elég frusztráló, Harry első gondolata, mikor meglátta Dracót az volt, hogy megismételhetnék azt a csókot. Amiért persze képzeletben egy durrfarkú szurcsókokkal teli gödörbe hajította magát. Azzal próbálta magyarázni gondolatait, hogy csak bizonyosságot akar nyerni, ami igaz is volt; tudni akarta, hogy vajon az alkohol hatása miatt volt e olyan tökéletes, minden körülmény ellenére is. Meg hát, Malfoy tagadhatatlanul jól nézett ki...
Mindenesetre rendezniük kellett a helyzetet, hiszen Harrynek szüksége volt Dracóra a rémképekkel, a könyvvel és a Malfoy kúriával kapcsolatban.
– Hogy–hogy itt vagy? – kérdezte, igyekezve beszélgetést kezdeményezni. A szürkés szemek komoran villantak az irányába.
– Hallottam, hogy dobtad Weasleyt. – Draco tekintete olyan volt, mint a viharos ég, ahogyan felpillantott és a lassan tova gördülő felhők tükröződtek íriszeiben; Harry pedig csak ámult. Kijelentése után átlendítette lábát seprője felett, hogy aztán egy laza, rutinos mozdulattal elrugaszkodjon.
– Uhum – mormogta Harry, miközben követte a másikat. Draco előre dőlt és viszonylag lassan kezdett siklani egyre feljebb.
– Ugye nem amiatt, hogy rámutattam ar... – kezdte a szőke, de a griffendéles gyorsan félbeszakította, enyhe pírral az arcán, amit akár a hideg, csípőd szél számlájára is fellehetett volna írni; még csak az kellett volna, hogy Draco azt higgye miatta dobta Ginnyt.
– Egyszerűen csak nem működött.
Amint pár méter magasba értek Harryn úrrá lett a nyugodtság annak ellenére is, kivel repült, és mi volt a rövidre zárt párbeszéd témája. Imádta a ruháiba tépő szelet és az elsuhanó levegő vonyítását a fülében.
– Draco! – kiáltott oda a másiknak, mire az lelassított. – Kerültél minket?
– Ugyan Potter, nem vagy te olyan fontos, hogy szándékosan kerüljelek – felelte.
A fekete hajkorona tulajdonosa előrébb hajolt, hogy sebesebben száguldhasson. A szavak nem várt módon ütötték szíven. Elsuhant Draco mellett, a pályát körbe ölelő tornyok között a Rengeteg irányába, hogy aztán a fák előtt lefékezzen és bevárja a másikat. Szíve hevesen dobogott, adrenalin pulzált az ereiben, arca kipirosodott, zöld szemei csillogtak, ahogy mosolyt villantott a mardekáros felé.
– Versenyezzünk! – kiáltotta. Hirtelen jött az ötlet, de amúgy is régóta vágytak arra, hogy megtudják ki a gyorsabb, a jobb és végre itt volt az alkalom. Ráadásul a verseny a figyelmüket is elterelné minden másról, ami mindkettőjüknek jól jött volna.
– Mi a tét? – Draco szemei gyanakodva szűkültek keskeny vonallá, lepillantott a fák sűrűjére, majd a griffendélesre.
– Mit akarsz?
– Ha én nyerek, kérhetek tőled valamit, ha te, akkor te kérhetsz tőlem – rántotta meg vállait.
– Rendben, de csak ésszerű keretek között!
Vajon a csók megismétlése az ésszerűség határain belülre esik?
– Te beszélsz az ésszerűségről? Olvastad te az életrajzod? – vonta fel egyik szemöldökét Draco egy félmosoly kíséretében, szemei szórakozottan csillantak.
– Te olvastad? – kérdezett vissza egy pillanat múlva kissé döbbenten Harry, mire a mardekáros elkapta a fejét és keskeny vonallá préselte ajkait. A fiú esküdni mert volna, hogy a másik zavarba jött.
Persze Harry tudta, hogy rengeteg idiótábbnál idiótább hazugságokkal teletömött életrajzi könyvet adtak ki a személyes beleegyezése nélkül, ahogy azt is, hogy rengetegen vették meg a köteteket, de hogy Malfoy...? Már a gondolat is ijesztően, természetellenesen hatott, hacsak nem feltételezte, hogy a másik azért olvasta el valamelyiket, hogy aztán még több dologgal tudja gúnyolni őt, de ennek jelenleg nem volt sok rációja.
– Útvonal? – terelte a témát Draco.
– A fák közt kell menni, nem szabad a lombok fölé emelkedni, így izgalmasabb lesz. A Rengeteg szélén végig, majd a tóig – mondta Harry, miközben kezével végig mutatta a képzeletbeli utat.
– Izgalmasabb? Csak nehogy lefordulj a seprűről Potter!
Őszintén, Harry örült, mikor meghallotta a – jól ismert, talán már hiányolt, – gúnyolódó hangot. A griffendéles arcán elégedett mosoly jelent meg, ahogy irányba fordultak és lejebb ereszkedtek a törzsek szintjére.
– Csak ne sikíts ha megijedsz, mint elsőben! – vigyorgott a szőkére visszavágva. Draco fújtatott egyet és egy utálatos, igazi "malfoy–féle" pillantással jutalmazta a megjegyzést.
Egyszerre iramodtak neki, gyorsan manővereztek a már félig–meddig kopasz faágak alatt, a göcsörtös törzsek között cikázva. Mások számára ez lehetetlenségnek tűnhetett volna; az utolsó pillanatban kapták oldalra a seprűt, hogy aztán pár centiméterrel az akadály mellett suhanjanak el; volt ahol megpördültek és egy darabig fejjel lefelé repültek. Harry ereiben zubogott az adrenalin, dobhártyája zúgott, a szíve őrült tempóban dobbant. Régen akadt ilyen kihívás a számára, és most minden percét élvezte a versenynek.
Egy pillanat volt mindössze – egy másodperc, vagy még annyi se –, amíg oldalra pillantott, hogy megbizonyosodjon Draco lemaradt, és a következő pillanatban már durván csapódott az avarnak. Pedig esküdni mert volna, hogy előtte direkt figyelt rá, tiszta legyen a következő pár méter, nehogy ilyesmi történjen.
Egy kis ideig kábán feküdt az avarban, majd levegő után kapott, zöld szemei kipattantak. Déjà vu; tüdejében akadt a lélegzet, ujjai a puha földbe martak, ahogy egy rémkép úszott szemei elé: Narcissa Malfoy elfúló hangját hallotta és Voldemort őrült, győzelemittas kiáltásait.
Draco gyanakodva fékezett le a Rengeteg szélén, innét látnia kellett volna az előtte tartó Pottert, hiszen a tóig nyílt terep vezetett le, de a griffendélesnek nyoma sem volt. Lehetetlenségnek tűnt, hogy valami történt Harryvel, akinek el kellett ismernie, a vérében volt a repülés, mégis aggódni kezdett.
– Invito Tűzvillám! – meglepetésére sikerrel járt a varázslat, és Harry seprűje végül kinyújtott kezében landolt, ami megerősítette aggodalmát; a griffendélessel tényleg történt valami, hiszen csak az éppen nem használatban lévő seprűket lehetett hívni.
Draco gyorsan, a fák fölött repült odáig, ahonnét a Tűzvillám az imént felrepült. Nehézkesen manőverezett lefelé a kopár ágak labirintusába.
– Potter! – kiáltotta, miközben éppen egy száraz, ruhájába akadt ágtól próbált megszabadulni.
Mikor megfordult világossá vált számára, hogy mi történt; Harry a földön feküdt, a levegő pedig szinte szó szerint szikrázott a mágiától körülötte. Draco kezéből kiestek a seprűk és a zizegő levelek közé hulltak, amik mintha érezték volna az erőt, ami körülöttük áramlott, mindegyik vibrált az energiával.
A mardekáros habozott közelebb lépni, félt, hogy esetleg csak rontana a helyzeten, de végül mégsem várhatott tétlenül, ráadásul a korábbi két alkalommal viszonylag hamar véget értek a rohamok és egyiküknek sem esett bántódása. Letérdelt Harry mellé, akinek minden izma megfeszült, körmei a földet karistolták. Izzadtságtól nedves fekete hajtincsek tapadtak a fiú homlokához; szemei szorosan le voltak hunyva és megállás nélkül cikáztak ide–oda szemhéja alatt; ajkai résnyire nyíltak ahogyan levegő után kapkodott.
A hófehér kéz habozva, tétován várt a griffendéles kipirosodott arcától alig egy araszra. Legutóbb mindkét alkalommal megérintette a másikat, és mintha a mágia megoszlott volna kettejük között, szóval jobb híján meg kellett próbálja ezt.
Harry érezte a hideg, reszketeg érintést, ami mintha a mindent beborító sötétség közepén egy forró fénynyaláb lett volna. Tudta, hogy Draco az, koncentrálni akart, kiszakadni a rémálomból, amibe süllyedt, de az minduntalan visszatért, a feszítő, perzselő erő is mintha csak lassan vánszorgott volna a másik irányába.
Most nem csak ismert személyek mászkáltak, futottak, sikítottak és kiáltottak szemei előtt. Egy vibráló alak tűnt fel minduntalan Harry látótere sarkán, de mikor oda kapta a fejét, a folt mindig tovatűnt.
– Gyerünk már Potter! – kezdte el enyhén rázogatni a földön fekvőt, miközben egyre kétségbeesettebben szólongatta. – Merlinre már! – keze lendült, majd hirtelen felindulásból Draco lekevert egy hangosan csattanó pofont.
A smaragd zöld szemek ijedten nyíltak ki, Harry egy pillanatig elfelejtett levegőt venni ahogy izmai elernyedtek és ő zihálva, mozdulatlanul terült el a földön.
– Úgy látszik, működik – mosolygott le rá Draco erőltetetten. A viharos tekintet találkozott a könnyessel, Harry ajkaira is megkönnyebbült mosoly kúszott. – Fogadok, hogy eddig senki nem próbált meg felpofozni, hogy kihozzon ebből az állapotból.
Egy meglepett, száraz kacaj hagyta el Harry száját; csakis Malfoy lehetett az, aki ilyet mond egy ilyen helyzetben. Kétség nem fért hozzá, hogy a mardekáros előbb ütné meg, mint barátai, de végül is ez most hasznukra vált.
– Szerencse – motyogta. Még sosem volt hasonló időzítésű álma; sosem volt akkor, amikor ébren volt.
Harry tekintete a mardekáros kezén akadt meg, ami még mindig az arcán pihent. Az érintés megnyugtató volt, annak ellenére is, hogy Draco tenyere alatt égett a bőr a pofontól. Végül Malfoy sóhajtva ült le a földre és húzta el kezét.
A griffendéles megdörzsölte halántékát, majd ő is ülésbe tornázta magát. Pár hosszú pillanatig néma, kínos csend uralkodott. Draco összeszűkült szemei Harryt tanulmányozták, aki emiatt zavarba jött, s inkább a másik felé se nézett, helyette az avart tanulmányozta.
Harry nem tudta mikor történt, annyira el volt gondolkodva, hogy már csak azt vette észre, mikor a másik arca centikre volt az övétől. Ajkain érezte a másik leheletét, nem mert megmozdulni. Első lépésként minden porcikáján pánik és zavarodottság futott keresztül, de mire feldolgozhatta volna azt, hogy mi is történik, jobban mondva mi fog történni, a halvány ajkak övéire tapadtak.
Ez a csók teljesen más volt, mint az, amit a Három seprűben váltottak; bizonytalan volt, félénk, lassú. Kellett egy kis idő, mire Draco megmozdult, Harry továbbra sem mert. A másik mintha tesztelte volna, hogy meddig mehet el, s mikor végül a griffendéles ajkai megremegtek és beszálltak a táncba, bátorodott csak fel a szőke, de még ekkor is lágyan folytatta a keringőt.
Harry gerincén borzongás futott végig, közelebb hajolt, de nagy csalódására Draco ezt a pillanatot választotta arra, hogy megszakítsa a csókot. A griffendéles ajkait akaratlanul is egy csalódott, követelőző morranás hagyta el, mire lesütötte szemeit és elfordította arcát. Szíve még mindig úgy dobogott, mint ami ki akar törni a bordák fogságából és Draco Malfoyhoz akar kerülni.
A zöld szemek visszafordultak, Harry bizonyosságot akart arról, hogy nem csak beverte a fejét és hallucinált. Draco valóságosnak tűnt, főleg mikor a romantikus pillanatot megtörte egy szemöldök ráncolással, majd egy kissé rekedtesnek hangzó megjegyzéssel.
– Mit bámulsz Potter? Nem látsz eleget? – A másik arca is vöröslött a zavartól, így Harry ennek tudta be a gorombaságot.
A griffendéles nem tudhatta, hogy Malfoy is ugyanúgy félt, és meg volt zavarodva, mint ő maga. Draco készen állt bevetni egy exmemoriamot abban az esetben, ha Harry rosszul reagálta volna le közeledését; oldala mellett vasmarokkal szorongatta pálcáját.
A zöld szemű legszívesebben rávágta volna, hogy "nem", de még éppen időben megálljt parancsolt magának. A feje zsongott, a tarkója lüktetett, ahogy a háta is, valószínűleg az eséstől, de ez mind figyelmen kívül hagyható volt a jelenlegi helyzetben.
– Meg vagy Potter? – kérdezte Draco, mikor már feltápászkodott és porolta le a ruháját.
Harry legszívesebben elásta volna magát ott az erdő közepén, de végül is ez mind Malfoy hibája volt. A baj az volt, hogy a griffendéles nem érezte ezt az egészet egy idióta tréfának, sokkal inkább... Draco hatással volt rá, nem csak a külsejével, vagy azzal, hogy megcsókolta, hanem azzal is ahogyan viselkedett az elmúlt időben. A fiú megrázta a fejét és felpillantott a mardekárosra.
– Miért?
– Nyertem, ez volt, amit kértem – felelte egyszerűen, de nyugodt hangja ellenére testtartása feszültségről árulkodott.
– Nem is nyertél! – mordult fel Harry, már nem mintha bánta volna, hogy a másik egy csókot kért.
– Már hogyne nyertem volna, mikor te olyan balfasz voltál, hogy leestél a seprűdről? – kérdezte hangjában egy csipetnyi gúnnyal. – Egyértelműen nyertem.
– Be se fejeztük a versenyt, ez nem fair.
– Benne vagyok egy visszavágóban, de csak akkor, mikor majd már nem folyik a sebhelyes fejedből a vér.
Draco egy egyszerű mozdulattal igazított Harry ferdén álló szemüvegén, mire a griffendélesnek ismét arcába szökött a vér.
– Felkelsz még ma, vagy küldjek kérvényt bagollyal? – Harry elfogadta a felé nyújtott kezet és hagyta, hogy a másik talpra segítse. Kellett egy pillanat mire visszanyerte egyensúlyát, fogait csikorgatva, gyorsan engedte el a másikat.
– Menjünk vissza a kastélyba! – biccentett Draco, majd Harry kezébe nyomta a Tűzvillámot amit a zöld szemek gyorsan alaposan átkutattak bármiféle sérülés után kutatva. – Gyalog.
– Tudok repülni.
– Inkább ne kockáztassunk, nem akarok magyarázkodni arról, hogyan sérült meg mindenki hőse amikor velem volt és senki nem láthatta – közölte Malfoy, tekintete sértett, keserű volt.
Csendben sétáltak egy darabig, míg végül Harry szólalt meg:
– Amúgy kösz.
– Melyiket? – nézett rá a szőke egy önelégült, magabiztos mosollyal, amit Harry egy szemforgatással díjazott, hogy leplezze zavarát.
– Egy szemét idióta vagy Malfoy...
A mardekáros minden számítását keresztül húzva szerda délután mégiscsak összefutottak a Kviddics pályán, ahova mindketten elszabadulni mentek ki, egy kis időre elfelejteni a gondokat, kiszellőztetni a fejüket. Aznap egyik ház csapatának sem volt edzése.
– Potter! – intett Draco, mikor szeme sarkából meglátta a közeledő griffendélest, de nem fordult Harry felé, helyette seprűjét figyelte.
A zöld szemek összeszűkültek; a mardekárosok mind bonyolult, nagytudású, cseles elmék voltak, és Draco Malfoy kétségkívül az egyik legkiismerhetetlenebb volt. A griffendélesnek fogalma sem volt, hogy mi járhatott abban a szőke tincsekkel koronázott fejben, és mint általában, ez roppantul feszélyezte.
S ha mindez nem lett volna elég frusztráló, Harry első gondolata, mikor meglátta Dracót az volt, hogy megismételhetnék azt a csókot. Amiért persze képzeletben egy durrfarkú szurcsókokkal teli gödörbe hajította magát. Azzal próbálta magyarázni gondolatait, hogy csak bizonyosságot akar nyerni, ami igaz is volt; tudni akarta, hogy vajon az alkohol hatása miatt volt e olyan tökéletes, minden körülmény ellenére is. Meg hát, Malfoy tagadhatatlanul jól nézett ki...
Mindenesetre rendezniük kellett a helyzetet, hiszen Harrynek szüksége volt Dracóra a rémképekkel, a könyvvel és a Malfoy kúriával kapcsolatban.
– Hogy–hogy itt vagy? – kérdezte, igyekezve beszélgetést kezdeményezni. A szürkés szemek komoran villantak az irányába.
– Hallottam, hogy dobtad Weasleyt. – Draco tekintete olyan volt, mint a viharos ég, ahogyan felpillantott és a lassan tova gördülő felhők tükröződtek íriszeiben; Harry pedig csak ámult. Kijelentése után átlendítette lábát seprője felett, hogy aztán egy laza, rutinos mozdulattal elrugaszkodjon.
– Uhum – mormogta Harry, miközben követte a másikat. Draco előre dőlt és viszonylag lassan kezdett siklani egyre feljebb.
– Ugye nem amiatt, hogy rámutattam ar... – kezdte a szőke, de a griffendéles gyorsan félbeszakította, enyhe pírral az arcán, amit akár a hideg, csípőd szél számlájára is fellehetett volna írni; még csak az kellett volna, hogy Draco azt higgye miatta dobta Ginnyt.
– Egyszerűen csak nem működött.
Amint pár méter magasba értek Harryn úrrá lett a nyugodtság annak ellenére is, kivel repült, és mi volt a rövidre zárt párbeszéd témája. Imádta a ruháiba tépő szelet és az elsuhanó levegő vonyítását a fülében.
– Draco! – kiáltott oda a másiknak, mire az lelassított. – Kerültél minket?
– Ugyan Potter, nem vagy te olyan fontos, hogy szándékosan kerüljelek – felelte.
A fekete hajkorona tulajdonosa előrébb hajolt, hogy sebesebben száguldhasson. A szavak nem várt módon ütötték szíven. Elsuhant Draco mellett, a pályát körbe ölelő tornyok között a Rengeteg irányába, hogy aztán a fák előtt lefékezzen és bevárja a másikat. Szíve hevesen dobogott, adrenalin pulzált az ereiben, arca kipirosodott, zöld szemei csillogtak, ahogy mosolyt villantott a mardekáros felé.
– Versenyezzünk! – kiáltotta. Hirtelen jött az ötlet, de amúgy is régóta vágytak arra, hogy megtudják ki a gyorsabb, a jobb és végre itt volt az alkalom. Ráadásul a verseny a figyelmüket is elterelné minden másról, ami mindkettőjüknek jól jött volna.
– Mi a tét? – Draco szemei gyanakodva szűkültek keskeny vonallá, lepillantott a fák sűrűjére, majd a griffendélesre.
– Mit akarsz?
– Ha én nyerek, kérhetek tőled valamit, ha te, akkor te kérhetsz tőlem – rántotta meg vállait.
– Rendben, de csak ésszerű keretek között!
Vajon a csók megismétlése az ésszerűség határain belülre esik?
– Te beszélsz az ésszerűségről? Olvastad te az életrajzod? – vonta fel egyik szemöldökét Draco egy félmosoly kíséretében, szemei szórakozottan csillantak.
– Te olvastad? – kérdezett vissza egy pillanat múlva kissé döbbenten Harry, mire a mardekáros elkapta a fejét és keskeny vonallá préselte ajkait. A fiú esküdni mert volna, hogy a másik zavarba jött.
Persze Harry tudta, hogy rengeteg idiótábbnál idiótább hazugságokkal teletömött életrajzi könyvet adtak ki a személyes beleegyezése nélkül, ahogy azt is, hogy rengetegen vették meg a köteteket, de hogy Malfoy...? Már a gondolat is ijesztően, természetellenesen hatott, hacsak nem feltételezte, hogy a másik azért olvasta el valamelyiket, hogy aztán még több dologgal tudja gúnyolni őt, de ennek jelenleg nem volt sok rációja.
– Útvonal? – terelte a témát Draco.
– A fák közt kell menni, nem szabad a lombok fölé emelkedni, így izgalmasabb lesz. A Rengeteg szélén végig, majd a tóig – mondta Harry, miközben kezével végig mutatta a képzeletbeli utat.
– Izgalmasabb? Csak nehogy lefordulj a seprűről Potter!
Őszintén, Harry örült, mikor meghallotta a – jól ismert, talán már hiányolt, – gúnyolódó hangot. A griffendéles arcán elégedett mosoly jelent meg, ahogy irányba fordultak és lejebb ereszkedtek a törzsek szintjére.
– Csak ne sikíts ha megijedsz, mint elsőben! – vigyorgott a szőkére visszavágva. Draco fújtatott egyet és egy utálatos, igazi "malfoy–féle" pillantással jutalmazta a megjegyzést.
Egyszerre iramodtak neki, gyorsan manővereztek a már félig–meddig kopasz faágak alatt, a göcsörtös törzsek között cikázva. Mások számára ez lehetetlenségnek tűnhetett volna; az utolsó pillanatban kapták oldalra a seprűt, hogy aztán pár centiméterrel az akadály mellett suhanjanak el; volt ahol megpördültek és egy darabig fejjel lefelé repültek. Harry ereiben zubogott az adrenalin, dobhártyája zúgott, a szíve őrült tempóban dobbant. Régen akadt ilyen kihívás a számára, és most minden percét élvezte a versenynek.
Egy pillanat volt mindössze – egy másodperc, vagy még annyi se –, amíg oldalra pillantott, hogy megbizonyosodjon Draco lemaradt, és a következő pillanatban már durván csapódott az avarnak. Pedig esküdni mert volna, hogy előtte direkt figyelt rá, tiszta legyen a következő pár méter, nehogy ilyesmi történjen.
Egy kis ideig kábán feküdt az avarban, majd levegő után kapott, zöld szemei kipattantak. Déjà vu; tüdejében akadt a lélegzet, ujjai a puha földbe martak, ahogy egy rémkép úszott szemei elé: Narcissa Malfoy elfúló hangját hallotta és Voldemort őrült, győzelemittas kiáltásait.
Draco gyanakodva fékezett le a Rengeteg szélén, innét látnia kellett volna az előtte tartó Pottert, hiszen a tóig nyílt terep vezetett le, de a griffendélesnek nyoma sem volt. Lehetetlenségnek tűnt, hogy valami történt Harryvel, akinek el kellett ismernie, a vérében volt a repülés, mégis aggódni kezdett.
– Invito Tűzvillám! – meglepetésére sikerrel járt a varázslat, és Harry seprűje végül kinyújtott kezében landolt, ami megerősítette aggodalmát; a griffendélessel tényleg történt valami, hiszen csak az éppen nem használatban lévő seprűket lehetett hívni.
Draco gyorsan, a fák fölött repült odáig, ahonnét a Tűzvillám az imént felrepült. Nehézkesen manőverezett lefelé a kopár ágak labirintusába.
– Potter! – kiáltotta, miközben éppen egy száraz, ruhájába akadt ágtól próbált megszabadulni.
Mikor megfordult világossá vált számára, hogy mi történt; Harry a földön feküdt, a levegő pedig szinte szó szerint szikrázott a mágiától körülötte. Draco kezéből kiestek a seprűk és a zizegő levelek közé hulltak, amik mintha érezték volna az erőt, ami körülöttük áramlott, mindegyik vibrált az energiával.
A mardekáros habozott közelebb lépni, félt, hogy esetleg csak rontana a helyzeten, de végül mégsem várhatott tétlenül, ráadásul a korábbi két alkalommal viszonylag hamar véget értek a rohamok és egyiküknek sem esett bántódása. Letérdelt Harry mellé, akinek minden izma megfeszült, körmei a földet karistolták. Izzadtságtól nedves fekete hajtincsek tapadtak a fiú homlokához; szemei szorosan le voltak hunyva és megállás nélkül cikáztak ide–oda szemhéja alatt; ajkai résnyire nyíltak ahogyan levegő után kapkodott.
A hófehér kéz habozva, tétován várt a griffendéles kipirosodott arcától alig egy araszra. Legutóbb mindkét alkalommal megérintette a másikat, és mintha a mágia megoszlott volna kettejük között, szóval jobb híján meg kellett próbálja ezt.
Harry érezte a hideg, reszketeg érintést, ami mintha a mindent beborító sötétség közepén egy forró fénynyaláb lett volna. Tudta, hogy Draco az, koncentrálni akart, kiszakadni a rémálomból, amibe süllyedt, de az minduntalan visszatért, a feszítő, perzselő erő is mintha csak lassan vánszorgott volna a másik irányába.
Most nem csak ismert személyek mászkáltak, futottak, sikítottak és kiáltottak szemei előtt. Egy vibráló alak tűnt fel minduntalan Harry látótere sarkán, de mikor oda kapta a fejét, a folt mindig tovatűnt.
– Gyerünk már Potter! – kezdte el enyhén rázogatni a földön fekvőt, miközben egyre kétségbeesettebben szólongatta. – Merlinre már! – keze lendült, majd hirtelen felindulásból Draco lekevert egy hangosan csattanó pofont.
A smaragd zöld szemek ijedten nyíltak ki, Harry egy pillanatig elfelejtett levegőt venni ahogy izmai elernyedtek és ő zihálva, mozdulatlanul terült el a földön.
– Úgy látszik, működik – mosolygott le rá Draco erőltetetten. A viharos tekintet találkozott a könnyessel, Harry ajkaira is megkönnyebbült mosoly kúszott. – Fogadok, hogy eddig senki nem próbált meg felpofozni, hogy kihozzon ebből az állapotból.
Egy meglepett, száraz kacaj hagyta el Harry száját; csakis Malfoy lehetett az, aki ilyet mond egy ilyen helyzetben. Kétség nem fért hozzá, hogy a mardekáros előbb ütné meg, mint barátai, de végül is ez most hasznukra vált.
– Szerencse – motyogta. Még sosem volt hasonló időzítésű álma; sosem volt akkor, amikor ébren volt.
Harry tekintete a mardekáros kezén akadt meg, ami még mindig az arcán pihent. Az érintés megnyugtató volt, annak ellenére is, hogy Draco tenyere alatt égett a bőr a pofontól. Végül Malfoy sóhajtva ült le a földre és húzta el kezét.
A griffendéles megdörzsölte halántékát, majd ő is ülésbe tornázta magát. Pár hosszú pillanatig néma, kínos csend uralkodott. Draco összeszűkült szemei Harryt tanulmányozták, aki emiatt zavarba jött, s inkább a másik felé se nézett, helyette az avart tanulmányozta.
Harry nem tudta mikor történt, annyira el volt gondolkodva, hogy már csak azt vette észre, mikor a másik arca centikre volt az övétől. Ajkain érezte a másik leheletét, nem mert megmozdulni. Első lépésként minden porcikáján pánik és zavarodottság futott keresztül, de mire feldolgozhatta volna azt, hogy mi is történik, jobban mondva mi fog történni, a halvány ajkak övéire tapadtak.
Ez a csók teljesen más volt, mint az, amit a Három seprűben váltottak; bizonytalan volt, félénk, lassú. Kellett egy kis idő, mire Draco megmozdult, Harry továbbra sem mert. A másik mintha tesztelte volna, hogy meddig mehet el, s mikor végül a griffendéles ajkai megremegtek és beszálltak a táncba, bátorodott csak fel a szőke, de még ekkor is lágyan folytatta a keringőt.
Harry gerincén borzongás futott végig, közelebb hajolt, de nagy csalódására Draco ezt a pillanatot választotta arra, hogy megszakítsa a csókot. A griffendéles ajkait akaratlanul is egy csalódott, követelőző morranás hagyta el, mire lesütötte szemeit és elfordította arcát. Szíve még mindig úgy dobogott, mint ami ki akar törni a bordák fogságából és Draco Malfoyhoz akar kerülni.
A zöld szemek visszafordultak, Harry bizonyosságot akart arról, hogy nem csak beverte a fejét és hallucinált. Draco valóságosnak tűnt, főleg mikor a romantikus pillanatot megtörte egy szemöldök ráncolással, majd egy kissé rekedtesnek hangzó megjegyzéssel.
– Mit bámulsz Potter? Nem látsz eleget? – A másik arca is vöröslött a zavartól, így Harry ennek tudta be a gorombaságot.
A griffendéles nem tudhatta, hogy Malfoy is ugyanúgy félt, és meg volt zavarodva, mint ő maga. Draco készen állt bevetni egy exmemoriamot abban az esetben, ha Harry rosszul reagálta volna le közeledését; oldala mellett vasmarokkal szorongatta pálcáját.
A zöld szemű legszívesebben rávágta volna, hogy "nem", de még éppen időben megálljt parancsolt magának. A feje zsongott, a tarkója lüktetett, ahogy a háta is, valószínűleg az eséstől, de ez mind figyelmen kívül hagyható volt a jelenlegi helyzetben.
– Meg vagy Potter? – kérdezte Draco, mikor már feltápászkodott és porolta le a ruháját.
Harry legszívesebben elásta volna magát ott az erdő közepén, de végül is ez mind Malfoy hibája volt. A baj az volt, hogy a griffendéles nem érezte ezt az egészet egy idióta tréfának, sokkal inkább... Draco hatással volt rá, nem csak a külsejével, vagy azzal, hogy megcsókolta, hanem azzal is ahogyan viselkedett az elmúlt időben. A fiú megrázta a fejét és felpillantott a mardekárosra.
– Miért?
– Nyertem, ez volt, amit kértem – felelte egyszerűen, de nyugodt hangja ellenére testtartása feszültségről árulkodott.
– Nem is nyertél! – mordult fel Harry, már nem mintha bánta volna, hogy a másik egy csókot kért.
– Már hogyne nyertem volna, mikor te olyan balfasz voltál, hogy leestél a seprűdről? – kérdezte hangjában egy csipetnyi gúnnyal. – Egyértelműen nyertem.
– Be se fejeztük a versenyt, ez nem fair.
– Benne vagyok egy visszavágóban, de csak akkor, mikor majd már nem folyik a sebhelyes fejedből a vér.
Draco egy egyszerű mozdulattal igazított Harry ferdén álló szemüvegén, mire a griffendélesnek ismét arcába szökött a vér.
– Felkelsz még ma, vagy küldjek kérvényt bagollyal? – Harry elfogadta a felé nyújtott kezet és hagyta, hogy a másik talpra segítse. Kellett egy pillanat mire visszanyerte egyensúlyát, fogait csikorgatva, gyorsan engedte el a másikat.
– Menjünk vissza a kastélyba! – biccentett Draco, majd Harry kezébe nyomta a Tűzvillámot amit a zöld szemek gyorsan alaposan átkutattak bármiféle sérülés után kutatva. – Gyalog.
– Tudok repülni.
– Inkább ne kockáztassunk, nem akarok magyarázkodni arról, hogyan sérült meg mindenki hőse amikor velem volt és senki nem láthatta – közölte Malfoy, tekintete sértett, keserű volt.
Csendben sétáltak egy darabig, míg végül Harry szólalt meg:
– Amúgy kösz.
– Melyiket? – nézett rá a szőke egy önelégült, magabiztos mosollyal, amit Harry egy szemforgatással díjazott, hogy leplezze zavarát.
– Egy szemét idióta vagy Malfoy...
10. fejezet
– Haver! Hogy nézel ki? Össze verekedtél Malfoyjal, vagy mi? Úgy nézel ki, mint a kis kerti törpék...
– Jól vagy? – vágott Ron szavába Hermione. Mindketten aggódva néztek koszos ruháira, talán még egy–két apró levél is volt a fekete tincsek között.
Úgy tervezte, hogy lemegy a pincébe és rendbe szedi magát, de barátai éppen jöttek le a lépcsőn, meghiúsítva Harry terveit. Így hát most a nagyterembe tartottak, hogy vacsorázzanak, habár a fiú igazán nem volt éhes.
– Nem verekedtünk – motyogta fáradtan.
– Oh, szóval vele voltál!
– Ron! – csapta tarkón a vöröst Hermione, mire az duzzogva huppant le az asztalhoz.
Harry úgy érezte minden szempár rájuk szegeződött, valamiért ez még a szokottnál is jobban zavarta. Megrázta a fejét és ő is helyet foglalt.
Nem verekedett Malfoyjal... Miért is? Mi történt?
– Nos Harry, nem tudom mit csináltatok, vagy mit nem – nézett rá a lány, szemei mintha a fiú lelkéig hatoltak volna, Harrynek el kellett kapnia a tekintetét, attól félt még a végén Hermione leolvasná az arcáról a történteket. Még így sem tudta megakadályozni, hogy zavartan elpiruljon –, de igazán megtanulhatnád végre kerülni a bajt! Értem én, hogy ez most fontos, közel férkőzni Malfoyhoz és megtudni mindent a könyvről, de vigyázz magadra!
– Hogy kerüljem a bajt, ha az mindig megtalál? – morogta válaszul. Ezúttal Draco volt a probléma, a létezése, és ezen felül minden amit tett, vagy éppen nem tett...
Miért csókolta meg? Kétszer? – és ő miért nem undorodott, mint ahogy annak talán lennie kellett volna? Nem mintha annyi rossz esemény után magában az a két alkalom, mikor ajkaik találkoztak nem lett volna magában is frissítő, új, talán egészen mámorító. Harry örült, hogy a sok szenvedés közepette valami olyan is történt, ami ha csak egy kis ideig is, de boldoggá tette. Az már egészen más ügy volt, hogy maga a boldogsága tárgya mennyire ellentmondásos és váratlan volt, és ez mennyi fejtörést okozott neki. A legjobban még mindig attól tartott, hogy Malfoy csak akar valamit, hogy kihasználja őt, és ettől a gondolattól nem tudott megszabadulni, bárhogy is próbálta.
– Néha elgondolkodom, hogy ha elsőben nem engedem meg, hogy be gyere abba a fülkébe a vonaton, talán sokkal egyszerűbb életem lenne. Mármint nézd meg például Benjamint. Fogadok, hogy egyszer se beszéltél vele az évek alatt... – kezdett el teliszájjal beszélni Ron, miközben a messze helyet foglaló fiú felé gesztikulált. – Ha nem jött volna nekem egyszer a folyosón, lehet, hogy észre se veszem, hogy létezik. Milyen unalmas az élete... – a vörös szemei ítélkezőn összeszűkültek, ahogy Benjamint figyelte.
– Őszintén nem tudom, hogy ez sértés volt e, vagy bók – rázta meg a fejét hitetlenkedve Harry, de az ő ajkain is megjelent egy mosoly.
– Szerintem bók – rántott vállat Ron, majd áttért a desszertek elpusztítására.
– Valamiféle összetűzésbe kellett keveredj vele ahhoz, hogy így nézz ki – jelentette ki a lány gyanakodva. – Arra következtetek nem haladsz jól a tervvel.
– Ahogy mondod – bólintott Harry beletúrva éjfekete tincseibe, mire egy tépett levéldarab hullott tányérjára. Egy pillanatig figyelte a kis sárgás–barna növény darabot, majd egy megadó sóhaj kíséretében tenyereibe temette arcát, ahogy eszébe jutott ismét, hogy mi is történt a délután folyamán az erdőben.
✶✶✶
Draco gyanakodva tekintett az ablakon kopogtató madárra, szürke szemei összeszűkültek; kétségtelenül szüleitől jött levél, aminek cseppet sem örült, hiszen megmondta, hogy ne zavarják, hogy időre van szüksége.
Mindenesetre, mikor anyja kézírását pillantotta meg a borítékon a feszültség egy része elillant.
Draco, kedves fiam! – olvasta némán, miközben fél kézzel egy kis elemózsiát hajított a toporzékoló bagolynak.
Attól tartok, hogy figyelmen kívül kell hagynom kérésed. Kérlek, hidd el, hogy ha nem lenne fontos, nem írtam volna!
A varázsvilágban, minden körben egyetlen témáról hallani manapság, úgy gondolom, hogy figyelmeztetnem kell téged: azt beszélik, hogy most, miután a Sötét Nagyúr elbukott, s Dumbldore is halott, kétség sem fér hozzá, ki a varázsvilág legerősebb mágusa, Harry Potter. A szóbeszéd alapján, melyet hallottam azt gyanítom, hogy többen is megpróbálnak majd a helyébe lépni és megszerezni a Pálcák Urát.
Mindezen tudás birtokában arra kérlek, hogy elsősorban vigyázz magadra, ne tégy semmilyen felelőtlen dolgot! Ezen felül azonban tudom, hogy milyen állásponton vagy vele kapcsolatban, és tartozunk neki. Amennyiben gondolod, figyelmeztesd, én ezzel kívánom leróni tartozásom azért, mert megmentette az életed.
Szeretlek, hiányzol!
N. Malfoy
U.i.: Apád természetesen nem tud erről a levélről.
Draco hosszasan fújta ki a levegőt, fel sem tűnt, hogy eddig visszafogta lélegzetét. Persze, hogy az idióta sebhelyes Potternek veszélyben kell lennie!
✶✶✶
– De miért!? – fakadt ki Ron ismét.
– Elismétlem még egyszer – vett egy mély levegőt Hermione, hogy megtartsa nyugodt hangvételét –, nem rohanhatjuk le a Malfoy kúriát.
– De miért nem? – nyafogott a vörös. Harry pedig csak csendben figyelt, igyekezve megállni a nevetést.
Aznap a trióra a szokottnál is több tekintet tapadt, a fiú nem értette miért, de igyekezett figyelmen kívül hagyni a rájuk szegeződő szempárokat.
– Azért Ronald, mert egy ilyen könyvet nyilván nem tartanak a bejárat melletti kisszekrényen! És a Malfoy családból kiindulva valószínűleg még az aurorok sem tudnák megtalálni! Kell még indok, vagy ennyi elég?
– Jó' van na! – sütötte le szemeit Ron sértődötten, hogy aztán egy pillanat múlva csillogó szemekkel forduljon vissza.
– És a köpeny?
– Gondolkodj már Ron! – csattant fel Hermione, a lány aznap eléggé feszült volt, sok dolgozatra kellett tanulnia, ami mellett még a varázslények szabadság jogaival kapcsolatban történő Minisztériummal való levelezésére is oda kellett figyeljen, nem is említve a folyamatban lévő kutatásukat Harry problémájával kapcsolatban. – Beküldenéd egyikünket abba a házba? – Hermione rossz emlékei sem segítettek a lány hangulatán.
Harry időszerűnek gondolt közbe szólni, mielőtt még elfajulnának a dolgok:
– Mit mondott McGalagony? – kérdezte gyorsan.
– Nem sokat, sem ő, sem a volt igazgatók nem hallottak a könyvről, de azt mondta mindent megtesz, amit csak tud. Viszont mondott valami igazán érdekeset – Hermione egy pillanatig habozott, mielőtt folytatta. – Azt mondta Malfoy járt nála, és figyelmeztetni akarta, jobban mondva téged, hogy még mindig óvatosnak kell lenned. Valami olyasmit próbált mondani, hogy azok, akik hatalomra vágynak valószínűleg célba fognak venni.
– Remek! – mordult fel Harry. – Egyéb jó hír?
– Komolyan! Csak egyetlen évünk lenne, amikor nem történik semmi!
– Ron, ugye tisztában vagy azzal, hogy valószínűleg csak a minden évben felbukkanó nehézségeknek köszönhető, hogy azzal a kevéske tudással még nem buktatok meg? – kérdezte élesen a lány.
– Mond valamit – értett egyet Hermionéval Harry, miközben bocsánatkérőn sértett barátjára nézett. – Szerintem a vizsgáink felén nem vettünk részt rendesen a többi meg könnyített volt tekintettel a történtekre...
– Végül is, minden jóban van valami rossz! – emelte fel védekezőn kezeit Ron, beletörődve.
– Térjünk vissza oda, hogy Malfoy figyelmeztetni akarta Harryt.
– Na igen! Mégis mit gondol az a kis görény, hogy...
– Ron! – fortyant fel a kettő másik egyszerre, Harry inkább lemondóan, míg Hermionén már tényleges jelei mutatkoztak annak, mennyire ideges volt; arca kipirosodott, szemöldökei éles 'v' vonalba húzódtak össze, szemei haragosan villantak.
– Malfoy valami jót próbált tenni! Tedd túl magad a korábbi sérelmeken! Mind felnőttünk az első éves civakodás óta! – Ron állkapcsa látványosan megfeszült, de befogta a száját, legalábbis semmi kifejezetten sértőt nem mondott.
– A világ megőrült. Malfoy figyelmeztet, mellőzi a beszólásokat, kifizeti a sörünket... – sóhajtott dramatikusan a fiú, majd homlokához rakta kezét, hogy még jobban hangsúlyozza a helyzet hihetetlenségét.
Arra kapták fel a fejüket, hogy egy rakat diák egyszerre indult meg feléjük. Harry zöld szemei az alsóbb évesekre villantak, mielőtt Hermionéra nézett volna.
A sokaság minden tagja egyszerre kezdett el beszélni, bekerítve a triót. Komolyan, mintha az elmúlt időben erre a pillanatra vártak volna; akik eddig csendben figyeltek most a tömeg erejével felbátorodva rontottak Harryre.
– Tényleg dobtad Ginnyt?
– Megcsókolta Malfoyt!
– ...volt halálfalóval!
– Meleg vagy?
Harry lefagyva állt, kellett neki pár pillanat, mire felfogta miről is kiabálnak, mikor ez megtörtént nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Nyilvánvaló volt, hogy ami a Három Seprűben történt az ki fog tudódni, de, hogy ennyire nagy jelentőséget tulajdonítsanak neki, és ne csak halkan suttogjanak.
Szerencsére Hermione hamar akcióba lendült, valószínűleg ez volt aznap az utolsó csepp a pohárban.
– Elég legyen! – harsogta előrántva pálcáját, mellyel megnövelte hangerejét, így az egész folyosón végig visszhangzott a két szó.
Ahogy a lány szavainak visszhangja elhalt, minden kiabálás halk pusmogássá tompult.
– Mégis milyen jogon kéritek számon azt, aki emberek ezreit, millióit mentette meg?! – hangja ingerült volt, ellenszenves és ítélkező, nem olyan, mint amilyen általában. – Akinek az egész gyerekkora arra ment el, hogy ezt az iskolát mentse meg minden évben, a világról nem is beszélve! És még ha számon is kérhetnétek bármiért, amit nem tehettek meg, mi közötök van a magánéletéhez?! – hangja végig mennydörgött a folyosón, talán az egész szárnyon. Többen megrezzentek, már senki nem mert egy szót se szólni. – Most pedig azt ajánlom, hamar menjetek a dolgotokra, mielőtt olyan büntető munkát intézek nektek, hogy... – be se kellett fejezze, máris mindenki mozgásba lendült. Sietve távoztak, páran bocsánatot mormoltak az orruk alatt.
Hermione elégedetten fújtatott egyet, majd barna tincseit válla mögé söpörte. Ron tátott szájjal bámult barátnőjére:
– Eszméletlen vagy! Mondtam már, hogy mennyire csodálatos vagy? – a fiú megfogta Hermione kezét, hogy csókot leheljen rá, ezzel teljesen zavarba hozva a lányt.
– Te meg ajh... – lökte játékosan odébb Ron fejét, hogy aztán közelebb libbenve puszit adjon az arcára.
– Köszi Hermione – motyogta Harry, de szemei közben másra figyeltek. Draco pár mardekáros társaságában állt nem messze, kétségkívül szemtanúi voltak az imént történteknek. A szőke ujjai pálcát szorongattak, egész testtartása feszültnek tűnt, s Harryben felmerült a kérdés, vajon ez milyen hatással volt a másikra. Szégyelli ami történt? Undorodik? Rájött, hogy minden hiba volt?...
– Később találkozunk – mondta Harry, ahogy megfordult, majd vissza se nézve elindult a Malfoyjal ellenkező irányba.
– Jól vagy? – vágott Ron szavába Hermione. Mindketten aggódva néztek koszos ruháira, talán még egy–két apró levél is volt a fekete tincsek között.
Úgy tervezte, hogy lemegy a pincébe és rendbe szedi magát, de barátai éppen jöttek le a lépcsőn, meghiúsítva Harry terveit. Így hát most a nagyterembe tartottak, hogy vacsorázzanak, habár a fiú igazán nem volt éhes.
– Nem verekedtünk – motyogta fáradtan.
– Oh, szóval vele voltál!
– Ron! – csapta tarkón a vöröst Hermione, mire az duzzogva huppant le az asztalhoz.
Harry úgy érezte minden szempár rájuk szegeződött, valamiért ez még a szokottnál is jobban zavarta. Megrázta a fejét és ő is helyet foglalt.
Nem verekedett Malfoyjal... Miért is? Mi történt?
– Nos Harry, nem tudom mit csináltatok, vagy mit nem – nézett rá a lány, szemei mintha a fiú lelkéig hatoltak volna, Harrynek el kellett kapnia a tekintetét, attól félt még a végén Hermione leolvasná az arcáról a történteket. Még így sem tudta megakadályozni, hogy zavartan elpiruljon –, de igazán megtanulhatnád végre kerülni a bajt! Értem én, hogy ez most fontos, közel férkőzni Malfoyhoz és megtudni mindent a könyvről, de vigyázz magadra!
– Hogy kerüljem a bajt, ha az mindig megtalál? – morogta válaszul. Ezúttal Draco volt a probléma, a létezése, és ezen felül minden amit tett, vagy éppen nem tett...
Miért csókolta meg? Kétszer? – és ő miért nem undorodott, mint ahogy annak talán lennie kellett volna? Nem mintha annyi rossz esemény után magában az a két alkalom, mikor ajkaik találkoztak nem lett volna magában is frissítő, új, talán egészen mámorító. Harry örült, hogy a sok szenvedés közepette valami olyan is történt, ami ha csak egy kis ideig is, de boldoggá tette. Az már egészen más ügy volt, hogy maga a boldogsága tárgya mennyire ellentmondásos és váratlan volt, és ez mennyi fejtörést okozott neki. A legjobban még mindig attól tartott, hogy Malfoy csak akar valamit, hogy kihasználja őt, és ettől a gondolattól nem tudott megszabadulni, bárhogy is próbálta.
– Néha elgondolkodom, hogy ha elsőben nem engedem meg, hogy be gyere abba a fülkébe a vonaton, talán sokkal egyszerűbb életem lenne. Mármint nézd meg például Benjamint. Fogadok, hogy egyszer se beszéltél vele az évek alatt... – kezdett el teliszájjal beszélni Ron, miközben a messze helyet foglaló fiú felé gesztikulált. – Ha nem jött volna nekem egyszer a folyosón, lehet, hogy észre se veszem, hogy létezik. Milyen unalmas az élete... – a vörös szemei ítélkezőn összeszűkültek, ahogy Benjamint figyelte.
– Őszintén nem tudom, hogy ez sértés volt e, vagy bók – rázta meg a fejét hitetlenkedve Harry, de az ő ajkain is megjelent egy mosoly.
– Szerintem bók – rántott vállat Ron, majd áttért a desszertek elpusztítására.
– Valamiféle összetűzésbe kellett keveredj vele ahhoz, hogy így nézz ki – jelentette ki a lány gyanakodva. – Arra következtetek nem haladsz jól a tervvel.
– Ahogy mondod – bólintott Harry beletúrva éjfekete tincseibe, mire egy tépett levéldarab hullott tányérjára. Egy pillanatig figyelte a kis sárgás–barna növény darabot, majd egy megadó sóhaj kíséretében tenyereibe temette arcát, ahogy eszébe jutott ismét, hogy mi is történt a délután folyamán az erdőben.
✶✶✶
Draco gyanakodva tekintett az ablakon kopogtató madárra, szürke szemei összeszűkültek; kétségtelenül szüleitől jött levél, aminek cseppet sem örült, hiszen megmondta, hogy ne zavarják, hogy időre van szüksége.
Mindenesetre, mikor anyja kézírását pillantotta meg a borítékon a feszültség egy része elillant.
Draco, kedves fiam! – olvasta némán, miközben fél kézzel egy kis elemózsiát hajított a toporzékoló bagolynak.
Attól tartok, hogy figyelmen kívül kell hagynom kérésed. Kérlek, hidd el, hogy ha nem lenne fontos, nem írtam volna!
A varázsvilágban, minden körben egyetlen témáról hallani manapság, úgy gondolom, hogy figyelmeztetnem kell téged: azt beszélik, hogy most, miután a Sötét Nagyúr elbukott, s Dumbldore is halott, kétség sem fér hozzá, ki a varázsvilág legerősebb mágusa, Harry Potter. A szóbeszéd alapján, melyet hallottam azt gyanítom, hogy többen is megpróbálnak majd a helyébe lépni és megszerezni a Pálcák Urát.
Mindezen tudás birtokában arra kérlek, hogy elsősorban vigyázz magadra, ne tégy semmilyen felelőtlen dolgot! Ezen felül azonban tudom, hogy milyen állásponton vagy vele kapcsolatban, és tartozunk neki. Amennyiben gondolod, figyelmeztesd, én ezzel kívánom leróni tartozásom azért, mert megmentette az életed.
Szeretlek, hiányzol!
N. Malfoy
U.i.: Apád természetesen nem tud erről a levélről.
Draco hosszasan fújta ki a levegőt, fel sem tűnt, hogy eddig visszafogta lélegzetét. Persze, hogy az idióta sebhelyes Potternek veszélyben kell lennie!
✶✶✶
– De miért!? – fakadt ki Ron ismét.
– Elismétlem még egyszer – vett egy mély levegőt Hermione, hogy megtartsa nyugodt hangvételét –, nem rohanhatjuk le a Malfoy kúriát.
– De miért nem? – nyafogott a vörös. Harry pedig csak csendben figyelt, igyekezve megállni a nevetést.
Aznap a trióra a szokottnál is több tekintet tapadt, a fiú nem értette miért, de igyekezett figyelmen kívül hagyni a rájuk szegeződő szempárokat.
– Azért Ronald, mert egy ilyen könyvet nyilván nem tartanak a bejárat melletti kisszekrényen! És a Malfoy családból kiindulva valószínűleg még az aurorok sem tudnák megtalálni! Kell még indok, vagy ennyi elég?
– Jó' van na! – sütötte le szemeit Ron sértődötten, hogy aztán egy pillanat múlva csillogó szemekkel forduljon vissza.
– És a köpeny?
– Gondolkodj már Ron! – csattant fel Hermione, a lány aznap eléggé feszült volt, sok dolgozatra kellett tanulnia, ami mellett még a varázslények szabadság jogaival kapcsolatban történő Minisztériummal való levelezésére is oda kellett figyeljen, nem is említve a folyamatban lévő kutatásukat Harry problémájával kapcsolatban. – Beküldenéd egyikünket abba a házba? – Hermione rossz emlékei sem segítettek a lány hangulatán.
Harry időszerűnek gondolt közbe szólni, mielőtt még elfajulnának a dolgok:
– Mit mondott McGalagony? – kérdezte gyorsan.
– Nem sokat, sem ő, sem a volt igazgatók nem hallottak a könyvről, de azt mondta mindent megtesz, amit csak tud. Viszont mondott valami igazán érdekeset – Hermione egy pillanatig habozott, mielőtt folytatta. – Azt mondta Malfoy járt nála, és figyelmeztetni akarta, jobban mondva téged, hogy még mindig óvatosnak kell lenned. Valami olyasmit próbált mondani, hogy azok, akik hatalomra vágynak valószínűleg célba fognak venni.
– Remek! – mordult fel Harry. – Egyéb jó hír?
– Komolyan! Csak egyetlen évünk lenne, amikor nem történik semmi!
– Ron, ugye tisztában vagy azzal, hogy valószínűleg csak a minden évben felbukkanó nehézségeknek köszönhető, hogy azzal a kevéske tudással még nem buktatok meg? – kérdezte élesen a lány.
– Mond valamit – értett egyet Hermionéval Harry, miközben bocsánatkérőn sértett barátjára nézett. – Szerintem a vizsgáink felén nem vettünk részt rendesen a többi meg könnyített volt tekintettel a történtekre...
– Végül is, minden jóban van valami rossz! – emelte fel védekezőn kezeit Ron, beletörődve.
– Térjünk vissza oda, hogy Malfoy figyelmeztetni akarta Harryt.
– Na igen! Mégis mit gondol az a kis görény, hogy...
– Ron! – fortyant fel a kettő másik egyszerre, Harry inkább lemondóan, míg Hermionén már tényleges jelei mutatkoztak annak, mennyire ideges volt; arca kipirosodott, szemöldökei éles 'v' vonalba húzódtak össze, szemei haragosan villantak.
– Malfoy valami jót próbált tenni! Tedd túl magad a korábbi sérelmeken! Mind felnőttünk az első éves civakodás óta! – Ron állkapcsa látványosan megfeszült, de befogta a száját, legalábbis semmi kifejezetten sértőt nem mondott.
– A világ megőrült. Malfoy figyelmeztet, mellőzi a beszólásokat, kifizeti a sörünket... – sóhajtott dramatikusan a fiú, majd homlokához rakta kezét, hogy még jobban hangsúlyozza a helyzet hihetetlenségét.
Arra kapták fel a fejüket, hogy egy rakat diák egyszerre indult meg feléjük. Harry zöld szemei az alsóbb évesekre villantak, mielőtt Hermionéra nézett volna.
A sokaság minden tagja egyszerre kezdett el beszélni, bekerítve a triót. Komolyan, mintha az elmúlt időben erre a pillanatra vártak volna; akik eddig csendben figyeltek most a tömeg erejével felbátorodva rontottak Harryre.
– Tényleg dobtad Ginnyt?
– Megcsókolta Malfoyt!
– ...volt halálfalóval!
– Meleg vagy?
Harry lefagyva állt, kellett neki pár pillanat, mire felfogta miről is kiabálnak, mikor ez megtörtént nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Nyilvánvaló volt, hogy ami a Három Seprűben történt az ki fog tudódni, de, hogy ennyire nagy jelentőséget tulajdonítsanak neki, és ne csak halkan suttogjanak.
Szerencsére Hermione hamar akcióba lendült, valószínűleg ez volt aznap az utolsó csepp a pohárban.
– Elég legyen! – harsogta előrántva pálcáját, mellyel megnövelte hangerejét, így az egész folyosón végig visszhangzott a két szó.
Ahogy a lány szavainak visszhangja elhalt, minden kiabálás halk pusmogássá tompult.
– Mégis milyen jogon kéritek számon azt, aki emberek ezreit, millióit mentette meg?! – hangja ingerült volt, ellenszenves és ítélkező, nem olyan, mint amilyen általában. – Akinek az egész gyerekkora arra ment el, hogy ezt az iskolát mentse meg minden évben, a világról nem is beszélve! És még ha számon is kérhetnétek bármiért, amit nem tehettek meg, mi közötök van a magánéletéhez?! – hangja végig mennydörgött a folyosón, talán az egész szárnyon. Többen megrezzentek, már senki nem mert egy szót se szólni. – Most pedig azt ajánlom, hamar menjetek a dolgotokra, mielőtt olyan büntető munkát intézek nektek, hogy... – be se kellett fejezze, máris mindenki mozgásba lendült. Sietve távoztak, páran bocsánatot mormoltak az orruk alatt.
Hermione elégedetten fújtatott egyet, majd barna tincseit válla mögé söpörte. Ron tátott szájjal bámult barátnőjére:
– Eszméletlen vagy! Mondtam már, hogy mennyire csodálatos vagy? – a fiú megfogta Hermione kezét, hogy csókot leheljen rá, ezzel teljesen zavarba hozva a lányt.
– Te meg ajh... – lökte játékosan odébb Ron fejét, hogy aztán közelebb libbenve puszit adjon az arcára.
– Köszi Hermione – motyogta Harry, de szemei közben másra figyeltek. Draco pár mardekáros társaságában állt nem messze, kétségkívül szemtanúi voltak az imént történteknek. A szőke ujjai pálcát szorongattak, egész testtartása feszültnek tűnt, s Harryben felmerült a kérdés, vajon ez milyen hatással volt a másikra. Szégyelli ami történt? Undorodik? Rájött, hogy minden hiba volt?...
– Később találkozunk – mondta Harry, ahogy megfordult, majd vissza se nézve elindult a Malfoyjal ellenkező irányba.
11. fejezet
Mióta Hermione lerendezte a pletyka éhes diákok tömegét, szerencsére senki nem merte még egyszer lerohanni Harryt, sőt, ami azt illeti mintha kifejezetten féltek volna még csak a közelébe menni is. A griffendéles fiúnak volt elég baja anélkül is, hogy az újonnan megalapult klubbal foglalkozott volna, amelynek Malfoy és ő voltak a témája. Az elmúlt két hétben szinte minden második este rémálmok kínozták; illetve mindazt ami Draco és közte történt sem tudta kiverni a fejéből, ez egészen más fajta álmokat eredményezett, amik talán még a nyomasztóaknál is rosszabbak voltak, vagy ha más nem is, de kínosak, zavarba ejtők és irracionálisak biztosan.
Szóval míg mindenki kerülni látszott Harryt, ő csak egyetlen személytől igyekezett távolságot tartani, és nem a pletykák miatt, sokkal inkább mert egyszerűen csak kínosnak érezte volna a találkozást, vagy talán mert kissé sértő is volt, hogy Malfoy egyszerűen csak végig nézte a történteket és nem tett semmit.
Ginnyvel nem igen találkozott, de a lány egészen megbékélt mostanra a szakításukkal, sőt tovább lépett, legalábbis nem tűnt túlzottan lehangoltnak, és nem is nézett ki úgy, mint aki utálja Harryt. Ronnal és Hermionéval sem sok időt töltött, minden szabadidejét sétával, vagy seprűn töltötte. Nem szeretett az iskola falain belül lenni, ahol a távolságtartó, de rendkívül feszélyező, kíváncsi tekintetek kereszttüzében kellett legyen.
Az ágak hangosan ropogtak talpa alatt, a száraz, lehullott levelek szinte sziszegtek a rájuk nehezedő súlytól. A Pálca jutott róluk eszébe, félő volt, hogy egyszer majd felrobbantja az egész igazgatói tornyot, ha így haladnak tovább. Hermione hiába töltött minden szabad percet könyvek közt, nem talált magyarázatot a történtekre, senkinek nem volt ötlete a helyzet orvosolására.
A patadobogás hangját követve jutott el a kis patak partjára, ahonnét aztán csendesen figyelte a tesztrálokat. Gondolataiba mélyedt, természetesen megint Malfoy tettei forogtak fejében.
Harry nem haragudott, nem duzzogott, mert a másik nem sietett a "megmentésére". Egyszerűen csak, – legalábbis kezdetnek,– jó viszonyt akart vele. Két hétig pedig még csak a másik felé sem nézett, nemhogy beszélt volna vele.
Élvezte azt a kevés időt, amit Malfoyjal töltött, többet akart. Ő nem aggódott, nem faggatta, hogy van, csak Draco volt. Nem rajongott Harryért, de egyelőre meg megölni se próbálta. Olyan kapcsolat volt ez, ahogyan annak lennie kellett. A fiú sem ítélte többé a szüleiről, vagy a tetoválásáról a mardekárost. Talán ez volt az oka annak, hogy Dracónak sem volt ellenére egy kis közösen töltött idő. Mindketten csak egy embert láttak a másikban, többé nem a hős és Voldemort szolgája voltak, csak két varázsló. – Legalábbis Harry így érezte.
S habár a griffendéles oda akart menni Malfoyhoz, az idő nem tűnt megfelelőnek. A szőke éppen pár alsóbb éves hollóhátast fenyegetett, így hát inkább csak elment mellettük a folyosón a szobájába.
Majd talán holnap.
Mióta is ignorálta azt, ha Malfoy másokat fenyegetett?
✶✶✶
– Mit akarsz, eddig kerültél, nem? – kérdezte Malfoy, hangjából és arcvonásaiból sütött az ellenszenv. Harry csak egy pillanatig hagyta, hogy a döbbenet lelakatolja nyelvét. Draco mérges volt, miért?
– Elfoglalt voltam, nem vagy te olyan fontos, hogy kerüljelek. – Draco szürke szemei komoran figyelték a griffendélest, aki nem tudta eldönteni, hogy ki húzta e a gyufát Malfoynál azzal, hogy a tulajdon szavait használta ellene. Azonban végül a keskeny, halovány ajkak megrezzentek, majd egy horkantásszerű nevetés hangzott, amit Draco nyilván igyekezett elnyomni, sikertelenül.
– Elmés. Hozzád képest egészen jó.
– Sértegetsz még, vagy lerendezzük egy versennyel? – kérdezte Harry egy félmosollyal. Ez volt a nagy terve, visszavágót kérni.
– Megint ki akarsz kapni? Nem bánom – biccentett a szőke, a griffendéles pedig el is indult szobája felé, míg a mardekáros a klubhelységbe. – A lépcsőnél öt perc múlva.
Együtt hagyták el a pincét, majd mentek ki a kviddics pályára. Harry sosem foglalkozott különösebben megjelenésével,– leginkább roxforti talárját, vagy Dudley régi ruháit horda, mindössze pár méretben rászabott mugli ruhája volt, az is Ms. Weasleynek köszönhetően –, most azonban feszélyezte az, hogy Draco felé–felé pillantott. Tekintete végiggördült a bő ruhákon, a feslett anyagon, és Harry kínosan érezte magát, szégyellte, hogy ilyen dolgokat visel, miközben a mardekárosra ráfeszültek ruhái, pedig ő is rétegesen öltözött a hideg szél ellen.
– Na, mehet Potter? – kérdezte a mardekáros mikor kiértek a Rengeteg szélére, oda, ahonnét legutóbb is indultak. – Ezúttal ne ess le!
Harry csak mordult egyet válaszul, mielőtt elkezdett visszaszámlálni. Egyszerre iramodtak meg, a mostanra már ismerős ágak között manővereztek fej–fej mellett. Egyikük sem pillantott oldalra, tanulva a korábbiból. A fák egyre ritkábbak lettek, míg végül az erdő elmaradt hátuk mögött, s már csak a tópart, a cél lebegett szemük előtt. A szél visított a fülük mellett, a gyep elmosódott folt volt alattuk, az ég szürke massza, a víz mint a folyékony ezüst előttük.
Harry ért oda először, szaltózott egyet, majd lihegve fordult meg, az adrenalin még mindig dübörgött ereiben. Vele ellentétben Malfoy elkövette azt a hibát, hogy pontosan céljukhoz akart érkezni; míg a Tűzvillám a tó felett lebegett, Draco a parton akart landolni. Talán pont azért veszített, mert az utolsó pár méteren visszavett sebességéből.
Draco elegánsnak, pontosnak szánt mozdulattal ugrott le a seprűről, azonban azzal nem számolt, hogy a fellazult talaj majd megindul talpa alatt, ő pedig hamar a vízben fogja találni magát.
Harry elfojtott egy diadalittas nevetést és helyette azonnal leereszkedett, hogy kisegítse Dracót a jéghideg vízből. A másik hangos szitkozódás közepette fogadta el a felé nyújtott kezet, hogy a griffendéles felemelhesse és végül biztos talajra tegye le.
–...Kinyírom ezt a nyamvadt tavat! Kiszárítom egy táltostűzzel... – nagyra nyílt szemekkel nézett fel Harryre, aki még mindig nevetésével küzdött. Draco vagy elfelejtette, hogy ő is ott van, vagy eszébe jutott korábbi ismeretsége a táltostűzzel.
A mardekáros nevetségesen festett, ruhájából patakokban folyt a víz, a tiszta anyagra iszap és sár tapadt, Draco arca piros volt, tekintete haragos, úgy festett, mint egy duzzogó kisgyerek, akinek nem sikerült valami, ezért most az egész világot utálja.
– Ne szólj semmit Potter, vagy esküszöm megöllek! – mordult fel a szőke, de reszkető végtagjaival és megrezzenő, egyre liluló ajkaival valahogy elmaradt a várt fenyegető hatás.
– Azt hiszem, mivel nyertem, most én vagyok az, aki dirigál nemde? – mosolygott.
– Egy dolgot, egyetlen egy dolgot kérhetsz, ne legyél így elszállva magadtól... Nyögd ki mit akarsz!
– Még nem döntöttem el, majd szólok, ha kellesz – ha Harry nem lett volna kimelegedve biztosan egy észrevehető pír jelent volna meg az arcán. Idióta. Miért is lenne ennek a szónak mögöttes tartalma?
– Nagyon vicces vagy Potter – morogta Draco vacogva, de máris szedte elő pálcáját, hogy aztán többé–kevésbé eltakarítsa a tó nyomait ruháiról.
– Na, ne duzzogj már! El kell tudni fogadni, ha az ember veszít.
– Van még hasonló bölcsesség ott, ahonnét ez jött? Biztosan a tapasztalat mondatja ezt veled – nevetett fel Draco gúnyosan. Nevetséges volt, hogy még egy ilyen helyzetben is puszta szavakkal a másik fölé tudott kerekedni, és visszanyerni méltóságát egy perc alatt. Bámulatos.
Szóval míg mindenki kerülni látszott Harryt, ő csak egyetlen személytől igyekezett távolságot tartani, és nem a pletykák miatt, sokkal inkább mert egyszerűen csak kínosnak érezte volna a találkozást, vagy talán mert kissé sértő is volt, hogy Malfoy egyszerűen csak végig nézte a történteket és nem tett semmit.
Ginnyvel nem igen találkozott, de a lány egészen megbékélt mostanra a szakításukkal, sőt tovább lépett, legalábbis nem tűnt túlzottan lehangoltnak, és nem is nézett ki úgy, mint aki utálja Harryt. Ronnal és Hermionéval sem sok időt töltött, minden szabadidejét sétával, vagy seprűn töltötte. Nem szeretett az iskola falain belül lenni, ahol a távolságtartó, de rendkívül feszélyező, kíváncsi tekintetek kereszttüzében kellett legyen.
Az ágak hangosan ropogtak talpa alatt, a száraz, lehullott levelek szinte sziszegtek a rájuk nehezedő súlytól. A Pálca jutott róluk eszébe, félő volt, hogy egyszer majd felrobbantja az egész igazgatói tornyot, ha így haladnak tovább. Hermione hiába töltött minden szabad percet könyvek közt, nem talált magyarázatot a történtekre, senkinek nem volt ötlete a helyzet orvosolására.
A patadobogás hangját követve jutott el a kis patak partjára, ahonnét aztán csendesen figyelte a tesztrálokat. Gondolataiba mélyedt, természetesen megint Malfoy tettei forogtak fejében.
Harry nem haragudott, nem duzzogott, mert a másik nem sietett a "megmentésére". Egyszerűen csak, – legalábbis kezdetnek,– jó viszonyt akart vele. Két hétig pedig még csak a másik felé sem nézett, nemhogy beszélt volna vele.
Élvezte azt a kevés időt, amit Malfoyjal töltött, többet akart. Ő nem aggódott, nem faggatta, hogy van, csak Draco volt. Nem rajongott Harryért, de egyelőre meg megölni se próbálta. Olyan kapcsolat volt ez, ahogyan annak lennie kellett. A fiú sem ítélte többé a szüleiről, vagy a tetoválásáról a mardekárost. Talán ez volt az oka annak, hogy Dracónak sem volt ellenére egy kis közösen töltött idő. Mindketten csak egy embert láttak a másikban, többé nem a hős és Voldemort szolgája voltak, csak két varázsló. – Legalábbis Harry így érezte.
S habár a griffendéles oda akart menni Malfoyhoz, az idő nem tűnt megfelelőnek. A szőke éppen pár alsóbb éves hollóhátast fenyegetett, így hát inkább csak elment mellettük a folyosón a szobájába.
Majd talán holnap.
Mióta is ignorálta azt, ha Malfoy másokat fenyegetett?
✶✶✶
– Mit akarsz, eddig kerültél, nem? – kérdezte Malfoy, hangjából és arcvonásaiból sütött az ellenszenv. Harry csak egy pillanatig hagyta, hogy a döbbenet lelakatolja nyelvét. Draco mérges volt, miért?
– Elfoglalt voltam, nem vagy te olyan fontos, hogy kerüljelek. – Draco szürke szemei komoran figyelték a griffendélest, aki nem tudta eldönteni, hogy ki húzta e a gyufát Malfoynál azzal, hogy a tulajdon szavait használta ellene. Azonban végül a keskeny, halovány ajkak megrezzentek, majd egy horkantásszerű nevetés hangzott, amit Draco nyilván igyekezett elnyomni, sikertelenül.
– Elmés. Hozzád képest egészen jó.
– Sértegetsz még, vagy lerendezzük egy versennyel? – kérdezte Harry egy félmosollyal. Ez volt a nagy terve, visszavágót kérni.
– Megint ki akarsz kapni? Nem bánom – biccentett a szőke, a griffendéles pedig el is indult szobája felé, míg a mardekáros a klubhelységbe. – A lépcsőnél öt perc múlva.
Együtt hagyták el a pincét, majd mentek ki a kviddics pályára. Harry sosem foglalkozott különösebben megjelenésével,– leginkább roxforti talárját, vagy Dudley régi ruháit horda, mindössze pár méretben rászabott mugli ruhája volt, az is Ms. Weasleynek köszönhetően –, most azonban feszélyezte az, hogy Draco felé–felé pillantott. Tekintete végiggördült a bő ruhákon, a feslett anyagon, és Harry kínosan érezte magát, szégyellte, hogy ilyen dolgokat visel, miközben a mardekárosra ráfeszültek ruhái, pedig ő is rétegesen öltözött a hideg szél ellen.
– Na, mehet Potter? – kérdezte a mardekáros mikor kiértek a Rengeteg szélére, oda, ahonnét legutóbb is indultak. – Ezúttal ne ess le!
Harry csak mordult egyet válaszul, mielőtt elkezdett visszaszámlálni. Egyszerre iramodtak meg, a mostanra már ismerős ágak között manővereztek fej–fej mellett. Egyikük sem pillantott oldalra, tanulva a korábbiból. A fák egyre ritkábbak lettek, míg végül az erdő elmaradt hátuk mögött, s már csak a tópart, a cél lebegett szemük előtt. A szél visított a fülük mellett, a gyep elmosódott folt volt alattuk, az ég szürke massza, a víz mint a folyékony ezüst előttük.
Harry ért oda először, szaltózott egyet, majd lihegve fordult meg, az adrenalin még mindig dübörgött ereiben. Vele ellentétben Malfoy elkövette azt a hibát, hogy pontosan céljukhoz akart érkezni; míg a Tűzvillám a tó felett lebegett, Draco a parton akart landolni. Talán pont azért veszített, mert az utolsó pár méteren visszavett sebességéből.
Draco elegánsnak, pontosnak szánt mozdulattal ugrott le a seprűről, azonban azzal nem számolt, hogy a fellazult talaj majd megindul talpa alatt, ő pedig hamar a vízben fogja találni magát.
Harry elfojtott egy diadalittas nevetést és helyette azonnal leereszkedett, hogy kisegítse Dracót a jéghideg vízből. A másik hangos szitkozódás közepette fogadta el a felé nyújtott kezet, hogy a griffendéles felemelhesse és végül biztos talajra tegye le.
–...Kinyírom ezt a nyamvadt tavat! Kiszárítom egy táltostűzzel... – nagyra nyílt szemekkel nézett fel Harryre, aki még mindig nevetésével küzdött. Draco vagy elfelejtette, hogy ő is ott van, vagy eszébe jutott korábbi ismeretsége a táltostűzzel.
A mardekáros nevetségesen festett, ruhájából patakokban folyt a víz, a tiszta anyagra iszap és sár tapadt, Draco arca piros volt, tekintete haragos, úgy festett, mint egy duzzogó kisgyerek, akinek nem sikerült valami, ezért most az egész világot utálja.
– Ne szólj semmit Potter, vagy esküszöm megöllek! – mordult fel a szőke, de reszkető végtagjaival és megrezzenő, egyre liluló ajkaival valahogy elmaradt a várt fenyegető hatás.
– Azt hiszem, mivel nyertem, most én vagyok az, aki dirigál nemde? – mosolygott.
– Egy dolgot, egyetlen egy dolgot kérhetsz, ne legyél így elszállva magadtól... Nyögd ki mit akarsz!
– Még nem döntöttem el, majd szólok, ha kellesz – ha Harry nem lett volna kimelegedve biztosan egy észrevehető pír jelent volna meg az arcán. Idióta. Miért is lenne ennek a szónak mögöttes tartalma?
– Nagyon vicces vagy Potter – morogta Draco vacogva, de máris szedte elő pálcáját, hogy aztán többé–kevésbé eltakarítsa a tó nyomait ruháiról.
– Na, ne duzzogj már! El kell tudni fogadni, ha az ember veszít.
– Van még hasonló bölcsesség ott, ahonnét ez jött? Biztosan a tapasztalat mondatja ezt veled – nevetett fel Draco gúnyosan. Nevetséges volt, hogy még egy ilyen helyzetben is puszta szavakkal a másik fölé tudott kerekedni, és visszanyerni méltóságát egy perc alatt. Bámulatos.
12. fejezet
Teltek a hetek, egyre több levél hullott le a fákról, csupasz, bágyadt, halott külsőt kölcsönözve a természetnek; a trió kedve is hasonulni látszott a kinti világhoz, mind kimerültek, lehangoltak voltak. Hermione kutatása megakadt, semmilyen új információ nem került napvilágra, ami hasznukra lehetett volna; Ron végre szembesült a ténnyel, hogy idén semmi nem fogja megmenteni a vizsgáktól, s habár nem vette rá magát a tanulásra, folyton idegeskedett amiatt, hogy nem fog sikerülni neki. Bár mind tudták, hogy Kingsley jóvoltából, bármilyenek is legyenek majd az elért eredményeik, egyenes út állt előttük ahhoz, hogy aurorok legyenek. Ennek ellenére a vörös azt mondta, nem akarja, hogy csak azért vegyék fel, mert a jó oldalon harcolt, és különben is utána még könnyen kibukhat, ha kiderül, hogy semmit nem tud.
Mint kiderült, biztosra lehetett tudni, hogy a Malfoy kúriában több egyedi, mágiáról szóló könyv is megtalálható, Piton portréja osztotta meg Hermionéval ezt az információt, azonban ennél többet ő sem tudott.
Titok fedte hogyan, de Ron valahogy megszerezte a Malfoy kúria alaprajzát Mr. Weasleyn keresztül, ami alapvetően a ,,B" tervhez volt szükséges, azonban a szövevényes vonalak hálóján még Hermione is alig tudott kiigazodni, pedig a titkos folyosók nem is voltak ábrázolva. Szembesültek tehát a ténnyel, hogy bejutni, átkutatni, megtalálni és még ki is jutni ép bőrrel lehetetlen volt, hacsak nem valaki olyan ment be, aki ismerte a terepet.
Itt jött a képbe Draco, azonban Harry az utóbbi időben ismét ritkán futott össze vele, beszélni és felhozni egy ilyen kényes témát pedig esélytelen volt, emellett persze ő is egyre feszültebbé vált, aminek részben köze is volt a mardekároshoz, részben pedig a rémálmokhoz.
✶✶✶
Harry éppen a pincébe tartott, mikor meghallotta Draco hangját. A szőke teljesen a vizsgákra való tanulással volt elfoglalva az utóbbi időben, alig lehetett összefutni vele. Malfoy sosem mondta volna ki hangosan, miért is vált hirtelen ennyire fontossá az, hogy minden tantárgyból még a kitűnőnél is jobb legyen, de az igazság az volt, hogy függetlenségre vágyott. Nem azért akart tanulni, hogy a szüleinek megfeleljen, hanem, hogy legyen jövője. Az élet, a munkatalálás nem volt könnyű egy olyan ember számára, akiről mindenki a Sötét nagyúrra és a Halálfalókra asszociált.
– Potter! Ezt neked küldték – hajította le a nagy zsákot Malfoy, amit addig a kezében tartott. A lépcsőn lejjebb álló Harry éppen hogy időben tudta elkapni, de így is majdnem leesett, a griffendéles bénázását látva Draco ajka mosolyra görbült.
– Te vagy az évszázad legfiatalabb, kétségkívül tehetséges fogója és mégis alig tudtad elkapni ezt a nagy zsák papírt – nevetett fel halkan, ahogy folytatta útját lefelé.
Harry fintorogva pillantott a zsákra, majd a mardekárosra:
– Legszívesebben elégetném mindet... – Feszült volt, és fáradt, még a megszokottnál is jobban, és a levélkupac, mely kezei közt pihent, mintha mázsás súlyú lett volna és a legkevésbé sem segített hangulatán. – Betiltatnám azt, hogy bárki is írhasson levelet...
– Őszintén nem hittem, hogy egy pár papírdarab ilyen hatással lesz rád, de el kell ismerned, hogy a bagoly posta betiltásának nem sok jó következménye lenne. – Az a szórakozott, levakarhatatlan mosoly a másik arcán csak még jobban beárnyékolta Harry kedvét.
– Cseppet sem segítesz – morogta a griffendéles; időközben Draco már mellé ért, így egymás mellett haladva szedték a fokokat lefelé.
– Ki mondta, hogy akarok? – Harryt az őrületbe lehetett volna kergetni a másik hirtelen jött jókedvével.
– Csak fogd be! – A zöld, kimerült szemek lopva pillantottak a másikra, miközben fejben Harry éppen magát szidta viselkedéséért; ő tényleg élvezte a másik társaságát, és végre, hosszú idő után alkalma nyílik beszélgetni Dracóval, erre csak duzzog; megrázta a fejét és felsóhajtott.
– Akarod, hogy megtanítsalak pár igen szórakoztató átokra, amiktől ezek a levelek a lehető legkegyetlenebb módon pusztulnak el? – kérdezte hirtelen Draco, mire Harry csodálkozva, gyanakodva pillantott rá. Egy pillanatig azt hitte a másik továbbra is csak bosszantani akarja, ahogy az szokása volt, de a mardekáros kérdőn pillantott rá szürke szemeivel, a nagyképű mosoly is leolvadt ajkairól.
Bármennyire is csábító volt az ajánlat, és a griffendéles vágyott a másik társaságára, mégsem fogadhatta el.
– Biztosra veszem, van jobb dolgod is.
– Tudod Potter, néha igazán gondolhatnál magadra is, felfordul a gyomrom az önfeláldozó hősködésedtől. Például gondolkodhatnál azon, hogy mit fogsz kérni tőlem, amiért vesztettem, de kezdetnek a levélaprítás is megtenné, úgy hiszem, rád férne egy kis szórakozás. – Dracónak igaza volt, mint általában; Harry az elmúlt napokat álmatlanul, tanulással, vagy kutatással töltötte. Minden, ami máskor egy kis színt vitt a napjaiba: kviddics, repülés; éjszakai csemegézés a konyhán Ronnal és Hermionéval; roxmortsi kiruccanások, mindez kicsúszott az idejéből.
– Hol akarsz gyújtogatni? – kérdezte kis idő után mosolyogva Dracót, aki hasonló, csínytevő pillantással válaszolt.
– Van egy pár elhagyott terem, ami megfelel a célnak.
Mindössze pár folyosón haladtak végig, mire elértek egy teremhez. Harry arra számított, hogy egy üres, kietlen szoba lesz, ehhez képest a falak mentén a plafonig használatlan padok tornyosultak és mindenféle bizarr eszközök álltak mindenütt, bájitalfőző állványok, távcsövek, jósgömbök, üvegek és fiolák, és olyan dolgok, amiket nem tudott felismerni, és amiknek a griffendéles a közelébe se szeretett volna menni.
Draco azonban szinte egyből neki látott a terem alkalmassá tételéhez. A szőke olyan varázsigéket használt, amiktől Harry azelőtt sosem hallott, világító gömböket idézett meg, amik aztán a levegőben úszva borítottak fényárt minden addig sötét sarokra; minden limlomot egy pillanat alatt eltakarított, ezzel nagy szabad részt teremtve a szoba közepén, mindössze egy nagy asztal maradt a centrumban.
A mardekáros egy pillanattal később már törökülésben foglalt helyet az asztal tetején, annak egyik végén, és várakozóan pillantott az ámuló griffendélesre.
– Na, mutasd azokat a leveleket Potter!
Harry a tőle megszokott eleganciával borította ki a leveleket az asztalra, mikor már ő is helyet foglalt. Megfogta a legelsőt, amin megakadt a szeme és várakozva tartotta fel a rózsaszínű borítékot, melyen tisztán látszott mit tartalmaz.
– Kápráztass el! – mosolygott Dracóra, és még közelebb vitte a mardekároshoz a levelet, azonban a szőke nem nyúlt érte, és nem vette el.
– Nem akarod elolvasni?
– Tudom, mi van benne – emelt fel még pár hasonlóan cirádás, parfümtől bűzlő levelet.
–Rendben, de a többi? – Draco végig simított a borítékokon kezével, félre lökve azokat, amik nem keltették fel érdeklődését, majd végül egy arany cikesz mintával pecsételtet vett kezébe.
– A legtöbb idióta, nyálas csodáló levél, amiktől felfordul a gyomrom, vannak olyanok, amikben gratulálnak... – komorodott el hirtelen –, meg olyanok, amikben mindenféle állást ajánlanak fel. Nem érdekel egyik sem. – Kis habozás után tette csak hozzá –, Nem akarok úgy boldogulni, hogy nem teszek érte semmit.
Draco arca elkomorodott, mikor megszólalt hangja szigorúan csengett, őszintén, talán még egy kissé melankolikusan is. – Rengeteg mindent tettél, amivel kiérdemelted, hogy nyugodt, könnyű életed legyen. Olyan, amilyet akarsz.
Harry zavartan kapta tekintetét a padlóra, a szavak meglepték, s habár ellenkezni akart, ajkai nem formáltak mondatokat, helyette mindössze egy száraz, rövid nevetés hagyta el száját. Nem akarta azt, hogy a másik sajnálja, márpedig ha elkezdte volna sorolni mennyi minden lett az áldozata a Voldemorttal vívott harcnak, kétségtelenül azzal végződött volna, hogy azok a semleges, szürke szemek szánakozóan pillantottak volna rá.
– Sokan tettek sokkal többet, mint én – mondta végül, hangja erőtlennek hatott a csendben.
Draco lemondóan felsóhajtott, s Harry most vette csak észre igazán, mennyire kimerültnek tűnt a másik is, az arcán, a testtartásán. Talán végül is mindkettejüknek csak szüksége volt egy kis kikapcsolódásra. Malfoy elmormolt pár szót, amit alig lehetett kivenni még a csendben is, és egy pálcaintést követően a Harry kezében tartott levelek egyesével, egymás után elporladtak.
– Megmondom, hogyan pusztítsd el ezeket, ha elolvasol párat, kezdve ezzel – szabta meg a feltételeket és nyújtotta át a cikeszes borítékot, amit Harry vonakodva, de elvett. Attól, hogy elolvassa, később még megsemmisítheti mindet. – Hangosan!
– Rendben – a fiú széttépte a borítékot, meg se nézve ki a feladó, majd torkát köszörülve, a lehető legidegesítőbb hanglejtéssel kezdte el felolvasni. – Tisztelt, Mr. Potter Úr! – Dracóból már itt kitört a nevetés, mire Harry is elmosolyodott, és továbbra is tartva a hangot, szemöldök ráncolva fordult a másik felé –, Ha csendben maradna, az nagyban megkönnyítené a helyzetet! – próbálkozott megütni egy mérgesebb tónust, ugyanazzal a repedt fazék hanggal. Draco mosolygott, olyan őszintén, mint talán még soha, és Harryt melegséggel töltötte el a tudat, hogy a mardekáros miatta nevet. – Na, de komolyan, hadd olvassam el – váltott vissza normális hangjára fülig érő vigyorral.
– Nem tehetek róla, olyan volt a hangod mintha egy gringottsi kobold utánozta volna Umbridgeot – préselte össze száját Draco, próbálva megakadályozni, hogy kitörjön belőle a nevetés. A hasonlatra a zöld szemek is összeszűkültek, ahogy Harry mosolya még szélesebbre nőtt.
Jó volt így látni Dracót, csak úgy ragyogott a szürkés szobában. Gyönyörű.
– Szóval – folytatta Harry megszokott hangján, Draco nagy bánatára. – Mint bizonyára tudja, a háborúnak politikai és gazdasági következményei is voltak, többek között több kviddics csapattag költözött külföldre, és, vagy döntött úgy, hogy felhagy élete eme nemes sportágnak való szentelésével. Lenne tehát egy ajánlatunk Önnek, a Sötét nagyúr legyőzőjének, az évszázad legifjabb fogójának. Az országból előzetesen több csapat tagját is felkerestünk, és ezúton állíthatjuk, hogy mind szívesen játszanának Önnel egy csapatban. Mr. Potter úr, felkérem Önt egy új csapat vezetői és fogói posztjának elvállalására, amely csapatot a legjobb, gyakorlott versenyzőkből állítanánk össze... – Harry meredten bámulta a papírt, utolsó szavai már csak fakó suttogásnak hatottak. Felfordult a gyomra.
– Na, ugye mondtam, hogy érdemes elolvasnod a leveleket? Igent mondasz? – Harry komor ábrázattal gyűrte össze a papírt és tette bele zsebébe.
– Nem – szavait pillanatnyi csend követte, majd Draco ingerülten felmordult, értetlenül, számon kérőn nézett a fekete hajkorona tulajdonosára.
– Hogy érted? Hiszen ez egy remek ajánlat, biztosra veszem, hogy még ennél is ünnepeltebb sztár lennél, remekül keresnél, és a legjobbakkal játszhatnál...?! Ha csak nem az, az okod, hogy van ennél jobb ajánlat, amit el akarsz fogadni, akkor szétrúgom a hátsód! – Draco fenyegetően előrehajolt ültében, de Harry meg se rezzent.
– Nézd Draco, tudom, hogy sokan szó szerint ölnének egy ilyen lehetőségért, de én egy életre elég hírnevet kaptam, nincs szükségem még többre, ahogy arra sem, hogy valaki csak azért ajánljon fel valami ilyet, mert jelen pillanatban felkapott vagyok... – morogta lemondóan, a mardekáros megrázta a fejét, de elengedni látszott a témát.
Harry egy pillanatra tenyerébe támasztotta állát és gondolataiba merült. Megtartotta a levelet, mert a későbbiekben még hasznára válhat, nem konkrétan neki, de valakinek, akit beajánlhat maga helyett. Erről eszébe jutott az is, hogy vajon a volt halálfalóknak milyen nehéz lesz boldogulni... Talán végre valami haszna is lenne hírnevének, írhatna egy ajánlólevelet Dracónak, hogy könnyebben találjon állást, bár kétséges volt, hogy a másik büszkesége tolerálna e egy ilyenfajta segítséget.
– Tudod Harry – kezdte Draco, miközben éppen egy másik borítékot próbált széttépni, valószínűleg ennek volt köszönhető az, hogy a másik keresztnevét használta –, élni kell azokkal a lehetőségekkel, amikkel az élet arcon csap – hangja egy pillanatig szomorúan csengett, mielőtt dühösen felkiáltott volna. – Mi a fene van ezzel? Átkozott! – majd máris varázslattal próbálta szétrobbantani a csipkézett, királykék borítékot, de a papír meg sem érezte a lángokat.
A másik kínlódása azonnal mosolyt csalt a griffendéles arcára, Harry vigyorogva vette el a borítékot a puffogó Dracótól. – Csak én tudom kibontani.
– De mégis ki a fene vesződne azzal annyit, hogy egy levélnek olyan biztonsága legyen, mint Gringottsnak?
– Hát a parfümtől nem védték meg a varázslatok – mosolygott kárörvendőn Harry, aki összeráncolt orral fintorgott az "illatozó" papírra, amit Draco egy pillanat alatt kiszedett a kezéből, majd azonnal olvasni is kezdte.
– Drága, egyetlen, erős és bátor Mr. Potter! – mondta elvékonyított hangon Draco, sűrűn pislogva, pilláit rebegtetve, Harryn volt a sor, hogy fuldokoljon az elfojtott nevetéstől. – De komolyan? Mik ezek a megszólítások? – fintorgott a mardekáros mielőtt folytatta. – Olyan régóta szeretnék Önnek levelet írni, de eddig nem mertem...
A páros még hosszú órákat töltött azzal, hogy felváltva, különféle elvékonyított, vagy éppen dörmögő hangon olvastak fel leveleket: politikai javaslatokat; gratulációkat; rajongói irományokat; házassági ajánlatokat... Némelyik igen szórakoztató volt, de egyik sem annyira, mint az, amikor végül felgyújtották őket, miszlikbe aprították, majd a hamvakat és darabkákat egy apró tornádót kreálva szórták szét a szobában...
Mindketten kimerültek voltak, de boldogok, mindkettejük arcán széles mosoly terült szét. Harry el sem hitte mennyire jó volt ez a pár óra, amit együtt töltöttek.
– Jó éjt Potter! – intett Draco, mikor elérték szobája ajtaját. A fiú grimaszolt, nem akarta, hogy a másik ismét eltűnjön, vágyott a társaságára, de végül nem mondott semmi mást, csak azt, hogy:
– Köszönöm! – eresztett meg egy mosolyt a távolodó alak felé.
Draco csak hátra pillantott, s szinte azonnal vissza is fordult. Nagyot nyelt és megszaporázta lépteit, nehogy Harry Potter meglássa, hogy mosolya még szélesebben ragyogott a félhomályban.
Mint kiderült, biztosra lehetett tudni, hogy a Malfoy kúriában több egyedi, mágiáról szóló könyv is megtalálható, Piton portréja osztotta meg Hermionéval ezt az információt, azonban ennél többet ő sem tudott.
Titok fedte hogyan, de Ron valahogy megszerezte a Malfoy kúria alaprajzát Mr. Weasleyn keresztül, ami alapvetően a ,,B" tervhez volt szükséges, azonban a szövevényes vonalak hálóján még Hermione is alig tudott kiigazodni, pedig a titkos folyosók nem is voltak ábrázolva. Szembesültek tehát a ténnyel, hogy bejutni, átkutatni, megtalálni és még ki is jutni ép bőrrel lehetetlen volt, hacsak nem valaki olyan ment be, aki ismerte a terepet.
Itt jött a képbe Draco, azonban Harry az utóbbi időben ismét ritkán futott össze vele, beszélni és felhozni egy ilyen kényes témát pedig esélytelen volt, emellett persze ő is egyre feszültebbé vált, aminek részben köze is volt a mardekároshoz, részben pedig a rémálmokhoz.
✶✶✶
Harry éppen a pincébe tartott, mikor meghallotta Draco hangját. A szőke teljesen a vizsgákra való tanulással volt elfoglalva az utóbbi időben, alig lehetett összefutni vele. Malfoy sosem mondta volna ki hangosan, miért is vált hirtelen ennyire fontossá az, hogy minden tantárgyból még a kitűnőnél is jobb legyen, de az igazság az volt, hogy függetlenségre vágyott. Nem azért akart tanulni, hogy a szüleinek megfeleljen, hanem, hogy legyen jövője. Az élet, a munkatalálás nem volt könnyű egy olyan ember számára, akiről mindenki a Sötét nagyúrra és a Halálfalókra asszociált.
– Potter! Ezt neked küldték – hajította le a nagy zsákot Malfoy, amit addig a kezében tartott. A lépcsőn lejjebb álló Harry éppen hogy időben tudta elkapni, de így is majdnem leesett, a griffendéles bénázását látva Draco ajka mosolyra görbült.
– Te vagy az évszázad legfiatalabb, kétségkívül tehetséges fogója és mégis alig tudtad elkapni ezt a nagy zsák papírt – nevetett fel halkan, ahogy folytatta útját lefelé.
Harry fintorogva pillantott a zsákra, majd a mardekárosra:
– Legszívesebben elégetném mindet... – Feszült volt, és fáradt, még a megszokottnál is jobban, és a levélkupac, mely kezei közt pihent, mintha mázsás súlyú lett volna és a legkevésbé sem segített hangulatán. – Betiltatnám azt, hogy bárki is írhasson levelet...
– Őszintén nem hittem, hogy egy pár papírdarab ilyen hatással lesz rád, de el kell ismerned, hogy a bagoly posta betiltásának nem sok jó következménye lenne. – Az a szórakozott, levakarhatatlan mosoly a másik arcán csak még jobban beárnyékolta Harry kedvét.
– Cseppet sem segítesz – morogta a griffendéles; időközben Draco már mellé ért, így egymás mellett haladva szedték a fokokat lefelé.
– Ki mondta, hogy akarok? – Harryt az őrületbe lehetett volna kergetni a másik hirtelen jött jókedvével.
– Csak fogd be! – A zöld, kimerült szemek lopva pillantottak a másikra, miközben fejben Harry éppen magát szidta viselkedéséért; ő tényleg élvezte a másik társaságát, és végre, hosszú idő után alkalma nyílik beszélgetni Dracóval, erre csak duzzog; megrázta a fejét és felsóhajtott.
– Akarod, hogy megtanítsalak pár igen szórakoztató átokra, amiktől ezek a levelek a lehető legkegyetlenebb módon pusztulnak el? – kérdezte hirtelen Draco, mire Harry csodálkozva, gyanakodva pillantott rá. Egy pillanatig azt hitte a másik továbbra is csak bosszantani akarja, ahogy az szokása volt, de a mardekáros kérdőn pillantott rá szürke szemeivel, a nagyképű mosoly is leolvadt ajkairól.
Bármennyire is csábító volt az ajánlat, és a griffendéles vágyott a másik társaságára, mégsem fogadhatta el.
– Biztosra veszem, van jobb dolgod is.
– Tudod Potter, néha igazán gondolhatnál magadra is, felfordul a gyomrom az önfeláldozó hősködésedtől. Például gondolkodhatnál azon, hogy mit fogsz kérni tőlem, amiért vesztettem, de kezdetnek a levélaprítás is megtenné, úgy hiszem, rád férne egy kis szórakozás. – Dracónak igaza volt, mint általában; Harry az elmúlt napokat álmatlanul, tanulással, vagy kutatással töltötte. Minden, ami máskor egy kis színt vitt a napjaiba: kviddics, repülés; éjszakai csemegézés a konyhán Ronnal és Hermionéval; roxmortsi kiruccanások, mindez kicsúszott az idejéből.
– Hol akarsz gyújtogatni? – kérdezte kis idő után mosolyogva Dracót, aki hasonló, csínytevő pillantással válaszolt.
– Van egy pár elhagyott terem, ami megfelel a célnak.
Mindössze pár folyosón haladtak végig, mire elértek egy teremhez. Harry arra számított, hogy egy üres, kietlen szoba lesz, ehhez képest a falak mentén a plafonig használatlan padok tornyosultak és mindenféle bizarr eszközök álltak mindenütt, bájitalfőző állványok, távcsövek, jósgömbök, üvegek és fiolák, és olyan dolgok, amiket nem tudott felismerni, és amiknek a griffendéles a közelébe se szeretett volna menni.
Draco azonban szinte egyből neki látott a terem alkalmassá tételéhez. A szőke olyan varázsigéket használt, amiktől Harry azelőtt sosem hallott, világító gömböket idézett meg, amik aztán a levegőben úszva borítottak fényárt minden addig sötét sarokra; minden limlomot egy pillanat alatt eltakarított, ezzel nagy szabad részt teremtve a szoba közepén, mindössze egy nagy asztal maradt a centrumban.
A mardekáros egy pillanattal később már törökülésben foglalt helyet az asztal tetején, annak egyik végén, és várakozóan pillantott az ámuló griffendélesre.
– Na, mutasd azokat a leveleket Potter!
Harry a tőle megszokott eleganciával borította ki a leveleket az asztalra, mikor már ő is helyet foglalt. Megfogta a legelsőt, amin megakadt a szeme és várakozva tartotta fel a rózsaszínű borítékot, melyen tisztán látszott mit tartalmaz.
– Kápráztass el! – mosolygott Dracóra, és még közelebb vitte a mardekároshoz a levelet, azonban a szőke nem nyúlt érte, és nem vette el.
– Nem akarod elolvasni?
– Tudom, mi van benne – emelt fel még pár hasonlóan cirádás, parfümtől bűzlő levelet.
–Rendben, de a többi? – Draco végig simított a borítékokon kezével, félre lökve azokat, amik nem keltették fel érdeklődését, majd végül egy arany cikesz mintával pecsételtet vett kezébe.
– A legtöbb idióta, nyálas csodáló levél, amiktől felfordul a gyomrom, vannak olyanok, amikben gratulálnak... – komorodott el hirtelen –, meg olyanok, amikben mindenféle állást ajánlanak fel. Nem érdekel egyik sem. – Kis habozás után tette csak hozzá –, Nem akarok úgy boldogulni, hogy nem teszek érte semmit.
Draco arca elkomorodott, mikor megszólalt hangja szigorúan csengett, őszintén, talán még egy kissé melankolikusan is. – Rengeteg mindent tettél, amivel kiérdemelted, hogy nyugodt, könnyű életed legyen. Olyan, amilyet akarsz.
Harry zavartan kapta tekintetét a padlóra, a szavak meglepték, s habár ellenkezni akart, ajkai nem formáltak mondatokat, helyette mindössze egy száraz, rövid nevetés hagyta el száját. Nem akarta azt, hogy a másik sajnálja, márpedig ha elkezdte volna sorolni mennyi minden lett az áldozata a Voldemorttal vívott harcnak, kétségtelenül azzal végződött volna, hogy azok a semleges, szürke szemek szánakozóan pillantottak volna rá.
– Sokan tettek sokkal többet, mint én – mondta végül, hangja erőtlennek hatott a csendben.
Draco lemondóan felsóhajtott, s Harry most vette csak észre igazán, mennyire kimerültnek tűnt a másik is, az arcán, a testtartásán. Talán végül is mindkettejüknek csak szüksége volt egy kis kikapcsolódásra. Malfoy elmormolt pár szót, amit alig lehetett kivenni még a csendben is, és egy pálcaintést követően a Harry kezében tartott levelek egyesével, egymás után elporladtak.
– Megmondom, hogyan pusztítsd el ezeket, ha elolvasol párat, kezdve ezzel – szabta meg a feltételeket és nyújtotta át a cikeszes borítékot, amit Harry vonakodva, de elvett. Attól, hogy elolvassa, később még megsemmisítheti mindet. – Hangosan!
– Rendben – a fiú széttépte a borítékot, meg se nézve ki a feladó, majd torkát köszörülve, a lehető legidegesítőbb hanglejtéssel kezdte el felolvasni. – Tisztelt, Mr. Potter Úr! – Dracóból már itt kitört a nevetés, mire Harry is elmosolyodott, és továbbra is tartva a hangot, szemöldök ráncolva fordult a másik felé –, Ha csendben maradna, az nagyban megkönnyítené a helyzetet! – próbálkozott megütni egy mérgesebb tónust, ugyanazzal a repedt fazék hanggal. Draco mosolygott, olyan őszintén, mint talán még soha, és Harryt melegséggel töltötte el a tudat, hogy a mardekáros miatta nevet. – Na, de komolyan, hadd olvassam el – váltott vissza normális hangjára fülig érő vigyorral.
– Nem tehetek róla, olyan volt a hangod mintha egy gringottsi kobold utánozta volna Umbridgeot – préselte össze száját Draco, próbálva megakadályozni, hogy kitörjön belőle a nevetés. A hasonlatra a zöld szemek is összeszűkültek, ahogy Harry mosolya még szélesebbre nőtt.
Jó volt így látni Dracót, csak úgy ragyogott a szürkés szobában. Gyönyörű.
– Szóval – folytatta Harry megszokott hangján, Draco nagy bánatára. – Mint bizonyára tudja, a háborúnak politikai és gazdasági következményei is voltak, többek között több kviddics csapattag költözött külföldre, és, vagy döntött úgy, hogy felhagy élete eme nemes sportágnak való szentelésével. Lenne tehát egy ajánlatunk Önnek, a Sötét nagyúr legyőzőjének, az évszázad legifjabb fogójának. Az országból előzetesen több csapat tagját is felkerestünk, és ezúton állíthatjuk, hogy mind szívesen játszanának Önnel egy csapatban. Mr. Potter úr, felkérem Önt egy új csapat vezetői és fogói posztjának elvállalására, amely csapatot a legjobb, gyakorlott versenyzőkből állítanánk össze... – Harry meredten bámulta a papírt, utolsó szavai már csak fakó suttogásnak hatottak. Felfordult a gyomra.
– Na, ugye mondtam, hogy érdemes elolvasnod a leveleket? Igent mondasz? – Harry komor ábrázattal gyűrte össze a papírt és tette bele zsebébe.
– Nem – szavait pillanatnyi csend követte, majd Draco ingerülten felmordult, értetlenül, számon kérőn nézett a fekete hajkorona tulajdonosára.
– Hogy érted? Hiszen ez egy remek ajánlat, biztosra veszem, hogy még ennél is ünnepeltebb sztár lennél, remekül keresnél, és a legjobbakkal játszhatnál...?! Ha csak nem az, az okod, hogy van ennél jobb ajánlat, amit el akarsz fogadni, akkor szétrúgom a hátsód! – Draco fenyegetően előrehajolt ültében, de Harry meg se rezzent.
– Nézd Draco, tudom, hogy sokan szó szerint ölnének egy ilyen lehetőségért, de én egy életre elég hírnevet kaptam, nincs szükségem még többre, ahogy arra sem, hogy valaki csak azért ajánljon fel valami ilyet, mert jelen pillanatban felkapott vagyok... – morogta lemondóan, a mardekáros megrázta a fejét, de elengedni látszott a témát.
Harry egy pillanatra tenyerébe támasztotta állát és gondolataiba merült. Megtartotta a levelet, mert a későbbiekben még hasznára válhat, nem konkrétan neki, de valakinek, akit beajánlhat maga helyett. Erről eszébe jutott az is, hogy vajon a volt halálfalóknak milyen nehéz lesz boldogulni... Talán végre valami haszna is lenne hírnevének, írhatna egy ajánlólevelet Dracónak, hogy könnyebben találjon állást, bár kétséges volt, hogy a másik büszkesége tolerálna e egy ilyenfajta segítséget.
– Tudod Harry – kezdte Draco, miközben éppen egy másik borítékot próbált széttépni, valószínűleg ennek volt köszönhető az, hogy a másik keresztnevét használta –, élni kell azokkal a lehetőségekkel, amikkel az élet arcon csap – hangja egy pillanatig szomorúan csengett, mielőtt dühösen felkiáltott volna. – Mi a fene van ezzel? Átkozott! – majd máris varázslattal próbálta szétrobbantani a csipkézett, királykék borítékot, de a papír meg sem érezte a lángokat.
A másik kínlódása azonnal mosolyt csalt a griffendéles arcára, Harry vigyorogva vette el a borítékot a puffogó Dracótól. – Csak én tudom kibontani.
– De mégis ki a fene vesződne azzal annyit, hogy egy levélnek olyan biztonsága legyen, mint Gringottsnak?
– Hát a parfümtől nem védték meg a varázslatok – mosolygott kárörvendőn Harry, aki összeráncolt orral fintorgott az "illatozó" papírra, amit Draco egy pillanat alatt kiszedett a kezéből, majd azonnal olvasni is kezdte.
– Drága, egyetlen, erős és bátor Mr. Potter! – mondta elvékonyított hangon Draco, sűrűn pislogva, pilláit rebegtetve, Harryn volt a sor, hogy fuldokoljon az elfojtott nevetéstől. – De komolyan? Mik ezek a megszólítások? – fintorgott a mardekáros mielőtt folytatta. – Olyan régóta szeretnék Önnek levelet írni, de eddig nem mertem...
A páros még hosszú órákat töltött azzal, hogy felváltva, különféle elvékonyított, vagy éppen dörmögő hangon olvastak fel leveleket: politikai javaslatokat; gratulációkat; rajongói irományokat; házassági ajánlatokat... Némelyik igen szórakoztató volt, de egyik sem annyira, mint az, amikor végül felgyújtották őket, miszlikbe aprították, majd a hamvakat és darabkákat egy apró tornádót kreálva szórták szét a szobában...
Mindketten kimerültek voltak, de boldogok, mindkettejük arcán széles mosoly terült szét. Harry el sem hitte mennyire jó volt ez a pár óra, amit együtt töltöttek.
– Jó éjt Potter! – intett Draco, mikor elérték szobája ajtaját. A fiú grimaszolt, nem akarta, hogy a másik ismét eltűnjön, vágyott a társaságára, de végül nem mondott semmi mást, csak azt, hogy:
– Köszönöm! – eresztett meg egy mosolyt a távolodó alak felé.
Draco csak hátra pillantott, s szinte azonnal vissza is fordult. Nagyot nyelt és megszaporázta lépteit, nehogy Harry Potter meglássa, hogy mosolya még szélesebben ragyogott a félhomályban.
13. fejezet
Egyszerűen nevetséges, hogy Harry boldogsága ilyen gyorsan képes volt elporladni, s mintha nem is lett volna soha, eltűnni. Tegnap este kevésbé feszülten hajtotta le fejét, hogy aztán kora reggel rémálma, - amelyben ismét feltűnt a folyton szeme sarkában lebegő sötét alak -, szakítsa ki a pihenésnek szentelt időből.
Ami pedig még elképesztőbb, az, hogy problémái mértéke és komolysága még magasabban tornyosult fölé, mint ezelőtt, mikor már azt hitte, nem lehet a helyzet nehezebb és érthetetlenebb:
– Ez egyszerűen képtelenség! Soha nem kellett volna elő kerülnie! Elvesztettem a Rengetegben, még én se tudnám megtalálni, az invito pedig nem működik rajta! – jelentette ki fel–alá járkálva, kissé hisztérikus megemelt hanggal. Dumbldore és Piton is kivételesen a portréjukban volt, mindketten komoly tekintettel figyeltek; Harry eddig szerette volna elkerülni azt, hogy esetlegesen beszélnie kelljen velük, aminek több oka is volt.
– Nyugodj meg Harry! Ezzel nem megyünk semmire, én pedig még azt sem tudom mi is történt pontosan – Hermione feszült hangjától mindenki egy pillanatra megállt. Persze, ők később érkeztek, mindössze egy perccel korábban, és mikor Ronnal beléptek, már javában folytak az események, Harry a pánik közepette bele se gondolt, hogy esetleg felvilágosíthatná őket arról, mi is történt, végül is Dumbldore megtette helyette.
– A kő, Ms. Granger, a Halál ereklyéinek egyike a hajnali órákban előkerült. – Minden szem egy pillanatra a kőládára szegeződött, amelyben a pálca lapult, jobban mondva a doboz elejére, amibe mintha becsapódott volna egy lövedék, mely rubint vörösen csillant; körülötte recés, sötét repedések: a Feltámadás Köve. Dumbldore gondterhelten tette zsebre az addig kezében tartott festett italport.
– A Pálca magához hívta? – kérdezte Ron habozva, kételkedve, ódzkodva figyelte tovább az elméletileg sebezhetetlen tárolót, és az újonnan keletkezett repedéseket.
Harry felpillantott, elszakítva tekintetét a kőről, s még éppen elkapta egy sötét alak sziluettjét szeme sarkából; mire odafordult, semmi rendkívülivel nem találta szembe magát. Mielőtt még ideje lett volna elgondolkodni azon, ami történt, Hermione szavai visszarángatták a jelenbe, egy nagyobb problémához.
– Hol volt eddig a kő?
– A Rengetegben kellene legyen...
– De egy pálca nem szabadna, képes legyen varázsló nélkül varázslatra! – csattant fel Ron, úgy nézett ki, mint aki hátra akar lépni egyet, hogy távolabb kerüljön a megmagyarázhatatlantól.
– Valóban – helyeselt McGalagony, aki eddig íróasztala mögül figyelt, a ráncok még mélyebbnek hatottak arcán ahogy gondterhelten ráncolta szemöldökeit –, azonban nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a szóban forgó pálca a Pálcák Ura. Albus?
– Ahogy a Bogar bárd meséinek azon kötetében is írtam, amelyet Granger kisasszonyra hagytam, a pálca rengeteg varázsló kezében fordult meg teremtése óta, mégsem maradtak fent pontos feljegyzések. Mindenki magának akarta és sokszor álhírek terjedtek...
– De azon varázslók, akiket felsorolt, mind gonosz célokra használták a pálcát. Azt is említette, hogy azért szokták a pálcát megsemmisíteni, vagy a varázslóval együtt nyugalomra helyezni, hogy a tulaj személyisége ne befolyásolja a pálca működését, és, hogy a tudás ne halmozódhasson fel... – kezdett el Hermione hangosan gondolkodni.
– Mi van, ha a pálca gonosz? – nyögte ki Ron, ezúttal ténylegesen megtéve azt a fél lépést a pálcától el.
– Ugyan, Mr. Weasley, ne beszéljen badarságokat! – korholta McGalagony, de látszott rajta, hogy ő is csak hinni akarja az ellenkezőjét.
– A pálcák eredettörténetét még a mai napig sok rejtély övezi - csatlakozott be a beszélgetésbe Piton is -, vagyis nem tudhatunk mindent róluk, még Olivander sem tudta a titkaikat megfejteni.
– Mire gondolsz Perselus? – lépett át azonnal Dumbldore Piton keretébe, aminek a volt bájitaltan tanár cseppet sem örült, de szerencsére el tudta engedni a kellemetlenséget a helyzet súlyosságára való tekintettel.
– Olivander mindig azt mondta, a Pálca választja a varázslót. Első kézből tapasztaltuk, hogy ez így van, a pálca dönt. Mi alapján választ minket? Mivel nyerhetjük el a másiktól? Egy egyszerű lefegyverzés, vagy egy gyilkos átok? – folytatta Piton komoran, mikor az utolsó két kérdést feltette sokat mondóan Harryre pillantott.
– De ha a pálcáknak van tudatuk akkor – Ron kétségbeesett eszmefuttatását Hermione szakította félbe.
– Ron! Olyan értelemben vett tudatuk minden bizonnyal nincsen, mint nekünk, de az lehetséges, hogy a varázsló természetét érzékelik... ebben az esetben azt, hogy Harry mit szeretne, vagy azt, hogy ha fél – pár pillanatig senki nem szólt semmit.
– Sürgősen kell az a könyv! – nyögött fel Harry, majd roskadt le a székbe az íróasztal mellett. Fejét kezeivel támasztotta meg, megszokásból megdörzsölve sebhelyét. Ha a kő azért volt ott, mert a pálca azt hiszi, hogy ő ezt akarja... Hiszi? Nem akarja? Dehogynem, mindennél jobban, csakhogy nem akarhatja, nem engedheti meg magának azt, hogy vágyjon rá... Elhatározással és józan ésszel kellett szíve fölé kerekednie amióta csak tudta, mire jó a Feltámadás köve, s mióta volt olyan idő, mikor birtokolta.
– Aland Hagars – mondta a lány, majd elhatározással a szemében pillantott körbe. – Nincs több időnk halogatni, be kell jutnunk a Malfoy kúriába.
– Mégis hogyan akarod kivitelezni? – kérdezre Ron. – Azt hittem, megbeszéltük, hogy ez lehetetlen anélkül, hogy olyanokat vonnánk be, akiket igazán nem kellene...
– Úgy hiszem, a megfelelő személy, aki legjobban a segítségünkre lehetne éppen a közelben van – szólalt meg Dumbldore. – Mr. Malfoy a lenti folyosón várakozik, értesüléseim szerint igen ingerült kedélyállapotban.
– Mi? Miért? – nyögte ki Harry csodálkozva. Úgy érezte Dracóval egészen jól elvoltak előző nap, nem akarta megkockáztatni, hogy bármi ismét eltaszítsa a mardekárost, például Ron ellenszenve, esetlegesen egy vita... Mintha két barátja és Malfoy Harry egy-egy oldalán lettek volna, miközben ő bizonytalanul egyensúlyozott a határon és kétségbeesetten igyekezett a kettő felet közel tartani magához, ugyanakkor pedig távol egymástól.
– Azt ajánlom Mr. Potter, hogy hívja fel ide, mivel ezt a problémát csak az ő segítségével tudja megoldani. Mindazonáltal azt javaslom mind figyeljenek arra, hogy a megfelelő szavakat, megfelelően használják – pillantott a portréból Ron felé, aki erre csak felhúzta az orrát; nyilván ki nem állhatta a gondolatát annak, hogy a szőke legyen a segítségükre, hogy beavassák a részletekbe.
– Rendben, ide hívom, addig tüntessétek el a követ valahova, vagy takarjátok le a ládát...
Bízott Dracóban, jobban is mint esze szerint kellett volna, nem is azért akarta, hogy elrejtsék. Egyszerűen csak természetéből adódóan nem akart még több embert belerángatni az ügybe, főleg nem az olyanokba, amik minden bizonnyal veszéllyel végződhetnek. Márpedig ezen szituáció is elég veszélyes volt, az évek tapasztalata pedig megmondta neki, hogy ennél csak rosszabb lehet.
– Draco! – szólt fennhangon Harry mikor leért, anélkül, hogy látta volna a mardekárost, csak remélte, hogy tényleg ott van.
Malfoy az egyik pillér takarásából bukkant elő, megjelenése feszültséget sugárzott. Harrynek fogalma sem volt, Draco mit kereshet ott, hiszen elvileg órájuk volt. Semmilyen szóbeli reakció nem érkezett a másiktól, a szürke szemek mindössze csak végig pásztázták Harryt, kutakodva. A griffendéles nem viselte talárját, sem nyakkendőjét, még mindig egy melegítő nadrágban és egy túlméretezett pólóban volt, hiszen kora reggel kellett az igazgatói irodába sietnie.
Mikor tekintetük találkozott, Draco mindössze csak fújtatott egyet.
– Minden rendben? – kérdezte Harry kissé összezavarodva.
– Hogy ne lenne? – erőtlen, fakó irónia.
Harrynek meg kellett erőltetnie magát, hogy ne kezdje el faggatni a másikat, és feladatára koncentráljon. – Gyere fel!
Meg volt az oka annak, hogy Draco ott volt; aggódott. Mikor reggel Potter nem jelent meg az órájukon, majd a trió másik két tagja is lelépett azt gondolta történhetett valami... A legrosszabb, hogy Harrynek fogalma sem volt arról, milyen irracionális hatással volt rá.
Amint beléptek az irodába minden szem Draco Malfoyra szegeződött, az addig folyó beszélgetés hirtelen abbamaradt. A szőke azonban mintha a rá tapadt tekintetekből erőt merített volna, kihúzta magát, köszönt és arcára öltötte szokott, semleges maszkját.
Harry azt gondolta, lehet, hogy eddig tévesen ítélte meg a helyzetet. Draco az imént nem azért tette, amit tett, mert jól akart festeni, jobbnak akart tűnni, hanem, mert sebezhetőnek érezte magát, és tökéletes akart lenni, megfelelő... Az ő helyében, még Harry Potter sem lett volna nyugodt, hiszen, hogy is festhetett a helyzet a másik szemében?
Ron és Draco néma farkasszem párbaját McGalagony torokköszörülése törte meg. Mcgalagony egyértelműen nem óhajtott több időt elfecsérelni, döntést hozott, és Harry rettegett attól, hogy mit fog mondani; a zöld szemek Malfoy és a letakart láda között ingáztak.
– Mr. Malfoy, első sorban szeretném ha az, amiről most beszélni fogunk nem jutna illetéktelen fülekbe – Draco bólintott; Ron horkantott, Hermione oldalba könyökölte.
– Térjünk is a lényegre. Draco, tudom, hogy bizonyára okkal nem akartad, hogy bárki is tudomást szerezzen a könyvről – kezdte a lány –, de nincs már több lehetőségünk, minthogy személyesen hozzád forduljunk.
Harry végül a láda mellett a falnak támaszkodva kötött ki, torka elszorult, ahogy a két oldal találkozását figyelte, nem tudva, hogy mi fog kisülni ebből az egészből.
Malfoy legjobb védekezésnek most is a támadást választotta. – Megadtam a szerzőt és a címet. Többet vártam, főleg tőled Granger.
– Meg is találtam! – felelte a lány kissé ingerültebben, válla mögé söpörve barna tincseit. Ron mellette fél lépéssel úgy festett, mint egy kutya, aki csak arra vár, hogy oka legyen támadni. Mikor Hermione megemelte a hangját, a vörös közelebb lépett pár centit, ujjai pálcáját szorították.
– Ne legyél ennyire elszállva magadtól Malfoy, ő a legokosabb boszorkány! – egy hálás pillantás volt Ron jutalma, és egy legyintés a lánytól, aki ezzel akarta jelezni, hogy ura a helyzetnek.
– Megtaláltam, azt is tudom hogyan szerezhetjük meg. A probléma az, hogy csak egyetlen példány van, az is kézzel írott, ennek a kötetnek pedig a birtokotokon kell lennie.
Harry csak annyit láthatott onnét, ahol állt, hogy a mardekáros testtartása hirtelen vált még feszültebbé. Ujjai talárja zsebével kezdtek babrálni, miközben háta, vállai és feje teljesen mozdulatlan volt. Valami nem volt rendben, és a zöld szemű tudni akarta, hogy micsoda.
– Nem tudom idehozni. – Harry szemtanúja volt, ahogy a hófehér ujjak egy pillanatra megdermedtek és megremegtek. Apró gesztus volt, de arról árulkodott, hogy valami komoly volt a háttérben.
Harry tétován lökte el magát a faltól, hiba volt ide hívni Malfoyt. Mielőtt még bármit tehetett volna, Draco ismét megszólalt, ezúttal visszafogottabban.
– Higgyétek el, ha módomban állna, akkor ide hoznám. Amikor odaadtam a címét, nem tudtam, hogy mindössze egy példány létezik – kis habozás után folytatta csak. – A könyvet akkor láttam, mikor még a Roxfort előtt a családi birtokon folytattam tanulmányaimat. Olvastam, a kezemben tartottam, egyike apám ereklyéinek, de a tartalmára nem emlékszem eléggé, akkoriban nem szenteltem elég figyelmet... De komoly munka, pontos, részletes, a mágiáról szól.
Draco tudta, hogy hol van a könyv, a kezében tartotta, ez pedig hirtelen elborította a griffendéles agyát. A remény, hogy válaszokat kaphatnak.
– Ezt kérem – jelentette ki. Draco egy pillanat múlva, már Harryvel nézett farkasszemet. – Azt mondtad bármit, és, hogy döntsek végre. Ezt kérem. – A szőke állkapcsa megfeszült, tekintete fagyosan villant.
–Időt kérek – mondta végül, a szavakat fogai közt préselte ki, tekintete olyan volt, mint azé, aki fél.
Nem kellett volna – gondolta Harry kétségbeesetten.
A feszültséget egy még váratlanabb esemény törte meg, mégpedig egy apró robaj, ami történetesen a márvány doboz felől érkezett. Egy apróbb mágia hullám indult ki a doboz felől, amit úgy tűnt, csak Harry érzékelt, de neki az égnek meredt tőle tarkóján a szőr. Egy pillanattal később a kő már lefelé ívelő röppályán szállt a padló felé, majd végül pár hosszú másodpercnyi pattogás és pörgés után Harry lábai előtt állt meg.
A fiú nagyot nyelve hátrált egy lépést, mindenki ledermedt, végül Dumbldore törte meg a csendet.
– Harry – kezdte a volt igazgató kedves, atyai hangon. A zöld szemek tulajdonosa elszorult torokkal bámulta az apró követ. Még elevenen élt benne az emlék, mikor a Rengetegben látta elhunyt szeretteit; körmei tenyerébe vájtak. – Azt hiszem, ideje elrakni – folytatta Dumbldore –, egy olyan helyre, ahol senki nem találja meg. Olyan helyre, ahol te sem érheted el – utolsó szavai sikeresen rántották ki Harryt gondolatai közül. Erőszakkal, de elszakította tekintetét az ereklyéről.
– Hova? – kérdezte.
Dumbldore gondolkodás nélkül felelt, válasza mindenkit meglepett. – Azt hiszem, Dracónál lenne a legjobb helyen – a mardekáros értetlenül állt az események előtt.
– Dumbldore professzor, kérem! Biztos vagyok benne, hogy jobb helyen lenne nálunk, esetleg McGalagony Professzornál – tiltakozott Hermione.
– Ez baromság! Nem fogom hagyni, hogy ez vigyázzon az egyik Hal... – a lány még éppen időben könyökölte oldalba Ront, még mielőtt befejezhette volna a mondatot.
– Albus... – még McGalagonyon is a kétely jeleit mutatta.
– Minerva, kérem, higgyen nekem – a professzor hangja továbbra is kedves volt, nem volt utasító, McGalagonyon végül egy bólintással jelezte bízik a másik döntésében.
Pár hosszú percnyi magyarázatot követően és egy-két varázslattal később a kő egy fém láncról lógott lefelé a mardekáros nyakából, akinek fogalma sem volt, mit kellene érezzen ezzel kapcsolatban.
Ami pedig még elképesztőbb, az, hogy problémái mértéke és komolysága még magasabban tornyosult fölé, mint ezelőtt, mikor már azt hitte, nem lehet a helyzet nehezebb és érthetetlenebb:
– Ez egyszerűen képtelenség! Soha nem kellett volna elő kerülnie! Elvesztettem a Rengetegben, még én se tudnám megtalálni, az invito pedig nem működik rajta! – jelentette ki fel–alá járkálva, kissé hisztérikus megemelt hanggal. Dumbldore és Piton is kivételesen a portréjukban volt, mindketten komoly tekintettel figyeltek; Harry eddig szerette volna elkerülni azt, hogy esetlegesen beszélnie kelljen velük, aminek több oka is volt.
– Nyugodj meg Harry! Ezzel nem megyünk semmire, én pedig még azt sem tudom mi is történt pontosan – Hermione feszült hangjától mindenki egy pillanatra megállt. Persze, ők később érkeztek, mindössze egy perccel korábban, és mikor Ronnal beléptek, már javában folytak az események, Harry a pánik közepette bele se gondolt, hogy esetleg felvilágosíthatná őket arról, mi is történt, végül is Dumbldore megtette helyette.
– A kő, Ms. Granger, a Halál ereklyéinek egyike a hajnali órákban előkerült. – Minden szem egy pillanatra a kőládára szegeződött, amelyben a pálca lapult, jobban mondva a doboz elejére, amibe mintha becsapódott volna egy lövedék, mely rubint vörösen csillant; körülötte recés, sötét repedések: a Feltámadás Köve. Dumbldore gondterhelten tette zsebre az addig kezében tartott festett italport.
– A Pálca magához hívta? – kérdezte Ron habozva, kételkedve, ódzkodva figyelte tovább az elméletileg sebezhetetlen tárolót, és az újonnan keletkezett repedéseket.
Harry felpillantott, elszakítva tekintetét a kőről, s még éppen elkapta egy sötét alak sziluettjét szeme sarkából; mire odafordult, semmi rendkívülivel nem találta szembe magát. Mielőtt még ideje lett volna elgondolkodni azon, ami történt, Hermione szavai visszarángatták a jelenbe, egy nagyobb problémához.
– Hol volt eddig a kő?
– A Rengetegben kellene legyen...
– De egy pálca nem szabadna, képes legyen varázsló nélkül varázslatra! – csattant fel Ron, úgy nézett ki, mint aki hátra akar lépni egyet, hogy távolabb kerüljön a megmagyarázhatatlantól.
– Valóban – helyeselt McGalagony, aki eddig íróasztala mögül figyelt, a ráncok még mélyebbnek hatottak arcán ahogy gondterhelten ráncolta szemöldökeit –, azonban nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a szóban forgó pálca a Pálcák Ura. Albus?
– Ahogy a Bogar bárd meséinek azon kötetében is írtam, amelyet Granger kisasszonyra hagytam, a pálca rengeteg varázsló kezében fordult meg teremtése óta, mégsem maradtak fent pontos feljegyzések. Mindenki magának akarta és sokszor álhírek terjedtek...
– De azon varázslók, akiket felsorolt, mind gonosz célokra használták a pálcát. Azt is említette, hogy azért szokták a pálcát megsemmisíteni, vagy a varázslóval együtt nyugalomra helyezni, hogy a tulaj személyisége ne befolyásolja a pálca működését, és, hogy a tudás ne halmozódhasson fel... – kezdett el Hermione hangosan gondolkodni.
– Mi van, ha a pálca gonosz? – nyögte ki Ron, ezúttal ténylegesen megtéve azt a fél lépést a pálcától el.
– Ugyan, Mr. Weasley, ne beszéljen badarságokat! – korholta McGalagony, de látszott rajta, hogy ő is csak hinni akarja az ellenkezőjét.
– A pálcák eredettörténetét még a mai napig sok rejtély övezi - csatlakozott be a beszélgetésbe Piton is -, vagyis nem tudhatunk mindent róluk, még Olivander sem tudta a titkaikat megfejteni.
– Mire gondolsz Perselus? – lépett át azonnal Dumbldore Piton keretébe, aminek a volt bájitaltan tanár cseppet sem örült, de szerencsére el tudta engedni a kellemetlenséget a helyzet súlyosságára való tekintettel.
– Olivander mindig azt mondta, a Pálca választja a varázslót. Első kézből tapasztaltuk, hogy ez így van, a pálca dönt. Mi alapján választ minket? Mivel nyerhetjük el a másiktól? Egy egyszerű lefegyverzés, vagy egy gyilkos átok? – folytatta Piton komoran, mikor az utolsó két kérdést feltette sokat mondóan Harryre pillantott.
– De ha a pálcáknak van tudatuk akkor – Ron kétségbeesett eszmefuttatását Hermione szakította félbe.
– Ron! Olyan értelemben vett tudatuk minden bizonnyal nincsen, mint nekünk, de az lehetséges, hogy a varázsló természetét érzékelik... ebben az esetben azt, hogy Harry mit szeretne, vagy azt, hogy ha fél – pár pillanatig senki nem szólt semmit.
– Sürgősen kell az a könyv! – nyögött fel Harry, majd roskadt le a székbe az íróasztal mellett. Fejét kezeivel támasztotta meg, megszokásból megdörzsölve sebhelyét. Ha a kő azért volt ott, mert a pálca azt hiszi, hogy ő ezt akarja... Hiszi? Nem akarja? Dehogynem, mindennél jobban, csakhogy nem akarhatja, nem engedheti meg magának azt, hogy vágyjon rá... Elhatározással és józan ésszel kellett szíve fölé kerekednie amióta csak tudta, mire jó a Feltámadás köve, s mióta volt olyan idő, mikor birtokolta.
– Aland Hagars – mondta a lány, majd elhatározással a szemében pillantott körbe. – Nincs több időnk halogatni, be kell jutnunk a Malfoy kúriába.
– Mégis hogyan akarod kivitelezni? – kérdezre Ron. – Azt hittem, megbeszéltük, hogy ez lehetetlen anélkül, hogy olyanokat vonnánk be, akiket igazán nem kellene...
– Úgy hiszem, a megfelelő személy, aki legjobban a segítségünkre lehetne éppen a közelben van – szólalt meg Dumbldore. – Mr. Malfoy a lenti folyosón várakozik, értesüléseim szerint igen ingerült kedélyállapotban.
– Mi? Miért? – nyögte ki Harry csodálkozva. Úgy érezte Dracóval egészen jól elvoltak előző nap, nem akarta megkockáztatni, hogy bármi ismét eltaszítsa a mardekárost, például Ron ellenszenve, esetlegesen egy vita... Mintha két barátja és Malfoy Harry egy-egy oldalán lettek volna, miközben ő bizonytalanul egyensúlyozott a határon és kétségbeesetten igyekezett a kettő felet közel tartani magához, ugyanakkor pedig távol egymástól.
– Azt ajánlom Mr. Potter, hogy hívja fel ide, mivel ezt a problémát csak az ő segítségével tudja megoldani. Mindazonáltal azt javaslom mind figyeljenek arra, hogy a megfelelő szavakat, megfelelően használják – pillantott a portréból Ron felé, aki erre csak felhúzta az orrát; nyilván ki nem állhatta a gondolatát annak, hogy a szőke legyen a segítségükre, hogy beavassák a részletekbe.
– Rendben, ide hívom, addig tüntessétek el a követ valahova, vagy takarjátok le a ládát...
Bízott Dracóban, jobban is mint esze szerint kellett volna, nem is azért akarta, hogy elrejtsék. Egyszerűen csak természetéből adódóan nem akart még több embert belerángatni az ügybe, főleg nem az olyanokba, amik minden bizonnyal veszéllyel végződhetnek. Márpedig ezen szituáció is elég veszélyes volt, az évek tapasztalata pedig megmondta neki, hogy ennél csak rosszabb lehet.
– Draco! – szólt fennhangon Harry mikor leért, anélkül, hogy látta volna a mardekárost, csak remélte, hogy tényleg ott van.
Malfoy az egyik pillér takarásából bukkant elő, megjelenése feszültséget sugárzott. Harrynek fogalma sem volt, Draco mit kereshet ott, hiszen elvileg órájuk volt. Semmilyen szóbeli reakció nem érkezett a másiktól, a szürke szemek mindössze csak végig pásztázták Harryt, kutakodva. A griffendéles nem viselte talárját, sem nyakkendőjét, még mindig egy melegítő nadrágban és egy túlméretezett pólóban volt, hiszen kora reggel kellett az igazgatói irodába sietnie.
Mikor tekintetük találkozott, Draco mindössze csak fújtatott egyet.
– Minden rendben? – kérdezte Harry kissé összezavarodva.
– Hogy ne lenne? – erőtlen, fakó irónia.
Harrynek meg kellett erőltetnie magát, hogy ne kezdje el faggatni a másikat, és feladatára koncentráljon. – Gyere fel!
Meg volt az oka annak, hogy Draco ott volt; aggódott. Mikor reggel Potter nem jelent meg az órájukon, majd a trió másik két tagja is lelépett azt gondolta történhetett valami... A legrosszabb, hogy Harrynek fogalma sem volt arról, milyen irracionális hatással volt rá.
Amint beléptek az irodába minden szem Draco Malfoyra szegeződött, az addig folyó beszélgetés hirtelen abbamaradt. A szőke azonban mintha a rá tapadt tekintetekből erőt merített volna, kihúzta magát, köszönt és arcára öltötte szokott, semleges maszkját.
Harry azt gondolta, lehet, hogy eddig tévesen ítélte meg a helyzetet. Draco az imént nem azért tette, amit tett, mert jól akart festeni, jobbnak akart tűnni, hanem, mert sebezhetőnek érezte magát, és tökéletes akart lenni, megfelelő... Az ő helyében, még Harry Potter sem lett volna nyugodt, hiszen, hogy is festhetett a helyzet a másik szemében?
Ron és Draco néma farkasszem párbaját McGalagony torokköszörülése törte meg. Mcgalagony egyértelműen nem óhajtott több időt elfecsérelni, döntést hozott, és Harry rettegett attól, hogy mit fog mondani; a zöld szemek Malfoy és a letakart láda között ingáztak.
– Mr. Malfoy, első sorban szeretném ha az, amiről most beszélni fogunk nem jutna illetéktelen fülekbe – Draco bólintott; Ron horkantott, Hermione oldalba könyökölte.
– Térjünk is a lényegre. Draco, tudom, hogy bizonyára okkal nem akartad, hogy bárki is tudomást szerezzen a könyvről – kezdte a lány –, de nincs már több lehetőségünk, minthogy személyesen hozzád forduljunk.
Harry végül a láda mellett a falnak támaszkodva kötött ki, torka elszorult, ahogy a két oldal találkozását figyelte, nem tudva, hogy mi fog kisülni ebből az egészből.
Malfoy legjobb védekezésnek most is a támadást választotta. – Megadtam a szerzőt és a címet. Többet vártam, főleg tőled Granger.
– Meg is találtam! – felelte a lány kissé ingerültebben, válla mögé söpörve barna tincseit. Ron mellette fél lépéssel úgy festett, mint egy kutya, aki csak arra vár, hogy oka legyen támadni. Mikor Hermione megemelte a hangját, a vörös közelebb lépett pár centit, ujjai pálcáját szorították.
– Ne legyél ennyire elszállva magadtól Malfoy, ő a legokosabb boszorkány! – egy hálás pillantás volt Ron jutalma, és egy legyintés a lánytól, aki ezzel akarta jelezni, hogy ura a helyzetnek.
– Megtaláltam, azt is tudom hogyan szerezhetjük meg. A probléma az, hogy csak egyetlen példány van, az is kézzel írott, ennek a kötetnek pedig a birtokotokon kell lennie.
Harry csak annyit láthatott onnét, ahol állt, hogy a mardekáros testtartása hirtelen vált még feszültebbé. Ujjai talárja zsebével kezdtek babrálni, miközben háta, vállai és feje teljesen mozdulatlan volt. Valami nem volt rendben, és a zöld szemű tudni akarta, hogy micsoda.
– Nem tudom idehozni. – Harry szemtanúja volt, ahogy a hófehér ujjak egy pillanatra megdermedtek és megremegtek. Apró gesztus volt, de arról árulkodott, hogy valami komoly volt a háttérben.
Harry tétován lökte el magát a faltól, hiba volt ide hívni Malfoyt. Mielőtt még bármit tehetett volna, Draco ismét megszólalt, ezúttal visszafogottabban.
– Higgyétek el, ha módomban állna, akkor ide hoznám. Amikor odaadtam a címét, nem tudtam, hogy mindössze egy példány létezik – kis habozás után folytatta csak. – A könyvet akkor láttam, mikor még a Roxfort előtt a családi birtokon folytattam tanulmányaimat. Olvastam, a kezemben tartottam, egyike apám ereklyéinek, de a tartalmára nem emlékszem eléggé, akkoriban nem szenteltem elég figyelmet... De komoly munka, pontos, részletes, a mágiáról szól.
Draco tudta, hogy hol van a könyv, a kezében tartotta, ez pedig hirtelen elborította a griffendéles agyát. A remény, hogy válaszokat kaphatnak.
– Ezt kérem – jelentette ki. Draco egy pillanat múlva, már Harryvel nézett farkasszemet. – Azt mondtad bármit, és, hogy döntsek végre. Ezt kérem. – A szőke állkapcsa megfeszült, tekintete fagyosan villant.
–Időt kérek – mondta végül, a szavakat fogai közt préselte ki, tekintete olyan volt, mint azé, aki fél.
Nem kellett volna – gondolta Harry kétségbeesetten.
A feszültséget egy még váratlanabb esemény törte meg, mégpedig egy apró robaj, ami történetesen a márvány doboz felől érkezett. Egy apróbb mágia hullám indult ki a doboz felől, amit úgy tűnt, csak Harry érzékelt, de neki az égnek meredt tőle tarkóján a szőr. Egy pillanattal később a kő már lefelé ívelő röppályán szállt a padló felé, majd végül pár hosszú másodpercnyi pattogás és pörgés után Harry lábai előtt állt meg.
A fiú nagyot nyelve hátrált egy lépést, mindenki ledermedt, végül Dumbldore törte meg a csendet.
– Harry – kezdte a volt igazgató kedves, atyai hangon. A zöld szemek tulajdonosa elszorult torokkal bámulta az apró követ. Még elevenen élt benne az emlék, mikor a Rengetegben látta elhunyt szeretteit; körmei tenyerébe vájtak. – Azt hiszem, ideje elrakni – folytatta Dumbldore –, egy olyan helyre, ahol senki nem találja meg. Olyan helyre, ahol te sem érheted el – utolsó szavai sikeresen rántották ki Harryt gondolatai közül. Erőszakkal, de elszakította tekintetét az ereklyéről.
– Hova? – kérdezte.
Dumbldore gondolkodás nélkül felelt, válasza mindenkit meglepett. – Azt hiszem, Dracónál lenne a legjobb helyen – a mardekáros értetlenül állt az események előtt.
– Dumbldore professzor, kérem! Biztos vagyok benne, hogy jobb helyen lenne nálunk, esetleg McGalagony Professzornál – tiltakozott Hermione.
– Ez baromság! Nem fogom hagyni, hogy ez vigyázzon az egyik Hal... – a lány még éppen időben könyökölte oldalba Ront, még mielőtt befejezhette volna a mondatot.
– Albus... – még McGalagonyon is a kétely jeleit mutatta.
– Minerva, kérem, higgyen nekem – a professzor hangja továbbra is kedves volt, nem volt utasító, McGalagonyon végül egy bólintással jelezte bízik a másik döntésében.
Pár hosszú percnyi magyarázatot követően és egy-két varázslattal később a kő egy fém láncról lógott lefelé a mardekáros nyakából, akinek fogalma sem volt, mit kellene érezzen ezzel kapcsolatban.
14. fejezet
Egy hét telt el, mióta Dracónál volt a kő, és mióta legutóbb beszéltek. Harry most már egészen biztos lehetett azzal kapcsolatban, hogy a kérés túl nagy volt, mert a mardekáros nyilvánvalóan neheztelt rá, de a griffendélesnek fogalma sem volt, hogy mi ennek az oka. Lassan kezdett eljutni ismét egy olyan pontra, mikor a józan ész és a meggondolt döntések csak távoli, figyelmen kívül hagyott dolgok voltak. Meg kellett kérdeznie Dracót, hogy mi van a háttérben, és valahogy jóvá kellett tennie, mert ez a helyzet így kibírhatatlan volt.
– Jól vagy haver? – kérdezte Ron meglökve a karját.
– Persze, miért? – Harry tekintete azonnal a terem túlvégében elnyúló asztalra esett, ahol mint az utóbbi időben általában, most sem lehetett látni a szőkét.
– Sózod a töklevet – Ron szája keskeny vonallá préselődött, ahogy próbálta megállni a nevetést.
– Ne! Már megint? – Harry és gyorsan félre rakta a sótartót meg a poharat. – Feladom – nyögött fel, majd arcát jobb tenyerébe temette.
– Sziasztok! – köszönt Ginny, ahogy leült Hermione mellé. Nem igazán beszéltek az utóbbi időben kviddics edzésen kívül, meglepő volt hirtelen ott találni reggeli közben, mint azelőtt, de legalább miatta nem kellett aggódjon Harry, sőt, már Mr. és Mrs. Weasley is tudtak a szakításukról, egy kissé sértő módon mintha ők is megkönnyebbültek volna.
Bár őszintén, ki akart volna a gyerekének egy olyan férjet, mint amilyen Harry Potter volt? Aki ő maga egészen biztos volt abban, hogy a hírnéven kívül semmilyen „előnnyel" nem járt. Szó szerint két lábon járó katasztrófa volt, valószínűleg valami fajta PTSD-vel. A veszély is mindig egy lépéssel előtte járt, hogy ő aztán megbotoljon és belegabalyodjon a zűrzavaros hálóba. Csődtömeg. S ha ez még nem lett volna elég, akkor a gondolatai egyetlen idióta szőke mardekáros körül forogtak éjjel-nappal. Botrányos.
– Anyu és Apa arra kíváncsiak, hogy nálunk töltöd e a szünetet. Most jött baglyom.
– Uhm... – pislogott zavartan Harry. Hirtelen fogalma sem volt, mit kellene feleljen. Az évek alatt természetes rutinná vált, hogy a Weasley-kel töltötte az ünnepeket, de ezúttal szó szerint a jelenléte is veszélyt jelentett másokra nézve.
Szerencsére Hermione időben felmérte a helyzetet, és számításba véve mindent segítette ki Harryt egy nem éppen gyenge rúgással a bokájára.
– Harrynek idén sajnos más tervei vannak. Viszont az én szüleim mindenképpen szeretnének találkozni Arthurral és Mollyval. Arra gondoltak, hogy meghívnának titeket valamikor – mosolygott Hermione. – Esetleg írd meg, hogy használják a telefont, amit szereztünk és akkor gyorsabban tudnak egyeztetni.
Valóban, Harry majd elfelejtette a mugli eszközöket, amiket az elmúlt évben beszereztek. Pár apróság volt ugyan, de sokat jelentettek a Weasleyknek, még akkor is, ha a gépek nagy részét az udvar egy távoli pontján egy kis fészerben kellett tartaniuk mágiától elzárva, nehogy elromoljanak. A golyóstollak ellenben mágikus környezetben is tökéletesen funkcionáltak és varázslattal együtt is, ugyanúgy lehetett őket utasítani a megfelelő szavakkal, mint ahogy a pennákat szokás.
A fiú elgondolkodott, hogy vajon Draco mit szólna mindahhoz amit a muglik létrehoztak mágia nélkül.
Mikor minden szem, különösen Ginnyé várakozón pillantott rá, reflexből itala után nyúlt, hogy azzal nyerjen időt a gondolkodásra, s, hogy aztán egy pillanat múlva fintorogva prüszkölje ki az ihatatlan löttyöt.
– Godric's Hollowba megyek – technikailag ez igaz is volt, vagy legalábbis lehetett volna. Az elmúlt évben többször is kint járt a síroknál, főleg mikor magányra vágyott, de mégsem akart egyedül lenni... – Mindenesetre feltétlen írok majd egy levelet nekik én is, de azért nyugodtan írd meg te is. Majd meg kell köszönnöm a meghívást és...
– Ugyan Harry, a család tagja vagy, nem kell megköszönnöd... Na de sietnem kell, még beszélnem kell Angieval. Megírok mindent! – intett búcsút, mielőtt elsietett az asztal másik végébe évfolyamtársaihoz.
– Sajnálom haver, de tényleg nem kéne felrobbantsd az Odút, legutóbb is elég nehéz volt visszaépíteni – veregette meg barátja vállát a vörös.
– Semmi baj, tényleg. Jobb lesz egy kis idő egyedül – motyogta.
– Na, ne lógasd az orrod! Akár ott vagy, akár nem, a karácsonyit pulcsit biztosan nem úszod meg! – vigyorgott Ron, szavaival pedig elérte, hogy Harry ajkai is felfelé görbüljenek.
✶✶✶
Délután McGalagonnyal és Malfoyjal találkoztak az irodában, utóbbi kezében levelek sorakoztak. Harry őszintén nem tudta, hogy mire számítson, idegesen törölgette nedves tenyerét talárja anyagába, várva, hogy valaki neki kezdjen a magyarázatnak.
Végül Draco elkezdte mondani, hogy az utóbbi héten felvette szüleivel a kapcsolatot, és azt, hogy milyen lehetséges megoldást talált.
– Hogy mit akarsz? – hördült fel Ron amint a szőke végzett. – Te még az ünnepekkor sem hagyhatod el Roxfortot, nem hogy Harryvel!
Mind megdöbbentek Draco javaslatán, aki ő maga sem hitte, hogy mást fognak reagálni a jelenlévők, az viszont váratlan volt, hogy McGalagony támogatni látszott az ötletet.
– Azt hiszem, hogy ha Mr. Potter és jómagam is írunk pár levelet a Minisztériumnak, akkor megoldható.
– De professzor! Nem küldheti oda, abba a házba Harryt vele! – gesztikulált hisztérikusan a vörös Harry és Draco közt.
– Hé, tudok magamra vigyázni! – mordult fel Harry, mire kapott két igazán sértő tekintetet barátaitól.
– Azt hiszem, hogy a Sötét nagyúr legyőzője nyugodtan eljöhet a családom birtokára és elfogyaszthat egy vacsorát.
– De...
– Ha pedig amiatt aggodalmaskodtok – villantotta fakó szemeit Ronra –, hogy bármi baja esne, akkor gondoljátok át a helyzetet még egyszer. A miniszter, az aurorok, a professzor asszony is tudná, hogy hova megy Potter. Ha bármi történne, egyből a családom lenne a gyanúsított, márpedig a jelenlegi helyzetben egy bizonyíték nélküli gyanú elég lenne ahhoz, hogy mind Azkabanban végezzük – a szőke hangja nem kicsit volt ellenséges.
– Igaza van – bólintott Harry is, bár a gondolattól is szaltózott a gyomra, hogy a kúriában legyen, egyedül a három Malfoyjal. Egyértelműen nem így képzelte eltölteni a Karácsonyát. Felmerült benne, hogy esetleg bent maradna Roxfortban és megpróbálna javítani a viszonyán Dracóval. Roxmorts volt az egyetlen ötlet, amivel elő tudott állni.
– Rendben, de nagyon légy óvatos! – intette óva Hermione, míg Ron inkább tovább mérgelődött.
– Merlinre, mindenki megőrült!
– Hát akkor azt hiszem nincs más hátra, mint megírni azokat a bizonyos leveleket – lebegtetett azonnal maga elé McGalagony pár üres lapot.
– A lehető legdiszkrétebben, ha lehet... Nem kell, hogy bárki is megtudja, akinek nem muszáj. Például Weasleyék – mondta Harry, a professzor asszony bólintott.
– Ez politika. Senki nem fogja megkockáztatni, hogy Harry Potter panaszt tegyen rá a diszkréció hiánya miatt – mutatott rá Draco; a zöld szemek kételkedve villantak.
A levelek elküldése után Harry Dracóval a pince felé tartott. Itt volt a lehetősége arra, hogy bocsánatot kérjen, – Sajnálom.
– Ugyan mit?
– Nem kellett volna ezt kérnem, tényleg sajnálom... – Draco nem nézett felé, csak tovább sétált. – Nem gondoltam át, csak megláttam a lehetőséget... Kétségbe voltam esve – motyogta Harry, nehezére esett nyíltan beszélni, de nem hitte, hogy van más mód arra, hogy elnyerje a mardekáros bocsánatát.
Draco hangosan sóhajtott egyet, testtartása kissé lazább lett, végre Harry felé fordult.
– Fölösleges erről diskurálnunk, már megtörtént, nem lehet kihátrálni a helyzetből.
– Szóval sajnálom, hogy belerángattalak... – Igazából előbb, vagy utóbb mindenképpen belekeveredett volna, hiszen valahogyan eleve köze volt mindenhez.
– A helyzeted elég nehéz átlátnom úgy, hogy csak fél információkat kapok – mondta Draco nyugodtan. – Szóval például összegezhetnéd, hogy mi folyik körülötted.
– Rendben – sóhajtott Harry, majd gyorsan összegezte a helyzetet, egy kissé hanyagolva azt a részt, hogy Draco közelsége segít.
– Remélem megtaláljuk a könyvet, nem vagyok benne biztos, hogy hol kell pontosan keresnem. Valószínűleg egy éjszaka minimum kelleni fog.
– Használhatod a köpenyt, ha kell – Draco bólintott.
Pár pillanatnyi csend következett, az alkalom nem tűnt ideálisnak a faggatózáshoz; Harry nem akarta megkockáztatni, hogy a levegő ismét olyan feszültté váljon közöttük, helyette viszont másra volt lehetősége.
– Figyelj Draco, arra gondoltam, hogy esetleg meghívnálak Roxmortsba, tudod, amolyan bocsánatkérésként.
– Holnap este ráérek – ajándékozta meg Draco egy apró mosollyal Harryt, aki szaltózni tudott volna örömében, persze csak seprű háton.
– Jól vagy haver? – kérdezte Ron meglökve a karját.
– Persze, miért? – Harry tekintete azonnal a terem túlvégében elnyúló asztalra esett, ahol mint az utóbbi időben általában, most sem lehetett látni a szőkét.
– Sózod a töklevet – Ron szája keskeny vonallá préselődött, ahogy próbálta megállni a nevetést.
– Ne! Már megint? – Harry és gyorsan félre rakta a sótartót meg a poharat. – Feladom – nyögött fel, majd arcát jobb tenyerébe temette.
– Sziasztok! – köszönt Ginny, ahogy leült Hermione mellé. Nem igazán beszéltek az utóbbi időben kviddics edzésen kívül, meglepő volt hirtelen ott találni reggeli közben, mint azelőtt, de legalább miatta nem kellett aggódjon Harry, sőt, már Mr. és Mrs. Weasley is tudtak a szakításukról, egy kissé sértő módon mintha ők is megkönnyebbültek volna.
Bár őszintén, ki akart volna a gyerekének egy olyan férjet, mint amilyen Harry Potter volt? Aki ő maga egészen biztos volt abban, hogy a hírnéven kívül semmilyen „előnnyel" nem járt. Szó szerint két lábon járó katasztrófa volt, valószínűleg valami fajta PTSD-vel. A veszély is mindig egy lépéssel előtte járt, hogy ő aztán megbotoljon és belegabalyodjon a zűrzavaros hálóba. Csődtömeg. S ha ez még nem lett volna elég, akkor a gondolatai egyetlen idióta szőke mardekáros körül forogtak éjjel-nappal. Botrányos.
– Anyu és Apa arra kíváncsiak, hogy nálunk töltöd e a szünetet. Most jött baglyom.
– Uhm... – pislogott zavartan Harry. Hirtelen fogalma sem volt, mit kellene feleljen. Az évek alatt természetes rutinná vált, hogy a Weasley-kel töltötte az ünnepeket, de ezúttal szó szerint a jelenléte is veszélyt jelentett másokra nézve.
Szerencsére Hermione időben felmérte a helyzetet, és számításba véve mindent segítette ki Harryt egy nem éppen gyenge rúgással a bokájára.
– Harrynek idén sajnos más tervei vannak. Viszont az én szüleim mindenképpen szeretnének találkozni Arthurral és Mollyval. Arra gondoltak, hogy meghívnának titeket valamikor – mosolygott Hermione. – Esetleg írd meg, hogy használják a telefont, amit szereztünk és akkor gyorsabban tudnak egyeztetni.
Valóban, Harry majd elfelejtette a mugli eszközöket, amiket az elmúlt évben beszereztek. Pár apróság volt ugyan, de sokat jelentettek a Weasleyknek, még akkor is, ha a gépek nagy részét az udvar egy távoli pontján egy kis fészerben kellett tartaniuk mágiától elzárva, nehogy elromoljanak. A golyóstollak ellenben mágikus környezetben is tökéletesen funkcionáltak és varázslattal együtt is, ugyanúgy lehetett őket utasítani a megfelelő szavakkal, mint ahogy a pennákat szokás.
A fiú elgondolkodott, hogy vajon Draco mit szólna mindahhoz amit a muglik létrehoztak mágia nélkül.
Mikor minden szem, különösen Ginnyé várakozón pillantott rá, reflexből itala után nyúlt, hogy azzal nyerjen időt a gondolkodásra, s, hogy aztán egy pillanat múlva fintorogva prüszkölje ki az ihatatlan löttyöt.
– Godric's Hollowba megyek – technikailag ez igaz is volt, vagy legalábbis lehetett volna. Az elmúlt évben többször is kint járt a síroknál, főleg mikor magányra vágyott, de mégsem akart egyedül lenni... – Mindenesetre feltétlen írok majd egy levelet nekik én is, de azért nyugodtan írd meg te is. Majd meg kell köszönnöm a meghívást és...
– Ugyan Harry, a család tagja vagy, nem kell megköszönnöd... Na de sietnem kell, még beszélnem kell Angieval. Megírok mindent! – intett búcsút, mielőtt elsietett az asztal másik végébe évfolyamtársaihoz.
– Sajnálom haver, de tényleg nem kéne felrobbantsd az Odút, legutóbb is elég nehéz volt visszaépíteni – veregette meg barátja vállát a vörös.
– Semmi baj, tényleg. Jobb lesz egy kis idő egyedül – motyogta.
– Na, ne lógasd az orrod! Akár ott vagy, akár nem, a karácsonyit pulcsit biztosan nem úszod meg! – vigyorgott Ron, szavaival pedig elérte, hogy Harry ajkai is felfelé görbüljenek.
✶✶✶
Délután McGalagonnyal és Malfoyjal találkoztak az irodában, utóbbi kezében levelek sorakoztak. Harry őszintén nem tudta, hogy mire számítson, idegesen törölgette nedves tenyerét talárja anyagába, várva, hogy valaki neki kezdjen a magyarázatnak.
Végül Draco elkezdte mondani, hogy az utóbbi héten felvette szüleivel a kapcsolatot, és azt, hogy milyen lehetséges megoldást talált.
– Hogy mit akarsz? – hördült fel Ron amint a szőke végzett. – Te még az ünnepekkor sem hagyhatod el Roxfortot, nem hogy Harryvel!
Mind megdöbbentek Draco javaslatán, aki ő maga sem hitte, hogy mást fognak reagálni a jelenlévők, az viszont váratlan volt, hogy McGalagony támogatni látszott az ötletet.
– Azt hiszem, hogy ha Mr. Potter és jómagam is írunk pár levelet a Minisztériumnak, akkor megoldható.
– De professzor! Nem küldheti oda, abba a házba Harryt vele! – gesztikulált hisztérikusan a vörös Harry és Draco közt.
– Hé, tudok magamra vigyázni! – mordult fel Harry, mire kapott két igazán sértő tekintetet barátaitól.
– Azt hiszem, hogy a Sötét nagyúr legyőzője nyugodtan eljöhet a családom birtokára és elfogyaszthat egy vacsorát.
– De...
– Ha pedig amiatt aggodalmaskodtok – villantotta fakó szemeit Ronra –, hogy bármi baja esne, akkor gondoljátok át a helyzetet még egyszer. A miniszter, az aurorok, a professzor asszony is tudná, hogy hova megy Potter. Ha bármi történne, egyből a családom lenne a gyanúsított, márpedig a jelenlegi helyzetben egy bizonyíték nélküli gyanú elég lenne ahhoz, hogy mind Azkabanban végezzük – a szőke hangja nem kicsit volt ellenséges.
– Igaza van – bólintott Harry is, bár a gondolattól is szaltózott a gyomra, hogy a kúriában legyen, egyedül a három Malfoyjal. Egyértelműen nem így képzelte eltölteni a Karácsonyát. Felmerült benne, hogy esetleg bent maradna Roxfortban és megpróbálna javítani a viszonyán Dracóval. Roxmorts volt az egyetlen ötlet, amivel elő tudott állni.
– Rendben, de nagyon légy óvatos! – intette óva Hermione, míg Ron inkább tovább mérgelődött.
– Merlinre, mindenki megőrült!
– Hát akkor azt hiszem nincs más hátra, mint megírni azokat a bizonyos leveleket – lebegtetett azonnal maga elé McGalagony pár üres lapot.
– A lehető legdiszkrétebben, ha lehet... Nem kell, hogy bárki is megtudja, akinek nem muszáj. Például Weasleyék – mondta Harry, a professzor asszony bólintott.
– Ez politika. Senki nem fogja megkockáztatni, hogy Harry Potter panaszt tegyen rá a diszkréció hiánya miatt – mutatott rá Draco; a zöld szemek kételkedve villantak.
A levelek elküldése után Harry Dracóval a pince felé tartott. Itt volt a lehetősége arra, hogy bocsánatot kérjen, – Sajnálom.
– Ugyan mit?
– Nem kellett volna ezt kérnem, tényleg sajnálom... – Draco nem nézett felé, csak tovább sétált. – Nem gondoltam át, csak megláttam a lehetőséget... Kétségbe voltam esve – motyogta Harry, nehezére esett nyíltan beszélni, de nem hitte, hogy van más mód arra, hogy elnyerje a mardekáros bocsánatát.
Draco hangosan sóhajtott egyet, testtartása kissé lazább lett, végre Harry felé fordult.
– Fölösleges erről diskurálnunk, már megtörtént, nem lehet kihátrálni a helyzetből.
– Szóval sajnálom, hogy belerángattalak... – Igazából előbb, vagy utóbb mindenképpen belekeveredett volna, hiszen valahogyan eleve köze volt mindenhez.
– A helyzeted elég nehéz átlátnom úgy, hogy csak fél információkat kapok – mondta Draco nyugodtan. – Szóval például összegezhetnéd, hogy mi folyik körülötted.
– Rendben – sóhajtott Harry, majd gyorsan összegezte a helyzetet, egy kissé hanyagolva azt a részt, hogy Draco közelsége segít.
– Remélem megtaláljuk a könyvet, nem vagyok benne biztos, hogy hol kell pontosan keresnem. Valószínűleg egy éjszaka minimum kelleni fog.
– Használhatod a köpenyt, ha kell – Draco bólintott.
Pár pillanatnyi csend következett, az alkalom nem tűnt ideálisnak a faggatózáshoz; Harry nem akarta megkockáztatni, hogy a levegő ismét olyan feszültté váljon közöttük, helyette viszont másra volt lehetősége.
– Figyelj Draco, arra gondoltam, hogy esetleg meghívnálak Roxmortsba, tudod, amolyan bocsánatkérésként.
– Holnap este ráérek – ajándékozta meg Draco egy apró mosollyal Harryt, aki szaltózni tudott volna örömében, persze csak seprű háton.
15. fejezet
Nem kellett volna ennyire ideges legyen, csak egy találkozásról volt szó, ezelőtt is jártak együtt Roxmortsban, és mégis a hideg ellenére Harrynek olyan melege volt, mintha nyári hőség tombolt volna a zord őszi fagy helyett. Szíve őrülten dobogott, talán már azóta, hogy Draco igent mondott. Nem, nem csak szimplán igent mondott, hanem egy bámulatos, őszinte mosoly kíséretében azt felelte, hogy „holnap este ráérek". Harrynek fogalma sem volt, hogy a másik vajon szándékosan játszotta ki a lapjait, hogy aztán válasza flörtnek hasson, vagy sem.
Hiszen nem olyan volt, nem? Ő gondolt bele sokat? Nem mintha tapasztalt lett volna ilyen téren...
Idegesen fújtatva rúgott bele egy a sáros talaj közepén árválkodó fűcsomóba.
Sőt, habár fizikailag kétségkívül imponált neki a másik megjelenése és közelsége, azt ráfoghatta arra, hogy tapasztalatlan, kíváncsi tinédzser volt. Az érzelmi rész egészen más helyzet volt, mert talán tényleg el tudta volna képzelni, hogy esetleg... Most, hogy jobban megismerte Dracót, legalábbis szerette volna azt hinni, hogy az, ahogyan vele viselkedik őszinte.
Nem számít. Mert az, hogy a másik is érezzen valamit és még jól is alakuljanak a dolgok szinte lehetetlennek tűnt.
Szomorúan megpiszkálta a kifordult csomót, melynek ő okozta vesztét, majd végre felpillantott a földről. Draco alig pár méterre volt tőle.
– Min gondolkodsz Potter? – a mardekáros azonban nem várt választ, pár pillanat múlva már négy puha tappancson toporgott, hófehér pofáját Harry felé fordítva, füleivel körözve, figyelve minden apró rezzenést.
A griffendéles fiú azon gondolkodott, hogy vajon a másik képes e meghallani, milyen őrülten ver a szíve. Szóval mielőtt még ilyesmi történhetett volna, Harry magára kanyarította a köpenyt és a kecsesen surranó rókát követve elindult Roxmorts irányába.
Hamarosan Harry már a Posta épületéből jött ki, Draco az egyik mellékutca árnyékos, széltől védett takarásában várta. Az ég szürke volt, lassan a nap is alá bukott, megkönnyítve azt, hogy ők ketten is csak két köpenyes alak legyenek a sok közül. Szerencsére a postás ismerte, minden hónapban, néha gyakrabban eljött ide, így nem csinált ügyet abból, hogy Harry Potter szolgálatára lehet.
– Mit intéztél? – kérdezte Draco kíváncsian.
Harry egy pillanatig habozott felelni, végül nagy nehezen sikerült amellett döntenie, hogy az őszinteség a legjobb megoldás. Ezzel kapcsolatban amúgy sem volt értelmes titkolózni.
– Teddynek, vagyis Andromédának küldtem levelet. A roxforti baglyokat nem akarom csomaggal terhelni, és ők mugli környéken élnek amúgy is, szóval így kézbesíteni a legjobb... – kissé nehezen szedte össze a gondolatait.
Draco továbbra is kérdőn nézett rá, s Harrynek tovább kellett löknie magát, hogy bármiféle magyarázattal előrukkoljon.
– Tudod uhm, Lupin és Tonks meghaltak a háborúban és Teddy az ő fiuk. A keresztapja vagyok és nem sokszor látogatom meg őket... nem annyiszor ahányszor kellene, de legalább próbálok gondoskodni arról, hogy mindenük meglegyen – Harry az Andromédától jött levél szélét gyűrögette zsebében, s csak szeme sarkából pillantott Dracóra, aki csak csendben bólintott, a mély árnyékok még búsabbnak mutatták arcvonásait.
– Ez igazán nemes tőled – mondta végül lágyan, bármiféle gúny nélkül.
– Hm, hova akarsz menni? – kérdezte gyorsan Harry, hogy elterelje a témát. Ő cseppet sem érezte nemes tettnek azt, hogy anyagilag támogatta Andromédáékat ahelyett, hogy ő, személyesen lett volna ott.
– Menjünk a Mézesfalásba! – vágta rá Draco azonnal, a griffendéles pedig csak mosolygott. A legtöbben - legalábbis azok közül akiket ismert - biztosan valami olyat mondtak volna, hogy „nem tudom, válassz te" ; vagy esetleg azt, hogy „mindegy", de nem Draco Malfoy, ő eldöntötte. Amennyire idióta kis apróság volt ez, Harrynek annyira tetszett.
Draco a szokásos profizmussal rendezte le a bent tartózkodó két vásárlót és az eladót, akik azon nyomban elkezdtek Harry körül legyeskedni, ahogy meglátták.
Végül egy zacskó nyalánksággal sétáltak ki, Draco mindenféle tiltakozás nélkül hagyta, hogy Harry fizessen, végül is az este az ő költségén volt, ő volt korábban a seggfej, akinek kárpótolnia kellett a másikat.
– Utálom a csokibékákat – motyogta Harry, mikor meglátta mit forgat ujjai közt a másik.
– Akkor később feltétlen kinyitunk párat – villantott egy hófehér mosolyt a mardekáros, a zöld szemek felcsillantak ezt látva, és Harry ajkai is azonnal felfelé íveltek.
Furcsa volt, mennyire más volt minden itt, az iskola falain kívül, de bárhogyan is, remek volt.
– Mi legyen a következő? – Harrynek gyorsan kellett gondolkodnia, Draco nyilván azt várta, hogy ezúttal ő döntsön, szóval azt mondta, ami legelőször eszébe jutott.
– A Három seprű? – inkább kijelentés volt, mintsem kérdés, hiszen máris arra vette az irányt.
Draco kissé nyersen utasította pincérjüket, hogy senki ne merje zavarni Harry Pottert, míg ő maga csak bocsánatkérőn mosolygott.
– Mit kértél volna? – kérdezte Draco belekortyolva vajsörébe, szürke szemei kíváncsian figyelték a szemközt ülőt.
– Um?
– Nem a könyvet akartad kérni. Szóval? Mit kértél volna? – a szőke közelebb hajolt, fejét enyhén oldalra billentve, mire Harry majdnem sikeresen belefulladt a kezében tartott vajsörbe.
– Jól vagy?
Legalább annak, hogy félre nyelt volt egy előnye, így nem lehetett megmondani mi miatt vörösödött ki az egész arca.
– Felejtsd el, nem lényeg, már eljátszottam a lehetőséget.
Draco lepillantott összekulcsolt kezeire, egy pillanatig semmit nem lehetett leolvasni arcáról, majd fájdalommal a szemeiben nézett fel.
– Tudod Potter, nem az a baj, hogy a könyvet kérted – kezdte –, a világ bármely pontjára elmentem volna ha kéred. De...
Harry türelmesen várt, szíve hevesebben vert a másik szavaitól.
– ... a kúriába nem. Nem akartam visszamenni – keserűen, de szeretettel nézett a zöld szeműre. A griffendéles figyelmét nem kerülte el az, hogy nem azt mondta, hogy haza. Harry tudni akarta, hogy mi az oka a másik fájdalmának, segíteni akart.
– Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz... – kezdte bizonytalanul. – Miért?
Az elkövetkező fél perc lassan telt el, Draco egyértelműen csatát vívott önmagával, hogy elmondja, vagy ne. Végül egy hosszú, fáradt sóhajt követően belekezdett:
– A háború utáni vádszabást követően nem mentem haza, az egyik távolabbi birtokon voltam aurori házi őrizetben, de nem azért, mert köteleztek rá, csak nem akartam a szüleim közelében lenni. Persze akkor apám még Azkabanban volt, de... Csak nem akartam ott lenni – szavai, és őszintesége is meglepte Harryt, de a szomorúság, amivel mesélte még inkább. A griffendélesnek fogalma sem volt hogyan kellene válaszoljon, végül is ő állt elő a házi őrizet ötletével, és a bizottság nagyrészt személye miatt döntött úgy, ahogy.
– Tudod, uhm én nem haragszom rád. És nem azért mondtam a tárgyalásom, amit, sokkal rosszabb sorsot szántak a volt halálfalóknak...
– Tudom. Nyilvánvaló, hogy csak azért nem rohadok egy dementorokkal körbevett sötét kis cellában, mert mindig hősködnöd kell – mordult fel Draco, Harry ismételten nem tudta, hogyan reagáljon. A másik haragudott rá? Nem hitte el azt, amit mondott, vagy valami más oka volt?
– Nem érdemelted meg, hogy Azkabanba vigyenek – motyogta végül.
Ha őszinte akart lenni, a többiek nem is érdekelték, csak Draco, és nem idiótán, hormonoktól túlfűtve gondolta ezt, hanem ez volt az igazság. Mert a szőkeség nem volt gonosz, komolyan sosem próbálta megölni, Dumbldorral sem végzett, és ezen felül még sok apró tett, vagy éppen mulasztás volt, ami bizonyított.
A gyerekek teljesen máshogy gondolkodnak, mint a felnőttek, persze ezt amíg valaki fiatal nehéz felfogni, de így van. Egy gyerek befolyásolható, a környezet határozza meg tapasztalatok, és tudás híján, ők még nem vonhatóak teljesen felelősségre a tetteikért. Ellenben felnőtt fejjel, az ember már felfogja milyen hely is a világ, képes elszakadni a befolyástól és saját döntéseket hozni. Harry szerint végre mind eljutottak erre a szintre, Draco is, és valóban, amióta az új iskola év elkezdődött, máshogyan viselkedett. Hiszen az imént mondta, hogy nem akarta szüleit látni, aminek persze számos oka lehetett, de minden bizonnyal a háborúban hozott döntéseik is a fő okok között voltak.
A griffendéles fiú is rá kellett, hogy döbbenjen, a világ nem fekete fehér, a halálfalók nem mind rosszak, és Dumbldore sem éppen egy szent.
– Hogy mondhatod ezt? Tudod miket tettem! – morogta Draco, kissé erősebben lecsapva a poharát, mint az szükséges lett volna.
– Azt is tudom, hogy miket tehettél volna! – emelte meg Harry is kicsit a hangját. Felismerte a másik űzött tekintetét, ő is ilyen, bánja a múltat, de az utóbbi időben kissé jobb volt a helyzet.
Draco hátra dőlt a székben, ujjai az asztal szélét szorították, ajkai egyetlen keskeny vonallá préselődtek, szürke szemei poharára szegeződtek.
– Figyelj Draco, nem haragszom, nyilván, hiszen akkor nem ülnénk itt – Draco bólintott, de testtartása nem változott.
– Talán nem kellene itt ülnöd velem.
– Talán nem kellene. Talán nem érdekel, mert egyszerűen csak itt akarok lenni, veled.
Draco ajkait egy gyenge nevetés hagyta el, de visszahelyezkedett, a feszültség egy része elpárolgott.
Sokáig beszélgettek még, a hangulat ismét kellemessé vált, mintha Draco megnyugodott volna most, hogy Harry kimondta, hogy nem haragszik, sőt...
Már éjfél körül járt az idő mire visszaindultak, mindkettejük arca piros volt a hidegtől és az elfogyasztott alkoholtól.
– Ne, Harry, a csokibéka! – kapott Draco a menekülő édesség után, azonban az amint landolt, el is tűnt, sötét színével beleolvadva az éjszakába.
– Ezért nem szeretem őket... Bár mindig is érdekelt hova mennek – motyogta, szemöldökeit ráncolva. Abban a pillanatban ez a kérdés igazán fontosnak tűnt.
– Nézd, te vagy benne! – nyomta Draco az arcába a kártyát. Harry hátrébb lépett, majd elvette a másiktól a lapot, közel vonva arcához, hogy a félhomály ellenére is lássa.
– Mégis ki adott erre engedélyt?! Ez borzalmas! – csattant fel, ahogy a kis elvarázsolt fotón szereplő önmaga villantott egy mosolyt.
– Hé, szerintem aranyos. Többet kellene úgy mosolyognod! – motyogta Draco kikapva kezéből a kártyát, majd eltüntetve azt valamelyik zsebébe.
Harry haragja egy pillanat alatt foszlott semmivé, ködös elmével próbálva feldolgozni Draco szavait és jelentésüket.
– Tudod, mit kértem volna? – kérdezte hirtelen, megfeledkezve korábbi aggályairól.
– Hm?
– Van rá esély, hogy megla... megkapjam a könyv ellenére? – párszor megbotlott a nyelve.
– Igen.
Harry keze utat talált a másik felkarjára, kapaszkodott, mintha az élete múlna rajta, félt, hogy a másik netán eltűnhet, bizonyosságot akart, hogy ez a valóság, hogy tényleg megtörténik. Persze, amikor ajkaik először érintették egymást lágyan, már semmi kétsége nem volt. Érezte a másik kellemes, kissé alkoholos, édeskés illatát; s csakhamar ízlelte a mámorító egyveleget, ami Draco volt. Ujjai finoman érintették meg a másik arcát, ahogy mindkettejük szemhéja leereszkedett, felfokozva többi érzékszervük hatékonyságát.
Nem kapkodtak, lassú, lusta csókot váltottak, de ez a legkevésbé sem jelentette azt, hogy a kontaktus kevésbé lett volna fűtött, vagy kívánt. Mindketten elvesztek, beleolvadtak a másik érintésébe, abba, amit együtt hoztak létre.
Hiszen nem olyan volt, nem? Ő gondolt bele sokat? Nem mintha tapasztalt lett volna ilyen téren...
Idegesen fújtatva rúgott bele egy a sáros talaj közepén árválkodó fűcsomóba.
Sőt, habár fizikailag kétségkívül imponált neki a másik megjelenése és közelsége, azt ráfoghatta arra, hogy tapasztalatlan, kíváncsi tinédzser volt. Az érzelmi rész egészen más helyzet volt, mert talán tényleg el tudta volna képzelni, hogy esetleg... Most, hogy jobban megismerte Dracót, legalábbis szerette volna azt hinni, hogy az, ahogyan vele viselkedik őszinte.
Nem számít. Mert az, hogy a másik is érezzen valamit és még jól is alakuljanak a dolgok szinte lehetetlennek tűnt.
Szomorúan megpiszkálta a kifordult csomót, melynek ő okozta vesztét, majd végre felpillantott a földről. Draco alig pár méterre volt tőle.
– Min gondolkodsz Potter? – a mardekáros azonban nem várt választ, pár pillanat múlva már négy puha tappancson toporgott, hófehér pofáját Harry felé fordítva, füleivel körözve, figyelve minden apró rezzenést.
A griffendéles fiú azon gondolkodott, hogy vajon a másik képes e meghallani, milyen őrülten ver a szíve. Szóval mielőtt még ilyesmi történhetett volna, Harry magára kanyarította a köpenyt és a kecsesen surranó rókát követve elindult Roxmorts irányába.
Hamarosan Harry már a Posta épületéből jött ki, Draco az egyik mellékutca árnyékos, széltől védett takarásában várta. Az ég szürke volt, lassan a nap is alá bukott, megkönnyítve azt, hogy ők ketten is csak két köpenyes alak legyenek a sok közül. Szerencsére a postás ismerte, minden hónapban, néha gyakrabban eljött ide, így nem csinált ügyet abból, hogy Harry Potter szolgálatára lehet.
– Mit intéztél? – kérdezte Draco kíváncsian.
Harry egy pillanatig habozott felelni, végül nagy nehezen sikerült amellett döntenie, hogy az őszinteség a legjobb megoldás. Ezzel kapcsolatban amúgy sem volt értelmes titkolózni.
– Teddynek, vagyis Andromédának küldtem levelet. A roxforti baglyokat nem akarom csomaggal terhelni, és ők mugli környéken élnek amúgy is, szóval így kézbesíteni a legjobb... – kissé nehezen szedte össze a gondolatait.
Draco továbbra is kérdőn nézett rá, s Harrynek tovább kellett löknie magát, hogy bármiféle magyarázattal előrukkoljon.
– Tudod uhm, Lupin és Tonks meghaltak a háborúban és Teddy az ő fiuk. A keresztapja vagyok és nem sokszor látogatom meg őket... nem annyiszor ahányszor kellene, de legalább próbálok gondoskodni arról, hogy mindenük meglegyen – Harry az Andromédától jött levél szélét gyűrögette zsebében, s csak szeme sarkából pillantott Dracóra, aki csak csendben bólintott, a mély árnyékok még búsabbnak mutatták arcvonásait.
– Ez igazán nemes tőled – mondta végül lágyan, bármiféle gúny nélkül.
– Hm, hova akarsz menni? – kérdezte gyorsan Harry, hogy elterelje a témát. Ő cseppet sem érezte nemes tettnek azt, hogy anyagilag támogatta Andromédáékat ahelyett, hogy ő, személyesen lett volna ott.
– Menjünk a Mézesfalásba! – vágta rá Draco azonnal, a griffendéles pedig csak mosolygott. A legtöbben - legalábbis azok közül akiket ismert - biztosan valami olyat mondtak volna, hogy „nem tudom, válassz te" ; vagy esetleg azt, hogy „mindegy", de nem Draco Malfoy, ő eldöntötte. Amennyire idióta kis apróság volt ez, Harrynek annyira tetszett.
Draco a szokásos profizmussal rendezte le a bent tartózkodó két vásárlót és az eladót, akik azon nyomban elkezdtek Harry körül legyeskedni, ahogy meglátták.
Végül egy zacskó nyalánksággal sétáltak ki, Draco mindenféle tiltakozás nélkül hagyta, hogy Harry fizessen, végül is az este az ő költségén volt, ő volt korábban a seggfej, akinek kárpótolnia kellett a másikat.
– Utálom a csokibékákat – motyogta Harry, mikor meglátta mit forgat ujjai közt a másik.
– Akkor később feltétlen kinyitunk párat – villantott egy hófehér mosolyt a mardekáros, a zöld szemek felcsillantak ezt látva, és Harry ajkai is azonnal felfelé íveltek.
Furcsa volt, mennyire más volt minden itt, az iskola falain kívül, de bárhogyan is, remek volt.
– Mi legyen a következő? – Harrynek gyorsan kellett gondolkodnia, Draco nyilván azt várta, hogy ezúttal ő döntsön, szóval azt mondta, ami legelőször eszébe jutott.
– A Három seprű? – inkább kijelentés volt, mintsem kérdés, hiszen máris arra vette az irányt.
Draco kissé nyersen utasította pincérjüket, hogy senki ne merje zavarni Harry Pottert, míg ő maga csak bocsánatkérőn mosolygott.
– Mit kértél volna? – kérdezte Draco belekortyolva vajsörébe, szürke szemei kíváncsian figyelték a szemközt ülőt.
– Um?
– Nem a könyvet akartad kérni. Szóval? Mit kértél volna? – a szőke közelebb hajolt, fejét enyhén oldalra billentve, mire Harry majdnem sikeresen belefulladt a kezében tartott vajsörbe.
– Jól vagy?
Legalább annak, hogy félre nyelt volt egy előnye, így nem lehetett megmondani mi miatt vörösödött ki az egész arca.
– Felejtsd el, nem lényeg, már eljátszottam a lehetőséget.
Draco lepillantott összekulcsolt kezeire, egy pillanatig semmit nem lehetett leolvasni arcáról, majd fájdalommal a szemeiben nézett fel.
– Tudod Potter, nem az a baj, hogy a könyvet kérted – kezdte –, a világ bármely pontjára elmentem volna ha kéred. De...
Harry türelmesen várt, szíve hevesebben vert a másik szavaitól.
– ... a kúriába nem. Nem akartam visszamenni – keserűen, de szeretettel nézett a zöld szeműre. A griffendéles figyelmét nem kerülte el az, hogy nem azt mondta, hogy haza. Harry tudni akarta, hogy mi az oka a másik fájdalmának, segíteni akart.
– Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz... – kezdte bizonytalanul. – Miért?
Az elkövetkező fél perc lassan telt el, Draco egyértelműen csatát vívott önmagával, hogy elmondja, vagy ne. Végül egy hosszú, fáradt sóhajt követően belekezdett:
– A háború utáni vádszabást követően nem mentem haza, az egyik távolabbi birtokon voltam aurori házi őrizetben, de nem azért, mert köteleztek rá, csak nem akartam a szüleim közelében lenni. Persze akkor apám még Azkabanban volt, de... Csak nem akartam ott lenni – szavai, és őszintesége is meglepte Harryt, de a szomorúság, amivel mesélte még inkább. A griffendélesnek fogalma sem volt hogyan kellene válaszoljon, végül is ő állt elő a házi őrizet ötletével, és a bizottság nagyrészt személye miatt döntött úgy, ahogy.
– Tudod, uhm én nem haragszom rád. És nem azért mondtam a tárgyalásom, amit, sokkal rosszabb sorsot szántak a volt halálfalóknak...
– Tudom. Nyilvánvaló, hogy csak azért nem rohadok egy dementorokkal körbevett sötét kis cellában, mert mindig hősködnöd kell – mordult fel Draco, Harry ismételten nem tudta, hogyan reagáljon. A másik haragudott rá? Nem hitte el azt, amit mondott, vagy valami más oka volt?
– Nem érdemelted meg, hogy Azkabanba vigyenek – motyogta végül.
Ha őszinte akart lenni, a többiek nem is érdekelték, csak Draco, és nem idiótán, hormonoktól túlfűtve gondolta ezt, hanem ez volt az igazság. Mert a szőkeség nem volt gonosz, komolyan sosem próbálta megölni, Dumbldorral sem végzett, és ezen felül még sok apró tett, vagy éppen mulasztás volt, ami bizonyított.
A gyerekek teljesen máshogy gondolkodnak, mint a felnőttek, persze ezt amíg valaki fiatal nehéz felfogni, de így van. Egy gyerek befolyásolható, a környezet határozza meg tapasztalatok, és tudás híján, ők még nem vonhatóak teljesen felelősségre a tetteikért. Ellenben felnőtt fejjel, az ember már felfogja milyen hely is a világ, képes elszakadni a befolyástól és saját döntéseket hozni. Harry szerint végre mind eljutottak erre a szintre, Draco is, és valóban, amióta az új iskola év elkezdődött, máshogyan viselkedett. Hiszen az imént mondta, hogy nem akarta szüleit látni, aminek persze számos oka lehetett, de minden bizonnyal a háborúban hozott döntéseik is a fő okok között voltak.
A griffendéles fiú is rá kellett, hogy döbbenjen, a világ nem fekete fehér, a halálfalók nem mind rosszak, és Dumbldore sem éppen egy szent.
– Hogy mondhatod ezt? Tudod miket tettem! – morogta Draco, kissé erősebben lecsapva a poharát, mint az szükséges lett volna.
– Azt is tudom, hogy miket tehettél volna! – emelte meg Harry is kicsit a hangját. Felismerte a másik űzött tekintetét, ő is ilyen, bánja a múltat, de az utóbbi időben kissé jobb volt a helyzet.
Draco hátra dőlt a székben, ujjai az asztal szélét szorították, ajkai egyetlen keskeny vonallá préselődtek, szürke szemei poharára szegeződtek.
– Figyelj Draco, nem haragszom, nyilván, hiszen akkor nem ülnénk itt – Draco bólintott, de testtartása nem változott.
– Talán nem kellene itt ülnöd velem.
– Talán nem kellene. Talán nem érdekel, mert egyszerűen csak itt akarok lenni, veled.
Draco ajkait egy gyenge nevetés hagyta el, de visszahelyezkedett, a feszültség egy része elpárolgott.
Sokáig beszélgettek még, a hangulat ismét kellemessé vált, mintha Draco megnyugodott volna most, hogy Harry kimondta, hogy nem haragszik, sőt...
Már éjfél körül járt az idő mire visszaindultak, mindkettejük arca piros volt a hidegtől és az elfogyasztott alkoholtól.
– Ne, Harry, a csokibéka! – kapott Draco a menekülő édesség után, azonban az amint landolt, el is tűnt, sötét színével beleolvadva az éjszakába.
– Ezért nem szeretem őket... Bár mindig is érdekelt hova mennek – motyogta, szemöldökeit ráncolva. Abban a pillanatban ez a kérdés igazán fontosnak tűnt.
– Nézd, te vagy benne! – nyomta Draco az arcába a kártyát. Harry hátrébb lépett, majd elvette a másiktól a lapot, közel vonva arcához, hogy a félhomály ellenére is lássa.
– Mégis ki adott erre engedélyt?! Ez borzalmas! – csattant fel, ahogy a kis elvarázsolt fotón szereplő önmaga villantott egy mosolyt.
– Hé, szerintem aranyos. Többet kellene úgy mosolyognod! – motyogta Draco kikapva kezéből a kártyát, majd eltüntetve azt valamelyik zsebébe.
Harry haragja egy pillanat alatt foszlott semmivé, ködös elmével próbálva feldolgozni Draco szavait és jelentésüket.
– Tudod, mit kértem volna? – kérdezte hirtelen, megfeledkezve korábbi aggályairól.
– Hm?
– Van rá esély, hogy megla... megkapjam a könyv ellenére? – párszor megbotlott a nyelve.
– Igen.
Harry keze utat talált a másik felkarjára, kapaszkodott, mintha az élete múlna rajta, félt, hogy a másik netán eltűnhet, bizonyosságot akart, hogy ez a valóság, hogy tényleg megtörténik. Persze, amikor ajkaik először érintették egymást lágyan, már semmi kétsége nem volt. Érezte a másik kellemes, kissé alkoholos, édeskés illatát; s csakhamar ízlelte a mámorító egyveleget, ami Draco volt. Ujjai finoman érintették meg a másik arcát, ahogy mindkettejük szemhéja leereszkedett, felfokozva többi érzékszervük hatékonyságát.
Nem kapkodtak, lassú, lusta csókot váltottak, de ez a legkevésbé sem jelentette azt, hogy a kontaktus kevésbé lett volna fűtött, vagy kívánt. Mindketten elvesztek, beleolvadtak a másik érintésébe, abba, amit együtt hoztak létre.
16. fejezet
– Ezt mégis mire véljem Potter? – hangja gyengének tűnt, megremegett.
Egy lépésre álltak egymástól, a másikat tanulmányozva, de folyton félre pillantva, lesütve szemüket. Szívük őrülten dobogott mellkasukban, s hirtelen nehezebbnek tűnt rendesen lélegezni.
Harrynek fogalma sem volt mit kellene feleljen, a másik nem hangzott mérgesnek, sem pedig ellenségesnek, a griffendéles zöld szemei azonban mégis ijedten villantak és a félelem végre segített neki tisztábban gondolkodni. Mégis mit képzelt?
Végül is nem volt alkalma megfelelő választ adni. Pillanatokkal a kérdés elhangzása után lábai összecsuklottak alatta, ahogy a mágia villáma végigfutott erein. Ez nem a szokásos érzés volt, másmilyen, hiszen jelen pillanatban nem is igazán volt semmi, ami kiváltott volna egy rohamot.
Harry automatikusan Dracóra pillantott segítségért, aki szinte mintha ösztönből cselekedett volna, egyből a földön térdelő mellett termett, hogy aztán tenyerét a sápadt, zöld szemű arcához érintse és segítsen neki megküzdeni az energia hullámmal, amely minden izmát fájdalmasan rántotta össze.
Az érintés segített, a fájdalom enyhült, azonban Harry látása ennek ellenére is elhomályosodott, a feje nehéznek érződött, a füle zúgott. Aztán egyszer csak ott volt az alak, akit álmaiban látott, ezúttal pálca is volt a kezében. Egy pislogással később pedig már tova is tűnt, s vele együtt az érzés is szépen lassan megszűnt.
– Draco... – mondta, mikor már nem érezte a fojtogató érzést. Harry finoman félre lökte a másik kezést, majd bizonytalan léptekkel felállt, hogy aztán arra a helyre botorkáljon, ahol a köpenyes állt fél perccel korábban. Szeme vadul pásztázta körbe a terepet, de senki nem volt körülöttük.
– Mit csinálsz?
– Hova lett? Itt volt, itt állt...
– Kicsoda? Harry, mi bajod? – váltott Draco hangja feszültre és erélyesebbre, de a másik csak leintette, immáron a földet figyelve, bármilyen bizonyíték után, hogy nem csak képzelődött.
– A pálca... – Az évek megtanították neki, hogy kövesse ösztöneit, és jelen pillanatban mind azt sikoltotta, hogy a Pálcák Ura veszélyben volt, esetlegesen az alak már el is lopta. – Vissza kell mennünk, a kastélyba. Most!
Nem sokkal később Harry Roxfort folyosóin rohant végig egy, a birtok szélére történő hopponálást követően. Minden porcikája fájt, ha nem az adrenalin hajtotta volna, biztosan a földön találta volna magát már rég. Draco lemaradt valamikor, - valószínűleg a hopponálás miatt, hiába, hogy rókaként gyorsabb volt -, de a griffendéles nem látott mást, mindössze azt, hogy mi történhet a világban, ha a pálca rossz kezekbe kerül.
A szobrok természetesen meg se próbálták útját állni; a magától mozgó lépcsőn hármasával szedte a fokokat, végül pedig az igazgatói ajtaja majdnem leugrott a zsanérokról, olyan hévvel tört be rajta.
Bent egy másodperc töredékéig mintha látta volna az alakot, azonban mire pislogott, már csak egy éppen felriadt McGalagony tartózkodott a szobában.
Szerencsére a portrék nem hallhattak semmit a történtekből, mivel a korábbi zajos pálcát érintő ügyek miatt estére mindig kiszórt rájuk az igazgatónő egy hangszigetelő bűbájt.
– Mr. Potter!
Harry nem foglalkozott a zavarodott professzorral, egyből a ládához sietett, azon azonban semmilyen változás nem volt látható. A zöld szemek villogtak, ahogy a fiú körbe kapta tekintetét, hogy megbizonyosodjon a köpenyes nincs e ott ismét.
– Mr. Malfoy! – Draco lihegve támaszkodott az ajtó melletti falrésznek, miközben kezével intett, hogy egy pillanat, csak várja meg, amíg ismét kap levegőt.
Harry ujjai szorosan fogták a láda hideg felületét, körmei karistolták a márványos felületet. Még mindig kalapáló szívvel, akadozott levegő vétellel figyelte a tartó dobozt, még csak pislogni sem pislogott. A mágia lágy bizsergését érezte tenyere alatt.
– Mr. Potter! Mr. Malfoy!? – McGalagony hangja feszült volt, ingerült és követelőző, de Harry egyszerűen képtelen volt elszakadni mind fizikailag, mind mentálisan a ládától, mintha transzban lett volna.
– Igen, egy pillanat – lihegte Draco. – Szóval, azt mondta látott valakit, aztán, hogy vissza kell jönnünk ide és a többit tudja...
– Harry? – a tanárnő hangja ezúttal nyugodtabban hangzott, lágyan.
– Nyissa ki... – suttogta Harry elfúló hangon. Draco lassan tett pár lépést közelebb, de tartotta a távolságot. A zöld szemek előtt újra és újra lejátszódtak ugyanazok a jelenetek. Fájdalom és halál, s mindez egy olyan mágus műve, aki megrészegülve a hatalomtól Voldemorthoz hasonlóvá vált.
– Amennyiben venne egy mély lélegzetet és megnyugodna, talán eleget tehetnék a kérésnek – McGalagony finoman karon ragadta az enyhén remegő fiút, miközben biccentett Malfoynak, hogy segítsen neki.
Együtt sikeresen leültették Harryt az egyik székre. Draco nem mozdult, kezét a másik vállán tartotta, míg az igazgatónő odébb lépett.
– Mi történt? – kérdezte ismét. Most, hogy az események már nem ködösítették el elméjét, Harry végre egy mély lélegzetvételt követően ismét neki foghatott a magyarázatnak, habár nem volt igazán informatív; ő sem értette a történteket.
– Láttam valakit, a pálcával a kezében és úgy éreztem, hogy valami történt. Szóval kérem, nyissa ki a dobozt, csak ellenőrizze, hogy nem lopták el...
– Erősen kétlem, hogy bárkinek lett volna rá lehetősége, hiszen szinte minden időmet itt töltöm, és a korábbi igazgatók sem számoltak be rendkívüli eseményekről.
– Harry, mi van, ha valaki azt akarja hogy kinyisd? – kérdezte Draco visszafojtott hangon, mint aki nem biztos, hogy megszólalhat–e.
– Csak tudni akarom... – motyogta a fiú, arcát öntudatlanul is Draco, a vállán nyugvó kezének hajtotta.
McGalagony ajkai keskeny vonallá préselődtek, szeme körül a ráncok mélyebbre váltottak, ahogy gondolkodott, de pár hosszú másodperc habozás után meghozta döntését és biccentett. Sorban kezdte el felnyitni a védőbűbájokat, hosszú, bonyolult igék hangzottak el, mire egy tompa puffanás nem hallatszott, és a tető centiméternyire nem elemelkedett.
A griffendéles közelebb lépett, lassan tette meg a távot, s mire odaért McGalagony már teljesen el is távolította az útból a fedelet. A Pálca ott feküdt, megfeketedve, de látszólag bármilyen külsőleg okozott kártól mentesen.
– Én, sajnálom... – motyogta Harry zavartan, szemeit képtelen volt levenni a bodzafa pálcáról. Sóhajtott, megnyugtatta a tudat, hogy senki nem lopta el, ugyanakkor dühös volt magára, a rohamaira. Az is felmerült benne, hogy esetleg hallucinált.
Éppen hátra lépett volna, mikor hatalmas robaj hallatszott, még a falon csüngő portrék kerete is beleremegett. Mind a három szempár ijedten szegeződött a dobozra, a hang forrására. A következő pillanatban a Pálcák Ura már Harry ujjai közt nyugodott, annak ellenére, hogy a fiú jó két, három lépésnyire állt tőle.
A csendben, amely következett, csak hármuk egyenetlen lélegzetvétele volt hallható, egyikük sem mozdult. A pálca némán ontotta magából a színes szikrákat, s Harry felismerte az érzést, ami bizsergette tenyerét; a pálca örült, hogy mestere kezében lehetett.
– Lehetségesnek tartom, hogy ez valamilyen módon a már korábban említett okkal van kapcsolatban: a pálca szolgálni akarja gazdáját – jelentette ki McGalagony. – Azt javaslom, próbáljon ki egy bűbájt Mr. Potter.
Harry úgy tett, ahogy mondta, aminek az lett az eredménye, hogy a penna helyett, az íróasztal, és minden, ami rajta volt felrepült egy jó méter magasba, mielőtt Harry leeresztette a pálcát, mely túl erősen hajtotta végre a levitációs bűbájt; vagy talán csaktúl bőszen akart szolgálni.
– Véleményem szerint a legjobb megoldás az lenne, ha önnél maradna a pálca, magát illeti.
Miután még pár mondat elhangzása után McGalagony elküldte őket, a pálca már Harry talárja zsebében nyugodott, akit borzongatott a tudat, hogy nála volt. Draco az oldalán sétált, aggódó pillantásokat vetve a kimerültségtől járni alig tudó griffendélesre.
Harry amint ágya mellé ért szinte a bevetetlen takaró–párna halomra ájult. Pár percig mozdulatlanul pihegett, mielőtt a hátára fordult volna. A mardekáros az ajtótól pár lépésre állt, egyenes tartással, és nem nézett az irányába. Harryt egy őrre emlékeztette, aki kínosan érzi magát posztján.
– Ide jöhetsz – ajánlotta fel, megpaskolva a matracot maga mellett.
– Talán, ha előbb megfürdesz, bűzlesz a verítéktől – dobta oda neki a választ Draco, aki valószínűleg azt hitte, hogy a másiknak nem maradt ereje megmozdulni. Azonban Harry amilyen hamar csak tudott, vett egy zuhanyt, s mire kijött Draco is úgy festett, mint aki hasonlóképpen cselekedett.
A griffendéles másodszor is levetődött a matracra, egy utolsó pillantásra méltatva az íróasztalán lévő pálcát.
– Na? – kérdezte várakozva Dracót, aki morgott valamit orra alatt, majd kimérten, egyenes vonásokkal az ágy széléhez lépdelt, hogy aztán közvetlen ott helyezkedjen vízszintesbe.
Harry nem mert közeledni, agya immár a csók körül forgott, nem akarta siettetni a dolgokat, még azzal sem tudott megbirkózni, ami korábban történt. Említenie kellett volna a csókot? Meg kellett volna beszéljék, mit is jelentett? Mert mi van, ha...?
Sajnos bármennyire is izgalmas volt a Dracóval töltött idő, a kimerültség könnyűszerrel teperte le maga alá, s a fiú csakhamar már egyenletesen szuszogott.
Egy lépésre álltak egymástól, a másikat tanulmányozva, de folyton félre pillantva, lesütve szemüket. Szívük őrülten dobogott mellkasukban, s hirtelen nehezebbnek tűnt rendesen lélegezni.
Harrynek fogalma sem volt mit kellene feleljen, a másik nem hangzott mérgesnek, sem pedig ellenségesnek, a griffendéles zöld szemei azonban mégis ijedten villantak és a félelem végre segített neki tisztábban gondolkodni. Mégis mit képzelt?
Végül is nem volt alkalma megfelelő választ adni. Pillanatokkal a kérdés elhangzása után lábai összecsuklottak alatta, ahogy a mágia villáma végigfutott erein. Ez nem a szokásos érzés volt, másmilyen, hiszen jelen pillanatban nem is igazán volt semmi, ami kiváltott volna egy rohamot.
Harry automatikusan Dracóra pillantott segítségért, aki szinte mintha ösztönből cselekedett volna, egyből a földön térdelő mellett termett, hogy aztán tenyerét a sápadt, zöld szemű arcához érintse és segítsen neki megküzdeni az energia hullámmal, amely minden izmát fájdalmasan rántotta össze.
Az érintés segített, a fájdalom enyhült, azonban Harry látása ennek ellenére is elhomályosodott, a feje nehéznek érződött, a füle zúgott. Aztán egyszer csak ott volt az alak, akit álmaiban látott, ezúttal pálca is volt a kezében. Egy pislogással később pedig már tova is tűnt, s vele együtt az érzés is szépen lassan megszűnt.
– Draco... – mondta, mikor már nem érezte a fojtogató érzést. Harry finoman félre lökte a másik kezést, majd bizonytalan léptekkel felállt, hogy aztán arra a helyre botorkáljon, ahol a köpenyes állt fél perccel korábban. Szeme vadul pásztázta körbe a terepet, de senki nem volt körülöttük.
– Mit csinálsz?
– Hova lett? Itt volt, itt állt...
– Kicsoda? Harry, mi bajod? – váltott Draco hangja feszültre és erélyesebbre, de a másik csak leintette, immáron a földet figyelve, bármilyen bizonyíték után, hogy nem csak képzelődött.
– A pálca... – Az évek megtanították neki, hogy kövesse ösztöneit, és jelen pillanatban mind azt sikoltotta, hogy a Pálcák Ura veszélyben volt, esetlegesen az alak már el is lopta. – Vissza kell mennünk, a kastélyba. Most!
Nem sokkal később Harry Roxfort folyosóin rohant végig egy, a birtok szélére történő hopponálást követően. Minden porcikája fájt, ha nem az adrenalin hajtotta volna, biztosan a földön találta volna magát már rég. Draco lemaradt valamikor, - valószínűleg a hopponálás miatt, hiába, hogy rókaként gyorsabb volt -, de a griffendéles nem látott mást, mindössze azt, hogy mi történhet a világban, ha a pálca rossz kezekbe kerül.
A szobrok természetesen meg se próbálták útját állni; a magától mozgó lépcsőn hármasával szedte a fokokat, végül pedig az igazgatói ajtaja majdnem leugrott a zsanérokról, olyan hévvel tört be rajta.
Bent egy másodperc töredékéig mintha látta volna az alakot, azonban mire pislogott, már csak egy éppen felriadt McGalagony tartózkodott a szobában.
Szerencsére a portrék nem hallhattak semmit a történtekből, mivel a korábbi zajos pálcát érintő ügyek miatt estére mindig kiszórt rájuk az igazgatónő egy hangszigetelő bűbájt.
– Mr. Potter!
Harry nem foglalkozott a zavarodott professzorral, egyből a ládához sietett, azon azonban semmilyen változás nem volt látható. A zöld szemek villogtak, ahogy a fiú körbe kapta tekintetét, hogy megbizonyosodjon a köpenyes nincs e ott ismét.
– Mr. Malfoy! – Draco lihegve támaszkodott az ajtó melletti falrésznek, miközben kezével intett, hogy egy pillanat, csak várja meg, amíg ismét kap levegőt.
Harry ujjai szorosan fogták a láda hideg felületét, körmei karistolták a márványos felületet. Még mindig kalapáló szívvel, akadozott levegő vétellel figyelte a tartó dobozt, még csak pislogni sem pislogott. A mágia lágy bizsergését érezte tenyere alatt.
– Mr. Potter! Mr. Malfoy!? – McGalagony hangja feszült volt, ingerült és követelőző, de Harry egyszerűen képtelen volt elszakadni mind fizikailag, mind mentálisan a ládától, mintha transzban lett volna.
– Igen, egy pillanat – lihegte Draco. – Szóval, azt mondta látott valakit, aztán, hogy vissza kell jönnünk ide és a többit tudja...
– Harry? – a tanárnő hangja ezúttal nyugodtabban hangzott, lágyan.
– Nyissa ki... – suttogta Harry elfúló hangon. Draco lassan tett pár lépést közelebb, de tartotta a távolságot. A zöld szemek előtt újra és újra lejátszódtak ugyanazok a jelenetek. Fájdalom és halál, s mindez egy olyan mágus műve, aki megrészegülve a hatalomtól Voldemorthoz hasonlóvá vált.
– Amennyiben venne egy mély lélegzetet és megnyugodna, talán eleget tehetnék a kérésnek – McGalagony finoman karon ragadta az enyhén remegő fiút, miközben biccentett Malfoynak, hogy segítsen neki.
Együtt sikeresen leültették Harryt az egyik székre. Draco nem mozdult, kezét a másik vállán tartotta, míg az igazgatónő odébb lépett.
– Mi történt? – kérdezte ismét. Most, hogy az események már nem ködösítették el elméjét, Harry végre egy mély lélegzetvételt követően ismét neki foghatott a magyarázatnak, habár nem volt igazán informatív; ő sem értette a történteket.
– Láttam valakit, a pálcával a kezében és úgy éreztem, hogy valami történt. Szóval kérem, nyissa ki a dobozt, csak ellenőrizze, hogy nem lopták el...
– Erősen kétlem, hogy bárkinek lett volna rá lehetősége, hiszen szinte minden időmet itt töltöm, és a korábbi igazgatók sem számoltak be rendkívüli eseményekről.
– Harry, mi van, ha valaki azt akarja hogy kinyisd? – kérdezte Draco visszafojtott hangon, mint aki nem biztos, hogy megszólalhat–e.
– Csak tudni akarom... – motyogta a fiú, arcát öntudatlanul is Draco, a vállán nyugvó kezének hajtotta.
McGalagony ajkai keskeny vonallá préselődtek, szeme körül a ráncok mélyebbre váltottak, ahogy gondolkodott, de pár hosszú másodperc habozás után meghozta döntését és biccentett. Sorban kezdte el felnyitni a védőbűbájokat, hosszú, bonyolult igék hangzottak el, mire egy tompa puffanás nem hallatszott, és a tető centiméternyire nem elemelkedett.
A griffendéles közelebb lépett, lassan tette meg a távot, s mire odaért McGalagony már teljesen el is távolította az útból a fedelet. A Pálca ott feküdt, megfeketedve, de látszólag bármilyen külsőleg okozott kártól mentesen.
– Én, sajnálom... – motyogta Harry zavartan, szemeit képtelen volt levenni a bodzafa pálcáról. Sóhajtott, megnyugtatta a tudat, hogy senki nem lopta el, ugyanakkor dühös volt magára, a rohamaira. Az is felmerült benne, hogy esetleg hallucinált.
Éppen hátra lépett volna, mikor hatalmas robaj hallatszott, még a falon csüngő portrék kerete is beleremegett. Mind a három szempár ijedten szegeződött a dobozra, a hang forrására. A következő pillanatban a Pálcák Ura már Harry ujjai közt nyugodott, annak ellenére, hogy a fiú jó két, három lépésnyire állt tőle.
A csendben, amely következett, csak hármuk egyenetlen lélegzetvétele volt hallható, egyikük sem mozdult. A pálca némán ontotta magából a színes szikrákat, s Harry felismerte az érzést, ami bizsergette tenyerét; a pálca örült, hogy mestere kezében lehetett.
– Lehetségesnek tartom, hogy ez valamilyen módon a már korábban említett okkal van kapcsolatban: a pálca szolgálni akarja gazdáját – jelentette ki McGalagony. – Azt javaslom, próbáljon ki egy bűbájt Mr. Potter.
Harry úgy tett, ahogy mondta, aminek az lett az eredménye, hogy a penna helyett, az íróasztal, és minden, ami rajta volt felrepült egy jó méter magasba, mielőtt Harry leeresztette a pálcát, mely túl erősen hajtotta végre a levitációs bűbájt; vagy talán csaktúl bőszen akart szolgálni.
– Véleményem szerint a legjobb megoldás az lenne, ha önnél maradna a pálca, magát illeti.
Miután még pár mondat elhangzása után McGalagony elküldte őket, a pálca már Harry talárja zsebében nyugodott, akit borzongatott a tudat, hogy nála volt. Draco az oldalán sétált, aggódó pillantásokat vetve a kimerültségtől járni alig tudó griffendélesre.
Harry amint ágya mellé ért szinte a bevetetlen takaró–párna halomra ájult. Pár percig mozdulatlanul pihegett, mielőtt a hátára fordult volna. A mardekáros az ajtótól pár lépésre állt, egyenes tartással, és nem nézett az irányába. Harryt egy őrre emlékeztette, aki kínosan érzi magát posztján.
– Ide jöhetsz – ajánlotta fel, megpaskolva a matracot maga mellett.
– Talán, ha előbb megfürdesz, bűzlesz a verítéktől – dobta oda neki a választ Draco, aki valószínűleg azt hitte, hogy a másiknak nem maradt ereje megmozdulni. Azonban Harry amilyen hamar csak tudott, vett egy zuhanyt, s mire kijött Draco is úgy festett, mint aki hasonlóképpen cselekedett.
A griffendéles másodszor is levetődött a matracra, egy utolsó pillantásra méltatva az íróasztalán lévő pálcát.
– Na? – kérdezte várakozva Dracót, aki morgott valamit orra alatt, majd kimérten, egyenes vonásokkal az ágy széléhez lépdelt, hogy aztán közvetlen ott helyezkedjen vízszintesbe.
Harry nem mert közeledni, agya immár a csók körül forgott, nem akarta siettetni a dolgokat, még azzal sem tudott megbirkózni, ami korábban történt. Említenie kellett volna a csókot? Meg kellett volna beszéljék, mit is jelentett? Mert mi van, ha...?
Sajnos bármennyire is izgalmas volt a Dracóval töltött idő, a kimerültség könnyűszerrel teperte le maga alá, s a fiú csakhamar már egyenletesen szuszogott.
17. fejezet
Harry azt kívánta, bár soha ne érne véget az a reggel. Előbb ébredt, mint Draco, így lehetősége nyílt figyelni a másik kisimult, lágy vonásait. A fiú sosem viselkedett így Ginny körül, sosem figyelte, hogyan nyomódott meg az arca a párnának préselődve, hogyan csillant egy apró nyálcsík elnyílt ajkai szélén. A lány szép volt, Draco gyönyörű. A szőke megjelenése közel sem volt makulátlan ahogyan lágyan horkolt; az egész kompozíció, a rakoncátlan hajkorona, a gyűrött ruhák, a kicsavart testhelyzet kaotikus látványt nyújtott a megszokott kinézet után, de így is tökéletes volt. Harry egyre melegebbnek érezte a szoba hőmérsékletét, biztosra vette, hogy a zavartól egy kis vér arcába is jutott, nem csak a délebbi vidékekre. Olyan intimnek tűnt így látni Dracót, akinek ez az oldala mintha a világ elől elzárt titok lett volna, Harrynek mégis megadatott a lehetőség, hogy szemtanúja legyen a kusza tökélynek. A zöld szemek nehezen pillantottak bármi másra, mint az alvó mardekárosra, ami egyrészt annak is köszönhető volt, hogy Harry számára szemüveg nélkül minden, ami kartávolságon kívülre esett homályos masszává olvadt.
Nagy nehezen, igyekezve, nehogy felébressze Dracót, elkúszott az ágy szélére és megszerezte szemüvegét. Sajnos sejtése beigazolódott, mikor az órára pillantott, már tizenegy felé járt az idő. Ezt a szobában fényesen ragyogó lámpák is bizonyították, melyek a napszaknak megfelelő mennyiségű fényt adtak, mindaddig, míg ezt egy apró varázslattal valaki meg nem változtatta.
Harry kedvetlenül látott neki a halaszthatatlan teendőknek, muszáj volt gyorsan megfürödjön, és átöltözzön, mert beszélnie kellett McGalagonnyal, Ronnal és Hermionéval. A zuhany éppenséggel nem lett volna szükséges, ha a Mardekár hercege éppen nem az ágyában szuszogott volna, így azonban egy igen hidegre állított várt rá.
Végül azonban erre nem került sor. Harry szemei éppen a bodzafa pálcán időztek, mikor egy rekedtes morgás hallatszott az ágy felől, majd egy éles, szinte riadt levegővétel. Az ágynemű súrlódásának hangja, elgémberedett ízületek tompa roppanása, majd mezítelen talpak csattanása a kőpadlón törte meg a csendet, és Draco egy szó nélkül el is tűnt, mielőtt még Harry bármit is tehetett volna.
– Most...? Mih? – kérdezte félhangosan a félig becsukódott ajtót figyelve.
Pár perc múlva azonban már átöltözve, a Tekergők Térképével a kezében sietett végig Roxfort folyosóin. A diákok, akik mellett elhaladt furcsán tekintettek felé, de az ő figyelme teljes mértékben a kis lábnyomokra és a névre koncentrálódott, amik megjelentek a papíron. Az sem érdekelte, ha valaki meglátja a térképpel a kezében, olyan gyorsan ment, hogy valószínűtlen volt, bárki is tudna egy normális pillantást vetni a pergamenre.
A második szint nem sűrűn használt folyosóin haladt. Mielőtt befordult az utolsó sarkon, összehajtotta a térképet és elrakta. Szerencsére Draco az utóbbi pár percben nem mozdult helyéről, amit Harry csak pár pillanat múlva fedezett fel. A fehér róka nagy szemekkel figyelt egy kőpad alól. Harry éppen, hogy csak észrevette a nyugtalanul csapkodó bozontos farok végét.
– Draco? Mégis mit csinálsz? – kérdezte letérdelve, aggódva.
Egy vicsor volt a válasz, s Harry inkább hátrébb húzódott egy kicsit.
– Miért rohantál el? Baj van?
Harrynek csak akkor tűnt fel, hogy a kis állat, azaz Draco remegett. A fiú mellkasa elszorult a látványtól, kétségbeesetten segíteni akart, de fogalma sem volt, mit tehetne. Végül a pad lába mellett a falnak dőlt, így a támasz elválasztotta őket – ami nem volt olyan rossz dolog, túl nagy volt a valószínűsége annak, hogy Draco megharapná ha valamivel próbálkozna; vagy csak nagyon csúnyán nézne rá...
– Nem tudom, mi történt, de ha nem mondod el, nem hiszem, hogy tudok segíteni. Tudod kaptam ezt a könyvet Sherlock Holmesról, ő egy nagyon híres figura a muglik közt, egy nyomozó. Nah, talán ő tudná analizálni a helyzetet és megfelelő következtetés levonással megoldást találni, de azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy nekem esélyem sincs ilyen brilliáns dolgokat csinálni... – A taktika homályos volt, halálra untatni Dracót a céltalan monológgal, esetleg feldühíteni azzal, hogy muglikról volt szó, vagy valami teljesen más, mindenesetre Harry csak mondta és mondta. – ...Watson. Tudod, szerintem ők igazán...
Végül is, Harry zavaros terve bevált, Draco egy morgás kíséretében kiszökkent a pad alól, majd pár pislogással később már egy kissé ideges kinézettel nézett le a még mindig ülő griffendélesre.
– Elképesztő, hogy mennyit tudsz beszélni. Ráadásul mi alapján választottál témát? Egy meleg mugli nyomozó és egy doktor?
– Ők nem... Nem. Talán... Nem tudom, de Watsonnak felesége is van...
Lehet, kihagytam ezt a részt, ezért hihetted, hogy uhm... – makogta Harry. Draco csak legyintett egyet.
– Meglep, hogy olvasol – forgatta szemeit, de hangja még egy kicsit reszelősebb volt a szokásosnál.
Draco keze, - a tetovált keze - a fiú háta mögött volt, így Harry nem láthatta. A griffendélesnek fogalma sem volt, hogy jó irányba haladt el az eszmefuttatása azzal kapcsolatban, mit jelentett ez az ösztönösnek tűnő mozdulat, és nem tudta, hogy mit is kellene mondjon. A szőke csak azért sértegette, mert fenyegetve, sarokba szorítva érezte magát. Ha állat alakban lett volna, ez felért volna egy morgással.
Azután, ami tegnap történt, valamit tennie kellett. Abban majdnem egészen biztos volt, hogy volt esélye annak, hogy Draco is hasonlóan érzett, mint ő. Talán egy kicsit mindketten össze voltak zavarodva, más terhek nyomták a vállaikat, de Harry egyszerűen csak megakarta próbálni, adni egy esélyt a boldogságnak.
Fájó volt körbe nézni és látni, ahogy mindenki tovább lép, persze nem felejtenek, de haladnak, alkalmazkodnak, miközben ő lemarad, egyedül.
Szóval, még akkor is, ha nem fog működni, meg akarta próbálni. Ő maga is küzdött aggályaival, nem is eggyel, de szerette Draco mosolyát, a nevetését, még azt is, ahogyan kijavította ha valamit rosszul mondott, csinált. Szeretett a közelében lenni, és még sok mindent vágyott megtapasztalni a szőkével. Elképzelhetetlenül szerencsétlen, vágyódó, tapasztalatlan kiskamasznak érezte magát, ahogy ezt mind végig gondolta.
– Azért...? – biccentett végül a másik rejtett karja felé. Draco azonnal mozdulatlanná vált, habár csak pár pillanatra.
– Nem a te dolgod – felelte, majd elfordult, hogy ismét elsétáljon kitudja hova.
Harry szótlanul, gondolkodva követte, a másik válasza felért egy „igennel".
– Hogy találtál meg? – kérdezte Draco, aki nyilvánvalóan maga sem tudta hova tart, mivel oda–vissza sétáltak ugyanazokon az elhagyatott folyosókon egy pár percig.
– Elmondom, ha megmondod, miért rohantál el. Figyelj – sóhajtott higgadtabban –, bármi is legyen az okod, én nem haragszom meg, nem ítéllek el, csak tudni akarom, miért. Ahogy azt is, hogy ami történt... tegnap... köztünk, mi volt...
Draco egyetlen pillantásra méltatta, mielőtt megszaporázta volna lépteit, csak azért, hogy aztán hirtelen torpanjon meg a folyosó közepén és forduljon Harryvel szembe. Idegesnek tűnt, küszködőnek, elveszettnek.
– Nem hinném hogy kellene ezt... – mutatott esetlenül kettejük közé.
Harry nem fogadta el az elutasítást, muszáj volt tudnia, hogy miért viselkedett a másik úgy, ahogy. Nem hitt Dracónak.
– Szerintem kellene. Tegnap még te is úgy néztél ki, mint aki ugyanezt gondolja.
– Nem... – suttogta erőtlenül a szőke, és azonnal el is fordult. Valami nem volt rendben, talán tényleg csak egy rossz vicc volt az egész... egy terv.
– Draco – ezúttal Harry hangja erélyesnek határozottnak hangzott –, nem tudom, mi a baj. Ha én tettem valamit, akkor inkább átkozz meg; ha valami más a gond, akkor viszont muszáj elmondanod. Bízok benned, nem haragszom semmiért, ami a múltban történt, úgy hittem, jobban megtudom érteni a helyzeted, mint mások, de most nem értelek... Nem akarod? Esélyt se adsz? Meggondoltad magad? – a végére a határozott tónus számon kérőbe, majd kétségbeesettbe fordult.
– Nem lehetsz ennyire vak Pot... Harry! Dehogynem akarom! – kiabálta Draco, arca fájdalmas grimaszba torzult minden egyes szó kimondásával. Kezei ökölbe szorultak, ahogy ismét szembe nézett a griffendélessel.
– Akkor jó – felelte Harry, végre kiengedve tüdejéből az addig benntartott levegőt.
– Akkor... jó? – a szemüveges bólintott, Draco tükrözte a mozdulatot. – Nem fogsz faggatni?
– Talán majd máskor, jelen pillanatban éhen halok és gondolom te is, meg Ronnal, Hermionéval és McGalagonnyal is beszélni kellene... Nem mellesleg ennyi elég, csak ne fuss el többet. Úgyis megtalállak – kacsintott Harry boldogan. Lehetősége nyílt végig nézni, ahogy a másik szája elnyílt a döbbenettől a másik hirtelen hangulatváltozásától, ez nála felért azzal, hogy leesett az álla. Bármi is volt a gond, azt az árnyékot bevilágította a tény, hogy Draco is akarta.
– Ez uhm, felettébb nyugtalanító.
– Menjünk a konyhára, nem hiszem, hogy lenne kedved így bemenni a Nagyterembe, habár szerintem semmi baj nincs a külsőddel jelen pillanatban sem – tette hozzá. Harry vigyora még szélesebbre nőtt, mikor Draco zavarában elpirult és szürke szemeit össze-vissza kapkodta. A szőke finoman felé csapott, mintha meg akarná ütni, de mint kiderült ez egy nagyon rosszul álcázott kísérlet volt arra, hogy végül hófehér ujjait összekulcsolja Harryéivel.
Nagy nehezen, igyekezve, nehogy felébressze Dracót, elkúszott az ágy szélére és megszerezte szemüvegét. Sajnos sejtése beigazolódott, mikor az órára pillantott, már tizenegy felé járt az idő. Ezt a szobában fényesen ragyogó lámpák is bizonyították, melyek a napszaknak megfelelő mennyiségű fényt adtak, mindaddig, míg ezt egy apró varázslattal valaki meg nem változtatta.
Harry kedvetlenül látott neki a halaszthatatlan teendőknek, muszáj volt gyorsan megfürödjön, és átöltözzön, mert beszélnie kellett McGalagonnyal, Ronnal és Hermionéval. A zuhany éppenséggel nem lett volna szükséges, ha a Mardekár hercege éppen nem az ágyában szuszogott volna, így azonban egy igen hidegre állított várt rá.
Végül azonban erre nem került sor. Harry szemei éppen a bodzafa pálcán időztek, mikor egy rekedtes morgás hallatszott az ágy felől, majd egy éles, szinte riadt levegővétel. Az ágynemű súrlódásának hangja, elgémberedett ízületek tompa roppanása, majd mezítelen talpak csattanása a kőpadlón törte meg a csendet, és Draco egy szó nélkül el is tűnt, mielőtt még Harry bármit is tehetett volna.
– Most...? Mih? – kérdezte félhangosan a félig becsukódott ajtót figyelve.
Pár perc múlva azonban már átöltözve, a Tekergők Térképével a kezében sietett végig Roxfort folyosóin. A diákok, akik mellett elhaladt furcsán tekintettek felé, de az ő figyelme teljes mértékben a kis lábnyomokra és a névre koncentrálódott, amik megjelentek a papíron. Az sem érdekelte, ha valaki meglátja a térképpel a kezében, olyan gyorsan ment, hogy valószínűtlen volt, bárki is tudna egy normális pillantást vetni a pergamenre.
A második szint nem sűrűn használt folyosóin haladt. Mielőtt befordult az utolsó sarkon, összehajtotta a térképet és elrakta. Szerencsére Draco az utóbbi pár percben nem mozdult helyéről, amit Harry csak pár pillanat múlva fedezett fel. A fehér róka nagy szemekkel figyelt egy kőpad alól. Harry éppen, hogy csak észrevette a nyugtalanul csapkodó bozontos farok végét.
– Draco? Mégis mit csinálsz? – kérdezte letérdelve, aggódva.
Egy vicsor volt a válasz, s Harry inkább hátrébb húzódott egy kicsit.
– Miért rohantál el? Baj van?
Harrynek csak akkor tűnt fel, hogy a kis állat, azaz Draco remegett. A fiú mellkasa elszorult a látványtól, kétségbeesetten segíteni akart, de fogalma sem volt, mit tehetne. Végül a pad lába mellett a falnak dőlt, így a támasz elválasztotta őket – ami nem volt olyan rossz dolog, túl nagy volt a valószínűsége annak, hogy Draco megharapná ha valamivel próbálkozna; vagy csak nagyon csúnyán nézne rá...
– Nem tudom, mi történt, de ha nem mondod el, nem hiszem, hogy tudok segíteni. Tudod kaptam ezt a könyvet Sherlock Holmesról, ő egy nagyon híres figura a muglik közt, egy nyomozó. Nah, talán ő tudná analizálni a helyzetet és megfelelő következtetés levonással megoldást találni, de azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy nekem esélyem sincs ilyen brilliáns dolgokat csinálni... – A taktika homályos volt, halálra untatni Dracót a céltalan monológgal, esetleg feldühíteni azzal, hogy muglikról volt szó, vagy valami teljesen más, mindenesetre Harry csak mondta és mondta. – ...Watson. Tudod, szerintem ők igazán...
Végül is, Harry zavaros terve bevált, Draco egy morgás kíséretében kiszökkent a pad alól, majd pár pislogással később már egy kissé ideges kinézettel nézett le a még mindig ülő griffendélesre.
– Elképesztő, hogy mennyit tudsz beszélni. Ráadásul mi alapján választottál témát? Egy meleg mugli nyomozó és egy doktor?
– Ők nem... Nem. Talán... Nem tudom, de Watsonnak felesége is van...
Lehet, kihagytam ezt a részt, ezért hihetted, hogy uhm... – makogta Harry. Draco csak legyintett egyet.
– Meglep, hogy olvasol – forgatta szemeit, de hangja még egy kicsit reszelősebb volt a szokásosnál.
Draco keze, - a tetovált keze - a fiú háta mögött volt, így Harry nem láthatta. A griffendélesnek fogalma sem volt, hogy jó irányba haladt el az eszmefuttatása azzal kapcsolatban, mit jelentett ez az ösztönösnek tűnő mozdulat, és nem tudta, hogy mit is kellene mondjon. A szőke csak azért sértegette, mert fenyegetve, sarokba szorítva érezte magát. Ha állat alakban lett volna, ez felért volna egy morgással.
Azután, ami tegnap történt, valamit tennie kellett. Abban majdnem egészen biztos volt, hogy volt esélye annak, hogy Draco is hasonlóan érzett, mint ő. Talán egy kicsit mindketten össze voltak zavarodva, más terhek nyomták a vállaikat, de Harry egyszerűen csak megakarta próbálni, adni egy esélyt a boldogságnak.
Fájó volt körbe nézni és látni, ahogy mindenki tovább lép, persze nem felejtenek, de haladnak, alkalmazkodnak, miközben ő lemarad, egyedül.
Szóval, még akkor is, ha nem fog működni, meg akarta próbálni. Ő maga is küzdött aggályaival, nem is eggyel, de szerette Draco mosolyát, a nevetését, még azt is, ahogyan kijavította ha valamit rosszul mondott, csinált. Szeretett a közelében lenni, és még sok mindent vágyott megtapasztalni a szőkével. Elképzelhetetlenül szerencsétlen, vágyódó, tapasztalatlan kiskamasznak érezte magát, ahogy ezt mind végig gondolta.
– Azért...? – biccentett végül a másik rejtett karja felé. Draco azonnal mozdulatlanná vált, habár csak pár pillanatra.
– Nem a te dolgod – felelte, majd elfordult, hogy ismét elsétáljon kitudja hova.
Harry szótlanul, gondolkodva követte, a másik válasza felért egy „igennel".
– Hogy találtál meg? – kérdezte Draco, aki nyilvánvalóan maga sem tudta hova tart, mivel oda–vissza sétáltak ugyanazokon az elhagyatott folyosókon egy pár percig.
– Elmondom, ha megmondod, miért rohantál el. Figyelj – sóhajtott higgadtabban –, bármi is legyen az okod, én nem haragszom meg, nem ítéllek el, csak tudni akarom, miért. Ahogy azt is, hogy ami történt... tegnap... köztünk, mi volt...
Draco egyetlen pillantásra méltatta, mielőtt megszaporázta volna lépteit, csak azért, hogy aztán hirtelen torpanjon meg a folyosó közepén és forduljon Harryvel szembe. Idegesnek tűnt, küszködőnek, elveszettnek.
– Nem hinném hogy kellene ezt... – mutatott esetlenül kettejük közé.
Harry nem fogadta el az elutasítást, muszáj volt tudnia, hogy miért viselkedett a másik úgy, ahogy. Nem hitt Dracónak.
– Szerintem kellene. Tegnap még te is úgy néztél ki, mint aki ugyanezt gondolja.
– Nem... – suttogta erőtlenül a szőke, és azonnal el is fordult. Valami nem volt rendben, talán tényleg csak egy rossz vicc volt az egész... egy terv.
– Draco – ezúttal Harry hangja erélyesnek határozottnak hangzott –, nem tudom, mi a baj. Ha én tettem valamit, akkor inkább átkozz meg; ha valami más a gond, akkor viszont muszáj elmondanod. Bízok benned, nem haragszom semmiért, ami a múltban történt, úgy hittem, jobban megtudom érteni a helyzeted, mint mások, de most nem értelek... Nem akarod? Esélyt se adsz? Meggondoltad magad? – a végére a határozott tónus számon kérőbe, majd kétségbeesettbe fordult.
– Nem lehetsz ennyire vak Pot... Harry! Dehogynem akarom! – kiabálta Draco, arca fájdalmas grimaszba torzult minden egyes szó kimondásával. Kezei ökölbe szorultak, ahogy ismét szembe nézett a griffendélessel.
– Akkor jó – felelte Harry, végre kiengedve tüdejéből az addig benntartott levegőt.
– Akkor... jó? – a szemüveges bólintott, Draco tükrözte a mozdulatot. – Nem fogsz faggatni?
– Talán majd máskor, jelen pillanatban éhen halok és gondolom te is, meg Ronnal, Hermionéval és McGalagonnyal is beszélni kellene... Nem mellesleg ennyi elég, csak ne fuss el többet. Úgyis megtalállak – kacsintott Harry boldogan. Lehetősége nyílt végig nézni, ahogy a másik szája elnyílt a döbbenettől a másik hirtelen hangulatváltozásától, ez nála felért azzal, hogy leesett az álla. Bármi is volt a gond, azt az árnyékot bevilágította a tény, hogy Draco is akarta.
– Ez uhm, felettébb nyugtalanító.
– Menjünk a konyhára, nem hiszem, hogy lenne kedved így bemenni a Nagyterembe, habár szerintem semmi baj nincs a külsőddel jelen pillanatban sem – tette hozzá. Harry vigyora még szélesebbre nőtt, mikor Draco zavarában elpirult és szürke szemeit össze-vissza kapkodta. A szőke finoman felé csapott, mintha meg akarná ütni, de mint kiderült ez egy nagyon rosszul álcázott kísérlet volt arra, hogy végül hófehér ujjait összekulcsolja Harryéivel.
18. fejezet
Annak ellenére, hogy Harry minden igyekezetével azon volt, minél később végezzenek az evéssel és a lehető leglassabban érjenek fel az igazgatóiba, túl gyorsan telt el a Dracóval kettesben töltött idő.
– Harry! – kiáltott rá Hermione, amint a fiú betette a lábát az ajtón. – Mégis mi a fenét képzeltél? Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? És pont Malfoyjal?! – fakadt ki a lány, szemei villámokat szórtak.
– Én is itt vagyok... – motyogta Draco, olyan halkan, hogy Harry is alig hallotta.
– Hermione! – csattant emelte meg a hangját a fiú, mielőtt még Ron is belekezdhetett volna a kioktatásba, s akkor már kettejüktől kellett volna hallgatnia. – Jól vagyok, és Draco is. Nem az ő hibája, szóval elég legyen! – a lány megdöbbent attól, milyen komolyan és erélyesen beszélt, de Harrynek tényleg elege volt abból, hogy folyton Malfoy volt a fő gonosz mindenki szemében.
Ron dühösnek tűnt, nem szólt semmit, az ő hallgatása jobban fájt, mint Hermione kiabálása.
– Szóval, most, hogy mindenki lenyugodott, foglalkozhatnánk fontosabb dolgokkal, mint, hogy mit kezdek a szabadidőmmel.
– Az alak? – kérdezte Hermione ezúttal már teljesen nyugodtan, agyában máris forogtak a fogaskerekek.
– És a pálca – tette hozzá Ron.
Harry érezte magán Dumbldore tekintetét, de ez a terep még az egyik valaha élt leghatalmasabb varázslónak is ismeretlen volt. A volt igazgató a festett italport eszegette és figyelte őket, mintha csak moziban lett volna. Végül is élete során is ezt tette, figyelte a történet alakulását - gondolta keserűen Harry.
– Mi van ha a pálca figyelmeztetni akart arra, hogy elakarják lopni? Tudhat olyat? – kérdezte Ron.
– Nem kizárt, ezen a szinten már bármi lehetséges – morogta Harry a tarkóját masszírozva.
– Akkor legyen nálad – vont vállat Ron, most már ő sem tűnt olyan feszültnek. – Tegyük fel, hogy nálad akar lenni, mert nem akar egy ládában depressziózni egyedül, arra várva, hogy valaki ellopja, ezért figyelmeztet. Ha ennyire nálad akar lenni, akkor legyen, nem?
– Gondolom...?
– Rendben, szóval a pálca marad Harrynél, akkor ugorhatunk a következő pontra? – nézett McGalagonyra Hermione, aki csak bólintott.
– Milyen pont?
– Szóval egy hét múlva megkezdődik az ünnepi időszak, és a szünet is – kezdte a lány, Harry gyomra pedig azonnal bukfencet vetett. Már szinte ki is ment a fejéből, hogy a Malfoy kúria lesz az idei úti célja az ünnepekkor; még mindig a gondolat is frusztrált.
Ráadásul a kapcsolatuk is valamelyest következő szintre lépett, és Harrynek fogalma sem volt, hogy Draco hogyan viselkedne vele a szülei előtt. Bunkón, ridegen, mint ahogyan azt elvárják tőle, vagy inkább Lucius orra alá dörgölné azt, hogy már cseppet sem ellenséges a viszonya Harry Potterrel? A fiú nem tudta eldönteni melyik lenne kínosabb, vagy kellemetlenebb.
– Ma reggel érkeztek meg a levelek a Miniszter úrtól, megkapták az engedélyt a távozásra – nyújtott két borítékot Harry felé McGalagony.
– Köszönjük, majd feltétlen megírom Kingsleynek is – mosolyodott el.
– A részleteket megtalálják a levelekben. Most pedig, ha nincs más, ami megvitatásra szorul, menjenek a dolgukra, biztosan sok teendőjük van még. És legyenek óvatosak!
Amint leértek a lépcsőn, Hermione karba tett kézzel állt Harry útjába, – Beszélnünk kell, hat szemközt.
– Draco, nyugodtan menj edzésre, majd később találkozunk – sóhajtott Harry megadóan és intett a szőkének. A mardekáros vonakodva, de magára hagyta a triót.
– Jól van na, csak menjünk egy nyugodtabb helyre – emelte fel kezeit Harry, majd intett a lánynak, hogy mutassa az utat.
– Haver, elég jóban vagytok Malfoyjal, eh? – Harry mindössze egy vállrándítással válaszolt.
Végül a Szükség szobájában kötöttek ki, csendesen telepedtek le az izzó kandalló körül elhelyezkedő fotelokba.
– Kezdheted a magyarázatot.
Harry őszintén elakarta mondani nekik mindazt, ami mostanában történt, de félt, rettegett. A korábban elfeledett emlékei abból az időből, mikor még mugli iskolába járt felelevenültek; látta, hogy mennyire elutasító volt a világ az ilyen jellegű párkapcsolatokkal. Másrészt, közösen túléltek már annyit együtt, hogy valószínűtlen legyen, hogy ez tegye tönkre barátságukat. Most, vagy soha - gondolta Harry, s mielőtt még visszakozhatott volna, egyszerűen kimondta azt, ami először eszébe jutott.
– Tegnap Roxmortsba mentünk, randiztunk.
Pár másodpercig volt csak csend, de azalatt a rövid idő alatt Harry fejben megásta a sírját és szép nyugodtan belefeküdt, felkészülve arra, hogy barátai befejezzék a munkát. Biztosra vette, hogy nem nézik jó szemmel tetteit különösen Ron.
– Olyat mondj, amit nem tudok – forgatta a szemeit Ron grimasszal az arcán.
– Te tudtad? – döbbent le Harry és Hermione egyszerre.
– Jah.
– Mi? Mikor? – fordult oda a lány a vöröshöz, aki továbbra is teljesen nyugodtan csak vállat rántott.
– Harry sose nézett úgy Ginnyre... – mosolyodott el keserűen Ron. – Bocs haver, még szoknom kell a gondolatot, főleg most, hogy hivatalos a dolog...
– Nem, mi nem... Bonyolult... Szóval nem haragudtok? – kérdezte végül félve.
– Oh, dehogynem – játszotta a sértettet Ron, szívéhez emelve kezeit, de Harry látta, hogy alig bírja megállni azt, hogy elnevesse magát. – Mégis hogy képzeled azt, hogy nem avatod be semmibe a legjobb barátodat? Mármint, ha elkezdtél volna arról áradozni, hogy milyen selymes Malfoy haja akkor a lábadra okádok, de tudod legalább a szándék meglehetett volna.
– Szerinted is puhának néz ki a ha...
– Látod, most nagyon közel mentél ahhoz a témához amiről nem szeretnék hallani – imitált öklendezést Ron, de közben arcán a vigyor levakarhatatlanná vált.
– Fiúk... – forgatta meg Hermione a szemeit, de ő is mosolygott.
– Bocs, csak nem gondoltam, hogy ilyen lazán vennétek az egészet, főleg te Ron.. A mugli világban, – biccentett Hermione felé Harry –, az ilyesfajta kapcsolatok nem mindenhol elfogadottak.
– Először is, nem veszem lazán. Ha az a gö... Malfoy megbánt vagy elkezdi szövögetni a kis terveit úgy szétátkozom, hogy Azkaban megkönnyebbülés lesz neki.
– Uhm, köszi...? – nézett kissé aggódva a halálosan komolyan beszélő vörösre.
– Istenem Harry, attól féltél, hogy azért ítélnénk el, mert nem csak a lányokhoz vonzódsz? – a lány őszinte sajnálattal nézett rá. – A varázsvilágban az ilyesmi sokkal elfogadottabb, még az aranyvérűek körében. Persze ott vannak feltételek, meg más dolgok, amiket elítélnek, de... Istenem... Rengeteg hatalmas varázsló volt nyíltan meleg, vagy biszexuális...
– Köszi Mione, ez megnyugtat... asszem – mosolyodott el feszülten Harry.
– Jah, Dumbldore is meleg volt – tette hozzá Ron.
– Tényleg?
–Harry, te tényleg semmit nem olvasol el?
– Bocs, hogy nem olvasok könyveket mások szexualitásáról – döntötte hátra a fejét Harry. Megkönnyebbült, felemelő érzés fogta el, most, hogy barátai tudták.
– Haver, nem láttad hogyan öltözködött? Azt a vörös csizmát?
– Csak egyszer láttam a lábán – védekezett Harry.
– És az nem volt elég? – kérdezte nevetve Ron, majd nem sokára mind ismét mosolyogtak.
– Azért Ginny után Malfoy elég erős ugrás. Okés, hogy Ginny már tovább lépett, de fogalmam sincs, hogy fog erre reagálni ha egyszer kiderül.
– Uh, ne mondjátok senkinek. Nem hinném, hogy Draco akarná, meg nekem is éppen elég minden második héten címlapon lenni valami szarral...
– Mennyire komoly?
– Hát, még semennyire? – kérdezett vissza Harry a lányra nézve; érezte ahogy felforrósodik az arca. Nem kellett volna kínos legyen ez a beszélgetés, mégis eszméletlenül annak éreződött.
Szerencsére Ron nem akart hallani semmilyen történetet, sem pedig több részletet arról, hogy miért is találja Harry vonzónak Malfoyt, ezért hamarosan elterelődött a téma. Hosszasan beszélgettek mindenről, ami eszükbe jutott. Harry nem is tudta, mikor töltöttek utoljára együtt így egy kis időt. Iszonyatosan hálás volt a barátaiért.
– Harry! – kiáltott rá Hermione, amint a fiú betette a lábát az ajtón. – Mégis mi a fenét képzeltél? Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? És pont Malfoyjal?! – fakadt ki a lány, szemei villámokat szórtak.
– Én is itt vagyok... – motyogta Draco, olyan halkan, hogy Harry is alig hallotta.
– Hermione! – csattant emelte meg a hangját a fiú, mielőtt még Ron is belekezdhetett volna a kioktatásba, s akkor már kettejüktől kellett volna hallgatnia. – Jól vagyok, és Draco is. Nem az ő hibája, szóval elég legyen! – a lány megdöbbent attól, milyen komolyan és erélyesen beszélt, de Harrynek tényleg elege volt abból, hogy folyton Malfoy volt a fő gonosz mindenki szemében.
Ron dühösnek tűnt, nem szólt semmit, az ő hallgatása jobban fájt, mint Hermione kiabálása.
– Szóval, most, hogy mindenki lenyugodott, foglalkozhatnánk fontosabb dolgokkal, mint, hogy mit kezdek a szabadidőmmel.
– Az alak? – kérdezte Hermione ezúttal már teljesen nyugodtan, agyában máris forogtak a fogaskerekek.
– És a pálca – tette hozzá Ron.
Harry érezte magán Dumbldore tekintetét, de ez a terep még az egyik valaha élt leghatalmasabb varázslónak is ismeretlen volt. A volt igazgató a festett italport eszegette és figyelte őket, mintha csak moziban lett volna. Végül is élete során is ezt tette, figyelte a történet alakulását - gondolta keserűen Harry.
– Mi van ha a pálca figyelmeztetni akart arra, hogy elakarják lopni? Tudhat olyat? – kérdezte Ron.
– Nem kizárt, ezen a szinten már bármi lehetséges – morogta Harry a tarkóját masszírozva.
– Akkor legyen nálad – vont vállat Ron, most már ő sem tűnt olyan feszültnek. – Tegyük fel, hogy nálad akar lenni, mert nem akar egy ládában depressziózni egyedül, arra várva, hogy valaki ellopja, ezért figyelmeztet. Ha ennyire nálad akar lenni, akkor legyen, nem?
– Gondolom...?
– Rendben, szóval a pálca marad Harrynél, akkor ugorhatunk a következő pontra? – nézett McGalagonyra Hermione, aki csak bólintott.
– Milyen pont?
– Szóval egy hét múlva megkezdődik az ünnepi időszak, és a szünet is – kezdte a lány, Harry gyomra pedig azonnal bukfencet vetett. Már szinte ki is ment a fejéből, hogy a Malfoy kúria lesz az idei úti célja az ünnepekkor; még mindig a gondolat is frusztrált.
Ráadásul a kapcsolatuk is valamelyest következő szintre lépett, és Harrynek fogalma sem volt, hogy Draco hogyan viselkedne vele a szülei előtt. Bunkón, ridegen, mint ahogyan azt elvárják tőle, vagy inkább Lucius orra alá dörgölné azt, hogy már cseppet sem ellenséges a viszonya Harry Potterrel? A fiú nem tudta eldönteni melyik lenne kínosabb, vagy kellemetlenebb.
– Ma reggel érkeztek meg a levelek a Miniszter úrtól, megkapták az engedélyt a távozásra – nyújtott két borítékot Harry felé McGalagony.
– Köszönjük, majd feltétlen megírom Kingsleynek is – mosolyodott el.
– A részleteket megtalálják a levelekben. Most pedig, ha nincs más, ami megvitatásra szorul, menjenek a dolgukra, biztosan sok teendőjük van még. És legyenek óvatosak!
Amint leértek a lépcsőn, Hermione karba tett kézzel állt Harry útjába, – Beszélnünk kell, hat szemközt.
– Draco, nyugodtan menj edzésre, majd később találkozunk – sóhajtott Harry megadóan és intett a szőkének. A mardekáros vonakodva, de magára hagyta a triót.
– Jól van na, csak menjünk egy nyugodtabb helyre – emelte fel kezeit Harry, majd intett a lánynak, hogy mutassa az utat.
– Haver, elég jóban vagytok Malfoyjal, eh? – Harry mindössze egy vállrándítással válaszolt.
Végül a Szükség szobájában kötöttek ki, csendesen telepedtek le az izzó kandalló körül elhelyezkedő fotelokba.
– Kezdheted a magyarázatot.
Harry őszintén elakarta mondani nekik mindazt, ami mostanában történt, de félt, rettegett. A korábban elfeledett emlékei abból az időből, mikor még mugli iskolába járt felelevenültek; látta, hogy mennyire elutasító volt a világ az ilyen jellegű párkapcsolatokkal. Másrészt, közösen túléltek már annyit együtt, hogy valószínűtlen legyen, hogy ez tegye tönkre barátságukat. Most, vagy soha - gondolta Harry, s mielőtt még visszakozhatott volna, egyszerűen kimondta azt, ami először eszébe jutott.
– Tegnap Roxmortsba mentünk, randiztunk.
Pár másodpercig volt csak csend, de azalatt a rövid idő alatt Harry fejben megásta a sírját és szép nyugodtan belefeküdt, felkészülve arra, hogy barátai befejezzék a munkát. Biztosra vette, hogy nem nézik jó szemmel tetteit különösen Ron.
– Olyat mondj, amit nem tudok – forgatta a szemeit Ron grimasszal az arcán.
– Te tudtad? – döbbent le Harry és Hermione egyszerre.
– Jah.
– Mi? Mikor? – fordult oda a lány a vöröshöz, aki továbbra is teljesen nyugodtan csak vállat rántott.
– Harry sose nézett úgy Ginnyre... – mosolyodott el keserűen Ron. – Bocs haver, még szoknom kell a gondolatot, főleg most, hogy hivatalos a dolog...
– Nem, mi nem... Bonyolult... Szóval nem haragudtok? – kérdezte végül félve.
– Oh, dehogynem – játszotta a sértettet Ron, szívéhez emelve kezeit, de Harry látta, hogy alig bírja megállni azt, hogy elnevesse magát. – Mégis hogy képzeled azt, hogy nem avatod be semmibe a legjobb barátodat? Mármint, ha elkezdtél volna arról áradozni, hogy milyen selymes Malfoy haja akkor a lábadra okádok, de tudod legalább a szándék meglehetett volna.
– Szerinted is puhának néz ki a ha...
– Látod, most nagyon közel mentél ahhoz a témához amiről nem szeretnék hallani – imitált öklendezést Ron, de közben arcán a vigyor levakarhatatlanná vált.
– Fiúk... – forgatta meg Hermione a szemeit, de ő is mosolygott.
– Bocs, csak nem gondoltam, hogy ilyen lazán vennétek az egészet, főleg te Ron.. A mugli világban, – biccentett Hermione felé Harry –, az ilyesfajta kapcsolatok nem mindenhol elfogadottak.
– Először is, nem veszem lazán. Ha az a gö... Malfoy megbánt vagy elkezdi szövögetni a kis terveit úgy szétátkozom, hogy Azkaban megkönnyebbülés lesz neki.
– Uhm, köszi...? – nézett kissé aggódva a halálosan komolyan beszélő vörösre.
– Istenem Harry, attól féltél, hogy azért ítélnénk el, mert nem csak a lányokhoz vonzódsz? – a lány őszinte sajnálattal nézett rá. – A varázsvilágban az ilyesmi sokkal elfogadottabb, még az aranyvérűek körében. Persze ott vannak feltételek, meg más dolgok, amiket elítélnek, de... Istenem... Rengeteg hatalmas varázsló volt nyíltan meleg, vagy biszexuális...
– Köszi Mione, ez megnyugtat... asszem – mosolyodott el feszülten Harry.
– Jah, Dumbldore is meleg volt – tette hozzá Ron.
– Tényleg?
–Harry, te tényleg semmit nem olvasol el?
– Bocs, hogy nem olvasok könyveket mások szexualitásáról – döntötte hátra a fejét Harry. Megkönnyebbült, felemelő érzés fogta el, most, hogy barátai tudták.
– Haver, nem láttad hogyan öltözködött? Azt a vörös csizmát?
– Csak egyszer láttam a lábán – védekezett Harry.
– És az nem volt elég? – kérdezte nevetve Ron, majd nem sokára mind ismét mosolyogtak.
– Azért Ginny után Malfoy elég erős ugrás. Okés, hogy Ginny már tovább lépett, de fogalmam sincs, hogy fog erre reagálni ha egyszer kiderül.
– Uh, ne mondjátok senkinek. Nem hinném, hogy Draco akarná, meg nekem is éppen elég minden második héten címlapon lenni valami szarral...
– Mennyire komoly?
– Hát, még semennyire? – kérdezett vissza Harry a lányra nézve; érezte ahogy felforrósodik az arca. Nem kellett volna kínos legyen ez a beszélgetés, mégis eszméletlenül annak éreződött.
Szerencsére Ron nem akart hallani semmilyen történetet, sem pedig több részletet arról, hogy miért is találja Harry vonzónak Malfoyt, ezért hamarosan elterelődött a téma. Hosszasan beszélgettek mindenről, ami eszükbe jutott. Harry nem is tudta, mikor töltöttek utoljára együtt így egy kis időt. Iszonyatosan hálás volt a barátaiért.
19. fejezet
Harry boldogan indult Draco keresésére a vacsorát követően, amit két barátjával töltött; a mardekáros nem jelent meg a Nagy teremben és meglepetésére a Tekergők térképén sem találta a szőke nevét.
Mielőtt még felvette volna melegebb ruháit, - hogy aztán körbe nézzen az udvaron, hátha ott találja, - beiktatott egy megállót a konyhára, ahol egy kis csomagot pakolt össze Dracónak, gondolva, hogy ha kihagyta a vacsorát, biztosan meg fog éhezni.
Az éjszaka csendesen araszolt egyre közelebb, a nap már a horizontot súrolta mikor kiért. Minden nyugodt volt, a szél lágyan fújt, nem mart arcába hideg karmaival és nem tépte ruháit, sem haját. A földet vékonyka hóréteg borította, csak itt-ott maradt meg vastagabban, nagy része elolvadt és ingovánnyá változtatta a talajt. Bármennyire is kellemetlen volt sárba süppedni és néha-néha megcsúszni, legalább így könnyebben megtudta találni a mardekárost, csak meg kellett keresse az egyetlen ember által hagyott nyomvonalat. Főként a kviddics pálya és Hagrid kunyhója felé jártak a diákok, így nem okozott gondot meglelnie azt az egyet, amely a Rengeteg széle felé indult. Valamilyen oknál fogva, valahogy mindegyikük ott kötött ki, mikor el akart vonulni egy kicsit.
Harry látott pár diákot Hagrid kunyhója felé spurizni, annak ellenére, hogy már senkinek nem lett volna szabad kint lennie; elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett arra, hogy ők milyen „szabálykövetőek" voltak Ronnal és Hermionéval. Azóta már egészen legálisan szeghettek szabályokat. McGalagony beletörődött a ténybe, hogy semmi értelme nem volt megtiltani nekik semmit.
A fiú ajkaira hatalmas mosoly kúszott, amint megpillantotta a mozgást a fák között. Már eléggé a birtok szélén voltak, Harry nem igazán járt még az erdő ezen részén, innét szinte semmit nem lehetett látni, ellenben az ő szokásos egyedüllét-helyéről szinte mindent.
A szél feltámadt, a levegő hirtelen hidegebbnek tűnt, az égbolt sötétebbnek, mintha egy pillanat alatt vette volna át az uralmat az éjszaka zordsága. Harry felnézett és megborzongott, ahogy baljós érzés szorította el a mellkasát. Igyekezett gyorsabban haladni, minél előbb Dracóhoz érni, akinek alakját csak néha pillantotta meg a fák közt, ahogyan a szőke fel-alá járkált.
Draco azt figyelte, miként süppedt sárkánybőr bakancsa a sárba, pontosan az időjárás miatt nem vette fel animágus alakját a sétához, de így a lábbeli takarítása miatt volt oka morgolódni. Gondolataiba merülve alig vette észre, hogy valami nem volt rendben, csak akkor eszmélt fel, mikor megborzongott ruháiban, amelyeken melegítőbűbáj volt.
A dementorok érkezése váratlan volt, nem a fák fölött lebegtek közelebb, ahol messziről látni lehetett volna őket, hanem a talajhoz közel, a csupasz ágak alatt, mintha csak prédájuk felé lopakodtak volna.
Draco ledermedt, tudta, hogy nincs esélye elfutni egy dementor elől, s kiáltását se hallotta volna senki. A félelem végig kúszott testén, hogy aztán mellkasát préselje össze és torkát szorítsa el, nehézzé téve a légzést.
Reménytelenül, remegve szórt ki pár átkot, izzó gömbök szelték ketté a levegőt, tőrök csapódtak a fák kérgébe... A sötét alakok könnyedén tértek ki minden feléjük irányított varázslat útjából.
– Draco! – kiáltotta Harry, amint elég közel ért ahhoz, hogy lássa mi volt éppen történő félben. Pálcája egy másodperc múlva már előre szegeződött, miközben torkaszakadtából kiabálta a varázsigét, – Expecto Patronum!
A kék fénysugarak egy hatalmas szarvas alakját öltötték fel, ami pár szökelléssel később már agancsaival döfött a dementorok felé, körbejárva Dracót, kékes pajzsot vonva a mardekáros köré. Harry érezte, ahogyan teste bizsergett a mágiától, ami átjárta. A hatalmas erő szinte marta pálca tartó kezét, de a fájdalom nem volt elég erőteljes ahhoz hogy rábírja a varázslat megszakítására. - Nem, amíg a dementorok a birtok másik feléig voltak kergetve.
Vicsorgott a kezét szabdaló érzéstől, és a dühtől. A csuklyásoknak a birtok határán kellett volna lenniük, és semmilyen körülmények között nem támadhattak volna meg egy diákot, aki nem próbált meg kijutni.
Amint elmúlt a veszély, Harrynek kényszerítenie kellett magát arra, hogy megszakítsa a varázslatot. A szarvas büszkén állt és pulzált az őt tápláló energiától. Olyan érzés fogta el, mintha ő maga lett volna a gát, amin volt egy kis zsilip, hogy ha szükséges volt, ki tudjon engedni egy kis energiát, csakhogy ezúttal a víz olyan erőteljes folyású volt, hogy félő volt, mindent elsodor. Végül sikerült elvágnia a folyam útját és a szarvas egy pillanat alatt elmosódott, majd eltűnt.
– Draco?! Jól vagy? – lihegte bezárva a maradék távolságot, ami még maradt közöttük.
A szőke ingatagnak tűnt, de még talpon volt, s végül Harryre emelte szürke tekintetét. A szokottnál is sápadtabbnak tűnt, vonásai félelemről árulkodtak. Szerencsére egyik dementor sem ért elég közel ahhoz hogy ténylegesen árthasson neki.
A griffendéles gondolkodás nélkül vonta szoros ölelésbe a másikat; mindketten remegtek egy kicsit ahogy egymás köré fonták karjaikat.
– Jól vagyok, köszönöm...
– Az jó... – sóhajtotta Harry, nem akarva elengedni a másikat, de végül Draco jelzés képpen megveregette a hátát majd lassan kibontakozott az ölelésből. – Ne menj ilyen messzire egyedül, amíg meg nem tanítom, hogyan idézz patrónust!
– Megtanítasz? Harry, én nem hiszem hogy... egy halálfaló tud patrónust idézni – felelte keserűen.
– Volt halálfaló, és miért ne tudnál? – boldog emlékek kellettek hozzá, ami mindenkinek kellett legyen, még ha mélyen eltemetve is.
Harry úgy vélte azért járta az a hír hogy a halálfalók nem tudnak patrónust idézni, mert a varázsvilág szemében mind tisztán gonoszak voltak, bármiféle boldogság nélkül.
Draco nem válaszolt, csak nézett a másik kezében tartott csomagra, majd a másikban levő pálcára.
– Az a Pálcák Ura? Ezek szerint rendesen működik – Draco valamelyest megkönnyebbültnek tűnt.
Harrynek fel se tűnt, hogy melyik pálca volt a kezében, mindkettőt magánál tartotta, és úgy látszik bármiféle tudatosság nélkül ezt vette elő, mikor látta, hogy Draco bajban volt. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy tényleg, csak egy véletlenről volt e szó.
– Mondhatjuk – még mindig úgy érezte, mintha üvegszilánkok lennének bőre alatt, de nem ez volt a legfontosabb, a varázslat működött, Draco biztonságban volt.
– Menjünk vissza!
Csendesen indultak el a kastély felé, már egyiküknek sem akaródzott kint maradni.
– Mi van a levelekben? – kérdezte Draco, mikor már a pince felé vezető lépcsőkön haladtak végig. Harry készségesen átnyújtotta neki a már felbontott borítékokat.
Draco átfutotta a sorokat, majd egy kissé hitetlenül nézett fel, – Tényleg te leszel a felügyelőm? Oda megyünk, ahova akarunk? – mosolygott.
– Hivatalosan én leszek. És hivatalosan a Malfoy kúria az úticél, de nem várhatják el, hogy az egész szünetet ott töltsük, és ha már egyszer kiszabadultunk, nem akarunk majd visszajönni itt ölteni a szünet maradék részét, szóval igen, oda megyünk ahova akarunk.
– Jó kezdete lesz az aurori karrierednek felügyelni engem. Igyekszem majd nem sok gondot okozni. – A vigyor amivel ezt mondta teljes ellentétben állt szavaival, de hamar tovatűnt. – Nem akarsz oda menni... én sem.
– Szükséges – felelte Harry és nem esett újabb szó ezzel kapcsolatban.
– Tessék, ha éhes lennél – adta oda a csomagot.
– Köszi, de most mennem kell. Nem lesz valami egyszerű ezt megírni a szüleimnek – lengette meg a levelet. – Holnap reggeli után a Szükség szobájánál várlak!
– Miért? – Draco csak mosolygott a kérdésen. Bármit is tervezett, Harryt kirázta tekintetétől a hideg.
– Csak legyél ott kilencre! – azzal el is tűnt.
Harrynek hiányérzete volt, várta volna, hogy történjen valami, mielőtt a másik ténylegesen lelépett.
Szobájában fáradtan zuhant le az íróasztal melletti székre és rakta le maga elé a pálcát. Keze enyhén remegett, de mostanra az érzés tompult, csak akkor vált kínzóvá, ha valami érintette bőrét. Gyorsan megszabadult talárjától, a rövid ujjú póló nem okozott fájdalmat.
– Mégis mi a franc...? – kérdezte magától, bőrén semmi jele nem látszott sérülésnek, nem voltak cikázó, vörös vonalak sem. – Nem tudom, hogy mi ez az egész, de tuti, hogy a te hibád – mordult a pálcára, csak hogy egy pillanat múlva teljesen idiótának érezze magát amiért egy fa bothoz beszél.
Mielőtt még felvette volna melegebb ruháit, - hogy aztán körbe nézzen az udvaron, hátha ott találja, - beiktatott egy megállót a konyhára, ahol egy kis csomagot pakolt össze Dracónak, gondolva, hogy ha kihagyta a vacsorát, biztosan meg fog éhezni.
Az éjszaka csendesen araszolt egyre közelebb, a nap már a horizontot súrolta mikor kiért. Minden nyugodt volt, a szél lágyan fújt, nem mart arcába hideg karmaival és nem tépte ruháit, sem haját. A földet vékonyka hóréteg borította, csak itt-ott maradt meg vastagabban, nagy része elolvadt és ingovánnyá változtatta a talajt. Bármennyire is kellemetlen volt sárba süppedni és néha-néha megcsúszni, legalább így könnyebben megtudta találni a mardekárost, csak meg kellett keresse az egyetlen ember által hagyott nyomvonalat. Főként a kviddics pálya és Hagrid kunyhója felé jártak a diákok, így nem okozott gondot meglelnie azt az egyet, amely a Rengeteg széle felé indult. Valamilyen oknál fogva, valahogy mindegyikük ott kötött ki, mikor el akart vonulni egy kicsit.
Harry látott pár diákot Hagrid kunyhója felé spurizni, annak ellenére, hogy már senkinek nem lett volna szabad kint lennie; elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett arra, hogy ők milyen „szabálykövetőek" voltak Ronnal és Hermionéval. Azóta már egészen legálisan szeghettek szabályokat. McGalagony beletörődött a ténybe, hogy semmi értelme nem volt megtiltani nekik semmit.
A fiú ajkaira hatalmas mosoly kúszott, amint megpillantotta a mozgást a fák között. Már eléggé a birtok szélén voltak, Harry nem igazán járt még az erdő ezen részén, innét szinte semmit nem lehetett látni, ellenben az ő szokásos egyedüllét-helyéről szinte mindent.
A szél feltámadt, a levegő hirtelen hidegebbnek tűnt, az égbolt sötétebbnek, mintha egy pillanat alatt vette volna át az uralmat az éjszaka zordsága. Harry felnézett és megborzongott, ahogy baljós érzés szorította el a mellkasát. Igyekezett gyorsabban haladni, minél előbb Dracóhoz érni, akinek alakját csak néha pillantotta meg a fák közt, ahogyan a szőke fel-alá járkált.
Draco azt figyelte, miként süppedt sárkánybőr bakancsa a sárba, pontosan az időjárás miatt nem vette fel animágus alakját a sétához, de így a lábbeli takarítása miatt volt oka morgolódni. Gondolataiba merülve alig vette észre, hogy valami nem volt rendben, csak akkor eszmélt fel, mikor megborzongott ruháiban, amelyeken melegítőbűbáj volt.
A dementorok érkezése váratlan volt, nem a fák fölött lebegtek közelebb, ahol messziről látni lehetett volna őket, hanem a talajhoz közel, a csupasz ágak alatt, mintha csak prédájuk felé lopakodtak volna.
Draco ledermedt, tudta, hogy nincs esélye elfutni egy dementor elől, s kiáltását se hallotta volna senki. A félelem végig kúszott testén, hogy aztán mellkasát préselje össze és torkát szorítsa el, nehézzé téve a légzést.
Reménytelenül, remegve szórt ki pár átkot, izzó gömbök szelték ketté a levegőt, tőrök csapódtak a fák kérgébe... A sötét alakok könnyedén tértek ki minden feléjük irányított varázslat útjából.
– Draco! – kiáltotta Harry, amint elég közel ért ahhoz, hogy lássa mi volt éppen történő félben. Pálcája egy másodperc múlva már előre szegeződött, miközben torkaszakadtából kiabálta a varázsigét, – Expecto Patronum!
A kék fénysugarak egy hatalmas szarvas alakját öltötték fel, ami pár szökelléssel később már agancsaival döfött a dementorok felé, körbejárva Dracót, kékes pajzsot vonva a mardekáros köré. Harry érezte, ahogyan teste bizsergett a mágiától, ami átjárta. A hatalmas erő szinte marta pálca tartó kezét, de a fájdalom nem volt elég erőteljes ahhoz hogy rábírja a varázslat megszakítására. - Nem, amíg a dementorok a birtok másik feléig voltak kergetve.
Vicsorgott a kezét szabdaló érzéstől, és a dühtől. A csuklyásoknak a birtok határán kellett volna lenniük, és semmilyen körülmények között nem támadhattak volna meg egy diákot, aki nem próbált meg kijutni.
Amint elmúlt a veszély, Harrynek kényszerítenie kellett magát arra, hogy megszakítsa a varázslatot. A szarvas büszkén állt és pulzált az őt tápláló energiától. Olyan érzés fogta el, mintha ő maga lett volna a gát, amin volt egy kis zsilip, hogy ha szükséges volt, ki tudjon engedni egy kis energiát, csakhogy ezúttal a víz olyan erőteljes folyású volt, hogy félő volt, mindent elsodor. Végül sikerült elvágnia a folyam útját és a szarvas egy pillanat alatt elmosódott, majd eltűnt.
– Draco?! Jól vagy? – lihegte bezárva a maradék távolságot, ami még maradt közöttük.
A szőke ingatagnak tűnt, de még talpon volt, s végül Harryre emelte szürke tekintetét. A szokottnál is sápadtabbnak tűnt, vonásai félelemről árulkodtak. Szerencsére egyik dementor sem ért elég közel ahhoz hogy ténylegesen árthasson neki.
A griffendéles gondolkodás nélkül vonta szoros ölelésbe a másikat; mindketten remegtek egy kicsit ahogy egymás köré fonták karjaikat.
– Jól vagyok, köszönöm...
– Az jó... – sóhajtotta Harry, nem akarva elengedni a másikat, de végül Draco jelzés képpen megveregette a hátát majd lassan kibontakozott az ölelésből. – Ne menj ilyen messzire egyedül, amíg meg nem tanítom, hogyan idézz patrónust!
– Megtanítasz? Harry, én nem hiszem hogy... egy halálfaló tud patrónust idézni – felelte keserűen.
– Volt halálfaló, és miért ne tudnál? – boldog emlékek kellettek hozzá, ami mindenkinek kellett legyen, még ha mélyen eltemetve is.
Harry úgy vélte azért járta az a hír hogy a halálfalók nem tudnak patrónust idézni, mert a varázsvilág szemében mind tisztán gonoszak voltak, bármiféle boldogság nélkül.
Draco nem válaszolt, csak nézett a másik kezében tartott csomagra, majd a másikban levő pálcára.
– Az a Pálcák Ura? Ezek szerint rendesen működik – Draco valamelyest megkönnyebbültnek tűnt.
Harrynek fel se tűnt, hogy melyik pálca volt a kezében, mindkettőt magánál tartotta, és úgy látszik bármiféle tudatosság nélkül ezt vette elő, mikor látta, hogy Draco bajban volt. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy tényleg, csak egy véletlenről volt e szó.
– Mondhatjuk – még mindig úgy érezte, mintha üvegszilánkok lennének bőre alatt, de nem ez volt a legfontosabb, a varázslat működött, Draco biztonságban volt.
– Menjünk vissza!
Csendesen indultak el a kastély felé, már egyiküknek sem akaródzott kint maradni.
– Mi van a levelekben? – kérdezte Draco, mikor már a pince felé vezető lépcsőkön haladtak végig. Harry készségesen átnyújtotta neki a már felbontott borítékokat.
Draco átfutotta a sorokat, majd egy kissé hitetlenül nézett fel, – Tényleg te leszel a felügyelőm? Oda megyünk, ahova akarunk? – mosolygott.
– Hivatalosan én leszek. És hivatalosan a Malfoy kúria az úticél, de nem várhatják el, hogy az egész szünetet ott töltsük, és ha már egyszer kiszabadultunk, nem akarunk majd visszajönni itt ölteni a szünet maradék részét, szóval igen, oda megyünk ahova akarunk.
– Jó kezdete lesz az aurori karrierednek felügyelni engem. Igyekszem majd nem sok gondot okozni. – A vigyor amivel ezt mondta teljes ellentétben állt szavaival, de hamar tovatűnt. – Nem akarsz oda menni... én sem.
– Szükséges – felelte Harry és nem esett újabb szó ezzel kapcsolatban.
– Tessék, ha éhes lennél – adta oda a csomagot.
– Köszi, de most mennem kell. Nem lesz valami egyszerű ezt megírni a szüleimnek – lengette meg a levelet. – Holnap reggeli után a Szükség szobájánál várlak!
– Miért? – Draco csak mosolygott a kérdésen. Bármit is tervezett, Harryt kirázta tekintetétől a hideg.
– Csak legyél ott kilencre! – azzal el is tűnt.
Harrynek hiányérzete volt, várta volna, hogy történjen valami, mielőtt a másik ténylegesen lelépett.
Szobájában fáradtan zuhant le az íróasztal melletti székre és rakta le maga elé a pálcát. Keze enyhén remegett, de mostanra az érzés tompult, csak akkor vált kínzóvá, ha valami érintette bőrét. Gyorsan megszabadult talárjától, a rövid ujjú póló nem okozott fájdalmat.
– Mégis mi a franc...? – kérdezte magától, bőrén semmi jele nem látszott sérülésnek, nem voltak cikázó, vörös vonalak sem. – Nem tudom, hogy mi ez az egész, de tuti, hogy a te hibád – mordult a pálcára, csak hogy egy pillanat múlva teljesen idiótának érezze magát amiért egy fa bothoz beszél.
20. fejezet
Harry sok mindenre számított, mikor másnap, vasárnap délelőtt Dracót követve belépett a szükség szobájába, de arra nem, ami ténylegesen bent fogadta. Minden, amit látott elsőre ártatlannak tűnt: a szoba bal sarkában egy kis pihenő rész helyezkedett el fotelokkal és egy kanapéval; távolabb, ugyanazon az oldalon egy hosszú asztal állt, rajta terítékkel; jobb kéz felől pedig egy nagyobb üres tér és egy társalgó volt kialakítva, üres italos szekrényekkel a fal mellett. A fiú hamar szembesült azzal, hogy ezek az ártalmatlannak tűnő tárgyak lesznek szenvedésének okozói, na meg az egésznek ördögi kitervelője, Draco Malfoy, aki finom mozdulattal gesztikulált körbe, mintha csak büszke lenne a kínzó kamrára amit megálmodott és a szobájával létre hozatott.
– Nem értem...
– Pedig roppant egyszerű és logikus lépés, meg kell tanulnod, hogyan viselkedj a szüleim házában. Amennyiben lehetséges, kerülnünk kell bármiféle összetűzést, hiszen az a könyv megszerzésének útjába állhat. Én tényleg kezdem megszokni azt a csöppnyi tudásod az alapvető illemszabályokat illetően, de azt hiszem, hogy a kúriában ez egy olyan dolog lenne, ami nem végződne jól.
– Szóval azt akarod, hogy...?
– Egy hetünk maradt az indulásig, szóval kezdjük az alapokkal! – Draco mosolya levakarhatatlannak tűnt, ahogy enyhén meghajolt és a terem belseje felé intett; Harry még mindig az ajtóban toporgott. – Erre tessék!
– Muszáj? – nyögött fel Harry visszapillantva a az ajtóra, még nem volt késő törölni a terveiket...
– Megjelenés, üdvözlés, beszélgetési téma, alapvető illem, asztali etikett... – kezdte el sorolni Draco, hogy mi mindent akar megtanítani Harrynek; a griffendélesnek már a listától össze akadtak a szemei. – Amúgy sem árt, minden bizonnyal rengeteg neves eseményen várják majd el a megjelenésed a jövőben is. Jut eszembe, Roxmortsban is be kell szereznünk majd jó pár dolgot!
A szőke le se tagadhatta volna, hogy mennyire élvezte Harry kínlódását, aki kifejezetten nem vágyott például az evőeszköz-etikettről tanulni. Arról, hogy milyen jelentése van a kés és villa elhelyezésének a tányéron, bár azért érdekes volt, hogy rengeteg különböző módja volt a két evőeszköz lerakásának. Volt ami azt jelentette, hogy befejezte; egy másik azt, hogy nem tetszett neki az étel; és olyan is, amely azt mondta, kitűnő volt a fogás. A legfontosabbnak azt tartotta, amely megakadályozta, hogy elvigyék a tányérját: szünetet tart, majd folytatja.
– Szóval, milyen sorrendben vannak a poharak? – kérdezte Draco hirtelen, Harrynek fogalma sem volt mennyi ideje tarthat kínzása.
– Vizes, pezsgős...
– Vagy konyakos – egészítette ki a szőke, a griffendéles pedig csak fogait csikorgatva bólintott.
– Vagy konyakos – ismételte –, manóboros, vörösboros, fehérboros és apifi...
– Aperitifes – húzta orrát a mardekáros a fejét rázva.
– Az – forgatta szemeit Harry. Szívesebben küzdött volna egy magyar mennydörgővel, minthogy ezt egy percig is tovább folytassa... - Miért kell külön halkés és steak kés? Miért volt illetlenség harapni a kenyeret?
Hosszú, lassan tova vánszorgó órákat követően, Draco közölte vele, hogy hétfőn és szerdán órák után vár Harryt egy ugyanilyen jellegű oktatás jellegű kínzásra. Nem fogadott el nemleges választ.
Pénteken lesz az utolsó tanítási nap, így szombatra tervezték a Roxmortsi kiruccanást, hiszen a diákok nagy része aznap fog haza indulni. A zsupszkulcsuk következő héten, szerdán 10 órakor fogja őket a kúriához repíteni, 22-én. Nem akarták az ünnepet ott tölteni, ezért szerették volna még szenteste előtt letudni a könyvkeresést.
✶✶✶
A hét szintén lassan telt el, keservesen. Kínszenvedés volt végig ülni az utolsó órákat, miközben odakint már mindent vékonyka, hófehér lepel borított. Draco egész héten el-eltűnt és Harrynek fogalma sem volt, mivel töltötte az idejét. Ahányszor megkérdezte a szőke lerázta magáról a kérdést és nem válaszolt. A griffendéles fiú kínlódott, vágyott a mardekáros társaságára, most, hogy eljutottak valameddig, szeretett volna haladni, megismerni Dracót, megcsókolni, megölelni... A másik mintha nem érzett volna ugyanúgy, egy-két aprócska szájra puszit leszámítva Harry nem igen kapott semmit, a mardekáros mindig elrohant. Ezt tetézte a tény, hogy megint rémálmokkal teltek az éjszakái, a sötét alak szinte mindig megjelent, és a rohamok cseppet sem látszottak javulni, sőt, mintha csak rosszabbodtak volna.
Végre eljött a szombat reggel, Harry ezt a napot várta egész héten, hiszen végre rendesen tölthetett időt Dracóval. Reggel elbúcsúzott Hermionétől, Rontól és Ginnytől, majd a főbejárat felé vette az irányt, hogy ott találkozzon a másikkal.
– Szia! – mosolygott rá a szőke, majd egyből össze is kulcsolta kezüket, ami igazán meglepte Harryt az egész hetes kerülés után.
– Tudod, igazán szólhatnál, hogy mikor milyen hangulatban vagy, ez így kész hullámvasút – kommentálta szárazon. Sajnos bármennyire is szerette volna csak élvezni a pillanatot, a neheztelés nem múlt el egyik percről a másikra csak azért, mert a Mardekár hercege méltóztatott figyelmet szentelni neki.
Draco felnevetett, Harry pedig megrökönyödve kapta rá a szemeit.
– Bocs, tudom, hogy magyarázattal tartozom – mosolygott lágyan a szőke, kissé jobban megszorítva Harry kezét miközben már az udvart szelték keresztül a hóban tiporva. – Most, hogy az aranytrió két tagja lelépett, végre elmondhatom mivel is ment el a hetem. Sajnos eddig nem lehetett, attól tartottam, hogy a végén még véletlenül továbbadnád a titkot és nemkívánatos fülekbe jutna. Szóval, Ronald megkeresett hétfőn...
– Ronald? Ron? – vágott szavába az egyre jobban összezavarodó Harry.
– Igen, Weasley. Megkeresett és segítséget kért Granger karácsonyi ajándékával kapcsolatban.
– Várj, ezzel a kijelentéssel rengeteg probléma van. Te és Ron? És ő segítséget kért? Ráadásul tőled?
– Hagyod, hogy befejezzem, vagy válaszoljak minden lényegtelen kérdésedre? Honnét kellene tudnom, hogy miért tette, amit tett? Na, szóval azt kérte, hogy ajánljak olyan könyvet neki, amivel levenné Grangert a lábáról – mondta enyhén fintorogva.
– Oh, már értem. Mikor arról van szó, hogy milyen ajándékot adjon Hermionénak, minden más kimegy a fejéből – vigyorodott el Harry.
– Találtam egy megfelelő kötetet, egy ritka példányt, azonban a beszerzés nehézkes volt, mindössze hét darab létezik. Ráadásul óangolul íródott, így egy szószedet sem árt mellé. Egy szómagyarázatos és témakifejtő könyvet választottam mellé, de mindennek a beszerzése elég időigényes volt. Végül is tegnap délelőttre tudtam Roxmortsba szállíttatni, és este kellett elmennem érte – Draco büszkén vigyorgott, s Harry tükrözte a mozdulatot. Sosem gondolta, hogy Dracónak és Ronnal valaha is lesz egy közös ügye.
– Hihetetlen vagy... – motyogta fejrázva, a zöld szemek szeretettől csillogtak, ahogy a másikra mosolygott.
– Haragszol még?
– Oh, nem, nem haragszom. De ettől függetlenül el kell szenvedned a kicsinyes bosszúmat! – a hangulat hirtelen változott. Harry gyorsan lehajolt, hogy jobb kezével felmarkoljon egy nagy adag havat, miközben bal kezével Dracót húzta közelebb, hogy aztán az arcába nyomhassa a jéghideg pelyheket.
– Merlinre, te barbár! – kiabálta Draco ahogy megpróbálta kirántani kezét Harry szorításából, havat köpködve, szabad karjával próbálva megszabadulni a sálján, haján és arcán lassan olvadásnak induló hótól.
– Megérdemelted!
– Nem, ezt érdemlem meg... – mondta Draco taktikát váltva. Ahelyett, hogy szabadulni próbált volna, Harry felé hajolt, szabad kezét a másik vállára téve, egy helyben tartva őt, miközben olyan közel hajolt, hogy orruk összeért. – Na, szerinted is mást kellene kapnom?
Olyan közel volt, hogy Harry szinte érezte a másik ajkainak melegét sajátjain és majd megőrült azalatt a pár másodperc alatt, amíg egyikük sem hajolt közelebb.
– Kétségkívül... – felelte kissé rekedtes hangon egyből akcióba lendülve. Oldalra billentette fejét, hogy orruk ne ütközzön össze és még közelebb férjen azokhoz a keskeny ajkakhoz, amelyek után egész héten vágyódott.
– Nem értem...
– Pedig roppant egyszerű és logikus lépés, meg kell tanulnod, hogyan viselkedj a szüleim házában. Amennyiben lehetséges, kerülnünk kell bármiféle összetűzést, hiszen az a könyv megszerzésének útjába állhat. Én tényleg kezdem megszokni azt a csöppnyi tudásod az alapvető illemszabályokat illetően, de azt hiszem, hogy a kúriában ez egy olyan dolog lenne, ami nem végződne jól.
– Szóval azt akarod, hogy...?
– Egy hetünk maradt az indulásig, szóval kezdjük az alapokkal! – Draco mosolya levakarhatatlannak tűnt, ahogy enyhén meghajolt és a terem belseje felé intett; Harry még mindig az ajtóban toporgott. – Erre tessék!
– Muszáj? – nyögött fel Harry visszapillantva a az ajtóra, még nem volt késő törölni a terveiket...
– Megjelenés, üdvözlés, beszélgetési téma, alapvető illem, asztali etikett... – kezdte el sorolni Draco, hogy mi mindent akar megtanítani Harrynek; a griffendélesnek már a listától össze akadtak a szemei. – Amúgy sem árt, minden bizonnyal rengeteg neves eseményen várják majd el a megjelenésed a jövőben is. Jut eszembe, Roxmortsban is be kell szereznünk majd jó pár dolgot!
A szőke le se tagadhatta volna, hogy mennyire élvezte Harry kínlódását, aki kifejezetten nem vágyott például az evőeszköz-etikettről tanulni. Arról, hogy milyen jelentése van a kés és villa elhelyezésének a tányéron, bár azért érdekes volt, hogy rengeteg különböző módja volt a két evőeszköz lerakásának. Volt ami azt jelentette, hogy befejezte; egy másik azt, hogy nem tetszett neki az étel; és olyan is, amely azt mondta, kitűnő volt a fogás. A legfontosabbnak azt tartotta, amely megakadályozta, hogy elvigyék a tányérját: szünetet tart, majd folytatja.
– Szóval, milyen sorrendben vannak a poharak? – kérdezte Draco hirtelen, Harrynek fogalma sem volt mennyi ideje tarthat kínzása.
– Vizes, pezsgős...
– Vagy konyakos – egészítette ki a szőke, a griffendéles pedig csak fogait csikorgatva bólintott.
– Vagy konyakos – ismételte –, manóboros, vörösboros, fehérboros és apifi...
– Aperitifes – húzta orrát a mardekáros a fejét rázva.
– Az – forgatta szemeit Harry. Szívesebben küzdött volna egy magyar mennydörgővel, minthogy ezt egy percig is tovább folytassa... - Miért kell külön halkés és steak kés? Miért volt illetlenség harapni a kenyeret?
Hosszú, lassan tova vánszorgó órákat követően, Draco közölte vele, hogy hétfőn és szerdán órák után vár Harryt egy ugyanilyen jellegű oktatás jellegű kínzásra. Nem fogadott el nemleges választ.
Pénteken lesz az utolsó tanítási nap, így szombatra tervezték a Roxmortsi kiruccanást, hiszen a diákok nagy része aznap fog haza indulni. A zsupszkulcsuk következő héten, szerdán 10 órakor fogja őket a kúriához repíteni, 22-én. Nem akarták az ünnepet ott tölteni, ezért szerették volna még szenteste előtt letudni a könyvkeresést.
✶✶✶
A hét szintén lassan telt el, keservesen. Kínszenvedés volt végig ülni az utolsó órákat, miközben odakint már mindent vékonyka, hófehér lepel borított. Draco egész héten el-eltűnt és Harrynek fogalma sem volt, mivel töltötte az idejét. Ahányszor megkérdezte a szőke lerázta magáról a kérdést és nem válaszolt. A griffendéles fiú kínlódott, vágyott a mardekáros társaságára, most, hogy eljutottak valameddig, szeretett volna haladni, megismerni Dracót, megcsókolni, megölelni... A másik mintha nem érzett volna ugyanúgy, egy-két aprócska szájra puszit leszámítva Harry nem igen kapott semmit, a mardekáros mindig elrohant. Ezt tetézte a tény, hogy megint rémálmokkal teltek az éjszakái, a sötét alak szinte mindig megjelent, és a rohamok cseppet sem látszottak javulni, sőt, mintha csak rosszabbodtak volna.
Végre eljött a szombat reggel, Harry ezt a napot várta egész héten, hiszen végre rendesen tölthetett időt Dracóval. Reggel elbúcsúzott Hermionétől, Rontól és Ginnytől, majd a főbejárat felé vette az irányt, hogy ott találkozzon a másikkal.
– Szia! – mosolygott rá a szőke, majd egyből össze is kulcsolta kezüket, ami igazán meglepte Harryt az egész hetes kerülés után.
– Tudod, igazán szólhatnál, hogy mikor milyen hangulatban vagy, ez így kész hullámvasút – kommentálta szárazon. Sajnos bármennyire is szerette volna csak élvezni a pillanatot, a neheztelés nem múlt el egyik percről a másikra csak azért, mert a Mardekár hercege méltóztatott figyelmet szentelni neki.
Draco felnevetett, Harry pedig megrökönyödve kapta rá a szemeit.
– Bocs, tudom, hogy magyarázattal tartozom – mosolygott lágyan a szőke, kissé jobban megszorítva Harry kezét miközben már az udvart szelték keresztül a hóban tiporva. – Most, hogy az aranytrió két tagja lelépett, végre elmondhatom mivel is ment el a hetem. Sajnos eddig nem lehetett, attól tartottam, hogy a végén még véletlenül továbbadnád a titkot és nemkívánatos fülekbe jutna. Szóval, Ronald megkeresett hétfőn...
– Ronald? Ron? – vágott szavába az egyre jobban összezavarodó Harry.
– Igen, Weasley. Megkeresett és segítséget kért Granger karácsonyi ajándékával kapcsolatban.
– Várj, ezzel a kijelentéssel rengeteg probléma van. Te és Ron? És ő segítséget kért? Ráadásul tőled?
– Hagyod, hogy befejezzem, vagy válaszoljak minden lényegtelen kérdésedre? Honnét kellene tudnom, hogy miért tette, amit tett? Na, szóval azt kérte, hogy ajánljak olyan könyvet neki, amivel levenné Grangert a lábáról – mondta enyhén fintorogva.
– Oh, már értem. Mikor arról van szó, hogy milyen ajándékot adjon Hermionénak, minden más kimegy a fejéből – vigyorodott el Harry.
– Találtam egy megfelelő kötetet, egy ritka példányt, azonban a beszerzés nehézkes volt, mindössze hét darab létezik. Ráadásul óangolul íródott, így egy szószedet sem árt mellé. Egy szómagyarázatos és témakifejtő könyvet választottam mellé, de mindennek a beszerzése elég időigényes volt. Végül is tegnap délelőttre tudtam Roxmortsba szállíttatni, és este kellett elmennem érte – Draco büszkén vigyorgott, s Harry tükrözte a mozdulatot. Sosem gondolta, hogy Dracónak és Ronnal valaha is lesz egy közös ügye.
– Hihetetlen vagy... – motyogta fejrázva, a zöld szemek szeretettől csillogtak, ahogy a másikra mosolygott.
– Haragszol még?
– Oh, nem, nem haragszom. De ettől függetlenül el kell szenvedned a kicsinyes bosszúmat! – a hangulat hirtelen változott. Harry gyorsan lehajolt, hogy jobb kezével felmarkoljon egy nagy adag havat, miközben bal kezével Dracót húzta közelebb, hogy aztán az arcába nyomhassa a jéghideg pelyheket.
– Merlinre, te barbár! – kiabálta Draco ahogy megpróbálta kirántani kezét Harry szorításából, havat köpködve, szabad karjával próbálva megszabadulni a sálján, haján és arcán lassan olvadásnak induló hótól.
– Megérdemelted!
– Nem, ezt érdemlem meg... – mondta Draco taktikát váltva. Ahelyett, hogy szabadulni próbált volna, Harry felé hajolt, szabad kezét a másik vállára téve, egy helyben tartva őt, miközben olyan közel hajolt, hogy orruk összeért. – Na, szerinted is mást kellene kapnom?
Olyan közel volt, hogy Harry szinte érezte a másik ajkainak melegét sajátjain és majd megőrült azalatt a pár másodperc alatt, amíg egyikük sem hajolt közelebb.
– Kétségkívül... – felelte kissé rekedtes hangon egyből akcióba lendülve. Oldalra billentette fejét, hogy orruk ne ütközzön össze és még közelebb férjen azokhoz a keskeny ajkakhoz, amelyek után egész héten vágyódott.
21. fejezet
Kissé átfagyva, olvadó hóval beborítva, pezsgő vérrel érték el Roxmortsot. Útjukon felváltva sorozták meg egymást hógolyókkal, és váltottak heves csókokat.
Draco egy-két ügyes varázslattal rendbe szedte külsejüket; a Kingsleytől kapott engedélynek hála legálisan járhattak-kelhettek és nem kellett attól tartaniuk, hogy valaki meglátja Dracót. Igazából, Harrynek szinte viszketett a tenyere, szerette volna a miniszter engedélyét valamelyik megvetéssel és undorral Dracóra néző járókelő képébe nyomni.
– Erre! – ragadta karon a szőke és kezdte el húzni Harryt a fiú számára ismeretlen üzletek felé. – Először szabóhoz megyünk – jelentette ki Draco.
– Szóval ez a terv? A bosszú, amiért megdobtalak hóval?
– Ne légy gyerekes, szükséged van elegáns ruhákra, és erről a szabóról csak jót hallottam, legalább az biztos, hogy Roxmortsban a legjobb.
– Ettől valahogy nem érzem jobban magam... – járatta összeszűkült szemeit a vigyorgó mardekáros, a cirádás cégér és a kirakat között.
Harry tartott attól, hogy ha közvetlen beszélniük kell emberekkel, akkor Dracót atrocitások fogják érni, de szerencsére éppen az ellenkezője történt.
– Mr. Malfoy? Megtisztelő önt az üzletemben fogadni, oh, és Mr. Potter, ha jól sejtem! – a férfi majd kiugrott a bőréből, bőszen kezet fogott velük, tisztelettudóan, segítőkészen viselkedett. Folyamatosan utasításokat ugatott alkalmazottainak, hogy minél gyorsabban, hatékonyabban végezzék a dolgukat.
Kettejük közül végül Harry volt az, aki úgy érezte megalázták. Draco és Mr. Campbell hosszasan diskuráltak a ruhák szabását és anyagát illetően, míg Harry zavartan állt és várt.
– Na, hogy tetszik, amit választottam? Tudom, hogy nem tökéletes az állása, de azt délutánra megoldják – kérdezte Draco, miután becsukódott mögöttük az üzlet ajtaja.
– Őszintén fogalmam sincs, hogy mi történt odabent – sóhajtotta Harry kidörzsölve szemeiből a fáradtságot. A szőke csak nevetett.
A következő állomás egy borbély szalon volt, ahova Harryt Draco szinte berángatta. A fiú próbálta megmagyarázni, hogy erre semmi szükség, meg tud borotválkozni és a haja is alig lóg a szemébe, de a mardekáros nem tágított, s mint kiderült, igen konkrét elképzelése volt azt illetően, hogy milyen hajviselet állna jól a griffendélesnek. Meg kellett hagyni, igaza lett; Harry haja alul körbe rövidebbre lett nyírva, míg a teteje kissé hosszabbra volt meghagyva. A fazon egyszerre volt kócos és rendezett. Ezelőtt Harry haját, még sosem vágta le olyan, aki értett is hozzá.
– Napok óta azt tervezted, hogyan legyen levágva a hajam, valld be, hogy erről álmodoztál – piszkálódott Harry nevetve. Egy tiltakozás, vagy egy visszavágás helyett Draco csak rámosolygott és máris rángatta tovább.
– Már csak az ajándék maradt, és végeztünk is – próbálta nyugtatni Draco.
– Bor? – kérdezte Harry a kirakatot nézve, az üzlet elegánsnak tűnt, nem olyan helynek, ahova az ember leszaladhat egy üveg borért a vacsorához.
– A legjobb borok, a világ minden tájáról – bólintott Draco, arca ragyogott, ahogy a boltot szemlélte. – Mikor vendégségbe mész, mindig illik ajándékot vinni a házigazdának... akkor is, ha ki nem állhatod és csak kényszerből mész oda.
– Annyira azért nem utálom apád – vágta rá Harry, akinek fogalma sem volt, hogy vajon a másik miért hintette el azt a megjegyzést.
– Pedig lenne rá okod... Menjünk be!
A zöld szemek még utoljára a nagy fekete betűkkel írt szövegre pillantottak, Nomen est omen – nevében a végzete. Harry egy pillanatig elmerengett, hogy vajon jól fordítja e a szöveget, sosem volt kitűnő latinból... mindenesetre érdekes dolog kiírni valami ilyet borral kapcsolatban.
– Az elnevezés miatt, passzolnia kell a bor karakteréhez. Kifinomult hangzás, hogy ha lágy aromájú, durvább ha egy száraz, erélyes... – magyarázta Draco Harrynek, miközben kinyitotta az ajtót. A tulajdonos egy pillanattal később előtte is termett, hogy üdvözölje, alig szentelve egy kis figyelmet Harrynek.
A bejáratnál álló férfi, valamiféle inas, elvette a kabátjukat és felakasztotta – egyértelműen az 1%-nak fenntartott boltban lyukadtak ki. Vernon bácsi mondta mindig Dudleynak, mikor már eljárt a barátaival, hogy ha olyan helyre megy be, ahol lesegítik róla a kabátját, akkor rossz helyen jár; Petúnia néni mindig csak helyeselt.
– Miben lehetek a segítségére Uram? A választék, mint mindig, most is hatalmas, sőt az utóbbi időben bővítettük is. A varázstalan borkollekciónk nagy mértékben terebélyesedett; jó pár Vylany-t sikerült importálnunk, de a manóborok közt is van három újdonság.
Harry csak téblábolt és nagyrészt nézelődött, miközben fél füllel a beszélgetésre figyelt. Koncentrációja nagy részét az kötötte le, hogy ne mutassa magát se unottnak, se elveszettnek.
– Ha szabad megkérdeznem, milyen fogáshoz kívánja fogyasztani az italt?
A griffendéles fiú elhúzta a száját, mindenféle ételhez más bor? A bor a legjobb magában, habár Harry még úgy sem rajongott érte túlzottan.
– Vendégségbe megyünk, ezért egy manóborban gondolkodom, de lehet, hogy egy erősebb Vulgur megfelelőbb lenne, mintegy utalásként, kihívásként.
– Elmés, mint mindig Mr. Malfoy – Draco arca csak egy kissé rándult meg a megszólítást hallva, de Harry észre vette.
A gondolat, amely keresztül futott az agyán az volt, hogy ő sem szeretné ha Dracót Mr. Malfoynak szólítanák; túlzottan is az idősebb Malfoyra asszociáltak mindketten. Aztán jött az ebből teljesen logikusan következő, miszerint lehetne akár Potter a vezetékneve... A lavina pedig onnéttól már megállíthatatlan volt. Harrynek minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne mutassa azt a zavart, ami pár pillanat alatt maga alá temette.
A fiú nem tervezett sok mindent a jövőjét illetően, igyekezett kiélvezni a dolgokat amíg tehette. Nem egészen Carpe diem, ahhoz túl sokat aggódott, de valami olyasmire törekedett. Volt elég tapasztalata ahhoz, hogy tudja előbb-utóbb valami közbe fog jönni, és ő csak remélhette, hogy túlvészeli azt a valamit minden szerette veszteségek nélkül. Az egyetlen fix terve az volt, hogy aurornak áll, ez az egy cél egészen elérhetőnek tűnt a háborút követően. Most már ez sem, a rohamaival és az egész Pálcák Ura dologgal a nyakában...
Azt pedig sosem tervezte, hogy egyre szorosabb érzelmek fogják fűzni Draco Malfoyhoz, és mégis megtörtént. Néha egészen riasztóan hatott; például amikor azon kapta magát, hogy időről időre teljesen elveszik a gondolatai közt, amik a mardekáros körül forognak.
A bor többe került, mint amit a legtöbben megengedhettek volna maguknak, de Harry ragaszkodott ahhoz, hogy ő fizesse, hiszen az előző megállókon Draco volt a gyorsabb.
A boltot elhagyva mindkettejük ajkait hangos sóhaj hagyta el.
– Szóval végeztünk? – kérdezte Harry reménykedve. Már délután két óra felé járt az idő, ideje lett volna enniük valamit.
– Igen – villantotta meg mosolyát a szőke. – Most mehetünk ebédelni. Ha gondot okoz, kifizethetem a bort – tette még hozzá Draco, egy aggódó pillantást lövellve az üveg felé.
– Nem kell – biztosította Harry. – Mit szólsz ahhoz az étteremhez? – kérdezte egy közép árkategóriás felé mutatva. A legnépszerűbb fogások ki voltak írva, és mivel Harry felét nem ismerte, úgy vélte a mardekáros is biztos talál majd valami különlegességet, ami a fogára való.
– Tökéletes lesz.
Az időjárás viszontagságai elől sokan fedett helyre menekültek, de szerencsére már a dél körül jellemző tömeg kezdett apadni, így nem volt olyan zsúfolt az étterem. Habár, még így is jó pár ember szólította meg őket, jobban mondva Harryt, és Draco is kapott pár pillantást, de a legtöbben csak figyelmen kívül hagyták a szőkét.
Sikeresen letelepedtek egy félreeső asztalhoz, ahol Draco szinte azonnal kiszórt jó pár bűbájt, hogy ne zavarják meg őket.
– Ezért nem járok sehova – morogta Harry.
– Pedig csak tudnod kellene kihasználni a helyzetet, ha már egyszer adott.
Mikor a pincér ott hagyta őket az étlappal, hogy hozza az italaikat Harry megtörte a letelepedett békés csendet:
– Válassz nyugodtan, én állom. – Draco arckifejezése egy pillanatra megfejthetetlen volt, mielőtt óvatosra váltott.
– Nem kell fizetned.
– Szerintem tisztáznunk kellene ezt az anyagi helyzet mizériát – Harry jókedve kezdett apadni, nem akarta, hogy Draco azt higgye, kötelessége fizetni –, és elkerülni a kínos oda-vissza passzolgatást. Szóval, tudom, hogy a családodnak jó az anyagi helyzete, és szeretném, ha te is tudnád, hogy én sem állok rosszul, oké? Meghívhatlak egy ebédre és kifizethetek egy bort, ne aggódj emiatt! – mosolygott rá kedvesen.
Draco visszafogottan bólintott.
– Nem akartam, hogy kellemetlen helyzetbe kerülj, csak azért, mert én azt mondtam, hogy illendő ajándékot vinni a házigazdának és egy igen drága bort választottam. Nem úgy terveztem, hogy te fizeted. – Harry megrázta a fejét és legyintett.
– Csak ne foglalkozz vele.
– Ez esetben, választhatok neked is? – a kérdés váratlanul érte a griffendélest, de Harry igazán megszokhatta volna már, hogy Draco szereti diktálni a dolgokat és pontosan meghatározni, hogy minek, hogyan kell történnie, szóval csak bólintott és ráhagyta a választást.
Végül Draco egy nagy tál gőzölgő Paellát rendelt kettejüknek egy üveg Beaujolaissal, aminek Harry a nevét is alig tudta kimondani, de el kellett ismerje, hogy a csirkés főétellel nagyon kifinomult kombót alkotott a könnyed, édeskés bor. A griffendéles eddig nem kifejezetten kedvelte a borokat, főleg nem ételek mellé, de Draco mellett ez minden bizonnyal meg fog változni.
Az ebédet követően a falu környékén sétáltak egyet, Harry meglepetésére Draco azonnal megragadta a kezét, amint már nem voltak körülöttük emberek. Majd pár aprócska, óvatos csókot követően visszamentek a szabóhoz, hogy összeszedjék az elkészült ruhákat.
Roxfortba visszatérve teljesen kihalt folyosók fogadták őket, így végül a konyháról pakoltak össze vacsorát. Az egyik legfelső szinten lévő terem ablakfülkéjébe varázsoltak maguknak idilli helyet párnákkal, lebegő fénypöttyökkel, és remek kilátással, hogy ott fogyasszák el az ételt.
– Remek volt ez a nap – mosolyodott el Draco.
– Az ebédtől kezdődő része biztosan – helyeselt Harry nevetve.
Végül, miután megvacsoráztak Draco átmászott Harry felére, hogy aztán neki dőljön az oldalának. A griffendéles fiú elhúzódott, de csak egy pillanatra, hogy aztán karját becsúsztassa a fal és a szőke háta közé, majd átkarolva őt húzza vissza, közel. Draco fészkelődött egy kicsit, amíg fejét Harry vállának döntve nem tudta nyugtatni, kezét pedig hasonlóan a zöld szemű háta mögé csúsztatta. A másikat átvetette a griffendélesen, ölelésbe vonva őt; időközben valahogyan lábaik is összegabalyodtak ahogyan lassan elnyelte őket az álmok világa.
Draco egy-két ügyes varázslattal rendbe szedte külsejüket; a Kingsleytől kapott engedélynek hála legálisan járhattak-kelhettek és nem kellett attól tartaniuk, hogy valaki meglátja Dracót. Igazából, Harrynek szinte viszketett a tenyere, szerette volna a miniszter engedélyét valamelyik megvetéssel és undorral Dracóra néző járókelő képébe nyomni.
– Erre! – ragadta karon a szőke és kezdte el húzni Harryt a fiú számára ismeretlen üzletek felé. – Először szabóhoz megyünk – jelentette ki Draco.
– Szóval ez a terv? A bosszú, amiért megdobtalak hóval?
– Ne légy gyerekes, szükséged van elegáns ruhákra, és erről a szabóról csak jót hallottam, legalább az biztos, hogy Roxmortsban a legjobb.
– Ettől valahogy nem érzem jobban magam... – járatta összeszűkült szemeit a vigyorgó mardekáros, a cirádás cégér és a kirakat között.
Harry tartott attól, hogy ha közvetlen beszélniük kell emberekkel, akkor Dracót atrocitások fogják érni, de szerencsére éppen az ellenkezője történt.
– Mr. Malfoy? Megtisztelő önt az üzletemben fogadni, oh, és Mr. Potter, ha jól sejtem! – a férfi majd kiugrott a bőréből, bőszen kezet fogott velük, tisztelettudóan, segítőkészen viselkedett. Folyamatosan utasításokat ugatott alkalmazottainak, hogy minél gyorsabban, hatékonyabban végezzék a dolgukat.
Kettejük közül végül Harry volt az, aki úgy érezte megalázták. Draco és Mr. Campbell hosszasan diskuráltak a ruhák szabását és anyagát illetően, míg Harry zavartan állt és várt.
– Na, hogy tetszik, amit választottam? Tudom, hogy nem tökéletes az állása, de azt délutánra megoldják – kérdezte Draco, miután becsukódott mögöttük az üzlet ajtaja.
– Őszintén fogalmam sincs, hogy mi történt odabent – sóhajtotta Harry kidörzsölve szemeiből a fáradtságot. A szőke csak nevetett.
A következő állomás egy borbély szalon volt, ahova Harryt Draco szinte berángatta. A fiú próbálta megmagyarázni, hogy erre semmi szükség, meg tud borotválkozni és a haja is alig lóg a szemébe, de a mardekáros nem tágított, s mint kiderült, igen konkrét elképzelése volt azt illetően, hogy milyen hajviselet állna jól a griffendélesnek. Meg kellett hagyni, igaza lett; Harry haja alul körbe rövidebbre lett nyírva, míg a teteje kissé hosszabbra volt meghagyva. A fazon egyszerre volt kócos és rendezett. Ezelőtt Harry haját, még sosem vágta le olyan, aki értett is hozzá.
– Napok óta azt tervezted, hogyan legyen levágva a hajam, valld be, hogy erről álmodoztál – piszkálódott Harry nevetve. Egy tiltakozás, vagy egy visszavágás helyett Draco csak rámosolygott és máris rángatta tovább.
– Már csak az ajándék maradt, és végeztünk is – próbálta nyugtatni Draco.
– Bor? – kérdezte Harry a kirakatot nézve, az üzlet elegánsnak tűnt, nem olyan helynek, ahova az ember leszaladhat egy üveg borért a vacsorához.
– A legjobb borok, a világ minden tájáról – bólintott Draco, arca ragyogott, ahogy a boltot szemlélte. – Mikor vendégségbe mész, mindig illik ajándékot vinni a házigazdának... akkor is, ha ki nem állhatod és csak kényszerből mész oda.
– Annyira azért nem utálom apád – vágta rá Harry, akinek fogalma sem volt, hogy vajon a másik miért hintette el azt a megjegyzést.
– Pedig lenne rá okod... Menjünk be!
A zöld szemek még utoljára a nagy fekete betűkkel írt szövegre pillantottak, Nomen est omen – nevében a végzete. Harry egy pillanatig elmerengett, hogy vajon jól fordítja e a szöveget, sosem volt kitűnő latinból... mindenesetre érdekes dolog kiírni valami ilyet borral kapcsolatban.
– Az elnevezés miatt, passzolnia kell a bor karakteréhez. Kifinomult hangzás, hogy ha lágy aromájú, durvább ha egy száraz, erélyes... – magyarázta Draco Harrynek, miközben kinyitotta az ajtót. A tulajdonos egy pillanattal később előtte is termett, hogy üdvözölje, alig szentelve egy kis figyelmet Harrynek.
A bejáratnál álló férfi, valamiféle inas, elvette a kabátjukat és felakasztotta – egyértelműen az 1%-nak fenntartott boltban lyukadtak ki. Vernon bácsi mondta mindig Dudleynak, mikor már eljárt a barátaival, hogy ha olyan helyre megy be, ahol lesegítik róla a kabátját, akkor rossz helyen jár; Petúnia néni mindig csak helyeselt.
– Miben lehetek a segítségére Uram? A választék, mint mindig, most is hatalmas, sőt az utóbbi időben bővítettük is. A varázstalan borkollekciónk nagy mértékben terebélyesedett; jó pár Vylany-t sikerült importálnunk, de a manóborok közt is van három újdonság.
Harry csak téblábolt és nagyrészt nézelődött, miközben fél füllel a beszélgetésre figyelt. Koncentrációja nagy részét az kötötte le, hogy ne mutassa magát se unottnak, se elveszettnek.
– Ha szabad megkérdeznem, milyen fogáshoz kívánja fogyasztani az italt?
A griffendéles fiú elhúzta a száját, mindenféle ételhez más bor? A bor a legjobb magában, habár Harry még úgy sem rajongott érte túlzottan.
– Vendégségbe megyünk, ezért egy manóborban gondolkodom, de lehet, hogy egy erősebb Vulgur megfelelőbb lenne, mintegy utalásként, kihívásként.
– Elmés, mint mindig Mr. Malfoy – Draco arca csak egy kissé rándult meg a megszólítást hallva, de Harry észre vette.
A gondolat, amely keresztül futott az agyán az volt, hogy ő sem szeretné ha Dracót Mr. Malfoynak szólítanák; túlzottan is az idősebb Malfoyra asszociáltak mindketten. Aztán jött az ebből teljesen logikusan következő, miszerint lehetne akár Potter a vezetékneve... A lavina pedig onnéttól már megállíthatatlan volt. Harrynek minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne mutassa azt a zavart, ami pár pillanat alatt maga alá temette.
A fiú nem tervezett sok mindent a jövőjét illetően, igyekezett kiélvezni a dolgokat amíg tehette. Nem egészen Carpe diem, ahhoz túl sokat aggódott, de valami olyasmire törekedett. Volt elég tapasztalata ahhoz, hogy tudja előbb-utóbb valami közbe fog jönni, és ő csak remélhette, hogy túlvészeli azt a valamit minden szerette veszteségek nélkül. Az egyetlen fix terve az volt, hogy aurornak áll, ez az egy cél egészen elérhetőnek tűnt a háborút követően. Most már ez sem, a rohamaival és az egész Pálcák Ura dologgal a nyakában...
Azt pedig sosem tervezte, hogy egyre szorosabb érzelmek fogják fűzni Draco Malfoyhoz, és mégis megtörtént. Néha egészen riasztóan hatott; például amikor azon kapta magát, hogy időről időre teljesen elveszik a gondolatai közt, amik a mardekáros körül forognak.
A bor többe került, mint amit a legtöbben megengedhettek volna maguknak, de Harry ragaszkodott ahhoz, hogy ő fizesse, hiszen az előző megállókon Draco volt a gyorsabb.
A boltot elhagyva mindkettejük ajkait hangos sóhaj hagyta el.
– Szóval végeztünk? – kérdezte Harry reménykedve. Már délután két óra felé járt az idő, ideje lett volna enniük valamit.
– Igen – villantotta meg mosolyát a szőke. – Most mehetünk ebédelni. Ha gondot okoz, kifizethetem a bort – tette még hozzá Draco, egy aggódó pillantást lövellve az üveg felé.
– Nem kell – biztosította Harry. – Mit szólsz ahhoz az étteremhez? – kérdezte egy közép árkategóriás felé mutatva. A legnépszerűbb fogások ki voltak írva, és mivel Harry felét nem ismerte, úgy vélte a mardekáros is biztos talál majd valami különlegességet, ami a fogára való.
– Tökéletes lesz.
Az időjárás viszontagságai elől sokan fedett helyre menekültek, de szerencsére már a dél körül jellemző tömeg kezdett apadni, így nem volt olyan zsúfolt az étterem. Habár, még így is jó pár ember szólította meg őket, jobban mondva Harryt, és Draco is kapott pár pillantást, de a legtöbben csak figyelmen kívül hagyták a szőkét.
Sikeresen letelepedtek egy félreeső asztalhoz, ahol Draco szinte azonnal kiszórt jó pár bűbájt, hogy ne zavarják meg őket.
– Ezért nem járok sehova – morogta Harry.
– Pedig csak tudnod kellene kihasználni a helyzetet, ha már egyszer adott.
Mikor a pincér ott hagyta őket az étlappal, hogy hozza az italaikat Harry megtörte a letelepedett békés csendet:
– Válassz nyugodtan, én állom. – Draco arckifejezése egy pillanatra megfejthetetlen volt, mielőtt óvatosra váltott.
– Nem kell fizetned.
– Szerintem tisztáznunk kellene ezt az anyagi helyzet mizériát – Harry jókedve kezdett apadni, nem akarta, hogy Draco azt higgye, kötelessége fizetni –, és elkerülni a kínos oda-vissza passzolgatást. Szóval, tudom, hogy a családodnak jó az anyagi helyzete, és szeretném, ha te is tudnád, hogy én sem állok rosszul, oké? Meghívhatlak egy ebédre és kifizethetek egy bort, ne aggódj emiatt! – mosolygott rá kedvesen.
Draco visszafogottan bólintott.
– Nem akartam, hogy kellemetlen helyzetbe kerülj, csak azért, mert én azt mondtam, hogy illendő ajándékot vinni a házigazdának és egy igen drága bort választottam. Nem úgy terveztem, hogy te fizeted. – Harry megrázta a fejét és legyintett.
– Csak ne foglalkozz vele.
– Ez esetben, választhatok neked is? – a kérdés váratlanul érte a griffendélest, de Harry igazán megszokhatta volna már, hogy Draco szereti diktálni a dolgokat és pontosan meghatározni, hogy minek, hogyan kell történnie, szóval csak bólintott és ráhagyta a választást.
Végül Draco egy nagy tál gőzölgő Paellát rendelt kettejüknek egy üveg Beaujolaissal, aminek Harry a nevét is alig tudta kimondani, de el kellett ismerje, hogy a csirkés főétellel nagyon kifinomult kombót alkotott a könnyed, édeskés bor. A griffendéles eddig nem kifejezetten kedvelte a borokat, főleg nem ételek mellé, de Draco mellett ez minden bizonnyal meg fog változni.
Az ebédet követően a falu környékén sétáltak egyet, Harry meglepetésére Draco azonnal megragadta a kezét, amint már nem voltak körülöttük emberek. Majd pár aprócska, óvatos csókot követően visszamentek a szabóhoz, hogy összeszedjék az elkészült ruhákat.
Roxfortba visszatérve teljesen kihalt folyosók fogadták őket, így végül a konyháról pakoltak össze vacsorát. Az egyik legfelső szinten lévő terem ablakfülkéjébe varázsoltak maguknak idilli helyet párnákkal, lebegő fénypöttyökkel, és remek kilátással, hogy ott fogyasszák el az ételt.
– Remek volt ez a nap – mosolyodott el Draco.
– Az ebédtől kezdődő része biztosan – helyeselt Harry nevetve.
Végül, miután megvacsoráztak Draco átmászott Harry felére, hogy aztán neki dőljön az oldalának. A griffendéles fiú elhúzódott, de csak egy pillanatra, hogy aztán karját becsúsztassa a fal és a szőke háta közé, majd átkarolva őt húzza vissza, közel. Draco fészkelődött egy kicsit, amíg fejét Harry vállának döntve nem tudta nyugtatni, kezét pedig hasonlóan a zöld szemű háta mögé csúsztatta. A másikat átvetette a griffendélesen, ölelésbe vonva őt; időközben valahogyan lábaik is összegabalyodtak ahogyan lassan elnyelte őket az álmok világa.
II.
Harry Potter and the Elder Wand
22. fejezet
Harry fizikailag rosszul volt attól a pillanattól fogva, hogy reggel Draco neki állította a pakolásnak, mondva, hogy nemsokára jelenésük van a kúriában. Valahogy teljesen kiment a fiú fejéből ennek az eseménynek az időpontja, ami valószínűleg a szőkének és annak lehetett a hibája, hogy szinte minden percet együtt töltöttek. A griffendélesnek szinte napi rutinja részévé vált megcsókolni Dracót reggel, megölelni napközben, és ő mellette aludni el; a jó dolgokhoz túl hamar hozzá szokik az ember.
Az ismerős bejárat látványától Harry arca majdnem grimaszba torzult, de tartotta magát. Helyette inkább az őrként álló aurornak szentelte figyelmét, aki lelkesen sietett eléjük, hogy üdvözölje őket, sőt még azt is felajánlotta, hogy segít Harry poggyászával, mintha nem is a Minisztérium embere lett volna szolgálatban, hanem egy rajongó londiner.
Draco tartotta a két lépés távolságot, amit Harry nem is bánt annyira. Ha a szülei, vagy bárki tudomást szerzett volna arról, ami kettejük közt volt nehéz napok elé néztek volna. Volt elég gondjuk a sajtó és mindenki megdöbbenése nélkül is, habár ténylegesen nem beszéltek meg semmit azzal kapcsolatban, hogyan is viselkedjenek publikus helyeken.
Az ajtó magától tárult ki előttük, és ahogy betették a lábukat Narcissa és Lucius Malfoyjal kellett szembe nézniük. Volt egy feszült fél perc, amíg senki nem szólalt meg, mind csak álltak, az ajtó lassan csukódott be mögöttük. Végül az idősebb Malfoy köszörülte meg a torkát, hogy köszöntse őket, ahogyan azt illett - még ha olyan embert is fogadott a házában, akit legszívesebben a gyilkos átokkal sújtott volna.
– Draco – biccentett fiának, szemeit tetőtől talpig végig vezetve rajta. Tényleg elég régen láthatták egymást, ha még Luciuson is látszott az aggodalom, és a vágy, hogy megbizonyosodjon fia testi épségét illetően. – Mr. Potter. – Harry pontosan tudta, hogy nem látják szívesen, a férfi hangsúlya csak megerősítette ezt. – Üdvözlöm nálunk! – olyan él volt a hangjában, hogy az Harry szerint igenis túl ment az úriemberség határain, de ő tartotta magát a megbeszéltekhez és egy kedélyes mosollyal üdvözölte vendéglátóit.
– Jó, hogy újra itthon vagy – vonta szoros ölelésbe Narcissa Dracót, aki kis habozás után viszonozta a gesztust, de szavakkal nem erősítette meg amit a nő mondott.
– Anyám –, Draco vonásai sokkal lágyabbak, szeretetteljesebbek voltak, mikor édesanyjára nézett, mint amikor apjára.
Harry kíváncsi volt, vajon mi is történt köztük pontosan, és, hogy Draco hol volt az évkezdés előtt, ha nem a szüleivel házi őrizetben.
– Mr. Potter! Köszönöm, hogy sikerült elintéznie ezt a látogatást! – fordult az asszony Harryhez, aki megilletődve állt. Valószínűleg azt hitték, hogy Draco valahogyan rávette erre a kísérgetősdire, hogy találkozhasson velük a szigorú roxforti házi őrizet ellenére. Pedig valójában éppen meglopni készültek őket.
Narcissa teljesen más volt, mint amilyennek Harry mindig látta, nem volt merev, semleges arckifejezésű, ellenben kissé meggyötört, sokkal emberibb. Amikor Harry ránézett csak egy anyát látott, aki szerette a fiát, aggódott érte és hiányolta.
– A bőröndöket! – intett Lucius, mire azonnal megjelent két manó. Harry meglepődve látta, hogy viszonylag tiszta ruhában vannak, ami még mindig csak egy összekötött lepedő volt, de ez is haladásnak számított, illetve, hogy nem tűntek meggyötörtnek, mint anno Dobby. Harry arra következtetett, hogy ez a viszonylag szigorú ellenőrzésnek volt köszönhető. Az idősebb Malfoyon látszott az Azkabanban töltött idő nyoma, mégha csak egy év is volt a letöltendő büntetése.
– Mr. Potter az én szobámhoz legközelebbi vendégszobában fogja tölteni az éjszakát – tájékoztatta Draco a manókat, akik bólintottak és szinte azonnal el is tűntek.
A kabátjaik levétele után egy felszínes szóváltást követően Mr. Malfoy felajánlotta, hogy nyugodtan pakoljanak ki, Draco vezesse körbe Harryt, majd később az ebédlőben találkozzanak. Természetesen megragadták az alkalmat, hogy külön lehessenek a mardekáros szüleitől.
A kúria nagyobb volt, mint Harry gondolta volna, minden folyosót egy másik követett, egy három szintes labirintus volt, a pincét nem számolva. Egy belsős ember nélkül valóban esélytelen lett volna megtalálni azt a könyvet. Pár helyiségbe is benéztek, Draco jelentőségteljes pillantást küldött felé, mikor megmutatta hol található a hatalmas könyvtár.
– Ez itt az én szobám, az a tiéd – álltak meg végre egy ajtó előtt.
A griffendéles kíváncsi lett volna, hogy milyen lehet Draco szobája, vajon voltak Kviddics poszterek a falakon? Minden ezüst és zöld volt? Végül azonban nem nyert invitációt a rejtélyes szobába.
– Nézz körül, negyedóra múlva kopogok és megyünk az étkezőbe – azzal a szőke már el is tűnt az ajtó mögött.
Harry bőröndje az ágy mellett várta, a kis asztalon pedig egy tálca foglalt helyet különböző italokkal.
Azt a tizenöt percet fel–alá járkálással töltötte, nem szándékozott kipakolni, hiszen nem terveztek hosszútávon maradni. A szoba elegáns volt, nem annyira zsúfolt, de mindenről sütött, hogy értékes volt, egy fürdő és egy gardrób tartozott hozzá. Az udvarra csodás kilátás nyílt az ablakból.
– Ajándék... – biccentett Draco az üres kezeire mielőtt még elindultak volna.
Harry kiképzése valóban hasznosnak bizonyult, sikeresen túlélte az ebédet, ami nagyrészt annak is köszönhető volt, hogy Narcissa láthatóan igyekezett kellemes légkört teremteni, főként Dracóval beszélgetett, de Harry felé is intézett pár nem túl személyes kérdést. Lucius is tartotta magát, ami főleg azt jelentette, hogy alig szólalt meg, de legalább ez egyenlő volt azzal, hogy nem tett becsmérlő megjegyzéseket sem Harryre, sem a barátaira, sem a muglikra vagy a mugli születésűekre. Draco szemmel láthatóan távolságtartó volt apjával szemben, és folyamatos feszültnek tűnt. A griffendéles fiúban felmerült, hogy valami nagy baj történhetett, ami széttépte a Malfoy családot. Ki nem állhatta a tudatot, hogy Dracónak miatta kellett ilyen kényelmetlen helyzetben lennie, nem szerette volna, ha ez a látogatás elrontja a szőke kedvét, vagy esetleg rossz emlékeket idéz fel benne.
A délutánt Harry egyedül töltötte a szobájában, nagyrészt, nem meglepő módon Draco körül forogtak a gondolatai, amíg a szőke az édesanyjával teázott. Már alig várta, hogy végre ismét kettesben legyenek távol a Malfoy kúriától, volt pár nem túl flancos, de attól még jó ötlete az ünnepre. Azon is sokat gondolkodott, hogy mit fog venni a mardekárosnak karácsonyra, lassan, de biztosan kezdett összeállni a fejében a kép.
✶✶✶
Éjfél előtt nemsokkal egy halk kopogás hallatszott Harry ajtaján, Draco surrant be.
– Nem alszol? – húzta össze fakó szemeit a szőke ahogy gyorsan körbe kémlelt a szobában.
– Te sem – mutatott rá az egyértelműre Harry. Habár fáradt volt, az alvás nem tűnt valami csábítónak tekintettel arra, hogy hol is voltak éppen. Draco csak megforgatta szemeit, mielőtt fogta a láthatatlanná tévő köpenyt és egy aprócska csókot követően már el is indult megkeresni a könyvet.
A griffendéles fiú a Pálcák Urát forgatta ujjai közt az egyik kényelmes fotelban ülve, mikor a fáradtság végül sikeresen maga alá gyűrte.
✶✶✶
Draco kimerülten indult vissza a szobája felé, a könyvtár hatalmas volt és lassan haladt, biztosra vette, hogy még minimum egy éjszakára, de inkább kettőre szüksége lesz ahhoz, hogy megtalálja azt a könyvet, feltéve, hogy ott van még, és nem egy Gringotts széfben csücsül. A legnagyobb akadályt a védővarázslatok jelentették, amik a ház minden szegletét behálózták; az invitónak esélye sem volt.
Végül ahelyett, hogy egyből beájult volna saját ágyába a kimerítő kutatás után, úgy döntött, hogy megnézi a griffendéles ébren van e még.
Azzal a lendülettel, amivel kinyitotta az ajtót egyből be is csapta, nehogy kiszűrődjenek a Harry által kiadott artikulálatlan hangok.
A szőke ledobta a köpenyt és egy pillanat múlva már a griffendéles mellett térdelt a fotelnél, amiből valószínűleg kiesett. Harry arca eltorzult, úgy festett, mint akit cruciatusszal kínoznak; izmai hol elernyedtek, hol megfeszültek, ajkait néma kiáltások és rekedt nyöszörgések hagyták el. Hangjából Draco arra következtetett, hogy ez az állapot már fenn állhatott egy ideje.
Szinte gondolkodás nélkül fogta kezébe Harry ökleit, remélve, hogy most is valamilyen módon segíthet elmulasztani a rohamot.
A mágia fájdalmasan dübörgött át az ereibe, s Draco immár érezte mindazt az erőt, ami a földön szenvedő griffendélest emésztette; a szőke úgy érezte tűzben égett, el se tudta képzelni a másik min mehetett keresztül.
Az ismerős bejárat látványától Harry arca majdnem grimaszba torzult, de tartotta magát. Helyette inkább az őrként álló aurornak szentelte figyelmét, aki lelkesen sietett eléjük, hogy üdvözölje őket, sőt még azt is felajánlotta, hogy segít Harry poggyászával, mintha nem is a Minisztérium embere lett volna szolgálatban, hanem egy rajongó londiner.
Draco tartotta a két lépés távolságot, amit Harry nem is bánt annyira. Ha a szülei, vagy bárki tudomást szerzett volna arról, ami kettejük közt volt nehéz napok elé néztek volna. Volt elég gondjuk a sajtó és mindenki megdöbbenése nélkül is, habár ténylegesen nem beszéltek meg semmit azzal kapcsolatban, hogyan is viselkedjenek publikus helyeken.
Az ajtó magától tárult ki előttük, és ahogy betették a lábukat Narcissa és Lucius Malfoyjal kellett szembe nézniük. Volt egy feszült fél perc, amíg senki nem szólalt meg, mind csak álltak, az ajtó lassan csukódott be mögöttük. Végül az idősebb Malfoy köszörülte meg a torkát, hogy köszöntse őket, ahogyan azt illett - még ha olyan embert is fogadott a házában, akit legszívesebben a gyilkos átokkal sújtott volna.
– Draco – biccentett fiának, szemeit tetőtől talpig végig vezetve rajta. Tényleg elég régen láthatták egymást, ha még Luciuson is látszott az aggodalom, és a vágy, hogy megbizonyosodjon fia testi épségét illetően. – Mr. Potter. – Harry pontosan tudta, hogy nem látják szívesen, a férfi hangsúlya csak megerősítette ezt. – Üdvözlöm nálunk! – olyan él volt a hangjában, hogy az Harry szerint igenis túl ment az úriemberség határain, de ő tartotta magát a megbeszéltekhez és egy kedélyes mosollyal üdvözölte vendéglátóit.
– Jó, hogy újra itthon vagy – vonta szoros ölelésbe Narcissa Dracót, aki kis habozás után viszonozta a gesztust, de szavakkal nem erősítette meg amit a nő mondott.
– Anyám –, Draco vonásai sokkal lágyabbak, szeretetteljesebbek voltak, mikor édesanyjára nézett, mint amikor apjára.
Harry kíváncsi volt, vajon mi is történt köztük pontosan, és, hogy Draco hol volt az évkezdés előtt, ha nem a szüleivel házi őrizetben.
– Mr. Potter! Köszönöm, hogy sikerült elintéznie ezt a látogatást! – fordult az asszony Harryhez, aki megilletődve állt. Valószínűleg azt hitték, hogy Draco valahogyan rávette erre a kísérgetősdire, hogy találkozhasson velük a szigorú roxforti házi őrizet ellenére. Pedig valójában éppen meglopni készültek őket.
Narcissa teljesen más volt, mint amilyennek Harry mindig látta, nem volt merev, semleges arckifejezésű, ellenben kissé meggyötört, sokkal emberibb. Amikor Harry ránézett csak egy anyát látott, aki szerette a fiát, aggódott érte és hiányolta.
– A bőröndöket! – intett Lucius, mire azonnal megjelent két manó. Harry meglepődve látta, hogy viszonylag tiszta ruhában vannak, ami még mindig csak egy összekötött lepedő volt, de ez is haladásnak számított, illetve, hogy nem tűntek meggyötörtnek, mint anno Dobby. Harry arra következtetett, hogy ez a viszonylag szigorú ellenőrzésnek volt köszönhető. Az idősebb Malfoyon látszott az Azkabanban töltött idő nyoma, mégha csak egy év is volt a letöltendő büntetése.
– Mr. Potter az én szobámhoz legközelebbi vendégszobában fogja tölteni az éjszakát – tájékoztatta Draco a manókat, akik bólintottak és szinte azonnal el is tűntek.
A kabátjaik levétele után egy felszínes szóváltást követően Mr. Malfoy felajánlotta, hogy nyugodtan pakoljanak ki, Draco vezesse körbe Harryt, majd később az ebédlőben találkozzanak. Természetesen megragadták az alkalmat, hogy külön lehessenek a mardekáros szüleitől.
A kúria nagyobb volt, mint Harry gondolta volna, minden folyosót egy másik követett, egy három szintes labirintus volt, a pincét nem számolva. Egy belsős ember nélkül valóban esélytelen lett volna megtalálni azt a könyvet. Pár helyiségbe is benéztek, Draco jelentőségteljes pillantást küldött felé, mikor megmutatta hol található a hatalmas könyvtár.
– Ez itt az én szobám, az a tiéd – álltak meg végre egy ajtó előtt.
A griffendéles kíváncsi lett volna, hogy milyen lehet Draco szobája, vajon voltak Kviddics poszterek a falakon? Minden ezüst és zöld volt? Végül azonban nem nyert invitációt a rejtélyes szobába.
– Nézz körül, negyedóra múlva kopogok és megyünk az étkezőbe – azzal a szőke már el is tűnt az ajtó mögött.
Harry bőröndje az ágy mellett várta, a kis asztalon pedig egy tálca foglalt helyet különböző italokkal.
Azt a tizenöt percet fel–alá járkálással töltötte, nem szándékozott kipakolni, hiszen nem terveztek hosszútávon maradni. A szoba elegáns volt, nem annyira zsúfolt, de mindenről sütött, hogy értékes volt, egy fürdő és egy gardrób tartozott hozzá. Az udvarra csodás kilátás nyílt az ablakból.
– Ajándék... – biccentett Draco az üres kezeire mielőtt még elindultak volna.
Harry kiképzése valóban hasznosnak bizonyult, sikeresen túlélte az ebédet, ami nagyrészt annak is köszönhető volt, hogy Narcissa láthatóan igyekezett kellemes légkört teremteni, főként Dracóval beszélgetett, de Harry felé is intézett pár nem túl személyes kérdést. Lucius is tartotta magát, ami főleg azt jelentette, hogy alig szólalt meg, de legalább ez egyenlő volt azzal, hogy nem tett becsmérlő megjegyzéseket sem Harryre, sem a barátaira, sem a muglikra vagy a mugli születésűekre. Draco szemmel láthatóan távolságtartó volt apjával szemben, és folyamatos feszültnek tűnt. A griffendéles fiúban felmerült, hogy valami nagy baj történhetett, ami széttépte a Malfoy családot. Ki nem állhatta a tudatot, hogy Dracónak miatta kellett ilyen kényelmetlen helyzetben lennie, nem szerette volna, ha ez a látogatás elrontja a szőke kedvét, vagy esetleg rossz emlékeket idéz fel benne.
A délutánt Harry egyedül töltötte a szobájában, nagyrészt, nem meglepő módon Draco körül forogtak a gondolatai, amíg a szőke az édesanyjával teázott. Már alig várta, hogy végre ismét kettesben legyenek távol a Malfoy kúriától, volt pár nem túl flancos, de attól még jó ötlete az ünnepre. Azon is sokat gondolkodott, hogy mit fog venni a mardekárosnak karácsonyra, lassan, de biztosan kezdett összeállni a fejében a kép.
✶✶✶
Éjfél előtt nemsokkal egy halk kopogás hallatszott Harry ajtaján, Draco surrant be.
– Nem alszol? – húzta össze fakó szemeit a szőke ahogy gyorsan körbe kémlelt a szobában.
– Te sem – mutatott rá az egyértelműre Harry. Habár fáradt volt, az alvás nem tűnt valami csábítónak tekintettel arra, hogy hol is voltak éppen. Draco csak megforgatta szemeit, mielőtt fogta a láthatatlanná tévő köpenyt és egy aprócska csókot követően már el is indult megkeresni a könyvet.
A griffendéles fiú a Pálcák Urát forgatta ujjai közt az egyik kényelmes fotelban ülve, mikor a fáradtság végül sikeresen maga alá gyűrte.
✶✶✶
Draco kimerülten indult vissza a szobája felé, a könyvtár hatalmas volt és lassan haladt, biztosra vette, hogy még minimum egy éjszakára, de inkább kettőre szüksége lesz ahhoz, hogy megtalálja azt a könyvet, feltéve, hogy ott van még, és nem egy Gringotts széfben csücsül. A legnagyobb akadályt a védővarázslatok jelentették, amik a ház minden szegletét behálózták; az invitónak esélye sem volt.
Végül ahelyett, hogy egyből beájult volna saját ágyába a kimerítő kutatás után, úgy döntött, hogy megnézi a griffendéles ébren van e még.
Azzal a lendülettel, amivel kinyitotta az ajtót egyből be is csapta, nehogy kiszűrődjenek a Harry által kiadott artikulálatlan hangok.
A szőke ledobta a köpenyt és egy pillanat múlva már a griffendéles mellett térdelt a fotelnél, amiből valószínűleg kiesett. Harry arca eltorzult, úgy festett, mint akit cruciatusszal kínoznak; izmai hol elernyedtek, hol megfeszültek, ajkait néma kiáltások és rekedt nyöszörgések hagyták el. Hangjából Draco arra következtetett, hogy ez az állapot már fenn állhatott egy ideje.
Szinte gondolkodás nélkül fogta kezébe Harry ökleit, remélve, hogy most is valamilyen módon segíthet elmulasztani a rohamot.
A mágia fájdalmasan dübörgött át az ereibe, s Draco immár érezte mindazt az erőt, ami a földön szenvedő griffendélest emésztette; a szőke úgy érezte tűzben égett, el se tudta képzelni a másik min mehetett keresztül.
23. fejezet
Harry tüdejéből szaggatottan távozott a levegő, majd még nagyobb erőfeszítésébe került újabb adag oxigénhez jutni. Nem tudta, mennyi idő telhetett el azóta, hogy ez a helyzet fenn állt: testét láthatatlan kötelékek tartották egy helyben, egy olyan helyen, ami fizikailag nem létezhetett. Sejtette, hogy ez is egy az álmai közül, hogy mindez csak a fejében zajlik le, de ezúttal a szín üres volt, nem visszhangoztak átkok, nem hullottak a földre halott testek. Csak ő volt a kietlen síkon és az alak.
Az alak, aki mintha a központja lett volna a hatalmas erőnek, ami vibrált a levegőben és pulzált, úgy, mint ami él és lélegzik. Harry felismerte az csuklyást, akit szeme sarkából már többször látott álmai során, s bármennyire is lehetetlennek tűnt, ugyanaz a személy volt, aki miatt Roxmortsból a pálcát őrző dobozig futott.
Hosszú ideig nem mozdult, csuklyája takarta arcát, Harry hátán borzongás futott végig, Voldemortra emlékeztette. Egyedül az erő, ami felőle áradt, - hiába tűnt ősinek, veszélyesnek, nem volt fenyegető-, szolgált bizonyítékul arra, hogy egyenlőre nem volt ártó szándékú.
– Harry Potter...
Kétségkívül az alak szólalt meg. Azonban annak ellenére, hogy messze állt tőle, hangja, mintha közvetlen fülében csengett volna. Abbahagyta a küszködést és feszülten várta, hogy történjen valami.
– Örülök, hogy végre találkozhatunk ily módon is. Létezésem során még senki nem óhajtott távol maradni tőlem, ezen is látszik, hogy nem olyan vagy, mint az előző me...
– Mégis ki a fene vagy? – hördült fel Harry, s ezúttal hangja végig gördült a kietlen tájon, elveszetten csengett annak ellenére is, hogy kiabált.
– Azt hiszem, hogy bizonyos részleteket én nem oszthatok meg veled, csak remélhetem, hogy rájössz magadtól. Mindenesetre már nem is emlékszem, mikor jelentem meg valakinek utoljára, ezer... hét...? – mintha elgondolkodott volna, egy pillanatra elhallgatott, s ezt Harry azonnal kihasználta.
– Te csináltad az álmokat? A rohamokat?
– Nem olyan egyszerű a helyzet, mint azt gondolod, de igen, volt hozzá közöm. A távolság váratlan nehézséget okozott, de most, hogy közel vagy, a mágia áramlása is könnyebb.
– Közel? Mit akarsz? Ki vagy? – követelte a válaszokat hajthatatlanul. – Ha ennyire beszélni akartál, akkor mondj valami értelmeset és ne rébuszokban fogalmazz!
– Nem akarhatok semmit, de van egy dolog, ami létezésem óta mindig ugyanúgy, gondoskodnom kell arról, hogy most se legyen másként.
– Nem értem, hogy miről beszélsz! Miért nem tudok mozogni?
Az alak azt mondta, hogy közel van... A kúriában? Harry első gondolata az volt, hogy Draco egyedül van a könyvtárban.
– Ha nem vergődnél, nem lenne szükséges. Nem célom, hogy bántódásod essen.
– Nem vergődnék, ha nem lennék egy helyben tartva!
– Így kisebb a kockázat – az alak hangja ekkor már inkább csengett szórakozottan, a korábbi komolyság kiveszett szavaiból.
– Halálfaló vagy? – Harry kezdte egyre kimerültebbnek érezni magát.
– Gondolkozz még egy kicsit. Most viszont azt hiszem, a te érdekedben ideje lenne elköszönnöm. – A táj kezdett elmosódni Harry körülötte. – Egyenlőre...
– Ne szórakozz velem!
– A te érdeked. Ekkora mennyiségű mágia még téged is képes megölni, ha hosszútávon áramlik, főleg, hogy jelen pillanatban is ellenállsz – egyre messzebbről hallotta az alakot. – Már egyébként is biztos kezekben vagy... Mester...
Harry úgy érezte, mintha vére helyén táltostűz lobogna ahogyan fordult vele a világ. Fojtogató sötétségbe merült, majd levegő után kapva bukkant felszínre.
– ...térj már magadhoz! Potter! Harry! – Draco hangja kétségbeesett volt, kezei olyan erővel fogták Harryéit, hogy az szinte már fájt. A griffendéles mégis megkönnyebbült hangjától és érintésétől, a tudattól, hogy ott volt mellette és nagyon is élt, vagyis nem esett komoly baja.
– Jól vagy? – préselte ki nagy nehezen a szavakat, mire a szőke horkantás szerű hangot hallatott.
– Itt szenvedsz a földön kitudja mióta és az az első, hogy engem kérdezel meg, hogy jól vagyok e? – Draco elengedte és odébb húzódott, hogy hagyjon neki helyet a földről való feltápászkodásra. – Te jól vagy?
Harry csak morgott egyet, miközben ülő helyzetbe küzdötte magát, hunyorogva Dracót figyelte, hogy ténylegesen megbizonyosodjon testi épségéről. A fiú úgy érezte kifacsarták belőle az utolsó csepp energiát is, feje szét akart robbanni, minden izma fájdalmasan húzódott ahányszor csak megmozdult.
– Mi történt?
A zöld szemek a pálca után kutattak, Harry nagyobb biztonságban érezte magát, mikor ujjai végre a fa köré kulcsolódtak. Körbe nézett a szobában, mielőtt tekintete találkozott a szürkével; ő maga sem tudta a választ Draco kérdésére, sem pedig sajátjaira.
Ki a csuklyás? Hol van? Mit akar? Mester...
Harry zavarodottan pörgette vissza a beszélgetést a fejében, de abban a pillanatban semminek nem volt értelme.
– Láttam az alakot – sóhajtotta végül válaszolva Draco kérdésére. – De ez nem egy emlék volt, beszéltem vele.
– Igen?
– Olyanokat mondott, hogy egy ideje próbált kapcsolatba lépni, hogy most, hogy közel van könnyebb...
– Közel?
– Gondolod, hogy bejutott a birtokra? – kérdezte Harry, hirtelen jött adrenalinnal. Nem tudta, hogy mennyire erőteljes varázslatokkal volt körbevéve a kúria. Draco szinte azonnal megrázta a fejét.
– Kizártnak tartom, de attól függetlenül még a környéken lehet... Lehet úgy értette, hogy most, hogy nem Roxfortban vagy közelebb tud férkőzni – a szőke gondolkodva meredt a padlóra, szemöldökeit ráncolva.
Harry bólintott és vett egy mély levegőt. Fogalma sem volt arról, mit kellene tegyen ebben a helyzetben. Ron és Hermione a családjaikkal voltak, messze, és nem is akarhatta veszélybe sodorni őket. Ellenben Draco már most veszélyben volt. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy vajon az álom végének volt e valami köze a szőke jelenlétéhez.
– Ne is gondolj ilyesmire Potter! – Draco hangja komoran csengett, Harry felkapta fejét szavaira.
– Mire?
– Arra, amire az előbb gondoltál. Nem oldod meg a helyzetet egyedül. Felejtsd el a hősködést és az önfeláldozást!
Harry lesütötte szemeit és nem válaszolt. Túlzottan kimerültnek érezte magát egy vitához, főleg Dracóval szemben, aki ellen esélye sem volt.
– És csak hogy tudd, maradok. – Harry kérdőn nézett fel, de a másik máris feltápászkodott. – Itt, a szobában és végre alszom – forgatta meg szemeit a szőke. A griffendélesnek nem sok ellenvetése volt az ötlet ellen, bár ő maga nem akart aludni, sokkal inkább a másikat őrizni.
– Mindjárt jövök – egyezett bele megadóan, majd indult meg a fürdő felé, hogy felfrissítse magát.
Mire visszaért a szobába Draco már a takaró alatt szuszogott. Harry csodálta nyugodtságáért, de talán csak annyira fáradt volt, hogy nem tudta érdekelni a helyzet. Esetlegesen annyira bízott a birtok védelmi rendszerében, hogy nyugodtan álomra tudta hajtani a fejét Harry korábbi szavai ellenére is.
Végül a griffendéles alig aludt, folyton azon kapta magát, hogy lecsukódnak szemei, de minden alkalommal vissza rázta magát éber állapotba. Kezében a pálcával, Dracóval az oldalán, a szobát kémlelte, készen arra, hogy megvédje a másikat.
✶✶✶
Elaludhatott egy kis időre, mivel reggel az egyik manó hangjára ébredt; úgy érezte magát, mintha az éjszaka egy troll verte volna agyon, majd egy kentaur csorda taposott volna rá.
Draco sem pihenhetett sokat, hajnalig kutatott, majd Harryvel foglalkozott és korábban kelt, hogy ne találják őket egy szobában reggel. A griffendéles csak még jobban utálta magát és a helyzetet, amiért ennyi gondot okozott a mardekárosnak.
Egy fecni jelent meg keze mellett, ahogyan kikászálódott a takaró alól:
„Légy óvatos! Apám úgy hiszi, azért hoztalak ide, hogy segítsek megszerezni a Pálcák Urát. D. M."
Harry frusztráltan nézte ahogyan a papírdarab lángra kapott, majd elporladt az elolvasást követően. Persze, hogy Lucius tervezett valamit. Mindenesetre a fiú ajkaira mosoly kúszott, mikor arra gondolt, hogy Draco milyen konkrétan figyelmeztette, és egyben kijelentette, hogy nem áll szándékában apjának segíteni. Persze a korábbi viselkedése is erre utalt, de leírva látni a bizonyítékot mégis más volt.
– Kicsim, ha nem tudsz alud... – Narcissa azonnal lejjebb vette a hangerőt, amint Harry megjelent az étkező ajtajában.
– Remélem, megfelelt a szoba Mr. Potter! – mondta kimérten Lucius.
– Természetesen megfelelt – válaszolta ugyanolyan éllel Harry.
A fiúnak voltak tervei aznapra, nem szándékozta a napot a Malfoyok közelében tölteni. Még nem volt lehetősége beszerezni az ajándékokat, amiket kigondolt, így ez jó lehetőségnek tűnt. Illetve kíváncsi volt, történne e valami, ha elhagyná az elméletileg biztonságos birtokot. Azt sem bánta, hogy így nem lesz Draco közelében, addig is kisebb az esély arra, hogy baja esik.
Ahogy az várható volt, Draco nagyon Harry tervei ellen volt, de ezt a reggeli elfogyasztása közben, szülei jelenlétében nem mutatta ki túlzottan. A griffendéles bocsánatkérő pillantással nézett felé, mielőtt elindult. A koffein jót tett neki, sokkal éberebbnek érezte magát.
Swindon határára érkezett meg. Csak párszor járt itt, az itt elhelyezkedő varázsló boltok nem voltak túlzottan ismertek, legalábbis nem annyira, mint az Abszol úton levők, de a választék itt is elegendő volt. A város mugli részére sem lehetett panasza.
A nap szinte gyanúsan eseménytelenül telt el, semmilyen gondja nem akadt, sőt, egy hirtelen ötlettől vezérelve még egy útba akadó internet kávézóba is benézett, hogy utána járjon pár dolognak. Az internet egyike volt azon dolgoknak, amiket eszméletlenül hiányolt a varázsvilágból. A online források és pár mugli taszító, illetve álcázó bűbáj pedig biztosította számára a privát böngészést.
Az alak, aki mintha a központja lett volna a hatalmas erőnek, ami vibrált a levegőben és pulzált, úgy, mint ami él és lélegzik. Harry felismerte az csuklyást, akit szeme sarkából már többször látott álmai során, s bármennyire is lehetetlennek tűnt, ugyanaz a személy volt, aki miatt Roxmortsból a pálcát őrző dobozig futott.
Hosszú ideig nem mozdult, csuklyája takarta arcát, Harry hátán borzongás futott végig, Voldemortra emlékeztette. Egyedül az erő, ami felőle áradt, - hiába tűnt ősinek, veszélyesnek, nem volt fenyegető-, szolgált bizonyítékul arra, hogy egyenlőre nem volt ártó szándékú.
– Harry Potter...
Kétségkívül az alak szólalt meg. Azonban annak ellenére, hogy messze állt tőle, hangja, mintha közvetlen fülében csengett volna. Abbahagyta a küszködést és feszülten várta, hogy történjen valami.
– Örülök, hogy végre találkozhatunk ily módon is. Létezésem során még senki nem óhajtott távol maradni tőlem, ezen is látszik, hogy nem olyan vagy, mint az előző me...
– Mégis ki a fene vagy? – hördült fel Harry, s ezúttal hangja végig gördült a kietlen tájon, elveszetten csengett annak ellenére is, hogy kiabált.
– Azt hiszem, hogy bizonyos részleteket én nem oszthatok meg veled, csak remélhetem, hogy rájössz magadtól. Mindenesetre már nem is emlékszem, mikor jelentem meg valakinek utoljára, ezer... hét...? – mintha elgondolkodott volna, egy pillanatra elhallgatott, s ezt Harry azonnal kihasználta.
– Te csináltad az álmokat? A rohamokat?
– Nem olyan egyszerű a helyzet, mint azt gondolod, de igen, volt hozzá közöm. A távolság váratlan nehézséget okozott, de most, hogy közel vagy, a mágia áramlása is könnyebb.
– Közel? Mit akarsz? Ki vagy? – követelte a válaszokat hajthatatlanul. – Ha ennyire beszélni akartál, akkor mondj valami értelmeset és ne rébuszokban fogalmazz!
– Nem akarhatok semmit, de van egy dolog, ami létezésem óta mindig ugyanúgy, gondoskodnom kell arról, hogy most se legyen másként.
– Nem értem, hogy miről beszélsz! Miért nem tudok mozogni?
Az alak azt mondta, hogy közel van... A kúriában? Harry első gondolata az volt, hogy Draco egyedül van a könyvtárban.
– Ha nem vergődnél, nem lenne szükséges. Nem célom, hogy bántódásod essen.
– Nem vergődnék, ha nem lennék egy helyben tartva!
– Így kisebb a kockázat – az alak hangja ekkor már inkább csengett szórakozottan, a korábbi komolyság kiveszett szavaiból.
– Halálfaló vagy? – Harry kezdte egyre kimerültebbnek érezni magát.
– Gondolkozz még egy kicsit. Most viszont azt hiszem, a te érdekedben ideje lenne elköszönnöm. – A táj kezdett elmosódni Harry körülötte. – Egyenlőre...
– Ne szórakozz velem!
– A te érdeked. Ekkora mennyiségű mágia még téged is képes megölni, ha hosszútávon áramlik, főleg, hogy jelen pillanatban is ellenállsz – egyre messzebbről hallotta az alakot. – Már egyébként is biztos kezekben vagy... Mester...
Harry úgy érezte, mintha vére helyén táltostűz lobogna ahogyan fordult vele a világ. Fojtogató sötétségbe merült, majd levegő után kapva bukkant felszínre.
– ...térj már magadhoz! Potter! Harry! – Draco hangja kétségbeesett volt, kezei olyan erővel fogták Harryéit, hogy az szinte már fájt. A griffendéles mégis megkönnyebbült hangjától és érintésétől, a tudattól, hogy ott volt mellette és nagyon is élt, vagyis nem esett komoly baja.
– Jól vagy? – préselte ki nagy nehezen a szavakat, mire a szőke horkantás szerű hangot hallatott.
– Itt szenvedsz a földön kitudja mióta és az az első, hogy engem kérdezel meg, hogy jól vagyok e? – Draco elengedte és odébb húzódott, hogy hagyjon neki helyet a földről való feltápászkodásra. – Te jól vagy?
Harry csak morgott egyet, miközben ülő helyzetbe küzdötte magát, hunyorogva Dracót figyelte, hogy ténylegesen megbizonyosodjon testi épségéről. A fiú úgy érezte kifacsarták belőle az utolsó csepp energiát is, feje szét akart robbanni, minden izma fájdalmasan húzódott ahányszor csak megmozdult.
– Mi történt?
A zöld szemek a pálca után kutattak, Harry nagyobb biztonságban érezte magát, mikor ujjai végre a fa köré kulcsolódtak. Körbe nézett a szobában, mielőtt tekintete találkozott a szürkével; ő maga sem tudta a választ Draco kérdésére, sem pedig sajátjaira.
Ki a csuklyás? Hol van? Mit akar? Mester...
Harry zavarodottan pörgette vissza a beszélgetést a fejében, de abban a pillanatban semminek nem volt értelme.
– Láttam az alakot – sóhajtotta végül válaszolva Draco kérdésére. – De ez nem egy emlék volt, beszéltem vele.
– Igen?
– Olyanokat mondott, hogy egy ideje próbált kapcsolatba lépni, hogy most, hogy közel van könnyebb...
– Közel?
– Gondolod, hogy bejutott a birtokra? – kérdezte Harry, hirtelen jött adrenalinnal. Nem tudta, hogy mennyire erőteljes varázslatokkal volt körbevéve a kúria. Draco szinte azonnal megrázta a fejét.
– Kizártnak tartom, de attól függetlenül még a környéken lehet... Lehet úgy értette, hogy most, hogy nem Roxfortban vagy közelebb tud férkőzni – a szőke gondolkodva meredt a padlóra, szemöldökeit ráncolva.
Harry bólintott és vett egy mély levegőt. Fogalma sem volt arról, mit kellene tegyen ebben a helyzetben. Ron és Hermione a családjaikkal voltak, messze, és nem is akarhatta veszélybe sodorni őket. Ellenben Draco már most veszélyben volt. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy vajon az álom végének volt e valami köze a szőke jelenlétéhez.
– Ne is gondolj ilyesmire Potter! – Draco hangja komoran csengett, Harry felkapta fejét szavaira.
– Mire?
– Arra, amire az előbb gondoltál. Nem oldod meg a helyzetet egyedül. Felejtsd el a hősködést és az önfeláldozást!
Harry lesütötte szemeit és nem válaszolt. Túlzottan kimerültnek érezte magát egy vitához, főleg Dracóval szemben, aki ellen esélye sem volt.
– És csak hogy tudd, maradok. – Harry kérdőn nézett fel, de a másik máris feltápászkodott. – Itt, a szobában és végre alszom – forgatta meg szemeit a szőke. A griffendélesnek nem sok ellenvetése volt az ötlet ellen, bár ő maga nem akart aludni, sokkal inkább a másikat őrizni.
– Mindjárt jövök – egyezett bele megadóan, majd indult meg a fürdő felé, hogy felfrissítse magát.
Mire visszaért a szobába Draco már a takaró alatt szuszogott. Harry csodálta nyugodtságáért, de talán csak annyira fáradt volt, hogy nem tudta érdekelni a helyzet. Esetlegesen annyira bízott a birtok védelmi rendszerében, hogy nyugodtan álomra tudta hajtani a fejét Harry korábbi szavai ellenére is.
Végül a griffendéles alig aludt, folyton azon kapta magát, hogy lecsukódnak szemei, de minden alkalommal vissza rázta magát éber állapotba. Kezében a pálcával, Dracóval az oldalán, a szobát kémlelte, készen arra, hogy megvédje a másikat.
✶✶✶
Elaludhatott egy kis időre, mivel reggel az egyik manó hangjára ébredt; úgy érezte magát, mintha az éjszaka egy troll verte volna agyon, majd egy kentaur csorda taposott volna rá.
Draco sem pihenhetett sokat, hajnalig kutatott, majd Harryvel foglalkozott és korábban kelt, hogy ne találják őket egy szobában reggel. A griffendéles csak még jobban utálta magát és a helyzetet, amiért ennyi gondot okozott a mardekárosnak.
Egy fecni jelent meg keze mellett, ahogyan kikászálódott a takaró alól:
„Légy óvatos! Apám úgy hiszi, azért hoztalak ide, hogy segítsek megszerezni a Pálcák Urát. D. M."
Harry frusztráltan nézte ahogyan a papírdarab lángra kapott, majd elporladt az elolvasást követően. Persze, hogy Lucius tervezett valamit. Mindenesetre a fiú ajkaira mosoly kúszott, mikor arra gondolt, hogy Draco milyen konkrétan figyelmeztette, és egyben kijelentette, hogy nem áll szándékában apjának segíteni. Persze a korábbi viselkedése is erre utalt, de leírva látni a bizonyítékot mégis más volt.
– Kicsim, ha nem tudsz alud... – Narcissa azonnal lejjebb vette a hangerőt, amint Harry megjelent az étkező ajtajában.
– Remélem, megfelelt a szoba Mr. Potter! – mondta kimérten Lucius.
– Természetesen megfelelt – válaszolta ugyanolyan éllel Harry.
A fiúnak voltak tervei aznapra, nem szándékozta a napot a Malfoyok közelében tölteni. Még nem volt lehetősége beszerezni az ajándékokat, amiket kigondolt, így ez jó lehetőségnek tűnt. Illetve kíváncsi volt, történne e valami, ha elhagyná az elméletileg biztonságos birtokot. Azt sem bánta, hogy így nem lesz Draco közelében, addig is kisebb az esély arra, hogy baja esik.
Ahogy az várható volt, Draco nagyon Harry tervei ellen volt, de ezt a reggeli elfogyasztása közben, szülei jelenlétében nem mutatta ki túlzottan. A griffendéles bocsánatkérő pillantással nézett felé, mielőtt elindult. A koffein jót tett neki, sokkal éberebbnek érezte magát.
Swindon határára érkezett meg. Csak párszor járt itt, az itt elhelyezkedő varázsló boltok nem voltak túlzottan ismertek, legalábbis nem annyira, mint az Abszol úton levők, de a választék itt is elegendő volt. A város mugli részére sem lehetett panasza.
A nap szinte gyanúsan eseménytelenül telt el, semmilyen gondja nem akadt, sőt, egy hirtelen ötlettől vezérelve még egy útba akadó internet kávézóba is benézett, hogy utána járjon pár dolognak. Az internet egyike volt azon dolgoknak, amiket eszméletlenül hiányolt a varázsvilágból. A online források és pár mugli taszító, illetve álcázó bűbáj pedig biztosította számára a privát böngészést.
24. fejezet
Másnap, karácsony első napján már mindenhol díszek lógtak a kúriában, annak ellenére, hogy előző nap még semmi jele nem volt az ünnepi hangulatnak. Harry egész éjjel ébren volt, így szemtanúja lehetett annak, amint a dekoráció az ő vendégszobájában is mágikusan megjelent a hajnali órákban, valószínűleg egy manónak köszönhetően.
Nem akarta megkockáztatni, hogy az alak ismét akkor csapjon le, mikor alszik, így a nap folyamán elfogyasztott kávé közreműködésével átvészelte az éjszakát egyetlen percnyi pihenés nélkül. Szerencsére mikor Draco benézett a szobába, hogy leadja a köpenyt, és meggyőződjön arról, hogy Harry jól van, jó híreket hozott: már tudta, hol van a könyv, következő éjjel meg tudja szerezni. Vagyis Harrynek már csak egy éjszakát kellett túlélnie mielőtt eltűnhettek egy nyugodtabb helyre, remélhetőleg távol mindenkitől. A szőke végül ismét maradt aznap este, Harry örült neki, így tudott rá vigyázni.
Draco a reggeli folyamán kijelentette, hogy másnap távoznak - még Lucius is megpróbálta maradásra bírni fiát, pedig azzal Harry jelenléte is együtt járt. Narcissa pedig egyenesen úgy festett, mint akinek meghasad a szíve.
Harry legszívesebben elfelejtette volna az ajándékozást, leginkább iszonyatosan kínos szituációként írta volna le. Végig nézte, ahogy Draco ajándékot kapott szüleitől, majd ahogy ő adott nekik az egyik fotelból, úgy téve, mint aki az aznapi Prófétát olvassa.
– Majd ugye meglátogathatunk? – kérdezte Narcissa reménykedve, mikor egy házavató ajándékot nyújtott Draco felé.
– Természetesen, majd küldök baglyot valamikor. – Az asszony szemei szomorúan vizslatták fiát. Harrynek pedig még mindig nem volt tiszta Draco távolságtartásának oka, de ez csak egy volt azon dolgok közül, amit nem értett, szóval...
A fiú Weasleyékre gondolt, hogy vajon tényleg nem neheztelnek e rá a Ginnyvel történtekért, és, hogy vajon fog e még olyan meghitt karácsonyokat tölteni az Odúban.
✶✶✶
Harry ismét nem aludt. Vánszorogva, néha megszédülve pakolt össze, hogy minél korábban indulhassanak. Máskor nem vett volna ki ennyit belőle az, ha nem alszik két, három napot, - volt már rá példa, - most valamiért más volt a helyzet.
– Nem vagy olyan állapotban, hogy hopponálj. – Harry nem tiltakozott, mikor Draco a kezét nyújtotta.
– Nem is tudod, hol van a házam.
– Nem oda megyünk – azzal megfordult körülöttük a világ. Harrynek kellett pár perc, hogy leküzdje a hirtelen jött émelygést és szemei is ismét fókuszálni tudjanak. Egy birtok szélén álltak, a járdáról el volt takarítva a hó, azonban a bejáratig összefüggő, érintetlen fehér takaró terült el.
– Hol vagyunk? – járatta körbe tekintetét Harry. A környék egyszerű muglilakta kis falunak tűnt, semmi olyannak, ahol Dracónak keresni valója lenne.
– Londonhoz közel, egy falu mellett a birtokomon. – Draco olyan félválról vetette oda a szavakat, mintha egyáltalán nem lett volna egyetlen megdöbbentő részlet sem az egész szituációban. – De most nem ez a lényeg, később körbe nézhetsz.
– Hanem...? – kérdezte. Fáradtsága ellenére még mindig érdeklődve fordult körbe, nem túl messze házak sorakoztak, a kéményekből hosszasan az ég felé kígyózó füst fellegek indultak.
– Hanem az, hogy amint beértünk a házba menj el aludni – hangja szigorúan csengett, komoly tekintete pedig McGalagonyéval vetekedett.
– De a könyv... – Harrynek esélye sem volt akkor, mikor Draco már eleve döntött helyette is, jól tudta.
– A könyv megvár, így egyébként sem veszem sok hasznodat – kezdte el a bejárat felé terelni Harryt. – És ha nem vagy hajlandó, „B" tervnek mindig ott van egy jó kis altató főzet.
– Ha nem élveznéd ennyire, még el is hinném, hogy aggódsz – morogta a fiú a szőke mosolyát látva.
– Tudod, hogy aggódok... Egyébként pedig, mint kiderült fáradtan még nehezebb eset vagy, szóval pihend ki magad, mielőtt még teljesen az idegeimre kezdesz menni.
– Hé, még nehezebb? Ez meg mégis mit jelent? – Draco nem válaszolt, csak rámosolygott és megforgatta szemeit mielőtt egy gyors varázslattal elfújta a havat az útjukból.
Az ajtóhoz érve hátra fordult, szürke szemei nyugtalanul pillantottak körbe. Harry hátán is borzongás futott végig, nem tudta, mennyire védett Draco birtoka, és, hogy vajon az alak meg fog e jelenni. Lehet, hogy a legjobb az lett volna, ha egyenesen vissza mennek Roxfortba, vagy legalább a szőke, hogy biztonságban legyen. Harry úgy érezte ismét célkereszt van a hátán, és vele együtt Dracóén is.
– Érezd magad otthon! – Harrynek rengeteg kérdése lett volna azzal kapcsolatban, hogy Dracónak honnét van ez a ház, és miért pont itt... de kíváncsiságának kielégítése várhatott.
Otthonos előszobába értek be, Draco azonnal Harry kabátjáért nyúlt, mielőtt sajátját vette volna le. Az ilyen apró gesztusok mosolyt csaltak a griffendéles ajkaira.
A lámpák felgyulladtak, és egy pálcaintéssel később a por is eltűnt minden felületről.
– Nem sok étel van itthon, de tíz perc alatt összedobok valamit, addig kerülj beljebb!
Harry vett egy forró zuhanyt, és mire kijött a fürdőből Draco már egy-egy tál gőzölgő levessel várta a háló padlóján ülve, mellette a földön a könyvvel. A zöld szemek elkerekedtek, ahogy az első kanállal megkóstolta, majd az elfojtott nevetéstől félrenyelve kezdett köhögésbe a fiú.
– Ez itt instant mugli leves? – kérdezte amint rendesen kapott levegőt.
– Finom, könnyű beszerezni és gyorsan kész van – forgatta meg szemeit Draco a másik vigyorát látva.
Harry biztosra vette, hogy soha nem tudja majd kitörölni agyából a képet Dracóról egy kisbolt közepén állva, kezeiben különböző zacskós levesekkel.
– Egyél, aztán alvás! Nekem még van egy kis elintézni valóm a környéken.
✶✶✶
Harry a földszintről jövő zajra riadt fel, és a perzselő érzésre a mellkasában. Az adrenalin egy pillanat alatt éberré tette. Robbanás; tompa puffanások sora; csörömpölés hallatszott. Óvatosan, ujjait szorosan pálcája köré fonva lopakodott le a lépcsőn, hogy aztán egy pillanatra ledermedjen. Sok mindenre számított, leginkább támadásra, de arra nem, hogy Draco a nappali közepén fog térdelni, körülötte pusztítással.
A szőke fürtök rakoncátlanul meredtek szerteszét, a hófehér arcon könnyek csillogtak. Draco körül mágia izzott, és még mindig repkedett egy-két könyv a szobában. Harry felismerte a jelenséget, Draco akaratlanul varázsolt érzelmeitől vezérelve, mint azt a griffendéles is sokszor tette, már Roxfortba kerülése előtt is. A mardekáros zokogott, kapkodta a levegőt. Harry tudta, hogy Draco közel sem olyan rideg, mint amilyennek próbálta mutatni magát a külvilág felé, de így összetörve látni olyan volt, mintha kést döftek volna a szemüveges mellkasába, még nehezebbé téve a légzést számára.
– Draco – kezdte Harry halkan, mire a fiú rákapta könnyektől csillogó tekintetét. Ajkai remegtek, fogai vacogtak, arca eltorzult a fájdalomtól. Harry megriadt a látványtól, s azonnal ott termett mellette. – Mi a baj? Fáj valamid? – kutatott azonnal sérülés után.
Draco elfordította tekintetét, a feszültség egy szempillantás alatt hagyta el testét, vállai ellazultak, a lebegő könyvek tompa puffanással landoltak, ahogy a düh és kétségbeesés helyét színtiszta bánat vette át.
Szürke szemeivel remegő, néhol vérző kezeit nézte. Harry csak most, hogy a fiú indulatai apadtak mert fizikailag közelebb menni és lassan karjait a szőke köré kulcsolni, aki szinte belezuhant az ölelésbe, egyenesen Harry mellkasának. Draco ujjai alkarja köré szorultak, mint aki kapaszkodó után kutat.
A fiú légzése lelassult, s csak néha hagyta el egy-egy hüppögés ajkait. Hosszú percek teltek el, mire Draco leengedte kezeit és már csak hagyta, hogy Harry tartsa.
– Mi történt? – kérdezte. Bármennyire is nem akarta bolygatni Dracót, tudnia kellett, hogy mi történt, vagy legalábbis annyit, hogy veszély lesett e rájuk.
Draco megrázta a fejét és egy akadozott sóhaj hagyta el ajkait.
– Meghalt... – suttogta.
Nem akarta megkockáztatni, hogy az alak ismét akkor csapjon le, mikor alszik, így a nap folyamán elfogyasztott kávé közreműködésével átvészelte az éjszakát egyetlen percnyi pihenés nélkül. Szerencsére mikor Draco benézett a szobába, hogy leadja a köpenyt, és meggyőződjön arról, hogy Harry jól van, jó híreket hozott: már tudta, hol van a könyv, következő éjjel meg tudja szerezni. Vagyis Harrynek már csak egy éjszakát kellett túlélnie mielőtt eltűnhettek egy nyugodtabb helyre, remélhetőleg távol mindenkitől. A szőke végül ismét maradt aznap este, Harry örült neki, így tudott rá vigyázni.
Draco a reggeli folyamán kijelentette, hogy másnap távoznak - még Lucius is megpróbálta maradásra bírni fiát, pedig azzal Harry jelenléte is együtt járt. Narcissa pedig egyenesen úgy festett, mint akinek meghasad a szíve.
Harry legszívesebben elfelejtette volna az ajándékozást, leginkább iszonyatosan kínos szituációként írta volna le. Végig nézte, ahogy Draco ajándékot kapott szüleitől, majd ahogy ő adott nekik az egyik fotelból, úgy téve, mint aki az aznapi Prófétát olvassa.
– Majd ugye meglátogathatunk? – kérdezte Narcissa reménykedve, mikor egy házavató ajándékot nyújtott Draco felé.
– Természetesen, majd küldök baglyot valamikor. – Az asszony szemei szomorúan vizslatták fiát. Harrynek pedig még mindig nem volt tiszta Draco távolságtartásának oka, de ez csak egy volt azon dolgok közül, amit nem értett, szóval...
A fiú Weasleyékre gondolt, hogy vajon tényleg nem neheztelnek e rá a Ginnyvel történtekért, és, hogy vajon fog e még olyan meghitt karácsonyokat tölteni az Odúban.
✶✶✶
Harry ismét nem aludt. Vánszorogva, néha megszédülve pakolt össze, hogy minél korábban indulhassanak. Máskor nem vett volna ki ennyit belőle az, ha nem alszik két, három napot, - volt már rá példa, - most valamiért más volt a helyzet.
– Nem vagy olyan állapotban, hogy hopponálj. – Harry nem tiltakozott, mikor Draco a kezét nyújtotta.
– Nem is tudod, hol van a házam.
– Nem oda megyünk – azzal megfordult körülöttük a világ. Harrynek kellett pár perc, hogy leküzdje a hirtelen jött émelygést és szemei is ismét fókuszálni tudjanak. Egy birtok szélén álltak, a járdáról el volt takarítva a hó, azonban a bejáratig összefüggő, érintetlen fehér takaró terült el.
– Hol vagyunk? – járatta körbe tekintetét Harry. A környék egyszerű muglilakta kis falunak tűnt, semmi olyannak, ahol Dracónak keresni valója lenne.
– Londonhoz közel, egy falu mellett a birtokomon. – Draco olyan félválról vetette oda a szavakat, mintha egyáltalán nem lett volna egyetlen megdöbbentő részlet sem az egész szituációban. – De most nem ez a lényeg, később körbe nézhetsz.
– Hanem...? – kérdezte. Fáradtsága ellenére még mindig érdeklődve fordult körbe, nem túl messze házak sorakoztak, a kéményekből hosszasan az ég felé kígyózó füst fellegek indultak.
– Hanem az, hogy amint beértünk a házba menj el aludni – hangja szigorúan csengett, komoly tekintete pedig McGalagonyéval vetekedett.
– De a könyv... – Harrynek esélye sem volt akkor, mikor Draco már eleve döntött helyette is, jól tudta.
– A könyv megvár, így egyébként sem veszem sok hasznodat – kezdte el a bejárat felé terelni Harryt. – És ha nem vagy hajlandó, „B" tervnek mindig ott van egy jó kis altató főzet.
– Ha nem élveznéd ennyire, még el is hinném, hogy aggódsz – morogta a fiú a szőke mosolyát látva.
– Tudod, hogy aggódok... Egyébként pedig, mint kiderült fáradtan még nehezebb eset vagy, szóval pihend ki magad, mielőtt még teljesen az idegeimre kezdesz menni.
– Hé, még nehezebb? Ez meg mégis mit jelent? – Draco nem válaszolt, csak rámosolygott és megforgatta szemeit mielőtt egy gyors varázslattal elfújta a havat az útjukból.
Az ajtóhoz érve hátra fordult, szürke szemei nyugtalanul pillantottak körbe. Harry hátán is borzongás futott végig, nem tudta, mennyire védett Draco birtoka, és, hogy vajon az alak meg fog e jelenni. Lehet, hogy a legjobb az lett volna, ha egyenesen vissza mennek Roxfortba, vagy legalább a szőke, hogy biztonságban legyen. Harry úgy érezte ismét célkereszt van a hátán, és vele együtt Dracóén is.
– Érezd magad otthon! – Harrynek rengeteg kérdése lett volna azzal kapcsolatban, hogy Dracónak honnét van ez a ház, és miért pont itt... de kíváncsiságának kielégítése várhatott.
Otthonos előszobába értek be, Draco azonnal Harry kabátjáért nyúlt, mielőtt sajátját vette volna le. Az ilyen apró gesztusok mosolyt csaltak a griffendéles ajkaira.
A lámpák felgyulladtak, és egy pálcaintéssel később a por is eltűnt minden felületről.
– Nem sok étel van itthon, de tíz perc alatt összedobok valamit, addig kerülj beljebb!
Harry vett egy forró zuhanyt, és mire kijött a fürdőből Draco már egy-egy tál gőzölgő levessel várta a háló padlóján ülve, mellette a földön a könyvvel. A zöld szemek elkerekedtek, ahogy az első kanállal megkóstolta, majd az elfojtott nevetéstől félrenyelve kezdett köhögésbe a fiú.
– Ez itt instant mugli leves? – kérdezte amint rendesen kapott levegőt.
– Finom, könnyű beszerezni és gyorsan kész van – forgatta meg szemeit Draco a másik vigyorát látva.
Harry biztosra vette, hogy soha nem tudja majd kitörölni agyából a képet Dracóról egy kisbolt közepén állva, kezeiben különböző zacskós levesekkel.
– Egyél, aztán alvás! Nekem még van egy kis elintézni valóm a környéken.
✶✶✶
Harry a földszintről jövő zajra riadt fel, és a perzselő érzésre a mellkasában. Az adrenalin egy pillanat alatt éberré tette. Robbanás; tompa puffanások sora; csörömpölés hallatszott. Óvatosan, ujjait szorosan pálcája köré fonva lopakodott le a lépcsőn, hogy aztán egy pillanatra ledermedjen. Sok mindenre számított, leginkább támadásra, de arra nem, hogy Draco a nappali közepén fog térdelni, körülötte pusztítással.
A szőke fürtök rakoncátlanul meredtek szerteszét, a hófehér arcon könnyek csillogtak. Draco körül mágia izzott, és még mindig repkedett egy-két könyv a szobában. Harry felismerte a jelenséget, Draco akaratlanul varázsolt érzelmeitől vezérelve, mint azt a griffendéles is sokszor tette, már Roxfortba kerülése előtt is. A mardekáros zokogott, kapkodta a levegőt. Harry tudta, hogy Draco közel sem olyan rideg, mint amilyennek próbálta mutatni magát a külvilág felé, de így összetörve látni olyan volt, mintha kést döftek volna a szemüveges mellkasába, még nehezebbé téve a légzést számára.
– Draco – kezdte Harry halkan, mire a fiú rákapta könnyektől csillogó tekintetét. Ajkai remegtek, fogai vacogtak, arca eltorzult a fájdalomtól. Harry megriadt a látványtól, s azonnal ott termett mellette. – Mi a baj? Fáj valamid? – kutatott azonnal sérülés után.
Draco elfordította tekintetét, a feszültség egy szempillantás alatt hagyta el testét, vállai ellazultak, a lebegő könyvek tompa puffanással landoltak, ahogy a düh és kétségbeesés helyét színtiszta bánat vette át.
Szürke szemeivel remegő, néhol vérző kezeit nézte. Harry csak most, hogy a fiú indulatai apadtak mert fizikailag közelebb menni és lassan karjait a szőke köré kulcsolni, aki szinte belezuhant az ölelésbe, egyenesen Harry mellkasának. Draco ujjai alkarja köré szorultak, mint aki kapaszkodó után kutat.
A fiú légzése lelassult, s csak néha hagyta el egy-egy hüppögés ajkait. Hosszú percek teltek el, mire Draco leengedte kezeit és már csak hagyta, hogy Harry tartsa.
– Mi történt? – kérdezte. Bármennyire is nem akarta bolygatni Dracót, tudnia kellett, hogy mi történt, vagy legalábbis annyit, hogy veszély lesett e rájuk.
Draco megrázta a fejét és egy akadozott sóhaj hagyta el ajkait.
– Meghalt... – suttogta.
25. fejezet
Harry szinte lélegzet visszafojtva várta hogy Draco folytassa, aki lassan letörölte könnyeit és odébb kúszott, így háta a kanapénak volt vetve. A csend hosszúra nyúlt, de a griffendéles türelmes volt, látta, hogy a szőke ajkai néha elnyílnak, mint aki el akarja mondani mi történt, de aztán a szavak nem jönnek ki. Szóval Harry várt, amíg Draco készen nem állt, tudta jól, hogy vannak olyan dolgok amiket szinte lehetetlen kimondani.
– Tudod, miután véget ért a háború, gyűlöltelek – nevetett fel erőtlenül Draco a fejét rázva. Harry torka elszorult, de nem szólt közbe. – Mármint, addig volt egy célom, utáltam, de megszoktam. Amikor Voldemort elbukott, az addigi világom omlott össze... azt gondoltam, ez mind a te hibád.
A szőke felpillantott rá a szeme sarkából, ajkain szomorú, bocsánatkérő mosoly játszott, szemei új könnycseppektől csillogtak.
– Hirtelen minden, amiről azt tanultam, hogy számít, a nevem, a származásom, a pénz hirtelen nem ért semmit. Igazából örültem, hogy apám távol volt, őt még jobban utáltam, mint téged, amiért az egész családunkat belevonta ebbe a... Most már jobban megértem, hogy annak, hogy mellé állt nagyrészt ahhoz volt köze, hogy minket biztonságban tudjon.
Harry bólintott, fejében kérdések kavarogtak, de megmozdulni sem mert, nehogy megzavarja Dracót. Úgy tűnt nagyon sok mindent tartott magában eddig, s most minden kimondott szóval csökkent a benne felgyülemlett feszültség.
– Azt hittem, majd te is gyűlölsz, de aztán a tárgyaláson azt mondtad, a büntetéseket személyre szabva, enyhítő körülményeket figyelembe véve kell meghatározni.. – Harry emlékezett arra, amit mondott, Draco az ő szavait idézte. – Még jobban összezavarodtam, időre volt szükségem, szóval megvettem ezt a házat, messze a varázsvilágtól. Igazából ez volt az első birtok, ami szembe jött velem, nem agyaltam rajta sokat, az sem érdekelt, hogy fel kellett újítani, legalább lefoglalt valami... – a szavak elhaltak, újra csend telepedett közéjük.
Kezdett értelmet nyerni minden, ami Draco körül, benne zajlott le az elmúlt időszakban. Harry alig hitte el, hogy ennyire közel kerültek ezalatt a pár hónap alatt, hogy ennyire bízott benne a mardekáros.
– Alig pár napja voltam itt, mikor a faluból emberek toppantak be. Kedvesek voltak – a szavak lassan hagyták el a keskeny ajkakat, Draco meggyötörtnek tűnt. – Hoztak süteményt... Nem tudták ki vagyok, nem számított, felajánlották, hogy segítenek rendbe rakni a házat. Egyik nap, a mugli lány rajta kapott varázslás közben... – Draco felnevetett, ajkai remegtek.
Harry közelebb ment, a mardekáros mellett ő is a kanapénak dőlt.
– És csak mosolygott, mintha mi sem történt volna. Beszélgettünk, főleg ő. Elmondta, hogy beteg... Aztán végül én is meséltem. Segített megérteni dolgokat, elmeséltem neki a háborút is, rólad is meséltem. Kicsit olyan volt, mint te, felelőtlen, önfeláldozó... – Draco vett egy mély, szaggatott levegőt. – Két hónapja halt meg, a családja elköltözött.
A könnycseppek ismét gyorsan, egymás után csorogtak le a sápadt arcon. Harry sejtette egy ideje, hol fog véget érni a történet, most mégsem tudott mit mondani, azon kívül, hogy:
– Sajnálom – erőtlen szavak voltak, amik cseppet sem enyhítették a másik fájdalmát, a fiú jól tudta. Harry szégyellte magát, amiért az együttérzés alatt egy kis féltékenység fortyogott.
– Én is... – sóhajtotta, majd egy kis szünetet tartott, hogy aztán témát váltson. – Ha tudnád, apám mennyire ellenezte azt, hogy itt lakjak, még Azkabanból is folyton levelet írt és követelte, hogy költözzek vissza a kúriába.
Harry elmosolyodott, majd megforgatta szemeit, remélve, hogy Draco gondolatai majd valamelyest elterelődnek, – Lucius...
– Ne értsd félre, amit mondani fogok, de apám nem olyan rossz ember, mint ahogyan mindenki gondolja róla. – Harry bólintott és elhúzta a száját, legalább Lucius szerette Dracót, még ha a maga furcsa módján is fejezte ki azt, ez pedig legalább egy jó pont volt. – Jenny mondta mindig, hogy sose ítélj el másokat, amíg nem mentél keresztül azon, amin ők. Persze a múlt nem változtat azon, ha megölsz valakit, de a világ nem fekete–fehér.
–Uhum.
– Például a mugli gyűlöletének okát valahol még értem is. Nem arról van szó, hogy ne lenne vérmániás, mindig is az volt, így nevelték, engem is, de régen nem utálta őket, csak lenézte...
– Mi történt?
– Muglik ölték meg apám és anyám legjobb barátját és a bátyám. – Harry pár pillanatig fel se fogta, amit hallott, majd hitetlenkedve fordult Draco felé.
– Bátyád?
– Igen – bólintott a szőke, aki időközben lenyugodott, már csak kipirosodott szemei és a szobában uralkodó káosz mutatták mennyire összetört. – Az esküvőjük utáni nászúton történt. Út közben meglátogatták a barátjukat, akinek hatalmas birtoka volt, seprűvel mentek el a közeli tóig. Anyám nagyon szeretett repülni. Muglik egy csapata támadt rájuk, ha jól tudom valamilyen háború dúlt akkoriban, vagy nem rég ért véget és nem nézték, kik azok, csak lőttek.
– Ez borzalmas...
– Apám sose vallaná be, de nem értett a muglikhoz, lebecsülte a golyószóróikat. Nem tudott minden lövedéket kivédeni, a barátjuk meghalt. Anyám terhes volt, megsérült, sokkot kapott, szóval...
– Sajnálom – ismételte meg korábbi haszontalan reakcióját Harry. Nem tudott mást mondani.
– A varázsvilág hősét sem úgy képzelnéd el mint egy gardróblakót – mosolyodott el Draco, és valószínűleg igaza volt.
Ezt a témát Harry szerette volna kerülni szóval csak megrázta a fejét, – Pakoljunk, vagy könyvet olvassunk előbb? Vagy valami más van tervben?
– Szép próbálkozás, de neked nyomás vissza aludni, kevesebb mint egy órát voltam el – intett Draco szigorúan, de szemeiben még mindig ott volt a bánat.
– Csak egy feltétellel – fogta meg Draco kezét és kulcsolta össze ujjaikat –, gyere te is, rád fér a pihenés.
A szőke mosolyogva kászálódott fel és húzta magával a griffendélest is.
– És még feltételeket szab nekem a saját házamban – hallatszott a mormogás, de Draco nem tiltakozott.
Csak hamar már az ágyban feküdtek, Draco a szokottnál is szorosabban bújt Harryhez, aki alaposan betakargatta a mardekárost és addig írt le köröket tenyerével a hátán, amíg egyenletes szuszogást nem hallott.
– Tudod, miután véget ért a háború, gyűlöltelek – nevetett fel erőtlenül Draco a fejét rázva. Harry torka elszorult, de nem szólt közbe. – Mármint, addig volt egy célom, utáltam, de megszoktam. Amikor Voldemort elbukott, az addigi világom omlott össze... azt gondoltam, ez mind a te hibád.
A szőke felpillantott rá a szeme sarkából, ajkain szomorú, bocsánatkérő mosoly játszott, szemei új könnycseppektől csillogtak.
– Hirtelen minden, amiről azt tanultam, hogy számít, a nevem, a származásom, a pénz hirtelen nem ért semmit. Igazából örültem, hogy apám távol volt, őt még jobban utáltam, mint téged, amiért az egész családunkat belevonta ebbe a... Most már jobban megértem, hogy annak, hogy mellé állt nagyrészt ahhoz volt köze, hogy minket biztonságban tudjon.
Harry bólintott, fejében kérdések kavarogtak, de megmozdulni sem mert, nehogy megzavarja Dracót. Úgy tűnt nagyon sok mindent tartott magában eddig, s most minden kimondott szóval csökkent a benne felgyülemlett feszültség.
– Azt hittem, majd te is gyűlölsz, de aztán a tárgyaláson azt mondtad, a büntetéseket személyre szabva, enyhítő körülményeket figyelembe véve kell meghatározni.. – Harry emlékezett arra, amit mondott, Draco az ő szavait idézte. – Még jobban összezavarodtam, időre volt szükségem, szóval megvettem ezt a házat, messze a varázsvilágtól. Igazából ez volt az első birtok, ami szembe jött velem, nem agyaltam rajta sokat, az sem érdekelt, hogy fel kellett újítani, legalább lefoglalt valami... – a szavak elhaltak, újra csend telepedett közéjük.
Kezdett értelmet nyerni minden, ami Draco körül, benne zajlott le az elmúlt időszakban. Harry alig hitte el, hogy ennyire közel kerültek ezalatt a pár hónap alatt, hogy ennyire bízott benne a mardekáros.
– Alig pár napja voltam itt, mikor a faluból emberek toppantak be. Kedvesek voltak – a szavak lassan hagyták el a keskeny ajkakat, Draco meggyötörtnek tűnt. – Hoztak süteményt... Nem tudták ki vagyok, nem számított, felajánlották, hogy segítenek rendbe rakni a házat. Egyik nap, a mugli lány rajta kapott varázslás közben... – Draco felnevetett, ajkai remegtek.
Harry közelebb ment, a mardekáros mellett ő is a kanapénak dőlt.
– És csak mosolygott, mintha mi sem történt volna. Beszélgettünk, főleg ő. Elmondta, hogy beteg... Aztán végül én is meséltem. Segített megérteni dolgokat, elmeséltem neki a háborút is, rólad is meséltem. Kicsit olyan volt, mint te, felelőtlen, önfeláldozó... – Draco vett egy mély, szaggatott levegőt. – Két hónapja halt meg, a családja elköltözött.
A könnycseppek ismét gyorsan, egymás után csorogtak le a sápadt arcon. Harry sejtette egy ideje, hol fog véget érni a történet, most mégsem tudott mit mondani, azon kívül, hogy:
– Sajnálom – erőtlen szavak voltak, amik cseppet sem enyhítették a másik fájdalmát, a fiú jól tudta. Harry szégyellte magát, amiért az együttérzés alatt egy kis féltékenység fortyogott.
– Én is... – sóhajtotta, majd egy kis szünetet tartott, hogy aztán témát váltson. – Ha tudnád, apám mennyire ellenezte azt, hogy itt lakjak, még Azkabanból is folyton levelet írt és követelte, hogy költözzek vissza a kúriába.
Harry elmosolyodott, majd megforgatta szemeit, remélve, hogy Draco gondolatai majd valamelyest elterelődnek, – Lucius...
– Ne értsd félre, amit mondani fogok, de apám nem olyan rossz ember, mint ahogyan mindenki gondolja róla. – Harry bólintott és elhúzta a száját, legalább Lucius szerette Dracót, még ha a maga furcsa módján is fejezte ki azt, ez pedig legalább egy jó pont volt. – Jenny mondta mindig, hogy sose ítélj el másokat, amíg nem mentél keresztül azon, amin ők. Persze a múlt nem változtat azon, ha megölsz valakit, de a világ nem fekete–fehér.
–Uhum.
– Például a mugli gyűlöletének okát valahol még értem is. Nem arról van szó, hogy ne lenne vérmániás, mindig is az volt, így nevelték, engem is, de régen nem utálta őket, csak lenézte...
– Mi történt?
– Muglik ölték meg apám és anyám legjobb barátját és a bátyám. – Harry pár pillanatig fel se fogta, amit hallott, majd hitetlenkedve fordult Draco felé.
– Bátyád?
– Igen – bólintott a szőke, aki időközben lenyugodott, már csak kipirosodott szemei és a szobában uralkodó káosz mutatták mennyire összetört. – Az esküvőjük utáni nászúton történt. Út közben meglátogatták a barátjukat, akinek hatalmas birtoka volt, seprűvel mentek el a közeli tóig. Anyám nagyon szeretett repülni. Muglik egy csapata támadt rájuk, ha jól tudom valamilyen háború dúlt akkoriban, vagy nem rég ért véget és nem nézték, kik azok, csak lőttek.
– Ez borzalmas...
– Apám sose vallaná be, de nem értett a muglikhoz, lebecsülte a golyószóróikat. Nem tudott minden lövedéket kivédeni, a barátjuk meghalt. Anyám terhes volt, megsérült, sokkot kapott, szóval...
– Sajnálom – ismételte meg korábbi haszontalan reakcióját Harry. Nem tudott mást mondani.
– A varázsvilág hősét sem úgy képzelnéd el mint egy gardróblakót – mosolyodott el Draco, és valószínűleg igaza volt.
Ezt a témát Harry szerette volna kerülni szóval csak megrázta a fejét, – Pakoljunk, vagy könyvet olvassunk előbb? Vagy valami más van tervben?
– Szép próbálkozás, de neked nyomás vissza aludni, kevesebb mint egy órát voltam el – intett Draco szigorúan, de szemeiben még mindig ott volt a bánat.
– Csak egy feltétellel – fogta meg Draco kezét és kulcsolta össze ujjaikat –, gyere te is, rád fér a pihenés.
A szőke mosolyogva kászálódott fel és húzta magával a griffendélest is.
– És még feltételeket szab nekem a saját házamban – hallatszott a mormogás, de Draco nem tiltakozott.
Csak hamar már az ágyban feküdtek, Draco a szokottnál is szorosabban bújt Harryhez, aki alaposan betakargatta a mardekárost és addig írt le köröket tenyerével a hátán, amíg egyenletes szuszogást nem hallott.
26. fejezet
+18
Draco prüszkölve nyitotta ki a könyvet, a lapok közül a por egyenesen az arcában kötött ki. Igyekezett halk maradni, felpillantott a még mindig ágyon szuszogó Harryre, hogy ellenőrizze, nem keltette fel, majd óvatosan lapozott egyet. Szemei majd összeakadtak az írásnak aligha nevezhető macskakaparás láttán. Az oldalak minden szegletét a lapok legszéléig szöveg és kis, firkált ábrák telítették be, bármiféle tagolás nélkül.
A szürke szemek alig fél oldalt fejtettek meg, mikor az ágy megnyikordult és nemsokára Harry már a takarók tetején hasalt, kezeit lelógatva, fáradt szemeivel Dracót figyelve.
– Neki álltál? – ásította szemeit dörzsölve.
– Mondhatni...
– Legszívesebben egyből odaadnám Hermionénak, de ő biztos az Odúban van – húzta el a száját Harry. – Akkor végre lenne időnk valami értelmeset is csinálni a szünet alatt.
– Kibogozni, hogy mi folyik körülötted igenis értelmes.
– Uhum...
Harry csendben figyelte, ahogyan Draco hosszú percek elteltével fordít egyet-egyet a könyvben. Szemüveg nélkül csak egy masszát látott, de a szőke arckifejezése és halk morgása arról árulkodott, hogy az sem sokat segítene az olvasással.
A fiúnak voltak tervei, és vívódott. Legszívesebben lerakta, rakatta volna a könyvet és felé se pillantott volna, hanem helyette figyelmét Dracónak szentelte volna. Ugyanakkor a hurok egyre csak szorult a nyaka körül, és minél előbb magyarázatot és megoldást kellett, hogy találjanak a problémára.
– Kell segítség?
– Rendelhetnél enni, kifogytam az instant levesből. A kandalló be van kötve a hopp hálózatba – Harry nem akart vitatkozni, sem akadékoskodni ezért lassan feltápászkodott és egy puszi után a szőke fürtökre már lent is volt a nappaliban.
Elég haszontalannak érezte magát, az oldalvonalról nézve, ahogyan Draco és Hermione megoldást keres a problémájára, de legalább a lent uralkodó káosszal tudott valamit egyedül is kezdeni.
✶✶✶
– Találtál valamit?
– Nem – kortyolt nagyot kávéjából Draco, aki több órát töltött a könyv tanulmányozásával. – Alig haladtam. Eddig nagyrészt a varázslók és muglik evolúciójáról volt szó, hogy vajon előbb voltak e a muglik, vagy a varázslók.
– Ezen még sose gondolkodtam. Olyan kérdés, mint a tyúk, vagy a tojás – ráncolta szemöldökeit Harry is. Amíg Draco a könyvvel volt elfoglalva, ő nagyjából rendet rakott a nappaliban.
– A mi?
– Melyik volt előbb, a tyúk, vagy a tojás?
– Egyértelműen a tojás, hiszen két másik faj kereszteződésével lett egy tojás, amiből aztán a tyúk – válaszolta pár másodperces gondolkodás után Draco.
– Uhm, oké...
Mikor befejezték a vacsorát, Harrynek már viszketett a tenyere, hogy odaadhassa ajándékát:
– Kinyitod az ajándékod most vagy később?
– Te... vettél nekem ajándékot? – mire Draco kérdése elhangzott a griffendéles már ki is mondta a varázsigét, nemsokára pedig már kezeiben tartotta a csomagot. – Én nem vettem neked...
– Nem baj, az én ajándékom mindkettőnknek szól. Csak így elöljáróban, fogalmam sincs, mit kellett volna vennem, szóval...
Draco kíváncsian bontotta ki, de lelkesedése egyből alább hagyott amikor már kezeiben tartotta a figurát, a másikban pedig egy diót.
– Harry? Én ezt nem értem. – A szemüveges a fából faragott kis mókus mancsaira bökött, mire Draco belerakta a diót, majd miután lenyomták a farkát, az hangos reccsenéssel tört össze. – Ez... megtöri a diót?
Harrynek hatalmas mennyiségű akaraterőre volt szüksége ahhoz, hogy ne törjön elő belőle a nevetés Draco értetlen, fintorgó ábrázatát látva.
– Elismerem, hogy a muglik sok hasznos szerkezetet feltaláltak, de ez... olyan, mint egy elátkozott mókus ami a Tiltott Rengetegből szabadult. Borzalom, őszintén, a valaha volt legrosszabb ajándék az ajándékok történelmében – nevetett a szőke, Harry imádta az őszinteségét.
– Akkor szerencse, hogy mással is készültem – adta át a jóval kisebb ajándékot. – Még csak kezdetleges verzió, de már így is hetven százalékban működik.
A kis csomagból egy mugli telefon került elő.
– Tudom, hogy ez mire jó, de nem működik varázslat közelében...
– Éppen ellenkezőleg! Ez csak varázslattal működik. Briliáns találmány, főleg Ront és Hermionét illeti az érdem, meg úgy általánosan a Weasleyket. Nem tudom pontosan hogyan, de a világot behálózó mágiát használja a hang továbbításához, vagyis olyan, mintha telefonálnál. Mugli és varázs környezetben is működik, az esetek nagy részében... Nekem is van – vont vállat Harry vigyorogva Draco döbbent arcát látva. – Már dolgoznak a szabadalmon...
– Ez lenyűgöző! Mindenképpen beszélnem kell majd velük arról, hogyan is működik. – A zöld szemek hosszasan időztek a másik arcát tanulmányozva, Harry örökké eltudta volna nézni azt az örömöt és csodálatot ami a szürke szemekben csillogott. – Köszönöm!
Draco szoros ölelésbe vonta Harryt és csakhamar a szőnyegen elterülve kötöttek ki. Ajkaik is valamilyen csoda folytán találkoztak, s lassú táncba kezdtek.
– Kipróbáljuk? – húzódott félre a szőke Harry legnagyobb bánatára.
– Most azt akarod, hogy menjek félre, hogy felhívhass?
– Pontosan. Csak a te neved van benne, nem is tudnék mást hívni. Siess!
– Mint egy ötéves – forgatta meg szemeit mosolyogva, hogy aztán pár perc múlva saját telefonján fogadhassa a hívást.
– Harry! – jött az izgatott köszönés a vonal másik feléről.
– Arra gondoltam, hogy feljöhetnél és végre kiélvezhetnénk a szünetet – mondta vigyorogva a fiú, tudva, a másik mindjárt nagyot fog koppanni.
– Mármint uhm, hol vagy?
– A hálóban – hosszúra nyúló csend következett, majd Draco letette, hogy aztán az ajtóban bukkanjon fel legközelebb.
– Szóval, mire gondoltál? – járatta körbe szemeit a szőke, arca enyhén ki volt pirulva.
– Természetesen arra, hogy vegyél fel valami meleg ruhát, menjünk ki hóembert építeni!
Draco pislogott egyet, majd még egyet, miközben egyre több vér szállt az arcába a szégyentől és a sértettségtől.
– Akkora egy barom vagy Potter! Gyere csak ki! Úgy megfürdetlek a hóban, hogy holnap járni se fogsz tudni!
✶✶✶
Korábban, Harry mindig azt gondolta, hogy van egy pont, amikor már nem lehet tovább halogatni a dolgokat. Amikor Draco ajkairól át fog térni az állára, majd nyakára... Félelmetesnek tűnt még a gondolat is, de most már - hála a mugli internetnek - nem volt teljesen felkészületlen.
– Tudod, nekem is vannak terveim – simított végig keskeny ajkaival Draco a nyakán, kiváltva egy jóleső borzongást Harryből.
A szőke nem viccelt, mikor azt mondta megfürdeti a griffendélest hóban, Harrynek esélye sem volt, majdhogynem egy lavina temette maga alá Draco parancsára. Mindketten elfáradtak, de azóta vettek egy forró fürdőt, és az ágyon kötöttek ki.
– Tetszik a terv – mormogta halkan Harry, ujjaival finoman körözve a másik oldalán, kiélvezve a hófehér, tökéletesen sima bőr érintését és a tudatot, hogy mindaz az övé.
– Nem is tudod mi az – karistolta fogaival a bőrt Harry nyakánál, mire a fiú válasza elveszett egy elégedett sóhajban. Draco kezei is óvatos kalandra indultak, ujjai szinte remegve érintették a griffendélest.
Kettejük közül, Harry próbált csak nagyon óvatosan közelíteni, mindez új volt számára, de lelkileg legalább tudott támaszkodni arra, hogy Draco igenis őt választotta, és ez fordítva is igaz volt. Vele ellentétben a mardekáros mindenhol ott volt, lábujjtól a feje tetejéig Harryhez préselődött, úgy, hogy szinte már kétségbeesettnek tűntek mozdulatai. A szemüveges nem volt biztos benne, hogy mitől is remegett a másik minden porcikája, de abban biztos volt, hogy Draco nem félt, sőt!
A szőke teljesen uralta a helyzetet, csakhamar Harry fölé kerekedett, hogy aztán hosszúra nyúló, szenvedélyes csókot válthassanak.
A levegő hűsnek hatott csupasz bőrükön, ahogyan a ruhák egyesével tűntek el az útból; még nagyobb szükségük volt a másik érintésére, mindenhol.
Harry fejéből minden eltűnt, ami nem Draco volt, ahogyan egyre jobban belemerültek a másik csókolásába, érintésébe.
– Mehetünk tovább? – kérdezte Draco kipirulva, levegő után kapkodva, Harry is hasonlóan próbálta összeszedni magát és felfogni a másik kérdését. Végül csak bólintott, ezután már nem volt hova fokozni a bizalmat és szeretetet, amit a másik iránt érzett.
Draco újonnan szerzett magabiztossággal és lelkesedéssel zárta be az ajkaik közti távolságot, míg kezeivel egyre lejjebb ügyködött. Harry elfordította fejét, de csak azzal a céllal, hogy aztán fogaival nyomot hagyhasson a másik hófehér bőrén.
Vágytól fűtött, szavaknak nem nevezhető hangok hagyták el szájukat, ahogy végtagjaik egymásba gabalyodtak, testük egymásnak feszült.
Nem léptek túl egy bizonyos határt, mindkettejüknek új volt ez a terep, nem kapkodták el, kiélvezték a másik látványát, érintését.
Egymás köré fonták ujjaikat, miközben levegő után kapkodva hol csókoltak, hol haraptak, mindaddig, míg már képtelenek voltak visszafogni hangjukat és a másik nevét kiáltani.
Majd, miután a fenséges érzés végig söpört mindkettejükön, együtt pihegtek az ágyon, s csak annyit mozdultak, ameddig kényelmesen össze nem simultak. Harry a szőke fürtökbe temette orrát és beszívta a bódító illatot.
– Draco – sóhajtotta mosolyogva, s habár ez mindössze a másik neve volt, mindketten tudták, hogy annál sokkal többet jelentett; szeretetet, bizalmat, hálát. A szőke válaszul még közelebb fészkelte magát, hogy hallgathassa Harry szívének lassan lenyugodó dobogását.
Draco prüszkölve nyitotta ki a könyvet, a lapok közül a por egyenesen az arcában kötött ki. Igyekezett halk maradni, felpillantott a még mindig ágyon szuszogó Harryre, hogy ellenőrizze, nem keltette fel, majd óvatosan lapozott egyet. Szemei majd összeakadtak az írásnak aligha nevezhető macskakaparás láttán. Az oldalak minden szegletét a lapok legszéléig szöveg és kis, firkált ábrák telítették be, bármiféle tagolás nélkül.
A szürke szemek alig fél oldalt fejtettek meg, mikor az ágy megnyikordult és nemsokára Harry már a takarók tetején hasalt, kezeit lelógatva, fáradt szemeivel Dracót figyelve.
– Neki álltál? – ásította szemeit dörzsölve.
– Mondhatni...
– Legszívesebben egyből odaadnám Hermionénak, de ő biztos az Odúban van – húzta el a száját Harry. – Akkor végre lenne időnk valami értelmeset is csinálni a szünet alatt.
– Kibogozni, hogy mi folyik körülötted igenis értelmes.
– Uhum...
Harry csendben figyelte, ahogyan Draco hosszú percek elteltével fordít egyet-egyet a könyvben. Szemüveg nélkül csak egy masszát látott, de a szőke arckifejezése és halk morgása arról árulkodott, hogy az sem sokat segítene az olvasással.
A fiúnak voltak tervei, és vívódott. Legszívesebben lerakta, rakatta volna a könyvet és felé se pillantott volna, hanem helyette figyelmét Dracónak szentelte volna. Ugyanakkor a hurok egyre csak szorult a nyaka körül, és minél előbb magyarázatot és megoldást kellett, hogy találjanak a problémára.
– Kell segítség?
– Rendelhetnél enni, kifogytam az instant levesből. A kandalló be van kötve a hopp hálózatba – Harry nem akart vitatkozni, sem akadékoskodni ezért lassan feltápászkodott és egy puszi után a szőke fürtökre már lent is volt a nappaliban.
Elég haszontalannak érezte magát, az oldalvonalról nézve, ahogyan Draco és Hermione megoldást keres a problémájára, de legalább a lent uralkodó káosszal tudott valamit egyedül is kezdeni.
✶✶✶
– Találtál valamit?
– Nem – kortyolt nagyot kávéjából Draco, aki több órát töltött a könyv tanulmányozásával. – Alig haladtam. Eddig nagyrészt a varázslók és muglik evolúciójáról volt szó, hogy vajon előbb voltak e a muglik, vagy a varázslók.
– Ezen még sose gondolkodtam. Olyan kérdés, mint a tyúk, vagy a tojás – ráncolta szemöldökeit Harry is. Amíg Draco a könyvvel volt elfoglalva, ő nagyjából rendet rakott a nappaliban.
– A mi?
– Melyik volt előbb, a tyúk, vagy a tojás?
– Egyértelműen a tojás, hiszen két másik faj kereszteződésével lett egy tojás, amiből aztán a tyúk – válaszolta pár másodperces gondolkodás után Draco.
– Uhm, oké...
Mikor befejezték a vacsorát, Harrynek már viszketett a tenyere, hogy odaadhassa ajándékát:
– Kinyitod az ajándékod most vagy később?
– Te... vettél nekem ajándékot? – mire Draco kérdése elhangzott a griffendéles már ki is mondta a varázsigét, nemsokára pedig már kezeiben tartotta a csomagot. – Én nem vettem neked...
– Nem baj, az én ajándékom mindkettőnknek szól. Csak így elöljáróban, fogalmam sincs, mit kellett volna vennem, szóval...
Draco kíváncsian bontotta ki, de lelkesedése egyből alább hagyott amikor már kezeiben tartotta a figurát, a másikban pedig egy diót.
– Harry? Én ezt nem értem. – A szemüveges a fából faragott kis mókus mancsaira bökött, mire Draco belerakta a diót, majd miután lenyomták a farkát, az hangos reccsenéssel tört össze. – Ez... megtöri a diót?
Harrynek hatalmas mennyiségű akaraterőre volt szüksége ahhoz, hogy ne törjön elő belőle a nevetés Draco értetlen, fintorgó ábrázatát látva.
– Elismerem, hogy a muglik sok hasznos szerkezetet feltaláltak, de ez... olyan, mint egy elátkozott mókus ami a Tiltott Rengetegből szabadult. Borzalom, őszintén, a valaha volt legrosszabb ajándék az ajándékok történelmében – nevetett a szőke, Harry imádta az őszinteségét.
– Akkor szerencse, hogy mással is készültem – adta át a jóval kisebb ajándékot. – Még csak kezdetleges verzió, de már így is hetven százalékban működik.
A kis csomagból egy mugli telefon került elő.
– Tudom, hogy ez mire jó, de nem működik varázslat közelében...
– Éppen ellenkezőleg! Ez csak varázslattal működik. Briliáns találmány, főleg Ront és Hermionét illeti az érdem, meg úgy általánosan a Weasleyket. Nem tudom pontosan hogyan, de a világot behálózó mágiát használja a hang továbbításához, vagyis olyan, mintha telefonálnál. Mugli és varázs környezetben is működik, az esetek nagy részében... Nekem is van – vont vállat Harry vigyorogva Draco döbbent arcát látva. – Már dolgoznak a szabadalmon...
– Ez lenyűgöző! Mindenképpen beszélnem kell majd velük arról, hogyan is működik. – A zöld szemek hosszasan időztek a másik arcát tanulmányozva, Harry örökké eltudta volna nézni azt az örömöt és csodálatot ami a szürke szemekben csillogott. – Köszönöm!
Draco szoros ölelésbe vonta Harryt és csakhamar a szőnyegen elterülve kötöttek ki. Ajkaik is valamilyen csoda folytán találkoztak, s lassú táncba kezdtek.
– Kipróbáljuk? – húzódott félre a szőke Harry legnagyobb bánatára.
– Most azt akarod, hogy menjek félre, hogy felhívhass?
– Pontosan. Csak a te neved van benne, nem is tudnék mást hívni. Siess!
– Mint egy ötéves – forgatta meg szemeit mosolyogva, hogy aztán pár perc múlva saját telefonján fogadhassa a hívást.
– Harry! – jött az izgatott köszönés a vonal másik feléről.
– Arra gondoltam, hogy feljöhetnél és végre kiélvezhetnénk a szünetet – mondta vigyorogva a fiú, tudva, a másik mindjárt nagyot fog koppanni.
– Mármint uhm, hol vagy?
– A hálóban – hosszúra nyúló csend következett, majd Draco letette, hogy aztán az ajtóban bukkanjon fel legközelebb.
– Szóval, mire gondoltál? – járatta körbe szemeit a szőke, arca enyhén ki volt pirulva.
– Természetesen arra, hogy vegyél fel valami meleg ruhát, menjünk ki hóembert építeni!
Draco pislogott egyet, majd még egyet, miközben egyre több vér szállt az arcába a szégyentől és a sértettségtől.
– Akkora egy barom vagy Potter! Gyere csak ki! Úgy megfürdetlek a hóban, hogy holnap járni se fogsz tudni!
✶✶✶
Korábban, Harry mindig azt gondolta, hogy van egy pont, amikor már nem lehet tovább halogatni a dolgokat. Amikor Draco ajkairól át fog térni az állára, majd nyakára... Félelmetesnek tűnt még a gondolat is, de most már - hála a mugli internetnek - nem volt teljesen felkészületlen.
– Tudod, nekem is vannak terveim – simított végig keskeny ajkaival Draco a nyakán, kiváltva egy jóleső borzongást Harryből.
A szőke nem viccelt, mikor azt mondta megfürdeti a griffendélest hóban, Harrynek esélye sem volt, majdhogynem egy lavina temette maga alá Draco parancsára. Mindketten elfáradtak, de azóta vettek egy forró fürdőt, és az ágyon kötöttek ki.
– Tetszik a terv – mormogta halkan Harry, ujjaival finoman körözve a másik oldalán, kiélvezve a hófehér, tökéletesen sima bőr érintését és a tudatot, hogy mindaz az övé.
– Nem is tudod mi az – karistolta fogaival a bőrt Harry nyakánál, mire a fiú válasza elveszett egy elégedett sóhajban. Draco kezei is óvatos kalandra indultak, ujjai szinte remegve érintették a griffendélest.
Kettejük közül, Harry próbált csak nagyon óvatosan közelíteni, mindez új volt számára, de lelkileg legalább tudott támaszkodni arra, hogy Draco igenis őt választotta, és ez fordítva is igaz volt. Vele ellentétben a mardekáros mindenhol ott volt, lábujjtól a feje tetejéig Harryhez préselődött, úgy, hogy szinte már kétségbeesettnek tűntek mozdulatai. A szemüveges nem volt biztos benne, hogy mitől is remegett a másik minden porcikája, de abban biztos volt, hogy Draco nem félt, sőt!
A szőke teljesen uralta a helyzetet, csakhamar Harry fölé kerekedett, hogy aztán hosszúra nyúló, szenvedélyes csókot válthassanak.
A levegő hűsnek hatott csupasz bőrükön, ahogyan a ruhák egyesével tűntek el az útból; még nagyobb szükségük volt a másik érintésére, mindenhol.
Harry fejéből minden eltűnt, ami nem Draco volt, ahogyan egyre jobban belemerültek a másik csókolásába, érintésébe.
– Mehetünk tovább? – kérdezte Draco kipirulva, levegő után kapkodva, Harry is hasonlóan próbálta összeszedni magát és felfogni a másik kérdését. Végül csak bólintott, ezután már nem volt hova fokozni a bizalmat és szeretetet, amit a másik iránt érzett.
Draco újonnan szerzett magabiztossággal és lelkesedéssel zárta be az ajkaik közti távolságot, míg kezeivel egyre lejjebb ügyködött. Harry elfordította fejét, de csak azzal a céllal, hogy aztán fogaival nyomot hagyhasson a másik hófehér bőrén.
Vágytól fűtött, szavaknak nem nevezhető hangok hagyták el szájukat, ahogy végtagjaik egymásba gabalyodtak, testük egymásnak feszült.
Nem léptek túl egy bizonyos határt, mindkettejüknek új volt ez a terep, nem kapkodták el, kiélvezték a másik látványát, érintését.
Egymás köré fonták ujjaikat, miközben levegő után kapkodva hol csókoltak, hol haraptak, mindaddig, míg már képtelenek voltak visszafogni hangjukat és a másik nevét kiáltani.
Majd, miután a fenséges érzés végig söpört mindkettejükön, együtt pihegtek az ágyon, s csak annyit mozdultak, ameddig kényelmesen össze nem simultak. Harry a szőke fürtökbe temette orrát és beszívta a bódító illatot.
– Draco – sóhajtotta mosolyogva, s habár ez mindössze a másik neve volt, mindketten tudták, hogy annál sokkal többet jelentett; szeretetet, bizalmat, hálát. A szőke válaszul még közelebb fészkelte magát, hogy hallgathassa Harry szívének lassan lenyugodó dobogását.
27. fejezet
– Draco! – kiabálta Harry türelmetlenül. – Azt hittem megbeszéltük, hogy reggeli után indulunk. – Szavaira valami nagyot koppant az emelet padlóján.
– Nem megbeszéltük, bejelentetted! – csattogott le a lépcsőn idegesen a szőke, mellőzve a tőle megszokott könnyedséget és eleganciát. – Különben sem hinném, hogy lenne bármilyen keresnivalóm ott... – tette hozzá lemondóan.
Harry sem kételkedett abban, hogy Andromeda nem fogadná jól a mardekáros látványát, és azt, hogy valószínűleg azonnal pálcát ragadna, hogy elátkozza, de egyszerűen csak ez tűnt a helyes döntésnek. Semmiképp nem szerette volna Dracót egyedül hagyni a könyvvel. A szőkének szüksége volt egy kis figyelemelterelésre, még mindig sokszor révedt el a távolba és tűnt összetörtnek.
– Ha nem akarsz, nem kell jönnöd...
– Merlinre Potter! Induljunk már! – Harry győzedelmesen elmosolyodott, pár perc múlva pedig már meg is fordult körülöttük a világ.
A kis ház távol esett mindenféle varázsvilággal kapcsolatos dologtól, egyszerű mugli környéken volt. Andromeda varázslókhoz való viszonyulását nagyban megváltoztatta Tonks és Lupin elvesztése, a többieket nem is említve, akiket ismert, és elestek a harcban. A nő szerette volna távol tartani Teddyt mindentől, és Harry megértette ezt a döntését. Természetesen ez nem jelentette azt, hogy magát a varázslatot eltitkolnák előle, sőt, Teddy már akkor változtatta haja színét, mikor járni is alig tudott.
– Harry! – köszöntötte a nő boldogan, mielőtt szoros ölelésbe vonta.
A csontropogtató élményt követően Harry idegesen lépett félre:
– Andromeda, szeretném bemutatni Draco Malfoyt – nagyot nyelt, ahogy az asszony arcáról minden jókedv eltűnt. – Draco, ő itt Andromeda Tonks...
Az asszony nem szentelt egy pillantásnál többet a mardekárosnak, tekintetét Harryébe fúrta, aki nem mert elnézni, készen állt arra, hogy beavatkozzon, ha nagyon csúnyára fordulnának a dolgok.
– Harry James Potter, hogy merted idehozni a házamba? – nem emelte meg a hangját, nem volt rá szükség ahhoz, hogy a fiú megrezzenjen. Andromeda betársulhatott Molly és McGalagony professzor mellé a leg tekintélyt parancsoló nők közé. – És miért?
– Megértem, hogy látni se akarod, de velem van. Biztosíthatlak róla, hogy Dracónak nem áll szándékában ártani egyikőtöknek sem. Senkinek sem... – A szőke merev testtartással bólintott egy aprót.
Andromeda hosszú pillanatokig járatta tekintetét kettejük között, vonásai egyre lágyabbá váltak, s Harry végre hátramert pillantani a sarkában álló Dracóra, hogy küldjön felé egy biztató mosolyt.
– Rendben van, de ajánlom, hogy részletes beszámolót tarts arról, mi is történt veled mostanság! Na, gyertek be gyerekek! – adta meg az engedélyt és lépett félre. – Már kész az ebéd. Nem tudtam mi tarthatott ilyen sokáig, hiszen azt írtad reggel jössz, de nem is baj. A kicsi éppen alszik, de nemsokára felkel majd.
Harry megkönnyebbülten zuhant le a székre. Volt egy olyan érzése, hogy Andromédának is meg volt a képessége ahhoz, hogy többet lásson meg, mint az átlag emberek.
Csakhamar mindegyikük előtt egy-egy adag pásztor pite gőzölgött. Az asszonynál senki nem készítette el jobban ezt a finomságot, a roxforti ételek a nyomába sem értek.
– Szóval? Milyen az iskola?
– Fárasztó, mint mindig – mosolyodott el a fiú, mielőtt neki látott volna eltüntetni az ételt tányérjáról.
– És neked? – A szőkén látszott, hogy nem számított kedélyes társalgásra, meg se mozdult amióta leült, de ahogy az Dracótól megszokott volt, hamar rendezte gondolatait.
– Köszönöm kérdését asszonyom, egyet értek Harryvel, ez az utolsó év igen megterhelő, ennek ellenére jól haladunk tanulmányainkkal – felelte óvatosan, a lehető legudvariasabban.
– Meg kell hagyni, modora az van! – csapott Andromeda Harry lábára egy kacsintás kíséretében, mire a griffendéles zavarában gyorsan újabb falatot lapátolt szájába, nehogy reagálnia kelljen, így megúszta egy hümmögéssel.
Azután Draco és Andromeda viszonylag hamar belemerült különféle témák megvitatásába. A szőkének mindenről volt tudomása és mindenhez hozzá tudott szólni. Az asszony unszolására pedig ebédje elfogyasztásához is neki látott, amelyről majdhogynem ódákat zengett az első falat után.
Andromeda említette, hogy a környéken megnőtt a bűnözők aktivitása az elmúlt időben, ami nyugtalanította, mire Draco egy sor olyan birtok védelmező bűbájt sorolt fel amelyekről Harry még sosem hallott azelőtt.
– Oh, azt hiszem felkelt – mosolyodott el az asszony és indult meg az emeletről hallatszódó gügyögés felé. Harry pedig addig Dracóval együtt átvonult a nappaliba.
– Ha'y báci! – támadta le azonnal a kis Teddy. A fiú boldogan kapta karjaiba az apróságot, majd dobta a levegőbe és kapta el, mielőtt magához ölelte volna; kiérdemelve egy rosszalló pillantást Andromedától.
– Hogy te mekkorát nőttél!
– Né, né! – kezdett el hadonászni apró kezeivel, miközben haja színe egyre sötétebbre váltott, amíg már olyan volt, mint Harryé. – Jeee! – emelte győzedelmesen magasba karjait.
– Hú, de ügyes vagy! – vigyorgott Harry. – Nézd csak, hoztam valakit!
Teddy a szemeit Dracóra meresztette, aki bátortalanul intett és halkan köszönt. A kicsi arca komorabb volt, mint amikor Harryre nézett.
– Dracónak hívják, és nagyon kedves... Megmutatod neki az autóidat? – kérdezte, attól tartva, hogy az apróság esetleg elkezdhet sírni. Pityergés helyett Teddy kinyújtotta kezecskéit Draco felé és haja színét szőkére változtatta.
– Dao báci, brümm brümm! – kezdett el ficánkolni és Harry kezéből a mardekáros felé evickélni.
Harry bármennyire is szerette volna a másik kezébe nyomni a kisgyereket, tudta, hogy azzal kiverné a biztosítékot Dracónál, így helyette lerakta Teddyt és hagyta, hogy magától menjen oda a szőkéhez, aki ilyen elveszett és kétségbeesett talán még sosem volt.
Teddy elkezdett Draco nadrágjába csimpaszkodni és lábujjhegyre állni, jelezve, hogy szeretné, ha a mardekáros felvenné.
– Nyugodtan fogd meg! De le ne ejtsd, mert kitekerem a nyakatokat! – hangzott Andromeda figyelmeztetése.
– Az enyémet miért? – háborodott fel Harry.
– Nem tudom, hogy kell megfogni egy gyereket... – Draco mint egy szobor állt mozdulatlanul, miközben Teddy egyre hangosabban mantrázta, hogy „brümm, brümm".
– Várj, segítek – Harry felkapta a picurt, majd nagy üggyel bajjal Draco kezébe adta. – Nem törik össze, fogd rendesen! Tudja magától tartani a fejét, járni is tud – nevetett.
Soha, nem látott még ahhoz foghatót, ahogy Draco a kezében állt Teddyvel, teljesen lesokkolva, félve, miközben az apróság éppen kis tenyerével huzigálta a szőke tincseket, nagyon tetszhetett neki a szín, mert azóta nem váltott. Harry szíve nagyot dobbant. Olyan tökéletes volt...
Mikor tekintete találkozott Andromedáéval, a nő cinkosul elmosolyodott és megrázta a fejét, pontosan úgy, mint aki hirtelen mindent értett.
– Az ablakhoz akarsz menni? Ott vannak a brümmök? – kérdezte Draco, miközben Harry elégedetten ült le a kanapéra. Úgy tűnt a szőke máris értette a helyzetet: ebben a házban mind csak Teddy szolgái voltak, aki, ha autókat akart nézegetni az ablakból, akkor bizony talált valakit aki felvette és autókat nézegetett az ablakból.
Nem sokkal később Teddy már sorban hordta a kisautóit Dracóhoz és sorolta melyik milyen színű.
– Teddy, nézd mi van itt!
– Aándék! – termett Harry mellett azonnal és kezdte el széttépni a csomagolást. Magával a papírral is eljátszott egy darabig, mire előkerült a megbűvölt repülő.
– Nézd! – mondta Harry és ráfújt a repülő hátuljára, ami aztán berregve felszállt és leírt egy kört a levegőben, mielőtt landolt.
– Brrr... – utánozta a hangot a csöppség, miközben próbált ráfújni a repülőre, de inkább csak köpködés sikeredett.
– Segítsek? – kérdezte Draco, mire Teddy bólogatva adta oda neki a repcsit.
– Jeeee! – emelte magasba kezecskéit a pici győzedelmesen, minden alkalommal, mikor Draco elreptette a gépet.
Gyorsan elszaladt az idő, nagyrészt Teddyvel játszottak. Dracót az a megtiszteltetés érte, hogy alkalma volt Teddyvel ebédelni, aminek végére a szőke úgy festett, mint egy étlap, de szerencsére a mardekáros tarsolyában számos tisztító bűbáj volt.
Mikor Teddy a fejére rakta a rongyiját, majd elkezdett kukucskát játszani Dracóval Harry azt hitte elolvad. Aztán a csöppség gondolt egyet és elkezdett futni, aminek köszönhetően nekiment a falnak és elkezdett sírni. Szégyen, de Harry első reakciója az volt, hogy felhorkantott, elfojtva nevetését a komikus jelenet láttán. Draco azonban egy szempillantás alatt ott termett a síró kisgyerek mellett:
– Ha nagyobb leszel, megtanítalak, hogyan robbantsd szét az ilyen gonosz tárgyakat – mutatott a falra felvéve Teddyt a földről, aki tátott szájjal bámult a szőkére, még sírni is elfelejtett. – Boom, boom!
Mikor a vacsorát követően elköszöntek, mind Harry, mind Draco kapott egy–egy ölelést Teddytől. Majd mielőtt hopponáltak a pici páros kézzel dobta nekik a „mah"–kat, azaz puszikat. Andromeda is mosolyogva intett búcsút, mielőtt körbe fordultak.
– Nem megbeszéltük, bejelentetted! – csattogott le a lépcsőn idegesen a szőke, mellőzve a tőle megszokott könnyedséget és eleganciát. – Különben sem hinném, hogy lenne bármilyen keresnivalóm ott... – tette hozzá lemondóan.
Harry sem kételkedett abban, hogy Andromeda nem fogadná jól a mardekáros látványát, és azt, hogy valószínűleg azonnal pálcát ragadna, hogy elátkozza, de egyszerűen csak ez tűnt a helyes döntésnek. Semmiképp nem szerette volna Dracót egyedül hagyni a könyvvel. A szőkének szüksége volt egy kis figyelemelterelésre, még mindig sokszor révedt el a távolba és tűnt összetörtnek.
– Ha nem akarsz, nem kell jönnöd...
– Merlinre Potter! Induljunk már! – Harry győzedelmesen elmosolyodott, pár perc múlva pedig már meg is fordult körülöttük a világ.
A kis ház távol esett mindenféle varázsvilággal kapcsolatos dologtól, egyszerű mugli környéken volt. Andromeda varázslókhoz való viszonyulását nagyban megváltoztatta Tonks és Lupin elvesztése, a többieket nem is említve, akiket ismert, és elestek a harcban. A nő szerette volna távol tartani Teddyt mindentől, és Harry megértette ezt a döntését. Természetesen ez nem jelentette azt, hogy magát a varázslatot eltitkolnák előle, sőt, Teddy már akkor változtatta haja színét, mikor járni is alig tudott.
– Harry! – köszöntötte a nő boldogan, mielőtt szoros ölelésbe vonta.
A csontropogtató élményt követően Harry idegesen lépett félre:
– Andromeda, szeretném bemutatni Draco Malfoyt – nagyot nyelt, ahogy az asszony arcáról minden jókedv eltűnt. – Draco, ő itt Andromeda Tonks...
Az asszony nem szentelt egy pillantásnál többet a mardekárosnak, tekintetét Harryébe fúrta, aki nem mert elnézni, készen állt arra, hogy beavatkozzon, ha nagyon csúnyára fordulnának a dolgok.
– Harry James Potter, hogy merted idehozni a házamba? – nem emelte meg a hangját, nem volt rá szükség ahhoz, hogy a fiú megrezzenjen. Andromeda betársulhatott Molly és McGalagony professzor mellé a leg tekintélyt parancsoló nők közé. – És miért?
– Megértem, hogy látni se akarod, de velem van. Biztosíthatlak róla, hogy Dracónak nem áll szándékában ártani egyikőtöknek sem. Senkinek sem... – A szőke merev testtartással bólintott egy aprót.
Andromeda hosszú pillanatokig járatta tekintetét kettejük között, vonásai egyre lágyabbá váltak, s Harry végre hátramert pillantani a sarkában álló Dracóra, hogy küldjön felé egy biztató mosolyt.
– Rendben van, de ajánlom, hogy részletes beszámolót tarts arról, mi is történt veled mostanság! Na, gyertek be gyerekek! – adta meg az engedélyt és lépett félre. – Már kész az ebéd. Nem tudtam mi tarthatott ilyen sokáig, hiszen azt írtad reggel jössz, de nem is baj. A kicsi éppen alszik, de nemsokára felkel majd.
Harry megkönnyebbülten zuhant le a székre. Volt egy olyan érzése, hogy Andromédának is meg volt a képessége ahhoz, hogy többet lásson meg, mint az átlag emberek.
Csakhamar mindegyikük előtt egy-egy adag pásztor pite gőzölgött. Az asszonynál senki nem készítette el jobban ezt a finomságot, a roxforti ételek a nyomába sem értek.
– Szóval? Milyen az iskola?
– Fárasztó, mint mindig – mosolyodott el a fiú, mielőtt neki látott volna eltüntetni az ételt tányérjáról.
– És neked? – A szőkén látszott, hogy nem számított kedélyes társalgásra, meg se mozdult amióta leült, de ahogy az Dracótól megszokott volt, hamar rendezte gondolatait.
– Köszönöm kérdését asszonyom, egyet értek Harryvel, ez az utolsó év igen megterhelő, ennek ellenére jól haladunk tanulmányainkkal – felelte óvatosan, a lehető legudvariasabban.
– Meg kell hagyni, modora az van! – csapott Andromeda Harry lábára egy kacsintás kíséretében, mire a griffendéles zavarában gyorsan újabb falatot lapátolt szájába, nehogy reagálnia kelljen, így megúszta egy hümmögéssel.
Azután Draco és Andromeda viszonylag hamar belemerült különféle témák megvitatásába. A szőkének mindenről volt tudomása és mindenhez hozzá tudott szólni. Az asszony unszolására pedig ebédje elfogyasztásához is neki látott, amelyről majdhogynem ódákat zengett az első falat után.
Andromeda említette, hogy a környéken megnőtt a bűnözők aktivitása az elmúlt időben, ami nyugtalanította, mire Draco egy sor olyan birtok védelmező bűbájt sorolt fel amelyekről Harry még sosem hallott azelőtt.
– Oh, azt hiszem felkelt – mosolyodott el az asszony és indult meg az emeletről hallatszódó gügyögés felé. Harry pedig addig Dracóval együtt átvonult a nappaliba.
– Ha'y báci! – támadta le azonnal a kis Teddy. A fiú boldogan kapta karjaiba az apróságot, majd dobta a levegőbe és kapta el, mielőtt magához ölelte volna; kiérdemelve egy rosszalló pillantást Andromedától.
– Hogy te mekkorát nőttél!
– Né, né! – kezdett el hadonászni apró kezeivel, miközben haja színe egyre sötétebbre váltott, amíg már olyan volt, mint Harryé. – Jeee! – emelte győzedelmesen magasba karjait.
– Hú, de ügyes vagy! – vigyorgott Harry. – Nézd csak, hoztam valakit!
Teddy a szemeit Dracóra meresztette, aki bátortalanul intett és halkan köszönt. A kicsi arca komorabb volt, mint amikor Harryre nézett.
– Dracónak hívják, és nagyon kedves... Megmutatod neki az autóidat? – kérdezte, attól tartva, hogy az apróság esetleg elkezdhet sírni. Pityergés helyett Teddy kinyújtotta kezecskéit Draco felé és haja színét szőkére változtatta.
– Dao báci, brümm brümm! – kezdett el ficánkolni és Harry kezéből a mardekáros felé evickélni.
Harry bármennyire is szerette volna a másik kezébe nyomni a kisgyereket, tudta, hogy azzal kiverné a biztosítékot Dracónál, így helyette lerakta Teddyt és hagyta, hogy magától menjen oda a szőkéhez, aki ilyen elveszett és kétségbeesett talán még sosem volt.
Teddy elkezdett Draco nadrágjába csimpaszkodni és lábujjhegyre állni, jelezve, hogy szeretné, ha a mardekáros felvenné.
– Nyugodtan fogd meg! De le ne ejtsd, mert kitekerem a nyakatokat! – hangzott Andromeda figyelmeztetése.
– Az enyémet miért? – háborodott fel Harry.
– Nem tudom, hogy kell megfogni egy gyereket... – Draco mint egy szobor állt mozdulatlanul, miközben Teddy egyre hangosabban mantrázta, hogy „brümm, brümm".
– Várj, segítek – Harry felkapta a picurt, majd nagy üggyel bajjal Draco kezébe adta. – Nem törik össze, fogd rendesen! Tudja magától tartani a fejét, járni is tud – nevetett.
Soha, nem látott még ahhoz foghatót, ahogy Draco a kezében állt Teddyvel, teljesen lesokkolva, félve, miközben az apróság éppen kis tenyerével huzigálta a szőke tincseket, nagyon tetszhetett neki a szín, mert azóta nem váltott. Harry szíve nagyot dobbant. Olyan tökéletes volt...
Mikor tekintete találkozott Andromedáéval, a nő cinkosul elmosolyodott és megrázta a fejét, pontosan úgy, mint aki hirtelen mindent értett.
– Az ablakhoz akarsz menni? Ott vannak a brümmök? – kérdezte Draco, miközben Harry elégedetten ült le a kanapéra. Úgy tűnt a szőke máris értette a helyzetet: ebben a házban mind csak Teddy szolgái voltak, aki, ha autókat akart nézegetni az ablakból, akkor bizony talált valakit aki felvette és autókat nézegetett az ablakból.
Nem sokkal később Teddy már sorban hordta a kisautóit Dracóhoz és sorolta melyik milyen színű.
– Teddy, nézd mi van itt!
– Aándék! – termett Harry mellett azonnal és kezdte el széttépni a csomagolást. Magával a papírral is eljátszott egy darabig, mire előkerült a megbűvölt repülő.
– Nézd! – mondta Harry és ráfújt a repülő hátuljára, ami aztán berregve felszállt és leírt egy kört a levegőben, mielőtt landolt.
– Brrr... – utánozta a hangot a csöppség, miközben próbált ráfújni a repülőre, de inkább csak köpködés sikeredett.
– Segítsek? – kérdezte Draco, mire Teddy bólogatva adta oda neki a repcsit.
– Jeeee! – emelte magasba kezecskéit a pici győzedelmesen, minden alkalommal, mikor Draco elreptette a gépet.
Gyorsan elszaladt az idő, nagyrészt Teddyvel játszottak. Dracót az a megtiszteltetés érte, hogy alkalma volt Teddyvel ebédelni, aminek végére a szőke úgy festett, mint egy étlap, de szerencsére a mardekáros tarsolyában számos tisztító bűbáj volt.
Mikor Teddy a fejére rakta a rongyiját, majd elkezdett kukucskát játszani Dracóval Harry azt hitte elolvad. Aztán a csöppség gondolt egyet és elkezdett futni, aminek köszönhetően nekiment a falnak és elkezdett sírni. Szégyen, de Harry első reakciója az volt, hogy felhorkantott, elfojtva nevetését a komikus jelenet láttán. Draco azonban egy szempillantás alatt ott termett a síró kisgyerek mellett:
– Ha nagyobb leszel, megtanítalak, hogyan robbantsd szét az ilyen gonosz tárgyakat – mutatott a falra felvéve Teddyt a földről, aki tátott szájjal bámult a szőkére, még sírni is elfelejtett. – Boom, boom!
Mikor a vacsorát követően elköszöntek, mind Harry, mind Draco kapott egy–egy ölelést Teddytől. Majd mielőtt hopponáltak a pici páros kézzel dobta nekik a „mah"–kat, azaz puszikat. Andromeda is mosolyogva intett búcsút, mielőtt körbe fordultak.
28. fejezet
Mire észbe kaptak máris ideje volt visszatérniük Roxfortba. Harry véleménye szerint túl hamar ért véget a szünet. Nem hitte, hogy valaha is meg tudná unni azt, hogy Dracóval az oldalán aludt el és reggel vele ébredt. Nem kételkedett benne, hogy szinte fájdalmas lesz a távolság, annyira megszokta, hogy a szőke folyton ott volt körülötte; a futtában elejtett érintéseket, flörtöket, az apró csókokat... Mindent, ami Draco volt, ami kölcsönös érzelmeik bizonyítékául szolgált, arra, hogy a szőke az övé volt.
Az éjszakáik is boldogan teltek, Harry egyszer sem álmodott az alakról, ellenben egyre jobban összhangba kerültek amikor arra került a sor, hogy ruháikat eltüntessék az útból. Még mindig nem léptek át egy határt, amit csináltak sokkal inkább a másik megismerésére szolgált, nem rohantak sehova.
Megbeszélték, hogy aznap este a könyvtárban fognak találkozni mind a négyen, hogy egy kicsit tanulmányozzák a könyvet. A pincéből felfelé vezető lépcsőn egy gyors puszit váltottak, mielőtt elköszöntek egymástól. Szerencsére nem sokan jártak arrafelé, a legtöbben a nagyteremben vacsoráztak.
Harry is arra indult el, hogy összefusson barátaival.
– Harry! – hallotta meg a lány hangját, majd egy pár pillanattal később máris ölelő karok szorították.
– Szia, Hermione – mikor a lány végre elengedte Ron lépett oda hozzá, karját átvetve Harry vállán.
– Hé haver, na mesélj, milyen volt a Malfoyoknál?
– Lehetett volna rosszabb is – vont vállat a szemüveges, miközben mindketten Hermione után indultak a Griffendél asztalához. – Ti mit csináltatok?
– Huuuu, hát. Ugye egyik nap Mione szülei eljöttek az Odúba ebédre... Elég kínos volt, mit ne mondjak – nevetett elpirulva. – Oh, és anyáék köszönik az ajándékot, de nem kellett volna bla bla bla... Később szólj, hogy adjam oda az idei ronda karácsonyi pulcsid!
– Nem is olyan vészes – mondta Harry, ahogy helyet foglalt.
– Olyan ajándékkártyát kaptam Mionétől, amiből rengeteg csokit vehetek Roxmortsban – ábrándozott boldogan a vörös. – És végre sikerült olyan könyvet szereznem, amit még nem olvasott! Muhaha!
– Igen, nagyon örültem neki – mosolygott a lány. – Erről jut eszembe, mi van a könyvvel? Minden simán ment? Elég szűkszavú voltál a leveleidben.
– Viszonylag hamar letudtuk a megszerzését, aztán Draco birtokára mentünk, és meglátogattuk Teddyt is!
– Draco Malfoy birtokán, a házában... töltötted a szünetet – mondta Ron akadozva.
– Na és mit csináltatok ott? Milyen volt a birtoka? – kérdezte Hermione dallamosan, mosolyogva. Harry nem tudott rájönni, hogy mi nem volt a helyén két barátjával kapcsolatban.
– Hát, nem tudom. Nem sok mindent – vont vállat, miközben arca egy árnyalattal pirosabb lett. Igazából, tényleg nem csináltak egyebet, mint élvezték a szünetet, a könyvet is hanyagolták.
– Szerintem nyertem – fordult a boszorka barátja felé, mire a vörös tenyerébe temette arcát.
– Komolyan Harry?
– Mi van?
– Lefeküdtél Malfoyjal? – Ron kérdése tátogva is túl hangos lett volna vacsora közben, mikor bárki meghallhatta.
– Merlinre! – ugrott meg Harry és csapott a másik felé a fejét rázva, egyre jobban zavarban. – Mégis miért... — Harry alig jutott szóhoz a hirtelen sokktól.
– Látod, mondtam! – ette tovább vacsoráját Hermione boldogan. – Nyertem.
– De, ez nem ér! Komolyan... – makogta a vörös.
– Fogadtatok?! – háborodott fel a szemüveges, majd pár pillanat múlva nevetésben tört ki. – Ron, te barom! Komolyan fogadtál Hermione Granger ellen?
– Jól van, na!
✶✶✶
Draco nem jelent meg szobája ajtaja előtt a megbeszélt időpontban. Harry egy pillanatra megijedt, s ellenőriznie kellett a Tekergők térképén, nem esett e baja a másiknak, de az a Mardekár klubhelyiségében tartózkodott, így megnyugodva indulhatott el a könyvtárba.
A tiltott részlegen – ami McGalagony jóvoltából számukra nem volt annyira tiltott –, találkozott barátaival. Hermione szinte rávetette magát a könyvre, a lány végig futtatta ujjait a kopott, megtépázott gerincen, mielőtt óvatosan kinyitotta.
– Draco elkezdte olvasni, azt mondta az elején a mágia általános történelméről van szó. Ronda a kézírás és szakzsargonnal van írva az egész... – a lány rá se hederített, szemeivel máris villámgyorsan falta a betűket.
– Iszonyat feleslegesnek érzem magam – suttogta Ron, neki támaszkodva az egyik könyvespolcnak, mire az egyik kötet elkezdett morogni, így inkább gyorsan odébb ment. – Utálom ezt a helyet, mintha a Tiltott rengeteg könyvekből álló változata lenne...
– Szerintem pár nap alatt végig érek rajta – közölte a lány. – Most már értelmetlen tovább itt téblábolnotok, menjetek nyugodtan.
– Nem kell azonnal neki állnod – próbálkozott Harry, de a lány hamar kitessékelte őket, mondva, hogy csendben jobban tud koncentrálni.
A fiú nem kevés bűntudattal ment vissza szobájába és hajtotta álomra fejét, arra gondolva, mennyivel jobb lenne, ha Dracót ölelhetné.
– Tudod, nem véletlenül törtem magam ennyit. Ha már engem távol tartasz, őt tartsd közel – visszhangzott végig az üres téren az alak hangja.
– Már megint? Ha konkrétan kimondanád amire gondolsz, még talán juthatnánk is valamire! – kiabálta indulatosan.
– Mint már mondtam, nem oszthatok meg veled tudást, előbb rá kell jönnöd, csak utána beszélhetünk nyíltabban – pár pillanatig csend volt, majd mintha az alak csak magában elmélkedne. – Kétség kívül te vagy eddig a legérdekesebb mind közül, őszintén érdekel, hogy miért.
– Beszélj érthetően, vagy hagyj békén! – ordította és rántott egyet kötelékein, mire a föld megrengett talpa alatt.
– Hatalmas erő, kétségkívül, de az önmagában nem elég... Hogyan ébresztettél fel?
Mintha csak végszó lett volna, a látomás eltűnt az alakkal együtt. Harry zuhant, fuldoklott a sötétségtől, mielőtt zihálva a felszínre bukkant.
A mágia még fájdalmasan marcangolta belülről, nem bírt mozdulni, alig látott valamit a félhomályban. Végtagjai nem engedelmeskedtek, tüdejébe nehezen jutott levegő.
Aznap már nem aludt vissza, íróasztala mellett ült, állát tenyerével támasztva és gondolkodott. Odáig jutott, hogy felírt mindent, ami bármennyire is fontosnak tűnt az alakkal és a pálcával kapcsolatban.
Nem tudta beilleszteni a képbe Dracót, nem tudta, miért volt fontos ebben az esetben. A közelsége jelentett valamit. Mikor vele volt, talán soha nem jelent meg az alak és rohama sem volt. Emellett ott volt az, amit nemrég mondott az ismeretlen: „ha már engem távol tartasz, őt tartsd közel". Ez a mondat, csak úgy tűnt értelmesnek, ha Dracóról volt benne szó, de, jelentése még akkor is ködös volt. Harry annyit biztosan tudhatott, hogy minden körülmény azt mutatta Draco mellett volt a helye, sőt, talán az alak is azt akarta. Ez zavarta a legjobban, kellene hagyja, hogy a mardekáros a közelében legyen, mikor az idegen talán tervez valamit?
Félt, hogy a szőkének baja fog esni. A hajnali órák maradékát azzal töltötte, hogy a Draco nevét jelző pontot figyelte a térképen.
✶✶✶
Reggel a térképet használva csípte nyakon a szőkét, mielőtt az a nagyterembe ment volna. A pince egyik mosdójában maradtak végül kettesben, ahol Draco azonnal csókkal köszöntötte.
– Bocsánat, tegnap feltartottak – húzta el a száját a szőke.
– Nem baj, a lényeg, hogy jól vagy.
– Csak nem aggódtál? – mosolyodott el, puszit nyomva Harry arcára.
– Baj? – vonta közelebb a másikat és invitálta ajkait táncba. Kezeik fel–le kalandoztak, egészen belemerültek a másikba.
Végül Draco húzódott el:
– Igazság szerint van baj. Pletykálnak, rólad és rólam. Nem tudom pontosan mit, de már ez is éppen elég rossz... – Harry csak megrázta a fejét.
– Sajnálom. – Elég volt, hogy folyton ő szerepelt az újságok címlapján, nem kívánta ezt az áskálódást Dracónak is.
– Ugyan mit? Én rontom a hírneved, és nem fordítva – nézett viharos szemeivel a szőke.
– Várj, te azt hiszed engem érdekel?
– Nem? – őszinte meglepettség bujkált a másik hangjában.
– Nem – rázta meg fejét Harry. – Figyelj Draco, szeretlek és nem érdekel mit gondolnak erről mások – a szavak gondolkodás nélkül hagyták el ajkait. – Ha szeretnéd az egész iskola előtt kinyilvánítom, hogy még csak szemet se vessenek rád – mosolygott ujjaival a selymes fürtökkel babrálva.
– Ez... – Draco habozott, arcába pír szökött. – Én is így érzek, de nem kell bizonygatnod semmit, jó? Ne csinálj semmi őrültséget!
– Csináljuk együtt? – kérdését hallva Draco rosszallóan rázta meg fejét, mielőtt előre dőlt. Harry is mozdult, testük tetőtől talpig egymásnak simult, pont úgy, mintha erre lettek volna teremtve.
Harry nem így tervezte kimondani először azt hogy szereti Dracót, de végül is így is tökéletesen alakultak a dolgok. Főleg, hogy a kis beszélgetésüket követően – habár még reggelizni is lett volna idejük –, inkább a mosdóban maradtak, még az első órájukra is éppen, hogy úgy estek be.
Az éjszakáik is boldogan teltek, Harry egyszer sem álmodott az alakról, ellenben egyre jobban összhangba kerültek amikor arra került a sor, hogy ruháikat eltüntessék az útból. Még mindig nem léptek át egy határt, amit csináltak sokkal inkább a másik megismerésére szolgált, nem rohantak sehova.
Megbeszélték, hogy aznap este a könyvtárban fognak találkozni mind a négyen, hogy egy kicsit tanulmányozzák a könyvet. A pincéből felfelé vezető lépcsőn egy gyors puszit váltottak, mielőtt elköszöntek egymástól. Szerencsére nem sokan jártak arrafelé, a legtöbben a nagyteremben vacsoráztak.
Harry is arra indult el, hogy összefusson barátaival.
– Harry! – hallotta meg a lány hangját, majd egy pár pillanattal később máris ölelő karok szorították.
– Szia, Hermione – mikor a lány végre elengedte Ron lépett oda hozzá, karját átvetve Harry vállán.
– Hé haver, na mesélj, milyen volt a Malfoyoknál?
– Lehetett volna rosszabb is – vont vállat a szemüveges, miközben mindketten Hermione után indultak a Griffendél asztalához. – Ti mit csináltatok?
– Huuuu, hát. Ugye egyik nap Mione szülei eljöttek az Odúba ebédre... Elég kínos volt, mit ne mondjak – nevetett elpirulva. – Oh, és anyáék köszönik az ajándékot, de nem kellett volna bla bla bla... Később szólj, hogy adjam oda az idei ronda karácsonyi pulcsid!
– Nem is olyan vészes – mondta Harry, ahogy helyet foglalt.
– Olyan ajándékkártyát kaptam Mionétől, amiből rengeteg csokit vehetek Roxmortsban – ábrándozott boldogan a vörös. – És végre sikerült olyan könyvet szereznem, amit még nem olvasott! Muhaha!
– Igen, nagyon örültem neki – mosolygott a lány. – Erről jut eszembe, mi van a könyvvel? Minden simán ment? Elég szűkszavú voltál a leveleidben.
– Viszonylag hamar letudtuk a megszerzését, aztán Draco birtokára mentünk, és meglátogattuk Teddyt is!
– Draco Malfoy birtokán, a házában... töltötted a szünetet – mondta Ron akadozva.
– Na és mit csináltatok ott? Milyen volt a birtoka? – kérdezte Hermione dallamosan, mosolyogva. Harry nem tudott rájönni, hogy mi nem volt a helyén két barátjával kapcsolatban.
– Hát, nem tudom. Nem sok mindent – vont vállat, miközben arca egy árnyalattal pirosabb lett. Igazából, tényleg nem csináltak egyebet, mint élvezték a szünetet, a könyvet is hanyagolták.
– Szerintem nyertem – fordult a boszorka barátja felé, mire a vörös tenyerébe temette arcát.
– Komolyan Harry?
– Mi van?
– Lefeküdtél Malfoyjal? – Ron kérdése tátogva is túl hangos lett volna vacsora közben, mikor bárki meghallhatta.
– Merlinre! – ugrott meg Harry és csapott a másik felé a fejét rázva, egyre jobban zavarban. – Mégis miért... — Harry alig jutott szóhoz a hirtelen sokktól.
– Látod, mondtam! – ette tovább vacsoráját Hermione boldogan. – Nyertem.
– De, ez nem ér! Komolyan... – makogta a vörös.
– Fogadtatok?! – háborodott fel a szemüveges, majd pár pillanat múlva nevetésben tört ki. – Ron, te barom! Komolyan fogadtál Hermione Granger ellen?
– Jól van, na!
✶✶✶
Draco nem jelent meg szobája ajtaja előtt a megbeszélt időpontban. Harry egy pillanatra megijedt, s ellenőriznie kellett a Tekergők térképén, nem esett e baja a másiknak, de az a Mardekár klubhelyiségében tartózkodott, így megnyugodva indulhatott el a könyvtárba.
A tiltott részlegen – ami McGalagony jóvoltából számukra nem volt annyira tiltott –, találkozott barátaival. Hermione szinte rávetette magát a könyvre, a lány végig futtatta ujjait a kopott, megtépázott gerincen, mielőtt óvatosan kinyitotta.
– Draco elkezdte olvasni, azt mondta az elején a mágia általános történelméről van szó. Ronda a kézírás és szakzsargonnal van írva az egész... – a lány rá se hederített, szemeivel máris villámgyorsan falta a betűket.
– Iszonyat feleslegesnek érzem magam – suttogta Ron, neki támaszkodva az egyik könyvespolcnak, mire az egyik kötet elkezdett morogni, így inkább gyorsan odébb ment. – Utálom ezt a helyet, mintha a Tiltott rengeteg könyvekből álló változata lenne...
– Szerintem pár nap alatt végig érek rajta – közölte a lány. – Most már értelmetlen tovább itt téblábolnotok, menjetek nyugodtan.
– Nem kell azonnal neki állnod – próbálkozott Harry, de a lány hamar kitessékelte őket, mondva, hogy csendben jobban tud koncentrálni.
A fiú nem kevés bűntudattal ment vissza szobájába és hajtotta álomra fejét, arra gondolva, mennyivel jobb lenne, ha Dracót ölelhetné.
– Tudod, nem véletlenül törtem magam ennyit. Ha már engem távol tartasz, őt tartsd közel – visszhangzott végig az üres téren az alak hangja.
– Már megint? Ha konkrétan kimondanád amire gondolsz, még talán juthatnánk is valamire! – kiabálta indulatosan.
– Mint már mondtam, nem oszthatok meg veled tudást, előbb rá kell jönnöd, csak utána beszélhetünk nyíltabban – pár pillanatig csend volt, majd mintha az alak csak magában elmélkedne. – Kétség kívül te vagy eddig a legérdekesebb mind közül, őszintén érdekel, hogy miért.
– Beszélj érthetően, vagy hagyj békén! – ordította és rántott egyet kötelékein, mire a föld megrengett talpa alatt.
– Hatalmas erő, kétségkívül, de az önmagában nem elég... Hogyan ébresztettél fel?
Mintha csak végszó lett volna, a látomás eltűnt az alakkal együtt. Harry zuhant, fuldoklott a sötétségtől, mielőtt zihálva a felszínre bukkant.
A mágia még fájdalmasan marcangolta belülről, nem bírt mozdulni, alig látott valamit a félhomályban. Végtagjai nem engedelmeskedtek, tüdejébe nehezen jutott levegő.
Aznap már nem aludt vissza, íróasztala mellett ült, állát tenyerével támasztva és gondolkodott. Odáig jutott, hogy felírt mindent, ami bármennyire is fontosnak tűnt az alakkal és a pálcával kapcsolatban.
Nem tudta beilleszteni a képbe Dracót, nem tudta, miért volt fontos ebben az esetben. A közelsége jelentett valamit. Mikor vele volt, talán soha nem jelent meg az alak és rohama sem volt. Emellett ott volt az, amit nemrég mondott az ismeretlen: „ha már engem távol tartasz, őt tartsd közel". Ez a mondat, csak úgy tűnt értelmesnek, ha Dracóról volt benne szó, de, jelentése még akkor is ködös volt. Harry annyit biztosan tudhatott, hogy minden körülmény azt mutatta Draco mellett volt a helye, sőt, talán az alak is azt akarta. Ez zavarta a legjobban, kellene hagyja, hogy a mardekáros a közelében legyen, mikor az idegen talán tervez valamit?
Félt, hogy a szőkének baja fog esni. A hajnali órák maradékát azzal töltötte, hogy a Draco nevét jelző pontot figyelte a térképen.
✶✶✶
Reggel a térképet használva csípte nyakon a szőkét, mielőtt az a nagyterembe ment volna. A pince egyik mosdójában maradtak végül kettesben, ahol Draco azonnal csókkal köszöntötte.
– Bocsánat, tegnap feltartottak – húzta el a száját a szőke.
– Nem baj, a lényeg, hogy jól vagy.
– Csak nem aggódtál? – mosolyodott el, puszit nyomva Harry arcára.
– Baj? – vonta közelebb a másikat és invitálta ajkait táncba. Kezeik fel–le kalandoztak, egészen belemerültek a másikba.
Végül Draco húzódott el:
– Igazság szerint van baj. Pletykálnak, rólad és rólam. Nem tudom pontosan mit, de már ez is éppen elég rossz... – Harry csak megrázta a fejét.
– Sajnálom. – Elég volt, hogy folyton ő szerepelt az újságok címlapján, nem kívánta ezt az áskálódást Dracónak is.
– Ugyan mit? Én rontom a hírneved, és nem fordítva – nézett viharos szemeivel a szőke.
– Várj, te azt hiszed engem érdekel?
– Nem? – őszinte meglepettség bujkált a másik hangjában.
– Nem – rázta meg fejét Harry. – Figyelj Draco, szeretlek és nem érdekel mit gondolnak erről mások – a szavak gondolkodás nélkül hagyták el ajkait. – Ha szeretnéd az egész iskola előtt kinyilvánítom, hogy még csak szemet se vessenek rád – mosolygott ujjaival a selymes fürtökkel babrálva.
– Ez... – Draco habozott, arcába pír szökött. – Én is így érzek, de nem kell bizonygatnod semmit, jó? Ne csinálj semmi őrültséget!
– Csináljuk együtt? – kérdését hallva Draco rosszallóan rázta meg fejét, mielőtt előre dőlt. Harry is mozdult, testük tetőtől talpig egymásnak simult, pont úgy, mintha erre lettek volna teremtve.
Harry nem így tervezte kimondani először azt hogy szereti Dracót, de végül is így is tökéletesen alakultak a dolgok. Főleg, hogy a kis beszélgetésüket követően – habár még reggelizni is lett volna idejük –, inkább a mosdóban maradtak, még az első órájukra is éppen, hogy úgy estek be.
29. fejezet
Harry egész nap csak a reggel történtekre tudott gondolni, emellett egyetlen egy dolog furakodta csak be magát a szeme előtt lebegő ábrándok közé, még pedig a Feltámadás Köve, és a tény, hogy az még mindig Draco gondjaiban volt.
– Szia Draco! – intett Hermione az igazgatót őrző kőszörnyek mellől, mikor meglátta, hogy közelednek.
– Her... Granger, Weasley – biccentett feszülten üdvözlésképpen a szőke.
– Malfoy – Ron hangjából már kiveszett a kezdeti él.
A hangulatot nem lehetett volna ellenségesként leírni, sokkal inkább mind tartózkodóak voltak egy kicsit, ez az egész négyen együtt még mindig új volt számukra. Csak Hermione nem zavartatta magát, a szokott kedély állapotban indult el McGalagony irodája felé.
– Remélem sikeresen telt a szünetük! – köszöntötte őket az igazgató.
– Úgy van, már neki is láttam a könyv áttanulmányozásának – bólogatott a lány, s csak egy pillanatra állt meg, hogy levegőt vegyen, mielőtt részletezni kezdte volna eredményeit, McGalagony azonban belé fojtotta a szót.
– És maga Harry?
– Jól telt a szünet, jól vagyunk – akaratlanul is Dracóra pillantott, aki zavartan kapta el a tekintetét. Harry nem éppen kettejükre gondolt, hanem általánosságban mindegyikükre, mégis külső szemlélőként a szobában tartózkodók könnyen félreérthették.
Végül is azonban elterelődött a szó, alaposan kifaggatták álmairól és az alakról, majd hosszasan diskuráltak a jelentéséről mindennek. Ahogyan telt az idő, Hermione és Draco egyre jobban megtalálta a közös hangot, McGalagony is néha hozzá szólt a dologhoz, de Ron és Harry csak álltak és bámulták, ahogyan az iskola két legokosabb varázslója megosztja egymással eszmefuttatását.
– Hé, Harry! – suttogta Ron oldalba könyökölve barátját.
– Hm?
– Kérlek vidd el Malfoyt Mione közeléből! Ha ezek ilyen jól kijönnek, a végén még... Gondolj bele, egy dupla randi...?! – borzongott a vörös, Harrynek pedig el kellett fojtania előtörni vágyó nevetését. – Egyébként haver, csak így kettőnk közt – váltott komolyabb hangra –, mit csinál a hajával? Mármint, Mione néha megjegyzést tesz arra, hogy úgy nézek ki mint egy vörös szénaboglya, meg ilyenek...
A zöld szemekbe könnycseppek szöktek, Harry annyira erősen koncentrált arra, hogy egy hangot se adjon ki; egész testében rázkódott.
– Hidd el, nem mindig olyan rendezett a haja, már ha érted...
– Merlinre! Ne mondj ilyeneket! Exmemoriamot nekem! – jajdult fel, beleboxolva Harry felkarjába.
– Azt hiszem Mr. Weasley, Mr. Potter, önöknek máshol van dolga – mondta McGalagony enyhén célozva arra, mennyire haszontalanok.
Végül mind a négyen távoztak az irodából, későre járt így ketten–ketten másik irányba indultak el miután elköszöntek egymástól.
– Láttam a Griffendél ma edzett, pedig még a hó sem olvadt el – kezdte Draco.
– Tényleg? Ron keményen hajthatja őket, ha már az első napon edzést tart.
– Te nem is tudtad? Nem edzel? – a szürke szemek zavartan szűkültek össze.
Igazság szerint rémlett neki valami. Mintha Ron említette volna ebédnél a kviddicset, de addigra felzárkóztak hozzá az este következményei és a délutánját azzal töltötte, hogy tíz percekre elaludt és rengeteg, manók által készített kávét ivott. Nem tudta mit tettek az italával, amitől most alig érezte a fáradtságot, de amíg barátai nem aggódtak miatta addig megérte.
– Átadtam a vezetői posztot Ronnak, sokkal jobban megérdemli mint én. Eléggé hanyagoltam idén a csapatot...
– Hm, én is azért járok le, hogy kiválasszam az új fogót. Egész sokan versenyeznek a posztért, főleg harmadévesek.
Egy pár pillanatig csendben haladtak tovább, mindaddig, míg Harry gondolatai sikeresen elszakadtak a kviddicstől és ismét csak a szőke körül kezdtek keringeni.
– Szóval – kezdte Harry –, akkor ez hivatalos? – mutatott kettejük közé esetlenül. Egy felvont szőke szemöldököt kapott válaszul.
– Hát, te aztán tudod, hogyan legyél romantikus – forgatta meg szemeit Draco. – Miattad dobom el az eddigi elveimet, jobban mondva inkább átgázolunk rajtuk, ahogyan haladunk – tette hozzá, de inkább magának, mintsem Harrynek címezve.
Ginny mellett sosem kellett különösebben törnie magát, bármit tehetett, a lány nem tántorodott el. Draco más volt, Harry roppant mód szeretett volna a kedvében járni, csak nem tudta hogyan.
– Ígérem, igyekezni fogok.
– Tudom – mosolyodott el és kapta el Harryt egy lágy csókra.
Mindenesetre, úgy gondolta, egy romantikus Roxmortsi vacsorával nem lőhet mellé, főleg, hogy ha már nem kell rejtegessék a nyilvánosság elől a kapcsolatukat.
✶✶✶
Draco lelkesedése mintha kezdett volna alább hagyni, Harry pedig zavartan kezdett el gondolkodni azon, hogy vajon mi lehet a baj. Kedd délután volt és többé-kevésbé legálisan voltak kint Roxmortsba. Talán a lehetőség zavarta, hogy a többi diák megláthatta őket, habár az asztaluk köré kiszórt varázslatok mellett erre sem volt túl nagy esély.
– Tudod Harry, amikor azt mondtam romantika, nem éppen erre gondoltam.
– Azt hittem... Sajnálom, mehetünk máshova, vagy ha nem akarsz, nem muszáj.
– Félre értesz, nekem teljesen megfelel ez a program, vagy más is, a lényeg, hogy ne tegyél olyat, amit nem akarsz – kezdte el magyarázni a szőke, majd sóhajtva pillantott ki a havas tájra.
– Akkor semmi probléma, nekem bármi megfelel, amíg ott vagy – villantott Harry egy megkönnyebbült mosolyt a másikra.
– Akkor jó. Hol van már a rendelésünk? – hajolt ki egy kicsit a boxból, hogy a pult felé pillantson.
Az összevont fakó szemöldököket látva Harry még jobban vigyorogva nyúlt a másik kezéért, hogy aztán öntudatlanul is nyugtató köröket írjon le kézfején.
– Szóval – kezdte kissé bátortalanabbul –, nincs semmilyen szokás, amiről tudnom kellene?
– Mióta akartad ezt megkérdezni? – rázta meg a fejét Draco hitetlenkedve. – Semmilyen hülye szokás nem fontos, majd elválik.
Beszélgetésüket a berontó Hermione és Ron szakította meg, ruhájukon még csillogtak az el nem olvadt hópelyhek.
– Harry! Ezt nézd! – azzal leterített egy újságot asztalukra. A Reggeli próféta egy „különkiadása" volt, lévén, hogy a reggel megjelent teljesen máshogy nézett ki.
Szinte az egész címlapot egyetlen kép töltötte ki, amelyen ő és Draco szerepelt. A fotó nem készülhetett több, mint pár órával korábban, éppen Roxmortsba tartottak, egymás mellett haladva.
– Lehetne kompromittálóbb is – mondta Hermione, mint egy vigasztalásképpen.
„Hősünknek új rajongója akadt?" írták a főcím cirádás betűi. A következő oldalakon riportok tündököltek: „Régről ismerem őket, mindig is éreztem, hogy több volt köztük"; „Gyűlöletből szerelem..."; „Drarry!"...
Harry fogait csikorgatva figyelte a szavakat, majd Dracóra pillantott, aki a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt.
– Végül is, legalább nem nekem kell elmondani a szüleimnek...
– Hát ez nagyon gáz. Haver, a faterja ki fog nyírni titeket – veregette vállon Ron Harryt, pont kellő mennyiségű együttérzéssel, ahogy az egy legjobb baráttól elvárható.
– Nem olyan rossz a helyzet, a képen semmi nem egyértelmű, valószínűtlen, hogy Lucius elhinné – érvelt Hermione.
– Azt hiszem ezen a ponton nincs helye félreértéseknek – húzta ki magát hirtelen Draco, szemei elhatározástól csillogtak. – Ha egyet értesz Harry...? – pillantott a szemüvegesre kérdőn, aki habár nem tudta mire, de bólintott.
A szőke levette az őket eddig védő bűbájokat, majd magával húzva Harryt kilépett a boxból. Magabiztosságot sugárzott, tekintélyt, és pont olyan komolyan nézett viharos tekintetével, mint régen. A griffendéles régen látta Draco ezen kimért, rideg arcát.
– Egy kis figyelmet kérnénk! – a szürke szemek rá pillantottak, ő pedig egy pillanattal később kapcsolt is.
– Valaki csináljon egy rendes képet – lengette meg a Prófétát, mielőtt megcsókolta Dracót. Minden spontán történt, gondolkodnia sem volt ideje azon, hogy milyen következményekkel fognak járni tettei. Draco nem szégyellte a kapcsolatukat, Harry pedig mindennél jobban szerette volna tudatni az emberekkel, hogy a szőke hozzá tartozott és ez fordítva is igaz volt. Az adrenalin dübörgött ereiben, pont olyan hirtelen felindulásból cselekedett, mint mindig amikor valamiért harcolt, ami számított. Úgy vetődött Draco keskeny ajkai után, mintha egy Mennydörgő üldözte volna; a szőke volt a jutalom. Habár nem merültek el nagyon a csókban, így is felvillant nem egyszer a vaku.
A mardekáros pár galleont az asztalra helyezett, mielőtt megragadva Harryt a döbbent tekintetek kereszttüzében indult meg a kijárat felé.
– Ez valami őrület! – kiabálta Ron, mikor végre elég messzire értek.
– Ez nagyon meggondolatlan volt... – rázta a fejét Hermione.
Draco és Harry mindketten még különös sokk hatása alatt álltak, úgy szorították egymás kezét, mintha az horgonyozná őket a valósághoz.
– Apám meg fog ölni – nyelt nagyot a szőke, de arcán egyre hatalmasabb mosoly terült el. Olyan szeretetteljesen nézett Harryre, hogy a griffendéles térdei megrogytak.
– Szia Draco! – intett Hermione az igazgatót őrző kőszörnyek mellől, mikor meglátta, hogy közelednek.
– Her... Granger, Weasley – biccentett feszülten üdvözlésképpen a szőke.
– Malfoy – Ron hangjából már kiveszett a kezdeti él.
A hangulatot nem lehetett volna ellenségesként leírni, sokkal inkább mind tartózkodóak voltak egy kicsit, ez az egész négyen együtt még mindig új volt számukra. Csak Hermione nem zavartatta magát, a szokott kedély állapotban indult el McGalagony irodája felé.
– Remélem sikeresen telt a szünetük! – köszöntötte őket az igazgató.
– Úgy van, már neki is láttam a könyv áttanulmányozásának – bólogatott a lány, s csak egy pillanatra állt meg, hogy levegőt vegyen, mielőtt részletezni kezdte volna eredményeit, McGalagony azonban belé fojtotta a szót.
– És maga Harry?
– Jól telt a szünet, jól vagyunk – akaratlanul is Dracóra pillantott, aki zavartan kapta el a tekintetét. Harry nem éppen kettejükre gondolt, hanem általánosságban mindegyikükre, mégis külső szemlélőként a szobában tartózkodók könnyen félreérthették.
Végül is azonban elterelődött a szó, alaposan kifaggatták álmairól és az alakról, majd hosszasan diskuráltak a jelentéséről mindennek. Ahogyan telt az idő, Hermione és Draco egyre jobban megtalálta a közös hangot, McGalagony is néha hozzá szólt a dologhoz, de Ron és Harry csak álltak és bámulták, ahogyan az iskola két legokosabb varázslója megosztja egymással eszmefuttatását.
– Hé, Harry! – suttogta Ron oldalba könyökölve barátját.
– Hm?
– Kérlek vidd el Malfoyt Mione közeléből! Ha ezek ilyen jól kijönnek, a végén még... Gondolj bele, egy dupla randi...?! – borzongott a vörös, Harrynek pedig el kellett fojtania előtörni vágyó nevetését. – Egyébként haver, csak így kettőnk közt – váltott komolyabb hangra –, mit csinál a hajával? Mármint, Mione néha megjegyzést tesz arra, hogy úgy nézek ki mint egy vörös szénaboglya, meg ilyenek...
A zöld szemekbe könnycseppek szöktek, Harry annyira erősen koncentrált arra, hogy egy hangot se adjon ki; egész testében rázkódott.
– Hidd el, nem mindig olyan rendezett a haja, már ha érted...
– Merlinre! Ne mondj ilyeneket! Exmemoriamot nekem! – jajdult fel, beleboxolva Harry felkarjába.
– Azt hiszem Mr. Weasley, Mr. Potter, önöknek máshol van dolga – mondta McGalagony enyhén célozva arra, mennyire haszontalanok.
Végül mind a négyen távoztak az irodából, későre járt így ketten–ketten másik irányba indultak el miután elköszöntek egymástól.
– Láttam a Griffendél ma edzett, pedig még a hó sem olvadt el – kezdte Draco.
– Tényleg? Ron keményen hajthatja őket, ha már az első napon edzést tart.
– Te nem is tudtad? Nem edzel? – a szürke szemek zavartan szűkültek össze.
Igazság szerint rémlett neki valami. Mintha Ron említette volna ebédnél a kviddicset, de addigra felzárkóztak hozzá az este következményei és a délutánját azzal töltötte, hogy tíz percekre elaludt és rengeteg, manók által készített kávét ivott. Nem tudta mit tettek az italával, amitől most alig érezte a fáradtságot, de amíg barátai nem aggódtak miatta addig megérte.
– Átadtam a vezetői posztot Ronnak, sokkal jobban megérdemli mint én. Eléggé hanyagoltam idén a csapatot...
– Hm, én is azért járok le, hogy kiválasszam az új fogót. Egész sokan versenyeznek a posztért, főleg harmadévesek.
Egy pár pillanatig csendben haladtak tovább, mindaddig, míg Harry gondolatai sikeresen elszakadtak a kviddicstől és ismét csak a szőke körül kezdtek keringeni.
– Szóval – kezdte Harry –, akkor ez hivatalos? – mutatott kettejük közé esetlenül. Egy felvont szőke szemöldököt kapott válaszul.
– Hát, te aztán tudod, hogyan legyél romantikus – forgatta meg szemeit Draco. – Miattad dobom el az eddigi elveimet, jobban mondva inkább átgázolunk rajtuk, ahogyan haladunk – tette hozzá, de inkább magának, mintsem Harrynek címezve.
Ginny mellett sosem kellett különösebben törnie magát, bármit tehetett, a lány nem tántorodott el. Draco más volt, Harry roppant mód szeretett volna a kedvében járni, csak nem tudta hogyan.
– Ígérem, igyekezni fogok.
– Tudom – mosolyodott el és kapta el Harryt egy lágy csókra.
Mindenesetre, úgy gondolta, egy romantikus Roxmortsi vacsorával nem lőhet mellé, főleg, hogy ha már nem kell rejtegessék a nyilvánosság elől a kapcsolatukat.
✶✶✶
Draco lelkesedése mintha kezdett volna alább hagyni, Harry pedig zavartan kezdett el gondolkodni azon, hogy vajon mi lehet a baj. Kedd délután volt és többé-kevésbé legálisan voltak kint Roxmortsba. Talán a lehetőség zavarta, hogy a többi diák megláthatta őket, habár az asztaluk köré kiszórt varázslatok mellett erre sem volt túl nagy esély.
– Tudod Harry, amikor azt mondtam romantika, nem éppen erre gondoltam.
– Azt hittem... Sajnálom, mehetünk máshova, vagy ha nem akarsz, nem muszáj.
– Félre értesz, nekem teljesen megfelel ez a program, vagy más is, a lényeg, hogy ne tegyél olyat, amit nem akarsz – kezdte el magyarázni a szőke, majd sóhajtva pillantott ki a havas tájra.
– Akkor semmi probléma, nekem bármi megfelel, amíg ott vagy – villantott Harry egy megkönnyebbült mosolyt a másikra.
– Akkor jó. Hol van már a rendelésünk? – hajolt ki egy kicsit a boxból, hogy a pult felé pillantson.
Az összevont fakó szemöldököket látva Harry még jobban vigyorogva nyúlt a másik kezéért, hogy aztán öntudatlanul is nyugtató köröket írjon le kézfején.
– Szóval – kezdte kissé bátortalanabbul –, nincs semmilyen szokás, amiről tudnom kellene?
– Mióta akartad ezt megkérdezni? – rázta meg a fejét Draco hitetlenkedve. – Semmilyen hülye szokás nem fontos, majd elválik.
Beszélgetésüket a berontó Hermione és Ron szakította meg, ruhájukon még csillogtak az el nem olvadt hópelyhek.
– Harry! Ezt nézd! – azzal leterített egy újságot asztalukra. A Reggeli próféta egy „különkiadása" volt, lévén, hogy a reggel megjelent teljesen máshogy nézett ki.
Szinte az egész címlapot egyetlen kép töltötte ki, amelyen ő és Draco szerepelt. A fotó nem készülhetett több, mint pár órával korábban, éppen Roxmortsba tartottak, egymás mellett haladva.
– Lehetne kompromittálóbb is – mondta Hermione, mint egy vigasztalásképpen.
„Hősünknek új rajongója akadt?" írták a főcím cirádás betűi. A következő oldalakon riportok tündököltek: „Régről ismerem őket, mindig is éreztem, hogy több volt köztük"; „Gyűlöletből szerelem..."; „Drarry!"...
Harry fogait csikorgatva figyelte a szavakat, majd Dracóra pillantott, aki a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt.
– Végül is, legalább nem nekem kell elmondani a szüleimnek...
– Hát ez nagyon gáz. Haver, a faterja ki fog nyírni titeket – veregette vállon Ron Harryt, pont kellő mennyiségű együttérzéssel, ahogy az egy legjobb baráttól elvárható.
– Nem olyan rossz a helyzet, a képen semmi nem egyértelmű, valószínűtlen, hogy Lucius elhinné – érvelt Hermione.
– Azt hiszem ezen a ponton nincs helye félreértéseknek – húzta ki magát hirtelen Draco, szemei elhatározástól csillogtak. – Ha egyet értesz Harry...? – pillantott a szemüvegesre kérdőn, aki habár nem tudta mire, de bólintott.
A szőke levette az őket eddig védő bűbájokat, majd magával húzva Harryt kilépett a boxból. Magabiztosságot sugárzott, tekintélyt, és pont olyan komolyan nézett viharos tekintetével, mint régen. A griffendéles régen látta Draco ezen kimért, rideg arcát.
– Egy kis figyelmet kérnénk! – a szürke szemek rá pillantottak, ő pedig egy pillanattal később kapcsolt is.
– Valaki csináljon egy rendes képet – lengette meg a Prófétát, mielőtt megcsókolta Dracót. Minden spontán történt, gondolkodnia sem volt ideje azon, hogy milyen következményekkel fognak járni tettei. Draco nem szégyellte a kapcsolatukat, Harry pedig mindennél jobban szerette volna tudatni az emberekkel, hogy a szőke hozzá tartozott és ez fordítva is igaz volt. Az adrenalin dübörgött ereiben, pont olyan hirtelen felindulásból cselekedett, mint mindig amikor valamiért harcolt, ami számított. Úgy vetődött Draco keskeny ajkai után, mintha egy Mennydörgő üldözte volna; a szőke volt a jutalom. Habár nem merültek el nagyon a csókban, így is felvillant nem egyszer a vaku.
A mardekáros pár galleont az asztalra helyezett, mielőtt megragadva Harryt a döbbent tekintetek kereszttüzében indult meg a kijárat felé.
– Ez valami őrület! – kiabálta Ron, mikor végre elég messzire értek.
– Ez nagyon meggondolatlan volt... – rázta a fejét Hermione.
Draco és Harry mindketten még különös sokk hatása alatt álltak, úgy szorították egymás kezét, mintha az horgonyozná őket a valósághoz.
– Apám meg fog ölni – nyelt nagyot a szőke, de arcán egyre hatalmasabb mosoly terült el. Olyan szeretetteljesen nézett Harryre, hogy a griffendéles térdei megrogytak.
30. fejezet
Harry már akkor érezte, hogy megfeszülnek az izmai az indulatoktól, mikor szemei előtt elkezdett kirajzolódni a végtelen tér, nem sokkal később pedig már az alak is megjelent.
– Mit akarsz már megint? – zöld szemei haragosan villantak az ismeretlen felé, akinek alakja körül ezernyi szín kavargott.
– Mindössze gratulálni szerettem volna – hangja enyhén szarkasztikusnak tűnt, de az üresség visszhangja miatt a szavak hangzása változott, Harry nem lehetett biztos, főleg úgy, hogy nem volt arckifejezés, amit a hanghoz kapcsolhatott volna.
– Mihez? – morogta a kérdést idegesen, miközben agyában pörgette vissza az elmúlt időszak történéseit. Nem jutott más az eszébe, minthogy az alak arra céloz, ami Dracóval történt. A griffendéles kötelékei ellen feszült, nem akarta, hogy az alak tudjon Dracóról, biztonságban akarta tudni a mardekárost, de ez lehetetlen volt, hiszen azt sem tudta mitől kellene megvédenie.
– Még nem volt ilyen Mesterem, mint te, így hát élve lehetőségeimmel természetesen a legjobbat akarom neked. Látom mi jár a fejedben, az övébe is benéztem már, vannak olyan dolgok, amiknek egy bizonyos módon kell történniük... – Az alak ismételten mulasztotta válaszra méltatni Harryt, de kivételesen merengő szavai hasznosnak bizonyultak.
Egy lehetetlennek tűnő, irracionális kép kezdett a fiú fejében formálódni.
– Tűnj el a fejemből – mondta, de szavaiban nem volt tűz, túlságosan lefoglalta a szituáció megfejtése, úgy érezte közel került ahhoz, hogy a helyére rakja a kirakós összes darabját.
A kép elmosódott, ő pedig nemsokkal később verítékezve, remegő izmokkal ült ágya szélén a Pálcák Urával a takarója tetején.
– Oké, ez hülyeségnek tűnik... egy darab fához beszélek – megrázta a fejét, hogy sikerüljön összeszednie magát. – Az alak, mármint te vagy az alak?
A szobát csend borította, csak Harry szaggatott légzése hallatszott. A fiú feszülten várta, hogy történjen valami, de a drámai hatás elmaradt, csalódottan pöckölte odébb a pálcát, mire az fényes szikrákat kezdett szórni egy pillanatig. A griffendéles megugrott egy kicsit, de gyorsan megismételte a mutatványt, azonban akkor már semmi nem történt.
Ösztönei azt súgták, elmélete igaz, hogy mind végig a pálca maga volt az alak.
✶✶✶
Másnap reggelre már minden diák tudomást szerzett előző napi bejelentésükről, és Harry még a nagyterembe se tudott bejutni, akkora tömeg várakozott lesben állva. Ahelyett, hogy átverekedte volna magát sarkon fordult és a bejárat felé vette az utat, remélve, hogy a friss levegő jótékony hatással lesz hasogató fejfájására.
Gondolatai még mindig a pálca körül kavarogtak, amely mint egy forró piszkafa feküdt zsebében, minden lépésnél emlékeztetve Harryt mekkora súlya van a birtoklójának lenni.
S habár most már kezdte elhinni, hogy igaz, amit hajnalban még csak lehetségesnek tartott, nem tudta mit kellene tegyen. Tapasztalta, hogy a pálca ereje önmagában is hatalmas, ismét elzárni nem tűnt lehetséges opciónak... Az egész helyzet rémítően hatott, nem értette, hogy mit akart tőle, konkrétabban azt, hogy miért. Mivel úgy tűnt elsődleges célja az volt, hogy elérje, hogy Draco mellett kössön ki.
Megrázta a fejét és mélyet szippantott a hűs levegőből. A gyengén fújdogáló széltől libabőrös lett, de nem zavartatta magát.
A fehérbe borított táj Dracóra emlékeztette, akit ezen a reggelen szándékosan került el. Nem tudta, hogy milyen következményei lesznek annak, amit tegnap tettek, mostanra már egészen rossz döntésnek tűnt.
– Potter! Ne légy idióta! Meg fogsz fázni. – A hangra Harry felkapta a fejét és a kilépő mardekárosra pillantott. Bármennyire is volt gondterhelt korábban az arckifejezése, a szőke láttán ajkai automatikusan görbültek felfelé.
– Szia Draco, téged is letámadtak? – termett ott a mardekáros mellett, aki nem túl finoman berántotta az épületbe, ahol már nem kellett az időjárás viszontagságaitól tartaniuk.
– Igen – fintorodott el, de egy pillanattal később már ördögi mosoly terült el arcán –, de egy darabig most nem fognak.
Egy csapat alsóbb éves igyekezett ki az udvarra, valamiért egyikük sem mert még csak feléjük sem pillantani, ahogy elhaladtak. Mikor Harry kérdőn Dracóra nézett ő továbbra is csak csendben mosolygott.
– Mondtam – húzta ki magát büszkén.
– Ugye nem...?
– Kinek gondolsz, persze, hogy ne... Oké, jogos a feltételezés, de senkinek nem esett komoly baja – rántotta meg vállait a szőke.
– Mindegy, inkább nem akarom tudni – rázta meg a fejét Harry vigyorogva.
– Egyébként mostantól sehova nem mehetsz egyedül – jelentette ki váratlanul a mardekáros kiérdemelve egy lesújtó pillantást Harrytől. – Anyám levelet küldött, semmi konkrét, de a lényeg az, hogy valakik készülnek valamire.
– Igazán segítőkész – morogta Harry elkomorodva. – Remélem legalább a tanév végéig a seggükön maradnak, mert az biztos, hogy nem ismétlek évet!
– Mint mindig, most is elkápráztat a veszély hallatán mutatott reakciód – jegyezte meg szarkasztikusan a szőke.
– Különben is, a szobámban is egyedül vagyok – felelte kissé sértetten, nem volt titok, hogy szívesen élvezte volna a másik társaságát gyakrabban.
– Igen, de oda helyeztem el megfigyelő bűbájokat.
– Mikor?! – hördült fel a griffendéles.
– Egy pár hete... hónapja? – mielőtt Harry kiakadhatott volna a mardekáros gyorsan témát váltott és folytatta. – Annak pedig, hogy nem aludtam ott, igen nyomós okai voltak, egyrészt nem akartam, hogy nyomás nehezedjen rád, másrészt érdekes kérdéseket vetett volna fel, ha nem a klubhelyiségben éjszakázok. Bár azt hiszem utóbbi miatt nem kell aggódnunk...
– Nyomás nehezedjen rám? – ismételte meg Harry értetlenül.
– Nem tudtam milyen gyorsan akarsz haladni – makogta Draco, hófehér bőre rózsás árnyalatot vett fel és zavartan nézett oldalra. Gyönyörű volt és okos, ugyanakkor egy idióta.
– Azt hitted, nem akarom? Miért?
– Nem tudom! – csattant fel a másik, s már egészen vörös volt a feje. – Ez az egész helyzet... új, ismeretlen.
– Oké...
Draco úgy tűnt nem óhajtott mélyebben belemenni a témába, mert ismét drasztikusan témát váltott:
– Most, hogy legyőzted Voldemortot, majdhogynem hivatalosan is te vagy a varázsvilág leghatalmasabbja, legalábbis Nagy–Britanniában biztosan. Ezen felül pedig a hír, hogy te vagy a Pálcák Urának mestere igen elterjedt. Vagyis rengeteg ember próbálhatja meg elragadni tőled ezt a hatalmat – magyarázta Draco gondterhelten, s pont úgy nézett Harryre, mint aki reméli, hogy a másik felfogja a szavak jelentését.
– Nincs olyan épeszű varázsló aki megtámadna a Roxfortban.
– Tudod, hogy sok gyerek jár ide, akiknek a szülei halálfalók voltak – próbálta meggyőzni.
– Ha ezután a sok halál után sem tanulták meg, hogy a hatalom nem éri meg, akkor csak sajnálni tudom őket – morogta indulatosan Harry, majd mérgesen pillantott Dracóra. – Apád is megkért téged?
– Próbálkozott – ismerte be a szőke, s még ő tűnt bűnbánónak, pedig Harry csak az idősebb Malfoy iránt érzett gyűlöletet. – Ha szervezkednek is én nem sokat tudok, amióta tettem pár megjegyzést azzal kapcsolatban, hogy ahhoz képest, hogy mardekárosok elég nehéz a felfogásuk, nem jutnak el hozzám az ilyesfajta hírek.
– A francba már! – szorította ökölbe kezeit Harry, de a várt mágia hullám elmaradt. Nem azzal volt baja, hogy rá pályáztak, hanem, hogy a tegnapi hírek terjedésével, immáron egyértelműen ott virított Draco hátán is a célkereszt. Tényleg nem kellett volna...
– Nincs olyan nagy gond – próbálkozott Draco összekulcsolva ujjaikat és közelebb dőlve Harryhez miközben sétáltak.
– Te sem mehetsz sehova egyedül – jelentette ki Harry –, és átköltözöl a szobámba mielőtt valamelyiknek kedve támad túszul ejteni – morogta dühösen.
– Azt hiszem, lebecsülöd az önvédelmi tudásom – nevetett szárazon Draco –, de legyen, ha ennyire szeretnéd.
– Mindjárt felrobbantok valamit!
– Mágia? – kérdezte aggódva a szőke, de Harry csak megrázta a fejét.
– Anyám azt is megírta, apám hogy reagált a reggeli próféta szavaira, és az még csak a tegnap déli volt... Legyen elég annyi, hogy a nappalinkat renoválni kell – ezen mindketten elmosolyodtak és valamelyest a feszültség is csökkent. – Bárcsak láttam volna az arcát!
✶✶✶
Bármit is tett a mardekáros bevált, az alsóbb évesek szinte menekültek, ha meglátták és Harryt sem zaklatták, így viszonylag nyugodtan vehetett részt óráin, hiszen évfolyamtársai alapvetően visszafogták magukat.
Harry Dracót figyelte óra alatt, mikor eszébe jutott az animágia, konkrétabban az, hogy a másik hogyan tanulhatta meg. A fiú legjobb tudomása szerint igen veszélyes volt elsajátítani és nagyon szigorú körülmények között tanították a diákoknak. Draco mindazt egyedül szenvedte végig, s bármennyire is tehetséges volt, az nem csökkentett azon, mennyire elkeserítő volt, hogy szülei miatt nem vehetett részt szakszerű képzésen.
Hirtelen jutott eszébe, hogy megígérte a szőkének, hogy megtanítja patrónust idézni. Harry nem volt biztos benne, hogy ez volt a jó időzítés, de egyiküknek sem ártott volna egy kis idő kettesben, sem pedig a sikerélmény.
Órák után mind a négyen az ebédlő felé vették az irányt. Hermione nagyban ecsetelte az oktatási rendszer hiányosságait, Ron és Draco pedig hallgatták, míg Harry azon gondolkodott elmondja e nekik mire jutott a pálcával kapcsolatban. Azonban valahogy nem akaródzott neki, még fel kellett dolgozza, ismét átgondolnia, esetlegesen bizonyítékot találnia.
– Draco, van kedved velünk ebédelni? – kérdezte a boszorka, mire a szőke habozva válaszolt.
– Nem szívesen zavarnék.
– Ugyan, nem zavarsz. Végre lenne aki nem csak hallgatja azt amit mondok, de érdemben hozzá is tud szólni – mosolygott a lány a lassan zavarba jövő Dracóra.
Ron tekintete vadul kereste Harryét, s mikor összenéztek néma üzeneteket kezdett küldözgetni neki szemöldökeit ráncolva és mozgatva. Valami olyasmi lehetett, hogy: ez a te hibád.
– Szívesen csatlakozom hozzátok – adta végül be a derekát egy halvány mosoly kíséretében.
A nagyterembe lépve szokásos asztalvégi helyük felé vették az irányt a több száz tekintet kereszttüzében. Azonban mikor Draco bármiféle elnagyolt mozdulat nélkül elővette pálcáját és rutinosan megforgatta ujjai közt, a legtöbben visszatértek ebédjük elfogyasztásához és csak lopva mertek a kvartett felé pillantani.
– Hé Ron, tudod mit csinált, ami miatt mindenki tart tőle? – könyökölte oldalba a vöröst kíváncsian.
– Nem is tudod? – nevetett Ron. – Reggel megreptette az összes diákot aki nem akarta kiengedni a nagyteremből és megmondta nekik, hogy törődjenek a saját dolgukkal. Őszintén, még mindig nem kedvelem Malfoyt, de amit reggel tett az fenomenális volt – vigyorgott. – Most képzeld el! Huss egy sikító diák, huss egy másik...
– Kösz az elismerést – szólt közbe Draco, arcán azzal a tipikus önelégült mosollyal, amit időközben Harry valahogy megkedvelt.
Ginny meglepő módon mosolyogva intett feléjük az asztal távoli pontjáról. Ezek szerint tényleg túl tette magát a szakításon.
Hermione a házimanókkal kapcsolatos kampányáról kezdett mesélni és arról, hogy mit ért el eddig, Draco pedig figyelmesen hallgatta, miközben Ron a griffendéles csapat új felállásait taglalta Harrynek - ami igazán bátor dolog volt a részéről a Mardekár fogójának jelenlétében.
Mikor befejezték az evést Hermione és Ron mondva csinált indokkal távoztak, és így ők ketten maradhattak.
– Mi lenne, ha megtanítanám a patrónus idézést? – kérdezte Harry, mire Draco arca elkomorodott.
– Mondtam, hogy nem kell – ingatta fejét a szőke, szürke szemeiben szomorúsággal.
– Én pedig mondtam, hogy meg tudod tanulni! – ellenkezett Harry, majd inkább taktikát váltott. – Hol van az a határozott Draco aki egyedül tanulta meg az animágiát; aki szembe megy a szülei akaratával...?
– Idióta vagy! Fejezd be! Jól van, legyen, csak egy szót se többet – morogta a mardekáros Harry felé hajítva egy hasábburgonyát a tányérjáról, aminek útjából a griffendéles vigyorogva tért ki.
– Mit akarsz már megint? – zöld szemei haragosan villantak az ismeretlen felé, akinek alakja körül ezernyi szín kavargott.
– Mindössze gratulálni szerettem volna – hangja enyhén szarkasztikusnak tűnt, de az üresség visszhangja miatt a szavak hangzása változott, Harry nem lehetett biztos, főleg úgy, hogy nem volt arckifejezés, amit a hanghoz kapcsolhatott volna.
– Mihez? – morogta a kérdést idegesen, miközben agyában pörgette vissza az elmúlt időszak történéseit. Nem jutott más az eszébe, minthogy az alak arra céloz, ami Dracóval történt. A griffendéles kötelékei ellen feszült, nem akarta, hogy az alak tudjon Dracóról, biztonságban akarta tudni a mardekárost, de ez lehetetlen volt, hiszen azt sem tudta mitől kellene megvédenie.
– Még nem volt ilyen Mesterem, mint te, így hát élve lehetőségeimmel természetesen a legjobbat akarom neked. Látom mi jár a fejedben, az övébe is benéztem már, vannak olyan dolgok, amiknek egy bizonyos módon kell történniük... – Az alak ismételten mulasztotta válaszra méltatni Harryt, de kivételesen merengő szavai hasznosnak bizonyultak.
Egy lehetetlennek tűnő, irracionális kép kezdett a fiú fejében formálódni.
– Tűnj el a fejemből – mondta, de szavaiban nem volt tűz, túlságosan lefoglalta a szituáció megfejtése, úgy érezte közel került ahhoz, hogy a helyére rakja a kirakós összes darabját.
A kép elmosódott, ő pedig nemsokkal később verítékezve, remegő izmokkal ült ágya szélén a Pálcák Urával a takarója tetején.
– Oké, ez hülyeségnek tűnik... egy darab fához beszélek – megrázta a fejét, hogy sikerüljön összeszednie magát. – Az alak, mármint te vagy az alak?
A szobát csend borította, csak Harry szaggatott légzése hallatszott. A fiú feszülten várta, hogy történjen valami, de a drámai hatás elmaradt, csalódottan pöckölte odébb a pálcát, mire az fényes szikrákat kezdett szórni egy pillanatig. A griffendéles megugrott egy kicsit, de gyorsan megismételte a mutatványt, azonban akkor már semmi nem történt.
Ösztönei azt súgták, elmélete igaz, hogy mind végig a pálca maga volt az alak.
✶✶✶
Másnap reggelre már minden diák tudomást szerzett előző napi bejelentésükről, és Harry még a nagyterembe se tudott bejutni, akkora tömeg várakozott lesben állva. Ahelyett, hogy átverekedte volna magát sarkon fordult és a bejárat felé vette az utat, remélve, hogy a friss levegő jótékony hatással lesz hasogató fejfájására.
Gondolatai még mindig a pálca körül kavarogtak, amely mint egy forró piszkafa feküdt zsebében, minden lépésnél emlékeztetve Harryt mekkora súlya van a birtoklójának lenni.
S habár most már kezdte elhinni, hogy igaz, amit hajnalban még csak lehetségesnek tartott, nem tudta mit kellene tegyen. Tapasztalta, hogy a pálca ereje önmagában is hatalmas, ismét elzárni nem tűnt lehetséges opciónak... Az egész helyzet rémítően hatott, nem értette, hogy mit akart tőle, konkrétabban azt, hogy miért. Mivel úgy tűnt elsődleges célja az volt, hogy elérje, hogy Draco mellett kössön ki.
Megrázta a fejét és mélyet szippantott a hűs levegőből. A gyengén fújdogáló széltől libabőrös lett, de nem zavartatta magát.
A fehérbe borított táj Dracóra emlékeztette, akit ezen a reggelen szándékosan került el. Nem tudta, hogy milyen következményei lesznek annak, amit tegnap tettek, mostanra már egészen rossz döntésnek tűnt.
– Potter! Ne légy idióta! Meg fogsz fázni. – A hangra Harry felkapta a fejét és a kilépő mardekárosra pillantott. Bármennyire is volt gondterhelt korábban az arckifejezése, a szőke láttán ajkai automatikusan görbültek felfelé.
– Szia Draco, téged is letámadtak? – termett ott a mardekáros mellett, aki nem túl finoman berántotta az épületbe, ahol már nem kellett az időjárás viszontagságaitól tartaniuk.
– Igen – fintorodott el, de egy pillanattal később már ördögi mosoly terült el arcán –, de egy darabig most nem fognak.
Egy csapat alsóbb éves igyekezett ki az udvarra, valamiért egyikük sem mert még csak feléjük sem pillantani, ahogy elhaladtak. Mikor Harry kérdőn Dracóra nézett ő továbbra is csak csendben mosolygott.
– Mondtam – húzta ki magát büszkén.
– Ugye nem...?
– Kinek gondolsz, persze, hogy ne... Oké, jogos a feltételezés, de senkinek nem esett komoly baja – rántotta meg vállait a szőke.
– Mindegy, inkább nem akarom tudni – rázta meg a fejét Harry vigyorogva.
– Egyébként mostantól sehova nem mehetsz egyedül – jelentette ki váratlanul a mardekáros kiérdemelve egy lesújtó pillantást Harrytől. – Anyám levelet küldött, semmi konkrét, de a lényeg az, hogy valakik készülnek valamire.
– Igazán segítőkész – morogta Harry elkomorodva. – Remélem legalább a tanév végéig a seggükön maradnak, mert az biztos, hogy nem ismétlek évet!
– Mint mindig, most is elkápráztat a veszély hallatán mutatott reakciód – jegyezte meg szarkasztikusan a szőke.
– Különben is, a szobámban is egyedül vagyok – felelte kissé sértetten, nem volt titok, hogy szívesen élvezte volna a másik társaságát gyakrabban.
– Igen, de oda helyeztem el megfigyelő bűbájokat.
– Mikor?! – hördült fel a griffendéles.
– Egy pár hete... hónapja? – mielőtt Harry kiakadhatott volna a mardekáros gyorsan témát váltott és folytatta. – Annak pedig, hogy nem aludtam ott, igen nyomós okai voltak, egyrészt nem akartam, hogy nyomás nehezedjen rád, másrészt érdekes kérdéseket vetett volna fel, ha nem a klubhelyiségben éjszakázok. Bár azt hiszem utóbbi miatt nem kell aggódnunk...
– Nyomás nehezedjen rám? – ismételte meg Harry értetlenül.
– Nem tudtam milyen gyorsan akarsz haladni – makogta Draco, hófehér bőre rózsás árnyalatot vett fel és zavartan nézett oldalra. Gyönyörű volt és okos, ugyanakkor egy idióta.
– Azt hitted, nem akarom? Miért?
– Nem tudom! – csattant fel a másik, s már egészen vörös volt a feje. – Ez az egész helyzet... új, ismeretlen.
– Oké...
Draco úgy tűnt nem óhajtott mélyebben belemenni a témába, mert ismét drasztikusan témát váltott:
– Most, hogy legyőzted Voldemortot, majdhogynem hivatalosan is te vagy a varázsvilág leghatalmasabbja, legalábbis Nagy–Britanniában biztosan. Ezen felül pedig a hír, hogy te vagy a Pálcák Urának mestere igen elterjedt. Vagyis rengeteg ember próbálhatja meg elragadni tőled ezt a hatalmat – magyarázta Draco gondterhelten, s pont úgy nézett Harryre, mint aki reméli, hogy a másik felfogja a szavak jelentését.
– Nincs olyan épeszű varázsló aki megtámadna a Roxfortban.
– Tudod, hogy sok gyerek jár ide, akiknek a szülei halálfalók voltak – próbálta meggyőzni.
– Ha ezután a sok halál után sem tanulták meg, hogy a hatalom nem éri meg, akkor csak sajnálni tudom őket – morogta indulatosan Harry, majd mérgesen pillantott Dracóra. – Apád is megkért téged?
– Próbálkozott – ismerte be a szőke, s még ő tűnt bűnbánónak, pedig Harry csak az idősebb Malfoy iránt érzett gyűlöletet. – Ha szervezkednek is én nem sokat tudok, amióta tettem pár megjegyzést azzal kapcsolatban, hogy ahhoz képest, hogy mardekárosok elég nehéz a felfogásuk, nem jutnak el hozzám az ilyesfajta hírek.
– A francba már! – szorította ökölbe kezeit Harry, de a várt mágia hullám elmaradt. Nem azzal volt baja, hogy rá pályáztak, hanem, hogy a tegnapi hírek terjedésével, immáron egyértelműen ott virított Draco hátán is a célkereszt. Tényleg nem kellett volna...
– Nincs olyan nagy gond – próbálkozott Draco összekulcsolva ujjaikat és közelebb dőlve Harryhez miközben sétáltak.
– Te sem mehetsz sehova egyedül – jelentette ki Harry –, és átköltözöl a szobámba mielőtt valamelyiknek kedve támad túszul ejteni – morogta dühösen.
– Azt hiszem, lebecsülöd az önvédelmi tudásom – nevetett szárazon Draco –, de legyen, ha ennyire szeretnéd.
– Mindjárt felrobbantok valamit!
– Mágia? – kérdezte aggódva a szőke, de Harry csak megrázta a fejét.
– Anyám azt is megírta, apám hogy reagált a reggeli próféta szavaira, és az még csak a tegnap déli volt... Legyen elég annyi, hogy a nappalinkat renoválni kell – ezen mindketten elmosolyodtak és valamelyest a feszültség is csökkent. – Bárcsak láttam volna az arcát!
✶✶✶
Bármit is tett a mardekáros bevált, az alsóbb évesek szinte menekültek, ha meglátták és Harryt sem zaklatták, így viszonylag nyugodtan vehetett részt óráin, hiszen évfolyamtársai alapvetően visszafogták magukat.
Harry Dracót figyelte óra alatt, mikor eszébe jutott az animágia, konkrétabban az, hogy a másik hogyan tanulhatta meg. A fiú legjobb tudomása szerint igen veszélyes volt elsajátítani és nagyon szigorú körülmények között tanították a diákoknak. Draco mindazt egyedül szenvedte végig, s bármennyire is tehetséges volt, az nem csökkentett azon, mennyire elkeserítő volt, hogy szülei miatt nem vehetett részt szakszerű képzésen.
Hirtelen jutott eszébe, hogy megígérte a szőkének, hogy megtanítja patrónust idézni. Harry nem volt biztos benne, hogy ez volt a jó időzítés, de egyiküknek sem ártott volna egy kis idő kettesben, sem pedig a sikerélmény.
Órák után mind a négyen az ebédlő felé vették az irányt. Hermione nagyban ecsetelte az oktatási rendszer hiányosságait, Ron és Draco pedig hallgatták, míg Harry azon gondolkodott elmondja e nekik mire jutott a pálcával kapcsolatban. Azonban valahogy nem akaródzott neki, még fel kellett dolgozza, ismét átgondolnia, esetlegesen bizonyítékot találnia.
– Draco, van kedved velünk ebédelni? – kérdezte a boszorka, mire a szőke habozva válaszolt.
– Nem szívesen zavarnék.
– Ugyan, nem zavarsz. Végre lenne aki nem csak hallgatja azt amit mondok, de érdemben hozzá is tud szólni – mosolygott a lány a lassan zavarba jövő Dracóra.
Ron tekintete vadul kereste Harryét, s mikor összenéztek néma üzeneteket kezdett küldözgetni neki szemöldökeit ráncolva és mozgatva. Valami olyasmi lehetett, hogy: ez a te hibád.
– Szívesen csatlakozom hozzátok – adta végül be a derekát egy halvány mosoly kíséretében.
A nagyterembe lépve szokásos asztalvégi helyük felé vették az irányt a több száz tekintet kereszttüzében. Azonban mikor Draco bármiféle elnagyolt mozdulat nélkül elővette pálcáját és rutinosan megforgatta ujjai közt, a legtöbben visszatértek ebédjük elfogyasztásához és csak lopva mertek a kvartett felé pillantani.
– Hé Ron, tudod mit csinált, ami miatt mindenki tart tőle? – könyökölte oldalba a vöröst kíváncsian.
– Nem is tudod? – nevetett Ron. – Reggel megreptette az összes diákot aki nem akarta kiengedni a nagyteremből és megmondta nekik, hogy törődjenek a saját dolgukkal. Őszintén, még mindig nem kedvelem Malfoyt, de amit reggel tett az fenomenális volt – vigyorgott. – Most képzeld el! Huss egy sikító diák, huss egy másik...
– Kösz az elismerést – szólt közbe Draco, arcán azzal a tipikus önelégült mosollyal, amit időközben Harry valahogy megkedvelt.
Ginny meglepő módon mosolyogva intett feléjük az asztal távoli pontjáról. Ezek szerint tényleg túl tette magát a szakításon.
Hermione a házimanókkal kapcsolatos kampányáról kezdett mesélni és arról, hogy mit ért el eddig, Draco pedig figyelmesen hallgatta, miközben Ron a griffendéles csapat új felállásait taglalta Harrynek - ami igazán bátor dolog volt a részéről a Mardekár fogójának jelenlétében.
Mikor befejezték az evést Hermione és Ron mondva csinált indokkal távoztak, és így ők ketten maradhattak.
– Mi lenne, ha megtanítanám a patrónus idézést? – kérdezte Harry, mire Draco arca elkomorodott.
– Mondtam, hogy nem kell – ingatta fejét a szőke, szürke szemeiben szomorúsággal.
– Én pedig mondtam, hogy meg tudod tanulni! – ellenkezett Harry, majd inkább taktikát váltott. – Hol van az a határozott Draco aki egyedül tanulta meg az animágiát; aki szembe megy a szülei akaratával...?
– Idióta vagy! Fejezd be! Jól van, legyen, csak egy szót se többet – morogta a mardekáros Harry felé hajítva egy hasábburgonyát a tányérjáról, aminek útjából a griffendéles vigyorogva tért ki.
31. fejezet
– Okés, szóval, ahogy mutattam. A mozdulat meg a bűbáj nem bonyolult – bólintott Harry az éppen eltűnő szarvas formája felé. – A nehéz része az, hogy végig koncentrálnod kell.
Draco egy szót sem szólt amióta beléptek a Szükség Szobájába, és Harry nem tudta mivel oldhatná a mardekáros feszültségét, hiszen abban sem volt biztos mitől volt ideges a másik. Talán a kudarctól tartott, talán attól, hogy csalódást okoz Harrynek - ami persze semmiképp nem volt kilátásban.
– Csukd be a szemed és keress egy emléket, vagy egy érzést, ami fontos neked. Olyan dolog is lehet, ami elsőre nem tűnik boldognak, de számodra mégis kedves.
A szőke pillái megrebbentek, ahogy lecsukta szemeit. Csendben álltak és vártak, Harry intenzívem figyelte a szőke tökéletes vonásait, minden rezdülését. Majd Draco felpillantott és bólintott:
– Azt hiszem meg van.
– Rendben, szóval koncentrálj és ahogy mutattam! Ne aggódj, nem valószínű, hogy elsőre sikerülni fog, igen nehéz elsajátítani – mosolygott biztatóan Harry, majd hátrább lépett, hogy nagyobb teret hagyjon a mardekárosnak.
– Expecto patronum – Draco tekintete határozottá vált, arcvonásai megkeményedtek, ahogy eltökélten lendítette pálcáját, azonban semmi nem történt.
Számtalan sikertelen próbálkozással később Draco idegesen eresztette le karját, szemei dühösen meredtek a padlóra.
– Ne add fel, tarts egy kis szünetet. Lehet másik emlékkel kellene próbálkoznod. Mire gondoltál?
– Anyámra – felelte Draco egy kis idő múlva a szoba egy távoli pontját figyelve, mint aki elmerül a saját világában –, mikor még kicsi voltam.
– Próbálj valami mást!
Draco mérgesen pillantott felé, ajkai szétnyíltak, mint aki mondani készül valamit - talán tiltakozni akart, azt mondani, hogy feleslegesen vesztegetik idejüket -, de végül csak fújtatott egyet és lehunyta szemeit, hogy gondolataiba merülhessen.
A szőke jóval több ideig elmélkedett, mint korábban, s mikor kimondta a varázsigét sokkal magabiztosabbnak tűnt. A pálcából halovány kékes fénycsóva indult ki, amely a föld felé zuhanva pár szempillantás erejéig rókára hasonlító alakot öltött, de amint a patrónus lábai földet értek, a varázslat szertefoszlott.
Harry számtalan embert tanított már meg patrónust idézni, de egyikük sikere sem töltötte el azzal az örömmel, mint Dracóé. Egy pillanatig szeretetteljesen, ámulva bámulta a mardekáros döbbent vonásait, még mindig kinyújtott kezét, mielőtt pár lépést téve a szőke mellett termett és ajkaira hajolt.
– Mondtam, hogy képes vagy rá – vigyorgott mikor egy pillanatra félre húzódott. Tenyerét a másik kipirult arcán nyugtatta, úgy tekintett a viharos szemekbe pár centi távolságból, orruk szinte még mindig összeért.
– Tényleg sikerült? – kérdezte bizonytalanul a szőke, a patrónus állatka korábbi helyére pillantva.
– Persze, hogy sikerült – mosolygott a griffendéles puszit nyomva a másik arcára. – Eszméletlen vagy!
– Megpróbálom még egyszer! – lépett félre Draco, de Harry megragadta karját és vissza húzta a fejét rázva.
– Előbb egyél egy falat csokit, attól majd még jobban megy! – Pár perc múlva a korábban konyháról szerzett manóbonbonnal a kezükben ültek a kanapén, még mindig a siker okozta extázis hatása alatt.
– Mire gondoltál? – kérdezte kíváncsian a griffendéles, de Draco mindössze elfordította és megrázta fejét.
✶✶✶
– Harry – zökkentette ki Draco a gondolatai közül –, megtennéd, hogy nem a szemeddel, hanem a száddal, és nem engem, hanem a szendvicsed falod?
A griffendéles zavartan fordította tekintetét tányérja irányába. Végre valahára kettesben voltak Dracóval a szobájában, és éppen vacsorájukat fogyasztották el az ágyon ülve. Harry nem tehetett arról, hogy az eddig elnyomott, kielégületlen vágyai felszínre törtek. Ráadásul szent meggyőződése volt, hogy a szőke szándékosan kanalazta szájába olyan lassan, már–már érzékien a süteményt. Harry sosem hitte, hogy egy olyan egyszerű tett, mint az evés lehet vonzó, kínzó, de olybá tűnt, eddig csak nem találta meg a megfelelő személyt. Mióta Dracóval romantikus viszonyt ápolt egyre nagyobb bizonyossággal állíthatta, hogy a mardekáros szinte bármit képes lett volna érzékien csinálni, ha úgy tartotta kedve.
– Ha megetted a vacsorád, kaphatsz desszertet – kacsintott a szőke, mire Harry majdnem félrenyelte a falatot. Most már biztos volt, hogy Draco direkt csinálta. Ha a griffendéles tudta volna, hogy a patrónus sikeres megidézése ilyen élettelivé, boldoggá fogja tenni, már régen sort kerített volna rá.
Az éjszaka gyorsan gördült tovább, egyik dolog követte a másikat, mígnem a takaró kusza csomóban a földre zuhant, ők pedig immáron vízszintesen foglaltak helyet az ágyon.
Harry óvatosan húzta egyre széjjelebb, lejjebb az ezüstös selyemköntöst, kiélvezve minden négyzet centiméternyi előbukkanó, fakó bőrfelületet.
Draco hasonló elánnal szabadult meg a griffendéles ruháitól. Keskeny ujjai megfejthetetlen, láthatatlan útvonalat írtak le testén, mindenhol. Pontosan ugyanazzal a lelkesedéssel, ha nem többel táncoltak, mint először, a különbség abban rejlett, hogy mostanra lépteik sokkal nagyobb összhangban voltak. S mégis, a másik felfedezése közben sosem unatkoztak, Harry ismét feltérképezte a másik szájának minden szegletét, megízlelte ajkait és megállapította, hogy az emlékek intenzitása eltörpült amellett, amit érzett.
Draco ezúttal határozottabb volt, vezette a táncukat, s habár nem egyeztek meg szóban, minden mozdulattal közelebb sodródtak az új lépések megtételéhez. Harry sodródott az árral; elveszve az érzések kavalkádjában követte a szőkét.
A bizalom belengte a köztük lévő teret és elsimította kételyeiket. Mikor Draco lassan levezette Harry kezét lábai közé, egy pillanatig összekapcsolódott tekintetük és egyikük szemében sem volt cseppnyi kétség sem.
Szenvedélyes táncuk zenéjét az egymás nevének egyre hangosodó ismétlése és artikulálatlan nyögéseik szőtték.
Elképesztő érzés volt, amikor először olvadtak egymásba, Harry álmaiban sem gondolta volna, hogy bármit is érezhet ennyire forrónak, tökéletesnek. Végtagjaik összegabalyodtak, gerincük ívbe hajlott.
A zöld szemek egy hosszú pillanatig lehunyva maradtak ahogy Harry testét forró borzongás járta át, s izmai a mámor hatására teljesen ellazultak. Pilláit kinyitva Draco hófehér alakja a félhomályban úgy derengett, mint egy földre szállt angyalé, s a griffendéles úgy is érezte magát, mint aki a Mennybe került.
Pár pillanattal később már együtt pihegtek és csak néztek a másikra, igyekezve mindent, ami szavakkal leírhatatlan volt egyetlen pillantásukba sűríteni.
✶✶✶
– Szeretnéd, hogy valahonnét szerezzünk valami főzetet, vagy...? – kérdezte Harry kissé aggódva a másik akadozott mozdulatait látva.
Ő is rendesen megérezte az este történteket, és bőrükön is szemmel látható volt, milyen szenvedéllyel estek egymásnak; vékony vöröslő csíkok, amiket körmük húzott; foltok, amelyeket pecsétként hagytak a másikon.
– Merlinre, elment az eszed? – korholta Draco. – Amennyi ideig vártam erre, most egy darabig szeretném érezni, hogy tényleg megtörtént.
– És nem csak a fantáziádban? – húzta ajkait széles mosolyra Harry, mire Draco az első keze ügyébe akadó dolgot felé hajította, ami történetesen egy elég vaskos tankönyv volt. – Hé!
– Mozogj, el fogunk késni! – vetette oda neki Draco, aki szinte már teljes öltözetében tündökölt, mire Harry morogva húzta vissza fejére a takarót.
Draco - talán az este történtek miatt -, egész nap készen állt arra, hogy Harry és bármilyen veszély közé vesse magát. Habár ez a griffendélesre is igaz volt, a szőkeség a nap folyamán többször elég hangosan nyilvánította ki a véleményét. S valahogy a mardekáros beszólásai és fenyegetései kellemesen hangoztak:
– Mit bámultok? Tán szeretnétek egy prezentációt a kevésbé ismert átkokról? – morogta egy csapat hollóhátasnak, mire azok gyorsan eliszkoltak. – Sajnálom – fordult Harryhez.
– Ugyan, nem te tehetsz róla, az emberek már csak ilyenek.
– Nekem mondod, apám ki fog tagadni – sóhajtotta –, habár egyelőre nem kaptam tőle levelet.
Harry szomorúan pillantott felé, nem tudta erre mit felelhetne, így maradt egy vérszegény sajnálom–nál.
– Boldog vagyok és nem kell ő ahhoz, hogy az is maradjak – jelentette ki határozottan a mardekáros megragadva Harry kezét, aki biztatóan megszorította azt. – Szeretlek – ajándékozta meg a griffendélest legszebb mosolyainak egyikével.
Draco egy szót sem szólt amióta beléptek a Szükség Szobájába, és Harry nem tudta mivel oldhatná a mardekáros feszültségét, hiszen abban sem volt biztos mitől volt ideges a másik. Talán a kudarctól tartott, talán attól, hogy csalódást okoz Harrynek - ami persze semmiképp nem volt kilátásban.
– Csukd be a szemed és keress egy emléket, vagy egy érzést, ami fontos neked. Olyan dolog is lehet, ami elsőre nem tűnik boldognak, de számodra mégis kedves.
A szőke pillái megrebbentek, ahogy lecsukta szemeit. Csendben álltak és vártak, Harry intenzívem figyelte a szőke tökéletes vonásait, minden rezdülését. Majd Draco felpillantott és bólintott:
– Azt hiszem meg van.
– Rendben, szóval koncentrálj és ahogy mutattam! Ne aggódj, nem valószínű, hogy elsőre sikerülni fog, igen nehéz elsajátítani – mosolygott biztatóan Harry, majd hátrább lépett, hogy nagyobb teret hagyjon a mardekárosnak.
– Expecto patronum – Draco tekintete határozottá vált, arcvonásai megkeményedtek, ahogy eltökélten lendítette pálcáját, azonban semmi nem történt.
Számtalan sikertelen próbálkozással később Draco idegesen eresztette le karját, szemei dühösen meredtek a padlóra.
– Ne add fel, tarts egy kis szünetet. Lehet másik emlékkel kellene próbálkoznod. Mire gondoltál?
– Anyámra – felelte Draco egy kis idő múlva a szoba egy távoli pontját figyelve, mint aki elmerül a saját világában –, mikor még kicsi voltam.
– Próbálj valami mást!
Draco mérgesen pillantott felé, ajkai szétnyíltak, mint aki mondani készül valamit - talán tiltakozni akart, azt mondani, hogy feleslegesen vesztegetik idejüket -, de végül csak fújtatott egyet és lehunyta szemeit, hogy gondolataiba merülhessen.
A szőke jóval több ideig elmélkedett, mint korábban, s mikor kimondta a varázsigét sokkal magabiztosabbnak tűnt. A pálcából halovány kékes fénycsóva indult ki, amely a föld felé zuhanva pár szempillantás erejéig rókára hasonlító alakot öltött, de amint a patrónus lábai földet értek, a varázslat szertefoszlott.
Harry számtalan embert tanított már meg patrónust idézni, de egyikük sikere sem töltötte el azzal az örömmel, mint Dracóé. Egy pillanatig szeretetteljesen, ámulva bámulta a mardekáros döbbent vonásait, még mindig kinyújtott kezét, mielőtt pár lépést téve a szőke mellett termett és ajkaira hajolt.
– Mondtam, hogy képes vagy rá – vigyorgott mikor egy pillanatra félre húzódott. Tenyerét a másik kipirult arcán nyugtatta, úgy tekintett a viharos szemekbe pár centi távolságból, orruk szinte még mindig összeért.
– Tényleg sikerült? – kérdezte bizonytalanul a szőke, a patrónus állatka korábbi helyére pillantva.
– Persze, hogy sikerült – mosolygott a griffendéles puszit nyomva a másik arcára. – Eszméletlen vagy!
– Megpróbálom még egyszer! – lépett félre Draco, de Harry megragadta karját és vissza húzta a fejét rázva.
– Előbb egyél egy falat csokit, attól majd még jobban megy! – Pár perc múlva a korábban konyháról szerzett manóbonbonnal a kezükben ültek a kanapén, még mindig a siker okozta extázis hatása alatt.
– Mire gondoltál? – kérdezte kíváncsian a griffendéles, de Draco mindössze elfordította és megrázta fejét.
✶✶✶
– Harry – zökkentette ki Draco a gondolatai közül –, megtennéd, hogy nem a szemeddel, hanem a száddal, és nem engem, hanem a szendvicsed falod?
A griffendéles zavartan fordította tekintetét tányérja irányába. Végre valahára kettesben voltak Dracóval a szobájában, és éppen vacsorájukat fogyasztották el az ágyon ülve. Harry nem tehetett arról, hogy az eddig elnyomott, kielégületlen vágyai felszínre törtek. Ráadásul szent meggyőződése volt, hogy a szőke szándékosan kanalazta szájába olyan lassan, már–már érzékien a süteményt. Harry sosem hitte, hogy egy olyan egyszerű tett, mint az evés lehet vonzó, kínzó, de olybá tűnt, eddig csak nem találta meg a megfelelő személyt. Mióta Dracóval romantikus viszonyt ápolt egyre nagyobb bizonyossággal állíthatta, hogy a mardekáros szinte bármit képes lett volna érzékien csinálni, ha úgy tartotta kedve.
– Ha megetted a vacsorád, kaphatsz desszertet – kacsintott a szőke, mire Harry majdnem félrenyelte a falatot. Most már biztos volt, hogy Draco direkt csinálta. Ha a griffendéles tudta volna, hogy a patrónus sikeres megidézése ilyen élettelivé, boldoggá fogja tenni, már régen sort kerített volna rá.
Az éjszaka gyorsan gördült tovább, egyik dolog követte a másikat, mígnem a takaró kusza csomóban a földre zuhant, ők pedig immáron vízszintesen foglaltak helyet az ágyon.
Harry óvatosan húzta egyre széjjelebb, lejjebb az ezüstös selyemköntöst, kiélvezve minden négyzet centiméternyi előbukkanó, fakó bőrfelületet.
Draco hasonló elánnal szabadult meg a griffendéles ruháitól. Keskeny ujjai megfejthetetlen, láthatatlan útvonalat írtak le testén, mindenhol. Pontosan ugyanazzal a lelkesedéssel, ha nem többel táncoltak, mint először, a különbség abban rejlett, hogy mostanra lépteik sokkal nagyobb összhangban voltak. S mégis, a másik felfedezése közben sosem unatkoztak, Harry ismét feltérképezte a másik szájának minden szegletét, megízlelte ajkait és megállapította, hogy az emlékek intenzitása eltörpült amellett, amit érzett.
Draco ezúttal határozottabb volt, vezette a táncukat, s habár nem egyeztek meg szóban, minden mozdulattal közelebb sodródtak az új lépések megtételéhez. Harry sodródott az árral; elveszve az érzések kavalkádjában követte a szőkét.
A bizalom belengte a köztük lévő teret és elsimította kételyeiket. Mikor Draco lassan levezette Harry kezét lábai közé, egy pillanatig összekapcsolódott tekintetük és egyikük szemében sem volt cseppnyi kétség sem.
Szenvedélyes táncuk zenéjét az egymás nevének egyre hangosodó ismétlése és artikulálatlan nyögéseik szőtték.
Elképesztő érzés volt, amikor először olvadtak egymásba, Harry álmaiban sem gondolta volna, hogy bármit is érezhet ennyire forrónak, tökéletesnek. Végtagjaik összegabalyodtak, gerincük ívbe hajlott.
A zöld szemek egy hosszú pillanatig lehunyva maradtak ahogy Harry testét forró borzongás járta át, s izmai a mámor hatására teljesen ellazultak. Pilláit kinyitva Draco hófehér alakja a félhomályban úgy derengett, mint egy földre szállt angyalé, s a griffendéles úgy is érezte magát, mint aki a Mennybe került.
Pár pillanattal később már együtt pihegtek és csak néztek a másikra, igyekezve mindent, ami szavakkal leírhatatlan volt egyetlen pillantásukba sűríteni.
✶✶✶
– Szeretnéd, hogy valahonnét szerezzünk valami főzetet, vagy...? – kérdezte Harry kissé aggódva a másik akadozott mozdulatait látva.
Ő is rendesen megérezte az este történteket, és bőrükön is szemmel látható volt, milyen szenvedéllyel estek egymásnak; vékony vöröslő csíkok, amiket körmük húzott; foltok, amelyeket pecsétként hagytak a másikon.
– Merlinre, elment az eszed? – korholta Draco. – Amennyi ideig vártam erre, most egy darabig szeretném érezni, hogy tényleg megtörtént.
– És nem csak a fantáziádban? – húzta ajkait széles mosolyra Harry, mire Draco az első keze ügyébe akadó dolgot felé hajította, ami történetesen egy elég vaskos tankönyv volt. – Hé!
– Mozogj, el fogunk késni! – vetette oda neki Draco, aki szinte már teljes öltözetében tündökölt, mire Harry morogva húzta vissza fejére a takarót.
Draco - talán az este történtek miatt -, egész nap készen állt arra, hogy Harry és bármilyen veszély közé vesse magát. Habár ez a griffendélesre is igaz volt, a szőkeség a nap folyamán többször elég hangosan nyilvánította ki a véleményét. S valahogy a mardekáros beszólásai és fenyegetései kellemesen hangoztak:
– Mit bámultok? Tán szeretnétek egy prezentációt a kevésbé ismert átkokról? – morogta egy csapat hollóhátasnak, mire azok gyorsan eliszkoltak. – Sajnálom – fordult Harryhez.
– Ugyan, nem te tehetsz róla, az emberek már csak ilyenek.
– Nekem mondod, apám ki fog tagadni – sóhajtotta –, habár egyelőre nem kaptam tőle levelet.
Harry szomorúan pillantott felé, nem tudta erre mit felelhetne, így maradt egy vérszegény sajnálom–nál.
– Boldog vagyok és nem kell ő ahhoz, hogy az is maradjak – jelentette ki határozottan a mardekáros megragadva Harry kezét, aki biztatóan megszorította azt. – Szeretlek – ajándékozta meg a griffendélest legszebb mosolyainak egyikével.
32. fejezet
Másnap reggel egy kócos, karikás szemű Hermione támadta le őket Ronnal a nyomában.
– Gyertek! – mondta a lány megragadva Harry talárja ujját, és sürgetve kezdte el húzni. – Találtam valamit.
Nem sokkal később a négyes a könyvtár tiltott részlegének legeldugottabb részébe tömörült, türelmetlenül várva, hogy a boszorka elmondja mire bukkant.
– Szóval, ez a rész a pálcák mechanizmusáról és viselkedéséről szól. Ez mind elméleti szinten van, de a lényege, hogy a pálcák olvasnak mesterükben. Már attól kezdve, hogy, ahogy Olivander mondta: „kiválasztják a varázslót". Vagyis, amit eddig mi feltételeztünk a Pálcák Uráról az megerősítésre lelt, márpedig nem hinném, hogy ez véletlen egybeesés lenne.
Harry egyetértően bólintott újabb darabokat illesztve a fejében a lassan összeálló képhez.
– Továbbá, van pár lábjegyzet, amiben arról van szó, hogy mi történik a pálcákkal, ha távol kerülnek mesterüktől, vagy a gazdájuk esetleg meghal és még nem választottak újat - lapozott párat a lány. - Szóval utóbbi eset egyértelmű, korábbiban pedig legtöbbször mester nélkülivé válnak, vagy gyengén, de alkalmassá arra, hogy mások is használják. Mint például ahogy Neville is használta az apja pálcáját.
– Longbottom? Szóval újonnan azért megy neki jobban a varázslás, mert új pálcája van?
– Igen – felelte Hermione Draco kérdésére fel se pillantva a megkopott oldalakról. – Ellenben, a Pálcák Ura mindig pontosan tudja kihez tartozik és védelmezi mesterét – közölte a lány.
Harry elgondolkodva hümmögött; szóval jó nyomon járt.
– Ezen kívül már csak egy dolgot találtam – ismét lapozott párat, majd fintorogva felpillantott. – Nehezen olvasható és latin, de nagyjából annyi a jelentése, hogy a Pálcák Urának birtoklása összeköti mindenkori tulajdonosait.
– Kérlek ezt is fordítsd le... – nézett értetlenül Ron.
Hermione szemei Draco és Harry között cikáztak:
– Draco birtokolta a pálcát, Harry pedig jelenleg is a mestere.
A szemüveges már majdnem értette a helyzetet, a korábbi különféle felvetéseik mindegyikében volt valami az igazságból, és a darabkák lassan kezdtek összeállni.
– Szóval ezért... – mondta Harry, mire Ron és Hermione felé fordultak.
– Harry?
– Régebben, mikor Harrynek rohama volt és hozzá értem, az erő egy része belém áramlott át – magyarázta Draco, Harry pedig bólintva helyeselt.
– A pálca – kezdte bizonytalanul a zöldszemű – azt akarta, hogy Draco a közelemben legyen. Azt mondta olvasott benned – fordult a szőkéhez – vagyis tudja, milyen vagy; jó és hűséges - mosolygott szeretetteljesen. – Ha tudta, hogy nem ártanál nekem, akkor... a pálca maga okozta elő a rohamokat, hogy a közelemben legyél? – kimondva elég satnyán hangzott, de átgondolva nem állhatott messze az igazságtól.
– Ez... végül is annyira kézenfekvő – tátogta Ron döbbenten.
– Szóval, a pálca mondta neked? Nem felejtettél el beszámolni valamiről? – Harry gyorsan összegezte amit elmulasztott elmondani barátainak.
– De mi változott? Dumbldorenak például sose jelent meg, nem? – kérdezte a vörös.
Teljes csend telepedett a könyvtárra, mindegyikük elgondolkodott pár percig, majd Hermione összecsapta a könyvet és szinte kiabálva közölte velük, mire jött rá.
– Kétszer! Kétszer! – mondta. – Harry, te legyőzted a Halált kétszer! A gyilkos átok maga a halál és te kétszer is túlélted!
– De nem volt nálad a köpeny - rázta a fejét értetlenül Ron. - És a kő?
– De... de, egyszerre birtokoltam mindhárom tárgyat, amikor Voldemort kiszórta a gyilkos átkot. Legalábbis a Feltámadás köve még a közelben volt, és legalább azt tudom, hogy nem másnál.
– Haver, még egy cím amit a rengeteg oklevél mellé írhatsz: A Halál Mestere; kétségkívül a legmenőbb – vigyorogta Ron megveregetve Harry hátát.
– Még sosem hallottam olyanról, hogy mind a három ereklye egy személynél lett volna – ráncolta szemöldökeit a lány gondterhelten.
– Most már nincs – tette hozzá Harry. – A kő Dracónál van.
– Feltételezésre fogok vetemedni – sóhajtotta Hermione –, de a történetek szerint a pálca magja thesztrál farokszőrből van. Ha a rendes thesztrálokat csak azok láthatják, akik megtapasztalták a halált, akkor lehet, hogy a pálcával azért tudsz beszélni, mert kijátszottad a Halált, vagy mert a Halál Mesterévé váltál, esetleg a kettő egyszerre? Ez csak egy felvetés – tette hozzá gyorsan a lány a döbbent, ámuló tekinteteket látva.
– Tudnék én is beszélni vele?
– Lehet – tűrte félre elszabadult fürtjeit a boszorka. – Merlinre, elkések! – ragadta meg ijedten a könyvet Hermione és máris indult kifelé. – Ennyit tudtam segíteni, később találkozunk!
Harry és Ron teljes nyugalommal konstatálták, hogy már úgysem érnek oda órájuk kezdetére, míg Draco követve a lány példáját, egy gyors csókot követően sietve indult el.
– Ron, azért figyelj rá, hogy néha aludjon is, jó? – pillantott Harry aggódva a lány után.
✶✶✶
Harry megpróbált kapcsolatba lépni az alakkal, sikertelenül. Sőt, az elkövetkező pár éjjelen sem jelent meg álmában, bár igaz, az idegességtől nagyrészt álmatlanul forgolódott, akár ott volt mellette Draco, akár nem.
Végül a szőkének sikerült meggyőznie, hogy próbáljon meg inni egy kis altatóbájitalt, s bármennyire is irtózott a gondolattól, Harry belement. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy az ilyen jellegű italok lelassítják az embert és az ébredést követően is kábává teszik. Márpedig ők minden percben felkészültek kellett legyenek egy esetleges támadásra.
Mikor szemei előtt megjelent a kívánt kietlen vidék megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait, majd azonnal a tárgyra tért, lévén nem tudta mennyi ideje maradt kifaggatni az alakot.
– Rájöttünk, azt mondtad nem mondhatsz ki bizonyos dolgokat, de mi rájöttünk, szóval elég a rejtvényekből!
– Valóban, le vagyok nyűgözve – a visszhangzó hang enyhén szarkasztikusnak tűnt, de a fiú annyiban hagyta.
– Szóval igaz? Te vagy a pálca?
Az alak közelebb lépdelt, míg elmosódott színkavalkád arca közvetlen Harryé előtt volt.
– Mondhatjuk így is, bár arra, hogy mi vagyok, nem hinném, hogy vannak szavak bármilyen használatban lévő nyelven. Van tudatom, döntéseim, de lelkem...? Sem ember, sem eszköz nem vagyok. A Halál réges-régen a Pálcák Urával kapcsolt össze, így úgy hiszem, kérdésedre a választ; igen.
– Szóval most már beszélhetsz szabadon – inkább megállapítás mintsem kérdés volt a fiú részéről, akinek azért kellő mértékű sokkot okozott az alak beismerése és tényleges kiléte. – Azért tudtál megjelenni nekem, mert a Halál Mestere voltam?
– Oh, Mester – kezdett el sarkán billegni, hangjában játékosság csengett –, nem csak voltál.
– Mi? – kérdezte értetlenül. – A kő már nincs nálam é...
– Sok dolog van a világban, amikről nem tudsz, olyanok is, amelyeket fel sem foghatsz. Az idő és az azon átívelő látás is egy ezek közül – hangja sokkal komorabban csengett. – Éreztem, láttam és tapasztaltam számtalant a lehetséges sorsaid közül abban a pillanatban amikor elnyertél Draco Malfoytól.
– Te... Szóval minden a te műved? – Harryben megkondultak a vészharangok; mi van, ha a Pálca az érzelmeiket is befolyásolta?
– A sors folyamatosan változik, rengeteg minden befolyásolja. Képzelj el egy vízfolyást, ami zavartalanul csordogál egy irányba, majd azt, hogy mennyi külső tényező befolyásolja az útját, vagy azt, hogy mennyire hullámzik; emberek, állatok, növények, tárgyak, az időjárás. Mindazonáltal, vannak olyan pontok, amelyek elkerülhetetlenek, amire maga a folyónak nincs befolyása. Draco Malfoy útján egy ilyen tényező voltál te. Megfordítva, Mesterem, ő is részese a te utadnak.
– De te megváltoztattál mindent... Hiszen a rohamok és... – Harry ismételten nem tudta befejezni, a Pálca a szavába vágott.
– Mondjuk úgy, hogy felgyorsítottam a folyamatot – az alak sóhajtott, mielőtt folytatta. Harry azon gondolkodott, mennyire emberi gesztusokat tett, miközben valójában egy megfoghatatlan teremtmény volt. – Elnézésedet kell kérnem, de motivációm igen nyomós volt. Ébredésem után messze voltam Mesteremtől, akit biztonságban akartam tudni. Tudtam, hogy korábbi gazdám sorsa összefonódik a tiéddel, és, hogy ő védelmezne.
– Honnét tudtad, hogy nem azért a sorsom része, mert mondjuk meg kell öljön, vagy ellenségek vagyunk...? – fújtatott indulatosan Harry.
– Keresem a megfelelő szavakat... Lelki társ? Nem... Talán a legmegfelelőbb kifejezés az, hogy predesztinált, eleve elrendelt sorstárs. Jelentsen ez ellenséget, barátot vagy szerelmet. Vannak olyan halálok, amelyek elkerülhetetlenek, amelyeket nem lehet megakadályozni egy időugrással, és vannak olyan kapcsolatok, amik kialakulnak, bárki is avatkozik bele. Hm, a folyó sem folyik visszafelé.
A szavaktól Harry megkönnyebbült, de józan ésszel még mindig lehetetlennek tűnt minden, amit az alak mondott. Habár, a griffendéles személy szerint kedvelte a gondolatot, hogy Dracóval lelki társak.
– És Voldemort? Minden a sorsom része volt, elkerülhetetlen? – a gondolattól hányingere támadt, nem akart bele gondolni abba, hogy minden megtörténik, aminek a sorsa szerint meg kell, bármennyire is küzd ellene.
– Tom Denem magával a Halállal szállt szembe, aki kijelölt számodra egy utat. Különleges vagy, Harry Potter, de ne feledd, hogy te írod a sorsod a cselekedeteiddel, a döntéseiddel. Voldemort egy elkerülhetetlen akadály volt, de te választottad meg, hogyan birkózol meg vele. Arra is volt esély, hogy elbuksz.
Harrynek elég volt a sors témából, kétségbeesetten hozta fel korábbi kérdését:
– Hogy értetted, hogy nem csak voltam a Halál Mestere?
– Áh, hát Draco Malfoy nem tartozik hozzád? – kérdezett vissza. A fiúnak kellett pár pillanat míg rájött a kérdés lényegére; ha a kő Dracóé és elméletben Draco az övé, akkor átvitt értelemben birtokolta a követ is.
– De ez nem teszi Dracót is a Halál Mesterévé?
– Nekem csak egy mesterem van – felelte a Pálca tömören. – Azt hiszem, végeztünk.
– Várj! – Harry kétségbeesetten próbált kiragadni egyetlen kérdést a megannyi fejében keringő közül. – Mit jelent a Halál Mesterének lenni?
Harry egyre nehezebben vette a levegőt ahogy az alak és fizikailag megfoghatatlan világa távolodni kezdett.
– Hogy beszélhetek veled? – kiáltotta.
– Megjelenek, amikor megjelenek, de mindig a szolgálatodra kész vagyok... – azzal a világ fordulatot vett és Harry a szobájában találta magát.
– Draco – mondta, amint sikerült oxigént juttatnia tüdejébe. Az aggódó szőke máris megragadta kezét és csitítóan tűrt félre egy verítéktől összetapadt fekete hajtincset szeméből. – Draco... – ismételte meg, ezúttal szinte suttogva, megkönnyebbüléssel és szerelemmel.
– Gyertek! – mondta a lány megragadva Harry talárja ujját, és sürgetve kezdte el húzni. – Találtam valamit.
Nem sokkal később a négyes a könyvtár tiltott részlegének legeldugottabb részébe tömörült, türelmetlenül várva, hogy a boszorka elmondja mire bukkant.
– Szóval, ez a rész a pálcák mechanizmusáról és viselkedéséről szól. Ez mind elméleti szinten van, de a lényege, hogy a pálcák olvasnak mesterükben. Már attól kezdve, hogy, ahogy Olivander mondta: „kiválasztják a varázslót". Vagyis, amit eddig mi feltételeztünk a Pálcák Uráról az megerősítésre lelt, márpedig nem hinném, hogy ez véletlen egybeesés lenne.
Harry egyetértően bólintott újabb darabokat illesztve a fejében a lassan összeálló képhez.
– Továbbá, van pár lábjegyzet, amiben arról van szó, hogy mi történik a pálcákkal, ha távol kerülnek mesterüktől, vagy a gazdájuk esetleg meghal és még nem választottak újat - lapozott párat a lány. - Szóval utóbbi eset egyértelmű, korábbiban pedig legtöbbször mester nélkülivé válnak, vagy gyengén, de alkalmassá arra, hogy mások is használják. Mint például ahogy Neville is használta az apja pálcáját.
– Longbottom? Szóval újonnan azért megy neki jobban a varázslás, mert új pálcája van?
– Igen – felelte Hermione Draco kérdésére fel se pillantva a megkopott oldalakról. – Ellenben, a Pálcák Ura mindig pontosan tudja kihez tartozik és védelmezi mesterét – közölte a lány.
Harry elgondolkodva hümmögött; szóval jó nyomon járt.
– Ezen kívül már csak egy dolgot találtam – ismét lapozott párat, majd fintorogva felpillantott. – Nehezen olvasható és latin, de nagyjából annyi a jelentése, hogy a Pálcák Urának birtoklása összeköti mindenkori tulajdonosait.
– Kérlek ezt is fordítsd le... – nézett értetlenül Ron.
Hermione szemei Draco és Harry között cikáztak:
– Draco birtokolta a pálcát, Harry pedig jelenleg is a mestere.
A szemüveges már majdnem értette a helyzetet, a korábbi különféle felvetéseik mindegyikében volt valami az igazságból, és a darabkák lassan kezdtek összeállni.
– Szóval ezért... – mondta Harry, mire Ron és Hermione felé fordultak.
– Harry?
– Régebben, mikor Harrynek rohama volt és hozzá értem, az erő egy része belém áramlott át – magyarázta Draco, Harry pedig bólintva helyeselt.
– A pálca – kezdte bizonytalanul a zöldszemű – azt akarta, hogy Draco a közelemben legyen. Azt mondta olvasott benned – fordult a szőkéhez – vagyis tudja, milyen vagy; jó és hűséges - mosolygott szeretetteljesen. – Ha tudta, hogy nem ártanál nekem, akkor... a pálca maga okozta elő a rohamokat, hogy a közelemben legyél? – kimondva elég satnyán hangzott, de átgondolva nem állhatott messze az igazságtól.
– Ez... végül is annyira kézenfekvő – tátogta Ron döbbenten.
– Szóval, a pálca mondta neked? Nem felejtettél el beszámolni valamiről? – Harry gyorsan összegezte amit elmulasztott elmondani barátainak.
– De mi változott? Dumbldorenak például sose jelent meg, nem? – kérdezte a vörös.
Teljes csend telepedett a könyvtárra, mindegyikük elgondolkodott pár percig, majd Hermione összecsapta a könyvet és szinte kiabálva közölte velük, mire jött rá.
– Kétszer! Kétszer! – mondta. – Harry, te legyőzted a Halált kétszer! A gyilkos átok maga a halál és te kétszer is túlélted!
– De nem volt nálad a köpeny - rázta a fejét értetlenül Ron. - És a kő?
– De... de, egyszerre birtokoltam mindhárom tárgyat, amikor Voldemort kiszórta a gyilkos átkot. Legalábbis a Feltámadás köve még a közelben volt, és legalább azt tudom, hogy nem másnál.
– Haver, még egy cím amit a rengeteg oklevél mellé írhatsz: A Halál Mestere; kétségkívül a legmenőbb – vigyorogta Ron megveregetve Harry hátát.
– Még sosem hallottam olyanról, hogy mind a három ereklye egy személynél lett volna – ráncolta szemöldökeit a lány gondterhelten.
– Most már nincs – tette hozzá Harry. – A kő Dracónál van.
– Feltételezésre fogok vetemedni – sóhajtotta Hermione –, de a történetek szerint a pálca magja thesztrál farokszőrből van. Ha a rendes thesztrálokat csak azok láthatják, akik megtapasztalták a halált, akkor lehet, hogy a pálcával azért tudsz beszélni, mert kijátszottad a Halált, vagy mert a Halál Mesterévé váltál, esetleg a kettő egyszerre? Ez csak egy felvetés – tette hozzá gyorsan a lány a döbbent, ámuló tekinteteket látva.
– Tudnék én is beszélni vele?
– Lehet – tűrte félre elszabadult fürtjeit a boszorka. – Merlinre, elkések! – ragadta meg ijedten a könyvet Hermione és máris indult kifelé. – Ennyit tudtam segíteni, később találkozunk!
Harry és Ron teljes nyugalommal konstatálták, hogy már úgysem érnek oda órájuk kezdetére, míg Draco követve a lány példáját, egy gyors csókot követően sietve indult el.
– Ron, azért figyelj rá, hogy néha aludjon is, jó? – pillantott Harry aggódva a lány után.
✶✶✶
Harry megpróbált kapcsolatba lépni az alakkal, sikertelenül. Sőt, az elkövetkező pár éjjelen sem jelent meg álmában, bár igaz, az idegességtől nagyrészt álmatlanul forgolódott, akár ott volt mellette Draco, akár nem.
Végül a szőkének sikerült meggyőznie, hogy próbáljon meg inni egy kis altatóbájitalt, s bármennyire is irtózott a gondolattól, Harry belement. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy az ilyen jellegű italok lelassítják az embert és az ébredést követően is kábává teszik. Márpedig ők minden percben felkészültek kellett legyenek egy esetleges támadásra.
Mikor szemei előtt megjelent a kívánt kietlen vidék megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait, majd azonnal a tárgyra tért, lévén nem tudta mennyi ideje maradt kifaggatni az alakot.
– Rájöttünk, azt mondtad nem mondhatsz ki bizonyos dolgokat, de mi rájöttünk, szóval elég a rejtvényekből!
– Valóban, le vagyok nyűgözve – a visszhangzó hang enyhén szarkasztikusnak tűnt, de a fiú annyiban hagyta.
– Szóval igaz? Te vagy a pálca?
Az alak közelebb lépdelt, míg elmosódott színkavalkád arca közvetlen Harryé előtt volt.
– Mondhatjuk így is, bár arra, hogy mi vagyok, nem hinném, hogy vannak szavak bármilyen használatban lévő nyelven. Van tudatom, döntéseim, de lelkem...? Sem ember, sem eszköz nem vagyok. A Halál réges-régen a Pálcák Urával kapcsolt össze, így úgy hiszem, kérdésedre a választ; igen.
– Szóval most már beszélhetsz szabadon – inkább megállapítás mintsem kérdés volt a fiú részéről, akinek azért kellő mértékű sokkot okozott az alak beismerése és tényleges kiléte. – Azért tudtál megjelenni nekem, mert a Halál Mestere voltam?
– Oh, Mester – kezdett el sarkán billegni, hangjában játékosság csengett –, nem csak voltál.
– Mi? – kérdezte értetlenül. – A kő már nincs nálam é...
– Sok dolog van a világban, amikről nem tudsz, olyanok is, amelyeket fel sem foghatsz. Az idő és az azon átívelő látás is egy ezek közül – hangja sokkal komorabban csengett. – Éreztem, láttam és tapasztaltam számtalant a lehetséges sorsaid közül abban a pillanatban amikor elnyertél Draco Malfoytól.
– Te... Szóval minden a te műved? – Harryben megkondultak a vészharangok; mi van, ha a Pálca az érzelmeiket is befolyásolta?
– A sors folyamatosan változik, rengeteg minden befolyásolja. Képzelj el egy vízfolyást, ami zavartalanul csordogál egy irányba, majd azt, hogy mennyi külső tényező befolyásolja az útját, vagy azt, hogy mennyire hullámzik; emberek, állatok, növények, tárgyak, az időjárás. Mindazonáltal, vannak olyan pontok, amelyek elkerülhetetlenek, amire maga a folyónak nincs befolyása. Draco Malfoy útján egy ilyen tényező voltál te. Megfordítva, Mesterem, ő is részese a te utadnak.
– De te megváltoztattál mindent... Hiszen a rohamok és... – Harry ismételten nem tudta befejezni, a Pálca a szavába vágott.
– Mondjuk úgy, hogy felgyorsítottam a folyamatot – az alak sóhajtott, mielőtt folytatta. Harry azon gondolkodott, mennyire emberi gesztusokat tett, miközben valójában egy megfoghatatlan teremtmény volt. – Elnézésedet kell kérnem, de motivációm igen nyomós volt. Ébredésem után messze voltam Mesteremtől, akit biztonságban akartam tudni. Tudtam, hogy korábbi gazdám sorsa összefonódik a tiéddel, és, hogy ő védelmezne.
– Honnét tudtad, hogy nem azért a sorsom része, mert mondjuk meg kell öljön, vagy ellenségek vagyunk...? – fújtatott indulatosan Harry.
– Keresem a megfelelő szavakat... Lelki társ? Nem... Talán a legmegfelelőbb kifejezés az, hogy predesztinált, eleve elrendelt sorstárs. Jelentsen ez ellenséget, barátot vagy szerelmet. Vannak olyan halálok, amelyek elkerülhetetlenek, amelyeket nem lehet megakadályozni egy időugrással, és vannak olyan kapcsolatok, amik kialakulnak, bárki is avatkozik bele. Hm, a folyó sem folyik visszafelé.
A szavaktól Harry megkönnyebbült, de józan ésszel még mindig lehetetlennek tűnt minden, amit az alak mondott. Habár, a griffendéles személy szerint kedvelte a gondolatot, hogy Dracóval lelki társak.
– És Voldemort? Minden a sorsom része volt, elkerülhetetlen? – a gondolattól hányingere támadt, nem akart bele gondolni abba, hogy minden megtörténik, aminek a sorsa szerint meg kell, bármennyire is küzd ellene.
– Tom Denem magával a Halállal szállt szembe, aki kijelölt számodra egy utat. Különleges vagy, Harry Potter, de ne feledd, hogy te írod a sorsod a cselekedeteiddel, a döntéseiddel. Voldemort egy elkerülhetetlen akadály volt, de te választottad meg, hogyan birkózol meg vele. Arra is volt esély, hogy elbuksz.
Harrynek elég volt a sors témából, kétségbeesetten hozta fel korábbi kérdését:
– Hogy értetted, hogy nem csak voltam a Halál Mestere?
– Áh, hát Draco Malfoy nem tartozik hozzád? – kérdezett vissza. A fiúnak kellett pár pillanat míg rájött a kérdés lényegére; ha a kő Dracóé és elméletben Draco az övé, akkor átvitt értelemben birtokolta a követ is.
– De ez nem teszi Dracót is a Halál Mesterévé?
– Nekem csak egy mesterem van – felelte a Pálca tömören. – Azt hiszem, végeztünk.
– Várj! – Harry kétségbeesetten próbált kiragadni egyetlen kérdést a megannyi fejében keringő közül. – Mit jelent a Halál Mesterének lenni?
Harry egyre nehezebben vette a levegőt ahogy az alak és fizikailag megfoghatatlan világa távolodni kezdett.
– Hogy beszélhetek veled? – kiáltotta.
– Megjelenek, amikor megjelenek, de mindig a szolgálatodra kész vagyok... – azzal a világ fordulatot vett és Harry a szobájában találta magát.
– Draco – mondta, amint sikerült oxigént juttatnia tüdejébe. Az aggódó szőke máris megragadta kezét és csitítóan tűrt félre egy verítéktől összetapadt fekete hajtincset szeméből. – Draco... – ismételte meg, ezúttal szinte suttogva, megkönnyebbüléssel és szerelemmel.
III.
Harry Potter the Master of Death
33. fejezet
„Uhm érted, vagy valamit kihagytam?" kérdezte még mindig kábán, elnyomva egy ásítást Harry, miután legjobb tudása szerint, hajnali négy körül összegezte a Pálcák Urával folytatott beszélgetését Dracónak.
„Persze, hogy felfogtam!" morogta a szőke idegesen járkálva. „Az viszont teljesen más, hogy értem is, vagy sem..."
Harry kimerült volt, így végül aludt még egy kicsit, mielőtt fel kellett kelniük. A fiú nem tudta, hogy Dracónak is sikerült–e pihennie, vagy sem – bárhogyan is, az biztos volt, hogy egymást ölelték azalatt a pár óra alatt hajnalhasadásig. A griffendéles úgy sejtette, hogy a szőkét nem hagyták nyugodni a történtek, a szokottnál is ingerlékenyebb volt a reggel folyamán, sőt, miután visszatért a Mardekár klubhelyiségéből, már egyenesen úgy festett, mint aki halálhírt hordoz.
– A Pálca zavar ennyire, vagy történt valami? – kérdezte meg óvatosan Harry, kezét nyugtatóan Draco derekára rakva, ahogyan a Nagyterem felé sétáltak.
– A Pálca hirtelen a legkevésbé aggasztó problémámmá változott – közölte Draco, mire Harry szemöldökei ráncba szaladtak.
– Mi történt?
– Apám ide jön.
– Mi? De hiszen a házi őri... – kezdte, de rájött, hogy az újév kezdetével a legtöbb büntetés is lejárt; többek közt Draco immár hivatalosan sem volt a Roxfort falainak rabja.
– Beszélni akar – folytatta a szőke. – Aurorok kísérik ide és biztosítják a termet is, ahol beszélni fogunk...
– Nem kell találkoznod vele, mármint... – próbálkozott esetlenül Harry.
– De. Te is tudod, hogy kell.
– Dönthetsz úgy, hogy nem találkozol vele, sőt! Egészen biztos vagyok, hogy ha valami baleset történne minden auror félre pillantana.
– McGalagony kérdőre vonna – mutatott rá Draco, s valóban az igazgatónő rendkívül igazságos volt, még azokkal is, akik nem feltétlen érdemelték ezt meg.
– Veled mehetek – vonta közelebb Dracót, mire a szőke megfogta Harry kezét és összekulcsolta ujjaikat.
– Tudom, hogy megtennéd – mosolygott erőtlenül felhúzva Harry kezét ajkaihoz, hogy hálás puszit nyomjon rá. – De már eldöntöttem, hogy találkozok vele. Egyedül – tette hozzá.
– Bármikor szólhatsz ha kellek, jó? – Harry tisztában volt azzal, hogy nem tudta volna meggyőzni a mardekárost; Draco már elhatározásra jutott.
– Tudom, és köszönöm – mosolygott. – Most pedig menj órára, mielőtt elkésel!
Harry megadóan bólintott és egy csókot követően, amely azt üzente „sok sikert; vigyázz magadra; szeretlek", elindult megkeresni barátait, hogy beszámolhasson nekik a fejleményekről. Illetve, valóban késésben volt és iparkodnia kellett ahhoz, hogy odaérjen Bimba professzor órájára.
Amíg Ronnal és Hermionéval beszélt legalább volt valami, ami elterelte a figyelmét Dracóról, de attól kezdve, hogy az óra kezdetét vette Harry elveszett gondolatai közt. Idegesen pillantott a kastély felé, azon tűnődve, vajon mi történhet éppen a szőkével. Megfogadta, hogy ha Lucius kárt tesz benne, az Azkabanba záratja a férfit. Nagy részt nem szeretett bele gondolni se abba, hogy hírneve mennyi kaput nyitott meg előtte, de ez esetben habozás nélkül tett volna kivételt.
Csak akkor eszmélt fel, mikor valaki – vagy inkább valami – a bokáját megragadva kirántotta alóla a lábát, és a fiú fájdalmasan esett neki az egyik állványnak. Szégyen volt, hogy figyelme ennyire lankadt annak ellenére, hogy aurori pályára szeretett volna lépni, de legalább a következőkben már gyorsan felmérte a terepet és cselekedett. Bosszúsan hajolt előre, hogy leszedje a lábára tekeredett indát, mikor hirtelen, mintha ezernyi apró tűvel szúrták volna meg bokáját. Felkiáltott, s érezte, ahogy a mágia bizseregve, majd szinte perzselve végigsiklott karján, majd kiszabadulva a növényt vette célba. Ha eddig nem is figyeltek fel a történtekre a többiek, a növény és cserepe cafatokra és szilánkokra robbanására biztosan.
– Harry, jól vagy? – guggolt le mellé azonnal Hermione.
– Gyere haver! – nyújtotta a kezét Ron, hogy felsegítse.
Harryvel forgott a világ, és be kellett csuknia a szemét egy pillanatra, hogy a horizont ismét kiegyenesedjen. – Jól vagyok...
Bimba a növény trancsírozott darabkáival a kezében lépett oda hozzá fejét rázva. – Áh Potter! – majd a többiek felé fordult. – Ez a növény olyan mérget fecskendez áldozataiba, amely harcképtelenné teszi őket... – kezdte el az ismertetőt. – Mindennek fényében valaki kísérje el Pottert a gyengélkedőre! Pár óra múlva magától elmúlik a hatás, addig pihenjen!
Mivel a világ úgy imbolygott Harry előtt, mintha ordító viharban állt volna a fedélzeten, a fiú engedelmesen bólintott. Végtagjai nehéznek érződtek, és remegtek, muszáj volt Ronra támaszkodnia, hogy el tudjon indulni.
– Miért is van elöl? – hallották még a professzor kérdését. – Longbottom! Merlinre...
Harry egyedül maradt a gyengélkedőn. Madam Pomfey, miután ellátta a sebet a bokáján, azt javasolta, hogy pihenjen – nem mintha a fiúnak lett volna más választása; remegett és szédült.
Átkozta figyelmetlenségét. Ahogy újra pörgette le magában a hirtelen eseményeket, valamin megakadtak gondolatai; végrehajtott volna egy nonverbális bűbájt? A válasz nagy valószínűséggel igen volt. Annak ellenére, hogy a mágia rakoncátlanul szabadult ki kezei közül sokszor az elmúlt hónapokban, ez az eset sokkolóan hatott. Hiszen ezúttal nem egy féktelen erő löket szakadt ki, hanem egy varázslat, amelynek volt célja és célpontja. Nem volt jártas a témában, de tudta, hogy képesnek lenni szavak és pálca nélkül varázslat végrehajtása nem volt hétköznapi dolog. Egyelőre ezt az újabb furcsaságot is a Pálcák Ura számlájára írta.
Végül a fiú sikeresen elengedte nyugtalanító gondolatait és hagyta, hogy a fáradtság magával rántsa. Legközelebb arra eszmélt, hogy a gyengélkedő ajtaja nagy mennydörgés közepette vágódott ki, csapódott a falnak, és valaki sietős léptekkel szedte a métereket. Harry kinyitva szemeit Dracót pillantotta meg, aki kétségkívül felé tartott.
– Komolyan Potter!? A mardekárosoktól kell megtudnom, hogy képes voltál megsérülni azalatt a pár óra alatt, amíg magadra hagytalak?
– Ha tudnád, miket műveltünk az évek alatt, ezen a kis semmin csak nevetnél – kommentelte Ron derűsen. – Az a kis mérgező gyom semmi egy ördöghurokhoz képest.
– Köszi Ron – mosolygott keserűen Harry, aki ismét csak jó dolgokat tudott volna mondani legjobb barátjáról; aggódó, segítőkész és törődő.
A méreg hatásából már csak a fáradtság maradt, s Harrynek erőt kellett gyűjtenie ahhoz, hogy ülésbe tornássza magát az ágyon.
– Gyere Potter! – intett neki idegesen Draco, feszültségéről a legjobban az árulkodott, ahogyan a másikat megszólította.
– Még nincs jól, hagyd pihenni – mondta Ron egy szemforgatás kíséretében.
– Igaza van, Harry még sápadt és... – kezdte Hermione, de Draco belé fojtotta a szót.
– Pitonnak számtalan előre elkészített bájitala van, nekem pedig hozzáférésem. És, én is tudok készíteni – tette még hozzá határozottan, s egy pillanatig úgy nézett Hermionéra, mintha a jóváhagyására várna.
– Rendben – sóhajtott a boszorka –, Harry úgyis mindenképpen elhagyta volna a gyengélkedőt Madam Pomfey engedélye nélkül... Azt hiszem, már megszokta.
– Később beszélünk – intett búcsút fáradtan barátainak Harry.
Esélye sem volt Draco és Hermione ellen, főleg így, hogy szövetkeztek. Átvetette karját a szőke vállán és engedte, hogy az vezesse.
– Na, hogy ment? – kérdezte végül enyhén fújtatva, miután végre leértek a lépcsőkön.
– Lehetett volna rosszabb – Draco nem fejtette ki bővebben.
Elérve Piton volt lakrészének ajtaját a szőke halkan mormolt pár szót, amivel utat nyertek befelé. Harryt nem fűzték jó emlékek ehhez a helyhez, csak az okklumencia órák miatt járt itt korábban.
A griffendéles leült az asztal mellé és onnét figyelte bágyadtan, ahogy Draco az üvegcsék közt kutakodott.
– Idd meg! – A fiú nem kételkedett a szőke bájital tudásában, azonnal tette, amit mondott, s alig egy perccel a keserű bájital megivása után máris elkezdte jobban érezni magát.
– Huh, mi volt ez? – kérdezte megrázva lábát, ami már alig fájt; az erő is visszatérni látszott belé.
– Hosszú lenne elmondani, hogy mi volt. Sok időm volt a nyáron – felelte helyet foglalva Draco.
– Mármint ezt te találtad ki? – kérdezte döbbenten Harry.
– Piton kezdte el kifejleszteni, a jegyzeteit használtam.
– Elképesztő vagy! Köszönöm! – mosolygott a grifdendéles. – Mi volt apáddal? – tette fel ismét a kérdést.
– Az, amire számítottam. Követelte, hogy tisztázzuk ezt a „félreértést", mire elmagyaráztam neki, hogy nincs szó semmiféle félreértésről. Végső soron, csak annyit tudok mondani, hogy egy kis időre biztosan hagyja a témát. Nem hinném, hogy elhiszi, hogy komolyak a szándékaink – vont vállat komoran Draco, mire Harry megragadta a kezét és puszit nyomott rá, mint ahogyan aznap korábban a szőke tette vele.
– Pedig komolyak – mosolygott a mardekárosra.
– Szóval mesélj csak arról amit Weasley említett! Milyen sérülések? – váltott témát immár fesztelenebbül Draco. Harry sóhajtva nevetett fel a fejét rázva.
– Csak, ha utána te is mesélsz pár dolgot – egyezkedett. Annyi minden volt, amit még nem tudott Dracóról, s szerette őt, mindennel együtt. Amibe beletartozott a múltja is, a jó és rossz dolgok egyaránt.
Draco beleegyezett, így Harry nagy vonalakban elkezdte mesélni élete történetét – mármint azokat a részeket, amik nem voltak nyilvánosak...
– Szóval, ha a Süvegnek azt mondod, a Mardekárba akarsz kerülni, akkor... Merlinre, már rég az ágyamban tudhattalak volna! – csattant fel Draco tettetett haraggal. – Ez a te hibád! – Harry boldogan nevetett fel egy szemforgatás kíséretében.
„Persze, hogy felfogtam!" morogta a szőke idegesen járkálva. „Az viszont teljesen más, hogy értem is, vagy sem..."
Harry kimerült volt, így végül aludt még egy kicsit, mielőtt fel kellett kelniük. A fiú nem tudta, hogy Dracónak is sikerült–e pihennie, vagy sem – bárhogyan is, az biztos volt, hogy egymást ölelték azalatt a pár óra alatt hajnalhasadásig. A griffendéles úgy sejtette, hogy a szőkét nem hagyták nyugodni a történtek, a szokottnál is ingerlékenyebb volt a reggel folyamán, sőt, miután visszatért a Mardekár klubhelyiségéből, már egyenesen úgy festett, mint aki halálhírt hordoz.
– A Pálca zavar ennyire, vagy történt valami? – kérdezte meg óvatosan Harry, kezét nyugtatóan Draco derekára rakva, ahogyan a Nagyterem felé sétáltak.
– A Pálca hirtelen a legkevésbé aggasztó problémámmá változott – közölte Draco, mire Harry szemöldökei ráncba szaladtak.
– Mi történt?
– Apám ide jön.
– Mi? De hiszen a házi őri... – kezdte, de rájött, hogy az újév kezdetével a legtöbb büntetés is lejárt; többek közt Draco immár hivatalosan sem volt a Roxfort falainak rabja.
– Beszélni akar – folytatta a szőke. – Aurorok kísérik ide és biztosítják a termet is, ahol beszélni fogunk...
– Nem kell találkoznod vele, mármint... – próbálkozott esetlenül Harry.
– De. Te is tudod, hogy kell.
– Dönthetsz úgy, hogy nem találkozol vele, sőt! Egészen biztos vagyok, hogy ha valami baleset történne minden auror félre pillantana.
– McGalagony kérdőre vonna – mutatott rá Draco, s valóban az igazgatónő rendkívül igazságos volt, még azokkal is, akik nem feltétlen érdemelték ezt meg.
– Veled mehetek – vonta közelebb Dracót, mire a szőke megfogta Harry kezét és összekulcsolta ujjaikat.
– Tudom, hogy megtennéd – mosolygott erőtlenül felhúzva Harry kezét ajkaihoz, hogy hálás puszit nyomjon rá. – De már eldöntöttem, hogy találkozok vele. Egyedül – tette hozzá.
– Bármikor szólhatsz ha kellek, jó? – Harry tisztában volt azzal, hogy nem tudta volna meggyőzni a mardekárost; Draco már elhatározásra jutott.
– Tudom, és köszönöm – mosolygott. – Most pedig menj órára, mielőtt elkésel!
Harry megadóan bólintott és egy csókot követően, amely azt üzente „sok sikert; vigyázz magadra; szeretlek", elindult megkeresni barátait, hogy beszámolhasson nekik a fejleményekről. Illetve, valóban késésben volt és iparkodnia kellett ahhoz, hogy odaérjen Bimba professzor órájára.
Amíg Ronnal és Hermionéval beszélt legalább volt valami, ami elterelte a figyelmét Dracóról, de attól kezdve, hogy az óra kezdetét vette Harry elveszett gondolatai közt. Idegesen pillantott a kastély felé, azon tűnődve, vajon mi történhet éppen a szőkével. Megfogadta, hogy ha Lucius kárt tesz benne, az Azkabanba záratja a férfit. Nagy részt nem szeretett bele gondolni se abba, hogy hírneve mennyi kaput nyitott meg előtte, de ez esetben habozás nélkül tett volna kivételt.
Csak akkor eszmélt fel, mikor valaki – vagy inkább valami – a bokáját megragadva kirántotta alóla a lábát, és a fiú fájdalmasan esett neki az egyik állványnak. Szégyen volt, hogy figyelme ennyire lankadt annak ellenére, hogy aurori pályára szeretett volna lépni, de legalább a következőkben már gyorsan felmérte a terepet és cselekedett. Bosszúsan hajolt előre, hogy leszedje a lábára tekeredett indát, mikor hirtelen, mintha ezernyi apró tűvel szúrták volna meg bokáját. Felkiáltott, s érezte, ahogy a mágia bizseregve, majd szinte perzselve végigsiklott karján, majd kiszabadulva a növényt vette célba. Ha eddig nem is figyeltek fel a történtekre a többiek, a növény és cserepe cafatokra és szilánkokra robbanására biztosan.
– Harry, jól vagy? – guggolt le mellé azonnal Hermione.
– Gyere haver! – nyújtotta a kezét Ron, hogy felsegítse.
Harryvel forgott a világ, és be kellett csuknia a szemét egy pillanatra, hogy a horizont ismét kiegyenesedjen. – Jól vagyok...
Bimba a növény trancsírozott darabkáival a kezében lépett oda hozzá fejét rázva. – Áh Potter! – majd a többiek felé fordult. – Ez a növény olyan mérget fecskendez áldozataiba, amely harcképtelenné teszi őket... – kezdte el az ismertetőt. – Mindennek fényében valaki kísérje el Pottert a gyengélkedőre! Pár óra múlva magától elmúlik a hatás, addig pihenjen!
Mivel a világ úgy imbolygott Harry előtt, mintha ordító viharban állt volna a fedélzeten, a fiú engedelmesen bólintott. Végtagjai nehéznek érződtek, és remegtek, muszáj volt Ronra támaszkodnia, hogy el tudjon indulni.
– Miért is van elöl? – hallották még a professzor kérdését. – Longbottom! Merlinre...
Harry egyedül maradt a gyengélkedőn. Madam Pomfey, miután ellátta a sebet a bokáján, azt javasolta, hogy pihenjen – nem mintha a fiúnak lett volna más választása; remegett és szédült.
Átkozta figyelmetlenségét. Ahogy újra pörgette le magában a hirtelen eseményeket, valamin megakadtak gondolatai; végrehajtott volna egy nonverbális bűbájt? A válasz nagy valószínűséggel igen volt. Annak ellenére, hogy a mágia rakoncátlanul szabadult ki kezei közül sokszor az elmúlt hónapokban, ez az eset sokkolóan hatott. Hiszen ezúttal nem egy féktelen erő löket szakadt ki, hanem egy varázslat, amelynek volt célja és célpontja. Nem volt jártas a témában, de tudta, hogy képesnek lenni szavak és pálca nélkül varázslat végrehajtása nem volt hétköznapi dolog. Egyelőre ezt az újabb furcsaságot is a Pálcák Ura számlájára írta.
Végül a fiú sikeresen elengedte nyugtalanító gondolatait és hagyta, hogy a fáradtság magával rántsa. Legközelebb arra eszmélt, hogy a gyengélkedő ajtaja nagy mennydörgés közepette vágódott ki, csapódott a falnak, és valaki sietős léptekkel szedte a métereket. Harry kinyitva szemeit Dracót pillantotta meg, aki kétségkívül felé tartott.
– Komolyan Potter!? A mardekárosoktól kell megtudnom, hogy képes voltál megsérülni azalatt a pár óra alatt, amíg magadra hagytalak?
– Ha tudnád, miket műveltünk az évek alatt, ezen a kis semmin csak nevetnél – kommentelte Ron derűsen. – Az a kis mérgező gyom semmi egy ördöghurokhoz képest.
– Köszi Ron – mosolygott keserűen Harry, aki ismét csak jó dolgokat tudott volna mondani legjobb barátjáról; aggódó, segítőkész és törődő.
A méreg hatásából már csak a fáradtság maradt, s Harrynek erőt kellett gyűjtenie ahhoz, hogy ülésbe tornássza magát az ágyon.
– Gyere Potter! – intett neki idegesen Draco, feszültségéről a legjobban az árulkodott, ahogyan a másikat megszólította.
– Még nincs jól, hagyd pihenni – mondta Ron egy szemforgatás kíséretében.
– Igaza van, Harry még sápadt és... – kezdte Hermione, de Draco belé fojtotta a szót.
– Pitonnak számtalan előre elkészített bájitala van, nekem pedig hozzáférésem. És, én is tudok készíteni – tette még hozzá határozottan, s egy pillanatig úgy nézett Hermionéra, mintha a jóváhagyására várna.
– Rendben – sóhajtott a boszorka –, Harry úgyis mindenképpen elhagyta volna a gyengélkedőt Madam Pomfey engedélye nélkül... Azt hiszem, már megszokta.
– Később beszélünk – intett búcsút fáradtan barátainak Harry.
Esélye sem volt Draco és Hermione ellen, főleg így, hogy szövetkeztek. Átvetette karját a szőke vállán és engedte, hogy az vezesse.
– Na, hogy ment? – kérdezte végül enyhén fújtatva, miután végre leértek a lépcsőkön.
– Lehetett volna rosszabb – Draco nem fejtette ki bővebben.
Elérve Piton volt lakrészének ajtaját a szőke halkan mormolt pár szót, amivel utat nyertek befelé. Harryt nem fűzték jó emlékek ehhez a helyhez, csak az okklumencia órák miatt járt itt korábban.
A griffendéles leült az asztal mellé és onnét figyelte bágyadtan, ahogy Draco az üvegcsék közt kutakodott.
– Idd meg! – A fiú nem kételkedett a szőke bájital tudásában, azonnal tette, amit mondott, s alig egy perccel a keserű bájital megivása után máris elkezdte jobban érezni magát.
– Huh, mi volt ez? – kérdezte megrázva lábát, ami már alig fájt; az erő is visszatérni látszott belé.
– Hosszú lenne elmondani, hogy mi volt. Sok időm volt a nyáron – felelte helyet foglalva Draco.
– Mármint ezt te találtad ki? – kérdezte döbbenten Harry.
– Piton kezdte el kifejleszteni, a jegyzeteit használtam.
– Elképesztő vagy! Köszönöm! – mosolygott a grifdendéles. – Mi volt apáddal? – tette fel ismét a kérdést.
– Az, amire számítottam. Követelte, hogy tisztázzuk ezt a „félreértést", mire elmagyaráztam neki, hogy nincs szó semmiféle félreértésről. Végső soron, csak annyit tudok mondani, hogy egy kis időre biztosan hagyja a témát. Nem hinném, hogy elhiszi, hogy komolyak a szándékaink – vont vállat komoran Draco, mire Harry megragadta a kezét és puszit nyomott rá, mint ahogyan aznap korábban a szőke tette vele.
– Pedig komolyak – mosolygott a mardekárosra.
– Szóval mesélj csak arról amit Weasley említett! Milyen sérülések? – váltott témát immár fesztelenebbül Draco. Harry sóhajtva nevetett fel a fejét rázva.
– Csak, ha utána te is mesélsz pár dolgot – egyezkedett. Annyi minden volt, amit még nem tudott Dracóról, s szerette őt, mindennel együtt. Amibe beletartozott a múltja is, a jó és rossz dolgok egyaránt.
Draco beleegyezett, így Harry nagy vonalakban elkezdte mesélni élete történetét – mármint azokat a részeket, amik nem voltak nyilvánosak...
– Szóval, ha a Süvegnek azt mondod, a Mardekárba akarsz kerülni, akkor... Merlinre, már rég az ágyamban tudhattalak volna! – csattant fel Draco tettetett haraggal. – Ez a te hibád! – Harry boldogan nevetett fel egy szemforgatás kíséretében.
34. fejezet
Harrynek sikerült egy kis időt találnia, amikor egyedül lehetett szobájában; kezdeti lelkesedése azonban hamar alábbhagyott, hiszen a toll - amelyet már vagy negyed órája szuggerált –, makacsul továbbra is teljesen mozdulatlanul feküdt asztalán.
Harry elfintorodott a kudarc keserűségétől. Egész nap arra várt, hogy amikor magára marad, és tökéletesen tud a feladatára – egy nonverbális varázslat végrehajtására – összpontosítani, akkor megmozdítsa a tollat bármiféle segédeszköz nélkül; se pálca, se varázsige.
Mikor rájött, hogy nem fog sikerülni, amit eltervezett lejjebb adott igényeiből, és ezúttal, mikor próbálkozott némán, gondolatban kimondta a varázsigét. Gerincén borzongás futott végig, ahogy az erő gyengéden végig futott testén, majd engedelmeskedve akaratának távozott és megemelte a tollat. A tárgy mindössze pár másodpercig állt reszketegen az asztallap felett, mielőtt tompa koppanással vissza hullott eredeti helyére.
A fiú szája hatalmas mosolyra görbült és boldogan boxolt a levegőbe. Azonban alig pár pillanattal később a kimerültség is felzárkózott hozzá és szinte ledöntötte lábairól. Bármennyire is kísérletezett volna tovább, tudta, hogy egyenlőre el kell engedje a témát. Útja a fürdőbe vezette, ahol gyorsan végzett, hogy aztán bekuporodva a takaró alá várhassa meg Dracót; majd a szőkét ölelve hajthassa álomra a fejét.
✶✶✶
Edevis tükre sokszor Harry eszébe jutott, mióta elsős korában lehetősége volt megtapasztalni a varázst, amit nyújtott; arra azonban a legkevésbé sem számított, hogy másnap reggel Ron és Hermione azzal a hírrel fogják fogadni, hogy rátaláltak. – A trió minden tagjának hobbija volt a kastély közönség elől elzárt, vagy éppen tiltott folyosóin barangolni és mindenről tudomást szerezni. Szinte semmi nem maradhatott az iskola falain belül, amire előbb–utóbb rá nem bukkantak.
Habár barátai nem tudhatták, milyen emlékek fűzték Edevis tükréhez, Harry hálás volt az információért. Még maga sem tudta, hogy miként fog cselekedni – eddig azt hitte, Dumbldore elszállíttatta miután figyelmeztette, az emberek milyen könnyen válnak vágyaik rabjává; illetve azután, ami a Bölcsek kövével történt. Jól tudta, hogy mikor tizenegy évesen a tükör elé került és az megmutatta neki, milyen lenne, ha szülei körében állna nem volt valóságos. Édesanyja és édesapja halottak voltak és sem Edevis tükre, sem a Feltámadás köve nem változtathatott ezen – ennek így kellett maradnia. Azonban életnagyságban látni szüleit, teljesen más volt, mint egy fényképen figyelni, ahogy nevetnek.
Végül aznap délután némi szomorúsággal a mellkasában, de azért izgatottan haladt afelé a bizonyos terem felé az oldalán Dracóval. A mardekáros kissé vonakodott, mivel Harry nem osztotta meg vele, hova is tartottak. A griffendéles mindenképpen szerette volna, ha csak egyszer is, de a szőkének is lehetősége nyílik meglátni, hogy mire vágyik legjobban. Arra is kíváncsi volt, hogy vajon ennyi év elteltével ő mit látna a tükörbe tekintve.
Hermione és Ron jóvoltából szabadon mehettek be a célpontjukat rejtő terembe – szerencsére barátai már hatástalanították a védővarázslatokat. A tárgy a helyiség közepén foglalt helyet aprólékosan kidolgozott arany keretével és a szürke falakat ezüstösnek mutató tükörlapjával. „Edevis amen ahze erkyt docr amen” – állt rajta, amely visszafelé, másként tagolva annyit tett: „Nem arcod tykre ez hanem a sivede”.
– Harry? – kérdezte Draco, azonban nem pillantott a másik felé; Harry úgy sejtette, volt annyi tudása Roxfortról és a varázstárgyakról, hogy maga is felismerje mi állt előtte. – Ez Edevis tükre?
– Igen – suttogta a griffendéles; valamiért helytelennek érezte volna, ha zajt csapnak. – Elmondod, mit látsz? – kérdezte, mikor a szőke lassú léptekkel a tükör elé ment és belenézett.
A szürke szemeket még fakóbbra festette a visszaverődő fény, s Draco ajkai megrezzentek, ahogy a szőke elfojtott egy mosolyt. Bármit is látott, attól tekintete megtelt csodával, arcvonásai ellágyultak.
– Mit látsz? – kérdezte meg kis idő elteltével ismét. Draco elszakította tekintetét a tükörről, hogy egy őszinte mosoly kíséretében Harryre pillantson.
– Minket – felelte, majd még egy hosszú pillantást lopott a képről, amely szíve legnagyobb vágyát mutatta meg. Draco nem fejtette ki bővebben, s nem is volt szükséges; Harrynek így is elszorult a torka az érzelemhullámtól, amely a hallottak miatt végig söpört rajta. – Átadom a helyet – lépett félre a szőke.
Harrynek volt elképzelése arról, hogy mit fog látni, de a valóság más volt, váratlan, olyan, amire nem tudott felkészülni érzelmileg. A tükörben természetesen magát látta, oldalán Dracóval, azonban rajtuk kívül még számtalan alak nézett vissza rá; a szülei, a Weasleyk, Sirius, Lupin, a barátai... ott volt mindenki, akit szeretett – élő, vagy holt –, olyan sokan voltak, hogy teljesem kitöltötték a teret. Habár nem hallattszódott semmi, Harry tudta, hogy boldogok voltak; hogy ő a szíve mélyén a legjobban arra vágyott, hogy szerettei körében legyen – amihez immár Draco is hozzá tartozott – és elfogadják őket, velük együtt örüljenek.
Fájt, amikor belegondolt, hogy elsős kora óta mennyi emberrel találkozott, akik közül sokan a szívéhez nőttek, és közülük mennyien nem éltek már. Boldogan, mégis könnyeivel küszködve lépett végül el a tükör elől.
Draco bizonyára látta rajta, hogy mennyire megindította az, aminek szemtanúja volt, s valószínűleg ezért nem is kérdezte meg, hogy mi volt a másik legnagyobb vágya. Egymás kezét fogva hagyták el a termet, s mikor becsukódott mögöttük az ajtó, törte csak meg a csendet a szőke:
– Tudod, gyűrű volt a kezünkön – osztotta meg Harryvel, akinek erre akaratlanul is mosolyra görbültek ajkai; a szőke tudta mivel vidíthatja fel.
Habár a griffendéles tisztában volt azzal, hogy a saját mellkasában tomboló szerelem párja Draco szívében égett, azt eddig nem tudta, hogy ez mennyire volt valós, hosszútávú. Most azonban, mint kiderült, a szőke leghőbb vágyát lefestő képen ők ketten minimum jegyesek, ha nem is házasok voltak. – Ez, ha lehetséges, még jobban megdobogtatta Harry szívét. Ő maga nem mert ennyire előre gondolkodni, de most, hogy látta a lehetőséget, tudta, hogy szeretné, ha Draco vágya teljesülne.
Harry igyekezett minden érzelmet egyetlen hosszú csókba sűríteni, mindent amit nem tudott megfogalmazni; azt, hogy mennyire szerette Dracót. Ajkaik és nyelvük mostanra már rutinosan, szinte tökéletes harmóniában mozgott, miközben kezükkel igyekeztek a lehető legközelebb tartani a másikat.
Mielőtt még szerelmük kimutatása átcsaphatott volna puszta vágyaik kiélésébe és ujjaik a másik ruhájába téphettek volna, egy apró, vékonyka sikoly zökkentette ki őket. Harry azonnal ellépett, harcra készen, míg Draco haját igazította meg és orra alatt morgott valamit.
– Menjetek szobára! – kacsintott feléjük a mardekáros lány, aki pár hugrabugos boszorka kíséretében tartott valahova; kezükben tankönyveket szorongattak.
– Halálvágyatok van, hogy még mindig csak álltok ahelyett, hogy hátrafordulnátok és eltűnnétek? – mordult fel Draco kecsesen megpörgetve ujjai közt pálcáját.
– Szerencsétek, hogy sietünk – forgatta meg szemeit a boszorka. A lányok elhaladtak mellettük, éhes tekintetüket végig rajtuk nyugtatva mindaddig, míg végül be nem fordultak a sarkon.
– Ez mégis mi volt? – ráncolta szemöldökeit Harry.
– Hogy is mondjam – simított ki pár gyűrődést talárján a szőke –, már nem csak Harry Potter rajongói klub van, hanem olyan is, amely értünk rajong... Bár, szerintem a te klubod tagjai alapították azt is.
– Még mindig nem az én klubom – sóhajtott lemondóan a fiú. – Meg sem merem nézni, mennyi levelem jött...
– Azért érdekes, hogy a kapcsolatunk mennyi embert hoz össze. Olyan mardekárosokat láttam a többi ház tagjaival lógni, akikről sose hittem volna, hogy ilyesmit tennének – tette még hozzá a szőke, majd szürke szemeit Harryre emelte. – Tudod, kivételesen megfogadhatnánk a tanácsukat – mosolyogta.
– Azt hiszem ez egyszer hallgathatunk másokra – vigyorgott Harry is, s máris megragadta a másik kezét, hogy aztán együtt a pince felé vegyék útjukat.
Harry elfintorodott a kudarc keserűségétől. Egész nap arra várt, hogy amikor magára marad, és tökéletesen tud a feladatára – egy nonverbális varázslat végrehajtására – összpontosítani, akkor megmozdítsa a tollat bármiféle segédeszköz nélkül; se pálca, se varázsige.
Mikor rájött, hogy nem fog sikerülni, amit eltervezett lejjebb adott igényeiből, és ezúttal, mikor próbálkozott némán, gondolatban kimondta a varázsigét. Gerincén borzongás futott végig, ahogy az erő gyengéden végig futott testén, majd engedelmeskedve akaratának távozott és megemelte a tollat. A tárgy mindössze pár másodpercig állt reszketegen az asztallap felett, mielőtt tompa koppanással vissza hullott eredeti helyére.
A fiú szája hatalmas mosolyra görbült és boldogan boxolt a levegőbe. Azonban alig pár pillanattal később a kimerültség is felzárkózott hozzá és szinte ledöntötte lábairól. Bármennyire is kísérletezett volna tovább, tudta, hogy egyenlőre el kell engedje a témát. Útja a fürdőbe vezette, ahol gyorsan végzett, hogy aztán bekuporodva a takaró alá várhassa meg Dracót; majd a szőkét ölelve hajthassa álomra a fejét.
✶✶✶
Edevis tükre sokszor Harry eszébe jutott, mióta elsős korában lehetősége volt megtapasztalni a varázst, amit nyújtott; arra azonban a legkevésbé sem számított, hogy másnap reggel Ron és Hermione azzal a hírrel fogják fogadni, hogy rátaláltak. – A trió minden tagjának hobbija volt a kastély közönség elől elzárt, vagy éppen tiltott folyosóin barangolni és mindenről tudomást szerezni. Szinte semmi nem maradhatott az iskola falain belül, amire előbb–utóbb rá nem bukkantak.
Habár barátai nem tudhatták, milyen emlékek fűzték Edevis tükréhez, Harry hálás volt az információért. Még maga sem tudta, hogy miként fog cselekedni – eddig azt hitte, Dumbldore elszállíttatta miután figyelmeztette, az emberek milyen könnyen válnak vágyaik rabjává; illetve azután, ami a Bölcsek kövével történt. Jól tudta, hogy mikor tizenegy évesen a tükör elé került és az megmutatta neki, milyen lenne, ha szülei körében állna nem volt valóságos. Édesanyja és édesapja halottak voltak és sem Edevis tükre, sem a Feltámadás köve nem változtathatott ezen – ennek így kellett maradnia. Azonban életnagyságban látni szüleit, teljesen más volt, mint egy fényképen figyelni, ahogy nevetnek.
Végül aznap délután némi szomorúsággal a mellkasában, de azért izgatottan haladt afelé a bizonyos terem felé az oldalán Dracóval. A mardekáros kissé vonakodott, mivel Harry nem osztotta meg vele, hova is tartottak. A griffendéles mindenképpen szerette volna, ha csak egyszer is, de a szőkének is lehetősége nyílik meglátni, hogy mire vágyik legjobban. Arra is kíváncsi volt, hogy vajon ennyi év elteltével ő mit látna a tükörbe tekintve.
Hermione és Ron jóvoltából szabadon mehettek be a célpontjukat rejtő terembe – szerencsére barátai már hatástalanították a védővarázslatokat. A tárgy a helyiség közepén foglalt helyet aprólékosan kidolgozott arany keretével és a szürke falakat ezüstösnek mutató tükörlapjával. „Edevis amen ahze erkyt docr amen” – állt rajta, amely visszafelé, másként tagolva annyit tett: „Nem arcod tykre ez hanem a sivede”.
– Harry? – kérdezte Draco, azonban nem pillantott a másik felé; Harry úgy sejtette, volt annyi tudása Roxfortról és a varázstárgyakról, hogy maga is felismerje mi állt előtte. – Ez Edevis tükre?
– Igen – suttogta a griffendéles; valamiért helytelennek érezte volna, ha zajt csapnak. – Elmondod, mit látsz? – kérdezte, mikor a szőke lassú léptekkel a tükör elé ment és belenézett.
A szürke szemeket még fakóbbra festette a visszaverődő fény, s Draco ajkai megrezzentek, ahogy a szőke elfojtott egy mosolyt. Bármit is látott, attól tekintete megtelt csodával, arcvonásai ellágyultak.
– Mit látsz? – kérdezte meg kis idő elteltével ismét. Draco elszakította tekintetét a tükörről, hogy egy őszinte mosoly kíséretében Harryre pillantson.
– Minket – felelte, majd még egy hosszú pillantást lopott a képről, amely szíve legnagyobb vágyát mutatta meg. Draco nem fejtette ki bővebben, s nem is volt szükséges; Harrynek így is elszorult a torka az érzelemhullámtól, amely a hallottak miatt végig söpört rajta. – Átadom a helyet – lépett félre a szőke.
Harrynek volt elképzelése arról, hogy mit fog látni, de a valóság más volt, váratlan, olyan, amire nem tudott felkészülni érzelmileg. A tükörben természetesen magát látta, oldalán Dracóval, azonban rajtuk kívül még számtalan alak nézett vissza rá; a szülei, a Weasleyk, Sirius, Lupin, a barátai... ott volt mindenki, akit szeretett – élő, vagy holt –, olyan sokan voltak, hogy teljesem kitöltötték a teret. Habár nem hallattszódott semmi, Harry tudta, hogy boldogok voltak; hogy ő a szíve mélyén a legjobban arra vágyott, hogy szerettei körében legyen – amihez immár Draco is hozzá tartozott – és elfogadják őket, velük együtt örüljenek.
Fájt, amikor belegondolt, hogy elsős kora óta mennyi emberrel találkozott, akik közül sokan a szívéhez nőttek, és közülük mennyien nem éltek már. Boldogan, mégis könnyeivel küszködve lépett végül el a tükör elől.
Draco bizonyára látta rajta, hogy mennyire megindította az, aminek szemtanúja volt, s valószínűleg ezért nem is kérdezte meg, hogy mi volt a másik legnagyobb vágya. Egymás kezét fogva hagyták el a termet, s mikor becsukódott mögöttük az ajtó, törte csak meg a csendet a szőke:
– Tudod, gyűrű volt a kezünkön – osztotta meg Harryvel, akinek erre akaratlanul is mosolyra görbültek ajkai; a szőke tudta mivel vidíthatja fel.
Habár a griffendéles tisztában volt azzal, hogy a saját mellkasában tomboló szerelem párja Draco szívében égett, azt eddig nem tudta, hogy ez mennyire volt valós, hosszútávú. Most azonban, mint kiderült, a szőke leghőbb vágyát lefestő képen ők ketten minimum jegyesek, ha nem is házasok voltak. – Ez, ha lehetséges, még jobban megdobogtatta Harry szívét. Ő maga nem mert ennyire előre gondolkodni, de most, hogy látta a lehetőséget, tudta, hogy szeretné, ha Draco vágya teljesülne.
Harry igyekezett minden érzelmet egyetlen hosszú csókba sűríteni, mindent amit nem tudott megfogalmazni; azt, hogy mennyire szerette Dracót. Ajkaik és nyelvük mostanra már rutinosan, szinte tökéletes harmóniában mozgott, miközben kezükkel igyekeztek a lehető legközelebb tartani a másikat.
Mielőtt még szerelmük kimutatása átcsaphatott volna puszta vágyaik kiélésébe és ujjaik a másik ruhájába téphettek volna, egy apró, vékonyka sikoly zökkentette ki őket. Harry azonnal ellépett, harcra készen, míg Draco haját igazította meg és orra alatt morgott valamit.
– Menjetek szobára! – kacsintott feléjük a mardekáros lány, aki pár hugrabugos boszorka kíséretében tartott valahova; kezükben tankönyveket szorongattak.
– Halálvágyatok van, hogy még mindig csak álltok ahelyett, hogy hátrafordulnátok és eltűnnétek? – mordult fel Draco kecsesen megpörgetve ujjai közt pálcáját.
– Szerencsétek, hogy sietünk – forgatta meg szemeit a boszorka. A lányok elhaladtak mellettük, éhes tekintetüket végig rajtuk nyugtatva mindaddig, míg végül be nem fordultak a sarkon.
– Ez mégis mi volt? – ráncolta szemöldökeit Harry.
– Hogy is mondjam – simított ki pár gyűrődést talárján a szőke –, már nem csak Harry Potter rajongói klub van, hanem olyan is, amely értünk rajong... Bár, szerintem a te klubod tagjai alapították azt is.
– Még mindig nem az én klubom – sóhajtott lemondóan a fiú. – Meg sem merem nézni, mennyi levelem jött...
– Azért érdekes, hogy a kapcsolatunk mennyi embert hoz össze. Olyan mardekárosokat láttam a többi ház tagjaival lógni, akikről sose hittem volna, hogy ilyesmit tennének – tette még hozzá a szőke, majd szürke szemeit Harryre emelte. – Tudod, kivételesen megfogadhatnánk a tanácsukat – mosolyogta.
– Azt hiszem ez egyszer hallgathatunk másokra – vigyorgott Harry is, s máris megragadta a másik kezét, hogy aztán együtt a pince felé vegyék útjukat.
35. fejezet
– Egyébként – váltott témát Harry, miközben szedett tányérjára egy szelet Treacle Tartot; kedvenc édességét csak ritkán lehetett a roxforti asztalon látni, így még azon is elgondolkodott, hogyan csempészhetné ki a maradékot –, mit gondoltok, a könyvtárban van nonverbális varázslással kapcsolatos könyv? Mármint biztos van, de én képtelen lennék megtalálni – ismerte be.
– Könnyen találnék párat, de pontosan mire is kell? Inkább a vizsgákkal kéne foglalkoznod... – a lány elgondolkodva ráncolta szemöldökét, s szinte hallani lehetett, ahogy kattogtak fejében a fogaskerekek. – Vagy lemaradtam valamiről? – pillantott Harryre, mint aki tudja a kérdés pontos okát, vagy, ha azt nem is, de kész kiszedni a fiúból.
– Hát, azt hiszem, hogy sikerült szétrobbantanom a növényt Bimba óráján – vont vállat Harry egy újabb szelet sütemény után nyúlva. – Meg egy tollat is lebegtettem...
– Még sose láttalak ennyi sütit enni – jegyezte meg Draco egy kedves mosoly társaságában.
– Wow – dörmögte Ron teli szájjal, szemeit Harry és a mardekáros között járatva –, Harry éppen most közölte, hogy tud nonverbálisan varázsolni, erre Malfoy bedobja a sütit... Csak wow...
– Weasley... – mordult fel vészjóslón Draco.
– Jól van na! – emelte fel kezeit a vörös megadóan.
– Ez elképesztő Harry!
– Egyébként – folytatta Ron figyelmen kívül hagyva barátnője lelkesedését –, Nevillenek iszonyat bűntudata van.
– Tudom, az elmúlt napokban vagy harmincszor kért bocsánatot.
– Longbottom hibája volt? – Draco szürke szemei máris a termet pásztázták a griffendéles után kutatva.
– Jah, de azt nem tudod, hogy még álmában is ezt motyogja...
– Hé, jól vagyok – fogta meg nyugtatásképpen a szőke kezét Harry, mielőtt az pálcát ránthatott volna. Ha Draco képes lenne szavak nélkül átkokat szórni, akkor a varázsvilág komoly veszélyben lenne...
– Meghalhattál volna! Lehetnél allergiás, vagy...
– Az eperre is lehetnék allergiás – fogatta meg szemeit a fekete hajú fiú, mire a mardekáros enyhén duzzogva hallgatott el.
– Visszatérve a nonver... – kezdte Hermione, de Ron a szavába vágott.
– Arra gondoltam, lemehetnénk Roxmortsba.
– Szerintem nem jó ötlet – rázta a fejét Harry. – Itt sincs nyugtunk, ott pedig még egy korty vajsört se tudnánk meginni anélkül, hogy valaki megzavarjon.
– Uh, igaz. Ne is mond... – fintorgott a vörös. – Már akartam mondani, azok az őrült riporterek minket is folyton levelekkel bombáznak! Kiakasztó!
– Azt hittem, szereted a rivaldafényt – szólt közbe Harry.
– De ezeket nem érdekli más, mint hogy ti – mutatott kettejükre –, mit, mikor, hogyan, hányszor... – borzongott meg. – Az étvágyam is elmegy – szavai ellenére azonban folytatta a tányérján lévő maradék eltüntetését.
– Oh – pislogott Harry –, sajnálom.
Nem sokkal később megérkeztek a baglyok is, s habár Harry egy ideje ily módon már nem kapott levelet, ezúttal egy boríték előtte – majdnem a süteménye tetején – landolt; egy smaragdzöld, arannyal díszített.
– Nekem is jött – szólt Draco, és valóban, az ő kezében is hasonló, szinte ugyanolyan boríték díszelgett.
– A Minisztériumból jött, felismerem a borítékot – mondta Hermione, s kíváncsian hajolt előre. – Mi áll benne?
– Esküszöm, felgyújtom – morogta Harry, mire Draco elmosolyodott; bizonyára neki is eszébe jutott az, amikor együtt végezték ki a griffendélesnek jött leveleket.
Harry a legközelebbi, még mindig kissé vajas késsel tépte fel a borítékot, mire Draco szörnyülködve pillantott rá:
– Merlinre, varázsló vagy, használj varázslatot! – majd szavait bizonyítva, ő egy egyszerű bűbájjal nyitotta ki saját küldeményét. – Szerintem még a muglik sem tépnek fel egy levelet ilyen barbár módon…
A griffendéles fiú már nem figyelt a szőkére; a levél sorain futatta végig egyre haragosabbá váló tekintetét, majd mikor Kingsley aláírásához ért, dühösen gyűrte galacsinná a vízjeles pergament.
– Ennyire rossz? – fintorgott Ron fújtató barátjára pillantva.
– „...hogy tisztázhassa az életében végbe menő változásokat” – idézte a szemüveges az üzenet egy sorát. – Meghívtak, hogy tisztázzam... Mintha bűnöző lennék, akinek vádak alól kell tisztáznia magát! Mintha argh! – annyira fel ment benne a pumpa, hogy már azt sem tudta mit mondhatna a helyzettel kapcsolatban.
– Nyilván nem Kingsley akarta ezt – kezdte a boszorka. – El se tudom képzelni, milyen nyomás helyeződik most rá...
– Engem is meghívtak – közölte semlegesen Draco, majd komoran hozzá tette –; az Anemone csarnokba.
– Komolyan? – kérdezte Hermione döbbenten, mire Ron és Harry váltottak egy értetlen pillantást. – Ez már tényleg minden határon túl megy...
– Uhm, mintha rémlene valami ezzel az Amneom... a csarnokkal kapcsolatban, de csak a biztonság kedvéért; miről van szó? – nézett Ron a Draco kezében tartott még ép levélre, mintha abból akarna információhoz jutni.
– Az Abszol úton található, és legyen elég annyi, hogy az elmúlt negyven évben csak egyszer nyitották ki, mégpedig a mugli királynőnek – felelte a mardekáros, de szavai ellenére cseppet sem tűnt lelkesnek.
– Emellett – vette át a szót Hermione –, mint az a nevéből is kiderül, a benne nyíló anemoneokról híres. Ez a virág, mivel nagyon hamar lehullatja a szirmait, a véget, a halált szimbolizálja – folytatta haragosan. – A görög mitológia szerint a vörös virág pedig az elhagyott, véget érő szerelmet... Nem hiszem el, hogy volt képük... – morogta a boszorka.
– A királynő tud a varázslókról? – kérdezte Harry döbbenten Dracótól kissé lemaradva.
– A mugli világ kiváltságos vezetői általában tudnak. Mégiscsak egymás mellett létezik a két világ – vont vállat Draco közömbösen.
– Mindegy is – morogta a szemüveges fiú, mikor felfogta, Hermione mit is mondott az imént. Ismét gyilkos tekintettel méregette az összegyűrt levelet; legszívesebben tényleg felgyújtotta volna. – Nem megyünk.
– De, el kell mennünk – mondta Draco.
– Minek? – hördült fel Harry indulatosan. A kezében tartott pergamen lángra kapott, a hamu kihullott ujjai közül, és az asztalon landolt.
– Wow – nézte Ron a kis kupacot. – Emlékeztessetek, hogy sose haragítsam magamra! – nevetett lenyűgözve.
– Szerintem is el kell mennetek – csatlakozott Dracóhoz Hermione. – Tisztáznotok kell a helyzetet egyszer és mindenkorra, különben ez a degradáció sosem fog véget érni.
Annak ellenére, hogy Harry tudta, nincs esélye kettejük ellen, Draco nem tűnt boldognak, sem pedig lelkesnek attól, hogy a boszorka az ő oldalára állt. Miután a szőke a reggelit követő órákban is lehangolt és komor maradt, Harrynek muszáj volt rákérdeznie rosszkedvének okára.
– Én szeretlek – kezdte Draco félszegen –, de más az iskola előtt kijelenteni, vagy elmondani a barátaidnak azt, hogy mi ketten járunk, és más az egész varázsvilág számára sajtótájékoztatót tartani és ott megtenni ugyanezt... Főleg neked. Sosem fogsz kiszabadulni a rivaldafényből, te is tudod. Ha most fel is vállalod, hogy velem vagy, mi van, ha ez később megváltozik és megbánod...?
Harryt annyira ledöbbentették a másik szavai, hogy megtorpant az üres folyosó közepén, megállásra kényszerítve Dracót is.
– Nem vagyunk már gyerekek Draco, pontosan jól tudom, hogy bármi megváltozhat egyik pillanatról a másikra – hangja kissé hevesebb, indulatosabb volt, de azt akarta, hogy a másik megértse mit érez; azt, hogy Draco ne kételkedjen többé abban, hogy helye van mellette, hogy ne kételkedjen abban, hogy elég jó e –, pontosan ezért akarok most boldog lenni és azt is szeretném, hogy te az legyél. Mellesleg, egészen biztos vagyok benne, hogy az érzelmeim nem fognak megváltozni – tette még hozzá. – Szeretlek.
A szürke szemek pár pillanatig pislogás nélkül tekintettek a zöld íriszekbe, mielőtt a szőke közelebb lépett volna és csókkal válaszolt.
– Veled akarok lenni – törtek elő a szavak Dracóból, mikor egy pillanatra elváltak, hogy levegőt vegyenek. A szavak megmozdítottak valamit Harryben, pontosabban aköré terelték gondolatait, amit Draco Edevis tükrében látott.
– Draco – suttogta a szavakat a hófehér bőrre –, mi lenne ha megvalósítanánk a szíved vágyát? – kérdezte. Minden tovaszálló másodperccel szimpatikusabbnak tűnt az ötlet; ennél jobb módja nem volt a kételyek eloszlatásának sem. Végül nem várva meg a másik válaszát buktak elő belőle a szavak –, Hozzám jössz?
– Mi? – lépett egyet hátra a szőke döbbenten.
– Nem? – A pánik azonnal elszorította Harry torkát. – Mármint, nem akartam... Máshogy akartam, térden és...
– Hé – simított végig arcán gyengéden Draco, mire becsukta a száját és abbahagyta a motyogást –, én is romantikusabbnak képzeltem – nevetett fel lágyan. Harry kétségbeesése is egy pillanat alatt elszállt, s boldogan térhetett vissza terve esetlen, de szeretetteljes kivitelezéséhez.
– Szóval, le akartam térdelni – kezdett neki ismét Harry immár magabiztosabban, miközben fél térdre ereszkedett, kezével Draco kezét tartva –, itt lenne a gyűrű a kezemben és végül megkérdezném, hogy Draco Lucius Malfoy összekötnéd velem az életed?
– Igen! – vágta rá szinte azonnal a szőke. Harry ajkai hatalmas mosolyra húzódtak és mielőtt felkelt volna, lágy puszit lehelt a hófehér kézre, hogy aztán pár másodperccel később már egymásba gabalyodva, egyik pillanatban vad, a következőben lágy, de mindig tökéletes, édes csókkal ünnepeljenek.
– Könnyen találnék párat, de pontosan mire is kell? Inkább a vizsgákkal kéne foglalkoznod... – a lány elgondolkodva ráncolta szemöldökét, s szinte hallani lehetett, ahogy kattogtak fejében a fogaskerekek. – Vagy lemaradtam valamiről? – pillantott Harryre, mint aki tudja a kérdés pontos okát, vagy, ha azt nem is, de kész kiszedni a fiúból.
– Hát, azt hiszem, hogy sikerült szétrobbantanom a növényt Bimba óráján – vont vállat Harry egy újabb szelet sütemény után nyúlva. – Meg egy tollat is lebegtettem...
– Még sose láttalak ennyi sütit enni – jegyezte meg Draco egy kedves mosoly társaságában.
– Wow – dörmögte Ron teli szájjal, szemeit Harry és a mardekáros között járatva –, Harry éppen most közölte, hogy tud nonverbálisan varázsolni, erre Malfoy bedobja a sütit... Csak wow...
– Weasley... – mordult fel vészjóslón Draco.
– Jól van na! – emelte fel kezeit a vörös megadóan.
– Ez elképesztő Harry!
– Egyébként – folytatta Ron figyelmen kívül hagyva barátnője lelkesedését –, Nevillenek iszonyat bűntudata van.
– Tudom, az elmúlt napokban vagy harmincszor kért bocsánatot.
– Longbottom hibája volt? – Draco szürke szemei máris a termet pásztázták a griffendéles után kutatva.
– Jah, de azt nem tudod, hogy még álmában is ezt motyogja...
– Hé, jól vagyok – fogta meg nyugtatásképpen a szőke kezét Harry, mielőtt az pálcát ránthatott volna. Ha Draco képes lenne szavak nélkül átkokat szórni, akkor a varázsvilág komoly veszélyben lenne...
– Meghalhattál volna! Lehetnél allergiás, vagy...
– Az eperre is lehetnék allergiás – fogatta meg szemeit a fekete hajú fiú, mire a mardekáros enyhén duzzogva hallgatott el.
– Visszatérve a nonver... – kezdte Hermione, de Ron a szavába vágott.
– Arra gondoltam, lemehetnénk Roxmortsba.
– Szerintem nem jó ötlet – rázta a fejét Harry. – Itt sincs nyugtunk, ott pedig még egy korty vajsört se tudnánk meginni anélkül, hogy valaki megzavarjon.
– Uh, igaz. Ne is mond... – fintorgott a vörös. – Már akartam mondani, azok az őrült riporterek minket is folyton levelekkel bombáznak! Kiakasztó!
– Azt hittem, szereted a rivaldafényt – szólt közbe Harry.
– De ezeket nem érdekli más, mint hogy ti – mutatott kettejükre –, mit, mikor, hogyan, hányszor... – borzongott meg. – Az étvágyam is elmegy – szavai ellenére azonban folytatta a tányérján lévő maradék eltüntetését.
– Oh – pislogott Harry –, sajnálom.
Nem sokkal később megérkeztek a baglyok is, s habár Harry egy ideje ily módon már nem kapott levelet, ezúttal egy boríték előtte – majdnem a süteménye tetején – landolt; egy smaragdzöld, arannyal díszített.
– Nekem is jött – szólt Draco, és valóban, az ő kezében is hasonló, szinte ugyanolyan boríték díszelgett.
– A Minisztériumból jött, felismerem a borítékot – mondta Hermione, s kíváncsian hajolt előre. – Mi áll benne?
– Esküszöm, felgyújtom – morogta Harry, mire Draco elmosolyodott; bizonyára neki is eszébe jutott az, amikor együtt végezték ki a griffendélesnek jött leveleket.
Harry a legközelebbi, még mindig kissé vajas késsel tépte fel a borítékot, mire Draco szörnyülködve pillantott rá:
– Merlinre, varázsló vagy, használj varázslatot! – majd szavait bizonyítva, ő egy egyszerű bűbájjal nyitotta ki saját küldeményét. – Szerintem még a muglik sem tépnek fel egy levelet ilyen barbár módon…
A griffendéles fiú már nem figyelt a szőkére; a levél sorain futatta végig egyre haragosabbá váló tekintetét, majd mikor Kingsley aláírásához ért, dühösen gyűrte galacsinná a vízjeles pergament.
– Ennyire rossz? – fintorgott Ron fújtató barátjára pillantva.
– „...hogy tisztázhassa az életében végbe menő változásokat” – idézte a szemüveges az üzenet egy sorát. – Meghívtak, hogy tisztázzam... Mintha bűnöző lennék, akinek vádak alól kell tisztáznia magát! Mintha argh! – annyira fel ment benne a pumpa, hogy már azt sem tudta mit mondhatna a helyzettel kapcsolatban.
– Nyilván nem Kingsley akarta ezt – kezdte a boszorka. – El se tudom képzelni, milyen nyomás helyeződik most rá...
– Engem is meghívtak – közölte semlegesen Draco, majd komoran hozzá tette –; az Anemone csarnokba.
– Komolyan? – kérdezte Hermione döbbenten, mire Ron és Harry váltottak egy értetlen pillantást. – Ez már tényleg minden határon túl megy...
– Uhm, mintha rémlene valami ezzel az Amneom... a csarnokkal kapcsolatban, de csak a biztonság kedvéért; miről van szó? – nézett Ron a Draco kezében tartott még ép levélre, mintha abból akarna információhoz jutni.
– Az Abszol úton található, és legyen elég annyi, hogy az elmúlt negyven évben csak egyszer nyitották ki, mégpedig a mugli királynőnek – felelte a mardekáros, de szavai ellenére cseppet sem tűnt lelkesnek.
– Emellett – vette át a szót Hermione –, mint az a nevéből is kiderül, a benne nyíló anemoneokról híres. Ez a virág, mivel nagyon hamar lehullatja a szirmait, a véget, a halált szimbolizálja – folytatta haragosan. – A görög mitológia szerint a vörös virág pedig az elhagyott, véget érő szerelmet... Nem hiszem el, hogy volt képük... – morogta a boszorka.
– A királynő tud a varázslókról? – kérdezte Harry döbbenten Dracótól kissé lemaradva.
– A mugli világ kiváltságos vezetői általában tudnak. Mégiscsak egymás mellett létezik a két világ – vont vállat Draco közömbösen.
– Mindegy is – morogta a szemüveges fiú, mikor felfogta, Hermione mit is mondott az imént. Ismét gyilkos tekintettel méregette az összegyűrt levelet; legszívesebben tényleg felgyújtotta volna. – Nem megyünk.
– De, el kell mennünk – mondta Draco.
– Minek? – hördült fel Harry indulatosan. A kezében tartott pergamen lángra kapott, a hamu kihullott ujjai közül, és az asztalon landolt.
– Wow – nézte Ron a kis kupacot. – Emlékeztessetek, hogy sose haragítsam magamra! – nevetett lenyűgözve.
– Szerintem is el kell mennetek – csatlakozott Dracóhoz Hermione. – Tisztáznotok kell a helyzetet egyszer és mindenkorra, különben ez a degradáció sosem fog véget érni.
Annak ellenére, hogy Harry tudta, nincs esélye kettejük ellen, Draco nem tűnt boldognak, sem pedig lelkesnek attól, hogy a boszorka az ő oldalára állt. Miután a szőke a reggelit követő órákban is lehangolt és komor maradt, Harrynek muszáj volt rákérdeznie rosszkedvének okára.
– Én szeretlek – kezdte Draco félszegen –, de más az iskola előtt kijelenteni, vagy elmondani a barátaidnak azt, hogy mi ketten járunk, és más az egész varázsvilág számára sajtótájékoztatót tartani és ott megtenni ugyanezt... Főleg neked. Sosem fogsz kiszabadulni a rivaldafényből, te is tudod. Ha most fel is vállalod, hogy velem vagy, mi van, ha ez később megváltozik és megbánod...?
Harryt annyira ledöbbentették a másik szavai, hogy megtorpant az üres folyosó közepén, megállásra kényszerítve Dracót is.
– Nem vagyunk már gyerekek Draco, pontosan jól tudom, hogy bármi megváltozhat egyik pillanatról a másikra – hangja kissé hevesebb, indulatosabb volt, de azt akarta, hogy a másik megértse mit érez; azt, hogy Draco ne kételkedjen többé abban, hogy helye van mellette, hogy ne kételkedjen abban, hogy elég jó e –, pontosan ezért akarok most boldog lenni és azt is szeretném, hogy te az legyél. Mellesleg, egészen biztos vagyok benne, hogy az érzelmeim nem fognak megváltozni – tette még hozzá. – Szeretlek.
A szürke szemek pár pillanatig pislogás nélkül tekintettek a zöld íriszekbe, mielőtt a szőke közelebb lépett volna és csókkal válaszolt.
– Veled akarok lenni – törtek elő a szavak Dracóból, mikor egy pillanatra elváltak, hogy levegőt vegyenek. A szavak megmozdítottak valamit Harryben, pontosabban aköré terelték gondolatait, amit Draco Edevis tükrében látott.
– Draco – suttogta a szavakat a hófehér bőrre –, mi lenne ha megvalósítanánk a szíved vágyát? – kérdezte. Minden tovaszálló másodperccel szimpatikusabbnak tűnt az ötlet; ennél jobb módja nem volt a kételyek eloszlatásának sem. Végül nem várva meg a másik válaszát buktak elő belőle a szavak –, Hozzám jössz?
– Mi? – lépett egyet hátra a szőke döbbenten.
– Nem? – A pánik azonnal elszorította Harry torkát. – Mármint, nem akartam... Máshogy akartam, térden és...
– Hé – simított végig arcán gyengéden Draco, mire becsukta a száját és abbahagyta a motyogást –, én is romantikusabbnak képzeltem – nevetett fel lágyan. Harry kétségbeesése is egy pillanat alatt elszállt, s boldogan térhetett vissza terve esetlen, de szeretetteljes kivitelezéséhez.
– Szóval, le akartam térdelni – kezdett neki ismét Harry immár magabiztosabban, miközben fél térdre ereszkedett, kezével Draco kezét tartva –, itt lenne a gyűrű a kezemben és végül megkérdezném, hogy Draco Lucius Malfoy összekötnéd velem az életed?
– Igen! – vágta rá szinte azonnal a szőke. Harry ajkai hatalmas mosolyra húzódtak és mielőtt felkelt volna, lágy puszit lehelt a hófehér kézre, hogy aztán pár másodperccel később már egymásba gabalyodva, egyik pillanatban vad, a következőben lágy, de mindig tökéletes, édes csókkal ünnepeljenek.
36. fejezet
Az épület, amely az Anemone csarnokot rejtette valóban lenyűgöző megjelenéssel büszkélkedhetett. Valószínűleg Harry tekintete csak azért siklott el felette eddig, mert számára az Abszol úton minden hasonlóan érdekes volt; a kavalkádban sosem tudta hova figyeljen. A boltíves főbejáratot vaskos, égbe nyúló oszlopok keretezték, amelyek felett a homlokzati rész díszelgett, megkoronázva azt. A tümpanon domborművén látható alakok – akárcsak a varázslatos festményeken szereplők – mozogtak; mintha egy virágokkal teli kertben jártak–keltek volna. A bejárat mögött az épületet ezüstösen fénylő kupola tette még figyelemfelkeltőbbé, amely gazdagon díszítve magasodott az utcán állók fölé.
– Lenyűgöző – jegyezte meg a griffendéles. Azonban nem tudta sokáig, sem pedig nyugodtan csodálni az építményt, hiszen aznap délutáni programjuk sötét árnyékot vetett hangulatára és mázsás súlyként nehezedett mellkasára.
A riporterek tömege már várta őket, de szerencsére Kingsley és a Minisztérium emberei nyílt utat biztosítottak számukra a bejáratig. Lett volna lehetőségük egyenesen az egyik szobába utazni zsupszkulccsal, de Draco ragaszkodott ahhoz, hogy megjelenésük makulátlan legyen, így korábban különböző szalonokban jártak. Illetve, első megállójuk az Abszol útra érkezésüket követően egy cukrászda volt, ahol – hála Dracónak, aki meggyőzte a személyzetet arról, hogy nem lenne jó, ha kiderülne az ott létük – elkortyolgattak egy Conjure kakaót és megettek egy–egy kondéros kekszet is. Az a szinte idilli idő, amit a korai órákban Dracóval töltött nagyon távolinak tűnt, de Harry bármit megadott volna azért, hogy végre túllehessen ezen a konferencia mizérián és ismét háborítatlanul szentelhesse minden figyelmét a szőkének.
A hosszú, tágas, boltíves folyosók is hasonlóan lenyűgözőek voltak, mint a kinti látvány. Végül Kingsleyt követve, aki egy sötétkék, aranymintás dísztalárt viselt, egy szobához értek. A miniszter maga is feszültnek tűnt, a riporterek előtt mindössze gyorsan kezet rázott Harryvel és Dracóval, mielőtt elindultak volna beljebb. Most, hogy az ajtó becsukódott mögöttük és hárman maradtak, fordult csak igazán feléjük; vállai megereszkedtek, tekintete fáradt volt, féloldalas mosolya keserűségről árulkodott.
– Mr. Malfoy – üdvözölte Dracót egy biccentéssel, mielőtt a griffendéleshez fordult volna, kezét Harry vállára helyezve –, Harry – mosolyodott el. – Őszintén sajnálom, hogy itt kell lennetek – sóhajtott a férfi. – Foglaljatok helyet! – intett a kanapé felé.
– Shacklebolt miniszter, biztosíthatom, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy nem egyszerű ez a helyzet önnek sem – mondta Draco kimért, hivatalos hangon.
– A Kingsley is megteszi – legyintett a varázsló megdörzsölve halántékát. – Valóban nem egyszerű. Ha csak a brit minisztérium és sajtó lihegne a nyakamban, de a franciáktól az amerikaiakig mindenkit érdekel a téma... – rázta meg lemondóan a fejét.
– Jó lesz tisztázni végre a dolgokat – mondta Harry nyugtatásképpen.
– A konferencia hamarosan kezdődik – jelentette be Kingsley –, addig is, parancsoltok valamit inni? – Az asztalon szavait követően italok széles választéka jelent meg.
– Igen, köszönöm – töltött magának egy kis vizet a szőke, Harry viszont csak nemlegesen megrázta a fejét.
– Hogy vagy Harry? – engedte le végleg álarcát a miniszter, mikor meglátta összekulcsolt kezüket; hangja kedves, baráti volt.
– Jól – mosolyodott el a fiú őszintén –, jól vagyunk.
Pár szót még váltottak, majd a miniszter távozott; Harrynek és Dracónak így még maradt pár perce kettesben, mielőtt nekik is ki kellett volna menniük a jelenleg biztonságot nyújtó szobából.
– Azt hinné az ember, hogy Harry Potter már hozzászokott ehhez – jegyezte meg a szőke. – Mégis remeg egy kicsit a kezed.
Harry nem maga miatt aggódott, még mindig csak az lebegett a szeme előtt, hogy mi lesz ha eldurvulnak a dolgok és a mardekárosnak fizikailag, vagy lelkileg baja esik. Feszültségével egyszerre érezte a mágia bizsergését a mellkasában, a levegőben; kész volt harcba szállni Dracóért. Volt már tanúja annak, hogy a szőke bármennyire is próbálta erősnek mutatni magát, ugyanúgy össze tudott törni. – Harrynek nem állt szándékában hagyni, hogy ez ismét megtörténjen.
– Minden rendben lesz – felelte végül Draco szürke szemeibe nézve. A szőke szinte ezüstös haja és íriszei tökéletes összhangban álltak öltözetével, amelyet a legnagyobb odafigyeléssel tervezett meg, állított össze; az elengedhetetlen fekete dísztalárhoz a kék egy különleges árnyalatában pompázó inget választott, amely sötétje csodálatra méltó kontrasztot alkotott hófehér bőrével, s ha lehet még tekintélyesebbé tette megjelenését. – Remekül nézel ki.
– Mindketten remekül festünk – értett egyet Draco. – Nem is lehetne másképp, azután, hogy mennyi energiát fektettem a tökéletes darabok kiválasztásával és a legjobb szabó felfogadásával. – Harry akaratlanul is elmosolyodott a másik tényszerű közlésén.
A griffendéles izzadó tenyereit nadrágjába törölte, mielőtt a hatalmas, kétszárnyú ajtó kilincséért nyúlt volna.
– Ne aggódj, együtt megoldjuk – mondta még Draco, aztán a küszöbön túli hangzavar betöltötte a teret, szinte gondolataikat is elnyomta.
Az Anemone csarnok méltán volt híres; a szemkápráztató virágok ezer színben, csokrokban lógtak le a plafonról, szőtték körbe az oszlopokat, törtek utat maguknak a falat alkotó téglák között. A hosszú, monumentális belterű csarnok legvégében pódium állt, előtte sokaság tömörült; több tucat különböző szabású díszruha, és legalább annyi különböző akcentus – Kingsley nem viccelt, amikor azt mondta a varázsvilág minden tájáról érdekelte az embereket Harry Potter, Voldemort legyőzője.
– Kérhetnék egy kis csendet? – emelte torkához a Pálcák Urát Harry; hangja mennydörgésként visszhangzott végig a csarnokon elnémítva a tömeget. – Remek, köszönöm! Szóval, mint azt valószínűleg mind tudják ,én Harry Potter vagyok, a mellettem álló személy, pedig Draco Lucius Malfoy.
– Előbb a másikat illik bemutatni... – jegyezte meg Draco halkan, mintha csak azzal akarná levezetni a feszültséget, hogy minden hibára ráugrik. Nem törődött a szőke morgásával – jelenleg az illemtani kérdés volt a legkisebb problémája –, figyelmét az kötötte le, hogyan sercegtek máris az elvarázsolt pennák, annak ellenére, hogy jóformán még semmit nem mondott.
– Azért vagyunk itt, hogy tisztázzuk a helyzetet egyszer és mindenkorra. Később esetlegesen pár kérdésre is választ adunk majd – vette át a szót Draco észrevéve, hogy Harry egy pillanatra elveszett. A mardekáros ujjai, mintha csak véletlen lett volna, súrolták a szemüveges kézfejét, visszarántva őt a valóságba.
– Draco és én valóban egy pár vagyunk – törtek elő belőle a szavak. Annak ellenére, hogy mennyi díjátadóra és különböző ünnepi eseményre kapott meghívást sosem volt jó viszonya a beszédekkel. Csak akkor tudott érdemlegesen kiállni a közönség elé, mikor háború dúlt. – Romantikus értelemben – tette hozzá; megtanulta már, hogy a riporterek így is–úgy is elferdítik majd szavait, így igyekezett a lehető legpontosabban fogalmazni. – Sőt, mi több, el is jegyeztük egymást...
Harry mondani akart még valamit, de ujjaik összefűzése és egyenlőre még csak egyszerű, aranylón fénylő karikagyűrűik csillogása túl sok volt a tömegnek ahhoz, hogy tovább tudják türtőztetni magukat. A termet robbanásszerűen töltötte be ismét az elhangzó kérdések és megjegyzések sokasága. A fiú megígérte, hogy higgadt marad, de egyre nehezebben tartotta magát.
– Csendet, ha kérhetem! Szeretném azt is tisztázni, hogy nem állok semmilyen bűbáj, vagy főzet hatása alatt. Ezen felül pedig, még annyit, hogy habár itt vagyok, egyiküknek sincs joga a magánéletemben kutakodni, sem pedig Dracóéban! – emelte meg a hangját, túlharsogva a tömeget. – Szeretem Draco Lucius Malfoyt – tette még hozzá, mintegy végszó gyanánt.
– Most pedig válaszolnánk pár kérdésre – szabotálta Harry terveit Draco, ugyanis a griffendéles máris készült lelépni. Szerencsére attól kezdve a szőke vezette a beszédet; higgadtan szólított fel találomra riportereket és válaszolt kérdéseikre, s csak néha adta át Harrynek a szót.
Mikor végre valahára Draco is úgy ítélte meg, hogy eleget etették a pletykalapok kopóit, és bejelentette a sajtókonferencia végét, Harry a lehető leggyorsabban igyekezett eltűnni a szobában, ahol már korábban is jártak.
– Eddig egészen tűrhető volt – mondta Draco kortyolva poharából –, sokkal rosszabbra számítottam.
– Még koránt sincs vége ennek az egésznek – emlékeztette Harry komoran; még csak most következett az állófogadás.
A gálát valójában nem miattuk rendezték meg, bár kétségkívül miattuk tartották most. A Minisztérium aurori részlegének erőforrásainak bővítésére szerveztek gyűjtő estet, amelyre ők is hivatalosak voltak. Kingsley maga kérte meg Harryt, hogy ha már így alakult, vegyenek részt azon is, hiszen a fiú maga is aurori pályára szeretett volna lépni, és kétségkívül nagyobb lelkesedéssel fognak befektetni a pénzes boszorkák és varázslók, ha azt látják, ő is támogatja az ügyet. Szóval, ez amolyan szívesség volt a miniszternek, egy barátnak.
– Nem fog elborulni az agyad, ugye? – kérdezte Draco, szürke szemeivel a kanapén ülő, arcát tenyereibe temető Harryt.
– Majd meglátjuk. Attól függ, hogy viselkednek veled – morogta halkan.
– Ha átvészeljük a fogadást egy esetleges politikai botrány nélkül, akkor meglephetlek valamivel – mosolyodott el Draco sejtelmesen. – Anélkül is tudom, hogy szeretsz, hogy felgyújtanál valakit – biztosította, majd lágy csókot lehelt a másik ajkaira.
– Hát, akkor muszáj lesz viselkednem – görbült felfelé a griffendéles szája sarka is.
Mielőtt még tovább mehettek volna egy lágy csóknál, Draco felkelt és az ajtó felé indult. Harry szomorúan konstatálta, hogy nem maradt több idejük, s jobb ha indulnak, mielőtt még belefeledkeznének valamibe. Csak pár perc szünetük volt, ami alatt az Anemone csarnokot felkészítették az est következő eseményére.
– Gyere, később is vizslathatod a hátsóm – fordult vissza Draco kihívón, s Harry tudta, hogy szándékosan húzza az agyát.
– Szavadon foglak! – indult el a griffendéles immáron több energiával, mint korábban.
A csarnok úgy festett, mintha egy tipikus varázslatos bál helyszínéül szolgált volna. Azalatt a pár perc alatt nem csak hosszú, tele pakolt svédasztalok és kicsi, kör alakú asztalok tűntek fel a lelógó bokréták alatt, hanem a vendégek egy része is már megérkezett; elegáns, drága, hivalkodó ruhába öltözött boszorkák és varázslók társalogtak kisebb csoportokban.
Bármennyire is nem Harry Potter volt az est témája, mégis mindenki megtalálta a duót. Habár a riporterekhez viszonyítva sokkal illemtudóbbak és kimértebbek voltak, akikkel most találkozott, a közel ötvenedik kézfogás és hálanyilvánítás után Harrynek már ismét kezdett sok lenni a helyzet – főleg, mert időről–időre elszakadt a mardekárostól, aki úgy tűnt elég sok mindenkit ismert a jelenlevők közül.
– Öröm találkozni önnel – ragadta meg a kezét egy alacsony, fekete kosztümöt viselő nő. Erős kézfogása volt annak ellenére, hogy úgy festett, mint akit a szél is képes eldönteni. Egy pillanattal később pedig már illetlenül közel hajolt a fiúhoz, hogy közvetlen a fülébe súghassa a szavakat – ; Ha eltűnik valami, ami fontos, Malfoy házában érdemes keresnie. – Még alig fejezte be rejtélyes mondatát, máris sarkon fordult és eltűnt a tömegben.
Harrynek ideje sem maradt azon gondolkodnia, mi is történt, mivel máris odalépett hozzá egy háromfős társaság. A fiú oldalra pillantott, remélve, hogy megpillantja valahol szerelmét, aki majd kimenti a frusztráló helyzetből, azonban még mindig nem látta Dracót, és ez kezdte egyre jobban feszélyezni; ösztönei azt súgták, valami nem volt rendben.
– Lenyűgöző – jegyezte meg a griffendéles. Azonban nem tudta sokáig, sem pedig nyugodtan csodálni az építményt, hiszen aznap délutáni programjuk sötét árnyékot vetett hangulatára és mázsás súlyként nehezedett mellkasára.
A riporterek tömege már várta őket, de szerencsére Kingsley és a Minisztérium emberei nyílt utat biztosítottak számukra a bejáratig. Lett volna lehetőségük egyenesen az egyik szobába utazni zsupszkulccsal, de Draco ragaszkodott ahhoz, hogy megjelenésük makulátlan legyen, így korábban különböző szalonokban jártak. Illetve, első megállójuk az Abszol útra érkezésüket követően egy cukrászda volt, ahol – hála Dracónak, aki meggyőzte a személyzetet arról, hogy nem lenne jó, ha kiderülne az ott létük – elkortyolgattak egy Conjure kakaót és megettek egy–egy kondéros kekszet is. Az a szinte idilli idő, amit a korai órákban Dracóval töltött nagyon távolinak tűnt, de Harry bármit megadott volna azért, hogy végre túllehessen ezen a konferencia mizérián és ismét háborítatlanul szentelhesse minden figyelmét a szőkének.
A hosszú, tágas, boltíves folyosók is hasonlóan lenyűgözőek voltak, mint a kinti látvány. Végül Kingsleyt követve, aki egy sötétkék, aranymintás dísztalárt viselt, egy szobához értek. A miniszter maga is feszültnek tűnt, a riporterek előtt mindössze gyorsan kezet rázott Harryvel és Dracóval, mielőtt elindultak volna beljebb. Most, hogy az ajtó becsukódott mögöttük és hárman maradtak, fordult csak igazán feléjük; vállai megereszkedtek, tekintete fáradt volt, féloldalas mosolya keserűségről árulkodott.
– Mr. Malfoy – üdvözölte Dracót egy biccentéssel, mielőtt a griffendéleshez fordult volna, kezét Harry vállára helyezve –, Harry – mosolyodott el. – Őszintén sajnálom, hogy itt kell lennetek – sóhajtott a férfi. – Foglaljatok helyet! – intett a kanapé felé.
– Shacklebolt miniszter, biztosíthatom, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy nem egyszerű ez a helyzet önnek sem – mondta Draco kimért, hivatalos hangon.
– A Kingsley is megteszi – legyintett a varázsló megdörzsölve halántékát. – Valóban nem egyszerű. Ha csak a brit minisztérium és sajtó lihegne a nyakamban, de a franciáktól az amerikaiakig mindenkit érdekel a téma... – rázta meg lemondóan a fejét.
– Jó lesz tisztázni végre a dolgokat – mondta Harry nyugtatásképpen.
– A konferencia hamarosan kezdődik – jelentette be Kingsley –, addig is, parancsoltok valamit inni? – Az asztalon szavait követően italok széles választéka jelent meg.
– Igen, köszönöm – töltött magának egy kis vizet a szőke, Harry viszont csak nemlegesen megrázta a fejét.
– Hogy vagy Harry? – engedte le végleg álarcát a miniszter, mikor meglátta összekulcsolt kezüket; hangja kedves, baráti volt.
– Jól – mosolyodott el a fiú őszintén –, jól vagyunk.
Pár szót még váltottak, majd a miniszter távozott; Harrynek és Dracónak így még maradt pár perce kettesben, mielőtt nekik is ki kellett volna menniük a jelenleg biztonságot nyújtó szobából.
– Azt hinné az ember, hogy Harry Potter már hozzászokott ehhez – jegyezte meg a szőke. – Mégis remeg egy kicsit a kezed.
Harry nem maga miatt aggódott, még mindig csak az lebegett a szeme előtt, hogy mi lesz ha eldurvulnak a dolgok és a mardekárosnak fizikailag, vagy lelkileg baja esik. Feszültségével egyszerre érezte a mágia bizsergését a mellkasában, a levegőben; kész volt harcba szállni Dracóért. Volt már tanúja annak, hogy a szőke bármennyire is próbálta erősnek mutatni magát, ugyanúgy össze tudott törni. – Harrynek nem állt szándékában hagyni, hogy ez ismét megtörténjen.
– Minden rendben lesz – felelte végül Draco szürke szemeibe nézve. A szőke szinte ezüstös haja és íriszei tökéletes összhangban álltak öltözetével, amelyet a legnagyobb odafigyeléssel tervezett meg, állított össze; az elengedhetetlen fekete dísztalárhoz a kék egy különleges árnyalatában pompázó inget választott, amely sötétje csodálatra méltó kontrasztot alkotott hófehér bőrével, s ha lehet még tekintélyesebbé tette megjelenését. – Remekül nézel ki.
– Mindketten remekül festünk – értett egyet Draco. – Nem is lehetne másképp, azután, hogy mennyi energiát fektettem a tökéletes darabok kiválasztásával és a legjobb szabó felfogadásával. – Harry akaratlanul is elmosolyodott a másik tényszerű közlésén.
A griffendéles izzadó tenyereit nadrágjába törölte, mielőtt a hatalmas, kétszárnyú ajtó kilincséért nyúlt volna.
– Ne aggódj, együtt megoldjuk – mondta még Draco, aztán a küszöbön túli hangzavar betöltötte a teret, szinte gondolataikat is elnyomta.
Az Anemone csarnok méltán volt híres; a szemkápráztató virágok ezer színben, csokrokban lógtak le a plafonról, szőtték körbe az oszlopokat, törtek utat maguknak a falat alkotó téglák között. A hosszú, monumentális belterű csarnok legvégében pódium állt, előtte sokaság tömörült; több tucat különböző szabású díszruha, és legalább annyi különböző akcentus – Kingsley nem viccelt, amikor azt mondta a varázsvilág minden tájáról érdekelte az embereket Harry Potter, Voldemort legyőzője.
– Kérhetnék egy kis csendet? – emelte torkához a Pálcák Urát Harry; hangja mennydörgésként visszhangzott végig a csarnokon elnémítva a tömeget. – Remek, köszönöm! Szóval, mint azt valószínűleg mind tudják ,én Harry Potter vagyok, a mellettem álló személy, pedig Draco Lucius Malfoy.
– Előbb a másikat illik bemutatni... – jegyezte meg Draco halkan, mintha csak azzal akarná levezetni a feszültséget, hogy minden hibára ráugrik. Nem törődött a szőke morgásával – jelenleg az illemtani kérdés volt a legkisebb problémája –, figyelmét az kötötte le, hogyan sercegtek máris az elvarázsolt pennák, annak ellenére, hogy jóformán még semmit nem mondott.
– Azért vagyunk itt, hogy tisztázzuk a helyzetet egyszer és mindenkorra. Később esetlegesen pár kérdésre is választ adunk majd – vette át a szót Draco észrevéve, hogy Harry egy pillanatra elveszett. A mardekáros ujjai, mintha csak véletlen lett volna, súrolták a szemüveges kézfejét, visszarántva őt a valóságba.
– Draco és én valóban egy pár vagyunk – törtek elő belőle a szavak. Annak ellenére, hogy mennyi díjátadóra és különböző ünnepi eseményre kapott meghívást sosem volt jó viszonya a beszédekkel. Csak akkor tudott érdemlegesen kiállni a közönség elé, mikor háború dúlt. – Romantikus értelemben – tette hozzá; megtanulta már, hogy a riporterek így is–úgy is elferdítik majd szavait, így igyekezett a lehető legpontosabban fogalmazni. – Sőt, mi több, el is jegyeztük egymást...
Harry mondani akart még valamit, de ujjaik összefűzése és egyenlőre még csak egyszerű, aranylón fénylő karikagyűrűik csillogása túl sok volt a tömegnek ahhoz, hogy tovább tudják türtőztetni magukat. A termet robbanásszerűen töltötte be ismét az elhangzó kérdések és megjegyzések sokasága. A fiú megígérte, hogy higgadt marad, de egyre nehezebben tartotta magát.
– Csendet, ha kérhetem! Szeretném azt is tisztázni, hogy nem állok semmilyen bűbáj, vagy főzet hatása alatt. Ezen felül pedig, még annyit, hogy habár itt vagyok, egyiküknek sincs joga a magánéletemben kutakodni, sem pedig Dracóéban! – emelte meg a hangját, túlharsogva a tömeget. – Szeretem Draco Lucius Malfoyt – tette még hozzá, mintegy végszó gyanánt.
– Most pedig válaszolnánk pár kérdésre – szabotálta Harry terveit Draco, ugyanis a griffendéles máris készült lelépni. Szerencsére attól kezdve a szőke vezette a beszédet; higgadtan szólított fel találomra riportereket és válaszolt kérdéseikre, s csak néha adta át Harrynek a szót.
Mikor végre valahára Draco is úgy ítélte meg, hogy eleget etették a pletykalapok kopóit, és bejelentette a sajtókonferencia végét, Harry a lehető leggyorsabban igyekezett eltűnni a szobában, ahol már korábban is jártak.
– Eddig egészen tűrhető volt – mondta Draco kortyolva poharából –, sokkal rosszabbra számítottam.
– Még koránt sincs vége ennek az egésznek – emlékeztette Harry komoran; még csak most következett az állófogadás.
A gálát valójában nem miattuk rendezték meg, bár kétségkívül miattuk tartották most. A Minisztérium aurori részlegének erőforrásainak bővítésére szerveztek gyűjtő estet, amelyre ők is hivatalosak voltak. Kingsley maga kérte meg Harryt, hogy ha már így alakult, vegyenek részt azon is, hiszen a fiú maga is aurori pályára szeretett volna lépni, és kétségkívül nagyobb lelkesedéssel fognak befektetni a pénzes boszorkák és varázslók, ha azt látják, ő is támogatja az ügyet. Szóval, ez amolyan szívesség volt a miniszternek, egy barátnak.
– Nem fog elborulni az agyad, ugye? – kérdezte Draco, szürke szemeivel a kanapén ülő, arcát tenyereibe temető Harryt.
– Majd meglátjuk. Attól függ, hogy viselkednek veled – morogta halkan.
– Ha átvészeljük a fogadást egy esetleges politikai botrány nélkül, akkor meglephetlek valamivel – mosolyodott el Draco sejtelmesen. – Anélkül is tudom, hogy szeretsz, hogy felgyújtanál valakit – biztosította, majd lágy csókot lehelt a másik ajkaira.
– Hát, akkor muszáj lesz viselkednem – görbült felfelé a griffendéles szája sarka is.
Mielőtt még tovább mehettek volna egy lágy csóknál, Draco felkelt és az ajtó felé indult. Harry szomorúan konstatálta, hogy nem maradt több idejük, s jobb ha indulnak, mielőtt még belefeledkeznének valamibe. Csak pár perc szünetük volt, ami alatt az Anemone csarnokot felkészítették az est következő eseményére.
– Gyere, később is vizslathatod a hátsóm – fordult vissza Draco kihívón, s Harry tudta, hogy szándékosan húzza az agyát.
– Szavadon foglak! – indult el a griffendéles immáron több energiával, mint korábban.
A csarnok úgy festett, mintha egy tipikus varázslatos bál helyszínéül szolgált volna. Azalatt a pár perc alatt nem csak hosszú, tele pakolt svédasztalok és kicsi, kör alakú asztalok tűntek fel a lelógó bokréták alatt, hanem a vendégek egy része is már megérkezett; elegáns, drága, hivalkodó ruhába öltözött boszorkák és varázslók társalogtak kisebb csoportokban.
Bármennyire is nem Harry Potter volt az est témája, mégis mindenki megtalálta a duót. Habár a riporterekhez viszonyítva sokkal illemtudóbbak és kimértebbek voltak, akikkel most találkozott, a közel ötvenedik kézfogás és hálanyilvánítás után Harrynek már ismét kezdett sok lenni a helyzet – főleg, mert időről–időre elszakadt a mardekárostól, aki úgy tűnt elég sok mindenkit ismert a jelenlevők közül.
– Öröm találkozni önnel – ragadta meg a kezét egy alacsony, fekete kosztümöt viselő nő. Erős kézfogása volt annak ellenére, hogy úgy festett, mint akit a szél is képes eldönteni. Egy pillanattal később pedig már illetlenül közel hajolt a fiúhoz, hogy közvetlen a fülébe súghassa a szavakat – ; Ha eltűnik valami, ami fontos, Malfoy házában érdemes keresnie. – Még alig fejezte be rejtélyes mondatát, máris sarkon fordult és eltűnt a tömegben.
Harrynek ideje sem maradt azon gondolkodnia, mi is történt, mivel máris odalépett hozzá egy háromfős társaság. A fiú oldalra pillantott, remélve, hogy megpillantja valahol szerelmét, aki majd kimenti a frusztráló helyzetből, azonban még mindig nem látta Dracót, és ez kezdte egyre jobban feszélyezni; ösztönei azt súgták, valami nem volt rendben.
37. fejezet
Miután az utolsó meghívott vendégek is megérkeztek Kingsley beszéde következett, amellyel egyben az estélyt is hivatalosan megnyitotta. Harry szemei még akkor sem akadtak rá a szőke hajkorona tulajdonosára, mikor mindenki visszatért azok körébe, akiket ismert, akikkel érkezett és figyelmét a miniszternek szentelte. A fiú tenyere viszketett, a mágia türelmetlenül, készen bizsergett mellkasában – Harry nem volt benne biztos, hogy saját idegességét, vagy esetleg a pálcáét érezte, s, hogy vajon annak ereje, vagy sajátja örvénylett bőre alatt.
A miniszter beszédjét taps követte, majd helyét Gawain Robards, az auror részleg vezetője vette át, hogy ő is szóljon pár szót a helyzettel kapcsolatban; a háborúban rengetegen haltak meg, köztük tömérdek aurorral. Harry azonnal Kingsleyhez lépett, és pár bűbáj kiszórásával biztosította, hogy senki ne hallja meg amit mondani készült a minisztert leszámítva.
– Nem láttam Dracót egy ideje. Lehet, hogy semmiség, és csak összefutott valakivel, akit ismer, de...
– Értem, szólok, hogy fésüljék át az épületet – vágott szavába komolyan Kingsley a rendezvényt biztosító aurorok felé biccentve. – Azonnal szólok, ha megtudok valamit, de addig is jó lenne, ha nem látszana, hogy gond van; ez az este fontos, remélem megérted.
A miniszter mintha olvasott volna Harry gondolataiban, aki azonnal segítségét akarta ajánlani a keresésben, de végül is megértette Kingsley okait és a helyzetet. A fiú bólintott és visszafordult, hogy úgy tegyen, mint aki Robardsot hallgatja, míg a másik varázsló elsietett.
Kingsley akkor tűnt csak fel ismét, mikor a vendégek már neki láttak a svédasztal tartalmának eltüntetéséhez és nagylelkű pénzösszegek adományozásához; addigra Harryt már csak egy hajszál választotta el attól, hogy aggodalmában meggondolatlanul cselekedjen.
– Nem találják az épületben, de a bejáratot biztosító őrök nem látták, hogy távozott volna – közölte Kingsley semleges arckifejezéssel, de testtartásán látszott, hogy őt is feszélyezte a helyzet. – Legutóbb egy fekete ruhás boszorkával látták beszélgetni, ha ez mond valamit.
– Mennem kell – vágta rá Harry, amint eszébe jutott a kaotikusan egymás után hozzá lépő emberek közül az–az egy nő és a szavai; „Ha eltűnik valami, ami fontos, Malfoy házában érdemes keresnie”.
Nem várta meg, amíg a miniszter számon kéri, vagy esetleg valaki megpróbálja útját állni; pálcát ragadott és szinte futva távozott a teremből. Amint átlépte a bejárat küszöbét megpördült és dehopponált – bár csak pár utcával messzebbre, mivel át akarta gondolni a helyzetet; Draco volt a tét, lehet, hogy az élete, vagyis semmilyen hiba nem fért bele.
A helyzetből és a tényekből, amelyek rendelkezésére álltak az következett, hogy Draco nem volt életveszélyben. Hiszen, még ha ez az egész egy halálfalók, Malfoyok, vagy mások által kitervelt csapda volt is, azt neki állították fel, és a szőke maximum a csali szerepét töltötte be. – Bármilyen elvetemült, gerinctelen alak is volt Lucius, a saját fiának biztonságáról minden bizonnyal gondoskodott... Mindezek ellenére Harry nem volt az a fajta, aki magára hagyta volna Dracót, szüksége volt arra, hogy lássa, hogy jól van; ösztönei nem nyugodtak le, sőt, kérlelhetetlenül követelték, hogy rohanjon a mardekárosért és átkozzon szét mindenkit, aki az útját próbálja állni.
Nem akart bárkit is belevonni ebbe a helyzetbe – a Minisztérium emberei nem cselekedtek volna egyből, megkérdőjelezték volna, el kellett volna számolnia; Hermione pedig minden bizonnyal tervet készített volna, amire szintén nem volt ideje.
Végül Harry ismét eltűnt egy örvényben, hogy aztán a roxforti birtok határára érkezzen meg. Igyekezett higgadtan kezelni a helyzetet, úgy viselkedni, ami méltó egy leendő aurorhoz. A hopponálás sokszor volt megerőltető a varázslók számára, főként, hogyha nagy távolságot tettek meg, de Harry egyáltalán nem érezte kimerültebbnek magát. Suhintott pálcájával, s pár hosszú pillanat elteltével a láthatatlanná tévő köpeny fátyolos, fénylő anyaga máris ujjai közé simult.
Ismét megpördült, s ezúttal a Malfoy kúria előtt tűnt fel. Nem látott őröket; igazából semmilyen mozgást, de azért a köpeny védelme ellenséges személyek nélkül a láthatáron is nyugtatóan hatott rá.
A Pálcák Ura úgy simult ujjaihoz, mintha csak arra lett volna teremtve, hogy Harry forgassa. A fiú szinte fizikailag érezte a mágia elektromos bizsergését, ahogy az a pálca és közte, illetve körülötte pulzált; lenyűgöző érzés volt. Harry tudta, tapasztalta, milyen hatalmas erővel tudta végrehajtani a legegyszerűbb varázslatot is, annak megsokszorozva hatékonyságát. Így, mikor a pálca végéből szikrákat hányva előtört a bűbáj, és a kovácsoltvas kapu úgy tárult ki előtte, hogy majd leszakadt, nem érte meglepetés. Úgy vélte, hogy mindenképpen számítanak jöttére, s ha tudják, hogy megérkezett, a köpenynek hála mégsem látják, legalább egy kicsit össze tudja zavarni ellenfeleit.
Anélkül, hogy bármiféle akadályba ütközött volna sétált végig a kúriáig vezető kikövezett úton; kezdte azt érezni, hogy valami nagyon nincs rendben – sejtelme megerősítésre talált, mikor a bejárati ajtó kitárult, és egy zavarodott tekintetű Lucius Malfoy lépett ki rajta.
– Mi történt? – hallatszott Narcissa hangja.
– Maradj a házban! – mondta feleségének a pálcáját előre szegező, lecsapni kész férfi; tekintetét idegesen hordozta körbe udvarán. – Szólj a manóknak, hogy fésüljék át a birtokot és...
Harry pár pillanatig habozott csak, mielőtt megérzéseit követve felfedte kilétét Mr. Malfoyba fojtva a szót – a fiú és a férfi egy lélegzetvételnyi ideig egymásra szegezték pálcájukat, mielőtt meglepő mód az ajtóban álló varázsló engedte le karját elsőként.
– Potter? – bukott elő a férfiból. Szavaira Narcissa is megjelent az ajtóban; feszült vonásai kissé megenyhülni látszottak váratlan vendégük láttán.
– Draco nincs itt, nem igaz? – kérdezte Harry elszorult torokkal; hirtelen azt kívánta bár az idősebb Malfoy állított volna csapdát neki a saját fiát használva. Bárhol máshol is volt Draco, immáron igen nagy esélye volt annak, hogy valóban veszélyben volt.
– Draco eltűnt? – kapott levegő után az asszony. – Lucius... – szorította meg férje karját, mintha csak támaszt keresne, s mintha szemei is benedvesedtek volna, habár Harry nem látott könnyeket.
– Mi történt? – kérdezte feszülten az idősebb Malfoy.
Harry vívódott pár másodpercig, mielőtt gyorsan összegezte az est történéseit – megakadt és Malfoyék tudhattak valamit.
– Biztosan Draco házára gondolt – mondta Narcissa, s Lucius is bólintott. Harry azt várta volna, hogy a páros ezt tudva azonnal pálcát ránt és dehopponál, de nem ez történt; ehelyett egy pillanatig kínos csend telepedett közéjük.
– Oda megyek. – Harry várta, hogy a Malfoyok azt mondják, hogy vele tartanak, hiszen mégiscsak egyetlen gyermekükről volt szó.
– Nem mehetsz csak úgy oda Potter! – mordult fel Lucius, végre előre lépve, mint aki Harryvel akar tartani.
– Nincs mire várnom. Megyek – a fiú már fordult is, hogy minél előbb elhagyhassa a birtokot és dehopponálhasson.
– Állj! Minden bizonnyal erős, tapasztalt varázslók tartják fogva, nem sok esélye lehet... – Lucius elharapta a mondatot, mikor Narcissa megrántotta a kezét és szikrázó tekintettel pillantott férjére, aki ezek után átgondoltabban folytatta. – Önnel tartunk.
– Őszintén azt hittem, hogy még előttem oda indulnak – szűkültek össze a griffendéles szemei, ahogy a Malfoyokra pillantott; nem értette, mi célja volt ennek a közjátéknak. Nem szívesen működött volna együtt Luciusszal, s főleg nem bízott volna meg benne, de megértette egy szülő szeretetét és azt, hogy a házaspárnak kötelessége volt fiuk segítségére sietni. – Találkozzunk félúton a sorban álló házak és Dracóé között az út melletti facsoportnál – mondta végül. – Onnét akár már távolról felmérhetjük a terepet és nem valószínű, hogy észre vesznek.
– Nem tudjuk, hol a ház – ismerte be az asszony, mire, ha lehetséges volt, Lucius még feszültebbé vált.
Ez a tény megváltoztatta az egész helyzetet. Harry immáron nem kényszerült arra, hogy magával vigye a Malfoyokat – s így, már két oka is volt arra, hogy egyedül távozzon a birtokról; nem bízott bennük, és bármennyire is nem szívlelte őket, mégiscsak Draco szülei voltak, nem akarta veszélyes szituációba helyezni őket.
– Ígérem, mindent megteszek – felelte máris rohanva a még mindig nyitva álló kapu felé, útközben blokkolva pár nem éppen halálos, a megállítására szánt varázslatot.
Harry tudta, hogy nem számít, milyen erős varázslatokat szórtak ki Draco birtokára, a köpeny el fogja rejteni, és így alkalma nyílik majd megfelelően felkészülni mielőtt bármit is tenne. A kertben három ellenséges varázslóval találta szembe magát, akik a muglik számára kiábrándító bűbájoknak hála láthatatlanok voltak. Nagy meglepetésére nem csak látta, de érezte is a behatolók jelenlétét; amint betette a lábát a birtokra, tudta, hogy már nem ugyanazok a védelmi varázslatok álltak fent, és, hogy nem Draco szórta ki őket. Ez a hely, a szőke otthona volt, vagyis Harry is jól érezte magát, amikor korábban itt járt, most azonban az épület és a kisugárzása ridegnek, hátborzongatónak hatott.
– Stupor – suttogta el a varázsigét újra és újra kiütve a betolakodókat, még mielőtt azok észre vehették volna. Érezte a mágia dinamikusságát és tudta, hogy habár a bűbáj csak pár perces eszméletvesztés okozására volt kitalálva, ellenfelei nem fognak felkelni a földről egy darabig. – Homenum Revelio! – mormolta mielőtt tovább haladt volna.
Hirtelen – a mindenféle megélt borzalom miatt kialakult – enyhe paranoiája – és az, hogy emiatt a nyáron nem kevés időt töltött olyan bűbájok tanulmányozásával, amelyeket a képzett aurorok is használtak,– igazán hasznosnak bizonyult.
Az imént kiszórt varázslatnak hála immáron igazán pontos képe volt arról, hogy ellenfelei hol helyezkedtek el a házban, és, hogy mennyien. – Harry sokszor morfondírozott azon, hogy mennyivel többet nyújthatott volna a csatában, ha igazán oda teszi magát, ha csak fele annyit tanul mint Hermione. – Nem állt szándékában felkészületlenül harcba menni még egyszer. Sorban ártalmatlanította a varázslókat és boszorkákat, s egyre magabiztosabbá és határozottabbá vált; nem fogja cserben hagyni Dracót.
Az emeletről valaki leszólt, s mikor nem jött válasz elindult a konyha felé; Harry alig tudott a falhoz lapulni, hogy a nagydarab, döcögő férfi elférjen mellette. Megvárta, amíg leért, hogy ne legyen olyan hangos, mikor padlót fog. Eddigre már várta volna, hogy valakinek feltűnjön az, hogy valami nem volt rendben, de nem érkezett újabb ellenséges személy a másik után. Csakhamar az is kiderült, hogy miért, amikor a ház feszült csendjét fájdalmas kiáltás törte meg. A háló ajtaja csukva volt, a túloldalról zokogás hallatszott; Draco szenvedésének hangja Harry szívébe mart.
A mágia olyan erővel lángolt, hogy a fiú a földig tudta volna rombolni vele a házat is, nemhogy az ajtót, ami elválasztotta a szőkétől, de a griffendéles minden önuralmát latba vetve fogta vissza magát, hiszen a bejárat kirobbantásával akár Dracónak is árthatott volna.
Csak egy ellenséges mágust sikerült kiiktatnia, mielőtt elszabadult a pokol. Nem látták, de tudták, hogy ott van, s lévén, hogy a helyiségbe csak egy úton lehetett bejutni, a szobában lévők össztüzet zúdítottak az ajtó irányába; Harry a falnak préselte magát, és várt.
– Állj! – hallatszott egy boszorka hangja, s Harry felismerte a fekete ruhás lányt. – Nézzétek meg! – Szavait követően ketten hagyták el a szobát, s így a fiúnak lehetősége nyílt elkábítani őket; a küszöb előtt estek össze.
Harry előre lépett, hogy feltudja mérni a terepet – csak Draco halk zokogása volt folytonos és kötötte le figyelmét, bármennyire is volt kaotikus a helyzet. A boszorka azonban elég okosnak bizonyult ahhoz, hogy egy szélviharral lesodorja Harryről a köpenyt, felfedve a fiút helyzetét.
A smaragd szemek körbe villantak a szobában, s habár Harry nem látott sokat a hirtelen rátörő varázslóktól, a padlón sötétlő vérfoltok pont elégnek bizonyultak ahhoz, hogy önuralma, – amivel a háborgó mágiát tartotta kordában – végleg megtörjön a nyomás alatt. Pajzsot vont maga elé, amiről a bűbájok szikrázva pattantak le, majd egyetlen varázslatot kiáltott csak, amelynek ereje hátra lökött minden jelenlevőt, pálcáik pedig kopogva hulltak a földre, tompán puffanó testükkel együtt.
Harry tudta, hogy ideiglenesen biztosan nem maradt ellenfél a környéken. Sietve hullott térdre Draco mellett, aki a falnak kuporodva zokogott; kékes, szakadt ruháját vér festette sötétre.
– Itt vagyok – motyogta a fiú, miközben a még mindig lecsapni kész, felbőszült erőt arra utasította, hogy vágja szét a Draco végtagjait összefogó köteleket. – Hol sérültél meg? Mi történt? – Harry nem várt választ; magához szorította a szőke remegő testét, aki kétségbeesetten fúrta fejét nyakhajlatába és vonta még közelebb.
Amennyire Harry meg tudta állapítani, Draco sérülései nem voltak életveszélyesek, de ettől függetlenül azonnal el kellett látni őket.
– Azonnal elmegyünk innen, már nem bánthatnak – csitította a mardekárost. – Elviszlek a kórházba... – kezdte volna el ölébe emelni Dracót, ha az tiltakozva nem kezdi el rázni fejét.
– Ne... Várj – motyogta odébb húzódva, és körbe pillantva. – Őket... Át kell adni az auroroknak – szedte végre össze gondolatait, s Harry azonnal megértette mire gondolt; nem úszhatták meg, amit tettek.
– Tudsz várni két percet? – kérdezte, habár nem szívesen hagyta volna magára Dracót akárcsak egyetlen másodpercre.
A mardekáros biztosította Harryt arról, hogy most már túl fogja élni, habár mindezt olyan monotonon, előre meredve tette, hogy a griffendélesnek nem volt kétsége afelől, hogy Draco sokkot kapott. Így hát a lehető leggyorsabban levitálta a nappaliba minden eszméletlen bűnözőnek a testét – lehet a szükségesnél kevésbé figyelt arra, milyen magasságból ejtette a szoba közepére őket –, majd megidézett kötelekkel és sóbálvány átokkal biztosította be, hogy ne legyen lehetőségük kiszabadulni; pálcáikat gondosan össze rendezte, hiszen bizonyítékul szolgálhattak. A művelet közben egy vészjelzést is kiküldött a Minisztériumnak Draco kandallóján keresztül, de az aurorok érkezését már nem szándékozott megvárni.
A szőkét és a láthatatlanná tévő köpenyt karjai közt tartva kész volt dehopponálni, de Draco még mindig elutasította azt, hogy a kórházba vigye – arcát Harry nyakába temette, ujjaival görcsösen kapaszkodott ruhájába. Végül a fiú mérlegelve egyéb lehetőségeit választott úti célt és hagyta, hogy a mágikus örvény beszippantsa mindkettejüket; hogy aztán egy másodperccel később aznap másodjára is a Malfoy kúria kapuja előtt találja magát.
Az adrenalin és tomboló erő által addig elnyomott kimerültség úgy temette maga alá, hogy szinte észre se vette. Gondolatai eltompultak, de ettől függetlenül is tudta, hogy Dracónak segítség kellett, és, hogy el kellett jutnia a kúria kétszárnyú ajtajáig.
– Adja ide Potter!
Lucius hangja tőrként hatolt át az elméjét fedő ködrétegen. Harry nem tudta mikor, de lábai végül felmondták a szolgálatot, s így ő a talajon térdelt, Dracót még mindig magához szorítva. A szőke némileg elcsitult, talán nem is volt eszméletén. Harry végül kissé koordinálatlanul, de átadta Dracót az idősebb Malfoynak.
– Narcissa, kísérd be Pottert! – adta ki az utasítást a férfi, miközben máris az épület felé igyekezett. Az asszony habozott; tett egy lépést, mintha fia és férje után akarna rohanni, de végül ott maradt Harryvel és talpra segítette.
– Köszönöm – suttogta az asszony elcsukló hangon. – Most már jól lesz... – mondta, de Harry nem tudta, hogy önmagát, vagy őt akarta meggyőzni.
A miniszter beszédjét taps követte, majd helyét Gawain Robards, az auror részleg vezetője vette át, hogy ő is szóljon pár szót a helyzettel kapcsolatban; a háborúban rengetegen haltak meg, köztük tömérdek aurorral. Harry azonnal Kingsleyhez lépett, és pár bűbáj kiszórásával biztosította, hogy senki ne hallja meg amit mondani készült a minisztert leszámítva.
– Nem láttam Dracót egy ideje. Lehet, hogy semmiség, és csak összefutott valakivel, akit ismer, de...
– Értem, szólok, hogy fésüljék át az épületet – vágott szavába komolyan Kingsley a rendezvényt biztosító aurorok felé biccentve. – Azonnal szólok, ha megtudok valamit, de addig is jó lenne, ha nem látszana, hogy gond van; ez az este fontos, remélem megérted.
A miniszter mintha olvasott volna Harry gondolataiban, aki azonnal segítségét akarta ajánlani a keresésben, de végül is megértette Kingsley okait és a helyzetet. A fiú bólintott és visszafordult, hogy úgy tegyen, mint aki Robardsot hallgatja, míg a másik varázsló elsietett.
Kingsley akkor tűnt csak fel ismét, mikor a vendégek már neki láttak a svédasztal tartalmának eltüntetéséhez és nagylelkű pénzösszegek adományozásához; addigra Harryt már csak egy hajszál választotta el attól, hogy aggodalmában meggondolatlanul cselekedjen.
– Nem találják az épületben, de a bejáratot biztosító őrök nem látták, hogy távozott volna – közölte Kingsley semleges arckifejezéssel, de testtartásán látszott, hogy őt is feszélyezte a helyzet. – Legutóbb egy fekete ruhás boszorkával látták beszélgetni, ha ez mond valamit.
– Mennem kell – vágta rá Harry, amint eszébe jutott a kaotikusan egymás után hozzá lépő emberek közül az–az egy nő és a szavai; „Ha eltűnik valami, ami fontos, Malfoy házában érdemes keresnie”.
Nem várta meg, amíg a miniszter számon kéri, vagy esetleg valaki megpróbálja útját állni; pálcát ragadott és szinte futva távozott a teremből. Amint átlépte a bejárat küszöbét megpördült és dehopponált – bár csak pár utcával messzebbre, mivel át akarta gondolni a helyzetet; Draco volt a tét, lehet, hogy az élete, vagyis semmilyen hiba nem fért bele.
A helyzetből és a tényekből, amelyek rendelkezésére álltak az következett, hogy Draco nem volt életveszélyben. Hiszen, még ha ez az egész egy halálfalók, Malfoyok, vagy mások által kitervelt csapda volt is, azt neki állították fel, és a szőke maximum a csali szerepét töltötte be. – Bármilyen elvetemült, gerinctelen alak is volt Lucius, a saját fiának biztonságáról minden bizonnyal gondoskodott... Mindezek ellenére Harry nem volt az a fajta, aki magára hagyta volna Dracót, szüksége volt arra, hogy lássa, hogy jól van; ösztönei nem nyugodtak le, sőt, kérlelhetetlenül követelték, hogy rohanjon a mardekárosért és átkozzon szét mindenkit, aki az útját próbálja állni.
Nem akart bárkit is belevonni ebbe a helyzetbe – a Minisztérium emberei nem cselekedtek volna egyből, megkérdőjelezték volna, el kellett volna számolnia; Hermione pedig minden bizonnyal tervet készített volna, amire szintén nem volt ideje.
Végül Harry ismét eltűnt egy örvényben, hogy aztán a roxforti birtok határára érkezzen meg. Igyekezett higgadtan kezelni a helyzetet, úgy viselkedni, ami méltó egy leendő aurorhoz. A hopponálás sokszor volt megerőltető a varázslók számára, főként, hogyha nagy távolságot tettek meg, de Harry egyáltalán nem érezte kimerültebbnek magát. Suhintott pálcájával, s pár hosszú pillanat elteltével a láthatatlanná tévő köpeny fátyolos, fénylő anyaga máris ujjai közé simult.
Ismét megpördült, s ezúttal a Malfoy kúria előtt tűnt fel. Nem látott őröket; igazából semmilyen mozgást, de azért a köpeny védelme ellenséges személyek nélkül a láthatáron is nyugtatóan hatott rá.
A Pálcák Ura úgy simult ujjaihoz, mintha csak arra lett volna teremtve, hogy Harry forgassa. A fiú szinte fizikailag érezte a mágia elektromos bizsergését, ahogy az a pálca és közte, illetve körülötte pulzált; lenyűgöző érzés volt. Harry tudta, tapasztalta, milyen hatalmas erővel tudta végrehajtani a legegyszerűbb varázslatot is, annak megsokszorozva hatékonyságát. Így, mikor a pálca végéből szikrákat hányva előtört a bűbáj, és a kovácsoltvas kapu úgy tárult ki előtte, hogy majd leszakadt, nem érte meglepetés. Úgy vélte, hogy mindenképpen számítanak jöttére, s ha tudják, hogy megérkezett, a köpenynek hála mégsem látják, legalább egy kicsit össze tudja zavarni ellenfeleit.
Anélkül, hogy bármiféle akadályba ütközött volna sétált végig a kúriáig vezető kikövezett úton; kezdte azt érezni, hogy valami nagyon nincs rendben – sejtelme megerősítésre talált, mikor a bejárati ajtó kitárult, és egy zavarodott tekintetű Lucius Malfoy lépett ki rajta.
– Mi történt? – hallatszott Narcissa hangja.
– Maradj a házban! – mondta feleségének a pálcáját előre szegező, lecsapni kész férfi; tekintetét idegesen hordozta körbe udvarán. – Szólj a manóknak, hogy fésüljék át a birtokot és...
Harry pár pillanatig habozott csak, mielőtt megérzéseit követve felfedte kilétét Mr. Malfoyba fojtva a szót – a fiú és a férfi egy lélegzetvételnyi ideig egymásra szegezték pálcájukat, mielőtt meglepő mód az ajtóban álló varázsló engedte le karját elsőként.
– Potter? – bukott elő a férfiból. Szavaira Narcissa is megjelent az ajtóban; feszült vonásai kissé megenyhülni látszottak váratlan vendégük láttán.
– Draco nincs itt, nem igaz? – kérdezte Harry elszorult torokkal; hirtelen azt kívánta bár az idősebb Malfoy állított volna csapdát neki a saját fiát használva. Bárhol máshol is volt Draco, immáron igen nagy esélye volt annak, hogy valóban veszélyben volt.
– Draco eltűnt? – kapott levegő után az asszony. – Lucius... – szorította meg férje karját, mintha csak támaszt keresne, s mintha szemei is benedvesedtek volna, habár Harry nem látott könnyeket.
– Mi történt? – kérdezte feszülten az idősebb Malfoy.
Harry vívódott pár másodpercig, mielőtt gyorsan összegezte az est történéseit – megakadt és Malfoyék tudhattak valamit.
– Biztosan Draco házára gondolt – mondta Narcissa, s Lucius is bólintott. Harry azt várta volna, hogy a páros ezt tudva azonnal pálcát ránt és dehopponál, de nem ez történt; ehelyett egy pillanatig kínos csend telepedett közéjük.
– Oda megyek. – Harry várta, hogy a Malfoyok azt mondják, hogy vele tartanak, hiszen mégiscsak egyetlen gyermekükről volt szó.
– Nem mehetsz csak úgy oda Potter! – mordult fel Lucius, végre előre lépve, mint aki Harryvel akar tartani.
– Nincs mire várnom. Megyek – a fiú már fordult is, hogy minél előbb elhagyhassa a birtokot és dehopponálhasson.
– Állj! Minden bizonnyal erős, tapasztalt varázslók tartják fogva, nem sok esélye lehet... – Lucius elharapta a mondatot, mikor Narcissa megrántotta a kezét és szikrázó tekintettel pillantott férjére, aki ezek után átgondoltabban folytatta. – Önnel tartunk.
– Őszintén azt hittem, hogy még előttem oda indulnak – szűkültek össze a griffendéles szemei, ahogy a Malfoyokra pillantott; nem értette, mi célja volt ennek a közjátéknak. Nem szívesen működött volna együtt Luciusszal, s főleg nem bízott volna meg benne, de megértette egy szülő szeretetét és azt, hogy a házaspárnak kötelessége volt fiuk segítségére sietni. – Találkozzunk félúton a sorban álló házak és Dracóé között az út melletti facsoportnál – mondta végül. – Onnét akár már távolról felmérhetjük a terepet és nem valószínű, hogy észre vesznek.
– Nem tudjuk, hol a ház – ismerte be az asszony, mire, ha lehetséges volt, Lucius még feszültebbé vált.
Ez a tény megváltoztatta az egész helyzetet. Harry immáron nem kényszerült arra, hogy magával vigye a Malfoyokat – s így, már két oka is volt arra, hogy egyedül távozzon a birtokról; nem bízott bennük, és bármennyire is nem szívlelte őket, mégiscsak Draco szülei voltak, nem akarta veszélyes szituációba helyezni őket.
– Ígérem, mindent megteszek – felelte máris rohanva a még mindig nyitva álló kapu felé, útközben blokkolva pár nem éppen halálos, a megállítására szánt varázslatot.
Harry tudta, hogy nem számít, milyen erős varázslatokat szórtak ki Draco birtokára, a köpeny el fogja rejteni, és így alkalma nyílik majd megfelelően felkészülni mielőtt bármit is tenne. A kertben három ellenséges varázslóval találta szembe magát, akik a muglik számára kiábrándító bűbájoknak hála láthatatlanok voltak. Nagy meglepetésére nem csak látta, de érezte is a behatolók jelenlétét; amint betette a lábát a birtokra, tudta, hogy már nem ugyanazok a védelmi varázslatok álltak fent, és, hogy nem Draco szórta ki őket. Ez a hely, a szőke otthona volt, vagyis Harry is jól érezte magát, amikor korábban itt járt, most azonban az épület és a kisugárzása ridegnek, hátborzongatónak hatott.
– Stupor – suttogta el a varázsigét újra és újra kiütve a betolakodókat, még mielőtt azok észre vehették volna. Érezte a mágia dinamikusságát és tudta, hogy habár a bűbáj csak pár perces eszméletvesztés okozására volt kitalálva, ellenfelei nem fognak felkelni a földről egy darabig. – Homenum Revelio! – mormolta mielőtt tovább haladt volna.
Hirtelen – a mindenféle megélt borzalom miatt kialakult – enyhe paranoiája – és az, hogy emiatt a nyáron nem kevés időt töltött olyan bűbájok tanulmányozásával, amelyeket a képzett aurorok is használtak,– igazán hasznosnak bizonyult.
Az imént kiszórt varázslatnak hála immáron igazán pontos képe volt arról, hogy ellenfelei hol helyezkedtek el a házban, és, hogy mennyien. – Harry sokszor morfondírozott azon, hogy mennyivel többet nyújthatott volna a csatában, ha igazán oda teszi magát, ha csak fele annyit tanul mint Hermione. – Nem állt szándékában felkészületlenül harcba menni még egyszer. Sorban ártalmatlanította a varázslókat és boszorkákat, s egyre magabiztosabbá és határozottabbá vált; nem fogja cserben hagyni Dracót.
Az emeletről valaki leszólt, s mikor nem jött válasz elindult a konyha felé; Harry alig tudott a falhoz lapulni, hogy a nagydarab, döcögő férfi elférjen mellette. Megvárta, amíg leért, hogy ne legyen olyan hangos, mikor padlót fog. Eddigre már várta volna, hogy valakinek feltűnjön az, hogy valami nem volt rendben, de nem érkezett újabb ellenséges személy a másik után. Csakhamar az is kiderült, hogy miért, amikor a ház feszült csendjét fájdalmas kiáltás törte meg. A háló ajtaja csukva volt, a túloldalról zokogás hallatszott; Draco szenvedésének hangja Harry szívébe mart.
A mágia olyan erővel lángolt, hogy a fiú a földig tudta volna rombolni vele a házat is, nemhogy az ajtót, ami elválasztotta a szőkétől, de a griffendéles minden önuralmát latba vetve fogta vissza magát, hiszen a bejárat kirobbantásával akár Dracónak is árthatott volna.
Csak egy ellenséges mágust sikerült kiiktatnia, mielőtt elszabadult a pokol. Nem látták, de tudták, hogy ott van, s lévén, hogy a helyiségbe csak egy úton lehetett bejutni, a szobában lévők össztüzet zúdítottak az ajtó irányába; Harry a falnak préselte magát, és várt.
– Állj! – hallatszott egy boszorka hangja, s Harry felismerte a fekete ruhás lányt. – Nézzétek meg! – Szavait követően ketten hagyták el a szobát, s így a fiúnak lehetősége nyílt elkábítani őket; a küszöb előtt estek össze.
Harry előre lépett, hogy feltudja mérni a terepet – csak Draco halk zokogása volt folytonos és kötötte le figyelmét, bármennyire is volt kaotikus a helyzet. A boszorka azonban elég okosnak bizonyult ahhoz, hogy egy szélviharral lesodorja Harryről a köpenyt, felfedve a fiút helyzetét.
A smaragd szemek körbe villantak a szobában, s habár Harry nem látott sokat a hirtelen rátörő varázslóktól, a padlón sötétlő vérfoltok pont elégnek bizonyultak ahhoz, hogy önuralma, – amivel a háborgó mágiát tartotta kordában – végleg megtörjön a nyomás alatt. Pajzsot vont maga elé, amiről a bűbájok szikrázva pattantak le, majd egyetlen varázslatot kiáltott csak, amelynek ereje hátra lökött minden jelenlevőt, pálcáik pedig kopogva hulltak a földre, tompán puffanó testükkel együtt.
Harry tudta, hogy ideiglenesen biztosan nem maradt ellenfél a környéken. Sietve hullott térdre Draco mellett, aki a falnak kuporodva zokogott; kékes, szakadt ruháját vér festette sötétre.
– Itt vagyok – motyogta a fiú, miközben a még mindig lecsapni kész, felbőszült erőt arra utasította, hogy vágja szét a Draco végtagjait összefogó köteleket. – Hol sérültél meg? Mi történt? – Harry nem várt választ; magához szorította a szőke remegő testét, aki kétségbeesetten fúrta fejét nyakhajlatába és vonta még közelebb.
Amennyire Harry meg tudta állapítani, Draco sérülései nem voltak életveszélyesek, de ettől függetlenül azonnal el kellett látni őket.
– Azonnal elmegyünk innen, már nem bánthatnak – csitította a mardekárost. – Elviszlek a kórházba... – kezdte volna el ölébe emelni Dracót, ha az tiltakozva nem kezdi el rázni fejét.
– Ne... Várj – motyogta odébb húzódva, és körbe pillantva. – Őket... Át kell adni az auroroknak – szedte végre össze gondolatait, s Harry azonnal megértette mire gondolt; nem úszhatták meg, amit tettek.
– Tudsz várni két percet? – kérdezte, habár nem szívesen hagyta volna magára Dracót akárcsak egyetlen másodpercre.
A mardekáros biztosította Harryt arról, hogy most már túl fogja élni, habár mindezt olyan monotonon, előre meredve tette, hogy a griffendélesnek nem volt kétsége afelől, hogy Draco sokkot kapott. Így hát a lehető leggyorsabban levitálta a nappaliba minden eszméletlen bűnözőnek a testét – lehet a szükségesnél kevésbé figyelt arra, milyen magasságból ejtette a szoba közepére őket –, majd megidézett kötelekkel és sóbálvány átokkal biztosította be, hogy ne legyen lehetőségük kiszabadulni; pálcáikat gondosan össze rendezte, hiszen bizonyítékul szolgálhattak. A művelet közben egy vészjelzést is kiküldött a Minisztériumnak Draco kandallóján keresztül, de az aurorok érkezését már nem szándékozott megvárni.
A szőkét és a láthatatlanná tévő köpenyt karjai közt tartva kész volt dehopponálni, de Draco még mindig elutasította azt, hogy a kórházba vigye – arcát Harry nyakába temette, ujjaival görcsösen kapaszkodott ruhájába. Végül a fiú mérlegelve egyéb lehetőségeit választott úti célt és hagyta, hogy a mágikus örvény beszippantsa mindkettejüket; hogy aztán egy másodperccel később aznap másodjára is a Malfoy kúria kapuja előtt találja magát.
Az adrenalin és tomboló erő által addig elnyomott kimerültség úgy temette maga alá, hogy szinte észre se vette. Gondolatai eltompultak, de ettől függetlenül is tudta, hogy Dracónak segítség kellett, és, hogy el kellett jutnia a kúria kétszárnyú ajtajáig.
– Adja ide Potter!
Lucius hangja tőrként hatolt át az elméjét fedő ködrétegen. Harry nem tudta mikor, de lábai végül felmondták a szolgálatot, s így ő a talajon térdelt, Dracót még mindig magához szorítva. A szőke némileg elcsitult, talán nem is volt eszméletén. Harry végül kissé koordinálatlanul, de átadta Dracót az idősebb Malfoynak.
– Narcissa, kísérd be Pottert! – adta ki az utasítást a férfi, miközben máris az épület felé igyekezett. Az asszony habozott; tett egy lépést, mintha fia és férje után akarna rohanni, de végül ott maradt Harryvel és talpra segítette.
– Köszönöm – suttogta az asszony elcsukló hangon. – Most már jól lesz... – mondta, de Harry nem tudta, hogy önmagát, vagy őt akarta meggyőzni.
38. fejezet
Draco vékony, sápadt alakja mozdulatlanul terült el a hófehér lepedőn, így a főleg felsőtestén húzódó vörös sebek még haragosabbnak, erőteljesebbnek hatottak. Mire Harry és az őt támogató Narcissa a szobába értek Lucius már gyógyfüves borogatással kezelte a nem túl mély, de kétségkívül fájdalmas vágásokat.
A zöld szemek végig siklottak a falfehér bőrön, amelynek szinte már minden négyzetcentiméterét ismerte, és Harry elborzadt; hogy volt képes valaki Dracóval, ilyet tenni; aztán a gyomra is felfordult, mikor eszébe jutott milyen hatása volt a Sectumsemprának. A mágia általában – még maga a gyilkos átok sem – nem rendelkezett azzal a tulajdonsággal, hogy gyomorforgató, brutális módon, hosszú szenvedéssel karöltve fejtse ki hatását, ellenben letisztult és gyors volt. Ezért is volt különös maga a tény, hogy Dracót megkínozták, és ezt nem egy „tiszta, egyszerű” Cruciatussal, hanem szinte már mugli módszerekre hasonlító módon tették.
– Hogy van? – rebegte Narcissa varázsigét mormoló férje oldalára lépve, szemeit egy pillanatra se véve le fiáról.
– Jól lesz – felelte tömören a férfi.
Az asszony és Harry ajkait egyöntetű, megkönnyebbült sóhaj hagyta el, s ezzel együtt utóbbit az a maradék ereje is, ami eddig kitartott. Ő is az ágy mellé lépett, az ellentétes oldalra, mint, ahol a Malfoy házaspár volt, és térdre ereszkedett. Egy utolsó mágia szikra még pislákolt a mellkasában; mikor már ismét Draco oldalán volt, érezte, ahogy az az apró morzsa is elillan, s azzal egyidejűleg a szőke pillái megrebbentek, és Draco kinyitotta szemeit. Egy pillanatra a mardekáros fiú mellkasában szakadt a levegő, és izmai is megrándultak, megfeszültek, de a pillanatnyi ijedtség csak addig tartott, amíg szürke íriszeivel Harryre nem bukkant; akkor megkönnyebbülten hanyatlott vissza a karmazsinpettyes lepedőre.
Kétség sem fért ahhoz, hogy Draco még Harrynél is kimerültebb volt; engedte, hogy szemhéjai vissza ereszkedjenek és pillái csókot leheljenek orcáira, s mindössze kezét fordította fel és vonszolta oldalra, mintegy invitálva Harryt, aki habozás nélkül – hasonlóan akadozó, nehézkes mozdulatokkal – fonta össze ujjaikat. A griffendéles mindössze onnét tudta, hogy Draco ébren van, hogy a szőke néha–néha megszorította kezét.
Harry számára a világ, amely körülöttük volt összemosódott, – lehet egyszer–kétszer egy–egy pillanatra el is aludt –, végül Narcissa hangjára eszmélt fel.
– Mr. Potter, nyugodtan pihenjen le a szomszédos szobában.
Harry gondolkodás nélkül rázta meg fejét; nem akarta magára hagyni Dracót egy pillanatra sem; még a kezét sem szerette volna elengedni, nemhogy azt, hogy egy vastag fal válassza el őket egymástól. Végül azonban minden igyekezete ellenére is úrrá lett rajta a fáradtság, és ott ahol, úgy ahogy volt aludt el, fejét az ágy szélének hajtva.
Mire a fiú felébredt a sötétség szürkületté fakult, s Harry zavarodottan kapta körbe tekintetét; a homályos foltok groteszk módon folytak egybe szemei előtt. Az álom nyomán hátramaradt kavarodás szerencsére gyorsan elillant, és emlékei a korábbi nap eseményeiről hamar világossá váltak.
Pálcája még mindig ruhája zsebében volt, ott, ahol hagyta, így gyorsan magához tudta hívni szemüvegét. Feje hasogatott, mozdulatai is kissé koordinálatlannak hatottak, de ez mind nem számított; elsődlegesen Dracót szerette volna látni és azt, hogy jól van – pont ezért is sérelmezte annyira, hogy a Malfoyok egy külön szobába deportálták, ahelyett, hogy ott hagyták volna a földön szerelme mellett. Bár, őszintén annak is örült, hogy a kúriából nem rakták ki, sőt, mind a Pálcák Ura, mind a láthatatlanná tévő köpeny az oldalán volt, sértetlenül.
– Harry Potter! Szüksége van valamire? – jelent meg egy manó.
– Hol van Draco? – a fiú hangja rekedtesen és sürgetőn csengett.
– Az úrfi a szomszédos szobában pihen. Asszonyom arra kért, hogy ezt adjam át önnek, amint felébred – a manó két borítékot nyújtott felé, egyiken a minisztérium, másikon Roxfort pecsétje díszelgett.
– Köszönöm – ragadta meg a leveleket és indult el megkeresni a szőkét; a manó a sarkában loholt, és készségesen mutatta az utat.
Harry próbált óvatosan benyitni, nehogy felébressze Dracót, ha esetleg aludna, de a szőke azonnal mozgolódni kezdett és nem sokkal később már hunyorogva nézett az ajtón beszűrődő fénnyel koronázott alakra.
– Hogy vagy? – lépett közelebb Harry bizonytalanul; a manó eltűnt, valószínűleg szólni a Malfoy házaspárnak.
– Voltam már rosszabbul.
– Sajnálom... – motyogta Harry félre pillantva; meg kellett volna védenie Dracót.
– Merlinre... – forgatta meg ezüst szemeit a fiú egy fájdalmas grimasz kíséretében. – Ne kezd ezt az önmarcangolósdit, mert nagyon nem hiányzik még a te hülyeséged is az idegállapotomnak – morogta Draco. Harry ajkai akaratlanul is mosolyra görbültek a tipikus „malfoyos” hanglejtést hallva.
– Örülök, hogy jobban vagy. – Ült le az ágy szélére, mire Draco azonnal közelebb kuporodott és amennyire csak tudott Harry oldalának dőlt. A szőke enyhén remegett, ahogy a griffendéles átkarolta és magához szorította; de a Harryt elöntő megkönnyebbült érzés helyét rövid időn belül sötét gondolatok vették át. – Mi történt? – kérdezte meg végül egy kis habozás után.
Draco reszketegen sóhajtott egyet és igyekezett még közelebb férkőzni Harryhez, mintha csak el akarna bújni karjai között. A griffendéles utálta ilyen sebezhetőnek, traumatizáltnak és rettegőnek látni a másikat; ismét eszébe jutott, hogy a mardekáros milyen hosszú időn keresztül rejtőzött álarc mögé a külvilág elől...
– Mielőtt még csak megfordulna a fejedben, hogy magadat okold, szögezzük le, hogy ami történt, az nem a te hibád. – Harry kételkedve bólintott, de nem adott hangot véleményének. – Amennyire tudom, a fő tervük az volt, hogy téged csapdába csaljanak, de a másik része... – Draco megakadt és nagyot nyelt. – Az, amit velem tettek, nem miattad volt, hanem, hogy ezzel büntessék a szüleimet. Azt mondták, elárultuk őket...
Harry az állát a másik feje tetején nyugtatta és csitítóan írt le köröket Draco hátán kezével.
– Halálfalók voltak?
– Egy részük, párnak hallottam már a hangját korábban is, de nevet nem tudnék mondani...
Egy szolid kopogás szakította félbe Dracót, majd Lucius válaszra se várva tárta ki az ajtót, és lépett be nyomában Narcissával.
– Draco, szívem, hogy érzed magad? – kérdezte az asszony.
A mardekáros sóhajtott egyet, majd kissé eltávolodott Harrytől, hogy aztán hátat fordítson neki és úgy dőljön az oldalának; úgy tűnt cseppet sem zavarta, hogy szülei is jelen voltak. A griffendéles szívét melengette, hogy Draco nem csak szavakkal biztosítja arról, hogy nem szégyenli kapcsolatukat, de tettei is ezt mutatják. Mindenesetre Harry inkább a kezében várakozó két levélnek szentelte figyelmét, amíg a Malfoyok váltottak pár szót – persze fél füllel oda figyelt, és bármikor kész volt Draco védelmére kelni; habár szerencsére erre nem volt szükség.
A levél, amely Kingsleytől érkezett részletes leírással szolgált Draco támadóinak letartóztatásáról és elszállításáról, sőt, már a tárgyalásuk pontos időpontja is szerepelt a pergamenen.
A másik boríték tartalma, habár McGalagony aláírásával érkezett, kétségkívül Hermione szavait foglalta magába – bűntudata támadt, amiért végül is kihagyta őket az ügyből, mikor veszély fenyegette őt és Dracót, de végső soron a szőke ott volt az oldalán, és teljesen fel fog épülni – nem bánt meg egyetlen döntést sem, amit meg kellett hoznia az éjszaka folyamán.
– Mr. Potter! – mondta az idősebb Malfoy, mire Harry felkapta a fejét. – Hálás köszönet, amiért haza hozta a fiam. – Ábrázata nem volt különb, mint máskor, de a griffendéles tudta, hogy ezúttal komolyan gondolta a szavakat, és kötelességtudón bólintott; nem tudta, mi mást tehetne.
– Lenyűgöző, amit értem tett – mondta Draco, Harry pedig egy kínos félmosoly kíséretében hajtotta össze a leveleket.
– Kedden lesz a tárgyalás – mondta inkább. – Mind ketten hivatalosak vagyunk, de ha nem akarsz, nem kell eljönnöd.
Draco addig helyezkedett, amíg szürke íriszei megtalálták Harry zöldjeit:
– De – kulcsolta össze ujjaikat –, veled tartok.
✶✶✶
– Most jön a neheze – vakarta meg gondterhelten tarkóját Harry.
– Mire gondolsz?
Draco értetlensége érthető volt, hiszen elviekben már minden akadályon átverekedték magukat, és leküzdötték a veszélyeket. A Malfoy kúriában töltött idő elviselhető volt, leszámítva azt, amikor a Próféta újabb és újabb cikkeket hozott le, mint például „Harry Potter a hős most sem volt tétlen” – a griffendéles és a szőke már fel se vették, de Lucius igen sérelmezte, hogy Dracót gyengének állították be, míg Harryről ódákat zengtek. Legalább a helyzet nem ártott a kapcsolatukról alkotott véleménynek, sőt mi több, mintha némileg javított is volna rajta.
A tárgyalás Draco számára nehezebb volt, hiszen ismét látnia kellett azokat, akik megkínozták a saját otthonában, de végül az is akadálymentesen zajlott; rengeteg terhelő bizonyíték volt a minisztérium kezében, így az ítélet nem volt kérdéses.
Azonban még hátra volt a találkozás Ronnal és Hermionéval; Harry kissé aggódott, mit fognak szólni barátai, milyen hosszúra nyúló fejmosásban fogja részesíteni a boszorka...
– Mehetünk? – kérdezte végül válasz helyett a kandalló felé biccentve. Draco bólintott, s pár pillanat múlva már az igazgatói irodában léptek ki a magasra csapó lángnyelvek közül.
– Draco! Harry! – a boszorka egyszerre vonta őket ölelésbe, vigyázva, nehogy fájdalmat okozzon Dracónak, akinek sebei még mindig gyógyulófélben voltak. – Úgy örülök, hogy jól vagytok!
– Jó újra itt – értett egyet Draco és esetlenül viszonozta a gesztust.
– Ha ilyen van, legközelebb mind megyünk! – lépett hátra Hermione, megkönnyebbültről kioktatóra váltva. – Ha mi is elkísértünk volna...
– Jó látni, hogy egyben vagytok – mosolygott a vörös is.
– Mr. Potter, Mr. Malfoy – szólt McGalagony is –, jó újra látni önöket. Pihenjenek le! – Az igazgató asszonynak minden bizonnyal rengeteg dolga volt, s így próbálta őket finoman kitessékelni irodájából.
Hermione a folyosón is rendíthetetlenül folytatta a helyzet kielemzését, és Harry felelőtlenségének választékosan megfogalmazott esszé jellegű elmondását, míg nem Draco hősiesen a szemüveges segítségére sietett és beszélgetésbe kezdett a boszorkával.
Harry hálás volt barátaiért, és szerelméért, azért, mert ismét együtt lehettek. Eddig a pillanatig fel sem tűnt neki, hogy mekkora nyomás nehezedett a vállára, szinte már összetört alatta. Most viszont mintha a súly csökkent volna, és a fiú fellélegezhetett.
A zöld szemek végig siklottak a falfehér bőrön, amelynek szinte már minden négyzetcentiméterét ismerte, és Harry elborzadt; hogy volt képes valaki Dracóval, ilyet tenni; aztán a gyomra is felfordult, mikor eszébe jutott milyen hatása volt a Sectumsemprának. A mágia általában – még maga a gyilkos átok sem – nem rendelkezett azzal a tulajdonsággal, hogy gyomorforgató, brutális módon, hosszú szenvedéssel karöltve fejtse ki hatását, ellenben letisztult és gyors volt. Ezért is volt különös maga a tény, hogy Dracót megkínozták, és ezt nem egy „tiszta, egyszerű” Cruciatussal, hanem szinte már mugli módszerekre hasonlító módon tették.
– Hogy van? – rebegte Narcissa varázsigét mormoló férje oldalára lépve, szemeit egy pillanatra se véve le fiáról.
– Jól lesz – felelte tömören a férfi.
Az asszony és Harry ajkait egyöntetű, megkönnyebbült sóhaj hagyta el, s ezzel együtt utóbbit az a maradék ereje is, ami eddig kitartott. Ő is az ágy mellé lépett, az ellentétes oldalra, mint, ahol a Malfoy házaspár volt, és térdre ereszkedett. Egy utolsó mágia szikra még pislákolt a mellkasában; mikor már ismét Draco oldalán volt, érezte, ahogy az az apró morzsa is elillan, s azzal egyidejűleg a szőke pillái megrebbentek, és Draco kinyitotta szemeit. Egy pillanatra a mardekáros fiú mellkasában szakadt a levegő, és izmai is megrándultak, megfeszültek, de a pillanatnyi ijedtség csak addig tartott, amíg szürke íriszeivel Harryre nem bukkant; akkor megkönnyebbülten hanyatlott vissza a karmazsinpettyes lepedőre.
Kétség sem fért ahhoz, hogy Draco még Harrynél is kimerültebb volt; engedte, hogy szemhéjai vissza ereszkedjenek és pillái csókot leheljenek orcáira, s mindössze kezét fordította fel és vonszolta oldalra, mintegy invitálva Harryt, aki habozás nélkül – hasonlóan akadozó, nehézkes mozdulatokkal – fonta össze ujjaikat. A griffendéles mindössze onnét tudta, hogy Draco ébren van, hogy a szőke néha–néha megszorította kezét.
Harry számára a világ, amely körülöttük volt összemosódott, – lehet egyszer–kétszer egy–egy pillanatra el is aludt –, végül Narcissa hangjára eszmélt fel.
– Mr. Potter, nyugodtan pihenjen le a szomszédos szobában.
Harry gondolkodás nélkül rázta meg fejét; nem akarta magára hagyni Dracót egy pillanatra sem; még a kezét sem szerette volna elengedni, nemhogy azt, hogy egy vastag fal válassza el őket egymástól. Végül azonban minden igyekezete ellenére is úrrá lett rajta a fáradtság, és ott ahol, úgy ahogy volt aludt el, fejét az ágy szélének hajtva.
Mire a fiú felébredt a sötétség szürkületté fakult, s Harry zavarodottan kapta körbe tekintetét; a homályos foltok groteszk módon folytak egybe szemei előtt. Az álom nyomán hátramaradt kavarodás szerencsére gyorsan elillant, és emlékei a korábbi nap eseményeiről hamar világossá váltak.
Pálcája még mindig ruhája zsebében volt, ott, ahol hagyta, így gyorsan magához tudta hívni szemüvegét. Feje hasogatott, mozdulatai is kissé koordinálatlannak hatottak, de ez mind nem számított; elsődlegesen Dracót szerette volna látni és azt, hogy jól van – pont ezért is sérelmezte annyira, hogy a Malfoyok egy külön szobába deportálták, ahelyett, hogy ott hagyták volna a földön szerelme mellett. Bár, őszintén annak is örült, hogy a kúriából nem rakták ki, sőt, mind a Pálcák Ura, mind a láthatatlanná tévő köpeny az oldalán volt, sértetlenül.
– Harry Potter! Szüksége van valamire? – jelent meg egy manó.
– Hol van Draco? – a fiú hangja rekedtesen és sürgetőn csengett.
– Az úrfi a szomszédos szobában pihen. Asszonyom arra kért, hogy ezt adjam át önnek, amint felébred – a manó két borítékot nyújtott felé, egyiken a minisztérium, másikon Roxfort pecsétje díszelgett.
– Köszönöm – ragadta meg a leveleket és indult el megkeresni a szőkét; a manó a sarkában loholt, és készségesen mutatta az utat.
Harry próbált óvatosan benyitni, nehogy felébressze Dracót, ha esetleg aludna, de a szőke azonnal mozgolódni kezdett és nem sokkal később már hunyorogva nézett az ajtón beszűrődő fénnyel koronázott alakra.
– Hogy vagy? – lépett közelebb Harry bizonytalanul; a manó eltűnt, valószínűleg szólni a Malfoy házaspárnak.
– Voltam már rosszabbul.
– Sajnálom... – motyogta Harry félre pillantva; meg kellett volna védenie Dracót.
– Merlinre... – forgatta meg ezüst szemeit a fiú egy fájdalmas grimasz kíséretében. – Ne kezd ezt az önmarcangolósdit, mert nagyon nem hiányzik még a te hülyeséged is az idegállapotomnak – morogta Draco. Harry ajkai akaratlanul is mosolyra görbültek a tipikus „malfoyos” hanglejtést hallva.
– Örülök, hogy jobban vagy. – Ült le az ágy szélére, mire Draco azonnal közelebb kuporodott és amennyire csak tudott Harry oldalának dőlt. A szőke enyhén remegett, ahogy a griffendéles átkarolta és magához szorította; de a Harryt elöntő megkönnyebbült érzés helyét rövid időn belül sötét gondolatok vették át. – Mi történt? – kérdezte meg végül egy kis habozás után.
Draco reszketegen sóhajtott egyet és igyekezett még közelebb férkőzni Harryhez, mintha csak el akarna bújni karjai között. A griffendéles utálta ilyen sebezhetőnek, traumatizáltnak és rettegőnek látni a másikat; ismét eszébe jutott, hogy a mardekáros milyen hosszú időn keresztül rejtőzött álarc mögé a külvilág elől...
– Mielőtt még csak megfordulna a fejedben, hogy magadat okold, szögezzük le, hogy ami történt, az nem a te hibád. – Harry kételkedve bólintott, de nem adott hangot véleményének. – Amennyire tudom, a fő tervük az volt, hogy téged csapdába csaljanak, de a másik része... – Draco megakadt és nagyot nyelt. – Az, amit velem tettek, nem miattad volt, hanem, hogy ezzel büntessék a szüleimet. Azt mondták, elárultuk őket...
Harry az állát a másik feje tetején nyugtatta és csitítóan írt le köröket Draco hátán kezével.
– Halálfalók voltak?
– Egy részük, párnak hallottam már a hangját korábban is, de nevet nem tudnék mondani...
Egy szolid kopogás szakította félbe Dracót, majd Lucius válaszra se várva tárta ki az ajtót, és lépett be nyomában Narcissával.
– Draco, szívem, hogy érzed magad? – kérdezte az asszony.
A mardekáros sóhajtott egyet, majd kissé eltávolodott Harrytől, hogy aztán hátat fordítson neki és úgy dőljön az oldalának; úgy tűnt cseppet sem zavarta, hogy szülei is jelen voltak. A griffendéles szívét melengette, hogy Draco nem csak szavakkal biztosítja arról, hogy nem szégyenli kapcsolatukat, de tettei is ezt mutatják. Mindenesetre Harry inkább a kezében várakozó két levélnek szentelte figyelmét, amíg a Malfoyok váltottak pár szót – persze fél füllel oda figyelt, és bármikor kész volt Draco védelmére kelni; habár szerencsére erre nem volt szükség.
A levél, amely Kingsleytől érkezett részletes leírással szolgált Draco támadóinak letartóztatásáról és elszállításáról, sőt, már a tárgyalásuk pontos időpontja is szerepelt a pergamenen.
A másik boríték tartalma, habár McGalagony aláírásával érkezett, kétségkívül Hermione szavait foglalta magába – bűntudata támadt, amiért végül is kihagyta őket az ügyből, mikor veszély fenyegette őt és Dracót, de végső soron a szőke ott volt az oldalán, és teljesen fel fog épülni – nem bánt meg egyetlen döntést sem, amit meg kellett hoznia az éjszaka folyamán.
– Mr. Potter! – mondta az idősebb Malfoy, mire Harry felkapta a fejét. – Hálás köszönet, amiért haza hozta a fiam. – Ábrázata nem volt különb, mint máskor, de a griffendéles tudta, hogy ezúttal komolyan gondolta a szavakat, és kötelességtudón bólintott; nem tudta, mi mást tehetne.
– Lenyűgöző, amit értem tett – mondta Draco, Harry pedig egy kínos félmosoly kíséretében hajtotta össze a leveleket.
– Kedden lesz a tárgyalás – mondta inkább. – Mind ketten hivatalosak vagyunk, de ha nem akarsz, nem kell eljönnöd.
Draco addig helyezkedett, amíg szürke íriszei megtalálták Harry zöldjeit:
– De – kulcsolta össze ujjaikat –, veled tartok.
✶✶✶
– Most jön a neheze – vakarta meg gondterhelten tarkóját Harry.
– Mire gondolsz?
Draco értetlensége érthető volt, hiszen elviekben már minden akadályon átverekedték magukat, és leküzdötték a veszélyeket. A Malfoy kúriában töltött idő elviselhető volt, leszámítva azt, amikor a Próféta újabb és újabb cikkeket hozott le, mint például „Harry Potter a hős most sem volt tétlen” – a griffendéles és a szőke már fel se vették, de Lucius igen sérelmezte, hogy Dracót gyengének állították be, míg Harryről ódákat zengtek. Legalább a helyzet nem ártott a kapcsolatukról alkotott véleménynek, sőt mi több, mintha némileg javított is volna rajta.
A tárgyalás Draco számára nehezebb volt, hiszen ismét látnia kellett azokat, akik megkínozták a saját otthonában, de végül az is akadálymentesen zajlott; rengeteg terhelő bizonyíték volt a minisztérium kezében, így az ítélet nem volt kérdéses.
Azonban még hátra volt a találkozás Ronnal és Hermionéval; Harry kissé aggódott, mit fognak szólni barátai, milyen hosszúra nyúló fejmosásban fogja részesíteni a boszorka...
– Mehetünk? – kérdezte végül válasz helyett a kandalló felé biccentve. Draco bólintott, s pár pillanat múlva már az igazgatói irodában léptek ki a magasra csapó lángnyelvek közül.
– Draco! Harry! – a boszorka egyszerre vonta őket ölelésbe, vigyázva, nehogy fájdalmat okozzon Dracónak, akinek sebei még mindig gyógyulófélben voltak. – Úgy örülök, hogy jól vagytok!
– Jó újra itt – értett egyet Draco és esetlenül viszonozta a gesztust.
– Ha ilyen van, legközelebb mind megyünk! – lépett hátra Hermione, megkönnyebbültről kioktatóra váltva. – Ha mi is elkísértünk volna...
– Jó látni, hogy egyben vagytok – mosolygott a vörös is.
– Mr. Potter, Mr. Malfoy – szólt McGalagony is –, jó újra látni önöket. Pihenjenek le! – Az igazgató asszonynak minden bizonnyal rengeteg dolga volt, s így próbálta őket finoman kitessékelni irodájából.
Hermione a folyosón is rendíthetetlenül folytatta a helyzet kielemzését, és Harry felelőtlenségének választékosan megfogalmazott esszé jellegű elmondását, míg nem Draco hősiesen a szemüveges segítségére sietett és beszélgetésbe kezdett a boszorkával.
Harry hálás volt barátaiért, és szerelméért, azért, mert ismét együtt lehettek. Eddig a pillanatig fel sem tűnt neki, hogy mekkora nyomás nehezedett a vállára, szinte már összetört alatta. Most viszont mintha a súly csökkent volna, és a fiú fellélegezhetett.
39. fejezet
Harry roxfortos évei alatt rengeteg szörnyű dolog történt már, és, mint korábban, most sem volt nehéz ismét elvesznie a megszokott hétköznapi rutinban; amíg elfoglalt volt, addig a szemei előtt fel-felderengő kép hófehérről és karmazsinról egészen távolinak tűnt. Szerencsére gondolatai nem csak háborgó vizekre eveztek, s a fehérnek is volt egy teljesen másik formája, ami nem mással, mint az eljegyzésükkel volt kapcsolatos. A pletykaéhes sajtó csitulni látszott a roxforti diákokkal egyetemben. Az ujjaikon csillogó karikagyűrűkről azonban nem sok szó esett, habár mindkét szempár – a smaragdzöld és az ezüstszürke is – sokszor elidőzött rajtuk. Harry nem tudta, Draco fejében mi zajlott le – abban biztos volt, hogy a másik nem bánta meg az eljegyzést, azonban azt nem tudta, szeretne–e tovább lépni. Mindenesetre a griffendéles sokszor gondolkodott azon, milyen lenne esküt tenni a barátaik és családtagjaik előtt.
Azonban volt valami, amitől Roxfort falai kevésbé tűntek biztonságosnak; a történtek és a sikeresen zárt estély után a Minisztérium úgy döntött, hogy a helyzet megköveteli, a forrásokból pedig kitelik a következő auror generáció kinevelésének előrehozott megkezdése. Ez nem mást jelentett, mint, hogy azok, akik jelentkezni szerettek volna megtehették, és többnyire be is kerültek a képzésbe, annak ellenére, hogy vizsgáik még hátra voltak. Lévén azonban, hogy a diákok nem mehettek a Minisztériumba, a képzést hozták Roxfortba; alig pár nap alatt egész kiképző pályát alakítottak ki az egyik síkon a Rengeteg mellett. Ron azóta izgatott és lelkes volt, amióta a tervezet első híre kiszivárgott, ellenben Harry nagyrészt csak annyit látott az egészből, hogy a birtokra ismeretleneknek nyílt bejárása; s ez a tudat nem hagyta nyugodni.
Az sem csitította le, hogy egyre jobban kezdte kiismerni határait a nonverbális varázslást illetően, és azok elég tág teret biztosítottak neki. Tapasztalatai azt mutatták, hogy elképzelhetetlenül hatalmas mennyiségű mágiát tudott uralma alá hajtani, de csak akkor, ha bizonyos körülmények teljesültek. Például ahhoz, hogy odébb mozdítson egy tankönyvet sokkal nagyobb erőfeszítés kellett, mint ahhoz, amikor Draco támadóit iktatta ki. A próba varázslatok hatékonysága és Harry kimerültsége minden kísérlettel mást mutatott. Hermione azt gyanította, hogy valamilyen szinten a világot behálózó mágiának is van „akarata”, s az esetleg befolyásolhatja az erő hajlandóságát az együttműködésre... Rengeteg elméletük volt, de mivel a Pálca nem jelent meg ismét a fiú álmaiban, egyikben sem lehettek biztosak.
Végül azonban a baj nem onnét érkezett, ahonnét várta, és nagyobb erővel is sújtott le, mint amire valaha is fel tudott volna készülni.
Kingsley Shackleboltot az auror képzés miatt igazán sokszor meg lehetett pillantani az elmúlt hetekben, ahogy járta a birtokot és ellenőrizte, minden a terv szerint alakul–e. Azonban a miniszter elfoglalt volt, s nem is volt oka felkeresni Harryt – ezért is feszültek meg a fiú izmai azonnal, mikor meglátta, hogy a varázsló feléjük tart. Kingsley sötét szemei komoran pillantottak a négyes felé, akik éppen a Kviddics pálya felé tartottak, hogy kicsit kitisztítsák a fejüket – illetve Hermione a gyengéd, kellemes tavaszi nap sugarai alatt folytathassa a Varázslény–felügyeleti Főosztálynak szánt értekezlete írását; a boszorka tértágító bűbájjal ellátott táskája tele volt az ehhez szükséges eszközökkel.
Tovább fokozta a szemüveges nyugtalanságát az, hogy habár Ron és Hermione is ismerték Kingsleyt, a miniszter a figyelmét csak rá összpontosította, s félre se pillantva tért azonnal a lényegre:
– Harry, beszélnünk kell.
– Mi történt? – kérdezte a boszorka azonnal, tettre készen.
– Jobb lenne ezt séta közben megvitatni – tette még hozzá. Harry idegesen barátaira pillantott, a torka elszorult; majd megrántotta vállait és a miniszterrel az oldalán automatikusan a Rengeteg fái felé indult el; ott kisebb eséllyel hallgathatták ki őket.
Harrynek már a nyelve hegyén volt a kérdés, ugyanaz, amelyet már Hermione is feltett, de visszafogta magát, és türelmetlenül várta, hogy Kingsley végre elmondja, amit el akar. Végül a miniszter megköszörülte a torkát, mint akinek nehezére esik beszélni és fel akar készülni.
– Az, amit mondani fogok biztosan fel fog zaklatni – kezdte, s Harry nagyot nyelt –, de kérlek, igyekezz a lehető leg... – Kingsley nem találta a megfelelő szót, így végül hagyta a levegőben lógni a szavakat pár feszült pillanatig. – Tegnap tűz ütött ki Androméda Tonks házában.
Kingsley szavaitól elnehezült a légkör, s Harry lélegzete bennakadt. Habár tudta, hogy egy közönséges tűz nem akadály egy boszorka, vagy varázsló számára, a miniszternek nem esett volna nehezére megtalálni a szavakat, hacsak nem történt komoly baj.
A miniszter következő szavaitól Harry lábai gyökeret vetettek, mellkasa elszorult, mintha a világ omlott volna a fejére. Mindössze két mondat visszhangzott fejében azután is, hogy Kingsley részvétet nyilvánított és nem szólalt meg ismét:
„A mugli hatóságok értek oda elsőként... Két holttestet szállítottak el.”
– Nem lehet... – nyögte végül akadozva. Pár pillanat kellett, ahhoz, hogy a szavak elérjenek tudatáig, majd az azok nyomán keletkezett túlterheltséget, amely annyira sok volt, hogy a fiú csak ürességnek érezte, átvette a mindent elsöprő fájdalom és kétségbeesés; habár a felszín alatt kétely fortyogott.
– Nem találtunk varázslatra utaló jeleket... – kezdte a miniszter.
A levegőben vibráló, eddig nyugodtan áramló mágiafoszlányok megérezhették, hogy nagy szüksége van az erőre, mert egy pillanat alatt köré gyűltek, és megadták Harrynek a lehetőséget, hogy a birtokról dehopponáljon, ledöbbentve a mágiaügyi minisztert, lévén, még ő sem tudott hasonlóan cselekedni.
A mugli rendőrségi kordon nem állította meg Harryt; még csak pálcát se kellett rántson ahhoz, hogy a kifeszített szalag a földre hulljon utat adva neki. Az sem érdekelte, ha valaki meglátja, majd foglalkozik vele később. A zöldellő, frissen nőtt, tavaszi fű helyét, a fekete, barna és fehér színei festették groteszkra, mintegy a látvány előtereként. A ház ablakai üresen bámultak le az utcára, a kapuban álló döbbent fiúra. A világos falak koromtól feketéllettek; az épület lábainál ripityára törött cserépdarabok hevertek. A vakolat mögött, a beszakadt tető alatt a ház váza, mint egy csontváz látszott.
Az erő kifutott belőle, ahogyan a szín is arcából; remegve lépdelt a bejárat felé. Az ajtó lógott zsanérjain; az előtérben képkeretek, megolvadt, torz alakú játékok ropogtak talpa alatt.
Alaposan szemügyre vett mindent, agya kétségbeesetten kutatott valami jel után, hogy ez nem a valóság, hogy az, amiről Kingsley beszámolt nem történt meg... de nem talált semmit, csak nyers pusztítást.
Harry mindaddig annak a bizonyos képzeletbeli szakadéknak a peremén egyensúlyozott, mígnem a gyerekszobába – Teddy szobájába – nem ért. Ott végleg elvesztette a küzdelmet és összetörve, zokogva hullott térdre; ismét nem tudta megvédeni szeretteit.
Tehetetlen és erőtlen volt; a mágia is mintha magára hagyta volna, hadd gyászoljon egyedül. Könnyei elapadtak, az árnyak megnyúltak, az ég alja pedig együttérzőn haragos vörösre váltott.
Harry már akkor tudta, hogy valaki belépett a birtokra, mikor az illető még csak alig pár, tétova lépést tett a kapun túlra, lévén, a bűbájok maradéka, amiket kiszórt, – amikkel kutatott–, még mindig a levegőben vibrált. A fiú nem tett semmit azért, hogy megtudja ki az, sőt, szinte várta, hogy egy ellenséges alak bukkanjon fel az ajtóban és próbálja megtámadni.
– Harry...
A griffendéles vállai ha lehet még jobban megereszkedtek, s testtartása meghajlott, mintha csak újabb súly került volna vállaira, amit már nem volt képes megtartani; nem akarta, hogy Draco így lássa, ahogy azt sem, hogy neki látnia keljen a szomorúságot a szőke arcán.
– Nem kellene itt lenned... – motyogta, majd mivel nem akart még többet ártani, hozzá tette: – Sajnálom.
Harry képtelen volt rávenni magát, hogy Dracóra nézzen, de hallotta a szőke reszketeg lélegzetvételéből és tétova lépéseiből, hogy ő is hasonlóan küszködik azért, hogy talpon maradjon és ne omoljon össze. A zöld szemek előtt felvillant a kép, ahogy Teddy Dracóra nevetett, és a szőke a karjaiba vette a kis varázslót... – Harry élesen szívta be a levegőt, és elfojtotta a feltörni vágyó zokogást.
Draco habozva telepedett le végül mellé a földre, nem törődve azzal, hogy mennyire lesz mocskos talárja. Így már mindkettejük fájdalommal teli tekintete a gyerekágy torz váza felé nézett.
– Kingsley elmondta...? – kérdezte kis idő után rekedtes hangján.
– Ronnak és Hermionénak igen, nekem ők. – Draco tartott egy pillanatnyi szünetet, mielőtt megköszörülte a torkát. – Hermione azt mondta a legjobb az lesz, ha én jövök utánad. Persze ők is akartak, és én is, de nem tudom miért jöttem végül is egyedül...
Harry hálás volt Draco jelenlétéért.
– Mert erős vagy – felelte végül. Ismerte barátait, tudta, hogy gyászolnak, máshogyan mint ő, és azt is, hogy erősek voltak, de...
– Ha nekem kellene erősnek maradnom és összekaparni téged, azt hiszem nem lesz valami sikeres a kísérlet... – Harry ekkor pillantott Dracóra először; a szőke szemei pirosak voltak, arca könnyektől csillogott, összepréselt ajkai remegtek.
– Nem kell erősnek lenned – mondta Harry habozva, kizökkentve saját gyászából a másik fájdalmát látva, s azt, hogy ennek ellenére Draco milyen egyenes háttal ült, fejét felszegve; úgy tűrte a csapást, mintha egy mitológiai félisten lett volna.
– Te elhiszed...? – kérdezte Draco habozva, szeme sarkából pillantva a griffendélesre.
– Nem akarom.
– Nem baleset volt. Nem lehetett – mondta ki azokat a szavakat Draco, amelyeket Harry már jó ide forgatott ide–oda gondolatban.
– Nem.
– Kiderítjük mi történt – biztosította Draco, s hangjában cseppnyi kétely nem volt. A hófehér tenyér finoman fogta közre Harry ökölbe szorult kezeit, ahogy a szőke lassan oldalra dőlt, hogy puszta jelenlétével is támogatást nyújtson Harrynek.
– Köszönöm...
Azonban volt valami, amitől Roxfort falai kevésbé tűntek biztonságosnak; a történtek és a sikeresen zárt estély után a Minisztérium úgy döntött, hogy a helyzet megköveteli, a forrásokból pedig kitelik a következő auror generáció kinevelésének előrehozott megkezdése. Ez nem mást jelentett, mint, hogy azok, akik jelentkezni szerettek volna megtehették, és többnyire be is kerültek a képzésbe, annak ellenére, hogy vizsgáik még hátra voltak. Lévén azonban, hogy a diákok nem mehettek a Minisztériumba, a képzést hozták Roxfortba; alig pár nap alatt egész kiképző pályát alakítottak ki az egyik síkon a Rengeteg mellett. Ron azóta izgatott és lelkes volt, amióta a tervezet első híre kiszivárgott, ellenben Harry nagyrészt csak annyit látott az egészből, hogy a birtokra ismeretleneknek nyílt bejárása; s ez a tudat nem hagyta nyugodni.
Az sem csitította le, hogy egyre jobban kezdte kiismerni határait a nonverbális varázslást illetően, és azok elég tág teret biztosítottak neki. Tapasztalatai azt mutatták, hogy elképzelhetetlenül hatalmas mennyiségű mágiát tudott uralma alá hajtani, de csak akkor, ha bizonyos körülmények teljesültek. Például ahhoz, hogy odébb mozdítson egy tankönyvet sokkal nagyobb erőfeszítés kellett, mint ahhoz, amikor Draco támadóit iktatta ki. A próba varázslatok hatékonysága és Harry kimerültsége minden kísérlettel mást mutatott. Hermione azt gyanította, hogy valamilyen szinten a világot behálózó mágiának is van „akarata”, s az esetleg befolyásolhatja az erő hajlandóságát az együttműködésre... Rengeteg elméletük volt, de mivel a Pálca nem jelent meg ismét a fiú álmaiban, egyikben sem lehettek biztosak.
Végül azonban a baj nem onnét érkezett, ahonnét várta, és nagyobb erővel is sújtott le, mint amire valaha is fel tudott volna készülni.
Kingsley Shackleboltot az auror képzés miatt igazán sokszor meg lehetett pillantani az elmúlt hetekben, ahogy járta a birtokot és ellenőrizte, minden a terv szerint alakul–e. Azonban a miniszter elfoglalt volt, s nem is volt oka felkeresni Harryt – ezért is feszültek meg a fiú izmai azonnal, mikor meglátta, hogy a varázsló feléjük tart. Kingsley sötét szemei komoran pillantottak a négyes felé, akik éppen a Kviddics pálya felé tartottak, hogy kicsit kitisztítsák a fejüket – illetve Hermione a gyengéd, kellemes tavaszi nap sugarai alatt folytathassa a Varázslény–felügyeleti Főosztálynak szánt értekezlete írását; a boszorka tértágító bűbájjal ellátott táskája tele volt az ehhez szükséges eszközökkel.
Tovább fokozta a szemüveges nyugtalanságát az, hogy habár Ron és Hermione is ismerték Kingsleyt, a miniszter a figyelmét csak rá összpontosította, s félre se pillantva tért azonnal a lényegre:
– Harry, beszélnünk kell.
– Mi történt? – kérdezte a boszorka azonnal, tettre készen.
– Jobb lenne ezt séta közben megvitatni – tette még hozzá. Harry idegesen barátaira pillantott, a torka elszorult; majd megrántotta vállait és a miniszterrel az oldalán automatikusan a Rengeteg fái felé indult el; ott kisebb eséllyel hallgathatták ki őket.
Harrynek már a nyelve hegyén volt a kérdés, ugyanaz, amelyet már Hermione is feltett, de visszafogta magát, és türelmetlenül várta, hogy Kingsley végre elmondja, amit el akar. Végül a miniszter megköszörülte a torkát, mint akinek nehezére esik beszélni és fel akar készülni.
– Az, amit mondani fogok biztosan fel fog zaklatni – kezdte, s Harry nagyot nyelt –, de kérlek, igyekezz a lehető leg... – Kingsley nem találta a megfelelő szót, így végül hagyta a levegőben lógni a szavakat pár feszült pillanatig. – Tegnap tűz ütött ki Androméda Tonks házában.
Kingsley szavaitól elnehezült a légkör, s Harry lélegzete bennakadt. Habár tudta, hogy egy közönséges tűz nem akadály egy boszorka, vagy varázsló számára, a miniszternek nem esett volna nehezére megtalálni a szavakat, hacsak nem történt komoly baj.
A miniszter következő szavaitól Harry lábai gyökeret vetettek, mellkasa elszorult, mintha a világ omlott volna a fejére. Mindössze két mondat visszhangzott fejében azután is, hogy Kingsley részvétet nyilvánított és nem szólalt meg ismét:
„A mugli hatóságok értek oda elsőként... Két holttestet szállítottak el.”
– Nem lehet... – nyögte végül akadozva. Pár pillanat kellett, ahhoz, hogy a szavak elérjenek tudatáig, majd az azok nyomán keletkezett túlterheltséget, amely annyira sok volt, hogy a fiú csak ürességnek érezte, átvette a mindent elsöprő fájdalom és kétségbeesés; habár a felszín alatt kétely fortyogott.
– Nem találtunk varázslatra utaló jeleket... – kezdte a miniszter.
A levegőben vibráló, eddig nyugodtan áramló mágiafoszlányok megérezhették, hogy nagy szüksége van az erőre, mert egy pillanat alatt köré gyűltek, és megadták Harrynek a lehetőséget, hogy a birtokról dehopponáljon, ledöbbentve a mágiaügyi minisztert, lévén, még ő sem tudott hasonlóan cselekedni.
A mugli rendőrségi kordon nem állította meg Harryt; még csak pálcát se kellett rántson ahhoz, hogy a kifeszített szalag a földre hulljon utat adva neki. Az sem érdekelte, ha valaki meglátja, majd foglalkozik vele később. A zöldellő, frissen nőtt, tavaszi fű helyét, a fekete, barna és fehér színei festették groteszkra, mintegy a látvány előtereként. A ház ablakai üresen bámultak le az utcára, a kapuban álló döbbent fiúra. A világos falak koromtól feketéllettek; az épület lábainál ripityára törött cserépdarabok hevertek. A vakolat mögött, a beszakadt tető alatt a ház váza, mint egy csontváz látszott.
Az erő kifutott belőle, ahogyan a szín is arcából; remegve lépdelt a bejárat felé. Az ajtó lógott zsanérjain; az előtérben képkeretek, megolvadt, torz alakú játékok ropogtak talpa alatt.
Alaposan szemügyre vett mindent, agya kétségbeesetten kutatott valami jel után, hogy ez nem a valóság, hogy az, amiről Kingsley beszámolt nem történt meg... de nem talált semmit, csak nyers pusztítást.
Harry mindaddig annak a bizonyos képzeletbeli szakadéknak a peremén egyensúlyozott, mígnem a gyerekszobába – Teddy szobájába – nem ért. Ott végleg elvesztette a küzdelmet és összetörve, zokogva hullott térdre; ismét nem tudta megvédeni szeretteit.
Tehetetlen és erőtlen volt; a mágia is mintha magára hagyta volna, hadd gyászoljon egyedül. Könnyei elapadtak, az árnyak megnyúltak, az ég alja pedig együttérzőn haragos vörösre váltott.
Harry már akkor tudta, hogy valaki belépett a birtokra, mikor az illető még csak alig pár, tétova lépést tett a kapun túlra, lévén, a bűbájok maradéka, amiket kiszórt, – amikkel kutatott–, még mindig a levegőben vibrált. A fiú nem tett semmit azért, hogy megtudja ki az, sőt, szinte várta, hogy egy ellenséges alak bukkanjon fel az ajtóban és próbálja megtámadni.
– Harry...
A griffendéles vállai ha lehet még jobban megereszkedtek, s testtartása meghajlott, mintha csak újabb súly került volna vállaira, amit már nem volt képes megtartani; nem akarta, hogy Draco így lássa, ahogy azt sem, hogy neki látnia keljen a szomorúságot a szőke arcán.
– Nem kellene itt lenned... – motyogta, majd mivel nem akart még többet ártani, hozzá tette: – Sajnálom.
Harry képtelen volt rávenni magát, hogy Dracóra nézzen, de hallotta a szőke reszketeg lélegzetvételéből és tétova lépéseiből, hogy ő is hasonlóan küszködik azért, hogy talpon maradjon és ne omoljon össze. A zöld szemek előtt felvillant a kép, ahogy Teddy Dracóra nevetett, és a szőke a karjaiba vette a kis varázslót... – Harry élesen szívta be a levegőt, és elfojtotta a feltörni vágyó zokogást.
Draco habozva telepedett le végül mellé a földre, nem törődve azzal, hogy mennyire lesz mocskos talárja. Így már mindkettejük fájdalommal teli tekintete a gyerekágy torz váza felé nézett.
– Kingsley elmondta...? – kérdezte kis idő után rekedtes hangján.
– Ronnak és Hermionénak igen, nekem ők. – Draco tartott egy pillanatnyi szünetet, mielőtt megköszörülte a torkát. – Hermione azt mondta a legjobb az lesz, ha én jövök utánad. Persze ők is akartak, és én is, de nem tudom miért jöttem végül is egyedül...
Harry hálás volt Draco jelenlétéért.
– Mert erős vagy – felelte végül. Ismerte barátait, tudta, hogy gyászolnak, máshogyan mint ő, és azt is, hogy erősek voltak, de...
– Ha nekem kellene erősnek maradnom és összekaparni téged, azt hiszem nem lesz valami sikeres a kísérlet... – Harry ekkor pillantott Dracóra először; a szőke szemei pirosak voltak, arca könnyektől csillogott, összepréselt ajkai remegtek.
– Nem kell erősnek lenned – mondta Harry habozva, kizökkentve saját gyászából a másik fájdalmát látva, s azt, hogy ennek ellenére Draco milyen egyenes háttal ült, fejét felszegve; úgy tűrte a csapást, mintha egy mitológiai félisten lett volna.
– Te elhiszed...? – kérdezte Draco habozva, szeme sarkából pillantva a griffendélesre.
– Nem akarom.
– Nem baleset volt. Nem lehetett – mondta ki azokat a szavakat Draco, amelyeket Harry már jó ide forgatott ide–oda gondolatban.
– Nem.
– Kiderítjük mi történt – biztosította Draco, s hangjában cseppnyi kétely nem volt. A hófehér tenyér finoman fogta közre Harry ökölbe szorult kezeit, ahogy a szőke lassan oldalra dőlt, hogy puszta jelenlétével is támogatást nyújtson Harrynek.
– Köszönöm...
40. fejezet
Úgy kapaszkodtak egymásba, mintha azon múlna, hogy a világ összedől, hogy elengedik a másik kezét, vagy sem. Az ég szürke, összefüggő gomolyagként terült el a láthatárig és morajlott a fejük felett. A földből csontként kiálló márvány sírok látványa kiemelkedett a fekete ruhába öltözött csoport melankolikus masszája mellett.
A temetést szűk körben tartották, a történtek után alig egy-két nappal; Harry nem tudta volna megmondani. Amióta aznap Draco végül elrángatta a ház maradványai közül és a Grimmauld téri házban húzták meg magukat, az idő kuszán gabalyodott össze gondolataival, kibogozhatatlan csomókat hagyva a fiú fejében.
Jelen voltak a Weasleyek, a Főnix rendje megmaradt tagjai, Hermione, Draco és Harry. Mindenki csendes volt; bármi, ami más körülmények között fennakadást okozott volna - például a griffendéles és a mardekáros kapcsolata - elfelejtődött. Főként halk szipogást és hüppögést lehetett hallani, bár a temetőn végig söprő szél annak a nagy részét is elragadta a holtak szellemével együtt.
A temetést követően a négyes gyászos hangulatban, ugyanakkor dühtől és tettvágytól forrva hopponált a leégett házhoz. Ennek oka pedig a boszorka briliánssága volt; minek után a kiküldött aurorok semmilyen nyomra nem bukkantak, - szokásához híven - maga temetkezett bele a különféle varázslatok felkutatásába, amelyeket a Pálcák Ura által felerősítve szórhattak ki a telekre.
Harry egyiket mormolta a másik után, némán kérlelve a Pálcát, és a mágiát, hogy legyen a segítségére. Hermione és Ron szorosan egymás mellett álltak, tekintetüket a ház felé vetve, sápadt arcuk mégis úgy festett, mintha valami egészen mást figyelnének.
Aztán hirtelen, mint amikor hal akad a horogra, Harry érzett egy rántást. A levegő megremegett és a varázslat hatására izzó fénypöttyök jelentek meg, amik aztán reszketegen vették fel egy ember részben áttetsző alakját. A jelenlevők mozdulatlanná dermedtek, úgy figyelték a csuklyás szerzetet; alig pár másodperc múlva azonban a fények szikrázva hullottak a földre, és az alak eltűnt.
– Ez azt jelenti, hogy... – kezdte Ron, majd várta, hogy szokás szerint Hermione fejezze be a mondatot, lévén, neki fogalma sem volt mekkora horderejű volt a felfedezésük valójában.
– ... volt itt valaki aznap este! – mondta a boszorka. – Bámulatos! Ezt a varázslatot ujjlenyomatok felfedéséhez találták ki, ehhez képest... – Hermione hangja nem hallatszott lelkesnek szavai ellenére, a sírástól még mindig rekedt és tompa volt.
– Most már csak meg kell találnunk azt a szemetet – jelentette ki rezzenéstelen arccal Draco, szemeivel a csuklyás hűlt helyét szuggerálva.
– Próbáld újra a varázslatot ott! – mondta a boszorka pár lépéssel jobbrább mutatva. Harry úgy tett, de nem történt semmi. – A másik oldalt is, erre. – Ezúttal az alak hasonló módon jelent meg, mint korábban, és tűnt el ugyanolyan hamar.
A varázslat legnagyobb hibája abban rejlett, hogy eléggé kis területet fedett le, még úgy is, hogy a pálca felerősítette a hatósugarát egy tenyérnyi helyről egy egész aurányira.
– Működhet – bólintott Draco, szemével már a kapu felé nézve. – Egy darabig biztosan tudjuk követni. Nem hinném, hogy dehopponált volna. Azért nem tudták lenyomozni az aurorok, mert nem használt varázslatot...
– Hosszú menet lesz, de az a szemét megdöglik a végén – indult el Ron azonnal; pálca a kézben. – Gyertek! Mi majd biztosítjuk a terepet, hogy a muglik nehogy meglássanak.
Harrynek kellett egy kis idő, mire már az utcán is sikeresen végre tudta hajtani a varázslatot, ahol rengetegen jártak, és egyszerre többen, kuszán akadtak horogra. Végül azonban már tudta, hogy mit keres pontosan és, hogy mikorról. Olyan volt, mintha a sötétben tapogatózott volna; fel kellett ismernie a sok hasonló, mégis különböző alak közül azt, amelyik a csuklyás volt, majd kirántania a fényre.
Hosszú és igazán kimerítő procedúra volt követni a tettest, de végül alig pár utcával odébb a nyomok egy aprócska üzletbe vezettek. Az antikvárium a földszinten helyezkedett el; az ajtó felett ferde, kopott cégérrel. Lehet, hogy csak a körülmények tették, de Harry úgy érezte, az épület nem volt oda illő, úgy lógott ki csúfan, selejtesen, mint egy hiba.
– Maradjatok kint, én körül nézek – mondta. Homlokán az ítéletidő ellenére is izzadság gyöngyözött, de az adrenalintól nem érezte, hogy a legalább negyvenszer, – ha nem többször – elismételt varázslat mennyi energiát emésztett fel.
– Hozni kellett volna a köpenyt! – morogta Ron kétkedve, az épületet méregetve. – Mindegy is, nincs idő visszamenni, meg ha valaki észre venne, biztosan nem engedne ki ismét, így is olyat fogunk kapni... Felelőtlenek vagyunk, bla bla bla – fintorgott a vörös. – Szóval, bemegyek veled.
Bármennyire is látszott Ronon, hogy az épülettől feláll a szőr a hátán, Harry tudta, miért vállalkozott azonnal; nem mehettek be mind, valakinek hátra kellett maradnia, és előbb ugrott volna egy baziliszkusz elé, minthogy megengedje, hogy Hermione legyen veszélynek kitéve. Harry egyiküket sem akarta az ismeretlenbe vezetni, egyedül akart menni, de azt is tudta, hogy arra nincs esély, így végül bólintott.
A főbejáratot használták, hiszen ha valaki volt a házban, az ablakból már így is–úgy is megláthatta őket. Megfeszülve, óvatosan haladtak végig a folyosón, miközben Harry próbált varázslatokra bukkanni, de semmit nem talált, sem pedig ellenséges varázslót, ahogyan Draco házában. A könyvhalmok a fejük felé nyúltak, átláthatatlan útvesztőt alkotva. Az előtér végén némán váltak szét, hogy az egész földszintet feltérképezhessék, mielőtt az emeletre indulnának.
Harry mindenre oda figyelt, minden sarokba benézett; a padló itt–ott halkan nyikordult meg talpa alatt. Mindent vastag porréteg borított, annak ellenére, hogy pár egyszerű varázslattal meglehetett volna szabadulni tőle...
Egy nagy csattanás törte meg a csendet, s Harry fogai összekoccantak, ahogy sietve indult el a zaj irányába, remélve, hogy Ron csak béna volt és levert valamit. Azonban nem ez volt a helyzet. Habár a vörös hasonlóan pásztázott át mindent szemeivel, amit csak látni lehetett, – nem vette észre, hogy a falat borító deszkák között egy helyen nagyobb hézag volt, mint másutt, ahogy azt sem, amint a rejtek ajtó kinyílt, és egy kéz kinyúlt. A halkan elsuttogott varázslatra esélye sem volt felkészülni a fiúnak, s Ron ájultan terült el, leverve pár könyvet. A kéz visszahúzódott; az ajtó becsukódott. Alig fél perccel később Harry is hasonlóan járt, mint barátja.
✶✶✶
– ...hiszem el! Nyamvadt lyukak a falon! Semmi baziliszkusz, Voldemort vagy troll! Csak nyamvadt rejtekajtók! – Ron acsargása és lánccsörgés rángatta ki Harryt az eszméletlenség sötét semmijéből.
A fiú nem nyitotta ki azonnal szemeit, és nem is mozdult. Barátja ingerült szavai, a hideg, fémes érzés csuklói körül és jelenleg egész testsúlyát tartó karjainak fájdalmas zsibbadása elég volt ahhoz, hogy tudja, helyzetük nem volt valami rózsás.
– Nem lennék a helyetekben, nem ismeritek Mionét... Higgyétek el, amikor ideér, olyan lesz, mint egy haragos istennő és a földbe fog tiporni!
– Elegem van... – morogta valaki távolabbról. – Csak kezdjünk neki minél hamarabb!
– Nem kell kapkodni, jó így együtt lógni... nem? – Ron hangja ezúttal már félelemről árulkodott, és Harrynek elszorult a torka; mivel szinte semennyi erő nem maradt benne, sem fizikailag, sem mágia ügyileg.
– Annyira kinyírnám a kis vöröst is... biztos, hogy kell szemtanú? – Hang alapján elrablóik egyike fiatal férfi lehetett, míg az, aki korábban szólalt meg egy idősebb, rekedtes hangú.
– Igen.
– Hé, hé, ne...! – kezdett el tiltakozni Ron kétségbeesetten, mire Harry ösztönei felsikoltottak, és a fiú összekaparta megmaradt erejét, megfeszítette izmait és felemelte a fejét.
– Essünk túl rajta, nincs szükség Sötét Bukott féle beszédhez... Te, fiú, el fogod mondani a világnak, hogy Harry Potter halott, és a Varázsvilágnak új Ura van, akinek az ereje hatalmasabb, mint bármely boszorkáé, vagy varázslóé és intelligensebb minden ellenfelénél! – mondta Ronnak a nőstény–ördög, aki egyre közelebb lépdelt hozzájuk.
– Aha, nem – Ron hangja még vékonyabbnak és kétségbeesettnek hallatszott.
– Azt is el fogja mondani, hogy milyen csúszómászó, aki ártatlanokat öl, olyanokat, akik védtelenek – krákogta Harry Teddyre gondolva.
– A boszorka küzdött, a gyerek él – vont vállat mosolyogva a nő. – Ezért nem ment meg az „istennőd” – tette hozzá Ron kedvéért. – Nincs erősítés, ahogy ezúttal nincs gyilkos átok sem, ami bepuccsol...
A nő habozás nélkül emelte fel a kezét, amelyben nem pálcát, hanem egy egyszerű, – bármely mugli vadászboltban kapható – vadásztőrt tartott. Mielőtt Harry felfoghatta volna, hogy Teddy életben volt; Draco és Hermione éppen egy csapda felé tartottak – vagy, már bele is sétáltak –; vagy hogy ezúttal nem fog megmenekülni, a nő cselekedett. A tőr hegyét rutinosan futtatta végig mellkasán, alig sértve meg ruháját és karcolva meg bőrét, majd állította meg a fegyvert két borda közti apró mélyedésben és döfött előre a mozdulatot egész testével követve.
Harry csakhamar ernyedten, vértől csutakos fekete öltözetben lógott a plafonra erősített láncokról, nem hallva Ron kiáltásait és keserves zokogását; s nem tudva, hogy pár kilométerrel odébb Draco megrezdült, majd térdre rogyott ahogy a veszteség átfutott elméjén le a szívéig és darabokra törte azt, – bár a szőke nem is tudta, mi történt szerelmével.
Tudja meg, a világ: Harry Potter, a Kis Túlélő, Voldemort legyőzője, a Varázsvilág megmentője, mindenki üdvöskéje, a hős halott...
A temetést szűk körben tartották, a történtek után alig egy-két nappal; Harry nem tudta volna megmondani. Amióta aznap Draco végül elrángatta a ház maradványai közül és a Grimmauld téri házban húzták meg magukat, az idő kuszán gabalyodott össze gondolataival, kibogozhatatlan csomókat hagyva a fiú fejében.
Jelen voltak a Weasleyek, a Főnix rendje megmaradt tagjai, Hermione, Draco és Harry. Mindenki csendes volt; bármi, ami más körülmények között fennakadást okozott volna - például a griffendéles és a mardekáros kapcsolata - elfelejtődött. Főként halk szipogást és hüppögést lehetett hallani, bár a temetőn végig söprő szél annak a nagy részét is elragadta a holtak szellemével együtt.
A temetést követően a négyes gyászos hangulatban, ugyanakkor dühtől és tettvágytól forrva hopponált a leégett házhoz. Ennek oka pedig a boszorka briliánssága volt; minek után a kiküldött aurorok semmilyen nyomra nem bukkantak, - szokásához híven - maga temetkezett bele a különféle varázslatok felkutatásába, amelyeket a Pálcák Ura által felerősítve szórhattak ki a telekre.
Harry egyiket mormolta a másik után, némán kérlelve a Pálcát, és a mágiát, hogy legyen a segítségére. Hermione és Ron szorosan egymás mellett álltak, tekintetüket a ház felé vetve, sápadt arcuk mégis úgy festett, mintha valami egészen mást figyelnének.
Aztán hirtelen, mint amikor hal akad a horogra, Harry érzett egy rántást. A levegő megremegett és a varázslat hatására izzó fénypöttyök jelentek meg, amik aztán reszketegen vették fel egy ember részben áttetsző alakját. A jelenlevők mozdulatlanná dermedtek, úgy figyelték a csuklyás szerzetet; alig pár másodperc múlva azonban a fények szikrázva hullottak a földre, és az alak eltűnt.
– Ez azt jelenti, hogy... – kezdte Ron, majd várta, hogy szokás szerint Hermione fejezze be a mondatot, lévén, neki fogalma sem volt mekkora horderejű volt a felfedezésük valójában.
– ... volt itt valaki aznap este! – mondta a boszorka. – Bámulatos! Ezt a varázslatot ujjlenyomatok felfedéséhez találták ki, ehhez képest... – Hermione hangja nem hallatszott lelkesnek szavai ellenére, a sírástól még mindig rekedt és tompa volt.
– Most már csak meg kell találnunk azt a szemetet – jelentette ki rezzenéstelen arccal Draco, szemeivel a csuklyás hűlt helyét szuggerálva.
– Próbáld újra a varázslatot ott! – mondta a boszorka pár lépéssel jobbrább mutatva. Harry úgy tett, de nem történt semmi. – A másik oldalt is, erre. – Ezúttal az alak hasonló módon jelent meg, mint korábban, és tűnt el ugyanolyan hamar.
A varázslat legnagyobb hibája abban rejlett, hogy eléggé kis területet fedett le, még úgy is, hogy a pálca felerősítette a hatósugarát egy tenyérnyi helyről egy egész aurányira.
– Működhet – bólintott Draco, szemével már a kapu felé nézve. – Egy darabig biztosan tudjuk követni. Nem hinném, hogy dehopponált volna. Azért nem tudták lenyomozni az aurorok, mert nem használt varázslatot...
– Hosszú menet lesz, de az a szemét megdöglik a végén – indult el Ron azonnal; pálca a kézben. – Gyertek! Mi majd biztosítjuk a terepet, hogy a muglik nehogy meglássanak.
Harrynek kellett egy kis idő, mire már az utcán is sikeresen végre tudta hajtani a varázslatot, ahol rengetegen jártak, és egyszerre többen, kuszán akadtak horogra. Végül azonban már tudta, hogy mit keres pontosan és, hogy mikorról. Olyan volt, mintha a sötétben tapogatózott volna; fel kellett ismernie a sok hasonló, mégis különböző alak közül azt, amelyik a csuklyás volt, majd kirántania a fényre.
Hosszú és igazán kimerítő procedúra volt követni a tettest, de végül alig pár utcával odébb a nyomok egy aprócska üzletbe vezettek. Az antikvárium a földszinten helyezkedett el; az ajtó felett ferde, kopott cégérrel. Lehet, hogy csak a körülmények tették, de Harry úgy érezte, az épület nem volt oda illő, úgy lógott ki csúfan, selejtesen, mint egy hiba.
– Maradjatok kint, én körül nézek – mondta. Homlokán az ítéletidő ellenére is izzadság gyöngyözött, de az adrenalintól nem érezte, hogy a legalább negyvenszer, – ha nem többször – elismételt varázslat mennyi energiát emésztett fel.
– Hozni kellett volna a köpenyt! – morogta Ron kétkedve, az épületet méregetve. – Mindegy is, nincs idő visszamenni, meg ha valaki észre venne, biztosan nem engedne ki ismét, így is olyat fogunk kapni... Felelőtlenek vagyunk, bla bla bla – fintorgott a vörös. – Szóval, bemegyek veled.
Bármennyire is látszott Ronon, hogy az épülettől feláll a szőr a hátán, Harry tudta, miért vállalkozott azonnal; nem mehettek be mind, valakinek hátra kellett maradnia, és előbb ugrott volna egy baziliszkusz elé, minthogy megengedje, hogy Hermione legyen veszélynek kitéve. Harry egyiküket sem akarta az ismeretlenbe vezetni, egyedül akart menni, de azt is tudta, hogy arra nincs esély, így végül bólintott.
A főbejáratot használták, hiszen ha valaki volt a házban, az ablakból már így is–úgy is megláthatta őket. Megfeszülve, óvatosan haladtak végig a folyosón, miközben Harry próbált varázslatokra bukkanni, de semmit nem talált, sem pedig ellenséges varázslót, ahogyan Draco házában. A könyvhalmok a fejük felé nyúltak, átláthatatlan útvesztőt alkotva. Az előtér végén némán váltak szét, hogy az egész földszintet feltérképezhessék, mielőtt az emeletre indulnának.
Harry mindenre oda figyelt, minden sarokba benézett; a padló itt–ott halkan nyikordult meg talpa alatt. Mindent vastag porréteg borított, annak ellenére, hogy pár egyszerű varázslattal meglehetett volna szabadulni tőle...
Egy nagy csattanás törte meg a csendet, s Harry fogai összekoccantak, ahogy sietve indult el a zaj irányába, remélve, hogy Ron csak béna volt és levert valamit. Azonban nem ez volt a helyzet. Habár a vörös hasonlóan pásztázott át mindent szemeivel, amit csak látni lehetett, – nem vette észre, hogy a falat borító deszkák között egy helyen nagyobb hézag volt, mint másutt, ahogy azt sem, amint a rejtek ajtó kinyílt, és egy kéz kinyúlt. A halkan elsuttogott varázslatra esélye sem volt felkészülni a fiúnak, s Ron ájultan terült el, leverve pár könyvet. A kéz visszahúzódott; az ajtó becsukódott. Alig fél perccel később Harry is hasonlóan járt, mint barátja.
✶✶✶
– ...hiszem el! Nyamvadt lyukak a falon! Semmi baziliszkusz, Voldemort vagy troll! Csak nyamvadt rejtekajtók! – Ron acsargása és lánccsörgés rángatta ki Harryt az eszméletlenség sötét semmijéből.
A fiú nem nyitotta ki azonnal szemeit, és nem is mozdult. Barátja ingerült szavai, a hideg, fémes érzés csuklói körül és jelenleg egész testsúlyát tartó karjainak fájdalmas zsibbadása elég volt ahhoz, hogy tudja, helyzetük nem volt valami rózsás.
– Nem lennék a helyetekben, nem ismeritek Mionét... Higgyétek el, amikor ideér, olyan lesz, mint egy haragos istennő és a földbe fog tiporni!
– Elegem van... – morogta valaki távolabbról. – Csak kezdjünk neki minél hamarabb!
– Nem kell kapkodni, jó így együtt lógni... nem? – Ron hangja ezúttal már félelemről árulkodott, és Harrynek elszorult a torka; mivel szinte semennyi erő nem maradt benne, sem fizikailag, sem mágia ügyileg.
– Annyira kinyírnám a kis vöröst is... biztos, hogy kell szemtanú? – Hang alapján elrablóik egyike fiatal férfi lehetett, míg az, aki korábban szólalt meg egy idősebb, rekedtes hangú.
– Igen.
– Hé, hé, ne...! – kezdett el tiltakozni Ron kétségbeesetten, mire Harry ösztönei felsikoltottak, és a fiú összekaparta megmaradt erejét, megfeszítette izmait és felemelte a fejét.
– Essünk túl rajta, nincs szükség Sötét Bukott féle beszédhez... Te, fiú, el fogod mondani a világnak, hogy Harry Potter halott, és a Varázsvilágnak új Ura van, akinek az ereje hatalmasabb, mint bármely boszorkáé, vagy varázslóé és intelligensebb minden ellenfelénél! – mondta Ronnak a nőstény–ördög, aki egyre közelebb lépdelt hozzájuk.
– Aha, nem – Ron hangja még vékonyabbnak és kétségbeesettnek hallatszott.
– Azt is el fogja mondani, hogy milyen csúszómászó, aki ártatlanokat öl, olyanokat, akik védtelenek – krákogta Harry Teddyre gondolva.
– A boszorka küzdött, a gyerek él – vont vállat mosolyogva a nő. – Ezért nem ment meg az „istennőd” – tette hozzá Ron kedvéért. – Nincs erősítés, ahogy ezúttal nincs gyilkos átok sem, ami bepuccsol...
A nő habozás nélkül emelte fel a kezét, amelyben nem pálcát, hanem egy egyszerű, – bármely mugli vadászboltban kapható – vadásztőrt tartott. Mielőtt Harry felfoghatta volna, hogy Teddy életben volt; Draco és Hermione éppen egy csapda felé tartottak – vagy, már bele is sétáltak –; vagy hogy ezúttal nem fog megmenekülni, a nő cselekedett. A tőr hegyét rutinosan futtatta végig mellkasán, alig sértve meg ruháját és karcolva meg bőrét, majd állította meg a fegyvert két borda közti apró mélyedésben és döfött előre a mozdulatot egész testével követve.
Harry csakhamar ernyedten, vértől csutakos fekete öltözetben lógott a plafonra erősített láncokról, nem hallva Ron kiáltásait és keserves zokogását; s nem tudva, hogy pár kilométerrel odébb Draco megrezdült, majd térdre rogyott ahogy a veszteség átfutott elméjén le a szívéig és darabokra törte azt, – bár a szőke nem is tudta, mi történt szerelmével.
Tudja meg, a világ: Harry Potter, a Kis Túlélő, Voldemort legyőzője, a Varázsvilág megmentője, mindenki üdvöskéje, a hős halott...
41. fejezet
Rengeteg különböző elmélet született az idők során arról, hogy mi következik utolsó lélegzetvételünk után. Egy új világ? Mennyország? Pokol? Semmi? - Bárhogyan is, Harry Potter nem olyannak képzelte el, mint amilyen valójában volt; cseppet sem volt békés.
Ott létezett a semmi közepén, ami egyszerre a mindenség is volt. Nézett, látott mindent ami körülölelte, a kezdetet, a véget és mindent, ami valaha volt, van és lesz közte, és mégsem tudott felfogni belőle semmit. Annyi mindent hallott egyszerre, hogy a zaj némaságba fordult. Az egyetlen dolog, amely éles volt és állandó, az saját elkeseredése és haragja volt.
Aztán a mindenséget magába záró üresség kifordult önmagából és egy olyan környezet vette át a helyét, amelyet ismert, amely mesébe illet - A három testvér meséjébe. A vízparton állt, a folyó hangos zúgással mélyítette medrét. A túloldalra hatalmas kövekből épített híd vezetett át, annak közepén egy alak állt. Harrynek gondolkodnia sem kellett azon, ki- mi lehet az; tudta, hogy a Halál tekintett rá csuklyája alól. A fiú azzal is tisztában volt, hogy meghalt, arra is tisztán emlékezett, hogy hogyan, hogy szerettei veszélyben voltak; haragja is fortyogott és mégis elfogadás telepedett elméjére.
– Hogyan tovább? – kérdezte egyszerűen, tekintetét a csontból kovácsolt, időtlen alakon nyugtatva.
– Hm? – döntötte oldalra fejét az alak, mintha csak elmélkedne.
– Meghaltam. A Halál vagy, nem igaz?
– Nem mondanálak halottnak, s higgy nekem, van szemem az ilyesmihez.
– Akkor? – a fiú szemöldökei ráncba szaladtak és az elfogadás burka repedezni kezdett; akkor visszamehet? A többieknek szüksége volt segítségre, mind veszélyben voltak.
– Ne kapkodj, hadd élvezzem a helyzetet! Még egyetlen teremtmény sem volt olyan hatalom birtokában, mint te, és, még egyet sem löktem vissza az életbe egyszer sem, nem, hogy kétszer.
– Vissza mehetek? – kérdezte összeszorított fogakkal.
– Még nem. Azt hiszem, tudom, hogy fogalmad sincs arról, mit jelent a Halál Mesterének lenni. Nem elég, hogy birtoklod az ereklyéimet, habár figyelemreméltó. Az utolsó mozzanat, amivel valóban kiérdemelted a címet, az az, hogy nem félsz meghalni. Hogyan is lehetne bárki mestere annak, amitől retteg? – Szavai rekedtesek voltak, s bölcsességet sugároztak, annak ellenére is, hogy a Pálcához hasonlóan szórakozottnak tűnt.
– Akkor mit jelent a mesterednek lenni? Nem halok meg?
– Most nem halsz meg. – Szavaitól a Harry torkában keletkezett csomó kevésbé tűnt fojtogatónak. A remény és tettvágy forrongva söpörte félre a korábbi nyugalmat, a biztos tudatot, hogy meghalt és nincs visszaút. – A nyelveden nincs olyan kifejezés, amellyel el tudnám mondani, mit jelent valójában a Halál mesterének lenni, idővel majd megtapasztalod.
– És a Pálca? Már nincs is nálam – jutott hirtelen eszébe, és a kétségbeesés azonnal fojtogatón telepedett mellkasára.
– Hah, a Pálca! Létezésem legkiemelkedőbb alkotása. Még mindig te vagy a mestere.
A Halál előre lépett, mindaddig, míg már közvetlen a híd kezdeténél állt, és felemelte kezét:
– Harry Potter, remélem, nem találkozunk hamar! – mondta minden további nélkül, mintha lejárt volna az idejük, és a világ ismét kifordult önmagából, a valóság meghajlott, megpördült és örvénylett magával sodorva a fiút, mielőtt az bármit is felelhetett volna.
Ott létezett a semmi közepén, ami egyszerre a mindenség is volt. Nézett, látott mindent ami körülölelte, a kezdetet, a véget és mindent, ami valaha volt, van és lesz közte, és mégsem tudott felfogni belőle semmit. Annyi mindent hallott egyszerre, hogy a zaj némaságba fordult. Az egyetlen dolog, amely éles volt és állandó, az saját elkeseredése és haragja volt.
Aztán a mindenséget magába záró üresség kifordult önmagából és egy olyan környezet vette át a helyét, amelyet ismert, amely mesébe illet - A három testvér meséjébe. A vízparton állt, a folyó hangos zúgással mélyítette medrét. A túloldalra hatalmas kövekből épített híd vezetett át, annak közepén egy alak állt. Harrynek gondolkodnia sem kellett azon, ki- mi lehet az; tudta, hogy a Halál tekintett rá csuklyája alól. A fiú azzal is tisztában volt, hogy meghalt, arra is tisztán emlékezett, hogy hogyan, hogy szerettei veszélyben voltak; haragja is fortyogott és mégis elfogadás telepedett elméjére.
– Hogyan tovább? – kérdezte egyszerűen, tekintetét a csontból kovácsolt, időtlen alakon nyugtatva.
– Hm? – döntötte oldalra fejét az alak, mintha csak elmélkedne.
– Meghaltam. A Halál vagy, nem igaz?
– Nem mondanálak halottnak, s higgy nekem, van szemem az ilyesmihez.
– Akkor? – a fiú szemöldökei ráncba szaladtak és az elfogadás burka repedezni kezdett; akkor visszamehet? A többieknek szüksége volt segítségre, mind veszélyben voltak.
– Ne kapkodj, hadd élvezzem a helyzetet! Még egyetlen teremtmény sem volt olyan hatalom birtokában, mint te, és, még egyet sem löktem vissza az életbe egyszer sem, nem, hogy kétszer.
– Vissza mehetek? – kérdezte összeszorított fogakkal.
– Még nem. Azt hiszem, tudom, hogy fogalmad sincs arról, mit jelent a Halál Mesterének lenni. Nem elég, hogy birtoklod az ereklyéimet, habár figyelemreméltó. Az utolsó mozzanat, amivel valóban kiérdemelted a címet, az az, hogy nem félsz meghalni. Hogyan is lehetne bárki mestere annak, amitől retteg? – Szavai rekedtesek voltak, s bölcsességet sugároztak, annak ellenére is, hogy a Pálcához hasonlóan szórakozottnak tűnt.
– Akkor mit jelent a mesterednek lenni? Nem halok meg?
– Most nem halsz meg. – Szavaitól a Harry torkában keletkezett csomó kevésbé tűnt fojtogatónak. A remény és tettvágy forrongva söpörte félre a korábbi nyugalmat, a biztos tudatot, hogy meghalt és nincs visszaút. – A nyelveden nincs olyan kifejezés, amellyel el tudnám mondani, mit jelent valójában a Halál mesterének lenni, idővel majd megtapasztalod.
– És a Pálca? Már nincs is nálam – jutott hirtelen eszébe, és a kétségbeesés azonnal fojtogatón telepedett mellkasára.
– Hah, a Pálca! Létezésem legkiemelkedőbb alkotása. Még mindig te vagy a mestere.
A Halál előre lépett, mindaddig, míg már közvetlen a híd kezdeténél állt, és felemelte kezét:
– Harry Potter, remélem, nem találkozunk hamar! – mondta minden további nélkül, mintha lejárt volna az idejük, és a világ ismét kifordult önmagából, a valóság meghajlott, megpördült és örvénylett magával sodorva a fiút, mielőtt az bármit is felelhetett volna.
42. fejezet
– Draco! – Hallotta meg Harry Hermione hangját, ahogy lassan visszanyerte eszméletét.
Fájdalmas ordítások, sikolyok, gyereksírás és barátainak hangja töltötte be a teret és ösztönözte arra, hogy kinyissa szemeit. A világ mintha még mindig abban az örvényben ragadt volna, – amely a lelkét visszahozta testébe –, és homályosan forgott körülötte. Szédülése és a tompa zúgás ellenére – amely mintegy lepelként terült a többi hangra–, pislogott párat. Nem tudta, mennyi ideig lehetett kiütve, így azt sem, hogy azóta mi minden történt. Muszáj volt felkeljen és segítsen barátainak.
– Harry! – rázta meg Ron kétségbeesetten. – Kérlek...! Harry? – A vörös tüdejében bennakadt a levegő, ahogy a vértől ragacsos fiú megmozdult. – Harry! – zokogott fel a varázsló.
– Ron... – krákogta a zöldszemű, barátja könnyáztatta arcára hunyorogva.
Aztán hirtelen – ahogy lényének utolsó morzsája is visszatért az élők világába –, erő száguldott végig teste minden porcikáján. A fiú felült, kinyújtotta karját, a Pálcák Ura pedig boldogan szikrázva repült ujjai közé. A helyiség levegője megremegett, ahogy a zöld szemek körbe pislogtak, és Harry talpra állt. Teddy Hermione karjai közt sírt, apró kezeivel kétségbeesetten kapaszkodva, könnyes kis arcát a lány vállába fúrva. Ron Harry vérétől karmazsinra festett kezekkel térdelt a kőpadlón, tágra nyílt szemekkel, sokkos állapotban tekintve fel. A terem másik végében pedig három alak végtagjai csavarodtak gusztustalan módon jobbra–balra, miközben ajkaik közül sikolyok szakadtak fel; Draco Harrynek háttal, ellenfeleikre szegezett pálcával állt, egész testében remegve.
– Draco, Draco elég! – lépett előre a fiú, de a szőke, mintha nem hallotta volna hangját. – Draco...
A griffendéles a karjait a másik köré fonta és szorosan magához ölelte. Ő maga is tetőtől–talpig reszketett.
A mágia védelmezőn fonta körül kettejük alakját, és egy pillanatra csend telepedett a szobára. A kínzottak levegő után kaptak, ahogy Draco leengedte karját és a rájuk kiszórt átok elcsitult; Hermione a szája elé kapta kezét, és Teddy is abba hagyta a sírást egy pillanatra Harryt látva. Aztán a három szenvedő varázsló rongybabaként a padlóra hullott, Draco és Hermione felzokogott, Teddy pedig felkiáltott.
– Harry! Itt vagy... tényleg itt vagy – fúrta a szőke az arcát a másik nyakhajlatába, aznap már másodszor kapaszkodva belé úgy, mintha a világ egyben maradása múlna rajta. A mardekáros keservesen zokogott, Harryvel együtt, aki hagyta, hogy Draco közelsége és a tudat, hogy barátai és Teddy is biztonságban voltak elcsitítsa háborgó lelkét.
– Harry! – szaladt oda Hermione is megölelve a párt, ahogy megszakadt szíve könnyei útján ezúttal örömkönnyek indultak el.
– Ha’y báci! – ütögette apró tenyereit Teddy a griffendéles hátához, picinyke ujjaival hajába és ruhájába kapaszkodva.
Csakhamar Ron is megkönnyebbülten csatlakozott hozzájuk és tárta ki karjait. – Soha többé... Még egy ilyen és esküszöm, én áslak el! – nevetett nedvesen csillogó arccal, hüppögve.
– Örülök, hogy nem esett bajotok – sóhajtotta Harry lehunyva szemeit, mélyen beszívva Draco parfümének illatát.
– Te örülsz? – csuklott el Draco hangja. A mardekáros a fejét rázta, de nem szólalt meg ismét, nem volt rá szükség.
A Halál pedig láthatatlanul odalibbent Mestere mellé, s kinyújtva kezét odaadta neki címének bizonyítékát. Az alvadt vértől megkeményedett fekete talár alatt a függőlegesen lefelé futó fakó sebhelyen éjsötét vonalak rajzolódtak ki: egy háromszög, amely a Láthatatlanná tévő köpenyt volt hivatott szimbolizálni; egy ovális, amely a feltámadás kövét; és egy egyenes, amely keresztül szelte ezeket – a Pálcák Ura.
✶✶✶
Fájdalmas ordítások, sikolyok, gyereksírás és barátainak hangja töltötte be a teret és ösztönözte arra, hogy kinyissa szemeit. A világ mintha még mindig abban az örvényben ragadt volna, – amely a lelkét visszahozta testébe –, és homályosan forgott körülötte. Szédülése és a tompa zúgás ellenére – amely mintegy lepelként terült a többi hangra–, pislogott párat. Nem tudta, mennyi ideig lehetett kiütve, így azt sem, hogy azóta mi minden történt. Muszáj volt felkeljen és segítsen barátainak.
– Harry! – rázta meg Ron kétségbeesetten. – Kérlek...! Harry? – A vörös tüdejében bennakadt a levegő, ahogy a vértől ragacsos fiú megmozdult. – Harry! – zokogott fel a varázsló.
– Ron... – krákogta a zöldszemű, barátja könnyáztatta arcára hunyorogva.
Aztán hirtelen – ahogy lényének utolsó morzsája is visszatért az élők világába –, erő száguldott végig teste minden porcikáján. A fiú felült, kinyújtotta karját, a Pálcák Ura pedig boldogan szikrázva repült ujjai közé. A helyiség levegője megremegett, ahogy a zöld szemek körbe pislogtak, és Harry talpra állt. Teddy Hermione karjai közt sírt, apró kezeivel kétségbeesetten kapaszkodva, könnyes kis arcát a lány vállába fúrva. Ron Harry vérétől karmazsinra festett kezekkel térdelt a kőpadlón, tágra nyílt szemekkel, sokkos állapotban tekintve fel. A terem másik végében pedig három alak végtagjai csavarodtak gusztustalan módon jobbra–balra, miközben ajkaik közül sikolyok szakadtak fel; Draco Harrynek háttal, ellenfeleikre szegezett pálcával állt, egész testében remegve.
– Draco, Draco elég! – lépett előre a fiú, de a szőke, mintha nem hallotta volna hangját. – Draco...
A griffendéles a karjait a másik köré fonta és szorosan magához ölelte. Ő maga is tetőtől–talpig reszketett.
A mágia védelmezőn fonta körül kettejük alakját, és egy pillanatra csend telepedett a szobára. A kínzottak levegő után kaptak, ahogy Draco leengedte karját és a rájuk kiszórt átok elcsitult; Hermione a szája elé kapta kezét, és Teddy is abba hagyta a sírást egy pillanatra Harryt látva. Aztán a három szenvedő varázsló rongybabaként a padlóra hullott, Draco és Hermione felzokogott, Teddy pedig felkiáltott.
– Harry! Itt vagy... tényleg itt vagy – fúrta a szőke az arcát a másik nyakhajlatába, aznap már másodszor kapaszkodva belé úgy, mintha a világ egyben maradása múlna rajta. A mardekáros keservesen zokogott, Harryvel együtt, aki hagyta, hogy Draco közelsége és a tudat, hogy barátai és Teddy is biztonságban voltak elcsitítsa háborgó lelkét.
– Harry! – szaladt oda Hermione is megölelve a párt, ahogy megszakadt szíve könnyei útján ezúttal örömkönnyek indultak el.
– Ha’y báci! – ütögette apró tenyereit Teddy a griffendéles hátához, picinyke ujjaival hajába és ruhájába kapaszkodva.
Csakhamar Ron is megkönnyebbülten csatlakozott hozzájuk és tárta ki karjait. – Soha többé... Még egy ilyen és esküszöm, én áslak el! – nevetett nedvesen csillogó arccal, hüppögve.
– Örülök, hogy nem esett bajotok – sóhajtotta Harry lehunyva szemeit, mélyen beszívva Draco parfümének illatát.
– Te örülsz? – csuklott el Draco hangja. A mardekáros a fejét rázta, de nem szólalt meg ismét, nem volt rá szükség.
A Halál pedig láthatatlanul odalibbent Mestere mellé, s kinyújtva kezét odaadta neki címének bizonyítékát. Az alvadt vértől megkeményedett fekete talár alatt a függőlegesen lefelé futó fakó sebhelyen éjsötét vonalak rajzolódtak ki: egy háromszög, amely a Láthatatlanná tévő köpenyt volt hivatott szimbolizálni; egy ovális, amely a feltámadás kövét; és egy egyenes, amely keresztül szelte ezeket – a Pálcák Ura.
✶✶✶
43. fejezet
Az ég sötéten, apró csillagokkal pettyezve terült el fejük felett és nyúlt el végtelenül minden irányba. A napközbeni meleget lassan elmosta a hűs esti szellő. A kastély alakja sötéten, ezernyi szempárként világító ablakaival nyúlt a hold felé; a négy alak vegyes érzelmekkel figyelte a monumentális épületet, amely annyi éven keresztül – kinek első, kinek második – otthonuk volt.
– Olyan gyorsan elment ez az év – mondta Ron hátradöntve a fejét, nagyot sóhajtva.
Mind hasonlóan megkönnyebbültnek érezték magukat. Az elmúlt időszak – a temetés, a tárgyalás, a sajtó, a vizsgák... – nagyon sok stresszel jártak, de szerencsére ott voltak egymásnak, és sikerült átvészelniük. Most pedig, hogy a tavasz lassan nyárba hajlott és mindegyikük kezében sikeres vizsga volt, végre megtehették, hogy mindent elengedjenek – még Hermione is, aki, mint egy mániákus éjjel–nappal dolgozott valamit az elmúlt hetekben.
– Azért igazán lemehettünk volna a Három seprűbe ünnepelni, még úgy utoljára, mint roxfortos diákok – mondta a vörös megragadva az egyik konyháról hozott itallal töltött korsót.
– Szerintem ez itt sokkal jobb – felelte Draco még közelebb kuporodva Harryhez. A szemüveges álmodozva figyelte a hibátlan porcelánbőrt, a keskeny ajkakat és a hosszú szempillákat.
– Egyetértek – vett magához egy falat süteményt Hermione.
Pár pillanatig csak az éjszaka zajait lehetett hallani, mielőtt Ron megköszörülte a torkát, az ölelkező Draco és Harry felé nézett, és felült. A vörös idegesen babrált nadrágjával, fel–felpillantva barátnőjére, aki a csillagokat figyelte.
A szőke halk varázslatot suttogott, mire gyertyák táncoltak elő a táskából, amelyet magával hozott. Míg Harry életre keltette a reszketeg lángnyelveket, Draco rózsaszirmokat bűvölt, hogy azok elterüljenek a fűben. A szemüveges egy pillanatra lehunyta szemeit és finoman vezetve a világot átszövő mágiát körös–körül csodálatos virágos mezőt teremtett a zöldellő fű helyére.
– Hermione – kezdte Ron, mire a lány zavartan mosolyogva pillantott rá, majd körbe. – Szóval, tudom, hogy ez... Lehet, hogy nem így képzelted el, de... Csak azt akarom mondani, hogy te vagy a legokosabb, legkedvesebb, néha a legijesztőbb és, szóval szeretlek. Veled szeretném leélni az életem. Minden reggel veled ébredni és este téged ölelve elaludni és... Hermione Granger – nyújtotta előre a kezét Ron remegve, amelyben egy apró dobozka lapult –, hozzám jönnél? Mármint feleségül é...
A boszorka apró sikkantás kíséretében vetette magát Ron nyakába, aminek köszönhetően mindketten elterültek a földön, karjaikkal egymás körül, ajkaik a másikén.
– Igen. Persze, hogy igen!
A fiatal pár nevetett, és boldogan kapaszkodott egymásba. Ron ügyetlenkedve igyekezett a gyűrűt Hermione ujjára húzni. Harry és Draco pedig vigyorogva figyelték barátaik felhőtlen boldogságát. A vörös egy pillanatra elengedte a lány derekát, hogy fölfelé mutató hüvelykujjal fejezze ki háláját a közreműködésért, mire Harry halkan felnevetett.
– Gratulálunk! – kiáltották Dracóval.
– Tudtam, hogy mesterkedtek valamiben, de nem gondoltam, hogy... Óh, Ron! Annyi mindent kell megterveznünk!
– Már alig várom – mosolygott a vörös csókot lehelve jegyese arcára. – Amit csak szeretnél.
– Lehetne nyáron, egy kis szertartás, szűk családi kör...
– Valld be, hogy már mindent megterveztél! – nevetett fel Harry, mire a boszorka pirongva sütötte le szemeit.
– Fő, hogy felkészültek legyünk.
– Imádlak, ezért is – fúrta fejét Ron a lány hajába.
– Az ifjú jegyesekre – Draco megfogta az előkészített poharak közül az egyiket és magasra emelte; a többiek is követték a példáját. Az összekoccanó üveg csilingelése nevetés és jókedvű beszélgetés kíséretében csendült végig a birtokon.
Nem sokkal később Draco Harry mellkasáról felemelte fejét és feljebb kúszott, hogy a másik füléhez tudjon hajolni:
– Én majd őszit szeretnék.
Harryn kellemes borzongás futott végig, ajkaira mosoly kúszott.
– Remekül hangzik.
✶✶✶
– Indulhatunk? – kérdezte Harry. Izgatott és ideges volt, nagyon remélte, hogy meglepetése tetszeni fog Dracónak.
– Persze.
A fekete hajú arcára mosoly kúszott, csak erre várt. Megpördült karjai közt Dracóval, hogy aztán végre megmutathassa azt, amin hetek óta dolgozott. Nehéz volt hátra hagynia a kastélyt, ugyanakkor minél előbb szeretett volna már ott lenni a szőkével együtt.
– Hol vagyunk?
– Sheernesstől nem messze, a parton.
Füves, sziklás vidék terült el körülöttük; a tenger csendes morajlása elhallatszódott odáig, ahol álltak, és ha keletre tekintettek, láthatták is ahogy a hullámok szakadatlanul mosták a lankás lejtő végén levő kavicsos partot; a habzó fenevad szinte szikrázott a napfényben. Nem messze tőlük egy ház állt magányosan, közel, s távol az egyetlen épület – nem törte meg a természet idilliségét, sötét deszkával borított falai és apró kövekkel kirakott alja mintha annak része lett volna.
– Ez a te házad? – a szőke szemöldökei összeszaladtak.
– Nem – mosolyodott el féloldalasan Harry, mire Draco a házról rá emelte tekintetét. – Ez a mi házunk.
Mindössze egy gyors csókot váltottak, mielőtt kíváncsiságtól és izgatottságtól vezérelve gyorsan megtették az utat a ház ajtajáig. Harry Draco kezébe nyomott egy ezüstösen szikrázó kulcsot, mikor a kis teraszra értek. A ház gyönyörű volt, legalábbis Harry szerint. Otthonos, kissé régies. Az ablakok alatt csodaszép virágok pompáztak. Egyszerűen csak békés és hangulatos volt. A világ végén, mindentől távol: Harrynek igen hosszú időbe telt ráakadnia erre az ingatlanra, amely olyan hosszú ideje volt lakatlan, hogy szinte senki nem tartotta számon, nem tudtak a létezéséről. Nehéz munka volt rendbe szedni; minden barátja – Ron, Hermione, a Weasleyek... – segítsége kellett hozzá.
– Csodaszép, minden csodálatos – mondta elfúló hangon Draco, ahogy belépett a kis előtérbe. Lerakták poggyászukat, levették cipőjüket, mielőtt tovább haladtak a nappaliba, ahonnét be lehetett látni a konyhával egybenyitott étkezőbe. Egyszerű bútorok voltak, Harry ezzel nem igazán foglalkozott, csak az alapszükségleteket szerezte be, illetve pár dolgot elhozott a Grimmauld téri házból, a dekorációt Dracóra akarta hagyni. A földszinten ezen kívül még egy Mrs. Weasley által máris telepakolt éléskamra volt. Draco megigézve ment körbe, mindent alaposan szemügyre véve. A lépcső tetején folyosó nyílt, arról két nagyobbacska szoba, és egy apró csapott tetejű, a másik oldalon a fürdő helyezkedett el. A szőke egyesével benyitogatott, és mindent szemügyre vett.
– Ezt gondoltam a mi szobánknak – mondta Harry belépve a fő hálóba. A nagy ablak alatt belül párnákkal díszített párkány foglalt helyet, amelyre leülve Harry hosszasan el tudta volna nézni a gyönyörű tengerre nyíló kilátást.
– Ez csodás – fordult Draco Harryhez.
– Tudom, hogy még nincs minden készen, de arra gondoltam segíthetnél berendezni – karolta át a másik csípőjét.
– Reméltem, hogy ezt fogod mondani, mert az a kék szőnyeg azokkal a rikító sárga csíkokkal... – vigyorgott Draco –, belehalnék, ha minden nap azt kéne néznem.
Harry megforgatta szemeit: – Nem is olyan vészes.
– Persze, hogy nem. Ha egyszer szeretnél majd állatot, odaadhatod neki játszani, vagy fekhelynek – biztosította Draco szarkasztikusan.
– Van még egy meglepetésem – mondta Harry zsebeiben kutatva, ignorálva az előbbi megjegyzést. Egy kis dobozt húzott elő, bársonyos borítású volt, halvány, kékes, márványszerű mintával.
– Az mi? – biccentette kicsit oldalra a fejét Draco.
Harry kinyitotta a dobozt, kivette az egyik ezüstös tárgyat, és Draco felé nyújtotta, miközben letérdelt.
– Mint mondtam, sokkal romantikusabbnak képzeltem el azt, ahogy megkérem a kezed… – Nem tudta befejezni, mert Draco majdhogynem rávetette magát, ahogy heves csókba hívta, s vékony ujjai Harry ingébe markoltak.
– Olyan hülye vagy.
– Tudom – vigyorgott Harry boldogan, ahogy felhúzta a gyűrűt Draco kezére. A szőke az arca elé emelte a kezét, hogy megnézhesse a részleteket. Az ezüst karikából egy kicsi, hófehér róka háta rajzolódott ki, bozontos farkától apró, hegyes orráig, szemei kristályosan villantak meg. Draco ezután a másikat is szemügyre vette. A kialakítás hasonló volt az övéhez; Harryén egy szarvas rajzolódott ki smaragd szemekkel. Agancsai fejéhez lapultak, háta felé nyúltak, így nem emelkedett ki túlzottan.
– Ezek gyönyörűek – hüledezett Draco. Harrynek rengeteg munkája volt ebben is, szeretett volna valami különlegeset adni a másiknak, de az ékszerkészítők csak nagy nehezen értették meg, mit is vár el. Szerencsére azonban időben elkészült, és tökéletes lett.
– Te vagy a gyönyörű – bukott ki Harry száján, ahogy a vele még mindig földön ülő fiatal férfit nézte.
– Te meg olyan nyálasan romantikus – vigyorgott a szőke felhúzva Harry ujjára a gyűrűt.
Ajkaik lassan simultak egymáshoz, nyelveik ráérősen keringőztek – úgy, mintha rendelkezésükre álna az örökkévalóság; nem siettek sehova –, mígnem Draco elhúzódott:
– Van egy javaslatom.
– Hmm? – nézett rá Harry kíváncsian.
– Mi lenne, ha most megfürödnénk, aztán megnéznénk mennyire jól bírja a strapát például a…konyha? – Harry nagyot nyelt a gondolatra.
– Ugye nem főzni akarsz?
– Mint mondtam; hülye vagy – csókolta meg halkan nevetve.
– Ez esetben szerintem a ház többi részét is le kellene teszteljük, csak a biztonság kedvéért – Draco mosolya csak még szélesebbre nőtt Harry szavait hallva.
– Nem rossz Potter, nem rossz – lehelte a szavakat a szemüveges ajkaira egy huncut mosoly kíséretében.
– Olyan gyorsan elment ez az év – mondta Ron hátradöntve a fejét, nagyot sóhajtva.
Mind hasonlóan megkönnyebbültnek érezték magukat. Az elmúlt időszak – a temetés, a tárgyalás, a sajtó, a vizsgák... – nagyon sok stresszel jártak, de szerencsére ott voltak egymásnak, és sikerült átvészelniük. Most pedig, hogy a tavasz lassan nyárba hajlott és mindegyikük kezében sikeres vizsga volt, végre megtehették, hogy mindent elengedjenek – még Hermione is, aki, mint egy mániákus éjjel–nappal dolgozott valamit az elmúlt hetekben.
– Azért igazán lemehettünk volna a Három seprűbe ünnepelni, még úgy utoljára, mint roxfortos diákok – mondta a vörös megragadva az egyik konyháról hozott itallal töltött korsót.
– Szerintem ez itt sokkal jobb – felelte Draco még közelebb kuporodva Harryhez. A szemüveges álmodozva figyelte a hibátlan porcelánbőrt, a keskeny ajkakat és a hosszú szempillákat.
– Egyetértek – vett magához egy falat süteményt Hermione.
Pár pillanatig csak az éjszaka zajait lehetett hallani, mielőtt Ron megköszörülte a torkát, az ölelkező Draco és Harry felé nézett, és felült. A vörös idegesen babrált nadrágjával, fel–felpillantva barátnőjére, aki a csillagokat figyelte.
A szőke halk varázslatot suttogott, mire gyertyák táncoltak elő a táskából, amelyet magával hozott. Míg Harry életre keltette a reszketeg lángnyelveket, Draco rózsaszirmokat bűvölt, hogy azok elterüljenek a fűben. A szemüveges egy pillanatra lehunyta szemeit és finoman vezetve a világot átszövő mágiát körös–körül csodálatos virágos mezőt teremtett a zöldellő fű helyére.
– Hermione – kezdte Ron, mire a lány zavartan mosolyogva pillantott rá, majd körbe. – Szóval, tudom, hogy ez... Lehet, hogy nem így képzelted el, de... Csak azt akarom mondani, hogy te vagy a legokosabb, legkedvesebb, néha a legijesztőbb és, szóval szeretlek. Veled szeretném leélni az életem. Minden reggel veled ébredni és este téged ölelve elaludni és... Hermione Granger – nyújtotta előre a kezét Ron remegve, amelyben egy apró dobozka lapult –, hozzám jönnél? Mármint feleségül é...
A boszorka apró sikkantás kíséretében vetette magát Ron nyakába, aminek köszönhetően mindketten elterültek a földön, karjaikkal egymás körül, ajkaik a másikén.
– Igen. Persze, hogy igen!
A fiatal pár nevetett, és boldogan kapaszkodott egymásba. Ron ügyetlenkedve igyekezett a gyűrűt Hermione ujjára húzni. Harry és Draco pedig vigyorogva figyelték barátaik felhőtlen boldogságát. A vörös egy pillanatra elengedte a lány derekát, hogy fölfelé mutató hüvelykujjal fejezze ki háláját a közreműködésért, mire Harry halkan felnevetett.
– Gratulálunk! – kiáltották Dracóval.
– Tudtam, hogy mesterkedtek valamiben, de nem gondoltam, hogy... Óh, Ron! Annyi mindent kell megterveznünk!
– Már alig várom – mosolygott a vörös csókot lehelve jegyese arcára. – Amit csak szeretnél.
– Lehetne nyáron, egy kis szertartás, szűk családi kör...
– Valld be, hogy már mindent megterveztél! – nevetett fel Harry, mire a boszorka pirongva sütötte le szemeit.
– Fő, hogy felkészültek legyünk.
– Imádlak, ezért is – fúrta fejét Ron a lány hajába.
– Az ifjú jegyesekre – Draco megfogta az előkészített poharak közül az egyiket és magasra emelte; a többiek is követték a példáját. Az összekoccanó üveg csilingelése nevetés és jókedvű beszélgetés kíséretében csendült végig a birtokon.
Nem sokkal később Draco Harry mellkasáról felemelte fejét és feljebb kúszott, hogy a másik füléhez tudjon hajolni:
– Én majd őszit szeretnék.
Harryn kellemes borzongás futott végig, ajkaira mosoly kúszott.
– Remekül hangzik.
✶✶✶
– Indulhatunk? – kérdezte Harry. Izgatott és ideges volt, nagyon remélte, hogy meglepetése tetszeni fog Dracónak.
– Persze.
A fekete hajú arcára mosoly kúszott, csak erre várt. Megpördült karjai közt Dracóval, hogy aztán végre megmutathassa azt, amin hetek óta dolgozott. Nehéz volt hátra hagynia a kastélyt, ugyanakkor minél előbb szeretett volna már ott lenni a szőkével együtt.
– Hol vagyunk?
– Sheernesstől nem messze, a parton.
Füves, sziklás vidék terült el körülöttük; a tenger csendes morajlása elhallatszódott odáig, ahol álltak, és ha keletre tekintettek, láthatták is ahogy a hullámok szakadatlanul mosták a lankás lejtő végén levő kavicsos partot; a habzó fenevad szinte szikrázott a napfényben. Nem messze tőlük egy ház állt magányosan, közel, s távol az egyetlen épület – nem törte meg a természet idilliségét, sötét deszkával borított falai és apró kövekkel kirakott alja mintha annak része lett volna.
– Ez a te házad? – a szőke szemöldökei összeszaladtak.
– Nem – mosolyodott el féloldalasan Harry, mire Draco a házról rá emelte tekintetét. – Ez a mi házunk.
Mindössze egy gyors csókot váltottak, mielőtt kíváncsiságtól és izgatottságtól vezérelve gyorsan megtették az utat a ház ajtajáig. Harry Draco kezébe nyomott egy ezüstösen szikrázó kulcsot, mikor a kis teraszra értek. A ház gyönyörű volt, legalábbis Harry szerint. Otthonos, kissé régies. Az ablakok alatt csodaszép virágok pompáztak. Egyszerűen csak békés és hangulatos volt. A világ végén, mindentől távol: Harrynek igen hosszú időbe telt ráakadnia erre az ingatlanra, amely olyan hosszú ideje volt lakatlan, hogy szinte senki nem tartotta számon, nem tudtak a létezéséről. Nehéz munka volt rendbe szedni; minden barátja – Ron, Hermione, a Weasleyek... – segítsége kellett hozzá.
– Csodaszép, minden csodálatos – mondta elfúló hangon Draco, ahogy belépett a kis előtérbe. Lerakták poggyászukat, levették cipőjüket, mielőtt tovább haladtak a nappaliba, ahonnét be lehetett látni a konyhával egybenyitott étkezőbe. Egyszerű bútorok voltak, Harry ezzel nem igazán foglalkozott, csak az alapszükségleteket szerezte be, illetve pár dolgot elhozott a Grimmauld téri házból, a dekorációt Dracóra akarta hagyni. A földszinten ezen kívül még egy Mrs. Weasley által máris telepakolt éléskamra volt. Draco megigézve ment körbe, mindent alaposan szemügyre véve. A lépcső tetején folyosó nyílt, arról két nagyobbacska szoba, és egy apró csapott tetejű, a másik oldalon a fürdő helyezkedett el. A szőke egyesével benyitogatott, és mindent szemügyre vett.
– Ezt gondoltam a mi szobánknak – mondta Harry belépve a fő hálóba. A nagy ablak alatt belül párnákkal díszített párkány foglalt helyet, amelyre leülve Harry hosszasan el tudta volna nézni a gyönyörű tengerre nyíló kilátást.
– Ez csodás – fordult Draco Harryhez.
– Tudom, hogy még nincs minden készen, de arra gondoltam segíthetnél berendezni – karolta át a másik csípőjét.
– Reméltem, hogy ezt fogod mondani, mert az a kék szőnyeg azokkal a rikító sárga csíkokkal... – vigyorgott Draco –, belehalnék, ha minden nap azt kéne néznem.
Harry megforgatta szemeit: – Nem is olyan vészes.
– Persze, hogy nem. Ha egyszer szeretnél majd állatot, odaadhatod neki játszani, vagy fekhelynek – biztosította Draco szarkasztikusan.
– Van még egy meglepetésem – mondta Harry zsebeiben kutatva, ignorálva az előbbi megjegyzést. Egy kis dobozt húzott elő, bársonyos borítású volt, halvány, kékes, márványszerű mintával.
– Az mi? – biccentette kicsit oldalra a fejét Draco.
Harry kinyitotta a dobozt, kivette az egyik ezüstös tárgyat, és Draco felé nyújtotta, miközben letérdelt.
– Mint mondtam, sokkal romantikusabbnak képzeltem el azt, ahogy megkérem a kezed… – Nem tudta befejezni, mert Draco majdhogynem rávetette magát, ahogy heves csókba hívta, s vékony ujjai Harry ingébe markoltak.
– Olyan hülye vagy.
– Tudom – vigyorgott Harry boldogan, ahogy felhúzta a gyűrűt Draco kezére. A szőke az arca elé emelte a kezét, hogy megnézhesse a részleteket. Az ezüst karikából egy kicsi, hófehér róka háta rajzolódott ki, bozontos farkától apró, hegyes orráig, szemei kristályosan villantak meg. Draco ezután a másikat is szemügyre vette. A kialakítás hasonló volt az övéhez; Harryén egy szarvas rajzolódott ki smaragd szemekkel. Agancsai fejéhez lapultak, háta felé nyúltak, így nem emelkedett ki túlzottan.
– Ezek gyönyörűek – hüledezett Draco. Harrynek rengeteg munkája volt ebben is, szeretett volna valami különlegeset adni a másiknak, de az ékszerkészítők csak nagy nehezen értették meg, mit is vár el. Szerencsére azonban időben elkészült, és tökéletes lett.
– Te vagy a gyönyörű – bukott ki Harry száján, ahogy a vele még mindig földön ülő fiatal férfit nézte.
– Te meg olyan nyálasan romantikus – vigyorgott a szőke felhúzva Harry ujjára a gyűrűt.
Ajkaik lassan simultak egymáshoz, nyelveik ráérősen keringőztek – úgy, mintha rendelkezésükre álna az örökkévalóság; nem siettek sehova –, mígnem Draco elhúzódott:
– Van egy javaslatom.
– Hmm? – nézett rá Harry kíváncsian.
– Mi lenne, ha most megfürödnénk, aztán megnéznénk mennyire jól bírja a strapát például a…konyha? – Harry nagyot nyelt a gondolatra.
– Ugye nem főzni akarsz?
– Mint mondtam; hülye vagy – csókolta meg halkan nevetve.
– Ez esetben szerintem a ház többi részét is le kellene teszteljük, csak a biztonság kedvéért – Draco mosolya csak még szélesebbre nőtt Harry szavait hallva.
– Nem rossz Potter, nem rossz – lehelte a szavakat a szemüveges ajkaira egy huncut mosoly kíséretében.